MITIKUS LÉNYEK

SÁRKÁNY

Sok olyan nép van a világon, amelynek mítoszaiban, mondáiban, meséiben egyaránt előfordul a sárkány. A sárkány nem kizárólag mitikus állat, valamiféle – több állat testrészeiből összegyúrt – többfejű, lángot lehelő félelmetes szörny. A sárkány – alakját, tulajdonságát tekintve – változatos formában jelentkezik, akár a hiedelemmondákat, akár a népmeséket, az utóbbin belül az egyes mesetípusokat vizsgáljuk. Mivel megjelenési formájában a sárkány „emberi” is lehet, emberi életmódot folytathat, helyesebb, ha a sárkányt is az általánosabb mitikus lény fogalmával jelöljük.

A sárkány képzete egy hosszas fejlődés eredményeképpen jött létre. Vitathatatlan, hogy az európai népek hitvilágában a sárkányt többféle – korábbi elképzelésekben élt – démon tulajdonságaival ruházzák fel. Itt elsősorban a forrásokat, vizeket, hegyeket őrző szellemekre, az elemi csapásokat előidéző démonokra kell gondolnunk. Mindezek mellett a történeti fejlődés során a sárkányelképzelések eléggé variálódtak.

A sárkány alakja a legkülönbözőbb népek felfogásában is a kígyóhoz állt a legközelebb. {5-85.} A legősibb sárkányalak mindenütt kígyó, de nem ez az egyetlen állat, amelynek alakjából, tulajdonságaiból a sárkányt megformálták. Az egyiptomi, indiai, kínai vallásokban kezdetben az isteneket különféle állatokkal jelképezték, aszerint, hogy az isten milyen testi vagy lelki tulajdonságát akarták hangsúlyozni. Ezek az állatok is hozzájárulhattak később a különböző állatok testrészeivel rendelkező sárkányhoz. Wang Fu kínai filozófus szerint a sárkány már kilenc állathoz hasonlít. Elképzelése szerint e sárkányok a vizek fölött uralkodtak, a folyókat és a tengereket őrizték, a felhők tetején utaztak (Tasnádi Kubacska 1939: 13). A görög mitológiában feltűnik a kincsőrző sárkány – gondoljunk itt az Argonautákban leírt, Jason által megölt, aranygyapjat őrző sárkányra (Trencsényi-Waldapfel 1960: 171).

Tudjuk, hogy a sárkányokról mint hatalmas testű lények létezéséről szóló elképzelésekhez, e képzetek megerősödéséhez jelentősen hozzájárultak a barlangokban talált nagyméretű állatcsontok, elsősorban a kihalt barlangi medvék csontjai. A múlt században évenként több tonna súlyú „sárkánycsontot” szállítottak el Kína kikötőiből. A sárkánycsontnak és sárkányfogaknak gyógyító erőt tulajdonítottak.

A középkori Európa sárkányelképzeléseiben kétfajta sárkány élt: a többfejű sárkány, amely vizet őrzött, tüzet okádott, s az embereket és állatokat egyaránt megtizedelte, valamint a repülő sárkány, amely vihart keltett, s a fellegekben lakott. Mindkét sárkánytípusnak több változata alakult ki. A repülő sárkány, mely elsősorban a hiedelemmondákban él, nyilvánvalóan ősibb típus a – főleg csak népmeséinkből ismert – többfejű sárkánnyal szemben. A különféle sárkányokról szóló képzetek közös vonása az, hogy a sárkányt mindenütt rosszindulatú démonnak tartják. Ez az alapvető, meghatározó tulajdonság a középkori sárkányelképzelésekben és a jelenkori folklórműfajokban is azonos. A magyar néphagyományban négy sárkánytípus körvonalazható.

A zomok országszerte ismert tájszó ’kígyó’ értelemben. Ismert a szónak zomak, zmok változata is. E kígyótípus rövid, vastag, kurta elképzeléséhez valószínűleg a zomok–zömök szóegyezés nagyban hozzájárult, holott e két szó nem egy tőről fakad. A zomok szláv eredete nyilvánvaló: az orosz zmeja és a lengyel zmija ’kígyó’-t, a szlovák zmija ’viperá’-t jelent; a Nyíregyháza környéki tirpák (szlovák) hiedelemben a zmok lidércre vonatkozik. A magyar néphitben a zomok nem közönséges kígyó, hanem mitikus lény, mellyel a pásztoroknak meg kell küzdeniük. A zomokot zomokkígyónak, zomoksárkánynak és sárkánykígyónak is nevezik. A különféle elnevezések ellenére a sárkánytípus jellemzői azonosak: a zomok réten, mocsaras helyen él; disznóval, birkával táplálkozik. A pásztor őrzésére bízott kondából napról napra hiányzik egy-egy disznó. A pásztor – a tolvajt keresve – meglesi a zomokot. Embereket hív segítségül, a zomokot agyonverik vagy elégetik. Meg kell jegyezni, hogy a néphitben a zomok legyőzése mellékes epizód, a zomokölőt nem heroizálják. A mocsári sárkányról szóló mondáinkban viszont már igen lényeges motívum a sárkányharc. A mocsári sárkány tulajdonképpen a zomok változata, ugyancsak réten, mocsaras helyen él, de nem bújik el, nem marad háttérben, hanem az emberekre vadászik, és állandó rettegésben tartja a lakosságot. Sárkány összetételű helyneveink is (Bakonysárkány, Bősárkány, Sárkány, Sárkánycsapáspuszta, Sárkánysziget, Sárkánytópuszta, Sárkánytanya, Szilsárkány stb.) a mocsárban élő sárkányra, lényegében a zomokra vonatkoznak, melyekhez többnyire sárkányharccal kapcsolatos mondák fűződnek. Ipolyi Szirmayra hivatkozva arról ír, hogy IV. Béla a tatárjárás után alapította meg a nemzeti sárkányrendet. A rendbe azok a vitézek kerültek, akik az elszaporodott sárkányok irtásában jeleskedtek. Így kerültek a családi címerekbe és {5-86.} templomi festményekbe (Tombor 1967: 28) a szárnyas kígyók és a sárkányok. A sárkányölő hőseink tetteiről szóló mondák szorosan kapcsolódnak a „sárkányölő” Szent György-legendákhoz.

A sárkánykígyó a magyar néphit szerint egyfejű, óriási szárnyas gyík. A sárkánykígyó kígyóból (zomokból) keletkezik. Mihelyt a kígyó sárkánnyá válik, megjelenik egy rongyos ruházatú parasztember, aki bűvös kantárjával kikényszeríti a vízből, és magával viszi a fellegekbe. A sárkánykígyó tulajdonképpen a hiedelemmondák garabonciásának a „hátaslova”. Több hiedelemmonda szól arról, hogy a garabonciás a sárkánykígyót Szerecsenországba viszi, összeaprítja és a húsát eladja, ott ugyanis az emberek csak úgy tudják eltűrni a nagy meleget, hogy egy darabka sárkányhúst tesznek a nyelvük alá. A garabonciás akaratának megfelelően a sárkánykígyó vihart, esőt támaszt. A sárkánykígyó mindenkor igyekszik megszökni gazdájától. Ha sikerül, akkor erdőben egy gödörben elrejtőzik, és ott étkezés helyett kígyókövet nyal. Egyik mondatípusunk, mely rokonságban áll a kígyó köve (AaTh 672D) mesetípussal, arról szól, hogy az ember az erdőben mély gödörbe esik, melyben sárkánykígyó tanyázik. Az ember – a sárkányt utánozva – kígyókövet nyaldos, hogy éhségét és szomjúságát eloltsa. A sárkány, több év után, megszánja az embert. Miután hallgatást fogadtat vele, hazabocsátja. Az ember megszegi fogadalmát, akaratlanul (a sárkánytól tanult fütyüléssel) elárulja magát – az egyik variáció szerint egy idegen embernek. Az idegen nem más, mint a garabonciás, aki szökött lovát, vagyis a sárkánykígyót keresi. A garabonciás a sárkánykígyót a bűvös kantárral kikényszeríti a gödörből. A garabonciás a sárkánykígyó hátán a fellegekbe lovagol. A sárkánykígyóképzetek valószínűleg egy ősi, elemi csapásokat okozó démon emlékét őrzik a magyar népi műveltségben (Ortutay 1940: 397).

Többfejű sárkány. Mondáinkban, hiedelmeinkben szinte kizárólag csak egyfejű sárkányok szerepelnek. Ezzel ellentétben népmeséinkre a többfejű sárkányalak a jellemzőbb. A vízőrző sárkány többfejű, lángot lövellő, óriási gyíkhoz hasonló, leányfaló szörny. A 300-as mesetípus kialakulásához nagymértékben hozzájárult a Perseus-mítosz, illetve a Szent György-legenda.

A három elrabolt királykisasszony (AaTh 301, 301A) mesetípus változataiban találkozunk az alvilági sárkány alakjával. A hős leereszkedik az alvilágba, hogy a királykisasszonyokat kiszabadítsa. Az alvilágban sorra legyőzi a sárkányokat. A birkózás, a párviadal lényeges vonás, mivel a sárkány a hőssel ember módjára viaskodik; egyik a másikat térdig, derékig, nyakig vágja a földbe. A sárkánynak buzogánya, kardja is van. Tehát népmeséink az alvilági sárkányt eleve karral, kézzel, ugyanakkor több fejjel rendelkező lénynek tekintik. A magyar meseanyagban az alvilági sárkány – több feje ellenére – emberhez hasonló életet él. „Várkastélyban lakik, elrabolt földi nővel él… Emberi mivoltát szörnnyé csak az változtatja, hogy óriás termetű, rettentő erejű démon” (Solymossy 1931: 125). Lényeges, hogy az alvilági sárkány nem emberevő, mint a vízőrző sárkány.

A magyar népmesék nagy részében az alvilági kastély madárlábon forog. Ezt a motívumot, mely az orosz népmesékbe is beépült, Solymossy Sándor az urál-altaji törökök samanisztikus mítoszaiból eredezteti (Solymossy 1929b: 150).

A felvilági sárkány a felettünk lévő világrétegben él. Ez a sárkánytípus Az égígérő fa (AaTh 317, 469) típusú mesékben szerepel. A többfejű, általában hétfejű sárkány ellopja a királykisasszonyt, és felrepül vele az égigérő fára. Egy ifjú felmászik utána, és a kastélyban lakó sárkány szolgálatába áll. Sikerül elpusztítania a sárkányt, és táltoslova {5-87.} hátán lehozza a királykisasszonyt. Jutalmul elnyeri kezét. A felvilági sárkány azonos az alvilági sárkánnyal, mindegyiknek több feje van, kastélyban laknak, és elrabolt földi nővel, ember módjára élnek. A különbség az, hogy a felvilági sárkány repülni is tud.

Meg kell említenünk még az égitestrabló sárkányt, mely kizárólag az Égitestszabadító (AaTh 328*; BN 319*) típusban fordul elő. A hős és a sárkány itt is ember módjára viaskodik egymással, de láng és tüzes kerék alakjában is. Az égitestrabló sárkány, az alvilági sárkánnyal szemben, ezen a (középső) világrészen tartózkodik; nem gyalog, hanem lovon jár; nem királykisasszonyokat, hanem égitesteket rabol; feleségeik ugyancsak rosszindulatú démonok. A „többfejű sárkány” a magyar nyelvterületen sajátos formát öltött; alakjára nézve szörnynek, tulajdonságaira nézve pedig rosszindulatú embernek képzelik el mesemondóink.

Az ember alakú sárkány főleg Északkelet-Magyarország mesekincsében fordul elő. Ez a sárkány már nem kígyó formájú vagy többfejű állat, hanem két lábon járó, külsőre, ruházatra, viselkedésre is emberi alak. Ámi Lajos meséiben a sárkány ember, sőt szép ember; a mesehős csak akkor jön rá arra, hogy sárkánnyal áll szemben, amikor a „szeme közzé nézett”. Ruszkovics István meséjében pedig a hősnő beleszeret a sárkányba, ami mint „egy legény, gyolcs gatyába, meg sarkantyús csizmába” sétálgat a tengerparton. Papp János mesemondó – a sárkányról szólva – mondja, hogy „Annak is két lába, keze van. Az túlerős, azért tartották, hogy sárkány, mert erős ember volt.” Kolumbán István udvarhelyszéki mesemondó Erzsike c. meséjében is „a sárkánykirály nem sárkány, hanem ember volt” (Olosz 1972: 124). A magyar népmesék ember alakú sárkányára jellemző, hogy külső kinézetre ember, az emberhez hasonlóan él; rosszakaratú, az emberekre bajt hoz; igazi hazája az alvilágban van, s természetfeletti erővel, hatalommal rendelkezik. Az ember alakú sárkány sok vonatkozásban az urál-altaji népek fekete sámán alakjához, tevékenységéhez hasonlít. A fehér sámán a világosság, a fekete sámán pedig a sötétség istenének papja. E népek úgy vélték, hogy a fekete sámán megeszi az ember lelkét, időnként leereszkedik az alvilági szellemekhez, betegségeket okozhat, s ezért félnek tőle. Ő maga vagy a lelke tetszés szerinti helyre repülhet, s természetfeletti hatalommal rendelkezik (Erdész 1971: 123).

Ámi Lajos a meséiben, majd a hozzá fűzött magyarázataiban arról beszélt, hogy a Sárkányországból visszahozott lány méhében tizenkét sárkánygyerek van, amiket ki kell operálni, másképpen elvész a világ, hogy „mindenféle túlzó szaporodás csak a sárkányoktul került elő” (Erdész 1968: I. 80), hogy csak azokban a családokban történik ikerszületés, amelyekbe valamikor sárkányvér került. Elmondása szerint a sárkány nemcsak házasodás révén okoz „túlzó” szaporodást, mivel azok az asszonyok, akik sárkányzsírból készült szappannal mosdottak, szintén ikreket szültek. Az „iker”-problémára – a Micbán-monda kapcsán – még visszatérünk.

ÖRDÖG

A néphagyomány azt mutatja, hogy az ördög alakjában – a korábbi elképzelések maradványaként – a különböző funkciókkal felruházott rosszindulatú lények mintegy összevonva öltenek testet. Ehhez a keresztény demonológia is hozzájárult. A Malleus maleficarumban már kirajzolódik egy új ördögalak, amely a boszorkányperekkel Európa-szerte ismertté válik, s a népi hiedelemvilágba nálunk is eléggé beépült. A középkori {5-88.} egyházi felfogás szerint a bűn nem emberi tulajdonság, hanem az ördög mesterkedésének eredménye. Az embernek állandóan óvakodnia kell az ördög kísértésétől. Az ördögök az alvilágban, a pokolban laknak. Az elátkozott, mennyországból kitiltott angyalokat szintén ördögöknek tartják. De ördög a férj alakjában jelentkező lidérc is (Bosnyák 1977: 133). Az az ember, aki ördöggel köt szövetséget (Faust-mondák, Hatvani-mondakör), óriási vagyonra és természetfeletti hatalomra tesz szert. A középkori képzetekben az ördög egy torz, szőrös emberforma, csúf ábrázattal, kiugró szemfogakkal, szarvakkal, farokkal és lólábakkal.

Az ördöngös ember ugyancsak különleges képességekkel rendelkezik, népi elképzelés szerint „az ördöggel cimborál”. Népmeséinkben az ördög már jóval szelídebb s kevésbé félelmetes lény. A mesehős, akárcsak a sárkányt, le tudja győzni az ördögöt. Lényeges különbség az, hogy itt nem testi erejével, hanem nagyobb szellemi képességével győz. Néhány mesetípus ördögalakjával közelebbről is ismerkedjünk meg.

Az Ördögszerető (AaTh 407B) típus a mese és a hiedelemmonda között helyezkedik el; az elbeszélőtől függően akár mondaként (igaz történetként), akár meseként is előadható. A szerető után sóvárgó leány felsóhajt: „nem bánnám, ha az ördög lenne is”, mire a legközelebbi fonóban mellé ül egy legény. Kilesi, hogy lólába van, és a temetőben lakik, holttestet eszik. Mivel nem vallja be néki a leány, hogy mit látott, kioltja az életét. A leány sírján virág nő és új életre sarjad (AaTh 407B). Az Ördögszerető mesetípusban az ördög egy jóképü legény, aki darutollas kalapban, apró fürtű, fekete gubában bukkan fel. Azonban lólábú! Ez az ördögtípus a középkori ördögképzet hatására félig állat, félig ember vonásait viseli magán. Az ördög, amint a leány életére tör, s halálát okozza, lényegében a Halál funkcióját látja el. Az ördög és a Halál fogalmának egybeolvadása más monda- és mesetípusokban is szembetűnő.

Különös ördögalak mutatkozik meg a Varázsló és tanítványa (AaTh 325) típusban, melyre még visszatérünk. Egy apa varázslóinasnak adja a fiát, aki alaposan kitanulja a mesterséget. Majd a fiú szabadulni akar az ördögtől, s ez különböző átváltozások után végül is sikerül. Ebben a mesetípusban az ördög emberi alak, aki a megszerzett tanítványokról nem akar lemondani. Az ördög legyőzése itt is rációval történik.

Jó néhány népmese (AaTh 313A, 756B, 811) azzal kezdődik, hogy egy ember a segítőjének (az ördögnek) ígéri otthonából azt, amiről nem tud: az újszülött gyermekét. A fiú felnő, s többszöri próbatétel után szabad emberré válik. Ezekben a mesékben az ördög megnyerő emberi alakban tűnik fel, s a fiú ugyancsak a nagyobb ész birtokában tud megszabadulni az ördög hatalmától.

A legendamesék ördöge szintén az ember ádáz ellensége. Az ember és az ördög itt többé-kevésbé egyenlő erejű ellenfelekként állanak szemben. Az ördög fizikailag, az ember szellemileg erősebb, az utóbbi adottság révén az ember az ördög fölé kerekedhet: az ember az ördög számára csapdát épít, varázskört húz maga köré (AaTh 810); az ördögnek ígért gyermek pap lesz (AaTh 756B, 811); az ember megválaszol az ördög kilenc kérdésére (AaTh 812); stb. A mesehallgatók körében kedveltek a legendamesék azon változatai is, amelyekben az ördög – hálából vagy rárótt kötelességből – szolgálja a szegény embert. Ebben a mesecsoportban az ördög már szinte igazságosztó, hálás démon szerepében jelentkezik! Szolgaként a gazdag ember által szabott lehetetlen feladatokat is könnyűszerrel elvégzi, s ezáltal a gazdag embert tönkreteszi (AaTh 820A).

Kedveltek még az ördögről és a székely menyecskéről szóló tréfás mesék (AaTh 1164), {5-89.} melyekben az előzőekhez képest a szerepek felcserélődnek: ezekben már az ördög igyekszik megszabadulni az ember (a kardos asszony!) hatalmától.

Az Ostoba ördög meséjében az ördög valóban egy „ostoba” és szánalmas figura, akinek eszén az egyszerű szegény ember vagy cigány is játszva túltesz. Az egyik mesecsoportban (AaTh 1030–1059) a szegény ember és az ördög együtt dolgozik, de mindig az ördög húzza a rövidebbet. Az ember és az ördög közötti versengésnek számtalan változata van (a kő szétmorzsolása, kőhajítás, futóverseny, kiabálási verseny stb.), melyekben mulatságos módon mindig az ördög marad alul (AaTh 1060–1114). Derűsen végződnek azok a történetek is, amelyekben az ördög az ember elpusztítására törekszik (AaTh 1115–1129). Ide tartozik még egy mesecsoport, melyben a szegény ember eladja ugyan a lelkét az ördögnek, de az ördög, éppen ostobasága miatt, mégsem tudja elvinni az embert. Például az egyik mesében (AaTh 1184) az ember úgy szerződik az ördöggel, hogy akkor viheti el, amikor a megjelölt fáról az utolsó levél is lehullik. Ez sosem következhet be, mivel az ember jó néhány falevelet az ágakhoz erősít.

A Faust-mondákban az ördöggel kötött szerződésnek már koránt sincs ilyen mulatságos kimenetele. A Faust-mondák a mesevilágra is erős hatással voltak.

A középkori Európa – boszorkányperek lázában élő – vallási fanatikusainak gondolatvilágát, világszemléletét elsősorban a „jó” és a „rossz” engesztelhetetlen küzdelmének képzete határozta meg.

Az ördögmondák a Rajna-vidéki városkában (Helmstadt) élő Faust doktor (1540 körüli) halála után, első ízben az 1587-ben megjelent Faust-népkönyvben csoportosulnak Faust alakja köré. Néhány évtized leforgása alatt az egyre szaporodó népkönyvek minden ördöngösséggel, mágiával, szemfényvesztéssel, az ördöggel való szerződéssel kapcsolatos mondát Fausthoz fűztek. A Faust-mondák, mint népköltészeti alkotások, az alsó régiókból behatoltak az irodalom fellegvárába is. Faust – Ch. Marlowe drámájától (1604), M. Klinger regényétől (1791) kezdve – hosszú utat tett meg, míg Goethe drámájában (1832) a felvilágosodás eszméit kifejező alakot ölthetett.

Johann Wolfgang Goethe Faustjának, a Faust-népkönyveknek, s az ezek nyomán készült magyar nyelvű Faust-ponyváknak sok olvasója volt hazánkban is. Tagadhatatlan, hogy a német Faust-mondák hatással voltak a honi mondákra is. Ugyanis a Faust nevével fémjelzett, írott és íratlan irodalom nem kizárólag a német nép sajátja. A magyar nyelvterületen, jóval Marlowe és Goethe Faustjai előtt, a középkori misztériumjátékok s nem utolsósorban az egyházi tanítások révén mindenütt elterjedtek, s tulajdonképpen ezt illusztrálja már Bornemisza Péter Ördögi kísértetek (1578) c. könyve is. A magyar nép az ördögmondákat a saját hagyománya, felfogása szerint átgyúrta, átformálta és szájról szájra adta tovább. De míg a német nyelvterületen a boszorkányságról, ördöngösségről, szemfényvesztésről szóló történetek többnyire egy személyhez, azaz Fausthoz kötődtek, addig hazánkban Hatvani professzor mellett még számos más magyar Faustot ismerünk.

Hatvani István (1718–1786), korának kiemelkedő magyar tudósa mint a debreceni református kollégium professzora vált híressé. Bölcselettörténeten és kísérleti fizikán kívül más tudományokat is oktatott. Csillagászati megfigyeléseit (pl. Halley-üstökös, 1759), különféle műszereit ma is számon tartják. Hatvani személyét mégis a róla keringő mondák tették híressé, annak ellenére, hogy asztronómiával, mágiával sohasem foglalkozott. Az irodalomban Jókai Mór és Arany János örökítették meg az ördöngös professzor, a „magyar Faust” hírnevét. Az egyik monda szerint Hatvani vizet fakasztott a táncteremben. A hölgyek, akik szerint a tiszta lelkiismeretű nő sosem pirulhat el, szoknyájukat {5-90.} felemelték, s a varázslat elmúltával pirulva engedték vissza. Goethe Faustjában Mefisztó támaszt árvizet; az ellenfél katonái úszómozdulatokkal menekülnek a látszattenger árjában.

Csokonai Vitéz Mihály (1773–1805) a magyar felvilágosodás egyik legnagyobb lírikusa. Mint debreceni diák igen népszerű volt társai körében. Költészetét az egyszerű nép is magáénak vallotta, nem csoda tehát, hogy a nyughatatlan vérű, vándorló fiatalemberről sok monda kering. Fedics Mihály egyik meséjében például Csokonai Bátorligetről a bátori vásárba tartott. Találkozott egy emberrel, aki társául szegődött. Útközben Csokonai rávette az embert, hogy egy szalmakazalnál szalmacsutakokat csináljanak. Midőn áthajították a fejük fölött, mindegyik szalmacsutak kövér disznóvá vált! Elhajtották őket a vásárba, és egy kereskedőnek jó pénzért eladták. Csokonai kikötötte, hogy a disznókat vízre ne hajtsák, mert akkor nem felel értük. A kereskedő az intést feledve, a látszatdisznókat hazafelé hajtva hagyta, hogy azok belemenjenek a vízbe. A disznók egyszeribe eltűntek, de ottmaradtak a vízen úszó szalmacsutakok!

A magyar Faustok sorában említést kell tennünk még Froelich Dávidról, a késmárki tudós tanárról, Kolumbán Józsefről, a keményfalvi papról, a kispesti Lakatos Ferencről, vagy a – több mesemondó által, de név nélkül emlegetett – ördöngös papról, akik mindannyian természetfeletti hatalommal rendelkeztek, és csodás dolgokat műveltek. De nem kevésbé érdekes a tudós sok-sok szemfényvesztő varázslata, így a Bács megyei Karaszi Csáki cselekedete, aki a boglyakemencére percek alatt uborkaindákat futtatott és szép uborkákat érlelt, vagy a mezőkövesdi Beller Ferkó, aki görögdinnyéket varázsolt a falra.

Idetartoznak a mesei „pingált szobák” is, amelyekben a ragyogóan kifestett szoba csak látszat, s a varázslat elmúltával a gyönyörű pingálásnak is nyoma vész. A mesék arról szólnak, hogy a részeges festő felvállalja a király szobáinak pingálását, de az utolsó napig sem csinál semmit az italozáson kívül, egyedül a segédje igyekezik. Mégis, az átadáskor a király mindennel elégedett. Az öreg kifizetése és távozása után derül ki, hogy a pingálás csak látszat volt (Kálmány 1914b: II. 23; Erdész 1963b: 5). Berze Nagy János ezt a fausti látszatfestést az 506-os mesetípushoz sorolta (D-epizód). Az újabban előkerült változatok alapján azonban úgy látszik, hogy ez az epizód az AaTh 513A mesetípus magyar változatainak bevezető részéhez szorosabban illeszkedik.

A Faust-mondákkal mutatnak rokonságot az ördöngös molnár- és kocsislegényekről szóló történetek is. Egyik alakjuk Köcsön Péter, aki a 19. század elején élt a Szamosháton, s az emlékezések szerint nagy tudományú kocsis volt. Köcsönről azt tartják, hogy az ördöggel cimborált. Az istállóban az ördögök dolgoztak helyette. Éjszaka patkóval világított. (Vö. az AaTh 531 típust, ahol a kocsis arany hajszállal világít.) Földön, levegőben, folyókon keresztül hajtotta haza a lovait, még akkor is, amikor egyik vagy másik útközben megdöglött. Köcsön Péter bűvös szavára a gémeskút önmaga húzta a vizet. A lovas szekereket ott állította meg, ahol akarta, s csak nagy rimánkodásra engedte tovább. Bűvös körét senki sem tudta átlépni, akárcsak Faust lidérclábas ajtaját (László 1945; Ferenczi I. 1957).

Éppen e különleges varázslatok: csak a varázslatban, de a valóságban nem létező árvizek, lakodalmi terített asztalok, az asztallábból folyó bor, a hirtelen nőtt növényzet, a látszatállatok, az áthághatatlan bűvös kör, a tetszés szerint tágítható terem vagy varázshintó stb. jellemzőek a Faust-mondákra. E különleges hiedelemelemek a magyar mese- és mondavilágba is eléggé beépültek. Berze Nagy János nem véletlenül veszi {5-91.} népmesének a boszorkányok éjszakai táncáról és szertartásairól szóló történeteket is (BN 814*), amelyekben az éjszakai „táncosnők” virradatra csónakká, az aranypoharak koponyákká, a kalács lóganéjjá stb. változnak.

A magyar Faust-mondák és mesék, ahogy ezt több kutató is kimutatta (Imre L. 1893; Ortutay 1968; Tolnai 1958), az európai rokonság ellenére sajátos vonásokat őriznek. Például a magyar Faustok lépten-nyomon az ördög fölé emelkednek, egyikük-másikuk varázslatával a sámánhitre emlékeztet.

Az ördögök lakhelye – mesékben, hiedelmekben egyaránt – a pokol, az alsó világ, ahová – akárcsak a mennyországba – élő ember nem teheti a lábát. De ha ez így van, milyen is a pokol, ki tudja ezt megmondani? Nyilván csak az az élő ember, aki a poklot megjárta, s onnan visszatérve élményeiről beszámolhatott. A pokolban járt emberekről (Ozirisz, Orpheus, Odüsszeusz, Aeneas, Dante, Tar Lőrinc) nemcsak az ókori és középkori irodalom szól, hanem a népköltészet is. Általános az a hiedelem, hogy a holt lelkek egyik részét az angyalok viszik a mennyországba, másik részét pedig az ördögök viszik a pokolba. A Megölő Istéfán (AaTh 756B) népmesében az ördögnek ígért fiú a pokolba megy, hogy a „szerződés”-t visszaszerezze. Egy rabló kéri, tudja meg, milyen büntetés vár reá. A pokolból visszatérve a fiú elmondja, hogy ott mit látott, s hogy milyen kínzások várnak a gyilkosra. A pokol kályhafűtője (AaTh 475) mesetípus magyar változataiban is a túlvilági pokolról értesülünk. A pokolba látogató ember ismerősökkel találkozik. A pokolból hozott szemét itt arannyá, az arany szemétté változik. Az ezzel rokon hiedelemmondákban, egy ördöngös varázslat folytán, a pokolba meghívott cigányzenészek a volt földesúrral is találkoznak, aki a feleségének megüzeni, miként tegye jóvá az ő földi életében elkövetett bűneit.

BOSZORKÁNY

A mesevilág boszorkánya olyan mitikus lény, amely távol lakik az emberektől, s bűvös hatalma van. A magyar népmesék boszorkányainak egy része jóindulatú, más része rosszindulatú démon. A hitvilág boszorkánya másfajta tulajdonságokkal rendelkezik. Ő már nem misztikus, hanem valóságos lény, egy természetfeletti képességekkel rendelkező ember, aki a faluban lakik, s titokban tartja a tudományát. Ez a boszorkány elveszi a tehén tejét, állatot és embert varázslattal beteggé tesz, állatalakban indul mások megrontására; az embert éjszaka megrontja vagy lóvá változtatja, s rajta hajnalig lovagol. A boszorkányok (asszonyok) seprűnyélen repülnek a boszorkányos helyre, például a Szent Gellért-hegyre, ahol lakomát ülnek és az ördögökkel bujálkodnak.

A középkori boszorkányképzetek kialakulására jelentős hatással voltak a nyugati boszorkányperek. A boszorkányüldözés alapját képező Malleus maleficarum (1489) kérdésföltevései nálunk is óhatatlanul jelentős hatást gyakoroltak az egyébként korábban is meglévő boszorkányhitre.

Népmeséinkben a gonosz boszorkány elvarázsolt erdőben lakik, kővé változtatja a hőst és állatait (AaTh 303), a leánykérő fiútestvérek megölésére törekedik (AaTh 328) stb. A magyar népmesék másik boszorkányalakja, a vasorrú bába viszont már jóságos öregasszony, aki szíves szállást és útbaigazítást ad a hozzá betévedt mesehősnek. E mesékben a hős többnyire az eltűnt, elrabolt feleségét keresi, akit a vasorrú bába és annak fiai (Nap, Hold, Szél) segítségével végül is sikerül fellelnie, főleg a táltosló megszerzése {5-92.} révén (AaTh 400, 531, 532). Ugyancsak vasorrú bába az, aki útbaigazítja az égigérő fára mászó legényt. Solymossy Sándor foglalkozott a rejtélyes mesei „vasorrú” bába elődeivel (Solymossy 1927b). Kimutatta, hogy a sámánhitű népek, melyekhez a honfoglaló magyarság is tartozott, az elhunyt ősök tiszteletére – a halott lelkének lakhelyéül – bábukat faragtak. A halottakat etették is, azaz a bábu szájához, orrához nyomkodták a vaskanalat. Ez az etetés a bábu arcrészének elkopásához vezetett volna, ha az orrát nem vasból formálták volna meg. Solymossy Sándor a mesei vasorrú bábát e gyakorlatból, az anyai ős nagyfokú tiszteletéből eredezteti. Ezzel teszi érthetővé a jóságos boszorkány mesei alakját is. Más teória szerint a vasorrú bába a sámánhitű népek erdei szelleme (öreganyója) volt (Beke 1957). A vasorrú bába leggyakrabban az AaTh 328* (Égitestszabadító) mesetípusban fordul elő.

A hiedelemvilág és a mesevilág boszorkányalakja ötvöződve jelenik meg A megpatkolt boszorkány történeteiben, mely típus változatainak egy részét a hiedelemmondák, más részét a népmesék (BN 335**) közé sorolják. Erre a történetre az állattá változás tárgyalásakor még visszatérünk.