EREDET – IDŐREND


FEJEZETEK

Miután megismertük, hogy milyen a ballada, a következő kérdés, amivel meg kell ismerkednünk, az összehasonlító-történeti kérdés: honnan erednek, milyen korból származnak különböző balladáink. Az időrend ugyanis csak a legújabb történetekben, főleg a betyárballadákban állapítható meg önmagából a tárgyból és annak ismert történeti körülményeiből; a klasszikus balladák kora csak összehasonlító kutatással.

Az egész Európára kiterjedő összehasonlító kutatás megállapította, hogy a magyar balladakincsben túlnyomóan francia eredetű balladákat találunk, s ez a kapcsolat meghatározza a magyar balladaköltészet egész európai és stílusbeli igazodását; továbbá vannak benne a korábbi hősénekből örökölt elemek, amelyekben elveszett honfoglalás kori hősepikánk egyes motívumait, kivételesen teljes eseménysorozatának lerövidült vázát, sőt bizonyos stílusfordulatait is felismerhetjük. Az időrend kedvéért ezekkel a legrégebbi elemekkel kezdjük áttekintésüket.

{5-310.} HŐSEPIKÁBÓL ÖRÖKÖLT ELEMEK

Azok a balladák, amelyekben több vagy kevesebb hősepikai elem lappang, a következők: Az elégetett házasságtörő (1.), A falbaépített feleség (2.), Az elcsalt menyecske (3.), A szívtelen anya (4.), Szálláskereső Jézus (7.), Szégyenbe esett lány (10.), Császár tömlöcéből szabadult úrfiak (33.) és Háznépe védelmében elesett hős (34.). Minthogy ezeket az összefüggéseket, valamint a francia kapcsolatokat több mint húsz év óta többször is részletesen kifejtettem részben néprajzi folyóiratokban (Vargyas 1959; 1962), részben összefoglaló könyvemben (Vargyas 1976) – és kétszer angol nyelvű könyvben is (Vargyas 1967; 1983) –, itt csak röviden előadom az eredményeket, a bizonyítást nem részletezem.

Az egész tartalom vagy annak alapgondolata két szövegünkben származik a honfoglalás előtti időkből: A falbaépített feleség (2.) és a Háznépe védelmében elesett hős (34.) történetében. A falbaépített feleség összehasonlításában először meg lehetett állapítani, hogy a balkáni változatok a magyarból származnak, mégpedig elsőnek a bolgárban, s onnan mentek tovább körös-körül a többi néphez. Ugyanakkor az alapgondolat és néhány jellemző motívum egyezik a kaukázusi népek egy verses történetével, amelyben többnyire egy anya egyetlen gyermekét falazzák be, miután a nappal épülő fal éjjel mindig leomlik, s a kőművesek megegyeznek – „összetanakodnak” –, hogy valakit beépítenek a falba áldozatul. Az anya párbeszéde a gyermekkel, ami a fokozatos befalazást érzékelteti, nálunk ugyancsak formulaszerűen jelentkezik, valamint megvan a ballada végén a párbeszéd fordított szereplőkkel: a fia szól a befalazott anyához; ugyanakkor a balkáni változatokban ez a jelenet fokozatosan kibővül, hosszasan leírt jelenetté válik, vagy kopás mutatja másodlagos voltát. Minthogy a legközelebb a kaukázusi példákhoz a magyar van, csak mi hozhattuk a témát honfoglalás előtti érintkezések alapján, ami kaukázusi népekkel és kultúrákkal történetünkben kimutatható.

Közlésemben már nem tudtam felhasználni Szalmási Pál kéziratos örmény adatait (csak legutolsó angol nyelvű könyvembe dolgozhattam bele – 1983), amelyek még szorosabb kapcsolatot árulnak el balladánkkal; ezek néhány legérdekesebb darabját ezúttal megismertetem a magyar olvasóközönséggel is.

Amikor az astaraki régi híd alapját rakták, a folyó mindig szétrontotta. A falu öregei tanácsolták, hogy élve falazzanak bele egy árva lányt. Megvettek mostohájától egy árvát, aki engedelmesen alávetette magát a munkások akaratának. Amikor térdéig ért a fal, siralmasan megszólalt:

Beraktak, anyácskám, beraktak,
Egészen a térdemig…               majd
Beraktak, anyácskám, beraktak
Egészen a mellemig befalaztak…     majd
Beraktak, anyácskám, beraktak
Egészen a torkomig befalaztak…

Ezután a leány hangja nem hallatszott tovább. Ez a párbeszéd további három énekben is szerepel (esetleg benne még „Övig” való falazásról is szó van). Két ilyen párbeszéd várépítési történetben hangzik el. A legnagyobb meglepetésre a főpallér feleségének feláldozása is előkerült ezekben a szövegekben, ami végleg biztossá teszi a balladatéma kaukázusi eredetét.

{5-311.} „Batman mester hidat épít. Másnap látja, hogy a víz elvitte az alapot. Ez többször megismétlődik. A mester álmot lát: egy öreg azt tanácsolja, hogy állatot vagy embert kell beépíteni. Az élőlény az legyen, aki reggel elsőnek érkezik oda. Másnap észreveszi a mester, hogy szeretett felesége és vadászkutyája közeledik. Az ételt hozó asszony lába megbotlik egy kőbe, és az edény kiesik kezéből, a kutya pedig kinyalja az ételt belőle. Az asszony odaér, mire a mester nagyon elszomorodik. Felesége kérdi, miért szomorú, s mikor megtudja, önként vállalja az áldozatot. A felépült hídra a mester kifaragja felesége szobrát. Mondják, hogy a szobornak melléből két tejforrás fakad; az utasok ebből csillapítják szomjukat.”

A történetet magyarok is hallhatták a Kaukázus előterében, varsányok és jászok is hozhatták magukkal, amikor a magyarokhoz csatlakoztak. S a balladastílussal való megismerkedés idején a magyarok alkották meg belőle az egyik legmegragadóbb balladatörténetet.

A Háznépe védelmében elesett hős – Kerekes Izsák és párja, Ílő Veres Jóska (amelynek eredetisége már kétségtelenül beigazolódott) – egész tartalmában őrzi egy belső-ázsiai eposz lerövidült vázlatát. Az Alpamüs- vagy Zsoloi kán-eposz az egyik legterjedelmesebb belső-ázsiai epikus költemény. Alapkonfliktusát őrzi 68, illetve 44 sorban a két magyar vers. Az epikus hős erejét határtalan evés-ivás jellemzi, ettől részegen fekszik, amikor ellenség közeledik. Felesége háromszor hiába költi, végre szívébe szúr, mire mint légycsípésre felébred, megküzd az ellenséggel. További kalandjai során elfogják, verembe vetik, ahonnan csodaképpen megmenekül. Más változatában (voguloknál) ugyanez a hős előre megmondja halálát. Mindez feltalálható énekünkben, amit tulajdonképpen nem is nevezhetünk balladának, a balladai stílus alig jelentkezik benne, maga a történet pedig tipikusan nem balladai. Nyilván későn került a néphagyományba, félnépi-félirodalmi közvetítéssel, mert legutolsó „aktualizálása” is a 18. századi Rákóczi-szabadságharchoz kapcsolja (kuruc-labanc és szebeni rácok emlegetése).

Annál balladaibb megfogalmazást kapott az elsőnek idézett Elégetett házasságtörő (1.). Ennek eseménymagva ugyanis egy nyugat-európai ballada részleteinek és egy belső-ázsiai epikus ének részleteinek szerencsés összeolvasztása. A spanyol–portugál–katalán ballada szerint a férj vadászatra vagy háborúba megy el hazulról, s az asszony egy idegen lovagot fogad. A férj váratlanul hazatér, döngeti a kaput – be is kell törnie egyes szövegekben, mert a kapukulcsot elvesztette az asszony, vagy a folyosó kulcsát vesztette el, ahová a lovagot rejtette. A fölfedezéskor azonban nyerít a ló az istállóban, mire a férj kérdi, kié a ló, kard stb., mint a mi Megcsalt férj (129.) balladánkban, ami a franciáknál is megvan, s onnan olvaszthatták bele az ibériaiak a másik történetbe, ahová sehogysem illik bele. Egy változat az elégetést is emlegeti: „Az olyan asszony, aki így beszél, elégetni való. Harminc szekér szalma, megannyi faág.”

Az Altaj vidéki énekekben más részletei tűnnek fel balladánknak. A hős anyja és nővére idegen vitézzel szövetkezik össze. Különböző ürüggyel elküldik hazulról, olyan feladatokkal, amibe bele kell pusztulnia. De táltoslova figyelmezteti az asszonyok tervére. Hazatér, megküzd ellenfelével, de nem tudja végleg legyőzni, s az asszonyok elrejtik védencüket a családi ládában. Egyszer a hős vadászatról hazatérve enni kér apja csészéjéből. „Ott van apád ládájában”, mondják az asszonyok. A kinyitott ládából kipattan az ellenfél – de ezúttal győz. A hőst azonban táltoslova feléleszti, az most már megöli ellenfelét, s választást enged az asszonyoknak: vagy 80 árkot telehordanak trágyával, {5-312.} vagy megfejnek 80 kancát. Azok a könnyebbnek látszót választják, s a vad kancák agyontapossák őket.

Legfeltűnőbb ebben az összefüggésben az ételkérési jelenet. Minthogy ezt a példaszöveg nem tartalmazta, másik változatból idézem (Vargyas 1976: II. 2. sz.):

     7.      – Mit eszünk, feleség? Mit eszünk, feleség?
     – Az nagy ablakba van borsos malac-hús is…
8.      – Nem kell nékem, nem kell senki maradékja,
     Csak a nagy ládából dió és mogyoró!
9.      – Lelkem, jámbor uram – konyhán forgolódtam,
     Elvesztém, elvesztém a nagy láda kóccsát…
10.      Nem várhatta vége-hosszát: bérugá a lád’ ódalát –
     Kifordul Barcsai, kifordul Barcsai.
               (Kibéd, Maros-Torda m. Seprődi gy.; SzNd 34)

Ez az ételkérési jelenet a ládából előkerülő ellenféllel olyan különleges mozzanat, amelyről nem lehet elképzelni, hogy egymástól függetlenül alakult volna ki két távoli helyen. S akkor a választás három, illetve két halál közül, amelyek közül a könnyűnek látszó a legszörnyűbb, valamint a hazulról való elküldés és a figyelmeztetés a bajra szintén megkapja a maga bizonyító erejét. Nyilván két hasonló összeütközésre épülő történet – az altaji férfi elleni összeszövetkezés és a nyugati házasságtörési ballada – olvadt itt össze a legművészibb balladai történetben.

Nevezetes európai balladába illesztették bele a hősénekmotívumot Az elcsalt menyecske (3.) történetének döntő pillanatában. Amikor a szerető-gyilkos elárulja az elcsábított lánynak – Nyugaton mindig lány a szereplő –, hogy már több lányt megölt, s meg fogja őt is, akkor került nálunk a tóba ölés vagy tengerbe lökés helyére a fára akasztott előző áldozatok képe és a jelenet a fa alatt a fejben-kereséssel. Ez pedig nem más, mint az Altaj–Szaján-vidék hősepikájának egy sok variánsban szereplő mozzanata: a világfa alatt fenyegető sok veszély vagy az ott történő szabadulás és az ugyanott gyakran megjelenő fejben-keresés jelenete. Ugyanez a fa alatti jelenet az előző áldozatok megpillantásával terjedt el tőlünk nyugatra, németekhez, hollandokhoz, skandinávokhoz, a távolodás arányában egyre homályosabban. Egyszersmind ugyanez a jelenet maradt fenn nálunk a Szent László-legenda képi ábrázolásaiban. Sőt, ugyanezt a jelenetet ábrázolja egy szibériai aranyveret is az Ermitázsból. A képi ábrázolásokból magából is le tudta vezetni László Gyula mind az ábrázolások, mind pedig a ballada megfelelő helyének keleti, honfoglalás előtti eredetét. Mindenesetre a 14–15. századi templomi és királyi udvarbeli ábrázolások és a ballada együtt elárulja, hogy azokban a századokban még élénk emlékezetben lehetett egy, Lászlóra is alkalmazott keleti hősénektípus.

Még egy balladánk van, amelyben hősének eseménysorozatának mozzanatai maradtak fenn, s ez A szívtelen anya (4.). Ennek moldvai változataiban fennmaradt egy sajátságos motívum, ami a példaszövegben hiányzik: az elhagyott gyermeket farkasok veszik oltalmukba, hogy még élesebb legyen az ellentét az emberi-anyai szívtelenség és az állati gondosság között. Egyik moldvai változat e részletét bemutatjuk (Vargyas 1976: II. 14. sz.):

     {5-313.} 10.      Hát kerilbe vette három fene farkasz.
     E legnagyobb fene farkasz szavát felfelelé:
11.      – Szakasszuk háromba, szakasszuk háromba.
     E középsző fene farkasz szavát felfelelé:
12.      – Bizon nem bánom ien, bizon nem bánom ien.
     E lekkisszebbik fene farkasz szavát felfelelé:
13.      – Vaj ne szegient, vaj ne, vaj ne szegient, vaj ne.
     Mük esz csak vigyük el a mi ballanginkhoz,
14.      Sz e mü ballanginkban mük esz nevejjük fel
     Genge báránhúszvol sz genge malachúszvol.
15.      – Anyám, iedesszanyám, iedessz farkaszanyám!
     Eresszen el ingem, erdébe szietálni,
16.      Erdébe szietálni sz mezébe nyúgunni.
     – Ne menny, lányom, ne menny, szok vadászok járnak,
17.      Sz a fejedet veszik, sz a fejedet veszik.
     – Apám, iedeszapám, iedesz farkasz-apám!
18.      Eresszen el ingem erdébe szietálni,
     Erdébe szietálni sz mezébe nyúgunni.
19.      Úd menen, úd menen az ő iedesszannya,
     Úd menen, úd menen az ő iedesszannya,
20.      Hoj jársz, lányim, hoj jársz, hoj jársz lányim, hoj jársz?
     – Hallgassz anyám, hallgassz, hallgassz, anyám, hallgassz!
     Anyám lettél lenne, el szem hattál lenne. (3–4. sorra)
               (Trunk, Moldva, 1929; Domokos 1941: 11. sz.)

A keleti (mongol) történetben a kán lánya gyereket vár. A kán attól tart, hogy születendő unokája majd életére tör, ezért lányát börtönbe veti, hogy szülés után elpusztíthassa a gyermeket. Lánya ikreket szül, sikerül kicsempésznie őket a börtönből, és kitéteti az erdőbe. Ott hét farkas veszi gondjaiba a csecsemőket, és föl is neveli. Nagyapjuk később tudomást szerez róla, s katonaságot küld ki a gyermekekért, de a farkasok felfalják a harcosok lovait, s azoknak dolgavégezetlen kell visszatérniök.

A történet eleje fennmaradt egy székely mesében, amely Nyugaton éppúgy ismeretlen, mint balladánk is a balladairodalomban. Egy király álmot lát, hogy lánya fiakat fog szülni, akik megdöntik nagyapjuk uralmát. Ezért egy irdatlan nagy vasházat építtet a legmagasabb hegy tetején, s oda bezáratja lányát, hogy férfi ne érinthesse. A lány a földből felfakadó forrástól teherbe esik és ikreket szül. Midőn azok hétévesek lesznek, {5-314.} szétdöntik a vasház oldalát, és elmennek szerencsét próbálni. (Innen kezdve egy ismert mesébe megy át a történet.)

A farkasok közé kerülő gyermek történetével rokon egy másik mongol ének, ahol az öreg hőst és feleségét idegen vitéz haddal fenyegeti. Újszülött gyermeküket elrejtik az erdőben, azután elhajtják őket népükkel-jószágukkal együtt. Egy öreg pásztor házaspár marad vissza, s fölneveli a gyermeket. De farkasok jönnek hozzájuk követelni a gyermeket. Az öregek ellenkeznek, de a fiú, meghallván a dolgot maga megy ki a farkasok közé, és elpusztítja őket.

Nyilván egy olyan variánsa élt a magyarság közt ennek a történetnek, amelyben az ellenség elől való menekülés és a farkasok által oltalmazott gyermek együtt volt, s a nagyapa ártó szándékát átvitték az anyára a ballada alkotói, s így fogalmaztak meg egy Európában másutt ismeretlen balladai példázatot.

A további balladákban már csak motívumok vagy fogalmazási részletek maradtak fenn egykori hősénekekből.

A Szálláskereső Jézus (7.) történetében az elalvó Üdvözítő „fejinél fölkelt ragyogó napvilág, a lábánál fölkelt tündöklő hódvilág”. Ez a földöntúli – mitikus – személyeket jelölő kép belső-ázsiai hősénekek és kaukázusi történetek szereplőinél is jelentkezik. Egyikben a hős egyik oldalán a nap, másikon a hold, homlokán a hajnali csillag látható, egy másikban a hős fejénél a hold, lábánál a nap, szívénél a hajnalcsillag jön fel. Egy kaukázusi mesében a hős egyik lábán nap, másikon hold, kezén csillag van. Egy sór-tatár hős megkapja a neki rendelt lányt, „az öreg kán fejüket egymáshoz hajtotta, előttük felcsillogott a hold, mögöttük felfénylett a nap”. Egy mongol hős olyan lányt vesz el, akinek nyakán a nap, tarkóján a hold látható. Egy karakirgiz ének hőse mondja: „Jobb oldalamon látszik a nap, bal oldalamon látszik a hold, homlokomon látszik az esthajnalcsillag…” Ezt az örökölt motívumot alkalmazta a magyarság a keresztény égi szereplő, Jézus személyére.

A Szégyenbe esett lány (10.) vőlegénye és néha más balladahős mondja, mikor kedvese holtteste fölött szíven szúrja magát: „Vérem a véreddel egy patakot mosson, Testem (vagy szívem) a testeddel (vagy szíveddel) egy sírban nyugodjon, Lelkem a lelkeddel egy istent imádjon!” Keleten ez a szövetség- vagy barátságkötés formulája az énekekben. „Halálunkkor legyenek lelkeink együtt, vérünk ha folyik, hát follyon egybe – mondván barátokká váltak.” „Mint két fül, olyan barátok akarunk lenni, ha meghalunk, legyenek csontjaink együtt, vérünk ha folyik, follyon együtt!” „Gyere hozzám, ha nekem rosszul megy, s ha neked rosszul megy, én megyek hozzád, Csontjaink egy halmot alkossanak, Kifolyt vérünk egy folyót alkosson.” (NB. egy mezőségi töredékes változatban „Csontom a csontoddal” áll „testem a testeddel” vagy „szívem a szíveddel” helyett!) „Ha mi meghalnánk, alkossanak csontjaink egy hegyet, ha vérünk folyik, alkosson egy folyót!” „Mindig barátok akarunk lenni, mint egy tehén két szarva, holt tetemeinket akarjuk látni, megsemmisített lelkeinknek utánamegyünk”. S hogy a hozzávaló „szertartást” is lássuk, egy sór éneket idézünk ismét: „Aba Kulak és Eresz Tajcsi … megvágva nagyujját, egymásnak kiszopta vérét, s barátok lettek, mint egy pár szarv.” Ez lehetett egykor a vérszerződés rituális szövege is!

A Császár tömlöcéből szabadult úrfiak (33.) és a Háznépe védelmében elesett hős (34.) egyaránt formulaszerűen fogalmazza meg a hős harcát az ellenséggel: „Egy elmenetibe gyalogösvényt vágott; Visszajövetibe szekérutat csapott; A nagy táborból csak élve egyet hagyott.” Ehhez hasonló közhellyel belső-ázsiai énekekben és orosz bilinákban találkozunk. {5-315.} Az Abakán vidékéről: „Mialatt odafele mentek, hatvan embert megöltek, mialatt visszafele jöttek, hetven embert megöltek, az egész véres hadsereget megölték, csak a három hős maradt meg.” Mongol hősénekben: „Ez ellen a sereg ellen az apa fiával kettesben vonult ki. Előre mentek, hetven embert levágtak, utcát csináltak; visszamentek, hatvanat levágtak. Hat nap alatt az egész sereget levágták.” Mongoloknál még vadászatra alkalmazva is előkerül: „Előre ment, hetet (vadat) megölt, Visszament, hatot megölt.” Más mongol énekben: „Altün Tas sereggel támad Er Kulatajra; az utóbbi derekasan védekezik. Odacsap előre, hatvan ember feje lehull, visszafordulva odacsap, ötven ember feje legördül. Az egész sereget levágta.” Orosz bilinákban a következő változatokat találjuk: „Ahová csak mentek, uccák voltak, Ahová csak fordultak, sikátorok.” „Egy oldalra megy, uccát csinál, más oldalra fordul, sikátort.” „Ahová legyint, uccák vannak, Ahová visszalegyint, sikátorok.” „Amint előrelegyint, ucca lett, ha pedig visszafelé legyint, sikátor.”

A bilinák fogalmazása kis és nagy uccát emlegetve közelebb van a magyarhoz; távolabb, hogy előre-hátra haladás helyett legtöbbször jobbra-balra és más „oldalra” szerepel, és hiányzik belőle a vég: „az egész sereget levágta”. Az is különbség, hogy előre többet, visszafelé kevesebbet vágnak le, mint több belső-ázsiai változatban is. Viszont a magyarnak, amely logikusabb, szintén megvan a párja Belső-Ázsiában. A kijevi ciklus bilináiba valószínűleg a krími és kazáni tatárokkal vívott harcok folyamán tőlük kerültek a formulák. Magyaroknak orosz szövegekkel különben sehol semmi kapcsolata, legföljebb fordítva: az európai balladák nagy része magyarok felől érkezett hozzájuk. Így ezt a formulát is, amit leginkább epikus ének stílusú balladáink tartottak fenn, a régi hősepika maradványának kell tartanunk.

A többi keleti párhuzam viszont igen tipikus balladatörténetekben maradt fenn, pompásan beleilleszkedve a ballada szemléletmódjába és stílusába. Vagyis a ballada csak azokat az elemeket engedte „továbbélni” a korábbi hősepikából, ami beilleszthető volt saját világába.

FRANCIA EREDETŰ BALLADÁK

Most pedig lássuk balladáink nyugati, francia forrásból merített történeteit. A bemutatásban olyan sorrendet fogunk tartani, hogy előbb a teljesen világos és bizonyított esetek felől haladunk a homályosabb valószínűségek felé. Az utóbbiaknál is hangsúlyoznunk kell, hogy ellenkező nyom egyiknél sincs, s a nagyszámú biztos eset mellett ezeket a „nyomokat” is ugyanannak a folyamatnak elmosódottabb eseteiként kell felfognunk.

Egyik legbiztosabb eset az, amikor csak franciáknál és magyaroknál van meg egy ballada vagy balladai formula. Ilyen a Szálláskereső Jézus (7.), ahol a franciáknál a koldusnak öltözött, fel nem ismert Jézust utasítja el a férj, és szánja meg a jámbor feleség, aki felviszi szobájába, ahol nagy fényességet talál: kérdi, mi ez, a nap süt, a hold fénylik, mire a koldus felfedi magát, és megmondja: az az asszony jótéteményeinek fénye, s ő a mennyországba jut, férje a pokolba. A magyarok sem az álöltözetet nem tartották meg, sem a tanulságot a végén, hanem az égi fényességet (s a nap és hold emlegetését) átértelmezték Jézus túlvilági lényének jelképévé. Ugyancsak kizárólag a két nép balladáiban fordul elő az a formula, amit nálunk öt ballada is fenntartott (6. Három árva, továbbá 20. Zsivány felesége, 25. A szolgával szerelmeskedő lány, 31. Katonák által elrabolt lány és 57. Vétessék ki szólló szívem): „Vegyétek ki a szivemet, Vegyétek ki a {5-316.} májamat, Tegyétek a réz tányérba, Mossátok meg ürmös borba, Takarjátok gyenge gyolcsba, Küldjétek bé Brassóba, Tegyétek ki várkapuba! Vegyen példát minden róla: Hogy van az árvának dolga!” Franciáknál a kivégzés előtt a tisztjét féltékenységből megölő katona küldi így üzenetét hűtlen kedvesének: „Tegyétek szívem fehér kendőbe, vigyétek el Párizsba Julie kisasszonynak, kedvesemnek, tegye szesszel telt edénybe, Ime kedvesednek szive”, vagy „Ha meglátja, meg fogja bánni” stb.

Másik szintén teljes bizonyságot nyújtó eset, amikor a téma a franciáknál van meg és egy-két közvetlen szomszéduknál, biztosan a franciáktól való (romlottabb) változatban, Kelet-Európában pedig csak a magyaroknál. Ilyen a 19. A hajdúkkal útnak induló lány, 11. Halálra hurcolt menyasszony (mindkettő a franciáknál, piemonti olaszoknál és dánoknál is ismeretes), 23–24. Magzatgyilkos lány, illetve Háromszoros magzatgyilkos (franciáknál és dánoknál), 26. Halálra táncoltatott lány (francia, piemonti olasz és angol változat), 72. Révészek nótája (francia, spanyol–portugál, görög és egy annyira elhomályosult német változat, amely semmiképpen sem hozható a magyarral kapcsolatba), végül egy formula a 33. Császár tömlöcéből szabadult úrfiak-ban: „Hét évig nem láttunk napot-holdat” (ami franciáknál és olaszoknál van meg). Lássuk a Halálra hurcolt menyasszonyt (Vargyas 1976: II. 34. sz.):

     1.      Rákóci kocsmábo Két karajcár a bor,
     Arra mén, arra mén Szegény özvegyasszony.
2.      – Gyere be, gyere be Szegény özvegyasszony,
     Igyál egy icce bort, Vagy ha kettő kell is,
3.      Sem magad pénzire, Sem a fiadéra,
     Hanem a lányodé, Bodor Kataliné!
4.      – Lányom, édös lányom, Bodor Katalina,
     Eladtalak téged Rákóci kocsmábo,
     Rákóci kis urnak!     (4. sorra)
5.      – Anyám, édösanyám, Kedves szülő-dajkám,
     Mér adtál gyilkosnak, Rákóci kis urnak,
     Ki nappal aluszik, Éjjel gyilkolódzik?!          (3–4. sorra)
6.      – Anyám, édös anyám, Kedves szülő-dajkám,
     Micsoda sereg az, A fekete sereg:
     Napkeletről jönnek, Napnyugotra mennek?!     (3–4. sorra)
7.      – Lányom, édös lányom, Bodor Katalina,
     Az teérted jön az, A fekete sereg!
8.      – Jó napot, jó napot Kedves napam-asszony!
     – Fogadja el isten Kedves lányom urát!
{5-317.} 9.      – Hol vagyon, hol vagyon Én gyöngybéli mátkám?
     – Az első szobábo Ékösitti magát.
10.      – Jó napot, jó napot, Én Gyöngybéli mátkám!
     – Fogadja el isten Rákóci kis urfi!*Tehát nem fogadja el „gyöngybéli mátkának”, vagyis nem ismeri el vőlegényének.
11.      Akkor ott felkapja, Ló farkához köti,
     Tüskékről-tüskékre, Bokrokra hurculja.
12.     – Lassúl járgy, lassúl járgy, Rákóczi kis urfi,
     Már piros cipellőm Sarkig vérbenn uszik!
13.      Akkor ott fölkapja, Kengyelt megszoritja,
     Tüskékről-tüskékre, Bokrokra hurculja.
14.      – Lassúl járgy, lassúl járgy Rákóczi kis urfi,
     Már szép selem ruhám Félig vérbenn uszik!
15.      Akkor ott fölkapja, Kengyelt megszoritja,
     Tüskékről-tüskékre, Bokrokra hurculja.
16.      – Lassúl járgy, lassúl járgy, Én gyöngybéli mátkám!
     Már aran koszorúm Félig vérbenn uszik.
17.      Akkor ott fölkapja, Keblére szoritja:
     – Mit önnél, mit innál, Én gyöngybéli mátkám?
18.      – Sem önném, sem innám, Csak ágybo fekünném,
     Sem innám, sem önném, Csak ágybo fekünném.
19.      – Mit önnél, mit innál, Én gyöngybéli mátkám?
     – Anyám asztalárul Csecsemadár szárnyát,
     Atyám ablakábul Jó fehér bort innám.          (3–4. sorra)
20.      Nyisd ki, anyám, nyisd ki Zöldelő kapudot,
     Vesd meg, anyám, vesd meg Vig halott-ágyamot!
               (Törökkoppány, Somogy m. Lajtha gy. 1938; Gr. 21–22)

A visszautasított kérő démoni bosszúját a franciáknál egy házasságtöréssel elhitetett férj követi el, ennyiben a ballada előzménye eltérő. A bosszútól kezdve azonban a francia változat mozzanatról mozzanatra egyezik a magyarral: „Hajánál fogva megragadta, s lova farkához kötözte. Hurcolta Párizstól Saint-Denisig. Nem volt ott sövény, se csipkebokor, amelyen ne lett volna Marianson vére.” „– Renaud-m, édes szerelmem, álljunk meg itt egy kissé! – Ha meg is állok, nem temiattad, hanem lovamért, amely elfáradt. {5-318.} Mondd, szajha, hol van három gyürüd?” Ekkor kiderül a tévedés. „Marianson, nemes úrnőm, mit adjak, hogy meggyógyulj? Kell-e kenyér, kell-e bor, Selyem, vászon lepedő?” (Egy másik változatban: „Leölök libát, kappant, hadd gyógyuljon meg tőle Marianson” – lásd „Csecsemadár szárnyát”, stilizáltabban a magyarban.) „Nem kell se kenyér, se bor, sem selyem, se vászonlepedő. Csak egy tű kell és cérna, meg egy vászon szemfedőnek.”

Nem kétséges, hogy a két rész teljesen egyezik annak ellenére, hogy a magyarok a féltékennyé tett férj helyett a visszautasított kérő bosszújával indokolták. Az olaszoknál hiányzik – a különben teljesen egyező történetből – a tüskén-bokron át hurcolás (kétszer megkerülik a palotát), a kérlelés: „Lassúl járgy…” (helyette az úrnő felnyög: „Óh miért gyötörsz ilyen nagyon? Mit tett neked szép fiacskád és feleséged, hogy halálba küldöd?”), nincs „mit ennél, mit innál” és „Nem kell egyéb, csak szemfedő – Vesd meg, anyám, vesd meg Vig halott-ágyomat” (helyette: „Nem gyógyulhatok meg többé, mert nem láthatom élve fiacskámat. Vele együtt akarok meghalni magam is!”, mire a férj öngyilkos lesz e szavakkal: „Egy álnok nyelv miatt hármunknak kell meghalni!”). A dánoknál a földrajzi távolságnak megfelelően a történet is távolabb van a miénktől, bár ők is a visszautasított kérő bosszújává alakították át: a lány visszautasítja a kérőt azzal, hogy kevesebbet ad annak hűségére, mint apja ócska cipőjére. A kérőnek halott híre támad, a lány ki mer kocsikázni, de találkozik a fiúval, aki kirántja kocsijából, hajánál fogva nyergéhez köti. „Nem volt olyan kis zöld, ami nem kapott volna Lenelil véréből, olyan kis ág, amelyre ne freccsent volna keblének vére.” Egy víznél megállnak. A lány végrendelkezik: apjának, anyjának hagyja javait, a fiúnak pedig kést, hogy álljon szívébe. Ezután a lányt felvirágozva ágyba fektetteti, s másnapra hárman feküsznek holtan: a lány, a fiú s annak anyja, aki utánahal bánatában.

Világosan látszik, hogy a magyarok a franciáktól vették át a balladát.

A hajdúkkal útnak induló lány (19.) története a következő. A lány, akinek Hajdú Benedek a kedvese, kérdezi a háza előtt ivogató három hajdúlegénytől vőlegényét; azok ismerik és hajlandók elkísérni hozzá. A lányt anyja inti, ne menjen, mert megölik, a lány mégis kiöltözik, pénzt vesz magához és elindul a legényekkel. Azok megölik, kirabolják – először erőszakot tesznek vele –, majd találkoznak – egy változatban kocsmában, máshol csak útközben – a lány kedvesével, aki megösmeri a ruhákat, elviteti magát kedveséhez, s ott öngyilkos lesz. Jellemző motívum, hogy a három közül a legkisebb hajdúlegény ellenzi a gyilkosságot, majd ugyanő árulja el a vőlegénynek, mi történt. A francia változatban ugyanígy három katona találkozik egy sétáló lánnyal, megerőszakolják, megölik, s ruháival elmennek – véletlenül a lány apjának kocsmájába. Fizetéskor kigurul a lány gyűrűje, a kocsmáros megismeri; hármójuk közül itt is a legkisebb vallja be, mi történt – ugyanő, aki előbb ellenezte a gyilkosságot –, s a kocsmáros bíró kezére adja a katonákat. A dán balladában három lány szerepel, akik elmulasztják a misét, s találkoznak három rablóval, azok „szeretőkké teszik”, majd megölik őket, s leszedik ruhájukat. Azután szállást kérnek a lányok szüleinél. Ott az asszonyt is akarják, aki megismeri lányai holmiját, felkölti férjét, s a rablókat kivégzik. Itt ugyan nem volt különbség a legkisebb rabló és a többi között, mégis a végén csak ő menekül meg, vagy csak őt temetik „keresztény temetőbe”, ami a motívum elhomályosult és értelmetlen fenntartása. Az olasz, miközben teljesen megegyezik a franciával, a legkisebb rablót pont ellenkezőleg szerepelteti: ő az, aki megöli a lányt, vagy pedig más változatok egyáltalán nem tudnak szerepéről. Ismét világos a francia és a magyar szövegezés összefüggése.

Nagyon jellemző a Halálra táncoltatott lány (26.) és francia párjának kapcsolata. {5-319.} A történet a következő mozzanatokból áll. Legény hívatja a bálba a Sági bíró lányát és felszólítja, hogy öltse fel legszebb ruháját, húzza fel kordován csizmáját, tíz pár aranygyűrűt húzzon az ujjára; néha ezt anyja mondja lányának, „Hadd szakassza szívét kedves galambodnak”. Néha előzményekről is értesülünk: a legény háromszor hívja vagy „hétszer megkérette” a lányt, aki több változatban megszégyeníti, hogy „Rongyos a dolmányod, tetves a nadrágod” és hasonlókkal. Néha nem bálba hívják, hanem a hívó fiú lakodalmára. A kiöltözött lány megjelenik, s a fiú már messziről kiáltja feléje, hogy „ülj le mellém, igyál!” Azután odakiáltja a muzsikusoknak: „Húzzátok cigányok estétől reggelig, Mig a Sági bíró lánya el nem alszik.” A lány háromszor kéredzkedik ki, mert tíz pár aranygyűrűje ujjára dagadt, szép selyemruhája a testére tapadt, végül kordováncsizmája tele aludt vérrel. A lány meghal, s a ballada azzal a „tanulsággal” fejeződik be, hogy „Átkozott az apa, Hétszerte az anya, Ki egyetlen lányát A bálba bocsátja. Este elereszti, Reggel sem keresi, Harmadnapra pedig Halva viszik neki.” Néha a fiú reggel kérdezősködik a leány után, s maga is meghal utána.

Francia párjában a gazdag-szegény ellentét fordítva van: a fiú gazdag, s apja kényszeríti, hogy gazdag lányt vegyen el szegény kedvese helyett. Mikor megy a lányhoz ezt bejelenteni, kéri, hogy jöjjön el lakodalmára. „A lakodalomra nem megyek, de a táncba elmegyek.” Ekkor kéri a fiú, hogy öltözzön ki díszesen, felsorolja a ruhákat, mit vegyen föl, hogy mutassa szépségét. Mikor a lány megérkezik a táncolókhoz, a fiú már messziről kiáltja neki, hogy igyék vele, mire a lány azt feleli, hogy nem enni-inni jött, csak egy pár táncot járni. A fiú több változatban odakiált a muzsikusoknak, hogy húzzanak neki, hadd táncolhasson jól kedvesével. Némely változat szerint a lány háromszor kimegy ruhát cserélni, szintén fitogtatni „előkelőségét”, s vagy azután, néha azonban már az első forduló után ketten kétfelé holtan dőlnek a földre, megszakad a szívük. A násznép kárhoztatja az apát, aki nem engedte a szeretőket egymáséi lenni, s szólnak a harangozónak, hogy csendítse meg a lélekharangot (ami egyes magyar változatokban is előjön a más balladából átvett formulával: „Meghuzatod-e már A hármas harangot? Meghuzatom, meghuzatom Mind a tizenhatot”). Látható, hogy a konfliktus teljesen ellentétes alkalmazása ellenére minden mozzanatnak majdnem pontosan megvan a megfelelője a magyar balladában.

Ez a francia ballada is eljutott Piemontba, ahol majdnem szó szerint azonosan tudják, de egyes lényeges különbségek elválasztják a magyartól: pl. a lány mondja el, milyen ruhában lesz, hogy szeretője felismerje, ami a történet csattanóját veszi el.

Még messzebb visz az angol változat. Itt is legény hívja kedvesét mással tartandó lakodalmára, s egy-két szövegben fel is szólítja a kiöltözésre; többnyire azonban magától teszi ezt a leány. Itt nagyon ki van emelve a lány szépségének hatása, mire a menyasszony irigykedni kezd, szóváltás támad közte és a lány közt, s a menyasszony leszúrja a régi kedvest, mire a vőlegény meg őt szúrja agyon, s utána önmagát. Világos, hogy a magyar csak a franciából keletkezhetett.

Egy másik csoportot Nyugaton csak a franciák ismernek, Kelet-Európában pedig a magyarok és szomszédaik – ahol mindig ki lehet mutatni bizonyos romlás, elhomályosulás, össze nem illő motívumok alapján, hogy a szomszédok tőlünk vették át a történetet. Ilyen a Két rab testvér (17.) – franciáknál, magyaroknál és morváknál, a Vitéz és kegyes (18.) – francia, magyar, román, bolgár, szerb változatokkal, A törökrabolta lány (29.) – breton és sokféle francia történet magyar, szlovák, morva, román s talán délszláv megfelelőkkel, és a Sírdogáló János (70.), ami a franciákon és magyarokon kívül csak {5-320.} a lengyelek hagyományában él. Érdekes, egyéni eset a Két rab testvér és a Vitéz és kegyes viszonya a franciához: e két ballada cselekménye a franciáknál egyetlen balladában van elmondva. Háborúból vagy „garnizonból” tér haza egy ifjú a húgával. A lány dalt énekel, mire bátyja kéri, hogy csendesítse hangját, mert tíz mérföldre hallatszik el, meghallják a rablók s elrabolják. Alig mondja ki ezt, belépnek az erdőbe, és rablókkal találják magukat szemben. A kapitány követeli a lányt éjszakára, a fiú védi, s tőrt döfnek az oldalába. Ezután érnek el szüleik házához, ahol mint szegény idegenek kérnek szállást, de nem kapnak, mert tele a ház vendégekkel. Végül az istállóban kapnak helyet, ahol meghal a fiú, s a lány elsiratja, amiből az anya felismeri gyermekeit.

A Két rab testvér fogságból szökik, a fiú sebesül meg az üldözőkkel vívott harcban, majd elérnek szüleik házába, akik szintén nem ismerik fel és nem fogadják be őket, csak az istállóba, ahol a fiú meghal, s a lány siratójából derül ki itt is a valóság. A Vitéz és kegyes-ben fiú és kedvese szerepel, itt is meg van fordítva a szerep: Vitéz kéri a lányt, hogy énekeljen, s az fél a rablóktól, hogy meghallják. Az meg is történik, Vitézt megölik – s itt jön egy más történet motívuma, hogy az egyik rabló kérdezi a lányt, ki volt apja, s kiderül, hogy testvérek.

A kettévált francia ballada további útján az első eljutott a morvákhoz, a második balkáni szomszédainkhoz.

Vannak azután olyan esetek, amikor a franciáktól is eljutott nyugati népekhez, a magyaroktól is kelet-európai szomszédokhoz, de a két csoport között nincs területi összefüggés, mint az eddigiekben egynél sem. Ilyen a magyar 68. Csudahalott (francia, angol, dán verzió egyfelől – magyar, szlovák, ukrán, bolgár, szerbhorvát másfelől), 65. A megszólaló halott (francia, ibériai – magyar, szlovák, lengyel, litván), 28. Kegyetlen anyós (francia, angol, dán, piemonti olasz, ibériai és a balkániaktól eltérő görög – valamint összefüggő magyar, szlovák, morva, lengyel, litván, orosz, román és délszláv). Már itt jelezzük, hogy e két össze nem érő terület „összeköttetése” csakis a középkori Magyarország számos helyén kimutatható francia-vallon telepesek útján képzelhető el, valamint azon szoros kapcsolatok alapján, melyek Magyarország és különösen Liège tartomány között ez időben voltak. (Évenkénti zarándoklatok Aachenbe, akkor még vallon városba, ahol Nagy Lajos külön kápolnát emeltetett magyar pappal a magyar zarándokok számára, szoros kereskedelmi kapcsolatok, magyar nevek Liège-ben és környékén stb.)

Vannak azonban olyan esetek, amikor franciák és magyarok közt összefüggő területen terjedt el egy ballada, amikor is az összes nemzeti verzió eltéréseiből és egyezéseiből kell kikövetkeztetni, melyik nép a kiindulás, s mi melyiktől vettük át. Idetartozik a 3. Az elcsalt menyecske (francia, olasz, angol, holland, német, dán, cseh, lengyel és magyar), a 80. Katonalány (francia, ibériai, olasz, szerbhorvát, albán, bolgár, görög, román, magyar, szlovák, morva, cseh, lengyel, orosz változatokkal) és némi fenntartással a 6. Három árva (mivel itt az összekötő terület francia és magyar közt a német volna, ahol azonban hagyományosan csak az elszászi németeknél és keleten a cseh határon gyűjtöttek – másféle – változatot, s közben nincs összeköttetés a magyar, cseh, lengyel, horvát, szlovén fogalmazással). Lássuk Az elcsalt menyecskét, amelyről már a hősepikai örökséggel kapcsolatban is szó volt (Vargyas 1976: II. 11. sz.):

          {5-321.} – Gyere velem Molnár Anna
     Gyere velem bujdosóba!
     – Nem megyek én, vitéz uram;
     Vagyon nekem kicsi fiam,
5      Kicsi fiam, jámbor uram:
     Kivel nincsen nyugodalmam,
     Se éjjelem, se nappalom.
     – Gyere, gyere, Molnár Anna!
     Vagyon nekem hat palotám,
10      S hetedikbe téged teszlek!
     Addig, addig csábitgatá,
     Ameddig elcsalogatá.
     Mennek, mennek messze helyen,
     Ződ erdőnek közepében.
15      – Űjj le ide Molnár Anna
     Burús fának árnyékába!
     Hagy fekügyem az öledbe;
     S nézz egy kicsit a fejembe!
     Molnár Anna, Molnár Anna,
20      Molnár Anna, Molnár Anna,
     Fel ne tekints burús fára!
     – Nem tekintek, vitéz uram.
     Elaluvék vitéz uram.
     S Molnár Anna feltekinte
25      Burús fának tetejibe,
     S meglátá a hat szép leányt,
     Hat szép leányt felakasztva!
     Meggondolá ő magába:
     Hetediknek őtet teszi!
30      Megdobban a gyenge szive,
     S megcsordul a meleg könyve
     Vitéz úrnak orcájára.
     Vitéz uram felébrede.
     – Mér sirsz, mér sirsz, Molnár Anna?
35      Feltekintél burús fára,
     Burús fának tetejibe!
     – Nem tekinték, vitéz uram;
     Itt elmene három árva,
     S eszembe jut kicsi fiam!
40      Kicsi fiam, jámbor uram,
     Kivel nem vót nyugodalmam,
     Se éjjelem, se nappalom.
     – Indulj elől, Molnár Anna,
     Burús fának tetejibe!
45      – Nem megyek én, vitéz uram,
     Nem szoktam én elől járni.
     {5-322.} Elől mene vitéz uram.
     Kikapá a fényes kardját,
     S lecsapá a vitéz nyakát!
50      Felöltözött gunyájába,
     Földig veres ángliába;
     Felszökött a paripára,
     S elindula hazájába,
     Jámbor ura kapujába.
55      – Jámbor gazda, jámbor gazda,
     Adsz-e szállást éjtszakára?
     – Nem adhatok vitéz uram,
     Van énnékem kicsi fiam,
     Kivel nincsen nyugodalmam,
60      Se éjjelem, se nappalom.
     – Jámbor gazda, jámbor gazda,
     Meg vagyok én azzal szokva!
     Jámbor gazda, jámbor gazda,
     Van-e jó bor a faluba?
65      – Vagyon csak itt a szomszédba.
     – Erigy, erigy, jámbor gazda:
     Hozz egy kupát az asztalra!
     Erigy, erigy jó szolgáló:
     Hozz forgácsot éjtszakára!
70      Kigombolta a gunyáját,
     Földig veres ángliáját,
     S megszoptatta kicsi fiát,
     Kicsi fia elaluvék.
     Hazamene jámbor gazda:
75      – Vitéz uram, vitéz uram,
     Mi lehessen annak oka,
     Hogy kis fiam elaluva?
     Három hete s három napja
     Kicsi fiam nem aluva!
80      – Jámbor gazda, jámbor gazda,
     Jőne haza feleséged:
     Megvernéd-e, vagy megszidnád,
     Vagy holtig szemire hánynád?
     – Meg se verném, meg se szidnám,
85      Holtig szemire se hánynám!
     Kigombolta a gunyáját,
     Földig veres ángliáját:
     Megcsókolta kicsi fiát,
     Kicsi fiát, – jámbor urát.
               (Székelyföld, Szabó Samu gy. 1872; MNGy I. 141)

{5-323.} A németeknek négyféle verziójuk van ebből a témából: egy a Rajna-vidéken, amelyben ugyanúgy önmegmentőről van szó, mint a francia és angol változatokban, s több részletegyezés is összekapcsolja a franciák fogalmazásával. A másodikban a lány engedélyt kér három segélykiáltásra, amit a lovag megenged neki, hiszen az erdőben távol van mindenkitől. Bátyja mégis meghallja, és megmenti a gyilkostól. Ez terjedt el Bajorországban, Svájcban és Ausztriában, tehát a velünk érintkező területen. Tovább északkeletre egészen a lengyelországi németekig már ez a segítség is későn jön, s a testvér csak megbosszulni tudja húga halálát. Van egy negyedik is vegyesen a rajnai formával és középső német területeken, amelyben a lovag meg tudja gyilkolni a lányt, sőt az ének neki ad igazat. A magyar önmegmentő történet a rajnaival volna kapcsolatban, ennek ellene mond – egy sor részleten kívül – az, hogy ott már egészen halvány a fa alatti jelenet, inkább csak emléke van, sokkal többször forrás mellett ülnek le pihenni, és három halál közül enged választást a lovag. A fa alatti jelenet egyes részei egységesen a délnémet változatokban jelentkeznek – a keletiben teljesen hiányzanak, s Nyugat felé nemcsak a németeknél, hanem a hollandoknál is már csak elkopott maradványai találhatók; tehát ez a jelenet a magyarok felől terjedt Nyugatra, mert nálunk összes mozzanata együtt van a szövegekben. (S ahol nincs már meg, ott későbbi kopással magyarázható, míg a németeknél nagy területeken vagy csak egyik része fordul elő, vagy csak a másik, tehát ez eredeti sajátság.) Végül pedig a német balladáknak sajátságos kezdőformuláik vannak, aminek nyoma sincs nálunk, viszont szinte szó szerint egyezik a mi kezdőformulánk a franciával, ahol szintén rögtön a csábító szavaival kezdődik az ének, amint hívja „sétálni” a lányt. Sőt a visszatérésre is csak a francia ballada vége adhatott ötletet a magyaroknak, ahol a vízbe lökött csábító könyörög a lánynak segítségért, mert mit fog mondani odahaza, ha vőlegénye nélkül érkezik, mire a felelet: „Megmondom, hogy azt tettem veled, amit te akartál velem.” (A körülöttünk élő németeké az erdőben végződik, illetve ott meg is hal a lány.) Egyszóval az összefüggő terület változatainak részletes vizsgálata alapján is a magyar ballada francia eredetűnek bizonyult.

Hasonló az eredmény a Katonalány (80.) esetében, ahol egy töredékes francia változatból is kiderül az ibériai és olasz fogalmazás francia eredete, s ahol a magyarban található további részletek az ibériaiakkal egyeznek, míg az olasz elrontja az alapgondolatot – hogy az öreg vitézt a lányának kell helyettesítenie, mert fia nincs, náluk ugyanis a lány a bátyját helyettesíti, aminek nincs értelme. A Balkánon a magyar változat megoldásai mellett részben feltalálhatók az olasz elemei is, vagyis kétfelől terjedt el köztük a téma, míg az északi és keleti szlávoknál jelentős mozzanatai kimaradnak. Tehát a látszólag összefüggő területen nem a szomszédság felől ért hozzánk a ballada.

Vannak azután olyan esetek is, amikor a franciáknál már csak nyomai vannak egy történetnek, sőt teljesen hiányzik, de a körülöttük élő népek fenntartották, s fenntartotta a kelet-európai népek közül a magyarság. Ilyen a 27. Halálraítélt húga (francia, olasz, katalán, dán teljes történet), 39. Összetört derekú feleség (elhomályosult francia történet, ibériaiak viszont a jellemző részlettel), 10. Szégyenbe esett lány (francia nincs, ibériai, angol és három rajnai német), 60. Megétetett János (francia szintén nincs, olasz, angol, német és dán tartotta fenn – meg a magyar), 73. Szolga és asszonya (csak görög, ahol közvetlen francia hatás mutatható ki a ciprusi frank királyság idején, a 14–15. században) és 83. Visszavitt menyasszony (halvány ibériai nyomok). Ezek közül kettőt fogok röviden bemutatni, hogy az olvasónak fogalma legyen arról az összehasonlító eljárásról, amellyel ezekben az esetekben a magyar ballada francia eredete kiviláglik.

{5-324.} A Szégyenbe esett lány neve adta az első gondolatot a francia eredetre nézve. A lányt mindig Angoli Borbálának vagy Londonvár Ilonának hívják (ezek eltorzult változatait nem számítva). Az idegenföldi szereplő a balladákban általában a szomszéd népek nevén szokott szerepelni. Nálunk török és német, Moldvában lengyel, franciáknál angol vagy spanyol járja. De a történetnek, amelynek egy változatát bemutatjuk, semmi nyoma náluk. Íme a miénk (Vargyas 1976: II. 32. sz.):

     1.      – Lányom, édes lányom, Mi lelte ruhádat?
     Elől rövidedik, Hátul hosszabbodik!
2.      – Szabó nem jó szabta, Varró nem jó varrta,
     Verje meg az isten, Jaj de elrontotta!
3.      – Vigyétek, ördögök, Nyakavágó hidra!
     Vigyétek lányomat Nyakavágó hidra!
4.      – Anyám, édesanyám, Csak egy órát várjon,
     Csak egy órát várjon, Míg levelem irom!
5.      Fecskécském, fecskécském, Vidd el levelecském,
     Vidd el levelecském Gyöngyvári urfinak.
6.      Ha délbe érsz oda, Tedd a tányérjára,
     Ha este érsz oda, Tedd a párnájára.
7.      Tudom, elolvassa, Könnyével áztatja,
     Sürü könnyeitől A betüt nem látja.
8.      – Kocsisom, kocsisom, Leggyorsabb kocsisom,
     Fogd be a hat lovat, Azt is a legjobbat!
9.      Te legyél villámlás, Én meg csak sillámlás,
     Életbe találjuk Hangoli Boriskát!
10.      – Jó napot, jó napot, Ismeretlen anyám!
     Hol vagyon, hol vagyon Hangoli Boriska?
11.      Elment a Tiszába Zsebkendőket mosni,
     Gyöngyvári urfinak Azzal kedvezkedni.
12.      – Mindenütt bejártam, Seholsem találtam!
     Hol vagyon, hol vagyon Hangoli Boriska?
13.      – Elment a kiskertbe Gyöngyvirágot szedni,
     Gyöngyvári urfinak Azzal kedvezkedni.
{5-325.} 14.      – Mindenütt bejártam, Seholsem találtam!
     Hol vagyon, hol vagyon Hangoli Boriska?
15.      – Bement a szobába Asztalt teriteni,
     Asztalt teriteni, Tálat borongatni.
16.      – Már ott is bejártam, Seholsem találtam.
     Hol vagyon, hol vagyon Hangoli Boriska?
17.      – Mit türöm-tagadom, Ha ki kell vallanom:
     Szobájában alszik, Nyoszolyában nyugszik.
18.      Belép a vőlegény, Nyúl a kebelibe,
     Kiveszi a nagy kést, Szúrja a szivébe:
19.      – Ha ettéd nem lettem, A másé se legyek!
     Vérem a véreddel Egy patakot mossék,
20.      Testem a testeddel Egy sirba nyugodjék,
     Lelkem a lelkeddel Egy istent imádjék!
21.      Engem temessenek Templom közepibe,
     A mi kisdedünket Az oltár elejbe!
               (Bárna, Nógrád m. Kodály gy. 1906)

E történetnek nagyjából megfelel a Rajna három pontján, Svájctól Zweibrückenig előkerült német ballada. Egy királynál nagy vendégség van. Az egyik lovag szeretkezik a király lányával, majd távozik. A lány titokban szül, de az anyja megtudja, s ráveszi férjét, hogy végeztesse ki lányát. A lány levelet ír szerelmének, bátyja viszi el a levelet. Szeretője nyergeltet, lovagjaival siet kedvese megmentésére. Akasztáskor a lány hallja a lódobogást, kéri a hóhért, várjon a kivégzéssel. A szerető megérkezik, megmenti kedvesét, leszúrja a gonosz anyát. Később az apával kibékül. – A különbség tehát igen jelentős, és hiányzik belőle a jellegzetes szoknyarövidülési motívum. Az viszont pontosan a magyarnak megfelelően fordul elő két másik német balladában, amelynek teljesen más a tartalma. De a szolgálatból hazatérő, megesett lányt anyja már messziről azzal fogadja: „Hogy volt sorod, lányom, szoknyád hátul hosszú, elől igen rövid!” De sem ebből, sem az előzőből, ahol a történet hasonlít, a miénket nem lehet levezetni.

Az angol ballada hősnőjét sokan hiába kérik, végül bevallja bátyjának, hogy állapotos az egyik lovagtól. Megtudják szülei is, apja megtekinti állapotát – s itt vagy a bátyja leleplezésekor egy változatban nyoma van az elrontott szoknyának: „Mi történt zöld ruháddal, amely egykor oly hosszú volt, mi történt hosszú szoknyáddal, amely egykor olyan bő volt?” A lány levelét egy apród viszi el a lovagnak, aki azonnal nyergeltet és vágtat megmentésére. A lány itt is hallja a lódobogást, kéri bátyját, hogy oltsa ki a tüzet, de hiába. A megérkező szerető csak bosszút tud állni a családon.

Közelebbi vonásokat találunk a spanyol–portugál balladákban. Itt – amennyiben egyes változatok eltérő, utólagos bevezetései elmaradnak – azonnal a ruharövidüléssel {5-326.} és a lelepleződéssel kezdődik az ének, mint nálunk, s itt már a szabókkal való mentegetőzés is megjelenik. A király bámulja lányát: „Milyen csúnya a ruhád!” – „A szabók a bűnösök, rosszul szabták szoknyámat.” Előhívják a szabókat, azok egymásra bámulnak: „nincs itt semmi baja a szoknyának, kilenc hónap múlva leér a földig”. Az apa készítteti a máglyát. A lány apródot küld kedveséhez levéllel. „Ha alszik, ébresszétek fel, ha ébren találjátok, azonnal nyújtsd át!”, „Ha vacsoránál találjátok, állítsátok fel, ha sétál, azonnal nyújtsátok át neki!”, „Ha ablaknál találod – nyújtsd át” stb. – pontosan, mint a magyar szövegekben. Amint olvassa, sírva fakad, nyergeltet. De: itt nagy az eltérés, mert barátnak öltözik, gyóntatni megy a lányt, a párbeszéd és az egymásra ismerés részletesen ki van színezve, majd megmenti a lányt. Tehát itt is szerencsés a kimenetel.

A magyarok annyi felől nem szedhették össze a mozzanatokat. Egy más tartalmú német történetből venni a szoknyarövidülésre vonatkozó kérdést, a szabókra hivatkozó feleletet az Ibériai-félszigetről, a mesevázat a rajnai német változatból vagy még inkább angolból kölcsönözni, elhagyni belőle az előtörténetet, s a spanyol mintájára mindjárt a szoknyarövidüléssel kezdeni; onnan átvenni a levélküldés formuláit, de az angol tragikus végével befejezni. S közbeiktatni a vőlegény elküldözgetését, ami egy más tartalmú olasz balladában is előfordul. Mindez nyilvánvaló képtelenség. De ha egy elveszett francia balladát teszünk fel, amelyből különböző elváltozással lett az ibériai, az angol és a német ballada, valamint átment egy formula egy más tartalmú német történetbe, s az eredeti történetet valószínűleg épen őrizték meg a magyar változatok, akkor minden ellentmondás megszűnik. S hogy francia balladák feledésbe mentek, vagy nagy átalakulást szenvedtek, az a későbbi pastourelle-divat révén nagyon is érthető.

A Megétetett Jánost már olvashattuk az előbbiekben. Angol, dán, német, olasz és szlovák változatai vannak. A német változatok abban különböznek a mienktől, hogy refrén helyett csak jajgatás van bennük: „Ó jaj, ó jaj!” Legtöbb változatban húgánál járt a lány, vagy nagynénjénél, mostohájánál, sőt elég sokszor iskolában, s a kérdező itt az apa, ami az egész elterjedési területen egyedül áll. Gyakran a kutyának adtak az ételből, s az megdöglött. A végrendelkezés „mit kívánsz” formulával történik, s az utolsó kérdés: hová temessünk?

Közelebb van a magyarhoz az olasz változat, ahol már általános a szívfájdalmat emlegető refrén: „Anyám, fáj a szivem”, és a kérdező is hasonlóan kérdez: „Hol voltál az este?” Viszont kimarad belőle az ágyvetésre vonatkozó kérdés. A teljes magyar refrént látjuk viszont az angoloknál: „Oh hol voltál, Johnny Randall, én fiam? … Kedves szeretőmnél voltam, ó vesd meg hamar ágyamat, Fájdalom van szivemben, le akarok feküdni.” De a hasonlóságok egyre szaporodnak. Itt egyre világosabb, hogy az nem hal, amivel megétették: árok, kertajtó, tüskesövény közt fogták, színe többnyire zöld, foltos, csíkos, sőt pöttyös, hátán pettyes, foltos. Egyre világosabb, hogy varangyos békáról van szó itt is. Egyszer aztán ki is mondja a szöveg: paddock (’varangy’). S még nagyobb a meglepetésünk, amikor ugyanúgy írja körül a varangyot, mint a mi szövegünk: „négylábú hal”, ami a mi négylábú rákunknak felel meg. Ennyire furcsa részletegyezés nem lehet véletlen, különösen annyi más fogalmazásbeli részletegyezés között. Ezekhez még az is hozzájárul, hogy a magyar és az angol változatban tálalják fel a mérget tányéron. Mindenképpen távoli nyugati kapcsolat derül ki a magyar–angol egyezésből, amit erősít, hogy a némettel – szomszédaink változatával – nem képzelhető el genetikus összefüggés, már csak azért sem, mert a velünk szomszédos bajor, osztrák és svájci területen balladánk {5-327.} nem ismeretes. De az angolokkal semmiféle genetikus kapcsolat nem képzelhető balladáinkban, és nem is mutatkozik ezen az egy eseten kívül. Ugyanakkor az elterjedési terület a franciák körül olyan, hogy szinte kiált egy ilyen központ után, különösen ha a magyart is számításba vesszük. Tehát ismét számolnunk kell egy elveszett (vagy egyelőre nem ismert) francia ballada létezésével, amelyből a magyarok is megalkották balladájukat. (Amit nálunk is már csak egyetlen ép változatban találtak meg, továbbá egy töredéket dallamtalanul és egy egy versszakos töredéket dallamostul). Tehát majdnem kihalt nálunk is, mint a franciáknál. Valószínűleg a legrégebbi átvételek közé tartozik.

Még egy ballada összehasonlító problémáit mutatjuk be, hogy az olvasó képet kapjon róla, milyen tényekkel kellett számolnia az eredetkutatásnak, és milyen érvekre hivatkozhat eredményeinek kialakításában. (Sajnos összes régi balladánk hasonló problémáinak bemutatása nem fér fejezetünk keretei közé. A továbbiak iránt érdeklődőt többször idézett összefoglalásunkra kell utalnunk.) Van egy három változatban is töredékként fennmaradt balladánk: a Hűségpróba (43.). Kriza változatát közöljük (Vargyas 1976: II. 103. sz.):

          Ihon nevelkedék
     Egy arany almafa,
     Körülfolyta tövét
     Gyenge gyopár virág;
5      Alatta üldögél
     Szegény árva leány,
     Köti koszoruját,
     Siratozza magát
     – Sem apám, sem anyám,
10      Sem gondom viselő.
     Az ajtón hallgatja
     Egy kevély katona:
     – Ne sirj, ne keseregj,
     Szegény árva leány!
15      Leszek apád s anyád,
     Mint gondod viselő.
     – Nekem bizony ne légy,
     Te kevély katona,
     Mert nekem is vagyon
20      Jegyösöm, gyürüsöm,
     Kiért én elvártam
     Hét szép esztendeig,
     Hét szép esztendeig,
     Teljes harmadnapig.
25      De én még elvárom
     Hét szép esztendeig,
     Hét szép esztendeig,
     Teljes harmadnapig,
     De ha akkor sem jő,
30      Én aztán elmegyek
     Az apácák közé
     {5-328.} Az apáca földre,
     Ott én amig élek,
     Istent is szolgálok,
35      Ha pedig meghalok:
     Isten előtt állok.
               (Székelyföld, Kriza gy.; MNGy III. 15)

A legrégebben följegyzett moldvai változat (Vargyas 1976: II. 104. sz.) utolsó versszaka a távollevő jegyesről azt mondja:

     Ki moszt isz oda van hadban hadakozni,
Hadban hadakozni, zászlót elhordozni.
Holnap délelőttre tán jó hirt fog hozni,
Hajnalkor akarok elibe indulni.
     (Klézse, Petrás Ince gy. 1841/42; Erdélyi J. 1846–1848: I. 421. sz.)

Balladánk témája a franciáknál már csak egy új hangú pastourelle-ben (pásztorköltemény) került elő. Régi balladaként megvan viszont spanyol–portugál–katalán nyelvterületen, valamint az olaszoknál, hollandoknál, angoloknál, németeknél, görögöknél, vendeknél, a csehek-morvák, szlovákok balladáiban, és nagyon távoli megfelelés mutatkozik a dán balladákban is.

Legközelebbi szomszédainknál, a németeknél igen elterjedt. Az ifjú búcsújával kezdődik, a völgyben álló hatalmas hársfa alatt: hét évre elmegy hadba, vagy egyszerűen vándorolni. Néha gyűrűt is ad kedvesének. Letelik az idő, és nem jön a kedves. A lány kimegy elébe az erdőbe, ahol szembe jön vele egy lovag, aki kérdi, mit csinál itt, talán titkos szeretőt tart. „Kedvesemet várom” – feleli a lány. A lovag azt állítja, hogy a szomszéd városban látta, éppen lakodalmát üli egy másik lánnyal. A leány még így is áldást mond reá, mire a lovag felfedi magát, ő a visszatért kedves; s ha a lány átkot mondott volna reá, örökre elhagyta volna. A történet már 1592-i ponyván is nagyjából így szerepel. Más 16. századi ponyvákon viszont mindjárt a viszontlátással kezdődik a történet, a hársfa alatt. Közeli a hollandok fogalmazása is, de itt egyáltalán nincs meg a kezdő búcsújelenet, s hiányzik a „próba” utáni tanulság is.

Az olasz változatok egységesen egy személytelen megszólítással kezdődnek: „Dalolj lányka, dalolj, míg férjhez nem mész!”, mire a lány válaszol, hogy nincs kedve dalolni, mert kedvese elment háborúba, hét éve nem jött vissza. Ezután elébe megy, s egy ifjúval találkozik, akitől kérdi, nem látta-e kedvesét. Az kérdi, milyen volt, s a leírásra azt állítja, hogy látta éppen temetni. A lány földre rogy bánatában, mire itt is fölfedi magát kedvese. Néhány változatban csak akkor hisz neki a lány, amikor felmutatja gyűrűjét.

A portugál ballada hősnője nem lány, hanem asszony, aki ami hősnőnkhöz hasonlóan gyümölcsöskertben ül. Egy idegen – tengeri hajóskapitány – jön hozzá, akitől az asszony férje után kérdezősködik. Itt is az a hír, hogy meghalt, elesett a csatában. Az asszony jajgatására az idegen megkérdi, mit adna, ha mégis elhozná élve. (Ez még a balladában is következetlenség.) Az asszony egyre többet ajánl fel: narancsfáit, aranyát, utoljára három leányát. A férfi ekkor kijelenti, hogy neki maga az asszony kell. Ez a rész egy másik – francia – balladából való, nálunk a Révészek nótája (72.) képviseli, amit a spanyolok-portugálok összeolvasztottak a hűséges lány témájával. Az úrnő ekkor felháborodva {5-329.} szolgáit kiáltja elő, mire a férj felfedi magát, s a hitetlenkedőnek felmutatja gyűrűjét. Csak hűségének próbájáért tette az ajánlatot.

Újabb részletek tűnnek fel a katalán változatokban. A férj Franciaországba távozott, felesége a kikötőben vár reá. A visszatérő és fel nem ismert urától kérdezősködik utána. Az „idegen” közli vele férje állítólagos utasítását, hogy menjen máshoz férjhez, mert ő is elvette a francia király lányát. Az asszony ekkor is áldást mond férjére, csak az apóst átkozza. Majd így folytatja: „Hét évig vártam rá, mint boldog jegyes, újabb hét évig fogok várni rá, mint elhagyott özvegy; ha akkor sem tér vissza, elmegyek apácának.” S ezután következik a felismerési jelenet. (Itt nemigen van helyén a házasság híre után, hogy vár rá, s ha nem jön meg… formula.) Egy másik, halványabb katalán szövegben a kezdőjelenet közelebb van a magyar–német–portugál formához. Itt ugyanis fenyőfa alatt alszik az asszony, s a hazaérkező lovag nem akarja felébreszteni, ibolyakoszorút vet a keblére (lásd a magyarban: „Köti koszorúját…”). Az asszony felébred, kérdi, mi újság van idegen országban. „Meghalt egy zarándok” – válaszolja az, és leírja az asszony urát. Az asszony oda akar vándorolni, hogy még egyszer láthassa, bár az idegen ijeszti a nagy távolsággal. Végre felfedi magát.

A spanyolok szövegei nagyjából a portugált követik, a beleszőtt idegen mozzanatok nélkül (az asszony ígéretei, ha visszahozzák urát); viszont más utólagos betoldások vannak bennük: a visszatérő férj csak másnap fedi fel magát, amikor feleségét gyászruhában látja. De itt is megtaláljuk a magyarral egyező vonást: az asszony apáca akar lenni a halálhírre.

A dánok négy különböző típusban tárgyalják a női hűség próbatételét. Ebből egy közelállónak látszik a német fogalmazáshoz, a többiek távolabbiak. Számunkra fontosabbak a görög változatok. Az asszony vizet merít a forrásnál, vagy mos, s megjelenik egy lovag. Az asszony sírva fakad, mert az idegen hasonlít urára. Az állítja, hogy ura meghalt, ő temette el. De felajánlja magát társul. Az asszony elborzad az ajánlaton. Az egyik szövegben már tizenkét éve vár urára, de még vár három évet, s azután mint fekete apáca fog kolostorba vonulni. Ezután jön a nálunk hiányzó felismerés. A görög balladák kutatója szerint a ballada a frank uralom idején terjedt el a görögök közt.

A többi kelet-európai változatot egyelőre figyelmen kívül hagyva kiderül áttekintésünkből, hogy a németben van a legtöbb egyéni részlet, ami sehol másutt nem fordul elő. Ilyen a búcsúzási jelenet az elején; a spanyol–portugál–katalán–olasz–görög–magyar ballada egyöntetűen a viszontlátással kezdi a történetet, az előzményeket utólag tudjuk meg a párbeszédből. Ez az igazi balladai megoldás, tehát ez lehetett az eredeti. A találkozás az ibériai és a magyar szövegben egy kertben történik; az olasz és német lány elébe megy szeretőjének. Erre van utalás a magyarban is: másnap akar kedvese elé menni. Valószínűleg ez volt az eredeti formula, s csak az utalást alakították át valósággá az átvevők. Hiszen csak így érthető a kertben való találkozás, aminek eredeti voltát az is igazolja, hogy ott is kertet emlegetnek, ahol völgyben, erdőben folyik le a találkozás, mint sok német változatban. De ilyenkor is fa alatt képzelik el a jelenetet. A magyar lány énekel a kertben, az olasz lányt felszólítják erre – ez bizonyára kopás. Következik a nő kérdezősködése és a halálhír, mire a lány-asszony kétségbeesik. Olasz–ibériai változatok alapján ez nyilván eredeti motívum. Teljesen kimarad a töredékes magyarból, s egyénien alakul a németben: nem a lány kérdez kedvese után, hanem az idegen, s nem halálhírét költi, hanem házasságát, s ez bukkan fel a katalánban is. Ennek megfelelően nem hűségét teszik próbára, hanem jószívét. Az olasz beéri a halálhírrel, a spanyol–portugál–görög {5-330.} és magyar megkísérli el is csábítani. A halálhír és az utána következő felajánlkozás valószínűleg szintén benne volt az eredetiben. A magyar ballada cselekménye itt megszakad, máshol a lényeg következik: a felismerés. Ebben a gyűrű felismerése is eredeti vonás lehet, mivel a német–spanyol–portugál–olasz változatokban szerepel.

A magyarban tehát hiányzik több lényeges mozzanat a ballada közepétől kezdve, ami töredék voltából következik; viszont ami benne van, az mind kimutatható máshol is, tehát eredeti elem. A németben van a legtöbb egyéni motívum, ez üt el legjobban az általános formától, köztük a magyartól is. A magyar legtöbb eleme a spanyol–portugál–katalán szövegekkel közös, amellett lényeges különbségek el is választják ezektől. Kevesebb közöset látunk az olaszban, legkevesebbet a németben. Az olasz és ibériai fogalmazás a legtöbb közös elem ellenére is nyilvánvalóan másodlagos. A portugáloknál világos bizonyítéka ennek a beillesztett, külön kis ballada a „mit adnál” kérdésre, valamint egy nem említett motívum három nagy sebről, amely szintén valamely más balladából származik. A spanyolban drámaiatlan a kétszeri találkozás, az olaszoknál nem balladai az elmosódott körvonalú kezdés. Nyilvánvalóan az a balladának leginkább megfelelő jelenet, ahol a lány bánatosan énekel és siratja elhagyatottságát, s megjelenik az idegen csábító, nem pedig a személytelen felszólítás a dalolásra, arra a reális felelet a lány részéről, s azután megy elébe kedvesének.

Mindez kényszerítően vezet egy francia ballada feltevéséhez, amit az összes szomszéd nép átvett, valamint a görögök és a magyarok is, s az ibériai–görög–magyar egyezések e közös forrás emlékét őrzik.

E francia forma átalakult formáit a 17. századi francia pásztorköltészet darabjai, a pastourell-ek tartották fenn. A lány kétévi hiábavaló várakozás után pásztornak megy – gyermekével karján –, s ott találja az idegen katona, aki szintén halálhírét hozza kedvesének. Mikor erre a lány gyermekével együtt vízbe akarja ölni magát, fölfedi kilétét előhúzva a gyűrűt, amibe bele van vésve a lány neve. Egy másikban hat év múlva tér vissza a katona, el akarja csábítani, s csak a visszautasításra árulja el magát. Mindez a 18. századi pastourelle-ek hangján. Hasonlóan új hangú, ponyvai eredetű szövegek találhatók angol–amerikai területen. A modernizálás ellenére is rá lehet ismerni a régi ének vonásaira. A szerető „bevonult” katonának két vagy hat évre – ez egyezik a hadba vonuló kedvessel, csak a szokott hét év változott át modern fogalmak szerint. Új elem, hogy a lány pásztornak megy, s legeltetés közben találkozik a fel nem ismert férjjel-szeretővel. Ez egy régi francia ballada hatása lehet, a „Porcheronne”-é, akit anyósa – férje távollétében – disznópásztornak ad; a téma későbbi feldolgozásában, a szintén régi „Germine”-balladában pedig a visszatérő férj akarja elcsábítani az asszonyt, hogy próbára tegye. Tehát a visszatérő szerető-férj és a hűséges lány-asszony motívuma állandóan keresztezi egymást. Valószínűleg megvolt a kettősség már az eredeti francia Hűségpróba fogalmazásában is, ezért a kettősség az átvevő népeknél.

Kettősség mutatkozik a próbatétel módjában is: halálhír és csábítási kísérlet együtt van itt, míg a szomszédoknál vagy az egyik, vagy a másik fordul elő, egyedül az ibériai változatokban van meg mind a kettő. Ez is így lehetett már a francia szövegekben is. Különben az új ének is egyezik a legtöbb átvevőével abban, hogy a visszatéréssel kezdődik.

Kelet-Európában cseh–morva–szlovák területen a német forma található, elején a búcsúzással. Más forma él viszont a délszlávoknál, szinte egységesen: kertben virágot ültet a lány, amikor hozzálép az ifjú katona, és koszorút kér tőle. „Kilenc éve nem adtam {5-331.} koszorút senkinek, mióta kedvesem elment a hadba.” „Kedvesed meghalt, vegyél engem másiknak.” „Nem kell másik, az elsőt szeretem.” S egy változat hozzáteszi: „Hét éve vártam, még hét évig fogok gyászolni; ha akkor se jön meg, kolostorba megyek.” Az előzmények után világos, hogy ez a magyar fogalmazás átvétele. Vagyis Kelet-Európa népei három különböző forrásból kapták a balladát: a magyarok és görögök közvetlenül a franciáktól, az északi szlovákok a németektől, a szlovének a magyaroktól.

Lássunk még egy példát arra az esetre, amikor nincs francia előzmény, a környező népek és a magyar változat összevetéséből mégis az derül ki, hogy a magyar forrása egy ma-már (vagy ma még) nem ismert francia ballada volt. Az előbbiekben közölt Két kápolnavirág (9.) balladánknak sincs ismert francia párja, de megvannak jellegzetes részei spanyol, portugál, olasz, angol, dán balladákban, s a magyar ballada jellegzetes része, az összefonódó sírvirág feltűnik délszláv, bolgár, szlovák, orosz szövegekben is. Ezek közül elsőnek két angol balladát kell említenünk. A „Lord Lovel”-ről szóló történet azzal kezdődik, hogy a férj búcsúzik feleségétől, hogy „idegen országokat látogasson”. Közben rossz sejtelmei támadnak, s hazatér; éppen húzzák a lélekharangot. Kérdésére megtudja a néptől, hogy feleségét temetik. A lord felnyittatja a koporsót, megcsókolja a halottat, s utánahal maga is. Egyiket a magas karzaton temetik el, a másikat a kórusban. (Vagy a templom mellett és a kórusban, a főhajóban és a kórusban és sok más változatban.) Mindkettőből virág nő ki (vörös rózsa és fehér csipkerózsa), melyek a templom tetejéig nőnek és ott összefonódnak. E motívum egyik változata a következő: a hölgyet a magas karzaton temették el, Lord Lovellt a kórusban; a hölgy kebeléből egy drága rózsa fakadt, a Lordéból drága fehér csipkerózsa. Nőttek, amíg felnőttek a templom tetejéig. S ott már nem nőhettek magasabbra, nőttek, amíg összenőttek egy szép szerelmes-csomóvá. És ott ketten összekapcsolódtak. Egy öregasszony járt arra, s áldást mondott rájuk, hogy levág egy fürtöt a szép szerelmes-csomóról, s egy sírba temeti őket. Egy másik változat végén arra jár a parókia klerikusa, és véletlenül levágja a virágokat.

A másik angol ballada – Hind Horn – egyéb részleteket tartalmaz balladánkból, a felesége esküvőjére hazaérkező férj történetébe ágyazva. Itt a távozó férj gyűrűt kap feleségétől, amelynek színeváltozása jelzi, ha szerelme megváltozott. A jelre visszaforduló férj egy koldussal találkozik. „Mi hír, mi hír, szólt az ifjú Hind Horn. – Semmi hír, semmi hír, szólt az öreg koldus; egyáltalán semmi hír, csak éppen lakodalom van a király csarnokaiban.” Erre az ifjú odaadja köpenyét és lovát a koldusnak cserébe gúnyájáért, s átöltözve bemegy az esküvőre, ahol a gyűrűről felismeri őt felesége. (Itt természetesen nincs sírvirág.)

Tegyük mellé a mi balladánk megfelelő jelenetét, ahol molnárgazda vagy pásztor kerül a visszatérő ifjú elébe. (Megjegyezzük, hogy van olyan angol változat is, ahol a koldus éppen malomba megy.) „Molnár gazda, molnár gazda, Mi hír vagyon a faluba? Nincsen bizony, ugyan semmi; Kádár Katát elvesztették… Vigy el engem éppen oda … Neked adom jó paripám, Minden drága ékes ruhám…” – találjuk magyar változatokban ugyanezt a jelenetet.

Ha ezeknek a feltűnő egyezéseknek a hátterében meghúzódó valóságos összefüggéseket akarjuk felderíteni, abból a tényből kell kiindulnunk, hogy balladánk legjellegzetesebb mozzanata, a sírvirág német területen ismeretlen. Van ugyan egyes balladáik végén valami hasonló: némelyik balladahős sírjából liliom nő ki, rajta felirat, hogy ártatlan volt, vagy lelke égbe szállt; de a halott szeretők porából kinőtt és összefonódó két virág vagy fa képe hiányzik. Ezt maga a német összkiadás (D. Vlr. I. 83) szögezte le. Az {5-332.} angoloknál viszont kilenc különböző ballada igen sok változatában találjuk meg, sőt egyikben-másikban még az utólagos letörés is előfordul, bár nem a kegyetlen szülő vagy ellenség bosszújával indokolva, amint az előbbi példában is láthattuk. A dánoknál is igen általános, fogalmazása is emlékeztet a magyarra: „Letették Fredensborgot a templom elé, és letették kicsi Kirstint a templom mögé. Szájukból liliom támadt, nőttek, nőttek nyáron és ősszel. És liliomok támadtak sírjukból, és nőttek, nőttek a dóm tetejéig. És a templom fölé nőttek olyan magosra, amíg összekapaszkodtak a tető fölött.” És itt már a balladánk történetéhez hasonló tartalmat is találunk: Egy lovag elvesz egy szép lányt, aztán idegenbe kell utaznia. Ragály üt ki, elragadja az asszonyt. Galambbal üzen urának, és meghal. A férj szélsebesen lovagol haza, közben a pacsirta megmondja a halálhírt, de a lovag nem hisz neki. Végül meglátja a holttestet, sógorától megtudja, hogy az kedvese. Lehúzza gyűrűjét és vele temetteti, aztán magát is szíven szúrja. Egyikből aranyos liliom támad, a másikból zöld. A templom teteje fölött összefonódnak, s addig állnak ott, amíg Isten megtartja a templomot. Amint láthatjuk, ez a ballada a két angol típus elemeinek keveréke.

Francia balladákban (más témákban) ez a motívum ritkább és kopott: inkább a szeretők sírjára ültetett virágról van szó, ami összeölelkezik. Viszont az egész képzet Európában legkorábban francia földön jelentkezett a Trisztán-mondában, még a balladastílus megjelenése előtt. Náluk tehát csak utólagos kopásról lehet szó. Magának a Két kápolnavirág történetének a részletei viszont nem mutathatók ki francia balladákból. Ismét viszontlátjuk őket azonban a spanyol és portugál népköltészetben.

A portugál Conde Nillo a király leányával esik szerelembe. Az apa nem engedi, hogy egymáséi legyenek, meghalnak, és sírjukon összeölelkező virág fakad, amit az apa letépet. Egy másik típusban, a „Princesa peregrina”-ban annyival bonyolódik tovább a történet, hogy a királyi udvarban nevelkedő szegény lovag a szerető, aki elmenekül a király haragja elől, s más feleséget vesz. A királylány utánamegy, s mikor megtudja kedvese házasságát, meghal fájdalmában. Az ifjú is utánahal, s a sírvirágot itt a féltékeny feleség pusztítja el – tehát nő, ha nem is anya, s mindenképpen a szerelmesek elleni bosszúból. A nemes–jobbágy szociális ellentét náluk a királyi sarj és egyszerű nemes ellentétével fejeződik ki. A sírvirág pontosan a magyarnak megfelelő. „Az egyikből ciprus nő ki, másikból narancs” – és sokféle más kombináció. „Egyik is nőtt, másik is nőtt, összeölelkeztek. A király megtudta, tüstént kivágatta őket. Az egyikből vér folyt, a másikból királyi vér.” Ennél a pontnál azonban a legtöbb portugál változatban új elem következik, amelyet az angolok nem ismernek: a levágott virágból két galamb támad, vagy a leányból galamb, a fiúból sas lesz. Ezek néha a király vállára repülnek és fülébe sugdossák, hogy a halálban sem válnak el egymástól, vagy csókolózva az égbe repülnek. Másutt elmosódottabb a madarak szerepeltetése, a virág viszont egészen hasonló a mi képzetünkhöz: a két szeretőt a templom mellé temetik, s a lányból fehér jázmin lesz, a fiúból vörös rózsa, „egymáshoz hajoltak, összeölelkeztek, olyan magasra nőttek, hogy az égig értek. A világ minden madara rájuk szállt dalolni, párosodni.”

Ezeket a madarakat a magyar hagyomány is ismeri, csak nem az erdélyi Két kápolnavirág szövegében, hanem a magyarországi Szégyenbe esett lány (10.) befejezésében, melynek változataiban igen gyakori a sírvirág. Itt a következőképp találjuk a portugál motívumot. „Eggyiket temették napkeletje felől, másikat temették napnyugotja felől. Egyiknek a sírján két szál rozmaring nőtt, másiknak a sírján két pár gilice kőtt.” „Az eggyikön támadt fehér galambocska, a legényön támadt fehér kakasocska”, s tanulságot {5-333.} turbékolnak-kukorékolnak, hogy „nem szabad a szeretőket elválasztani egymástól”. (További példákban mindig két madár van, és sokszor hangzik el tanulság is a madarak szavából.) Nálunk is megvan tehát a virág és madár együttese, csak nem mindig egymás után, hanem egymás mellett – ez már bizonyára romlás, mert a két virág és két madár arra mutat, hogy a két sírból külön-külön támadtak. S hogy ezek a madarak nemcsak az Ibériai-félsziget hagyományában éltek, hanem meg kellett lenniök egykor Franciaországban is, mutatja egy gael nyelvű breton ének vége: „Csodás látvány volt éjszaka, azután, hogy egy sírba temették a hölgyet urával, hogy új sírhalmukból két tölgy nyúlik a levegőbe; ágain két fehér galamb oly ugrándozó, oly vidám!! Ott daloltak hajnalhasadtáig, majd szárnyra keltek az ég felé.” Minthogy számos ismert angol sírvirágban ez a motívum hiányzik, csak franciáktól kerülhetett hozzájuk.

Gazdag változatsort találunk a délszlávoknál a sírvirágból, de egészen más történetbe ágyazva. Az ifjút anyja mással házasítja össze (szegény–gazdag ellentéte nincs említve). A fiú a lakodalom alatt meghal vagy öngyilkos lesz, kedvese pedig utánahal. Sírjukból két fenyő vagy fenyő és virág támad, és egymásra fonódik. Szlovéneknél mással indokolják a kettős halált: a fiú papnak áll be. Akad olyan megoldás is, hogy a legény az eljegyzés után nem jön a lányért, ezért anyja máshoz erőlteti, de találunk sok egyéb megoldást is, ahol többnyire egészen röviden jelzik a szeretők elválasztását. Egyedül a társadalmi különbséggel indokolt portugál–magyar mese hiányzik, valamint az angolokkal közös részletek: bajt jelző gyűrű-kendő, az ifjú távolléte alatt meghaló szerető (feleség), az ifjú visszatérése, kérdezősködése, ruhacseréje, és az ifjú halála kedvese után. Sőt a sírvirág is sokkal egyszerűbb, nincsenek madarak, nincs említve az oltár elé és mögé vagy a templom mellé temetés, nem törik le a virágot, vagyis hiányzik a gonosz szülő síron túl tartó gyűlölete. Többször el is marad teljesen az elbeszélésből.

Régen olasz novellákból magyarázták balladánkat délszláv közvetítéssel, de figyelmen kívül hagyták ezeket a körülményeket, mivel más útvonalat nem tudtak elképzelni olaszok és magyarok között. De az olasz novellák csak nagy általánosságban hasonlítanak balladánk meséjére, hiányzanak belőlük is a portugál és angol részletek. A délszláv mesevázak pedig annyira eltérnek a miénktől, hogy ha nem volna a végén sírvirág, semmi kapcsolatuk nem is volna vele. Mikor néha elmarad ez a motívum, meg is szűnik minden hasonlatosság közöttük.

Még távolabbi a meséje a bolgárok megfelelő énekeinek. Itt néha már csak két-három sor mondja el, hogy a szeretők nem lehetnek egymáséi: vagy kigyómarástól hal meg a lány, vagy néha mostohája mérgezi meg. A sírvirágban azonban közelebbi vonások is feltűnnek, és kétségtelen kapcsolatot árulnak el a magyarral. A két szeretőt templom előtt és mögött temetik el (sokszor azonban csak a falu elején és végén), a Gyulainé kegyetlensége is megjelenik átalakult formában: a mostoha forró vízzel öntözi a lányból kinőtt virágot. Egyetlen változat pedig azt is elmondja, hogy a virágból madarak szállnak az ég felé, máshol pedig csillagokká lesznek és felröpülnek az égre.

Még szorosabb kapcsolat van a szlovák balladákkal. A történet csak abban egyezik a miénkkel, hogy két szerető nem lehet egymásé, és belehal. Egy anya nem engedi lányát kedveséhez, „befalaztatja”, mondja a szöveg. De a későbbiek során él a lány, s anyja nem engedi, hogy meglátogassa a bánatában meghalt legény ravatalát. Végül mégis eljut hozzá, és meg is hal holtteste fölött. Ezután következik az ismert motívum: egyiket temették a templom egyik oldalára, másikat a másikra. Rozmaring és aranyos tulipán nő ki belőlük, s a templom felett összefonódik. A lány anyja sarlóval elmetszi őket, mire {5-334.} vér cseppen a szárukból. Erre megbánja tettét, és megátkozza magát. Itt még látszik a magyar fogalmazás visszfénye egészen az átokig, ha nem is a virágból hangzik, s az előtörténet is más. Hasonlóképpen halvány a rokonság az orosz énekek előtörténetével, s többé-kevésbé rokon bennük a sírvirág.

Az északi és déli szlávok balladája, úgy látszik, a magyarból csak a sírvirágot vette át, amely az egymásért meghaló szerelmesek porából nőtt, előtörténeteik pedig a magyarnak vagy csak kivonatát adják, vagy egészen más – egyszerűbb – mesevázat alkalmaznak. Fordítva nem történhetett, mert mindegyikből azok az elemek hiányoznak, amelyek a magyart a portugálhoz és angolhoz kapcsolják. Egyetlen szomszédunk van, amelynek énekei többet tartalmaznak a mi balladánk részleteiből, s ez a román. Náluk is megvan a színét hagyó kendő (megolvad rajta az arany), megvan a kedves tóba ölése is. A férfi itt is visszatér a katonaságtól a jelre, faluszéli pásztortól tudja meg, hogy kedvesét anyja megölette; utánaugrik, kiemelik, kolostor mellé temetik őket, s a belőlük támadó sírvirág a kolostor felett összekapcsolódik. Különbség viszont, hogy férjről és feleségről van szó, s a férjnek hadba kell mennie; néha az anyós végez menyével, s ilyenkor tulajdonképpen összeolvad a történet a Kegyetlen anyós kezdetével. Az apa tette semmivel sincs indokolva, s császár véteti ki a holttesteket a pásztor jelentésére. Társadalmi különbség itt sincs, hiszen egymásé is lett a két szerető, ezért nem is folytatódik az elbeszélés a sírvirág leszakításával, s madaraknak sincs semmi nyoma benne. Csupa olyan különbség, ami elválasztja a románt a nyugati formától. Viszont a magyarral kétségtelenül összefűzik a felsorolt egyezések, amelyek közt a tóba ölés és a holttestek kiemelése csak a magyar fogalmazásban fordul elő, s már a Telamon széphistória (1578) is tartalmazza. Ezért a román formát csakis a magyar származékának tarthatjuk, annál is inkább, mivel a változatok a Kárpátokon belül, Erdélyben kerültek elő.

A szomszéd népi változatok tehát csak a magyarból magyarázhatók, s nem vernek hidat a magyar, portugál, angol és dán szövegek közé. Kellett tehát lenni a franciáknál egy balladának, amely közvetítette a különböző elemeket a déli és nyugati szomszédokhoz, valamint hozzánk: amelyben megvolt a társadalmi különbség is mint a szerelem akadálya – lásd nálunk és a portugálban –, az ifjú elbújdosása, mint nálunk, az angolban és a dánban, valamint más beállításban a portugáloknál is; a visszatérő ifjú kérdezősködése és a ruhacsere, mint nálunk és az angolban; valamint az összeölelkező sírvirág a madarakkal és a bosszúálló anyával (apával, feleséggel), mint a portugálban, angolban, dánban és bretonban. A tóba ölés mozzanata pedig lehet a német Bernauer-monda utólagos hatása, amit a korábbi kutatás föltételezett. Ez a német krónikákban is följegyzett történet Albert bajor hercegről szól és kedveséről, Bernauer Ágnesről, a fürdős lányáról, akivel titkos házasságot kötött, de apja a férj távollétében hóhérral összeköttette kezét-lábát és a Dunába dobatta. Az ifjú nő így is kivergődött a partra, de a hóhér újra visszakényszerítette a vízbe. Református prédikátorok könyvei a 16. században sokszor idézték ezt a történetet, így hathatott balladánkra is; de a vízbe ölés a Kegyetlen anyós (28.) dunántúli változatában is előkerül, tehát lehet közös balladai hagyomány is. (A német összkiadás jegyzetében azt állítja, hogy e ballada hagyománya Németországra korlátozódik, tehát ők nem látnak kapcsolatot közte és balladánk közt.)

A francia ballada meglétét az is valószínűsíti, hogy az említett angol balladák egyike (ahol a koldussal váltott ruha jelenete szinte szó szerint egyezik a magyarral) egy műköltői eredetű történettel is egyezik – egy romance-al –, amely mind az angoloknál, mind a franciáknál fennmaradt 13–14. századi kéziratokban. A kérdéses jelenet a francia {5-335.} szövegben szintén megvan. Nyilván egy ilyen terjengős-kalandos verses regény meseanyagából alakult ki egy rövid francia ballada, amelynek felépítését és részleteit a Két kápolnavirág tartotta fenn, a franciáknál pedig feledésbe merült. Az angoloknál azonban máig fennmaradtak részletei rokon tárgyú balladákban, s ott emlékét megőrizte a benne előforduló francia név is: Nancy Belle – a szép Nancy.

Látjuk tehát, hogy amikor a francia ballada már feledésbe merült, vagy csak nyomai maradtak fenn, s amikor a francia és magyar balladák közt az összekötő területen is él egy téma, akkor is mindig ki lehet következtetni a nemzeti fogalmazások eltéréseiből, hogy a magyar a franciából keletkezett, s a szomszédos vagy távolabbi kelet-európai népek fogalmazása a magyarból származik, vagy azt változtatta el.

Ez az utóbbi tanulság azonban nemcsak akkor világlik ki több-kevesebb biztonsággal, amikor van francia példakép, vagy az a nyugati verziókból kikövetkeztethető, s ahhoz képest mutatkozik a magyar elsődlegesnek, a szomszédoké pedig másodlagosnak; eredeti magyar balladák átvételében is megkapjuk ezeket a fogódzókat. Példaképpen lássuk a 20. Zsivány feleségét, ami a magyarok nagy találata, s szintén átment körös-körül szomszédaink hagyományába. Legszebb változatát olvashattuk a 306–307. lapon. Egy másik változata – szintén a Dunántúlról – többet árul el az előzményekből a ballada elején:

     1.      Julim, kedves Julim, Kedves feleségĕm,
     Ismérëd-ë Julim Ezt a véres ruhát?
     2.      Biz én nem ismérem, Mert sohasë láttam.
     Biz én nem ismérem, Mert sohasë láttam.
     3.      Uram, kedves uram, Kedves hütfös párom,
     Atyám irt levelet, Mënjünk el a bálba… stb.
          (Vargyas 1976: II. 57. sz.)

Ez a motívum ugyanis általános szomszédainknál északon úgy, mint délen: hogy az asszony megölt családtagja ruhájáról, levágott kezén levő gyűrűről tudja meg, amit mi az idézett változatnak csak a végén hallottunk: hogy családtagjait (vagy egyet közülük) ölte meg a rabló férj. Hogy ez éppen a legépebb szövegből kimaradt, talán a feszültség fokozására, a valóságnak a végén való kimondására szolgált, tehát a csattanóra kihegyezett előadásmód volt az oka. Különben a motívum mind északi szomszédainknál megvan (morva–szlovák és tőlük tovább lengyel, ukrán, orosz területen), mind délieknél (horvátoknál és szlovéneknél), tehát még akkor is meg kellett lennie nálunk, ha esetleg nem nálunk alakult volna ki, mert csak rajtunk keresztül terjedhetett volna északról délre vagy fordítva. Balladánknak azonban a magyar területen belül is van kétféle megfogalmazása: Erdélyben és Moldvában számos változatban maradt fenn a következő megoldás (a legrövidebb változatot közlöm; Vargyas 1976: II. 58. sz.):

     1.      – Istenem, istenem, Áraszd meg a vizet,
     Had vigyen el engem Apám kapujára!
     Apám kapujáról anyám ajtajára,
     Had tudja meg immán, Kinek adott férhez!
{5-336.} 2.      Cifra katonának, nagy híres tolvajnak,
     Ki most es oda van út-elkeresztezni.
     Út-elkeresztezni, oláh-pap-megölni,
     Egy pénzér-kettőér piros vért ontani.
3.      Nem szoktam, nem szoktam hajnalban félkelni,
     Piros hajnal előtt a patakra menni,
     A patakra menni, s véres gunyát mosni,
     Könyvemmel áztatni, jajszóval sujkolni.
4.      Az ajtón hallgassa a nagy híres tolvaj,
     Hogy a felesége benn magát sirassa.
     – Nyits ajtót, nyits ajtót gyönge rác menyecske!
     Mért sirtál, mért sirtál gyönge rác menyecske?
5.      – Nem sirok, nem sirok, lelkem jámbor uram!
     Konyhán forgolódtam, cserefát égettem,
     Cserefát égettem, gyermeket rengettem,
     Cserefának füstje húzta ki a könyvem.
6.      – Készülj rác menyecske a vér mezejére!
     Tedd ki gyerekedet udvar közepére!
     Onnan lesz olyan szél, aki megrenditse,
     Olyan szomszédasszony, aki fel is vegye.
               (Csíkvacsárcsi, Csík m. Bartók gy. 1907; Ethn. 1908: 106)

Tehát itt nem sikerül az asszonynak megnyugtatni urát, és elcsalni a szülői házba, ahol ő áll bosszút rajta; itt a férj áll bosszút az asszonyon, mert leleplezte.

Ez a kettősség szomszédaink fogalmazásán is végigvonul. Morváknál és horvátoknál–szlovéneknél megvan a véres ruháról vagy levágott kézről felismerés motívuma és ugyanúgy a hazahívás a látott baljós jelekkel és a kimagyarázkodással. A szlovákok, akik mind a nyugati, mind a keleti változat területével érintkeznek, mind a két megoldást ismerik és keverik. A bolgárok, akik csak a keleti változattal ismerkedhettek meg, csak az erdélyi cselekményt vették át az asszony halálával.

A morvákéból hiányzik az asszony megragadó panasza és a kihallgatás; amit nálunk az asszony panaszából tudunk meg, az ott el van mondva a kezdetén, sőt a hazacsalogatás is hiányzik. Itt az asszony egyszerűen felismeri a levágott kezet, és ezt férjének meg is mondja; az kéri, hogy ne árulja el, de az asszony mégis feljelenti a bírónak, s megkötözve elviszik. Ez nyilván nem lehetett a magyar forrása, csakis annak halvány átvétele. Horvátoknál–szlovéneknél is a férj „nappal aluszik, éjjel hajdukságot mivel”, itt is néha „hegyi rabló”. Nagy különbség azonban, hogy miután itt az asszony felismerte bátyja és húga levágott kezét, fejét, azután jön követ hazulról, hogy ugyanazon rokonai lakodalmára hívják, s ő látja ugyanazokat a baljós jeleket, mint a dunántúli balladában: nem szántanak, kapálnak, rózsák nem virágoznak, nem szól dob-furulya, csak szekerce csattogása, mért nem énekelnek a madarak, mért harangoznak a várban stb. – a megfelelő megnyugtatásokkal. Csak ennek itt nincs semmi értelme, minthogy az asszony már előre {5-337.} tudta, hogy akinek lakodalmára hívják, az meghalt. Ezt az ellentmondást aztán néhány szlovén változat úgy oldja meg, hogy elhagyja a gyilkos férj egész motívumát, s csak annyi marad a történetből, hogy az asszonyt hívják haza testvérei lakodalmára, lát baljós jeleket, hall kibúvó válaszokat, s ezután tudja meg a valóságot.

A sokféle fogalmazású és sokféleképpen töredékes szlovák balladákban is megvan a levágott kéz felismerése, de utána a férj kivégzi az asszonyt. Ez a megoldás terjed azután tovább lengyelekhez, ukránokhoz, oroszokhoz.

A bolgárok is az asszony panaszával kezdik balladájukat: az asszonyt a hegyen túlra adták férjhez, ura nappal csukva tartja ajtaját, éjszaka kinyitja, rabolni jár stb. Egyszer hozza a levágott jobb kart, rajta az ismerős gyűrűvel. A legtöbb változat itt végződik. Más változatok különféle befejezéssel kísérleteznek. „Mért ölted meg bátyámat? – Hallgass, mert levágom a fejedet.” Ennyi a vége. Máshol egy kereskedő hallja az asszony panaszát, hogy ura kereskedőket gyilkol és rabol ki, odamegy és megkérdi, hogy igaz-e ez. Ennek is itt vége. Egy más balladában a panasz elhangzása után Isten madárrá változtatja és hazarepül anyjához. Ismét más változatban a levágott kar láttán hazamegy, meglátja bátyját kar nélkül haldokolva, s maga is szörnyethal. Nyilvánvaló, hogy a bolgár sem lehet kiindulás. Vagyis a szomszédoknál meglevő változatok alapján biztos, hogy a ballada a magyarok alkotása, s tőlünk ment tovább körös-körül mindenhová.

Miután láttunk példákat az átvételek bizonyítására, foglaljuk össze az eredményeket, egyúttal soroljuk fel azokat a balladáinkat is nemzetközi összefüggéseik megemlítésével, amelyekről az eddigiekben nem esett szó.

Francia eredetű tehát a tárgyaltakon kívül a 23–24. Magzatgyilkos lány és Háromszoros magzatgyilkos (francia, angol, dán megfelelőkkel), 65. A megszólaló halott (francia, ibériai, szlovák, lengyel, litván), 28. Kegyetlen anyós (francia, angol, dán, piemonti olasz, ibériai, szlovák, morva, lengyel, litván, orosz, román, délszláv és azoktól eltérő görög), 63. Rossz feleség (német, olasz, görög, franciáknál a magyar ballada egyik motívuma más balladában), 71. Gyáva szerető (délfrancia homályosult változat, homályos német, ibériai s a teljes magyart követő horvát, szlovén változatok), 73. Szolga és asszonya (görög), 83. Visszavitt menyasszony (ibériai), 16. Anyai átok (olasz), 44. Párjavesztett gerlice (ibériai, román), 9. Két kápolnavirág (breton részlet, teljes ibériai, részletek: angol, dán, délszláv, köztük élő gottschee-i német, bolgár, román, szlovák, orosz), 42. Fia-rabolta anya (ibériai, morva, szlovák, orosz, szerbhorvát, bolgár), 12. Halva talált menyasszony (német, breton, magyar, délszláv, bolgár, román, görög, cseh–morva–szlovák, ukrán), 13. Nászmenetben haldokló menyasszony (angol, német, olasz, szlovák, morva, román, bolgár, délszláv). Ezenkívül még 3 formula: „Vegyétek ki szivem, májam” (francia), ami egy önálló töredékben és több balladában szerepel, a „Hét évig nem láttunk napot-holdat” (francia–olasz–elhomályosult délszláv) és a hősnőt jellemző „Ablakban varr vala…” (nálunk 4 balladában, franciáknál az irodalmi előzmény ismeretes, továbbá ibériai, angol, dán, morva, szlovák, ukrán, horvát és szlovén előfordulás). Összesen tehát 36 párhuzam. Ezek közül nem ment át szomszédainkhoz 14 ballada és 1 formula. Eredeti magyar ballada van 46, és kettőben jelentős eredeti részlet: 3. Az elcsalt menyecske és 1. Az elégetett házasságtörő. (A nevezetesebbek: 2. A falbaépített feleség, 4. A szívtelen anya, 5. A gyermekét elhagyó elcsalt menyecske, 8. A mennybe vitt leány, 20. Zsivány felesége, 21. Szaván kapott feleség, 22. A gazdag asszony anyja, 25. A szolgával szerelmeskedő lány, 74. Kétféle menyasszony, 75. Házasuló királyfi, 81. A gunaras lány). Ezek közül szomszédaink csak A falbaépített feleséget, németek Az {5-338.} elcsalt menyecske fa alatti jelenetét, kelet-európaiak A gyermekét elhagyó elcsalt menyecskét, a Zsivány feleségét és Az elégetett házasságtörőből az elevenen elégetést vették át. Olyan klasszikus szövegek, mint A szívtelen anya, A gazdag asszony anyja, A mennybe vitt leány – nem lépték át nyelvünk határait.

A FRANCIA ÁTVÉTELEK TANULSÁGA

Hogy értékeljük tehát ezeket az összefüggéseket az időhatárok szempontjából? Mindenekelőtt a francia kapcsolatok adnak fogódzót az átvételek idejére. A már említett szoros kapcsolatok az Anjouk idején Magyarország és különösen Liège tartomány között a 15. századra már annyira megritkultak, hogy egy kései zarándoklat az egervölgyi vallonok részéről, amikor is eljutottak egykori anyavárosukba, Liège-be is, már olyan feltűnést keltett, hogy írott forrásokban keresik nyomát eredetüknek, és csodálják „tökéletes Liège-i beszédüket”. Ez a 14. században még nem történhetett volna, amikor a város és tartomány tanácstagjai és gazdag kereskedői közt is volt, akit „Magyar”-nak hívtak, s egy kereskedő Esztergomban követelései fejében egy telket kap zálogul a város francia polgárainak egyikétől. Azt pedig, hogy a magyar balladák is a legkorábbi, 14. századi típusokat képviselik, olyan esetek bizonyítják, amikor a téma korai változatát átvettük – a Porcheronne-t, a Kegyetlen anyós előképét –, de a téma későbbi feldolgozását, a „Germine”-t nem, s olyan, máig legnépszerűbb kései balladát, mint a „Roi Renaud”-t szintén nem. Ugyanakkor számos, ma már feledésbe ment francia ballada nyomozható ki a magyar és más átvételekből. Azt pedig, hogy a ballada műfaja egyáltalán a 14. századnál előbb nem létezhetett, de akkor már biztosan megvolt, nyugati adatok világosan bizonyítják. Például későbbi ismert balladák első sorának dallama többszólamú feldolgozásban és más idézetek a 14. század folyamán, s az adatok egyre szaporodó és egyre teljesebb volta, amikor is a 15. század végén már megjelennek az első teljes balladaföljegyzések franciáknál, a 16. században pedig Európa-szerte.

Nem lehetetlen, hogy a kelet-európai átvételek, illetve hiányuk is támpontot adhat: amit átvettek, azok a legkorábban kialakult típusok lehettek, amiket nem, azok talán később jöttek létre. Bár ennek ellene mond A szívtelen anya, amely érintetlenül hagyta szomszédaink képzeletét, pedig mint honfoglalás előtti hagyományt átdolgozó balladát a legkorábbiak közé kell számítanunk. Nem valószínű ugyanis, hogy a ballada nagy divatját látva, amely végül is kiszorította a hőséneket a hagyományból, a két műfaj sokáig élhetett volna egymás mellett. A Szent László-legenda keleti motívumát ábrázoló templomi falfestmények közt vannak ugyan 15. századiak is, de ott már egy képtípus szívós továbbéléséről és egy szent legendájának ábrázolásáról van szó. Mindenképpen fel kell tennünk, hogy klasszikus balladáink túlnyomó többsége 14. századi alkotás, s csak kis része keletkezett a 15. században (esetleg még később). Az is erre mutat, hogy olyan nagy területre szétsugárzott tőlünk a ballada divatja – egyesek Arhangelszkig vagy Ak Dag-ig az Eufrátesz mellett –, s hogy több esetben a francia ballada német területen két irányból terjedt: a franciák és a magyarok felől (Az elcsalt menyecske, Rossz feleség, Halva talált- és Nászmenetben haldokló menyasszony). Ez is csak azzal magyarázható, hogy francia-vallon telepeseink azonnal elterjesztették nálunk a műfajt, mielőtt az a hatalmas német nyelvterületen ideért volna, s azért kezdett már innen is terjedni visszafelé. Mindezek alapján a kimutathatóan francia eredetű balladáinkat mind, a magyar {5-339.} eredetűek közül a honfoglalás előtti elemeket tartalmazókat is mind 14. századi alkotásoknak kell tartanunk, s a többi, magyar eredetű balladákat pedig vagy 14., vagy 15. századiaknak.

EGYMÁSTÓL FÜGGETLEN EGYEZÉSEK

Régi balladáink között vannak olyanok is, amelyeknek témája ismeretes más európai népeknél is, mégsem állapíthatunk meg közöttük genetikus kapcsolatot. Ilyenkor valószínűleg irodalmi előkép nyomán alakult ki a ballada a különböző népeknél egymástól függetlenül. Ilyen a 37. Két királygyermek, ami a Hero és Leander klasszikus időkből örökölt históriáját dolgozza fel, a 38. Pogány király leánya – a Guiscardus és Guismonda története, ami széphistóriáinkból is ismeretes, a 79. Talányfejtő lány, amely talán minden népnél közvetlenül a meséből került a balladák közé, s a balladaszerű énekek között ilyen a 89. Virágok vetékedése, ami a középkori certamen (= versengés) műfajából lett balladás hangú énekké. S némileg tágan értelmezve a ballada műfaját, néhány késő feudális epikus ének, vagy annál régebbi téma is szerepel régi balladáink közt: 33. Császár tömlöcéből szabadult úrfiak (ennek széles körü epikus hagyomány szolgált előképül), és teljesen a magyar történelemmel kapcsolatos a 35. Fejedelem katonája és 36. Váradi basa vendégsége.

MÁS EREDETŰ SZÖVEGEK

A többé-kevésbé balladás énekek közt van néhány olyan is, amit nem franciáktól kaptunk. Ilyen a Halott vőlegény (85.) énekbetétes mese, ami németeknél vagy szintén ilyen, vagy végigénekelt verses szöveg. Biztosan német eredetű, de egyrészt nálunk teljesen kiesik a műfaj kereteiből, másrészt átvétele a legújabb időkben is történhetett, mert a török után betelepült hazai németek szövegeivel tart szoros rokonságot. A Fiát kereső Szűz Mária (90.) tulajdonképpen egyházi ének, némi epikus tartalommal, amit Erdélyben szászoktól vehettek át (egyetlen változatban) a magyarok, valószínűleg újabb időkben. Kétségtelenül új viszont két másik német eredetű szövegünk, A gróf és az apáca (97.) és a Megcsalt férj (129.). Ezek világosan újkori ponyva közvetítésével kerültek hozzánk. A másodiknál ismerjük is azt a 18. század végi feldolgozást, amely nálunk is elterjedt, A gróf és az apáca szövegében pedig olyan magyartalanságok és nyelvi lehetetlenségek vannak, amelyek egy idegen eredetű ponyvaárus szövegének még szinte folklorizálatlan elterjedéséről tanúskodnak.

Nem kevésbé újabb időkben terjedhetett el moldvai csángók közt és kivételesen – a Megölt havasi pásztor esetében – itt-ott székelyek közt is néhány román, illetve román közvetítéssel hozzánk jutott balkáni történet: a Megölt havasi pásztor (32.), a románok legkedveltebb balladaszerű története, a többi egy-két változatban a moldvai csángóknál előkerült ének – 84. Eladott feleség, 86. Halott testvér, 88. Magyar István király – vagy még folklorizálatlan fordítás (87. A lány és lovas).

Hasonlóan szórványosan terjedt el, biztosan ponyváról és vásári énekesektől a morva eredetű 95. Templomkerülő. S talán szlovák népköltészeti elemeket használt fel a 93. Pávás lány, amely már szélesebb körű elterjedésben ismeretes, de – egyelőre – csak a magyar hagyományból mutatható ki. A 18. század végétől kezdve több kéziratos és {5-340.} ponyván kinyomtatott változata ismeretes, nyilván ezek a följegyzések nagyjából keletkezésének idejét is jelzik.

A régi balladák áttekintésével tulajdonképpen vége is van a magyar balladák összehasonlító problémáinak. A kétségtelenül új, 19. századi témák közt már csak egy van, amelyet más népek is ismernek, a már említett Megcsalt férj. A többi mind magyar földön keletkezett, és megmaradt a magyar nyelv határain belül. Legtöbbnek kialakulási idejét adatszerűen is ismerjük, különösen a betyárballadákét, amelyek a 18. század végétől 1870–1880-ig keletkeztek. Néhány más, új balladáét is meg tudjuk állapítani, amelyeknek ismerjük a kiindulást adó eseményét: A meggyilkolt fonólány (123.) 1822-ben történt gyilkosságot fogalmaz meg, A kiirtott kocsmároscsalád (96.) 1859-ben történt gyilkosság révén került a ponyvára. Máshol a költeményt ismerjük, amelyből keletkezett: 129. Megcsalt férj, 122. Bárókisasszony és gulyás. Ahol pedig ilyen adatunk nincs, ott is világosan hasonló korra mutat a stílus, az esemény – például a Cséplőgépbe esett lány (128.) esetében, mivel a cséplőgépet nálunk 1870 körül kezdték alkalmazni –, sőt a variánsok követése a gyűjteményekben, amiből fokozatos kialakulások útját rakhatjuk össze, s nem utolsósorban dallamuk, amennyiben az egész típushoz tartozó dallam új stílusú. Vagyis alakultak balladaszerű szövegek a 18–19. században is, még ha ezek nem is érik el a régi, klasszikus daraboknak sem műfaji tisztaságát, sem esztétikai értékét. De ezek tárgyalása már a műfaj utóéletére tartozik, s később kerül rá sor.