{5-692.} ARCHAIKUS NÉPI IMÁDSÁGOK

FEJEZETEK

A vallásos népköltészet érzelmi alapja és fönntartója az a hit és vallásos érzés, amely a szertartásrend (liturgia) nyújtotta szent alkalmakon túli egyéni és közösségi többletáhítat igényét élteti, vagy a fölfokozott vallási élmény kényszeréből kíván sajátságos megnyilatkozási formákkal élni. E költészet szellemi alapja a hivatalos egyházi irodalomból kiszűrt írott, és a népi emlékezetből merített szóbeli hagyomány. Témája révén kötődik az egyházi év nagy ünnepeihez, liturgikus és rítusrendjéhez, az emberi élet nagy fordulóihoz, a természet változásaihoz, az idő ritmusában történő váltásaihoz (év, hónap, nap), végül alkalomszerű egyéni vagy közösségi áhítatformákhoz, esetleg egyes munkafolyamatokhoz is (vetés, aratás…). E költészet jelentős része tehát a vallási ünnepek szertartásmenetében és járulékos népi szokásanyagában nyer szerepet, más része meg az emberi lét ünnepi szintre emelt jeles eseményei és hétköznapjai során. E fölfokozott szellemi tevékenység áramlási iránya, végső célja elsősorban az Isten s az őbenne megjelenülő három isteni személy – akikhez a keresztény minden fenntartás nélkül bizalommal fordul –, továbbá a vallás egyéb kultikus hőse, élükön Jézus anyja – Szűz Máriával. Ők amennyire a célja, annyira a tárgya is a szent költésnek. Alanya viszont az ember, a vallásos érzéseit, hitélményeit kifejező ember. Ez az ember, az „alany” azonban néha tárgyiasítja önmagát, amikor az isteni segítséget magára készteti, s az Istenbe vetett hitét, bizalmát, iránta való tiszteletét önmaga felé irányítja, saját „hasznára” fordítja. Teszi ezt az erre megfelelő eszközzel, az énekkel, a könyörgéssel, az imádsággal, amely az Istenhez való közelítés-kapcsolatteremtés egyik eszköze, az Isten-ember viszony kifejezője.

Az imádságok részint teológiai indíttatásúak, egyházi fogantatásúak, azaz az egyház felügyelete és irányítása alatt működő hitbuzgalmi irodalom termékei. Igénylik a hivatalos jóváhagyást, a „nihil obstat” szabad útját. A nép ezeket a szövegeket elfogadja, élete és lelke külső-belső történéseinek megfelelően veszi igénybe. A fő imádságokon kívül: Miatyánk, Hiszekegy, Üdvözlégy, úrangyala – fokozott mértékben nem kötődik hozzájuk. Talán nyelvük, hangvételük emelkedett volta miatt nem tudja annyira beépíteni őket kifejezési rendjébe.

Lehet, hogy e tény következményeként és a beálló hiány ellensúlyozására alakította ki a nép a maga sajátos imádságanyagát. Olyant, amelyet lelkére, belső ritmusára szabottnak érez, gondolatainak, érzelmeinek, vágyainak, védelem- és menedékigényének közvetlenebb és hatásosabb tolmácsolójának tart, kizárólagosan a sajátjának vall. Ezen anyagnak nincs sok köze a hivatalos „papi” imádságokhoz, de föltétlen köze van a történeti egyházi irodalom-költészethez. Annak ugyanis számos múltbéli elemét lelhetjük {5-693.} föl a népi imádságok motívumai között, ahogy föllelhetünk köztük még sok más hit- és hiedelemmozzanatot, amelyet a nép történelme során hagyományai rendjébe beiktatott. Úgy vélte, élete védelmi mechanizmusainak egészében szerepük lehet, mert vagy ősi mágikus-mitikus, vagy keresztény-misztikus képzetek hordozójaként természetfölötti segítő erőt jelentettek számára. Mind ezen, különböző eredetű szövegek hatékonyságát, „hasznosságát”, „erejét” az elődök tapasztalatai hitelesítették, amikor is erős, hathatós, hasznos imádságokként örökítették át utódaikra, minthogy ezek többé-kevésbé „isteni felségjelvénnyel” ellátott szövegek. Az égi hitelesítést az imazáradékok közvetítik: Maga mondja az Úristen/Úrjézus/Krisztus Urunk/Szűz Mária/Evangyelista stb., aki ezt az imádságot elmondja…

E gyakran kifejezésre jutó mennyei hitelesítés fokozza a szövegek hatékonyságába vetett hitet. A hit biztosítja a várt eredményt, ez pedig az imádsághagyomány fönnmaradását, ahogy erről a következőkben számot adunk.

Az archaikus népi imádságok a magyar szövegfolklór legújabb kutatási területét adják, jóllehet a népköltészet egyik legrégibb rétegét alkotják. Bizonyos témamagjaik – toposzaik –, motívumaik, állandósult nyelvi formáik révén ugyanis a középkorban eredeztethetők, néha még korábbi időben, s kétirányú szellemi hatást jeleznek:

a) egy „keleti”, inkább mágikus hagyományokat fölvillantó kapcsolatot elsősorban a ráolvasó imádságokkal, a magyar kántáló énekekkel, majd a román-szláv kolinda-koleda-költészettel, valójában rítusénekekkel;

b) egy „nyugati”, inkább szakrális jellegű kötődést, illetve társulást árulnak el a ferences ihletésű vallásos közköltészet műfajaival, a Mária-líra-, -epika és a vallásos dráma emlékeivel, s bizonyos szövegeiben az egyházi költészet történeti darabjaival, himnuszaival, imádságaival.

E puszta tény is meghatározhatja ez örökség jelentőségét, a népköltészetben betöltött helyét, forrásszerepét, azaz a gyér számú középkori irodalmi anyagnak az írásbeliségnek a szóbeliségben fönnmaradt emlékekkel való kiegészítését. Hogy a szóbeliségnek ilyetén forráskiegészítő szerepe nemcsak vágy, hanem valóság is, azt az összehasonlító európai irodalomtörténeti és folklorisztikai kutatás által fölszínre hozott adatok tanúsíthatják. Tehát az archaikus népi imádságok nemcsak a magyar népköltészet szakrális-mágikus alaprétegeihez juttatnak el, és egy színes költői ágazattal gazdagítják szellemi örökségünket, hanem az irodalomtörténeti vizsgálódás segédeszközei is lehetnek a kevésbé föltárt időszakok jobb megismerésében. Ha nem is vonhatunk egyenlőségi jelet egy-egy öreg emlékezete és egy-egy folio között, azaz a szóbeliség és az írásbeliség rögzítette anyag között, mindenesetre ezek a különös „imádságok” előtérbe helyezik a közösségi emlékezés, somogyi kifejezéssel élve „rávélekedés” művelődéstörténeti értékét. Ezzel közvetve a terepmunka, a gyűjtés szükségességét hirdetik, ékesen cáfolva a már mindent kiástunk – mindent fölgyűjtöttünk – fölfogás erősen vitatható igazát.