| A MŰFAJ KUTATÁSÁNAK TÖRTÉNETE | TARTALOM | A MŰFAJ JELLEMZŐI |
Az 1953 óta folytatott egyházi népének és szokásköltészeti hagyomány gyűjtése közben, 1968. december 17–18-án a Somogy megyei Nagyberényben dolgoztunk. Az itt élő s akkor 98 éves, feltűnően friss szellemű Babos Jánosné Ruzics Rozália munkánk befejeztével tartóztatni akarván minket, egy hosszú szöveget mondott el, amelyet pénteki imádságnak nevezett:
„Az én édesanyám tanított rája még kislánykoromtú szokva tudom… Hát én este, minden este … minden este, minden reggel elmondom. No. Csak úgy tanított bennünket…” (Erdélyi Zs. 1976: 63. sz.)
Magnónk – számunkra – ismeretlen, hosszú szöveget rögzített: különös ritmusú-lejtésű-tartalmú sorokat, amelyeket Babosné több felvétel alkalmával is ugyanúgy mondott el, lendületesen recitált. 1969. április 23-án az imaszöveget még teljesebb alakban idézte föl, úgy, ahogy most közöltük. Utána hosszú könyvtári munka során igyekeztünk ennek a szakkutatás számára is ismeretlen irodalomtörténeti vagy folklorisztikai nyomára bukkanni. Mindössze csak az előzőekben fölsorolt előfordulásokra leltünk. Úgy gondoltuk, {5-701.} hogy ha az írásos dokumentáció nem adja meg a kívánt kapcsolódásokat, a szükséges támpontokat, a szóbeliség megadhatja. Alig néhány hét alatt mintegy 500 szöveget szedtünk össze fölkeresvén hagyományőrző közösségeinket, a Nyugat-Dunántúl, a Palóc-vidék s Tolna-Baranya Bukovinából, Moldvából áttelepített-áttelepült népét. Ezek alapján mutathattuk már be anyagunkat az említett akadémiai ülésen. A munkát fokozott menetben folytattuk terepen, könyvtárban egyaránt. Menetközben többször is tájékoztattuk a szak- és társtudományok képviselőit nyilvános fórumon, pl. 1970. május 20-án az MTA-n s 1971. március 25-én az MTA Középkori Munkabizottságában. Munkánk könnyítésére a szervezett gyűjtés megindításához sajtót is kaptunk: Juhász Ferenc közölt 32 imádságot az Új írás 1970. 9. számában szakmai bevezetőnkkel és az ő költői előszavával. Ez Új Írás-beli közlésünk Hegyet hágék, lőtőt lépék… címmel jelent meg – e hagyomány legarchaikusabb moldvai szövegének szép alliteráló kezdősorait idézve. E cím aztán öröklődött, mintegy műfaji jeggyé vált, ahogy az 1974–1976–1978-as kötetek jelzik. Ezt az eredetileg reggeli imádságot mi Szárászon vettük föl (Tolna m.) 1970. január 21-én. A moldvai Diószénból származó Benke Jánosné Benedek Rozália (1906) mondotta el többször még későbbi gyűjtések során is. A szöveg a bizánci művészet szemléletét és jelenéses képi világát érzékelteti. Gyászt kifejező jelei statikus Krisztusalakot hoznak közelünkbe. Ismerve a görögkeleti kereszténység Moldvában érvényesülő befolyását, az ilyen jellegű – mozaiktechnika – ikonográfiai hatás megmutatkozik a szóbeli művészet-költészet ábrázolásmódján is:
| Hegyet hágék, |
| Lőtőt lépék, |
| Kő káplonicskát láték, (variáció: káplonecskát) |
| Bellől arannyas (variáció: aranyos) |
| Küel irgalmas |
| Szent Világ Úrjézus Krisztus benne lakik vala. |
| Aran(y) hajával leeresztvel, |
| Aran könyveivel kicsordulval, |
| És aran szekállával kitépvel. |
| Eljöve Szent Világ úristen és megkérdeztén: |
| Mié’t ülsz itt Szent Világ Úrjézus Krisztus |
| Aran hajadval leeresztvel, |
| Aran könyveidvel kicsordulval, |
| És aran szekálladval kitépvel? |
| Azé(r)t ülök itt Szent Világ Úristen |
| Várom a harangokat megkonduljanak, |
| A bűnösök ide folyamoggyanak, |
| Bűnbánatot tartcsanak, |
| Szent asztalomról táplálkoggyanak, |
| Hogy örök életet éljenek. |
| Aki eztet elmongya eszte lefektibe, |
| Reggel felkeltibe, |
| Testye beteg |
| Lelke készül, |
| Boldog menyország ajtaja nyitul áment. |
| Szárász (Tolna m.). 1970. jan. 21. |
| Benke Jánosné Benedek Rozália, 1906. Diószén (Moldva). |
{5-702.} „…én ezt még kicsike lejánka vótam onnat hazulról… anyámtól is halltam, akkor a gyermekektől, az is tanólta az öregapjától … Mátyás Ilona … Benedek Jánosné …mozs(t) van meghalval nem rég, négy vagy öt esztendeje …74 éves.” (Erdélyi Zs. 1976: 97. sz.)
Juhász Ferenc nyomában Csoóri Sándor (1972; kötetben: 1974: 91; 1978: 200), Gergely Ágnes (1972) köszöntötte a műfajt. A külországi magyar irodalomra már formáló erővel hatott, ahogy a svájci Major Zala Lajos könyvei elárulják (1971; 1975), idehaza később a szegedi Polner Zoltáné (1978). Az irodalom után örömmel fogadta az előadóművészet is, elsősorban Jancsó Adrienne és Török Erzsébet (Ortutay 1971).
A fokozott tempójú gyűjtés 1972 decemberéig mintegy 6 ezer szöveget eredményezett. Bejártuk az országot, főleg a hagyományőrző vidékeket. Gyűjtéseink kiterjesztésére és hatékonyságának érdekében az egyházi sajtó fölhívásaival kértünk külső segítséget. Kaptunk is, amelyet azóta az újbóli fölhívásokkal folyamatosan kamatoztatunk nagy gyűjtőhálózatot alakítva ki ily módon. (Első felhívás: Új Ember, 1971. április 11. Húsvéti szám Rosdy Pál tollából.) Ismeretterjesztő és tudományos előadások sorát tartottuk gyűjtésszervezés, -végzés céljából főiskolákon, egyetemeken, művelődési házakban, öregeink kegyességi helyein: templomokban, búcsúkon, s ahol erre alkalmunk nyílott. Nem várt módon az egyházi vezetés is mellénk állt, s püspöki körlevelek hívták föl a papság figyelmét kutatásunkra, és kérték segítségét munkánkban. A főpapság véleményét az akkori veszprémi püspök, dr. Lékai László fogalmazta meg hangsúlyozva az imádságok vallás- és művelődéstörténeti értékét (Veszprém egyházmegyei körlevél. 1972. november, 2000–107/1972. sz.).
Tájékoztató jelleggel szóltunk anyagunk liturgikus és irodalmi-zenei kapcsolódásairól (Erdélyi Zs. 1972).
Mindennek eredményeként dr. Kanyar József szerkesztésében megjelenhetett az első archaikus népi imádsággyűjtemény Kaposváron 1974 augusztusában a Somogyi Almanach 19–21. összevont köteteként 137 imádsággal, bevezető tanulmánnyal 253 oldalon. Szakmai vitája azon év október 10–11-én volt az V. Dél-Dunántúli Népművészeti Hét keretében, ugyancsak Kaposváron. Vitaindító előadásunkban már a továbblépésről szóltunk, gyűjtőmunkánk kiterjesztéséről a hazai interetnikus területekre s a bemutatott vegyes nemzetiségű szövegek révén sejthető eredményekről. Korreferenseink Bán Imre, Bárczi Géza (1975), Murányi Mihály (1975) és Olsvai Imre voltak, majd kiegészítésként többek között Kanyar József és Zolnay László. (Részleteiben – főleg Bán Imréét – lásd Tóth S. 1975.) A kis példányszámú kaposvári kiadást 1976-ban, majd megismételve 1978-ban, követte a Magvető magas példányszámú kötete 251 szöveggel 770 oldalon. Az archaikus imádságanyag gyorsan belekerült a filológiai áramlásba, ahogy ezt a különféle hivatkozások azóta is jelzik, továbbá hangsúlyosan a nyomában megjelenő kiadványok egyes részei, fejezetei. (Együd 1975; Polner 1978). Ezzel a műfaj elfoglalta helyét a magyar néphagyományban, s a tudományos közvéleményben, amely tényt mind a kaposvári, mind a budapesti kiadást értékelő kritikai írások bizonyítják.
Egyidejűleg kutatási témánkkal kapcsolatban több tanulmányt közöltünk, amelyekben különböző szempontok alapján foglalkoztunk e hagyománnyal; legtöbbször irodalmi-vallási folyóiratok hasábjain, mivel itt kaptunk gyors közlési lehetőséget:
A Vigilia 1975. 2. számában anyagunk interetnikus kötődéseiről, jelesül a horvát néphagyományban is mutatkozó szövegek forrásszerepéről írtunk (Erdélyi Zs. 1975).
A IV. Finnugor Kongresszuson – Budapest, 1975 – szóba kerültek az imádságok {5-703.} jellemző stiláris elemei, elsőként a gondolatpárhuzam és betűrím finnugor alapnyelvi jelensége.
A Confessio 1979. 1., majd a Diakonia 1981. l. és 1983. 1. számában a vizsgált hagyomány vallásközi – református/evangélikus – imavonatkozásaira tértünk ki (Erdélyi Zs. 1979a; 198la; 1983c).
A Vigilia 1979. 11. számában a sokat vitatott imádságzáradékok történeti és valláslélektani kérdéseit taglaltuk (Erdélyi Zs. 1979b).
Ugyanazon évben a Studia Slavicában az imádságok interetnikus – szlovén – érintkezéseivel foglalkoztunk (Erdélyi Zs. 1979c).
Az Új Írás 1979. 6. és 1979. 12. számában az anyag műfaji és érzelmi kötődései eredményezte Mária-siralmakról és Mária-altatókról szóltunk (Erdélyi Zs. 1979d; 1979e).
Az 1980-ban megjelent Archaikus szövegemlékek a nógrádsipeki néphagyományban c. tanulmányunkban már az európai összehasonlító vizsgálódásokról adtunk számot, a latin nyelvű egyházi-költészeti előzményekből kiindulva történeti összefüggéseiben néztük műfajunkat (Erdélyi Zs. 1980).
Ugyancsak 1980-ban, az V. Finnugor Kongresszuson – Turku – a szövegekben megbújó pogány kori mitologémákat elemeztük (Erdélyi Zs. 1981b). Az 1981-es I. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszuson meg középkori összetevőiről szóltunk (Erdélyi Zs. 1985).
Az Új Írás 1983. 1. számában a középkori vallásos színjátszás népénekbeli nyomairól írtunk, látván anyagunknak a vallásos színjátszással való kapcsolatait (Erdélyi Zs. 1983b).
A Szolgálat 58. számában (1983. Péter Pál, Ausztria) az évek során és az immár világi sajtóban is (Kincses Kalendárium, 1983. 46. és Szabad Föld, 1982. okt. 30.) olvasható fölhívásra beérkezett bőséges anyagot értelmeztük pszicho-szociológiai vonatkozásában is (Erdélyi Zs. 1983a).
1984-ben intézeti kiadásban – 1983. november eleji délszláv konferencia anyagaként – jött ki Késő-középkori közköltészeti emlékek a hazai interetnikus – délszláv – szakrális hagyományban c. tanulmányunk (Erdélyi Zs. 1984). A cím témát is jelez.
Mindezeket az elemzéseket csak előzetes kísérletnek tekintjük e hatalmas, összefüggő szöveghagyomány áttekintéséhez. Ez örökség teljes rendszerbe foglalása, a rendelkezésre álló párhuzamokkal való összevetése, különös tekintettel az összehasonlító kutatások eredetet és történetiséget jelző adataira, folyamatban van. Elsősorban a hazai nemzetiségek körében végeztünk gyűjtéseket, majd a szomszédos országokban éppen a népközi kölcsönhatások jobb megismerésére. A kört tágítva olyan országok népi imádsághagyományait is vizsgáltuk, amelyekkel történelmünk során élénk szellemi, gazdasági, politikai kapcsolatban voltunk. Ezért igyekeztünk megismerni a lengyel és az olasz erősen archaikus népköltészet középkori eredetű rétegeit s amennyire lehetséges, más európai népek érintett hagyományát. Az összehasonlító és könyvtári kutatás csökkentette, de nem gátolta a változatlan terepmunkát, amelyet az „amíg az anyag adja magát” Tálasi István tétele alapján folytatni kell. Hogy mennyire kell folytatni, mutatja az 1978-as csíksomlyói búcsún nyert gazdag gyűjtési anyag, amely szebbnél szebb archaikus változatokkal gazdagította gyűjteményünket.
A műfaj életére vonatkozóan megemlítjük, hogy legidősebb adatközlőnk a számunkra új területet nyitó 98 éves Babos Jánosné volt, legfiatalabbak, nagyanyai „kikövetelés” {5-704.} eredményeként két és fél-három éves kicsi gyerekek. Egyik legszebb hosszú szövegünket (Erdélyi Zs. 1976: 128. sz.) az akkor négyéves Antal Angéla mondotta el Apátfalváról (Csongrád m.) 1972-ben.
| A MŰFAJ KUTATÁSÁNAK TÖRTÉNETE | TARTALOM | A MŰFAJ JELLEMZŐI |