A FORMA KÜLSŐ KERETEI


FEJEZETEK

SORISMÉTLÉS

Hátra van még néhány olyan formai sajátság, amelyek ugyanúgy nem érintik a tartalom belső felépítését, a „belső formát”, mint a metrika. Ilyen mindenekelőtt a sorismétlés, ami a népköltészetnek – éspedig nemcsak a magyarnak – igen archaikus stílussajátsága. Láttuk a 20–21. példában e költői fogás hatását: a művészien megfogalmazott sorok megismétlése fokozza a költői hatást. Ez a példa is mutatja, hogy a költészetben nem érvényes a közbeszédből elvont „redundancia” fogalma: az ismétlésnek hírközlésértéket csökkentő volta. A művészi „hír” az ismétléssel nyomatékot kap, fokozódik. Balladáinkban még sokszor találkozunk ezzel a fogással, s régies területeink: Gyimes, Moldva, korábbi gyűjtésekben a Székelyföld még bőven szolgáltatott rá példát lírai dalokban is. Szomszédaink, a szlovákok, románok, délszlávok szövegeiben is gyakran találkozunk vele, s régiesebb kultúrájú nyelvrokonainknál, a cseremiszeknél, csuvasoknál még igen nagy részét teszi ki a közölt anyagnak. Vikár–Bereczki (1971) cseremisz anyagának 320 közölt dalából 68 teljes, 9 olyan ismétlés, ahol az első sor van kétszer, utána ismételetlen, gyakran refrénszerű, értelmetlen szótagok következnek. Összesen 77, ami az egésznek 24%-a. A csuvasoknál még nagyobb az arány: 350-ből 130, illetve 58, összesen 188, vagyis 56%! Nálunk már nem érdemes százalékos arányt számítani, a kiválasztott darabok közül a következőkben találjuk: Pt 355, 08, 047a, 0105, 0107, 0108, 0125, 0140, 0252, 0253, 0254 és 0309, valamint részlegesen Pt 139/4–5 és 140/2. Tehát az első székelyektől, a többi Gyimesből, Mezőségből és Moldvából, újabb gyűjtésekből. Például

{5-474.} 129.     1. Ha folyóviz vónék, bánatot nem tudnék,
Ha folyóviz vónék, bánatot nem tudnék.
Hëgyek, völgyek között szép csëndesën folynék,
Hëgyek, völgyek között szép csëndesën folynék,
2. Martot mosogatnék, füvet újítanék,
Martot mosogatnék, füvet újítanék,
Szomjú madaraknak innyok adogatnék,
Szomjú madaraknak innyok adogatnék.
(Pt 355)

Kallós Zoltánnak mondták a gyimesiek (Kallós 1960), hogy a keserves nem is igazi, ha nincs megkétszerezve. Nyilvánvaló, hogy régebbi időkben ez a vonás általánosabb volt a magyar nép gyakorlatában is.

A fenti példán egy másik törvényszerűséget is megfigyelhetünk, ami viszont már általános a magyar népköltészetre (amennyire más népek költészetét is alkalmam volt áttekinteni, ez máshol is nagyjából így van): egy verssor, ami egy zenei sorral azonos, mindig egy önálló mondat, vagy legalábbis egy szorosan összetartozó mondattani egység, amely a mondat további részétől jól elválik. Ha például az előbbi példát 6 szótagos sorokra bontanánk 12-es helyett, akkor is megvolna ez a tagolás: a két versszak 1–2. sorában a tagolás is mondatvégre esnék, a 3–4. sorokban pedig szorosan összetartozók maradnának együtt, illetve válnának szét:

Hegyek-völgyek között / szép csendesen folynék
Szomjú madaraknak / innyok adogatnék

– vagyis a verssornak értelmi egységgel kell egybeesnie, annak végével kell zárulnia. Az „átkötés” (enjambement) tehát hiányzik a (magyar) népköltészetből.

Újabban mégis – két-három példában – megpróbálta a nép ezt a lehetőséget is, azonban mindig a különleges formai játék kedvéért. Nézzük meg a következő új stílusú, közismert dalt.

130.     Előtték a jobb lábamat, folyik piros vérem.
Nincsen nékem édesanyám, ki bekösse nékem.
Gyere kisangyalom, kösd be
Sebeimet, gyógyitsd meg a bánatos szivemet.

Csakhogy a dallam itt kétértelművé teszi az átkötést. Amint látjuk, a harmadik sor egy ütemmel rövidebb. A folytatás pedig – az utolsó sor első üteme – variálja az AABA formában ismétlődő sorkezdetet úgy, hogy az szinte az előző sor folytatásának érződik. Ugyanakkor felismerhetően variánsa az első két sor első ütemének is. Vagyis érezhetjük a 3–4. sort úgy is:

Gyere kisangyalom, kösd be sebeimet,
Gyógyitsd meg a bánatos szivemet.

{5-475.} Leginkább azonban úgy érezzük, hogy ez a két sor elválaszthatatlanul összekapcsolódik egy mindkettőhöz tartozó résszel. Ugyanezt a játékot látjuk a következő két dalban is:

131.     Bárcsak lányokat is soroznának.
Engem a rózsámhoz osztanának!
Kipucolnám a rüsztungját, (kardját)
Kardját, Csókolom a piros száját.
(0341 – variáns)
132.     Kassa felől sej haj, Kassa felől tornyosodik a felhő.
Jönnek már a magyar fiúk befelé.
Sok anyának ott harcol a (jó katona gyermeke)
Jó katona gyermeke, édesanyja de hiába nevelte!
(Vargyas 1960–1963: 11/2. 120. 1., 358. sz.)

(Lásd még a 107. példát.)

RÍM

Népdalainknak, ahogy a 19. századi gyűjtések óta ismerjük, már állandó formai eleme a rím. Balladáink között még sok az olyan régies szöveg, amely rímtelen, de lírai népköltészetünkben ez rendkívül ritka. A rímelést, még ha nem is virtuóz formájában, de állandóan alkalmazza a nép. Igaz, ez túlnyomórészt ragrím vagy asszonánc; néha az utóbbi elég távoli is, inkább a magánhangzók hasonlóságára korlátozódik. Ritkán azonban találunk meglepően virtuóz rímeket is, természetesen sohasem sorozatban, hanem gyengébbek közt itt-ott feltűnve.

133.     1. Amoda ja bokor mellett
Három juhom hatott ellett.
Van már juhom, van bárányom,
Szerethetsz már kisangyalom!
2. Letörött a kútam gémje.
Hol itatok holnap délre?
Kék pántlikát kötök rája,
Ugy itatok tiz órára.
(0239)

Mások

134.     …
Ki az rabságomnak örül, Kés járja a szive körül!
(Gr. 73A 6c)
{5-476.} 135.     …
Száraz ág ellobban, a szerelem jobban,
Eszemadta.
(Pt 484)
136.     2. A csitári hëgyek alatt rígën lëesëtt a hó.
Azt hallottam, kisangyalom, véled esëtt el a ló.
(Pt 444)

Van aztán néhány ritka eset, amikor négyes rím is nagyon jól sikerül:

137.     3. Csak az a szivemnek nehéz, Téged ölel idegen kéz,
Az én szemem távolról néz, A nagy bánat majd megemészt.
(Pt 128)

Itt azonban bizonytalan, hogy nem egy 16–17. századi költemény részlete maradt-e fenn, vagy annak továbbélő hatása alatt született. (Hasonló eredetű lehet a négyes rím Pt 358-ban.) Mindenesetre újabb népköltészetünk már kitűnő rímekkel is dicsekedhet.

Ugyanakkor pont fordítva áll a dolog a betűrím tekintetében ballada és líra között. Míg a balladából betűrím-sorozatokat lehet kimutatni, s egyes találós kérdésekből, mondókákból is, nem is szólva a regösénekről, addig a lírai népdalban egészen ritka. Például:

138.     Szürke szamár szomorkodik …
(MNT VIII.)

Ennek variánsaiban viszont az alliteráció más szavakkal is megvalósul:

139.     Szőke szamár szomorkodik …
(MNT VIII.)

vagy

140.     Szőke szamár szunnyadozik.
(073)

– ami az alliterációs gyakorlat még élő emlékére mutat (lásd erről részletesen Vargyas 1955). Kétségtelen azonban, hogy a lírából hamarabb kiszorult, mint a balladából és egyes archaikus műfajokból.

REFRÉN

Már gyakoribb, de általában mégis ritka a refrén dalainkban.

Anyagunkban 24-et találunk: Pt 70, 71, 72, 172, 215, 217, 223, (224?), 230, 246, 280, 291, 459, 474, 475, 476, 477, 478, (481, itt a refrént az ismételgetés képviseli), 482 és 01, {5-477.} 023, 039, 040. Ezekből kettőt már láttunk (116–117. példa), s továbbiak: 142–143. példa.

Legtöbbször heterometrikus versszakformával jár együtt, vagy háromsorossággal, s túlnyomórészt idegen jellegű dallammal. Nyilvánvaló, hogy idegen hatásra került a magyar népköltészetbe. Kivételesen négysoros, ötfokú, magyar dallamra is énekelnek refrénes szöveget.

141.     Mikor engem férhez adtak,
Tizënhárom pendelyt adtak,
Tra la la la la la la la la la la.
Tizënhárom pendelyt adtak, tralala.
(Pt 172)

Vagyis a refrént szövegismétléssel kombinálták ebben a 8 + 8 + 11 + 11 szótagú, heterometrikus strófában. Néhány esetben a refrénben virágot, illetve virág névvel a szerelmest emlegetik. Kodály idéz ilyen refréneket:

142. Az gondulod, mindig igy lësz,
Hogy szeretőm soha nëm lesz?
Haj rúzsa, haj, heje-huja haj.
(Kodály–Vargyas 1952: 55. 1.)

vagy

143.     Cipëllő szájó kevíl mënyasszony!
Szíp bacskor szájú kevíl vőlegíny!
Rúzsa szivem, rúzsa lelkëm haj, virágom, haj!
(Kodály–Vargyas 1952: 56. 1.)

Lásd még a 116–117. példát.