| TELEPÜLÉS ÉS TELEPÜLÉSKUTATÁS | TARTALOM | ÉPÍTÉSZET |
{11.} A MAGYAR NYELVTERÜLET TELEPÜLÉSFORMÁI
FEJEZETEK
CSOPORTOS TELEPÜLÉSEK
A CSOPORTOS TELEPÜLÉSEK OSZTÁLYOZÁSA
A magyarság nagy többsége csoportos településben él, és az elmúlt évezredben is abban élt. A hagyományos felosztás szerint, amely a település nagyságát, szerepkörét, rangját veszi alapul, a csoportos település lehet falu vagy város. Lehetséges azonban egy másfajta felosztás is, amely a magyar viszonyokból, pontosabban a magyar kutatástörténetből indul ki, de más tájakon is alkalmazható. A magyar kutatás ugyanis feltárta, hogy a települést alkotó telephelyek bizonyos tájakon és bizonyos időszakokban nem voltak egyenrangúak és egyforma funkciójúak. Első helyen tehát azt a körülményt tekintettük osztályozásunk alapjának, hogy a települést alkotó gazdaságoknak és háztartásoknak hány telephelye van és azok milyen funkciót látnak el. Eszerint a csoportos települések fajtái:
osztatlan település – komplex rendeltetésű telephelyek együttese;
osztott település – specializált rendeltetésű, egymástól elkülönülő telephelyek együttese.
A 20. századi Magyarország városai és falvai általában az osztatlan település kategóriájába sorolhatók. Korábban azonban a 17–18–19. században domináns szerepe volt a Kárpát-medencében az osztott településeknek.
A MEGOSZTOTT TELEPÜLÉS
ÁLTALÁNOS KÉRDÉSEK
Tanulmányunkban megosztott településnek nevezünk minden olyan települést, amelyben a lakóhely funkciójú telkek és a paraszti gazdasági telephelyek térben elkülönülnek egymástól. A megosztott település fogalma magába foglalja a szálláskertes települést és a korai tanyás települést egyaránt. Ezenkívül benne foglaltatnak a különböző átmeneti típusok, amelyeknek számát egyre gyarapítja a kutatás. A megosztott települések csoportosításának, tipizálásának elsősorban a tartozéktelepülések különbözősége, illetve a lakótelepülés és a tartozéktelepülések kapcsolódásának, összetartozásának jellege az alapja.
{12.} Tanulmányunkban a megosztott településnek két alaptípusát különböztetjük meg: a belterületi osztottságot jelentő szálláskertes települést és az összhatárbeli osztottságot jelentő korai tartozéktanyás települést. A megkülönböztetés nem mindig egyszerű. Főleg az utóbbi évtizedek kutatásai tártak fel olyan különleges tartozéktelepülés formákat, amelyek a hagyományos szálláskertkép és a szintén hagyományos tanyakép között állnak. A feldolgozás, a bemutatás szempontjából elkerülhetetlen a szállásfajták elkülönítése, de hangsúlyozzuk, hogy a tudomány kreálta szállástípusok a valóságban egy bizonyos szállástartó elv, egy település- és gazdaságszervezési gondolat különböző megjelenési formái voltak.
A településmegosztottság jelenségét Györffy István fedezte föl a néprajz, a földrajz és a településtörténet számára. Hatására a megosztott települések története és élete a magyar néprajz egyik legexponáltabb kutatási területévé vált. Különösen sok szellemi energiát emésztett föl a geneziskutatás, a településmegosztottság eredeztetésének nyomozása.
A hazai adatok és a külföldi párhuzamok alapján úgy látszik, hogy a megosztott település, beleértve a belterületi szálláskertes megosztottságot és a tartozéktanyás osztottságot egyaránt, valamiféle gazdaságszervezési elemi gondolat, amelyet a legkülönbözőbb történelmi időpontban, a legkülönbözőbb földrajzi és gazdasági adottságok közepette, a legkülönbözőbb népek egyaránt alkalmazhattak. A más-más viszonyok és a különböző népi, földrajzi és gazdasági adottságok azután egyenesen vezettek a településmegosz-tottság sokféle megjelenési formájához. Ma már úgy látszik, hogy a településosztottság az emberi településhelyek egy részének alapvető sajátossága. Ha ez így van, erősen veszít jelentőségéből a magyar néprajz fél évszázados vitája a megosztottság eredeztetéséről (Bárth J. 1982: 135).
A SZÁLLÁSKERTES TELEPÜLÉS
A lakótelepülés szélén, közelében vagy legalábbis a belső határban csoportosan elhelyezkedő mezőgazdasági telephelyeket, gazdasági udvarokat sokféleképpen nevezte a magyar parasztság, és többféleképpen nevezi a magyar néprajztudomány is. A név néha utal a domináns funkcióra vagy épületre. Előfordult, hogy a funkcióváltozás maga után vonta az elnevezés megváltozását is. Máskor változott ugyan a használat módja, sőt a telep építészeti képe is átalakult, de a név a nyelvi konzervativizmus hatására változatlan maradt. A magyar parasztság a belső határbeli gazdasági telephely jelölésére az alábbi elnevezéseket használta leggyakrabban: kert, majorkert, szálláskert, tanyakert, ólaskert, akloskert, akol, istállóskert, pajtáskert, csűröskert, szérűskert, szénáskert, lóger, rakodó. E kifejezések hatására terjedt el a magyar néprajztudomány és a társtudományok szóhasználatában a kertes település, a szálláskertes település, az ólaskertes település és a csűröskertes település terminológia. Tudományos spekuláció eredménye a kétbeltelkű település elnevezés. Az „ólaskertes” és a „csűrös” jelzők egy-egy táj szóhasználatát, illet-ve domináns épületét tükrözik, ezért nem léphetnek föl az általánosítható tudományos terminológia igényével. Erre a célra három megnevezés jöhet számításba: a „kétbeltel-kű”, a „kertes” és a „szálláskertes” kifejezés.
A „kétbeltelkű” szó kifejező és jó, csak nem mindig alkalmazható. Néha ugyanis {13.} a második beltelek feudális jogi értelemben talán nem is volt beltelek. Viszonylag sokszor előfordult, hogy a gazdasági telephelyek csoportja kívül esett a hivatalos belterületen.
A „kertes” kifejezésnek nagy hagyományai vannak a néprajzban. Jórészt ezt vették át a társtudományok is. A baj az, hogy a „kertes település” igazi jelentését két-háromszáz beavatott érti, mint valami tolvajnyelvet. A többi 15 millió magyar számára a kert zöldségfélék, szőlő és gyümölcs termesztésére használt földdarabot jelent. Ajánlatos tehát olyan jelzőt választanunk a település szó mellé, amelynek tudományos és köznyelvi jelentése megközelítőleg azonos.
A „szálláskertes”, illetve a „szálláskert” kifejezés általános alkalmazása mellett szól, hogy a kifejezés két nagyon régi magyar szó összetétele. Benne a „kert” szó megkapja a mai ember számára feltűnést keltő, kiválóan magyarázó jelzőjét. A „szállás” szó pedig utal a telephely tartozék jellegére és rajta keresztül a településosztottság és a „szállás elv” népeken átívelő ősi gondolatára. Kötetünkben következetesen a „szálláskertes település” kifejezést használjuk.
Kutatástörténet és eredeztetési magyarázatok
A szálláskertességet nagy horderejű tudományos témává Györffy István tette azáltal, hogy 1926-ban közreadta Az alföldi kertes városok, Hajdúszoboszló települése és a Hajdúböszörmény települése c. tanulmányait. Ezekben az írásaiban azt sejtette az olvasóval, hogy a felismert és bemutatott kétbeltelkű településrendet védelmi szempontok formálták. A hajdúvárosok szálláskert övezetét a magyar erődített helyek huszárváraival hozta összefüggésbe (Györffy I. 1942: 154–155, 157, 186).
1928-ban, Az Alföld ősi magyar településmódja c. tanulmányában már feltűnt a megosztott település nomád eredeztetésének gondolata (Györffy I. 1943: 80, 82). Teóriáját részletesen kifejtette 1937-ben A magyar tanya c. tanulmányában. Eszerint a lakótelepülésre és az attól elkülönülő gazdasági udvar övezetre tagolódó szálláskertes település az ázsiai nomádok településformájára emlékeztet. A szálláskert övezet a kirgizek auljának kései megfelelője. A magyar kétbeltelkű települések a nomád téli szállások utódai (Györffy I. 1943: 51, 59). Mindebből következett, hogy az alföldi szálláskertes parasztvárost magyar specialitásnak tartotta, amelyhez hasonló nem található Európa más tájain (Györffy I. 1943: 82).
Györffy István elméletét magáévá tette és felkarolta Erdei Ferenc, aki nagy hatású szociográfiai könyveiben pl. a Magyar városban (Erdei F. 1939: 55, 58–59) a nagyközönség körében is széltében-hosszában terjesztette. Hofer Tamás 1957-ben kérdés formájában felvetette: vajon a legrégibb és legvárosiasabb alföldi mezővárosaink majorkertjei nem állnak-e kapcsolatban északi városaink egykori majoros berendezkedésével. Ugyanekkor utalt a településmegosztottság morva, észak-német, baltikumi, orosz, ukrán és balkáni párhuzamaira (Hofer T. 1957: 406–421).
A nyugat- és észak-magyarországi középkori kerített városok falon kívüli hóstátjainak hajdani majorkertjeit leghatározottabban Hoffmann Tamás hozta kapcsolatba az alföldi települések újkori szálláskertjeivel. (Hoffmann T. 1963: 84–85; 1967: 132.) 1964-ben Barabás Jenő hangsúlyozta, hogy a megosztottság eredete valószínűleg nem monogene-tikus (Barabás J. 1964: 228–230).
{14.} Az 1960-as és az 1970-es évek fordulóján három év leforgása alatt két hatalmas történeti monográfia jelent meg a középkori magyar faluról. Egyik könyv szerzője sem igazolta a szálláskertes települések folytonosságát a középkor évszázadaiból (Szabó I. 1969: 153; Maksay F. 1971: 101). A régészeti ásatások sem szolgáltattak egyértelmű bizonyítékokat a szálláskertes települések középkori létezésére (Kovalovszki J. 1964; 1980).
1980-ban Hofer Tamás összefoglalta a magyar tanya és a magyar szálláskert európai párhuzamait. Ezzel nagymértékben hozzájárult a szálláskertesség eredeztetésével kapcsolatos régi kérdései tisztázásához is (Hofer T. 1980). Az európai párhuzamok sokasága ugyanis sejteti, hogy nem föltétlenül a magyar történelem valamely sajátosságában kell keresni a magyar szálláskertes települések kialakulásának okát vagy okait.
Megítélésünk szerint a szálláskertes megosztottság eredeztetésének kérdésében azért vannak ma is jelentős nézetkülönbségek, mert nem egységes a szálláskert fogalmának értelmezése, és a kutatók a maguk által értelmezett szálláskertnek általában csak egyféle származási lehetőséget képzeltek el. Úgy véljük, hogy a szálláskertnek nevezhető tartozéktelepülések sokfélék, és nem egy tőről sarjadnak. Ha egy szállásfajtát azonosítunk a szálláskert fogalmával, a többit pedig kizárjuk e fogalomból, az eredeztetésre kidolgozott elmélet is nehezen általánosítható, holott erre számos példát láthatunk az irodalomban. A különböző szállástípusok valószínűleg különböző történelmi utat jártak. A zárt tömbben elhelyezkedő, 17–18–19. századból ismert alföldi faluszéli, városszéli szálláskertek kialakulására valószínűleg hatottak az északi és nyugati kerített városok korábbi majorkertjei, hiszen a tűzbiztonsági és más praktikus szempontból is jól bevált osztott településforma kínálkozott átvételre az újkor elején és a 18. században. Ugyanekkor nem mondható el ez a laza csoportokban elhelyezkedő, füzérszerűen sorakozó, a lakótelepüléstől jócskán eltávolodott szálláskertekről, amelyeknek kialakulására nehezen hathattak a kerített városok külvárosi jellegű, mozgalmas életű majorkertcsoportjai. E laza szálláscsoportok kialakulásának útja valószínűleg a távolabbi múltba vezet. Szükségesnek tartjuk azonban hangsúlyozni, hogy ami ősi, az nem föltétlenül nomád hagyaték. A szálláskertek beilleszkednek egy, a görög földektől Skandináviáig húzódó, európai régi paraszti település- és gazdaságszervezési gyakorlatba. Annak sajátosan magyar változatai. Történeti fejlődésüket egyaránt befolyásolhatta, jellemző vonásaikat egyaránt színezhette nomád hagyomány, városi települési gyakorlat, a tűzbiztonságra törekvő hatósági kényszer, földesúri parancs, termelési sajátosság és még nagyon sokféle tényező.
A szálláskertes települések elterjedési területének körülhatárolása
A szálláskertes települések tudományos felfedezése óta állandóan foglalkoztatta a kutatókat, hogy mekkora területen terjedt el, mely helységekre volt jellemző ez a településforma. Mára ott tart a kutatás, hogy a Kárpát-medence egészéről ismertek a szálláskertes településosztottságra vonatkozó adatok. Talán csak Erdély földjén tűnik kevésbé adatolhatónak a szálláskertek hajdani szerepe.
A szálláskertes települések elterjedéséről a legalaposabb összefoglalást Hofer Tamás készítette 1960-ban (Hofer T. 1960). Ebben a tanulmányában kutatástörténeti áttekintéssel számba vette azokat a helységeket és vidékeket, amelyekről a néprajzi és történeti irodalom szálláskertes, megosztott településformát derített föl. Alábbiakban felsoroljuk azokat a helységneveket, amelyek azáltal, hogy 1960 előtt szálláskertességüket feltárta a {15.} kutatás, tudománytörténeti szempontból jelentős szerepre és hírre tettek szert a magyar településkutatásban. E helységek táji és kutatástörténeti csoportosításban: Hajdúböszörmény, Hajdúszoboszló (Györffy I. 1926a; 1926b), Nagykőrös (Márkus I. 1943), Kiskunhalas (Tálasi I. 1936; Papp L. 1940), Dunapataj (Fél E. 1937), Uszód (Laboda Zs.–Major J. 1956), Szada, Őrhalom (Fél E. 1938), Vajka, Negyed (Hofer T. 1960), Malacka, Lak-sárújfalu, Búrszentpéter, Búrszentmiklós, Bazin, Nagyszombat, Lőcse (Hofer T. 1957), Nemespátró (Seemayer V. 1934–1935), Hedrehely, Kadarkút, Nagydobsza, Zselic-kisfalud, Törökkoppány, Karád (Hofer T. 1955), Cserkút, Kővágószöllős, Bakonya, Mánfa, Budafa, Mecsekpölöske, Magyarszék (Füzes E. 1956), Drávapalkonya (Kovács S. 1955).
Az 1960 és 1985 közötti negyedszázad alatt a kutatók elsősorban arra törekedtek, hogy a korábban is ismert elterjedési területen tisztázzák egy-egy település szálláskertességét, és ezáltal a típusalkotásra adjanak a korábbinál nagyobb lehetőséget. Jelentősen előrehaladt a korábban „rendhagyónak”, „különlegesnek” tartott tartozéktelepülések fel-tárása. Alábbiakban csupán jelzésszerűen felsoroljuk azokat a helységneveket és vidékeket, amelyeknek kutatása számottevően befolyásolta a szálláskertes települések elterjedéséről és változatairól formálódó képet: Őcsény, Decs, Alsónyék, Sárpilis, Mohács (Andrásfalvy B. 1965; 1970; 1975), Bátya (Fehér Z. 1974), Kalocsa, Foktő, Dunaszent-benedek, Bogyiszló, Érsekcsanád, Sükösd, Szeremle (Bárth J. 1975b), Dunaföldvár (Wallner E. 1961), Kecel (Bárth J. 1974), Szabadszállás, Jászjákóhalma, Zsámbok (Kocsis Gy. 1974, 1978, 1979), Túrkeve, Öcsöd (Barabás J. 1961; Szilágyi M. 1967), Átány (Fél E.–Hofer T. 1969), Derecske (Szendrey I.–Nyakas M. 1980), Berettyóújfalu (Orosz I. 1981), Polgár (Bencsik J. 1974), Sárospatak (Román J. 1965), Ónod (Filep A. 1969), Maklár, Mikófalva, Poroszló, Tarnalelesz, Fedémes (Bakó F. 1964; 1965; 1981; 1982), Szarvaskő (Igaz M. 1964), Győr (Filep A. 1961), Sopron, Pozsony (Hoffmann T. 1963), Gencsapáti (Bárdosi J. 1958), Körmend (Szentmihályi I. 1980), Nagybajom (Solymosi L. 1979), Nagykálló (Kereskényi M. 1986), Tokaj (Orosz I. 1984), Sámson-háza (Zólyomi J. 1977), Abony, Tass, Alberti, Pilis, Bugyi (Novák L. 1987).
A szálláskertes települések típusai
A szálláskertek osztályozásánál a számba jöhető szempontok közül a domináns épület fajtáját, jellegét vettük alapul. A típus nevét úgy fogalmaztuk meg, hogy a szálláskert fajtáját meghatározó jelző lehetőség szerint utaljon a fő funkcióra vagy funkciókra is. Eszerint a történelmi Magyarországon előforduló szálláskerteknek két alaptípusa különböztethető meg:
1. istállós-nyíltszérűs szálláskertek
2. pajtás-istállóspajtás vagy más néven csűrös-istállóscsűrös szálláskertek.
Mindkét típusnak van lakótelepüléshez közel fekvő és lakótelepüléstől távol eső változata. Ezek funkciójukat tekintve fő vonásaikban nem térnek el egymástól.
A domináns épület fajtáját, mint a szálláskertek osztályozásának szempontját, azért tartjuk viszonylag jónak és megfelelőnek, mert a megnevezett épület némileg utal a tájra és a szálláskertben folyó tevékenységre is. Köztudomású ugyanis, hogy az alföldi parasztság nem használt pajtákat. A pajta, vagy más néven csűr, az Alföldet szegélyező {16.} tájak: a Dunántúl, a Felföld és Erdély jellemző épülete. Olyannyira jellemző volt ez az elkülönülés, hogy Györffy István szembeállította egymással az alföldi halmaztelepülést és az Alföld körüli területek szalagtelkes-csűrös falvait. Előbbihez a „nomád” mezőgazdaság, a nyomtatás, utóbbihoz a kévés gabonakezelés és a cséphadarós cséplés képzetét társította. Ha tehát valamely település szálláskertjeit pajtásnak vagy istállóspajtásnak nevezzük, ezzel nemcsak a szálláskertek domináns épületére, a pajtára utalunk, hanem a {17.} hozzá kapcsolódó gazdálkodásra és arra a tényre is, hogy a szóban forgó szálláskertek nem az Alföldön, hanem a rajta kívül eső dombos-hegyes területek valamelyikén találhatók. Ugyanez áll fordítva is. A jelzőben a pajta szó hiánya és az istálló szó jelenléte tükrözi, hogy valószínűleg alföldi szálláskertről van szó. A pajta szót nélkülöző jelzős szerkezetben a nyíltszérűs kifejezés pedig arra utal, hogy a szálláskerthez az Alföldön jellemző szabadtéri nyomtatásos gabonaszemnyerés kapcsolódott.
Az istállóval, ólakkal, aklokkal beépített és nyomtatóhelyként is használt szálláskert az Alföld területén volt igazán jellemző, bár átlépett a Dunántúlra és felszökött az északi hegyek közé is. A szálláskertnek ez az a formája, amelyet először fedezett fel a néprajztudomány. Ezt, illetve ennek lakótelepülés-széli változatát tekintette sokáig „igazinak” a kutatás. Ehhez mérte, viszonyította a többi változatot.
A különböző néprajzi, földrajzi és történeti kézikönyvekben szinte „visszaköszön” Hajdúböszörmény belsőségének térképe, amely a szálláskertes település impozáns látványú, szemléletes ábrázolása. Ezért Györffy István első közlése után (Györffy I. 1926a) sokan és sokszor publikálták, és idők folyamán a szálláskertes település „mintája”, „klasszikus” formája lett a köztudatban. Ma már tudjuk, hogy ez a modell tulajdonképpen egy rendhagyó forma, amely a hajdúvárosok védelemre berendezett speciális elrendeződésének eredménye. Jellemzőbb a szállásépítésre alkalmatlan területekkel meg-megszakított övezet, illetve a lakótelepülés szomszédságában, a város vagy falu árkain, kerítésén kívül elterülő egy vagy több szálláskertcsoport. Előfordult, hogy a szálláskertek viszonylag messze kerültek a településtől. Olyan esetben volt erre példa, amikor a lakótelepülés közelében mocsár, vízállás, mély fekvésű terület akadályozta a szálláskertek létrehozását, vagy amikor vízfolyás, esetleg nagyobb mocsár választotta el a falut szántóföldjeitől és ezzel együtt szálláskertjeitől.
Szálláskertövezet vagy szálláskertcsoport kapcsolódhatott halmaztelepüléshez és utcás, szalagtelkes településhez egyaránt (Györffy I. 1926a; 1926b; 1943: 63–64; Fél E. 1937; Márkus I. 1943: 13; Bárth J. 1992a).
Ősi soron, illetve egy-egy település létrejötte vagy szálláskertessé válása idején a szálláskerteket szabadon foglalták el a gazdák a lakótelepülés körüli földekből. Az elfoglalt, körülkerített és épületekkel ellátott szálláskert gazdája, szabadalmas helyen tulajdonaként, úrbéres függőségű helyen örökbirtokaként használhatta gazdasági telephelyét. Örökíthette, feloszthatta. Az esetek többségében eladhatta. A szálláskert általában második belteleknek számított. Úrbéri jogállású helyeken az urbáriumban meghatározott bel-telek részének, a lakótelek kiegészítésének tekintették. A 18. században, amikor még új szálláskerteket lehetett fölfogni, a szálláskertnek elsősorban nem a földje volt az érték, hanem a kerítése, épületei, vagyis a beléfektetett munka. Az sem volt közömbös, hogy hol feküdt a kert: közel, távol, magaslaton, vízállásos mély földön, könnyen vagy nehezen megközelíthető helyen. A 18. század végén, de főleg a 19. század első felében a szálláskertes berendezkedésű helyeken a közlegelő védelme címén a tanácsok már nem engedélyezték újabb szálláskertek foglalását. Ebben az időben nagyon jellemzővé vált a szálláskertek fölosztása és adásvétele. Mindennaposak lettek a kertperek, a hatóságokhoz írt szálláskertért könyörgő instanciák.
A szálláskertek alapterülete fölöttébb változó nagyságú volt, ezért nehezen határozható meg átlagos méretük. A 18–19. századi forrásokban emlegetnek 500–600 négyszögöles és 100–150 négyszögöles szálláskerteket egyaránt. Közepes nagyságú parasztgazdaság {18.} számára valószínűleg 3–400 négyszögöles telephely volt szükséges. Ritkán, főleg újonnan települt helységek esetében előfordult, hogy a szálláskertek utcát alkotva sorban álltak. A szálláskertek többsége rendszertelen kusza összevisszaságban feküdt egymás mellett. Főleg olyan helységek esetében volt ez jellemző, amelyeknek lakótelepülése is halmazos formát mutatott. A halmazos összevisszaságban fekvő szálláskertek legtöbbször szabálytalan alakúak voltak. Nem hasonlítottak négyzetre vagy téglalapra. Néha sokszögre emlékeztettek, de előfordult ívelt oldalú kert is.
A szálláskertek kerítései között széles, taposott utak kanyarogtak. A legfontosabb utak a település központjából, a templom tájékáról indultak. Áthaladva a szálláskertek övezetén vagy csoportján, fokozatosan szélesedtek, hogy elférjen rajtuk a kijáró és a hazajáró jószág. A főbb csordahajtó utakról fölöttébb kacskaringós, egyes szálláskerteket kerülgető, kisebb utak vezettek a szálláskertöv vagy -csoport belsejébe. Ezeken jártak az állatok és ezeken közlekedtek a gabonát, takarmányt szállító szekerek. Az alföldi mezővárosok szálláskertjeinek kerítését leginkább trágyából és gallyakból rakták. Az ilyen kerítést garádgyának hívták. Készült kerítés vesszőfonásból és sárfalból is. A kerítésen általában egy kapu volt. Ezen járt ki-be ember és állat egyaránt. A garádgyát kívülről gyakran árok is kísérte. Előfordult, hogy az árok csak magában védte a szálláskertet. Néha élősövényt, tüskés bokrokat ültettek a partjára. Az Alföld északi, északnyugati és nyugati peremvidékein, vagyis ott, ahol a lazább elrendeződésű szálláskertek divatoztak, előfordultak kerítetlen szálláskertek is. Esetleg bokros élősövény választotta el a telkeket egymástól.
Az istállós szálláskertek legfontosabb épülete az igás- és fejősjószágnak védelmet nyújtó istálló volt, amelyet a Nagykunságban és a vele határos területeken ólnak, a Duna–Tisza közén istállónak neveztek. Ezzel függ össze a szálláskert ólaskert, istállóskert elnevezése. A legtöbb szálláskertben épült akol, vagyis fedetlen kerítés a külső legelőkről télre behajtott rideg marha számára. A szálláskert akolkert, akol elnevezése arra utal, hogy ősi soron a teleltetett állatok egybetartását szolgáló ganékerítés, az akol lehetett a szálláskert legfontosabb épülete, sőt helyenként a szálláskert jóformán azonos volt az akollal.
A szálláskertek funkciója és használati módja korszakonként és tájanként jelentős eltéréseket mutatott. A sokféle és változó színvonalú néprajzi leírás adatai alapján álljon itt az „eszményi” szálláskert, a lakótelektől térben elkülönülő teljes értékű gazdasági udvar használatának jórészt tudományos absztrakcióval megalkotott képe!
A komplex hasznosítású szálláskertnek fontos szerep jutott az állattartásban és a földművelésben egyaránt. Télen-nyáron a szálláskerti istállóba tértek haza az úton járó vagy a páskomon legelésző igáslovak és igásmarhák. Ugyancsak itt tartották a csordára járó fejősmarhát. Más szóval, a szálláskert a kezestartás kizárólagos színtere volt. Szálláskertben teleltek a földes gazdák kezén lévő kisebb juhfalkák is. A 18–19. században a külső legelőkön tartott, paraszti tulajdonban lévő rideg marhák és szilaj lovak jelentős része a legnagyobb tél idejére beszorult a szálláskertbe, ahol szabad ég alatt, illetve az akol enyhelyében, takarmányon telelt. Tehát a szálláskert az egész évi kezestartásnak és a rideg jószág teleltetésének egyaránt színtere volt.
A komplex rendeltetésű szálláskert alapvetően fontos funkcióját a szérűskert elnevezés jelzi. A szálláskertbe hordták a határban termelt szálasgabonát. Itt döngöltek földet a gabonaágyások alá. Itt nyomtattak. Itt rakták össze a szalmát. Egyszóval itt volt a szérű. A szemesgabonát a lakóház előtti vagy a szálláskerti vermekben, vermelés előtt pedig {19.} átmenetileg a szálláskerti istállóban tárolták. A szálláskertben tartották a legfontosabb gazdasági eszközöket: szekeret, szánkót, jármokat, ekéket, boronákat, kaszákat, kapákat, favillákat. Innen indultak reggel a határbeli földekre dolgozni és este ide tértek vissza. Innen mentek tovább a lakóházhoz.
A szálláskert jelentős területét foglalták el a különböző rakományok, amelyeket itt tároltak és őriztek. Itt álltak a szalmakazlak, szénaboglyák, kukoricaszárkúpok. A szálláskert volt mindenféle takarmány tárolóhelye. Itt rakták össze a trágyát, mielőtt a szántóföldekre hordták vagy tüzelőanyagként felhasználták. A szálláskertben kapott helyet a nagyobb mennyiségben felhalmozott épületfa, nád és tűzifa. A szálláskertben tárolták a megtermelt kendert. Itt végezték az asszonyok a kenderfeldolgozás durvább munkafázisait, pl. a törést, tilolást, gerebenezést.
Az összetett funkciójú és teljes gazdasági udvar szerepű szálláskerthez általában olyan lakótelep párosult, amelyen semmiféle gazdasági tevékenység nem folyt.
Helységenként és időszakonként egy-egy funkció hiánya vagy módosult formája miatt a fentebb vázolt szálláskerthasználati kép is módosult. Némely helységben földrajzi és különleges gazdaságtörténeti okok következtében csak az állattartásban volt szerepe a szálláskerteknek. A gabonanyomtatás munkája nem kötődött hozzájuk. Ilyen terület volt pl. a Baranya megyei Hegyhát, ahol a gabonatermő szántóföldek a falvak szálláskertekkel ellentétes oldalára estek, tehát gazdaságosabb volt a szántóföldeken nyomtatni (Füzes E. 1956: 98).
A legtöbb szálláskertben álltak fák. A Duna melléki tájakon gyakran a gyümölcsöskertekbe telepítették a szálláskerti épületeket.
A szálláskertes településosztottság együtt járt a szálláskertet birtokló parasztcsaládok tartós, rendszeresen ismétlődő, szakaszos megosztottságával. A legtöbb néprajzi leírás szerint a szálláskert a férfiak, a lakóház pedig a nők birodalma volt. Ez a megfogalmazás természetesen sematikus és elnagyolt, de a lényeget magában rejti. Nagy általánosságban valóban elmondható, hogy a települések belső határában a szálláskert a férfiak, a lakóház telke pedig a nők munkaterének tekinthető. Ősztől tavaszig napközben a szálláskertekben tartózkodott a férfiak többsége. Gondozták az állatokat, javították a gazdasági eszközöket, fúrtak, faragtak, tettek-vettek. Általában szerettek a szálláskertben tartózkodni, mert itt otthonosabban, szabadabban érezték magukat, mint a lakóházban. A szálláskert világában némiképp kikerültek a különböző hatóságok és saját feleségeik, szüleik látóköréből. Természetesen a lakóház jelentette számukra a jelképes otthont. Ott ünnepeltek, ott fogadták vendégeiket, onnan jártak templomba, ott látták meg a napvilágot, ott táncolták végig a lakodalmakat és ott ravatalozták fel őket, mielőtt a temetőbe kerültek.
A nők a hétköznapokkal is a lakóházhoz kötődtek. Ott főztek, mostak, sütöttek. Ott szülték és nevelték a kisgyerekeket. Ott fontak, szőttek, varrtak. A szálláskertbe akkor mentek ki, ha ott különleges, nekik való munkát kellett elvégezniök. A fiúgyermekek anyjuk felügyelete alatt, a lakóház portáján nevelkedtek. Amint eljutottak abba a korba, amikor már némi hasznukat lehetett venni az állatok körül és a termelőmunkában, idejük többségét a szálláskertben töltötték. A lányok a lakóház portáján nőttek eladósorba. A szálláskertben alig fordultak meg.
A lakóház telke és a hozzá tartozó szálláskert között általában nem volt nagy távolság. Előfordult, hogy csak 200–300 méterre feküdtek egymástól, de akadtak a lakóháztól 2 {20.} kilométerre fekvő szálláskertek is. A távolság függött a település nagyságától és a szálláskertek elhelyezkedésétől.
A szálláskertek a férfiak társaséletének fontos színterei voltak. A szálláskertekben éjszakázó férfiak az állatok ellátása után, főleg téli estéken, összegyűltek egy-egy tüzelős istállóban. Ültek és feküdtek a tűz körül. Ha volt, pálinkát és bort iszogattak. Pipáztak, adomáztak, történeteket meséltek. Hosszú órákon át töltötték együtt az időt.
A szálláskertes településosztottság megszűnése a végeredményt tekintve minden időszakban alapvetően kétféle módon történhetett. Egyik esetben a terjeszkedő lakótelepülés ráhúzódott a szálláskertek övezetére, csoportjára. A szálláskertekben lakóházak épültek és az egykori gazdasági udvarok ugyanolyan összetett funkciójú lakótelkekké váltak, mint amilyenekké a hajdani lakótelepülés telkei is átalakultak. Tehát a funkciót tekintve elmosódott a különbség a település két része között. Esetleg építészeti, utcaképformálási különbség árulkodott a múltról. A másik esetben a gazdasági épületeket tulajdonosaik elvitték a szálláskertekből lakótelkeikre vagy máshová, és az üres szálláskerteket veteményeskertként, gyümölcsöskertként, kaszálóként vagy szőlőként használták tovább.
A szálláskertek felszámolódását az alföldi mezővárosokban elősegítette a tanyakiala-kulás. A korai tanyák átvették a szálláskertek hajdani funkcióit. Györffy István szavaival élve: a 18. században az alföldi szálláskertek egy része „kivonult tanyának”.
A 18. században több olyan település akadt az Alföldön, amelynek akár több évtizeden át egy időben voltak szálláskertjei és tanyái. A kétféle telep kiegészítette egymást. Ilyen esetben a tanya átvett bizonyos funkciókat a szálláskertektől, de nem mindent. A megmaradt, de már a felszámolódás útjára jutott szálláskerteknek kevesebb feladat jutott, mint korábban. Ezáltal mindennapi életük is más képet mutatott, mint abban az időben, amikor a tanyák még hiányoztak a paraszti gazdasági telephelyek sorából.
A pajtáskertek az istállós-nyíltszérűs szálláskertek elterjedési területén kívül eső tájak településein voltak jellemzők. Vagyis a Dunántúlon és a Felföldön.
A pajtáskertek néhol a lakótelepülés közelében, másutt a szántóföldek szomszédságában, ismét másutt legelőként használt erdők mellett helyezkedtek el sorokban vagy laza csoportokban a lakótelepülést övező egy-két kilométeres körzetben. Előfordult, hogy itatóhelynek számító patak vagy forrás vonzotta csoportba a pajtáskerteket. Mivel legtöbbször viszonylag nagy területű kaszálókon álltak a pajták vagy az istállóspajták, esetenként a pajtáskertek rendszertelenül szétszórt telephelyeknek tűntek. Néha egy-két száz méteres távolság is volt a pajták között. Máskor a csoportosság nyilvánvalóbbnak tűnt.
A pajtáskertek leginkább utcás faluk gazdasági tartozékai voltak. A pajtáskertekkel is rendelkező utcás faluk azonban sok esetben a házak sűrűsödése és a telkek zsúfolttá válása folytán már halmazos benyomást keltettek. Máskor az utcás jelleg szabályozás eredményeként jött létre. Korábban ugyanott összevisszaság, kuszaság jellemezte a lakófalu házainak elhelyezkedését. A pajtáskert az esetek óriási többségében magánbirtoklású földdarab volt, amelyet eredendően közterületből foglaltak vagy osztottak.
A pajtáskertként használt földdarabok tájanként és helységenként különböző nagyságúak voltak. Előfordultak 200–300 négyszögöles és 3–5 holdas pajtáskertek egyaránt. Eredetüket, illetve eredeti hasznosítási formájukat tekintve lehettek szántók, erdei irtáskaszálók, irtásszántók, veteményeskertek, gyümölcsöskertek, kaszálók. A néprajzi irodalomban legtöbbet emlegetett dél-dunántúli pajtáskertek épületei általában réteken vagy gyümölcsfás kaszálóterületeken álltak. Kerített és kerítetlen pajtáskert egyaránt előfordult. {21.} A karókból, fonásból, élősövényből készült kerítés esetenként az egész kaszálókertet körbevette. Máskor csak a gazdasági épületek közvetlen környékét kerítették.
A pajtás-, istállóspajtás szálláskerteknek alapvetően két típusa különböztethető meg.
Az első típusba sorolhatók azok a paraszti gazdasági telephelyek, amelyeknek legfőbb épülete a gabona- és takarmánytárolási célokat szolgáló pajta vagy csűr. Az ilyen pajtáskert elsősorban tároló és cséplőhely. Az istálló a lakótelepülés telkén található. A takarmányt kisebb egységben hordják be a pajtáskertekből a belső telekre.
A második csoportba azokat a telephelyeket sorolhatjuk, amelyeken pajta és istálló egyaránt áll. A pajta és az istálló lehet két külön épület egymás szomszédságában, de kerülhetnek egy fedél alá is. Ha egy fedél alatt vannak, vagyis ha a pajta egyik oldalát használják istállónak, az épületet jellemző szóval, istállóspajtaként emlegetjük. Az istállóval és pajtával egyaránt ellátott pajtáskertek teljes értékű gazdasági udvarok. Tároló, szemnyerő és állattartó funkciójuk egyaránt fontos. Életüket, használatukat tekintve alig különböznek az alföldi istállós szálláskertektől.
A tavaszi és nyár eleji hónapokban kevés munka akadt az istálló nélküli pajtáskertekben. Június táján élénkült meg a környékük. Ekkor hordták ide a határ legkülönbözőbb kaszálóiról az anyaszénát, amelyet a pajta padlására raktak fel. A szénamunka befejezése után, az aratás megkezdése előtt az asszonyok alaposan kitakarították a csűrt. Alkalmassá tették a szálasgabona fogadására. A learatott és kévékbe kötött gabonát berakták a csűrfiókokba. Augusztusban hordták a pajtáskertbe a sarjúszénát. Ugyancsak augusztusban végezték a gabona cséplésével kapcsolatos munkák többségét, bár volt példa júliusi és télbe nyúló cséplésre egyaránt. Ősszel a pajták környéke elcsendesedett. Télen csak takarmányért jártak ki a pajtáskertekbe (Hofer T. 1955).
A SZÁLLÁSKERT ÉS A TANYA KÖZÖTT ÁLLÓ, ÁTMENETI TARTOZÉKTELEPÜLÉS-TÍPUSOK
Elméleti, körülhatárolási kérdések
Az alábbiakban olyan tartozéktelepülésekről lesz szó, amelyek átmenetet képeznek a szálláskertek és a korai tartozéktanyák között. Mindkét formára emlékeztetnek, de igazából se nem szálláskertek, se nem tanyák. Legalábbis, ha a szálláskert és a tanya fogalmát a tudományban kialakult hagyományoknak megfelelően értelmezzük.
A szálláskertek és a korai tanyák elhatárolását úgy végezzük el, hogy mindkét tartozéktelepülés-formát három szempontból vesszük szemügyre.
Első szempont a távolság, amelyről sietünk kijelenteni, hogy tulajdonképpen nem szempont. A felületes szemlélő ugyanis azt mondhatná, hogy az a gazdasági paraszti telephely, amelyik a lakótelepüléshez közel fekszik, szálláskert, amelyik pedig távol áll, az tanya. Ennek az elhatárolásnak fölöttébb kevés alapja van. Második szempontunk a csoportosság-szórtság kérdése. Általánosságban megállapítható, hogy a szálláskertek csoportokba rendeződtek, a tanyák pedig legtöbbször szétszórtan álltak. Harmadik szem-pontunkat a telephely jogi helyzetének és elkülönülésének kérdése alkotja. Más szóval, azt vesszük tekintetbe, hogy a paraszti gazdasági telepnek van-e telke vagy nincs? Telek alatt itt olyan telephelyként használt földdarabot értünk, amely funkciójával és jogi helyzetével különbözik a mezőgazdasági termeléssel hasznosított földektől: a szántóktól, {22.} rétektől, szőlőktől, erdőktől, legelőktől. Más az értéke, más a társadalmi megítélése, más-ként adóznak utána, másként hasznosítják stb.
A telek léte vagy nem léte döntő fontosságú a szálláskert és a korai tanya elhatárolása szempontjából. A szálláskertnek ugyanis mindig volt telke. Vagyis olyan földdarabot neveztek szálláskertnek, amely elkülönült a szántóföldektől és jogilag bel-teleknek vagy legalábbis elismert gazdasági telephelynek minősült. Ezzel szemben a korai tartozéktanyáknak nem volt szántóföldtől elkülönült és jogilag megkülönböztetett telkük.
A fent bemutatott szempontok alapján tehát a szálláskertet és a tartozéktanyát a következő ismertetőjegyekkel különböztetjük meg egymástól:
Szálláskertnek nevezzük azokat a paraszti gazdasági telephelyeket, amelyeknek a többi paraszti birtokoktól funkcionálisan és jogilag elkülönülő telkük volt, és e telkek a település belső határában, legtöbbször a lakótelepülés közelében csoportosultak.
Tartozéktanyáknak nevezzük azokat a paraszti gazdasági telephelyeket, amelyek a lakótelepüléstől távol eső, pusztai, külső-határbeli magánbirtokok tetszés szerint megválasztott pontján jöttek létre. Körülöttük szántóföldek, rétek terültek el, következésképp a telephelyek egymással nem érintkeztek és így nem képezhettek zárt csoportot.
Az átmeneti tartozéktelepülések fajtái
A 17–18. században alig akadt olyan alföldi mezőváros és nagyobb falu, amely meg tudott volna élni a szűk belső vagy történelmi határából. A középkori eredetű belső határok kicsinységét újabb és újabb területek, legtöbbször elpusztult szomszédos helységek határának megszerzésével igyekeztek ellensúlyozni.
A középkori falu- vagy városhatárhoz tartós bérletként, adományként vagy vett földként hozzácsatolt és pusztává lett középkori falvak területéből lassan egységesült távoli határrészt külső határnak nevezzük tanulmányunkban. Ezáltal megkülönböztetjük a belső határtól, amely kifejezéssel a település kis kiterjedésű történelmi határát értjük. Ez sok esetben azonos volt a lakótelepüléssel, a különböző kertekkel és a belső legelővel. A külső határ fogalmába tartoztak a sokfelé előforduló szállásföldek, az alföldi városok szántói és kaszálói, valamint a külső legelők.
A külső határok szántóföldjeit a távolságok, valamint a közlekedési és vízrajzi viszonyok kedvezőtlensége miatt nehéz volt a belterületi udvarokból vagy a belső határban lévő szálláskertekből művelni. Ezért a parasztgazdák a külső határban szántóföldjeik és kaszálóik közelében gazdasági telephely szerepű tartozéktelepüléseket hoztak létre. Az alföldi mezővárosok többségének határában, illetve e határok egy részén valamilyen formában kötetlen földhasználat és szabad paraszti birtoklás virágzott. Ezeken a helyeken a gazdák szétszórtan hozták létre gazdasági telepeiket. Mindenki a maga földjének arra alkalmas pontján. Ezzel megteremtődött a tanyafejlődés alapja. Néhány helység külső határában földrajzi, úrbéri vagy határhasználati okokból nem lehetett tanyákat építeni. Külső telephelyekre azonban szüksége volt itt is a parasztságnak. Ezért e helységek határában a szántóföldektől elkülönített telkeken, csoportokban hozták létre a szállásokat. Ezáltal a telephelyek nem akadályozták a nyomásos gazdálkodást.
A távoli elhelyezkedés tanyákra, a szállástelkek csoportosulása viszont szálláskertekre emlékeztető vonás.
{23.} A külső, határbeli vagy pusztai szálláscsoportokat az különböztette meg a tényleges szálláskertektől, hogy utóbbiak a lakótelepülés mellett vagy attól eltávolodva, de a belső határban, előbbiek pedig a lakótelepüléstől távol, a külső határban jöttek létre. Ez a távoli elhelyezkedés tanyákra emlékeztető vonás.
Alábbiakban a pusztai szálláskertcsoportok leghíresebb, legismertebb és legjellemzőbb példáit egyenként mutatjuk be.
A kalocsai szállások és a nyíregyházi „bokortanyák” a külső határbeli szálláskert-csoportok legismertebb példái. Nemcsak a tudományos kutatók tartják számon őket, hanem a földrajztanítás jóvoltából hallott róluk a nagyközönség is. Jóval ismeretlenebbek a Kalocsai Sárköz Duna menti falvainak a legutóbbi évtizedekben föltárt pusztai tartozéktelepülései, és a tarnalelesziek különleges szállásai.
Valószínűleg voltak még másutt is külső határbeli, pusztai szálláskertcsoportok, csak feltárásukkal, leírásukkal adós a néprajztudomány.
Kalocsa mezőváros a 18. század első felében fokozatosan szerezte meg azokat a pusz-tákat, amelyekből 40 000 holdas határa kiformálódott. A várostól keletre elterülő külső határ az 1760-as évek végén, az úrbérrendezés idején, árendált földből úrbéres jogállású jobbágybirtokká vált. Kalocsa belterületét vizek választották el szántóföldjeitől, sőt pusztáit is vízfolyások és mocsaras földsávok tagolták. A vizektől szabdalt távoli földeket nem lehetett a városból művelni. Városszéli szálláskertek létrehozásának tehát nem volt értelme. Így a jobbágygazdák a határban alakították ki gazdasági telephelyeiket. Nem hozhattak létre azonban olyan szétszórt tanyákat, mint más alföldi mezővárosokban élő paraszttársaik. Gazdasági telephelyeik szórt elhelyezését akadályozta a sok árvíz, a föld úrbéres jellege és legfőképpen a határhasználat rendje: nevezetesen a pusztánként szerveződő nyomásos gazdálkodás. Ezért a kalocsai jobbágyparasztok a város külső határának árvízbiztos, kimagasló pontjain, szántóföldektől elkülönülő telkeken, csoportokban hozták létre gazdasági telephelyeiket, amelyeket egyenként és együttesen is szállásnak neveztek.
A szállásépületek portái, telkei, a Kalocsa környéki nyelvben tanyának nevezett kis földparcellák, az úrbéri felfogás szerint belteleknek számítottak. A feudalizmus utolsó évszázadában hozzátartoztak a jobbágytelkekhez, részét képezték a jobbágyok telki állományának. A szállások a földművelés és az állattartás érdekeit egyaránt szolgálták. A földművelő tevékenység elképzelhetetlen lett volna nélkülük. Éppen ezért egyidősek egy-egy puszta kollektív árendálásával, illetve városi birtokba vételével. Különleges földrajzi, úrbéri és határhasználati viszonyok által meghatározott paraszti gazdálkodási rend velejárói, kezdettől fogva elengedhetetlenül szükséges eszközei, tartozékei voltak. A hatóságok nem tilalmazták a szállástartást, sőt elismerték szükségességét.
Minden kalocsai jobbágygazda azon a pusztán tartott szállást, amelyen földjeit birtokolta és amelynek szomszédsági közösségébe tartozott. Egy-egy pusztán két szálláscsoport is kialakulhatott. Ezek egy része a középkori falunevet őrző pusztanevet viselte, amelyet megtoldottak az alsó és felső vagy a kis és öreg jelzőkkel. Más csoportokat az ott legnagyobb számban birtokló kalocsai családok nevével jelöltek. Összesen 25 csoport alakult ki.
A kalocsai jobbágycsaládok, illetve azok egyes tagjai a 18. században általában csak annyi időt töltöttek pusztai szállásukon, amennyit a mezőgazdasági munkák végzése, elsősorban a gabonatermesztés és az állattartás érdeke megkívánt. Az 1780-as, 1790-es {24.} években megnőtt a kinntartózkodás ideje és a kinntartózkodók száma. A munkaképes lakosság ekkor már az évnek nagyobb részét töltötte szállásán, mint városi házában. A 19. század első felében a családok megosztottsága jellemezte a szálláshasználatot. Az öregek többnyire a városi házban laktak, a fiatalabb, munkabíró nemzedék pedig a szállásokon. A jobbágyfelszabadítás után a legtöbb pusztabirtokos család eladta városi házát. A szállásokon, amelyek falusiasodtak építészetileg és szervezetileg egyaránt, az állandó kintlakás vált általánossá. 1898. jan. 1-jén a szállások önálló községekbe szerveződve elszakadtak Kalocsától. Az egykori kalocsai határban létrejött Homokmégy és Szakmár, majd belőlük önállósulva Öregcsertő és Drágszél község (Bárth J. 1975a).
A Kalocsai Sárköz Duna melléki falvai – Ordas, Géderlak, Dunaszentbenedek, Uszód, Foktő, Bogyiszló és Dusnok – nem tudtak megélni a saját belső határukból, ahol jobbára csak kertészkedtek és állatokat tartottak. Ezért a kalocsai érsekségtől távoli pusztákat béreltek. Itt termeltek gabonát és az év egyes szakaszaiban itt teleltették állataikat. A bérelt puszták a Mária Terézia-féle úrbérrendezés idején a jobbágyok telki földjeivé váltak.
A Duna melléki falvak külső határaiban létrehozott szálláscsoportok a 18. században és a 19. század első felében hasonló képet mutattak, mint a kalocsaiak pusztai gazdasági telepei. Volt azonban a Duna melléki falvak pusztai szállásainak két olyan sajátossága, amelyekkel különböztek a kalocsai szállásoktól. Az egyik eltérő vonás a használatuk rendjében mutatható ki. A Duna melléki falvak jobbágyparasztjainak ugyanis egy időben két szálláskertjük volt: egy a belterületen, a lakófalu szomszédságában, a másik pedig a külső határban. A többszörös megosztottság rendszerében a belső szálláskert a belső határ, a külső szállás a külső határ gazdasági központja volt. Az állatokat évszakonként vándoroltatták a kétféle szálláskert között.
A másik eltérő sajátosság a pusztai szálláskertek történelmi sorsából adódik. A kalocsai szállások falvakká alakultak és viruló településekként érték meg a 20. század közepét. A Duna melléki falvak pusztai szálláskertcsoportjai a 19. század utolsó harmadában és a 20. század elején jórészt elpusztultak. Utolsó hírmondóik elhagyott, romos, hallgatag álomfalvakként szenderegtek a 20. század közepén (Bárth J. 1975b).
A kalocsai szállásokhoz sok vonatkozásban hasonló, tartozéktelepülés eredetű apró falvacskák alakultak ki Nyíregyháza határában is. A 20. században bokortanyaként emlegetik őket. Korábban szállásbokor volt a nevük. A szállásbokor kifejezést Sexty József mérnök használta rájuk először 1823-ban. Valójában ezek sem tanyák, hiszen a kalocsai szállásokhoz hasonlóan épületeik kis „beltelkeken” állnak, és a telkek a falusi települések mintájára csoportosulnak. Minden bokornak önálló „határa” van a nyíregyházi határ egészén belül. Eredetüket, régi formájukat tekintve e telepek is a külső határbeli szálláskertek kategóriájába sorolhatók.
Nyíregyháza Károlyi Ferenc gróf és Palocsai Zsigmondné földesurak telepítő akciója révén 1753 és 1757 között jórészt szlovákokkal népesedett újra. A pusztai szállások a művelhető területek használatba vételével egy időben keletkeztek. Kb. egy évszázadon át tartozéktelepülések voltak. Fenntartásuk elsősorban a földművelés érdekeit szolgálta. Általában cselédek éltek kint huzamosabban a határbeli épületekben. A gazdák városi házukban laktak és csak a nagy munkák idején tartózkodtak kint szállásukon. A 19. század közepén megindult a tömeges kiköltözés. A szállásbokrok tartozéktelepülésekből állandóan lakott apró falvacskákká váltak.
{25.} A nyíregyházi határ szállásainak csoportos alakulását többen etnikus okokkal magyarázták. A nyíregyházi szállások bokros elrendeződésének valóságos okát Balogh István fejtette meg. 1970-ben, a Nyíregyháza határhasználatáról írt tanulmányában hangsúlyozta, hogy a csoportosságnak nem etnikai, hanem határhasználati okai voltak. A határ első foglalása annak idején úgy történt, hogy rokonsági vagy más okból egymással szoros kapcsolatban álló kisebb embercsoportok vettek birtokukba egy-egy határrészt. A földet a birtokos közösségek három fordulóban, ugarnyomásos rendszerben használták. Ez a határhasználati rend nem tette lehetővé szétszórt szállások építését. A nagy távolságok miatt viszont a városból való földművelés megoldhatatlan volt határbeli telephelyek nélkül. Így a birtokló csoportok tagjai szántóföldektől különálló és csoportot alkotó kis „beltelkeken” építették fel szállásépületeiket. 1823–25-ben 482 jobbágygazda birtokaként 45 szállásbokor állt Nyíregyháza határában. Közülük 43-at családnévvel jelöltek. A szállásbokrok legtöbbje a 20. században is családi nevet visel, mégpedig annak a családnak a nevét, amelynek rokoni kötelékébe tartoztak a hajdani tartozéktelepülést létrehozó birtokos csoport tagjai. Településszerkezeti szempontból változatos képet mutatnak a szállásbokrok. Van köztük halmazos elrendeződésű, utcás szerkezetű, sőt kör alakú is (Simkó Gy. 1909; Erdei F. 1942: 227; Györffy I. 1943: 73; Márkus M. 1943; Balogh I. 1970).
Bakó Ferenc az 1980-as évek elején közölt leírást a tarnalelesziek Bolya-pusztán használt szálláskertjeiről, amelyek a földrajzi és társadalmi különbségekből eredő eltérések ellenére máig a legjobb párhuzamai a korai kalocsai szállásoknak, a Duna melléki falvak pusztai szálláscsoportjainak és Nyíregyháza feudalizmus kori szállásbokrainak.
Bolya a középkorban falu volt, de elpusztult. A 18. század közepe óta a tarnalelesziek birtokolták. Határát valószínűleg nyomásokban művelték. A paraszti gazdasági telephelyeket csoportokban alakították ki a pusztán. 1785-ben a József-kori térképfelvételen már jelölték a szálláscsoportot „Szalas zu Lelesz gehörig” felirattal. 1876-ban Bolya puszta határa 180 birtokos között oszlott meg. A szálláscsoport 30 belteleknek számító kertből állt, amelyek egy út két oldalán utcasort alkottak. A helybeli hagyomány szerint minden nemzetségnek jutott egy kert. Ezen a tájon, ahol a falvak belterületét gyakran jellemezte a zsúfolt nemzetségi vagy hadas településrend, a szálláskertek használatában is nagy szerep jutott a nemzetségek és hadak élénk összetartozás-tudatának. Ez egyben a legnagyobb eltérés az alföldi pusztai telephelyekhez viszonyítva. A Bolya pusztai szállás szántóföldektől elkülönülő és utcasorba rendeződő telkei egy-egy rokonsági csoport közös használatában voltak. A legtöbb telek egyszerre több gazda pusztai gazdálkodását is szolgálta. A nemzetséghez tartozó rokon gazdák nem osztották föl a birtokukban levő szálláshelyet, hanem egy darabban hagyták, és úgy építettek rá ólakat, csűröket.
A szállási épületekben teleltették a juhokat és a félszilaj szarvasmarhákat. A szálláscsoportnak négy kútja volt. Ezeket egy-egy nemzetség ásta, de négy-öt nemzetség használta. A teleltetett állatok számára a szálláson tartották a takarmányt. Itt halmozták föl és innen hordták a közeli földekre a trágyát. A gabonát a szállások földjén nyomtatták. A tehetősebbek csűrt is építettek a szálláson a szálasgabona és a takarmányfélék tárolására. Az állatokkal öreg férfiak és gyerekek tartózkodtak kint a szállásokon. Előfordult, hogy a gazda cselédekkel végeztette a teleltetést. A kinntartózkodók leginkább a kisházként emlegetett épületekben aludtak. 1907-ben négy „kisház” állt a szálláscsoport területén. Egyet-egyet 4–7 kinntartózkodó használt. Fölváltva tartották rendben.
A bolyai szállások a 20. század derekán is használatban voltak. Ezért nyílt lehetőség néprajzi tanulmányozásukra. A 18. században valószínűleg más településeknek is voltak hasonló pusztai szálláscsoportjaik a környéken. Ezek azonban nem érték meg a 20. századot (Bakó F. 1981: 254–260).
Az ártéri (réti és erdei) szállások fogalma fölöttébb nehezen definiálható, mert sokféle szállást takar. Kötetünkben azokat a tartósan használt, illetve magánbirtoklású paraszti állatteleltető telepeket nevezzük ártéri szállásoknak, amelyek folyó menti tájak mocsári erdeiben és irtott rétjein léteztek a lecsapolások előtt.
Az ártéri szállások nagy néprajzi és agrártörténeti jelentősége abban rejlik, hogy sok évszázadra visszanyúló állatteleltetési rend eszközei, tartozékai voltak. A folyók mentén szabad téren, illetve hevenyészett akolban végzett réti, mocsári teleltetés feltehetőleg olyan sajátossága a régi magyar állattartásnak, amely a honfoglalás korában, sőt a honfoglalást megelőző évszázadokban is jellemezte a magyarság gazdasági tevékenységét.
Valószínűnek látszik, hogy az Alföld és a Dunántúl vízjárta, folyó menti tájain sokfelé léteztek családi birtoklású állandó ártéri szállások, de feltárásukkal, bemutatásukkal még adós a néprajztudomány. Alábbiakban egy ilyen szempontból viszonylag jól kutatott terület ártéri szállásait mutatjuk be példaként. Kiválasztott területünk a magyarországi Duna-völgy Dunapatajtól Mohácsig terjedő déli szakasza. E táj ártéri szállásai méltóképpen reprezentálják a nagy múltú magyar víz menti szállástartást.
Az ártéri szállásoknak többféle formája élt egymás mellett a 17–18. században a Patajtól Mohácsig húzódó Duna-szakasz mindkét oldalán. A vízparti szénafeletető helyektől az istállóval ellátott erdei gyümölcsöskertekig terjedt e telephelyek változatainak {27.} sora. A szállás fejlettségét, illetve fajtáját az határozta meg, hogy a teleltetésre használt telephely mennyire állandó, mennyire tartós birtoklású, és mennyire van ellátva épületekkel.
Legkezdetlegesebbnek tűnnek az alkalmi „szénázó szállások”, amelyeken épületek nem épültek és helyük sem kötődött tartósan egy-egy teleltető családhoz. Ezért alig tekinthetők valódi tartozéktelepüléseknek. Ilyen „szénázó szállásai” voltak pl. a szerem-leieknek és a bajaiaknak. A 18. század eleji határperekben sokszor emlegették e telephelyeket a török időkre vonatkoztatva is (Bárth J. 1989). A „szénázó szállásokat” víz menti fűzfabokrok enyhelyében alakították ki, viszonylag magasan fekvő földsávokon. Területükön gallykerítéssel, ún. megyékkel körülvéve rakták össze a környéken kaszált szénát, amelyet télen föletettek a szarvasmarhákkal és a lovakkal. Valamivel fejlettebb változatot jelentett, amikor már rögzült birtokjogú kaszálókertekben végezték a teleltetést, de még mindig épületek nélkül. Egy-egy gazdának általában több kaszálója is volt az ártérben. Ezek között általában nehezen lehetett közlekedni, különösen terhet szállítani. Így legtöbb kaszálón volt „szénáskert”, és ha egyik helyen elfogyott a takarmány, továbbhajtották az állatokat.
Az épületekkel jobban ellátott, tartósan birtokolt, tulajdonképpeni ártéri szállások a 18. században leginkább kis területű irtott erdei kertecskék voltak, amelyek füzér- vagy méhsejtszerűen kapcsolódtak egymáshoz. Az erdők fogyatkozásával vagy esetenként bel-ső átrendeződés eredményeként fűzfákkal tarkított vizes kaszálók „szénáskertjei” adtak helyet a szállásoknak. A telephelyek legtöbbször vízfolyások partján, természetes magaslatokon vagy töltéssel magasított földhátakon csoportosultak.
Az állandóbb ártéri szállások magja is a kerítéssel védett szénaállás, szénáskert volt, ahol összegyűjtötték a kaszálókon termelt szénát. Mellette állt a prostya-akol vagy akókert, amelybe télire a szarvasmarhát rekesztették. Legtöbb szálláson volt kút és az állatokat gondozó emberek számára kerek gunyhó vagy csücskös gunyhó. A jelentősebb szállásokon fészert, sőt istállót is építettek.
Az ártéri szállások birtoklása a 18. században még nem jelentette a szálláshely földjének és fáinak jogilag is szentesített magánbirtok voltát, csupán a régi szokás, az „usus” alapján biztosított folyamatos használati lehetőséget. Az első foglalásból származó szálláshasználati jogot adták-vették.
Az ártéri szállásokon általában öregemberek és fiatal legények tartózkodtak kint az állatokkal. A sárközi férfiak szállási pásztorként kezdték munkás életüket és szállási pásztorként fejezték be azt. Szabad sihederkoruk után akkor tértek vissza haza a faluba, ha szóba került, hogy megházasodnak. Munkaképes életük javát házasemberként a faluban töltötték. Megöregedvén, hátat fordítottak a családi és a közéleti viharoknak, gondoknak. Visszavonultak a szállásra, gyermekkoruk színterére, hogy hátralévő napjaikat nyugalomban tölthessék. A szállásra vonulás egyfajta jelkép volt. A közéletből való kiszakadás kinyilvánítása.
A réti teleltetőhelyek és az erdei kertek szállásai a vízjárta természeti táj, valamint az általa meghatározott gazdálkodási rend velejárói voltak. Ahogy a 19. századi ármentesítések és lecsapolások során az évszázados természeti adottságokat megváltoztatták, és az eddig vizenyős határok jól termő szántókká alakultak át, fokozatosan eltünedeztek az egykori ártéri szállások. Velük együtt megváltozott a régi paraszti életforma is (András-falvy B. 1965; 1970; Bárth J. 1975b).
{28.} A borospincék és az előttük álló présházak sok esetben elkülönültek a lakótelkektől és a nagyobb szőlőterületektől. Magánbirtoklású kis parcellákon sorakoztak a pinceépítésre alkalmas domboldalakon. A pincesorok legtöbbször a lakófaluk közelében húzódtak. Előfordult azonban, hogy 1–2–3 kilométerre is eltávolodtak a lakótelepüléstől. A pincesorok néha többutcás pincefalut alkottak, amely térben elkülönült a lakófalutól.
A pince és a présház telke, valamint a falubeli lakótelek összetartoztak, egységet alkottak. Együtt képezték gazdájuk darabokra tagolt belsőségét. Esetenként az egységbe szálláskert is tartozhatott. A lakótelkektől elkülönült, csoportot alkotó pincék és présházak elsődleges rendeltetése az volt, hogy bennük bort készítsenek és tároljanak. Emellett azonban más feladatokat is elláthattak. Átvehettek olyan funkciókat, vonásokat, amelyek másutt a szálláskereteket jellemezték. Esetenként más mezőgazdasági terményeket, pl. krumplit, gyümölcsöt is tároltak bennük. Helyet adhattak a gazdasági eszközöknek. Mintegy „támaszpontjai” lehettek a határbeli földművelésnek. Munkába menet és jövet útba ejtették őket. Innen indultak a határba, ide is érkeztek vissza este. Nagy szerepük lehetett a férfiak társaséletében. Az ilyen sokféle funkciójú pincecsoportok joggal tartozéktelepüléseknek tekinthetők. Példaként felhozhatjuk a Duna–Tisza közi Hajós német lakosainak pincefaluját (Bárth J. 1992c).
A napjainkban állandóan lakott hegyi szórványtelepüléseknek és kis házcsoportoknak az esetek többségében volt tartozék jellegű korszaka. A hegyek meghódítása valószínűleg a mindig kijjebb és kijjebb tolt gazdasági telephelyek fokozatos állandó lakóhellyé válása útján valósult meg. Erdély hegyvidékein a 20. század közepén is előfordultak időszakosan használt távoli paraszti szénatároló és teleltető szállások (Gunda B. 1941: 241–245; Márkos A. 1958; Imreh I.–Pataki J. 1970).
A TARTOZÉKTANYÁS TELEPÜLÉS
A 20. század második felének magyar köznyelvében a tanya szó magányosan álló határbeli lakóházat jelent a hozzá tartozó udvarral, rakodóval és a gazdasági épületekkel. Előfordul a nyelvhasználatnak olyan formája is, amikor a tanya szó csak a tanyaházat, határban álló lakóépületet jelent, pl. a „nádas tanya”, „cserepes tanya” kifejezésekben. Bármilyen értelemben – tehát tágabb vagy szűkebb jelentéssel – használja is a 20. századi magyar ember a tanya szót, a lakóhely fogalma mindig hozzátársul. Azt mondhatjuk, hogy a tanya kifejezés napjainkban szórványtelepülés értelmű. Ezzel ellentétben a régi néprajzi tudományos szóhasználatban a tanya elsősorban tartozéktelepülést jelent.
Kétségtelen, hogy legjobb lenne nyelvileg elkülöníteni a tartozéktanyát és a farmtanyát. Alkalmas szavak azonban nem állnak rendelkezésünkre. A magyar nyelv e két különböző települési jelenségre egyaránt a tanya szót használja. Ajánlatos azonban tudományos közleményekben a tanya szót jelzővel egyértelművé tennünk. Javasoljuk, hogy a belterületi házhoz kötődő, gazdasági telephely szerepű régies tanyát illessük a tartozéktanya kifejezéssel, az állandóan lakott szórványtelep jellegű tanyát pedig, Erdei Ferenc kifejezésével, jobb híján, nevezzük farmtanyának.
Értelmezésünk szerint a tartozéktanya a belterület valamelyik házának határbeli tartozéka, kiegészítője. Eredendően paraszti gazdasági telephely, a családi gazdaság üzem {29.} szervezeti központja (esetleg csak egyik központja!), az állatteleltetés és a gabonanyomtatás színtere. Lakottsága kezdetben csak időszakos, később tartós és folyamatos, de nem teljes emberi életre szóló. Valamely városi vagy falusi házzal együtt képez települési egységet. A farmtanya teljes értékű és kizárólagos lakóhelye annak a családnak, amelyik birtokolja. Nem tartozik városi, falusi házhoz. Más, szomszédos farmtanyákkal társa-dalmasul.
A tartozéktanyára könnyen mondjuk, hogy használata régies jellegű. A régies jelző esetünkben arra utal, hogy a tartozéktanyai állapot általában időben megelőzi a farmtanyai állapotot. Ez azonban csak nagy vonalakban van így. Ugyanis sok évtizedes egyidejűség is létezett. Általában azt szoktuk mondani, hogy a farmtanyák a 19. század második felében szaporodtak el, a 20. század pedig a farmtanyák százada. Tudjuk azonban, hogy már a 19. század elején, sőt a 18. század végén is léteztek olyan tanyák, amelyek a később tömegessé váló farmtanyák világát idézik. Ugyanakkor a 20. század első felében is voltak, különösen a Nagykunságban, de másutt is, tartozéktanyák. Sőt olyan helységek határában is, ahol a tanyásodás csak a 19. század második felében kezdődött, mintegy a korábban tanyásodott helységek tanyafejlődését „megismételve”, előfordult, hogy az első évtizedekben a tartozéktanyák voltak a jellemzőek (Bárth J. 1984b).
A tanyák őseit, a határbeli gazdasági telephelyeket a 16–17. században szállásnak nevezte a magyarság. A Felföldön ma is ez használatos. A tanya szó újabban terjedt el. A 18. század során a külterületi gazdasági telephelyek és lakóhelyek jelölésére a régi magyar szállás szó fokozatosan kiment a használatból. Helyébe a szláv eredetű tanya szó lépett. Szállás szavunk átkerült több közép- és kelet-európai nyelvbe, ahol különböző tartozéktelepüléseket és határbeli épületeket jelent. Tartozéktelepülés, majd tartozéktelepülésből alakult állandó település értelemben megőrződött Kalocsa környékén, valamint tanya értelemben Békés megye és a Bácska különböző nemzetiségű lakosai körében.
A tartozéktanya tudományos felfedezése, megismerése
A 20. század elején hosszú gazdaság- és településtörténeti folyamat eredményeként már tanyák százezrei fehérlettek a magyar Alföldön. A magyar tudomány azonban nem sokat törődött velük. Az ún. tanyakérdés – vagyis a tanyákkal való közigazgatási, gazdaságpolitikai szemléletű foglalkozás – jobbára csak az első világháború után jött divatba (Gesztelyi Nagy L. 1927; Kaán K. 1929; Kiss I. 1932; Alsó L.–Benisch A.–Mártonffy K. 1937). A néprajzkutatók és a történészek figyelme is későn fordult a tanyák felé. A tartozéktanyát mint nomád eredetűnek és Európában páratlannak hitt, különleges alföldi magyar településformát Györffy István fedezte föl a magyar tudományosság számára (Györffy I. 1910; 1937a; 1943). Elsősorban az ő felismerései hatottak Erdei Ferencre, aki kiváló szociográfusi és közírói képességeinek teljes eszköztárával táplálta be a magyar nagyközönség tudatába az alföldi tanya eredendően tartozéktelepülés voltát, nomád eredetét, valamint a mezőváros és a tanyás város fogalmi azonosítását (Erdei F. 1939; 1942). A tanyakutatás történetében fontos láncszem volt Szabó István debreceni tanulmánya, amelyben a történész szerző felhívta a figyelmet a pásztorszállás és a magánbirtokon létrehozott szántóföldi tanya elhatárolásának szükségességére (Szabó I. 1929).
Az 1930-as években és az 1940-es évek elején három példa értékű tanyatörténeti adatfeltáró tanulmány született meg: Papp László Kecskemétről és Kiskunhalasról, valamint {30.} Márkus István Nagykőrösről szóló munkája. Utóbbi elméleti szempontból is előrelépést jelentett, mivel az egész magyar tanyatörténetre kitekintve összegezte a megszületett eredményeket és irányt mutatott a következő évek kutatásai számára (Papp L. 1936; 1940; Márkus I. 1943). 1945 után a tanyatörténeti kutatás korábbi lendülete megtorpant és inkább csak az 1970-es évek táján éledt újjá (Égető M. 1974; Bárth J. 1975a; 1975b; 1984b; Juhász A. 1975; 1989; Rácz I. 1982; Kereskényi M. 1986). Néhány szerző egy-egy helység tanyáinak néprajzi képét igyekezett megrajzolni (Molnár B. 1952; Barabás J. 1965; Bárth J. 1974; 1984; Bellon T. 1974; Janó Á. 1982; Juhász A. 1974; 1976; Szenti T. 1979a). Mások a magyar tanyafejlődés általános kérdéseit, illetve egy-egy korszakát vették vizsgálat alá (Belényesy M. 1948; Szabó I. 1960; Balogh I. 1962; 1965; Hoffmann T. 1967; Rácz I. 1976).
A tanyatörténeti kutatás fontos határkövének tekinthető Balogh István: Tugurium–szállás–tanya című tanulmánya, illetve a vele együtt megjelent hozzászóláscsokor (Balogh I. 1976; Barabás J. 1976; Fügedi E. 1976; Makkai L. 1976; Maksay F. 1976; Márkus M. 1976; Orosz I. 1976; Wellman I. 1976). 1980-ban vaskos tanulmánykötet jelent meg a magyar tanyákról, amelynek szerzői új adatfeltárásra és a régi ismeretek számbavételére, összefoglalására egyaránt vállalkoztak (Pölöskei F.–Szabad Gy. 1980). A nevezetes tanyatörténeti kötet írásaihoz 1982-ben többen hozzászóltak (Barabás J. 1982; Bárth J. 1982; Wellmann I. 1982).
A tartozéktanyák kialakulásának feltételei
A 20. század közepére kiteljesedő magyarországi tanyavilág 16–17. századi előtörténet után, jórészt a 18. században alakult ki és a 19. században formálódott az Alföld jellemző települési sajátosságává. Sokféle oka van annak, hogy éppen az Alföldön és éppen a 17–18. században teremthetett a parasztság tartozéktanyákat a gazdálkodás előmozdítására. Az agrártörténet és a néprajz a tanya kialakulásának három fontos feltételét, illetve feltételcsoportját tartja számon: 1. nagy kiterjedésű határ; 2. szabadalmas jogállás, előnyös jogviszonyok adottsága; 3. kötöttségektől mentes vagy kevés kötöttségű, szabad földhasználat. E feltételek együttesen leginkább az Alföldön és a 17–18. században voltak adottak. Ezért válhatott a kései feudalizmus korának magyar Alföldje a tanyakialakulás terrénumává (Orosz I. 1980).
A 18. század elején az Alföld igazán jellemző településtípusát az óriási határú agrárvárosok jelentették. A nagy kiterjedésű határok kialakulásában döntő szerepe volt a középkori sűrű faluhálózat pusztulásának. A távoli földek bármiféle használata, vagyis a szénakaszálás, gabonatermesztés, állatteleltetés nehezen lett volna megvalósítható úgy, hogy a gazda és cselédsége naponta ki-be jár a belterületi ház és a tőle 5–10–20–30 km távolságra lévő határbeli birtok között. Így a város és a faluhatárok nagy kiterjedése, a paraszti földek távolsága fontos tényezőként hatott a határbeli paraszti gazdasági telephelyek létrehozására, röviden szólva: a tanyakialakulásra.
A Kárpát-medence más tájaihoz viszonyítva a 18. századi Alföld eldorádója volt a szabadalmas jogállású és előnyös jogviszonyok között élő területeknek, helységeknek. Kollektív nemesi szabadságot élvezett a Jászság, a Kiskunság, a Nagykunság és a Hajdúság népe. Kedvező feltételek közepette jelentős autonómia birtokában éltek a Tiszai korona kerület helységei. Debrecen 1693-tól, Szeged – a korábbi státus megújításaként – {31.} 1719-től, Újvidék és Zombor 1747-től, Szabadka 1779-től birtokolta a szabad királyi város címet, ami szintén kollektív nemességgel, sőt földesúri jogokkal járt együtt. Néhány régi nagy határú mezőváros – mint pl. Kecskemét, Nagykőrös – nem kapott ugyan szabad királyi városi címet, de feudális függősége a 18. században meglehetősen formális volt, jórészt pénzjáradék fizetésére korlátozódott. A feudális eredetű kiváltságok és előnyös jogviszonyok lehetőséget adtak az átlagos jobbágyi földbirtoklásnál szabadabb paraszti földbirtoklásra, ami a tanyakialakulás egyik fontos feltételének tekinthető.
Györffy István felismerte, hogy azoknak a helységeknek a határában, ahol kötött földhasználat, vagyis újraosztásos földközösség vagy nyomáskényszer jellemezte a gazdálkodást, a kötöttségek fennállása alatt nem alakultak ki tanyák (Györffy I. 1943: 41, 65). A felismerés máig helytállónak bizonyult. Igazságát többen megerősítették az elmúlt évtizedekben (Barabás J. 1976: 25–26; Orosz I. 1980: 194; Rácz I. 1980: 115).
Az újraosztásos földközösségnek valószínűleg kisebb jelentősége volt a tanyakialaku-lás akadályozásában, mint a nyomásos gazdálkodásnak. Elsősorban azért, mert az Alföldön viszonylag kevés helyen gyakorolták. A 18. században fokozatosan kiszorult a parasztközösségek földhasználatának rendjéből.
A nyomásos gazdálkodás és a tanyahasználat olyan jelenségei a magyar paraszti gazdálkodásnak, amelyek egy-egy terület esetében nem egyeztethetők össze. A nyomáskényszer kizárja a tanyát, a tanya pedig kizárja a nyomáskényszert. Egy bizonyos határrészen vagy fordulókra van osztva a föld és nyomáskényszer érvényesül, vagy pedig határhasználati kötöttségektől mentes szállásföldek sorakoznak egymás mellett, amelyeken tanyák épülnek.
Mivel a nyomásos gazdálkodás hiányzott, illetve kis jelentőségű volt az Alföldön, nem jelentett számottevő gátló tényezőt a tanyakialakulás útjában. Elősegítette, sőt serkentette viszont a tanyák kialakulását az Alföld jellemző határhasználati módja: a művelési, hasznosítási kötöttségektől mentes szállásföldek paraszti birtoklása, az ún. szállásos rendszer. Ez a földhasználati mód az Alföld több mezővárosának területén a 16–17. században már rendszerként létezett, a 18. században pedig általánossá vált. Előzményei valószínűleg visszanyúlnak a 15. századra (Barabás J. 1976: 26).
A tartozéktanyák kialakulásának útjai, példái
A tanyakialakulás feltételei a történeti Magyarország középső, alföldi területein vidékenként, sőt városonként különböző időpontban értek meg. Következésképp a tanyásodás nem egyszerre bontakozott ki az Alföld egészén. A tanyarendszer történetében számottevőek voltak a táji és időbeli különbségek. Az Alföld „egyenlőtlen fejlődése” tájanként, városonként eltérő, sokféle színt adott a magyar tanyafejlődésnek (Rácz I. 1980: 114). Alábbiakban néhány példával fölöttébb vázlatosan megkíséreljük felvillantani ezeket a színeket, táji sajátosságokat.
A török világ alatt, sőt részben már a török hódoltság ideje előtt óriásfaluvá duzzadt Kecskemét és Nagykőrös pusztákkal bővített határában a 16–18. században ún. mezei kertek használata jellemezte a paraszti gazdálkodást. A mezei kertekre vonatkozó eddig feltárt 16–18. századi magyarországi adatok óriási többsége Kecskemét–Nagykőrös térségéből származik. Ez a körülmény már önmagában is jelzi, hogy a „három város” vidékének különleges szerep jutott a „mezei kertes”, „szállásföldes” határhasználat kifejlesztésében {32.} és vele együtt a tanyák létrehozásában. Joggal feltételezhetjük, hogy a 20. századi magyar tanyavilág bölcsője a 16–18. századi Kecskemét–Nagykőrös tájékán ringott.
A Duna–Tisza köze Kecskemét környéki területein, különösen Kecskemét és Nagy-kőrös territóriumán a „mezei kert” kifejezéssel olyan földdarabot jelöltek, amelyet parasztpolgár gazdája tartósan és szabadon birtokolt, határhasználati kötöttségektől mentesen szénakaszálásra, földművelésre és állatteleltetésre használt. A „mezei kert” jellegű földterületeket nevezték mezei szállásnak, telelőnek, szálláskertnek, szállásnak, kertnek, teleknek, mezei teleknek. A néprajzi irodalomban a mezei kert kifejezés vert gyökeret. Mezei kertek létrejöhettek a mezővárosok belső határában és távoli pusztákon egyaránt. Csoportjuk, övezetük határozottan elkülönült a közlegelőktől és a határ más hasznosítású részeitől, pl. a szőlőktől, kenderes kertektől. A legrégibb mezei kertek a nagy földbőség idején szabad foglalással kerültek birtokosaik kezébe, akik polgári értelemben vett tulajdonukként viszonyultak hozzájuk. Az ilyen földeket nemzedékeken keresztül örökítették, és ha úgy hozta a szükség, eladták. Nagykőrösön a korlátok nélkül birtokolt és a közösség által kétségbe nem vont tulajdonjogú régi kerteket „őstül maradott” vagy „ősi jusson bírt” kerteknek nevezték. Ha az ilyen kert eladás útján gazdát cserélt, „pénzen vett” kertként emlegették.
A 17. század közepén, a szabad földek fogyásának hatására a nagykőrösi tanács már arra törekedett, hogy az elhalt gazdájú, értékesebb mezei kerteket kivonja a szabadon foglalható területek közül, és maga adományozza el azokat az arra érdemeseknek. A várostól kapott, illetve a városi vezetők engedélyével használatba vett kertet „városadománya kert”-nek nevezték, jól megkülönböztetve a másfajta jogállású „őstől mara-
dott” és a „pénzen vett” kertektől. A „városadománya kertek” folyamatosan szaporodtak. Az „őstől maradott”, „pénzes” és a „városadománya” kert különbségtétel Kecskeméten is élt (Papp L. 1936; Szabó K. 1936). A mezei kert gazdája határhasználati kötöttségektől mentesen, tetszése és belátása szerint hasznosította földjét. Maga döntötte el, hogy birtoka mely részét hagyja kaszálónak és mely részét szántja; a szántóba mikor és mit vet; a kimerült földet mikor és miként pihenteti. A gazda jelölte ki alapos fontolgatás után a gazdasági telep: a szállás, a későbbi tanya helyét.
Kecskemét és Nagykőrös territóriumán a legrégebbi mezei kert említések a 16–17. századból származnak. A 18. században a kecskeméti és a nagykőrösi mezei kertek rendszere kiteljesedett, a rajtuk lévő gazdasági telephelyek igazi tanyákká váltak. A török–magyar impériumváltás ellenére a 18. században mindkét város territóriumán töretlen volt a tanyafejlődés. A 16–17. századi hagyományok és tapasztalatok birtokában Kecskemét és Nagykőrös az Alföld más helységeihez viszonyítva élen járt a tanyák számának növelésében és a tanyás gazdálkodás jelentőségének fokozásában. Tanyás határuk, illetve a tanyafejlődést elősegítő földhasználati rendszerük követendő példa, eszményi modell lett más mezővárosok és falvak, köztük az újonnan népesített helységek számára (Papp L. 1936; Szabó K. 1936; Márkus I. 1943; Makkai L. 1957; Éri I. 1962).
1570-ben Szeged város határában és a szegedi pusztákon a török összeírók 154 szállást vettek számba. Ezeken kívül birtokoltak a szegediek szállásnak nevezett telephelyeket a kun pusztákon is. A 16. századi szegedi szállásokat szénakaszálásra, állatteleltetésre, földművelésre egyaránt használták. Ennyiben hasonlítottak a kecskeméti és nagykőrösi „mezei kertekre”. Birtokosaik jórészt módos gazdák, szegedi cívisparasztok voltak, de akadtak köztük kézművesek, sőt török tisztségviselők is.
{33.} A 18. században és a 19. század első felében Szegednek, miként az alföldi városok legtöbbjének, ún. övezetes határa volt, vagyis a belső legelők, a szántóföldek, a kaszálók és a külső legelők öve határozottan elkülönült egymástól. A belső és a külső legelők közterületnek számítottak. A fekete földű szántóövezet jogi helyzete és határhasználati rendje még nem kellő mértékben tisztázott. Tény, hogy ezen a területen nem jöttek létre tanyák. A kaszálóövezetben a 18. század elején már jellemző volt a szabad foglalásra visszanyúló magánbirtoklás. Az egy-egy parasztgazda birtokában lévő kaszálóparcellát teleknek, szálláskertnek, szállásnak nevezték. Adták, vették, örökítették. A kaszálók magánbirtok jellege kedvezett a tanyakialakulásnak. A török kor utáni másfél évszázad szegedi tanyái nagyon kevés kivételtől eltekintve a kaszálóövezetben jöttek létre. Giba Antal, aki 1836 és 1842 között készített térképet Szeged határáról, 1465 szállást vehetett számba. Ebben az időben már gyakori volt a tartós tanyán lakás. 1850-ben 2785 külterületi házat és 13 508 külterületi lakost írtak össze a szegedi határban.
Az 1852-es év új korszak nyitánya a szegedi tanyák történetében. Elkezdődött és közel száz évig tartott a külső legelő felparcellázása és bérletbe adása. A szegedi tanyák kiléptek a kaszálóövezetből és lassan beborították a hatalmas lepke alakú határt. A bérleteken épült tanyák többsége már farmtanya volt, amelyik kevés szállal kötődött a városhoz (Juhász A. 1975; 1989).
Halason a tanyásodás feltételei a Jászkunság 1745. évi redempciója után valósultak meg. A nagy múltú város visszanyerte régi kiváltságait, újra szabadalmas jogállású terület része lett. A halasiak a redempció során nemcsak saját történelmi határukat váltották meg, hanem Fejértó, Füze, Balota, Zsana, Tajó, Bodoglár pusztákat is. A megváltás tényével e pusztákat Halashoz csatolták. Ezáltal létrejött a kétszáz esztendeig egyben tartott, hatalmas halasi határ. Azoknak a halasi gazdáknak, akik 1745-ben pénzzel járultak hozzá a megváltáshoz, a város a 18. század során többször földet osztott. A járandóságot két darabban kapták a birtokhoz jutók. Az egyik földdarab a kaszálók, a másik a szántók között feküdt. A kaszálók dűlőiben osztott földdarabokat „kaszáló kert”-nek, „szállás”-nak, illetve „kaszáló vagy szállás kert”-nek nevezték a Liber Fundiban és a különböző hivatalok irataiban. A hajdani redempciós hozzájárulás arányában kiosztott földek a gazdák szabad birtokaivá váltak. Határhasználati kötöttségektől mentes „szállásföld” gyanánt szolgálták a halasi parasztság boldogulását. A szabad rendelkezésű magánbirtokok kialakulásával létrejött a tanyakialakulás harmadik és egyben legfontosabb feltétele.
Az 1760-as évekből több adat is őrzi határbeli „szérűskertek” emlékét. Ezeket a gazdasági telephelyeket a szántóföldek birtokosai hozták létre úgy, hogy földjük valamely kisebb darabját kihagyták a művelésből. A szántóföldekkel körülvett vetetlen földterületeken végezték a nyomtatást. Itt volt a mezei munka központja. Itt álltak meg kocsival, lóval, ha a városból kiértek. Itt tanyáztak a mezei munkát végző kinntartózkodók. A „szűrű” területén „gödörkutat” ástak. Éjszakai meghúzódásra és a szerszámok, ruhafélék, élelem tárolására kezdetleges gunyhót építettek. Az efféle telephely a tanya egyik ősének tekinthető.
Létrejöttek paraszti gazdasági telephelyek a kaszálóként kiosztott dűlőkben is, elsősorban a termelt széna téli feletetése céljából. A 18. század második felében ugyanis a városszéli szálláskertek fokozatosan felszámolódtak, mivel lakóházakkal épültek be. A 19. század első évtizedeire a belső szálláskertek végképp eltűntek. A hajdani városszéli {34.} szálláskertek feladatait átvették a határbeli kaszálókon, a „szállásokon” létrehozott gazdasági telephelyek, amelyek szintén a későbbi tanyák őseinek tekinthetők. A szántóföldeken és a kaszálókon kialakított telephelyek eredete és funkciója hamarosan összemosódott. Külső képükben és feladataikban hasonlóvá váltak egymáshoz. Bárhol is jöttek létre, a 18. század közepétől egyre gyakrabban a tanya szóval jelölték őket.
Az első ismert halasi adat, amely tanyának nevezett paraszti gazdasági telephelyre vonatkozik, 1756-ból származik. Tanulságos egy legény és leány 1763-ban feljegyzett vallomása arról, hogy az elmúlt 1762-es évben egy „szálláson a gunyhóban testi paráznaságba estek”, mégpedig „nyomtatás idején”, vagyis nyáron. Nyilvánvaló, hogy nyári munkák idején tartózkodtak kint a szálláson egy földművelést folytató parasztgazdaság dolgozóiként. A magányos szolgák szálláson tartózkodását követte a családos béresek tartós és a fiatalabb gazdaházaspárok időszakos kiköltözése. Ez együtt járt tanyai lakóházak építésével. Az 1861–62-ben végrehajtott tagosítás új lendületet adott a tanyásodás-nak. Jellemzővé vált a tanyák tartós, téli-nyári lakottsága. A szegedi „nagy víz” után sok szegedi jövevény is birtokot szerzett és tanyát épített Halas határában. Az ő tanyáik már valóságos farmtanyák voltak. Az 1930-as népszámlálás idején a halasi belterület 3221 lakóházában 13 728 fő lakott, a külterület 3595 lakóépületében pedig 15 101 személy élt (Papp L. 1940).
A debreceni földbirtoklás és határhasználat 18. századi rendjének fontos és jellemző sajátossága, hogy a földművelő gazdák birtokában lévő szántóföldek elnevezésüket, eredetüket, jogállásukat és birtoklási rendjüket tekintve alapvetően kétfélék voltak. Az egyik típust ház utáni földnek, a másikat béresföldnek nevezték. Az 1774. évi és az 1818. évi rendezéssel a debreceni határ minden szántóföldje egyéni tulajdonba, illetve egyéni birtokba került. Megszűnt az újraosztásos földközösség. Ezzel elhárultak a tanya-kialakulást korlátozó akadályok.
A debreceni tanyatörténet egyik nevezetessége, hogy a tanyásodás már a tanyakiala-kulást gátló tényezők megszűnte előtt megindult. Szórványadatok tanúsága szerint a 18. század elején már előfordultak Debrecen határában földműves tanyák. Ez látszólag ellentmondás, hiszen az újraosztásos földközösséggel a tanya általában nem egyeztethető össze. Nem hagyható azonban figyelmen kívül, hogy ebben az időben olyan kezdetleges építményeket készítettek a tanyai telephelyeken, amelyeket az újraosztáskor könnyen le lehetett bontani, és ha úgy alakult a helyzet, az új földön kevés munkával föl lehetett építeni. Másrészt a debreceni újraosztásos földközösség a 18. században már formálisnak tekinthető, a felbomlás jeleit mutatja.
Debrecen határában 1770-ben 199, 1848-ban 669 tanyát vettek számba. A tanyákra történő kiköltözés főleg 1854 és 1868 között öltött nagy méreteket (Szabó I. 1929; Balogh I. 1937; Rácz I. 1982).
Az 1734-ben telepített Duna–Tisza közi Kecel község 1734 és 1848 között a kalocsai érsekség, majd a kalocsai káptalan jobbágyfaluja volt. A keceliek jobbágyként éltek. Földjüket jobbágyföldként művelték. Úrbéres szántóföldjeik használatát a háromnyomásos gazdálkodás jellemezte. Ezért a jobbágyfelszabadítás előtt Kecel 26 000 holdas határában nem épülhettek tanyák. 1856-ban megtörtént Kecel és a kalocsai főkáptalan úrbéri egyezsége. 1858-ban végrehajtották a tagosítást. A földparcellák összevonása után azonnal megindult a tanyásodás. 1859 nyarán, vagyis a tagosítás után egy évvel már álltak tanyák Kecel határában.
{35.} A keceli tanyafejlődés egyik fő jellemzője tehát, hogy a tanyásodás ugyan későn következett be, de rövid idő alatt lezajlott az a tanyasűrűsödési folyamat, amely az alföldi mezővárosok határában egy-két évszázadig is elhúzódott. Másrészt a keceli tanyák viszonylag rövid múltjának első fél évszázadában, szinte időben sűrítve, megtalálhatók mindazok a tanyahasználati módok, amelyek az alföldi tanyás városok históriájából ismertek. Kecelen gyorsított ütemben megismétlődtek azok a tanyafejlődési állomások, amelyeken a régi mezővárosok tanyái áthaladtak.
Az 1910-es évekig a tanyásodás elsősorban azokon a határrészeken bontakozott ki, ahol valaha a telkes jobbágyok úrbéres földjei terültek el. Vagyis a birtokos gazdaréteg hozott létre újabb és újabb tanyákat. A tanyák számának növekedéséhez nagymértékben hozzájárultak a törzsökös gazdacsaládok birtokfelosztásai, családi osztozkodásai. Az 1910-es évektől a tanyásodás felgyorsulását elősegítették a parcellázások, a homokosztások, erdővágások. Az addig alig használt sívó homokokat és terméketlen határrészeket a jövevények és a keceli szegénység apró tanyái borították be. A szegényes kis tanyák szaporodása együtt járt a farmtanyák dominánssá válásával (Bárth J. 1984b: 695–705).
A magyar tanyatörténet legmeghatározóbb jelentőségű „nagy korszakának” a 18. század második fele tekinthető. Ebben az időben az Alföld legtöbb vidékén megértek a feltételek a tanyakialakulásra. 16–17. századi mintákat követve az alföldi mezővárosok többsége létrehozta a maga tanyáit.
A tanyás település elterjedését jól szemléltetik a II. József korában készített első katonai térképfelvétel lapjai. Elemzésük alapján Rácz István a következőképpen vonta meg a tanyarendszer 1780-as évekbeli határvonalát: „Nyíregyházáról … kiindulva a tanyásodás vonala Debrecen irányába kanyarodott, majd nyugatra fordulva Karcagon, Kunmadarason keresztül Jászárokszállásig húzható; a jászok földjéről ismét déli irányba Ceglédig folytatódik, majd újból irányt változtatva nyugatra Kiskunlacházánál éri el a Dunát. Itt már végig követi a Duna folyását a Tiszával való találkozásig, Titeltől viszont északra irányul a Tisza mentén a Maros torkolatáig, majd a Maros jobb partján húzódik Szeged, Makó, Nagylak, Pécska útvonalon Battonyáig. Innen északi irányba törik meg a határvonal, s Eleken keresztül Gyuláig, onnan Illye, Kötegyán felé kikanyarodva halad Mező-gyánon keresztül, hogy aztán Földes, Sáp térségében s Debrecenen áthaladva Nyíregyházánál bezárja a kört” (Rácz I. 1976: 4).
A nevezetes első katonai fölvétel azt is kellően szemlélteti, hogy a tanyás gazdálkodásúnak mondott terület határvonalán belül is bőven akadtak még tanya nélküli fehér foltok. Egy-egy helység határában sem szóródtak egyenletesen a tanyák. Jobbára csak a szállásföldes övezetekben terjedtek el. Legkevésbé volt tanyásodott a Jászság és a Nagykunság. Legsűrűbben álltak a tanyák Kecskemét és Szabadka környékén. Sűrűn ellepték a tanyák Szeged, Dorozsma, Cegléd, Nagykőrös határának szántóföldi és kaszáló övezeteit, Szentes–Szegvár–Mindszent–Hódmezővásárhely–Makó térségét. Debrecen a maga tanyás határrészeivel szigetként húzódott meg tanyátlan környezetében.
A 18. század végére és a 19. századra maradt a tanyatérkép foltjainak eltűnése, a tanyai terület határvonalának részbeni kitolódása és a tanyahálózat jelentős besűrűsödése. A 19. század tanyatörténeti folyamatai azonban már egy újfajta tanyát is megteremtettek, {36.} az állandóan lakott, szórványtelepülés jellegű farmtanyát, amely a 20. század közepére háttérbe szorította, ritka néprajzi kuriózummá tette a hajdan egyeduralkodó tartozéktanyát.
Az első világháború előtti évtizedben, 1910 tájékán az Alföldön és a Dunántúl keleti peremén 15 megye 225 helységének határát jellemezte a tanyás településforma dominanciája. A 225 tanyás határú helységben, 31–32 ezer km2 területen 2 203 403 lélek élt. Közülük 32%, 725 139 fő külterületen lakott. Ez a szám magába foglalja az uradalmi cselédséget is. A tényleges tanyai parasztnépesség 550–600 000 főre becsülhető (Balogh I. 1965: 450).
A tanyahasználat kezdeti formái nem igényeltek tartós anyagokból készült rangos épületeket. A pusztai szálláshelyeket általában körbeárkolták. A szántóföldövezetben helyenként előforduló ún. nyári szállásokon alig állt épület. A nyári munkákat végző emberek nádkunyhóban vagy földbe mélyített putriban húzódtak meg éjszaka és rossz idő esetén. Az igavonó lovak vagy ökrök a szekér oldalához vagy egy korláthoz kötve a szabad ég alatt, esetleg fészer enyhelyében háltak. A vizet gödörkútból merítették. A szálláshely egy részét gabonanyomtatásra használták. A nyomtatás befejezése után szalmakazlak magasodtak a szérű környékén. Az efféle telephelyen aratás és nyomtatás idején tartózkodtak legtöbben: béreslegények, gazdafiak, sőt fiatal nők is. Más mezőgazdasági munkák, pl. a szántás-vetés napjaiban jóval néptelenebb volt a szállás.
Valamivel több épület állt azokon a szálláshelyeken, amelyeket elsősorban állatteleltetés céljából hoztak létre kaszáló vagy szántóföldövezetben. Itt a gödörkút és a gunyhó környékén karámok, garádjaaklok épületek a teleltetendő ridegmarhák számára. Az állatokat fogadott „szénázó pásztorok”, béresek gondozták a kemény téli hónapokban. A szállás környékén termett a teleltetéshez szükséges széna. Ennek kaszálása, gyűjtése, kaz-lakba hordása viszonylag sok munkaerőt vonzott a szállásra a nyári hónapokban is. A teleltető szálláshely közelében kibontakozó és egyre jobban terjedő földművelés tovább növelte a nyári kinntartózkodók számát. Erősödött a telep nyomtató- és rakodótér funkciója. Attól függően, hogy a belterületen volt-e, vagy mikor szűnt meg a szálláskert, előbb-utóbb a határbeli szállás lett a kezes- és fejősjószág teleltetőhelye is, hacsak nem éppen arra jött létre. A kezes- és fejősjószág teleltetésével elmosódtak az eredet tekintetében fennállt különbségek a teleltető szállás és a nyári szállás között, mivel az utóbbi is kapott állattartó funkciót. A kezes- és fejősjószág szállási teleltetése együtt járt a határbeli istállók megjelenésével. Ezek az istállók általában kémény nélküli tüzelős istállók, tiszántúli nevükön: tüzelős ólak voltak, amelyekben együtt tanyáztak állatok és emberek.
A tanya előbbiekben vázolt korai formája, amelyre a kezdetleges épületek, az időszakos használat és a család jelenlétét nélkülöző kinttartózkodás a jellemző, a 18. század utolsó harmadáig mondható tipikusnak a tanyásodás terén élen járó mezővárosok határában.
A 18. század utolsó harmadában és a 19. század első felében a tanyahasználatnak az a módja volt a legjellemzőbb, amely a mezővárosi gazdacsaládok időleges megosztottságával járt együtt. A tanyákon lakóházak épültek. Mellettük a kocsiszíntől a tyúkólig felépítették a legkülönbözőbb gazdasági épületeket. A tanya a parasztcsalád gazdálkodásának {37.} elsőrangú színterévé, központjává vált. A gazdacsalád időleges megosztottságának többféle formája alakult ki. Korábban inkább az volt a gyakorlat, hogy a család munkabíró tagjai tavasszal kivonultak a tanyára. Egész nyáron ott laktak. Ősszel, a mezei munkák elmúltával költöztek vissza a városi házba. A tanyán egy-két férficselédet hagytak kint az állatok téli gondozására. Idő múltával inkább az lett a jellemző, hogy a több nemzedéket magába foglaló család fiatal házaspárja kiköltözött a tanyára. Ott lakott télen, nyáron egyaránt. Az esztendő és az emberélet fordulóinak nagy ünnepeit azonban a városi házban együtt ülte meg a teljes család. A tanyalakók rendszeresen látogatták a városi házat piacok, vásárok alkalmával is. Ha szükség volt rá, gondoskodtak a városi házban maradt idős házaspárról. Iskolaidőben, télen a gyerekek is jobbára a városi házban tartózkodtak az öregekkel. Amikor a tanyai házaspár megfáradt és megöregedett, beköltözött az időközben megürült városi házba, a tanyai gazdaságot pedig a következő nemzedékre, valamelyik megházasodott fiára bízta.
A családok időleges megosztottságával együtt járó 18–19. századi tanyahasználati rend a tartozéktanya legklasszikusabb megjelenési formájának tekinthető. Ebben a rendszerben tökéletesen megvalósult a mezővárosi ház és a tanya összetartozása. Kidomborodott a tanya tartozéktelepülés jellege. A tanyai lakos, bár élete jó részét tanyán töltötte, a városban ünnepelt és a városban élt közéletet. A mezővárosi ház birtoklása, illetve a megosztott család összetartozása révén városi polgárnak számított.
Már a 18. században is előfordult, hogy mezővárosi gazdák hátat fordítva városi házuknak végleg kiköltöztek tanyájukra. Az ilyen kiköltözést rendszerint tiltották a városi hatóságok, mert a kiköltöző gazda kivonta magát a közterhek alól. Ezáltal több teher hárult a bentmaradókra. A tilalmak indokaként emellett mindig elővehető érv volt a közbiztonság szempontja. A végleges tanyára költözésnek is különböző fokozatai lehettek. Előfordult, hogy a tanyára települők a városi házat megtartották és lakót fogadtak bele. Esetleg egyik szobáját fenntartották maguknak városi látogatásaik alkalmaira. Egyre jellemzőbbé vált azonban, hogy a tanyára költözők eladták házukat. Ezzel meglazultak a kibocsátó városhoz fűződő kötelékeik. Tanyájuk fokozatosan elvesztette tartozéktelepülés jellegét. A végleges tanyára költözés és a városi ház eladásának divatja helységenként, tájanként más-más időpontban köszöntött be. Voltak olyan tájak, pl. a Nagykunság, ahol még a 20. században is ritkának számított a városi ház nélküli tanya. Másutt és talán a tanyás területek többségén a 19. század második felében vált igazán jellemzővé a mezővárosi ház és a tanya összetartozásának felbomlása.
FALU- ÉS VÁROSTÍPUSOK
A FALU
Az ugor korig visszavezethető falu szónak többféle jelentésárnyalata él egymás mellett a 20. századi magyar nyelvben. Mást jelöl vele a politika, mást a köznyelv és mást a tudomány. A politikai és szociológiai szóhasználatban a falu szó egyet jelent a parasztsággal, a mezőgazdasággal, a vidékkel, a vidéki társadalommal. Erről könyvcímek, folyóiratcímek, parasztpolitikai mozgalmi kifejezések egyaránt árulkodnak. A köznapi {38.} beszélt nyelvben a falu városi joggal nem rendelkező, kis lélekszámú település belterületét jelenti. A hangsúly a belterületen, a belsőségen van. Erre utalnak a „falu szélén”, „falu mellett”, „bemegy a faluba”, „kijön a faluból”, kifejezések. A mindennapi szóhasználatban a falu szó a település épített világára, a csoportosuló épületek összességére szűkül le.
A települések tudományos kutatásával foglalkozó településföldrajz és településnéprajz számára a falu szó a városi joggal nem rendelkező település egészét jelenti a jórészt lakóhely szerepű belterülettel, a munkahely szerepű külterülettel és a települést éltető helyi társadalommal együtt. A falu területi kiterjedése tehát a szomszédos helységek határáig értendő. Így a falu tudományos fogalma magában foglalja a lakótelkeket a rajtuk álló épületekkel, a közterületeket a rajtuk álló középületekkel, az utakat, a kerteket, legelőket, szántóföldeket, kaszálókat, erdőket, szőlőket. Mindehhez társulnak még a falu házaiban lakó és a falu határát hasznosító emberek, akiknek társadalommá szerveződött együttese a falut élővé teszi és kifelé a környezet számára napról napra megjeleníti. A falu tehát települési és társadalmi egység, amelynek életében meghatározó szerep jut a helyi hagyományoknak.
A falu néhány jellemző sajátossága
A falu korlátozott önállóságú, többnyire mezőgazdasági jellegű kistelepülés. A legközelebbi városi szerepkörű helységhez sok szállal kötődik. Viszonylag kevés utcából áll és egyszerű szerkezetű. Házai Magyarországon általában földszintesek és a 20. század előtt a tájra jellemző természetes anyagokból készültek. A hagyományos parasztfalu egymással szomszédsági viszonyban élő háztartások szoros együttese. A háztartások komplex gazdasági és társadalmi egységek. Az erős szomszédsági viszony következménye a falusi társadalmi ellenőrzés szigorúsága, a falulakók közötti kapcsolat közvetlensége, az egyén erős közösségi kötöttsége és általában a közösségi hagyományok tovább élő ereje. A falvak többségében a lakóhelyek és a termelőhelyek elkülönülnek egymástól. Utóbbiak sok apró földdarab képében jelenhetnek meg.
A tájátalakítás hatékonyságának tekintetében a falu közbeeső helyet foglal el a szórványtelepülés és a város között. Minél kisebb a falu, annál inkább a szórványtelephez hasonló a létezésével elért tájátalakító hatás. Ellenben, minél nagyobb a falu, annál inkább a városhoz hasonló a táj átformálásában betöltött szerepe. A magyar falvak településhelyének hajdani kiválasztásában valószínűleg elsődleges szerep jutott a vízközelségnek. A településeket vonzotta a víz (Major J. 1954: 181).
A morfológiai falutípusok kifejezés alatt a belterületi alaprajzok által meghatározott falutípusokat értjük. A Kárpát-medence területén a morfológiai falutípusok nem köthetők nemzetiséghez. A falufajták vegyesen fordulnak elő, illetve átlépik, átívelik a nyelvhatárokat. Ha egy adott falutípuson belül mutatkoznak különbségek, altípusok, azok a könnyen adódó látszattal ellentétben nem néphez, hanem tájhoz köthetők. Ugyancsak nem látszik befolyásoló tényezőnek a települések jogi helyzete. Két falu településformája nem különbözik lényegesen amiatt, hogy az egyik nemesi falu, a másik pedig jobbágyfalu volt {39.} a feudalizmus idején. Nem befolyásolta számottevően a faluformát a lakosság vagyoni helyzete sem.
A falutípusokat alapvetően a földrajzi viszonyok és a gazdálkodási módok határozzák meg. Nagy szerepe volt a falvak képének formálódásában a történelemnek, elsősorban a település saját történelmének. A faluforma sokszor árulkodik arról, hogy a település mikor jött létre és milyen sorsfordulatokat ért meg fennállása alatt.
A magyarországi morfológiai falutípusokat német példák alapján először Prinz Gyula vette számba (Prinz Gy. 1922). Komplikált kategorizálását sokan egyszerűsítették, idézték és egyben félre is értelmezték (Eperjessy K. 1940; Korompay Gy. 1954; Perényi I. 1955). Major Jenő hasznos észrevételekkel, Szabó István sok történeti adattal egészítette ki az osztályozás szempontjait (Major J. 1965; Szabó I. 1969). A téma gazdaságföldrajzi és gazdaságtörténeti összefüggésekkel bővített sokoldalú áttekintését adta Mendöl Tibor hatalmas kézikönyve (Mendöl T. 1963).
A halmazfalu olyan település, amelynek belsősége szabálytalan alaprajzú, és e települési szabálytalanság minden lényeges alaprajzi vonásra kiterjed. Házai rendszertelen összevisszaságban állnak, táblatelkei és telektömbjei szabálytalan alakúak. Utcái, ha egyáltalán vannak, a kivezető utakat leszámítva rövidek és zegzugosak. A halmazfalu, amelyet a német szakirodalom Haufendorfnak nevez, a települések egyik ősformája. Nemzetektől és népektől független településforma. Előfordul az egész világon. A történelmi {40.} Magyarország területén különösen gyakori és jellemző. Prinz Gyula a Kárpát-medence „uralkodó” településformájának nevezte (Prinz Gy. 1922: 11).
A 18–19–20. században a halmazfalunak többféle változata fordult elő a Kárpát-medencében. Prinz Gyula megkülönböztetett sugaras halmazt, rostos halmazt és kusza halmazt. Az első kettő a magyar Alföldön, az utóbbi Erdélyben jellemző. A sugaras halmazfalu főútjai egy központi szerepű térre, a piactérre futnak össze. Bármerről érkezik is valaki a faluba vagy mezővárosba, útja a szabálytalan alakú piactérre vezet, ahol minden út találkozik. A főutak kifelé tölcsérszerűen szélesednek. Ez valószínűleg az állatkihajtó funkcióval függ össze, mivel kifelé haladva az állatlétszám egyre nő, és kedvező, ha a hajtóút tölcsérszerűen szélesedik. A városperem néha szabályos kör alakú, máskor alaktalan idomú. Előfordul körutakkal tagolt gyűrűs szerkezetű halmaztelepülés, amelynek növekedési gyűrűi szaporodhatnak. A bevezető utak némelyike a középső körútnál megtörik. A sugaras halmaztelepülés útjai által bezárt körcikkeket szabálytalan, zegzugos telektömbök töltik ki, zsákutcákkal, közökkel és apró, kanyargós utcácskákkal. A zsákutcák és környékük megnevezésére gyakori a zug, zugos utca kifejezés. Az ék alakú, kifelé szélesedő körcikkek a népesség fejlődése során újabb és újabb gyűrűrészletekkel egészülhettek ki. A sugaras halmaztelepülések jó példái: Jászapáti, Hajdúhadház, Hajdúböszörmény.
A rostos halmazfalu főútjai nem sugarasak és nem futnak össze egy központi térségre, hanem egymásra merőlegesek vagy egymással nagyjából párhuzamosak. A főutak által közrefogott szabálytalan négyszög alakú negyedeket párhuzamos utcák és azokat összekötő sikátorszerű, egymással nem folytatódó mellékutcák töltik ki. A rostos halmaztelepülés jellemző példája Zenta és Békéscsaba.
Az erdélyi kusza halmazfalu szórványtelepek besűrűsödésével jött létre. Patakhoz kötött településforma. Központ nélküli kusza utcahálózat, rendszertelen utcafonadék jellemzi. A kialakuló főbb utcák sem egymással, sem a környezetükkel nincsenek összefüggésben. A kusza halmazfalu elsősorban az erdélyi románság településeire jellemző, de előfordul az erdélyi magyarság településterületén is.
A német szakirodalomban Rundlingnak emlegetett körfalu átmeneti forma a szabálytalan és a szabályos alaprajztípusok között. Beltelkei és lakóházai egy kerekded térség szélén sorakoznak. A telkek legyező formában állnak. Kisméretű település. Van példa arra, hogy csak 3–5 házból áll. Legtöbbször 15–20 ház népe alkotja. Európában német nyelvterületen az Elba és a Saale folyók között, illetve az Elba és az Odera között gyakori. A történeti Magyarország területén fölöttébb ritka. Ismertebb magyarországi változatai: az ormánsági Kemse és a Veszprém megyei Középiszkáz. A nyíregyházi tanyabokrok között is akad olyan, amely Rundling-szerűen települt (Mendöl T. 1963: 238–240; Kemse 1936: 20, 120–123).
A szabályos faluformák egyik régi csoportjára Mendöl Tibor szóhasználatát követve összefoglalóan a szalagtelkes falu elnevezést használjuk. A magyar településtudományi irodalomban jelentős zavarok mutatkoznak e faluforma elnevezése körül. A szalagtelkes falu olyan település, amelynek egymás mellett fekvő keskeny, hosszú, szalag alakú belső telkei hosszanti oldalukkal érintkeznek és így alkotnak egyszeri vagy többszöri sorozatot. A szalagtelkes falu lehet egyutcás vagy többutcás. Utóbbi egyik változata a keresztutcás falu, ahol a telkek két egymásra merőleges, egymást keresztező út mellé rendeződtek. A 19–20. században mérnöki beavatkozással több halmazfalut többutcás, szalagtelkes faluvá {41.} alakítottak. Szalagtelkes települések a Kárpát-medence minden vidékén előfordulnak. A többutcás szalagtelkes faluk különösen jellemzők a történelmi Magyarország tájaira, mivel Európának ez a régiója bővelkedett népes, többezres lélekszámú falvakban, amelyek egy része többutcás szalagtelkes település képét mutatta.
A szalagtelkes falu legfontosabb megjelenési formái: az orsós utcájú falu, az útifalu, a patak menti falu és a sorfalu.
Az orsós utcájú falu olyan település, amelynek szalagtelkei egy térszerűen kiszélesedő, majd fokozatosan újra elkeskenyedő utcát fognak közre. Német nyelvterületen a térré szélesedő utca neve Anger, az orsós utcájú falutípusé pedig Angerdorf. Az Anger eredetileg közterület volt, amelyen az aprójószág járt és amelyre éjszakánként kiverhették a nagyjószágot is. Gyakran víz állt a térség egy részén. Legtöbbször itt épült föl a falu temploma és itt volt a lakosság gyülekezőhelye. A történeti Magyarországon az Angert piacutcának nevezték. Több felföldi város középkori eredetű középső része orsós utcájú. A legismertebb példák: Kassa, Eperjes, Szepsi.
Az útifalu, a német szakirodalomban Strassendorf, olyan település, amelynek két sor szalagtelke egy átfutó út két oldalán helyezkedik el. Az útifalun legtöbbször helységeket vagy vidékeket összekötő valóságos országút halad keresztül. Ilyen esetben szó szerint értendő út menti faluról beszélhetünk. Azokat az útifalvakat, amelyeket nem országút szel át, hanem csak mellékút vagy bekötőút halad rajtuk keresztül, útféli falunak is nevezi a magyar településföldrajzi irodalom.
A patak menti falu a szalagtelkes települések egyik fajtája, amelynél a beltelkek rendjét a közrefogott patakmeder iránya határozza meg. A telkek a patakra merőlegesen sorakoznak.
{42.} A patak menti falvak „fő utcáján”, a patak közelében a két teleksor között a szomszéd helységeket összekötő országút is áthaladhat. Hegyvidékek szűk völgyeiben ez fölöttébb gyakori. Ilyenkor nehéz lenne eldönteni, hogy a patak vagy az út volt-e a település formáját elsősorban meghatározó tényező. Ezért a patak menti falu sok esetben az útifalu egyik fajtájának is felfogható.
A sorfalu, a német szakirodalomban: Reihendorf, olyan település, amelynek egy vagy két sorban fekvő hosszú szalagtelkei az utcától a helység határáig nyúlnak. A magyar településtörténetben kevés szerepük adódott.
A sakktábla alaprajzú, teleklábas faluban a párhuzamos és derékszögű utcák által körülzárt, téglalap alakú telektömbök két-két egymással érintkező teleksorból állnak. A teleklábas településszerkezet tudatos tervezés, mérnöki kimérés eredménye. A történelmi Magyarországon a 18. században sok sakktábla alaprajzú falut hoztak létre elsősorban a Bánságban, a Bácskában és a velük érintkező dél-alföldi területeken.
A VÁROS
Az általános településföldrajz megfogalmazása szerint, a város a területi munkamegosztás jellegzetes településformája. Olyan település, amely központi (tehát vagy területet intenzívebben kihasználó, vagy pedig a kevésbé mindennapi szükségleteket ellátó) tevékenységre specializálódott. Autonóm vezetésű társadalmi egység. Nagyobb számú népesség lakó- és munkahelye. A környékbeli falvak és szórványtelepülések lakói számára piachely, valamint gazdasági, igazságszolgáltatási és kulturális központ.
A magyar néprajz világából nézve, és a közép-kelet-európai települések utóbbi ezer évének történetére tekintve, úgy kíséreljük meg a város fogalmának meghatározását, hogy a várossá nyilvánítás jogi és a központi funkció ellátásának gyakorlati tényét vesszük alapul. Eszerint az a település tekinthető városnak, amelyet felsőbb hatalom várossá nyilvánított és amelyik városi funkciókat lát el. A várossá nyilvánítás valamiféle oklevéllel történt, amelyet valaki, valamikor, valahol kiadott. A városi funkció pedig azt a központi szerepkört jelenti, amelyről fentebb volt szó. A két elem egyformán fontos. Ha valamelyik hiányzik, nem beszélhetünk valódi városról.
A magyarországi városok közigazgatási-jogi típusai
1870-ig, a közigazgatási reform évéig, jogi értelemben ugyanazok a várostípusok léteztek Magyarországon, amelyek a 15. századra kiformálódtak. A ranglétra elején álltak a latinul civitasnak nevezett szabad királyi városok. Utánuk következtek a latin szövegekben oppidumként emlegetett mezővárosok.
Szabad királyi városnak azokat a településeket nevezték az újkori Magyarországon, amelyeket királyi privilégium emelt ki a vármegyei és a földesúri joghatóság alól, és amelyek önálló törvényhatósági joggal, valamint kollektív nemesi joggal rendelkeztek. A szabad királyi városok helyzetét elsősorban a részükre adományozott királyi kiváltságlevelek, a velük kapcsolatos országos törvények és a szokásjog határozták meg. Fejlett belső autonómia, jól kiépült önkormányzat jellemezte működésüket. Polgáraik fölött maguk bíráskodtak. Kollektív nemességük azt jelentette, hogy a város polgárai személy szerint nem számítottak nemesnek, a város mint testület azonban szerezhetett földesúri {43.} tulajdont és gyakorolhatott földesúri jogokat. Földje a saját tulajdonának számított. Fennhatósági területén szabadon rendelkezett a királyi kisebb haszonvételekkel. Nemesi úrbéri birtokokat is szerezhetett. Több szabad királyi városnak volt jobbágyfaluja. A néprajzi irodalomban elhíresedett Tápé falut pl. Szeged városa birtokolta jobbágyfaluként (Kállay I. 1972: 17; Pallas Lexikon XV. 323–324). A feudalizmus vége előtt néhány esztendővel, 1833-ban a szűken értelmezett Magyarország területén 41 település viselte a szabad királyi város büszke címét (Albach J. S. 1834: 98–136).
A történeti értelemben vett mezőváros olyan település volt, amely jogilag a szabad királyi város és a jobbágyfalu között állt. Jelentős belső autonómiával rendelkezett. A magyarországi mezővárosok többsége a 14–15. században kapta kiváltságát. A 15. század végén kb. 800 mezőváros volt Magyarországon. Ezekben élt a magyar parasztság egyötöde. Sok mezővárosnak fontos kiváltsága volt, hogy lakói a földesúri szolgáltatásokat – esetleg a királyi és egyházi adókat is – közösen fizethették. A legtöbb mezőváros megszerezte a vásártartási jogot, és környékének piachelyévé vált. A mezővárosok, bár valamennyiüket oppidumként emlegették, jogaikat, autonómiájukat tekintve nem voltak egyformák. Akadt köztük olyan, amelyik alig különbözött a jobbágyfalutól, de előfordult a civitasokéhoz közel álló kiváltságokkal rendelkező is.
A török hódítás korában sok mezőváros áldozatul esett a háborúknak. A mezővárosi fejlődés vonala azonban nem szakadt meg. A 18. század végén és a 19. század első felében a magyarországi mezővárosok száma 7–800 között mozgott, tehát kb. annyi volt, mint a 15. század végén. Persze, a mezővárosi hálózat tagjai közben nagymértékben kicserélődtek. A 19. század első felére már igen szembetűnővé vált a közjogilag egységes kategóriába tartozó mezővárosok különbözősége. Az 1840-es években mintegy 3/4 részük csupán kiváltságai révén emelkedett ki a falvak sorából, de városias szerepkört alig töltött be. Kb. 200 mezőváros látott el ebben az időben városi feladatokat (Bácskai V. 1971).
A szabad királyi városok és a mezővárosok jogi elhatárolását a polgári törvényhozás szüntette meg 1870-ben. A vármegyék testére szabott 1870. évi törvényhatósági törvény (XLII. tc.) értelmében a legjelentősebb szabad királyi városok és a legfejlettebb mezővárosok ún. önálló törvényhatósági jogú városok lettek. Ezek a települések nem tartoztak a vármegyék fennhatósága alá. Vármegyéket megillető joggal, önálló törvényhatóságként működtek.
Az 1870. évi községi törvény (XVIII. tc.) értelmében a régi mezővárosok többsége a községek sorába süllyedt. A szerencsésebb sorsú mezővárosok egy része a törvényhatósági jogától megfosztott szabad királyi városokkal együtt rendezett tanácsú város lett. Az 1929. évi XXX. tc. értelmében a rendezett tanácsú város neve megyei város lett (Kiss I. 1961). Az 1950-ben bevezetett tanácsrendszer két kategóriába sorolta a magyar városokat. Az 1954. évi X. törvény értelmében voltak megyei jogú városok és járási jogú városok. 1991. jan. 1-jén 169 település viselt városi címet Magyarországon. Közülük 21 megyei jogú városnak mondhatta magát.
A mezőváros fogalmának értelmezési kérdései
A mai magyar köznyelvben, sőt esetenként még a tudományos nyelvben is a mezőváros kifejezésnek többféle jelentése fordul elő.
{44.} 1. Történelmi értelemben a mezőváros kifejezés azonos jelentésű a latin oppidummal, vagyis a városként emlegetett települések egyik jogi szempontok alapján meghatározható fajtájára vonatkozik.
2. Erdei Ferenc szociográfiai, néprajzi szempontú megfogalmazása szerint, jogi és közigazgatási helyzetétől függetlenül minden olyan alföldi nagy határú település mezővárosnak tekinthető, amely eredetileg szálláskertes belterületű, illetve tanyás határú volt, és az átlagos falunál jóval nagyobb lélekszámú népessége jobbára mezőgazdasági foglalkozású (Erdei F. 1939).
3. Prinz Gyula földrajzi szempontú mezőváros értelmezése különbözik a közismert történeti és az Erdei Ferenc-féle szociográfiai mezőváros fogalomtól egyaránt. A magyar néprajztudományra kevés hatást gyakorolt. A jeles földrajztudós úgy próbálta meghatározni az általa mezővárosnak tartott várostípust, hogy elhatárolta az ún. parasztvárostól (Prinz Gy.–Teleki P. 1936–1938: 367–369, 372).
A magyar agrárváros morfológiai képe
A történelmi Magyarország városai függetlenül hajdani jogi helyzetüktől, alapvetően kétfélék. Az egyik fajta város hasonlít a nyugat-európai értelemben vett városra. Annak fejletlenebb, fiatalabb, szegényesebb változata. Látszik rajta, hogy európai minták alapján építették. Ezekkel a városokkal, ahova pl. Budát, Pozsonyt, Kassát, Bártfát, Kőszeget, Sopront, Kolozsvárt, Brassót, Nagyszebent, Segesvárt stb. sorolhatjuk, a magyar néprajz keveset tud kezdeni, hacsak agrárnépességüket, illetve az agrártermelés és az agrárkereskedelem iránti fogékonyságukat nem veszi vizsgálat alá. A másik fajta város, a 18–19. századi történetiségben, de jobbára még a 20. század első felében is, külső képét tekintve óriásfalu volt, amelynek párhuzamai Kelet-Európa tájai felé vezetnek el. Uralkodó várostípusnak tekinthető a magyar Alföldön, de előfordul a környező vidékeken is. Városi feladatai, központi szerepköre, parasztpolgár lakói és falusias jellegű településképe miatt méltán számot tarthat a magyar néprajztudomány érdeklődésére.
A magyar agrárvárost sokféleképpen nevezik és nevezték a magyar tudományos irodalomban. Gyakran alkalmazzák rá a mezőváros kifejezést, holott ez történeti szempontból félreérthető. Nevezik az efféle várost elvétve parasztvárosnak is. Györffy István ezt az elnevezést ellenezte és helyette a gazdaváros kifejezést javasolta (Györffy I. 1926a: 105). Úgy véljük, hogy a szóban forgó magyar város nyelvi jelölésére az agrárváros kifejezés a legalkalmasabb.
Az agrárváros olyan település, amely elsősorban mezőgazdasági termelők lakó- és munkahelye. Népes helységként azonban környezete számára is ellátja a nélkülözhetetlen városi feladatokat. Piacok, vásárok színtere. Kézműves műhelyek tömörülési területe. Járási, megyei hivataloknak ad otthont. Nagy szellemi kisugárzású iskolák öregbítik hírét. Boltjai messzi vidékek áruit közvetítik és teszik elérhetővé. Orvosai, kórházai gyógyírt nyújtanak a testi bajokban szenvedőknek. Ügyvédei jó vagy rossz kalauzok az ügyes-bajos dolgokban. Bankházai, takarékpénztárai hitelt nyújtanak és árvereznek. Szellemi műhelyei könyvet, újságot, kalendáriumot adnak ki.
A 20. század közepe előtt a magyar Alföld agrárvárosai három építési övezetből álltak. Középen volt az emeletes házakat magába foglaló városmag a különféle középületekkel. Ekörül terült el a falusias építési övezet, amelyben jobbára parasztnépesség lakott. {45.} A harmadik övezetet a határban szétszórt tanyák jelentették, amelyek ezer szállal kötődtek az anyavároshoz.
1936-ban Mendöl Tibor morfológiai alapon az alföldi városok belterületének négy sávját különböztette meg: 1. falusias fokozat, 2. a hézagos kispolgári házsor, 3. a kispolgári sorház és végül 4. az emeletes ház fokozata (Mendöl T. 1936).
A FALVAK ÉS AGRÁRVÁROSOK BELTERÜLETE
A BELTERÜLET FOGALMA, NAGYSÁGA, KITERJEDÉSE
A belterület közigazgatási fogalom. Valamely közigazgatási egység: város vagy falu területének azt a részét jelenti, amely jobbára tömör településű. Nagyságát hatósági döntés határozza meg. Az a föld számít belterületnek, amelyet az illetékes hatóság azzá nyilvánított. A belterület és külterület határa nem természetes alakulású, így nem követi pontosan a tömör beépítés peremét. A belterületbe néha faluszéli, városszéli kertek, kisebb szántó- és legelőrészek is beletartozhatnak. A kétféle jogállású terület mesterséges határa időnként gazdasági vagy várospolitikai, községfejlesztési érdekből változtatható.
A belterület beltelkek, valamint a köztük és körülöttük húzódó közterületek együttese. A napi szóhasználatban a belterület egyet jelent az épített faluval és az épített várossal. A néprajzi irodalom, miként egy-egy beltelekre, valamely agrárváros vagy falu teljes belterületére is szívesen használja a melegebb belsőség szót.
ÁRKOK, KERÍTÉSEK, KAPUK A BELSŐSÉG PEREMÉN
A középkori Magyarország iparos, kereskedő- és bányavárosai, különösen a kőben gazdag hegyvidékiek, jórészt német minták alapján, az európai gyakorlatnak megfelelően szintén kőfalakkal vették körül magukat. Példaként említhetjük Sopront, Bártfát, Brassót stb. Az agrártelepülések, köztük az alföldi városok népének azonban nem tellett kőfalakra. A falvakat és az alföldi agrárvárosokat palánkok, árkok, sáncok, egyszerű tövis-, karó- és sövénykerítések övezték. A középkori Magyarország agrártelepüléseinek kerítéseiről, különösen a 14–15. századiakról, okleveles adatok vallanak (Szabó I. 1969: 166–167; Belényesy M. 1958: 118–121).
A városvédő árkok és kapuk rendszere különösen nagy múltra tekinthet vissza Debrecenben és Kecskeméten. 1405-ben Zsigmond király megengedte Debrecennek, hogy kőfallal kerítse körül magát, de a debreceniek a város kiterjedt volta és a kő hiánya miatt erre komolyan nem gondolhattak. Meg kellett elégedniök a kevesebb biztonságot nyújtó sáncárokkal, amelyet a török időkben sokszor emlegettek a városi jegyzőkönyvek. A középkortól a 18. századig az árok helye többször változott. Egyre kijjebb tolódott, követve a város növekedését és oltalma alá véve az árkon kívül rekedteket. Az árkot a lakosság építette és tartotta rendben közmunkával. A körülárkolt városba kapukon és kis ajtókon lehetett bejutni. A kapukon a szekeresek, a lovasok és az állatok jártak ki-be. Mellettük a 16. századtól sorompóházak álltak, amelyekben a forgalomra felügyelő őrök tartózkodtak. A hét kaput a hozzájuk vezető utcákról nevezték el. A kis ajtókon a közeli kerteket közelítették meg a gyalog járó debreceniek. A kis ajtók száma a 17. század második felében, a lakosság sokszori kérelmére kettőről hatra szaporodott. Debrecen „árkos védműve” hosszú fejlődés eredményeként a 17. század végére érte el azt a formáját, {46.} amilyennek a 18. századi térképek ábrázolják (Zoltai L. 1925: 13, 19; Sápi L. 1972: 9, 21; Gazda A. 1978; Balogh I. 1984: 511; Szendrey I. 1984: 165, 167–170).
Kecskemét védőárkáról sok szó esett a város török kori és 18. századi jegyzőkönyveiben. Háborús és veszélyes időkben a lakosok közül sor szerint haladva fegyveres őrséget rendeltek a kapuk mellé. A városnak öt nagy kapuja volt: a halasi, a vásári, a budai, a kőrösi és a csongrádi utcák végénél. Emellett három kisebb kapun is lehetett közlekedni (Hornyik J. 1927: 19–20; Iványosi Szabó T. 1987–1989. II).
A kerített városok világában különleges helyet foglalnak el az ún. hajdúvárosok, amelyeket katonáskodó nép számára, fejedelmi akarat hozott létre a háborúkkal, csatározásokkal terhes 17. század elején. A megszülető hajdúvárosok eleve kerített városként jöttek létre. Lakótelkeik övezetét árokkal, sánccal, palánkkal vették körül, amelyen kapukon {47.} lehetett átjutni. Böszörményben még a nagy kiterjedésű szálláskertövezet külső szélére is állítottak egyszerű kerítést sorompókapukkal (Györffy I. 1926a; 1926b).
Azokban a városokban, ahol a 16–18. századokban folyamatosan katonaság tartózkodott, vagyis ahol erődítmény állt, eleve nagy esély nyílt arra, hogy a város vagy a város egy része palánkkal vétessék körbe. A várak közelében szükség volt valamiféle külső várra, amely védelmi feladatokat is ellátott, emellett biztonságos helyet adott a vár kiszolgálóinak, a katonáskodó réteg egy részének és a várhoz kapcsolódó állami intézményeknek pl. sóházaknak, katonai élelmezési raktáraknak (prófuntházaknak) stb. E palánkkal körülvett külső erődítés szerepét legtöbbször a vár közelében elterülő város vagy városrész látta el. Példaként említhetnénk Szegedet, Szolnokot, Nagykállót, Ónodot (Reizner J. 1899–1900; Botár I. 1941; Filep A. 1969; Kereskényi M. 1986). A kisebb mezővárosok és a nagyobb falvak – miként általában mindenben – a városvédelem területén is igyekeztek utánozni a nagy agrárvárosokat. Debrecen és Kecskemét árkai, a vár mellett élő „katonavárosok” palánkjai, a hajdúvárosok erős sáncai példát jelentettek a kisebb és védtelenebb településeknek. Se szeri, se száma azoknak az adatoknak, amelyek alföldi helységek hajdani árkairól, kerítéseiről szólnak.
Az agrárvárosok sáncai, palánkjai a város lakosságát védték a kisebb erejű rajtaütések, a kóbor latrok ellen. Ezzel szemben a falukerítés és a falukapu elsődleges feladata az volt, hogy a határbeli vetéseket védje a faluból kikóborló állatoktól. Nyilvánvaló azonban, hogy a legegyszerűbb falukerítésnek is volt faluvédő szerepe, hiszen lehetőséget biztosított az átmenő forgalom ellenőrzésére, a nemkívánatos jövevények távoltartására.
A falukerítésre Felső-Őrségtől Moldváig az egész magyar nyelvterületről maradtak fönn adatok. Természetesen nemcsak a magyarság, hanem a vele együtt élő más népek falvaiban is előfordult. Különösen jellemző volt a 20. század eleji erdélyi román falvakban. A falukerítésre és falukapukra vonatkozó tengernyi irodalmi utalást itt nem vehetjük számba. Csupán néhány fontosabb, részletezőbb leírásra utalhatunk. (Uszkai M. 1846: 78; Györffy I. 1915–1916: I. 120–121; 1926a: 128; Madarassy L. 1933; Szabó T. A. 1940; Gunda B. 1941: 238–239; 1966: 367–370; Cs. Sebestyén K. 1944: 18; Belényesy M. 1958; Imreh I. 1973; 1983: 224–230; Kós K. 1976).
A falukerítést a magyar nyelvterületen porgolátnak, tanoroknak, garádjának, tövisnek, örökfalnak, határkertnek, ároknak, palánknak, falugyepűnek nevezték. Tövises élő-sövényből, fonott sövényből vagy karókból készült. Jó karban tartása, javítása a falu lakosainak közösségi kötelezettségei közé tartozott. A körülkerített falvakból, illetve falvakba legálisan csak a közösség által készített és fenntartott falukapukon lehetett ki- és bejutni. Ezek a kapuk a falun áthaladó vagy a faluból induló és faluba érkező utakon álltak, az utak és a falukerítés metszéspontjain. A falu kapuját porgolátkapu, tanórkapu, falukapu, vetéskapu, mezőkapu, pusztakapu, határkapu néven emlegették.
A magyarok lakta Lápos-völgyi Domokoson, amikor az emberek munkába mentek, behúzták maguk mögött a fakaput, hogy a kerítésen belül lévő jószág ki ne menjen a vetést rontani, a határban lévő jószág pedig ne jöhessen be a faluba. A kapura az ahhoz legközelebb lakó felügyelt. Csütörtök reggelente a környékbeli román falvak lakói Domokoson áthaladva igyekeztek a magyarláposi hetipiacra. Szekereik előtt domokosi gyerekek nyitogatták a falu kapuit. Munkájukért egy-egy krajcárt adtak nekik az átszekerező román utasok. Mindez megismétlődött délután, amikor a piacos szekerek hazafelé tartottak. {48.} Az első világháborúig sokszor előfordult, hogy tavasszal román vándorpásztorok terelték át a falun juhnyájaikat. A falukapu előtt megálltak. A domokosi bírónak igazolták, hogy juhaik járványos betegségben nem szenvednek, majd kapupénzt, tretyinát fizettek. Az őszi visszaterelés alkalmával a kapupénzt sajttal, túróval is megválthatták a román juhászok. A kapupénz vagy az azt megváltó sajt a bíróé és a falukaput gondozó gazdáé lett. A nyáj terelésében segítkeztek a kapunyitogató domokosi gyerekek, akik serénykedésükért kukoricakenyeret, sajtot, furulyát, bocskorszíjat kaptak a román juhászoktól (Gunda B. 1966: 368).
A falukerítések és falukapuk fölött lassan eljárt az idő. A 20. század első felében már útjában álltak a terjedő motorizációnak és a korábbinál jóval élénkebb közúti forgalomnak. Ezért felszámolódásuk, eltűnésük elkerülhetetlenül bekövetkezett.
FALU- ÉS VÁROSRÉSZEK A HELYNEVEK TÜKRÉBEN
A hosszúra nyúlt falvak és a nagy kiterjedésű agrárvárosok belterülete legtöbbször jól elhatárolható településrészekre tagolódott. Ez nem állt ellentétben a települési egységgel. A tagolódás nagyon sokféle okra vezethető vissza. Első helyen említhetők a földrajzi okok: a megnyúltság, a nagy kiterjedés, természeti választóvonal: patak, tó, hegy, domb, völgy szerepe stb. Utána sorjázhatnak a történelmi okok: régebbi közigazgatási különállások; a településrészek „korkülönbségei”; nyelvi, nemzetiségi, vallási csoportok szerint történt telephely-foglalások; társadalmi rétegek, vagyoni állapot, foglalkozások szerinti elkülönülések stb.
A településrész-nevek sokaságából gyakoriságuk folytán kiemelkednek az Alvég-Fölvég, Alsóváros-Fölsőváros jellegű nevek. Az egész magyar nyelvterületen előfordulnak. Némely település Alvégre–Fölvégre tagolódása a középkor századaiig visszakísérhető. Az Alvég–Fölvég jellegű falurésznevek olyan falurészekre vonatkoznak, amelyek fekvésük irányával, égtájakhoz viszonyított elhelyezkedésükkel vagy térszintjük különbözőségével különülnek el.
Az Alvég és a Felvég elkülönülésének mértéke koronként és helységenként változott. Sok helyen a két falurész megkülönböztetése még a 20. században is hozzátartozott a falu mindennapi életéhez. Másutt az Alvég és a Felvég elnevezések csak a régi idők homályos emlékeként sejlettek föl az öregek emlékezetében vagy régi írások lapjain.
A részekre tagolódó falvakban és kis mezővárosokban, ahol a külön nevet viselő részek társadalmi önszerveződése magas fokra jutott, rendszerint külön településrészt jelentett a templom körül kialakult faluközpont, falumag, amelyet faluközepe, faludereka, középszeg, középszer neveken emlegettek.
A vég, a szeg és a szer, egyéb jelentéseik mellett, jellegzetes falurész-névelemek. Nemcsak az eddig emlegetett al-, fel-, közép- szócskával alkotnak összetételt, hanem nép-nevekkel, földrajzi köznevekkel, családnevekkel és sokféle más szóval egyaránt. A többitől elkülönülő faluszéli utcák jelölésére gyakran használják a sor megnevezést, amely legtöbbször a „féloldalas” beépítettségre is utal. Általában akkor nevezik sornak az utcát, ha csak egyik oldalán sorakoznak házak.
A kerített városok falain és sáncain kívül eső külvárosok és elővárosok jelölésére a középfelnémet Hochstadt szóból alakult ki a középkor végén a hóstát szó. Hustác és hóstya változatai is előfordulnak. A hóstátok lakói jobbára földműveléssel, szőlőműveléssel, kertészkedéssel, fuvarozással foglalkoztak. A külváros jelentésű hostát közszó {49.} fokozatosan merevedett egy-egy külső városnegyed nevévé, vagyis földrajzi névvé. A sárospataki hóstátokról sok adatot őriztek meg a 17. századi városi jegyzőkönyvek (Román J. 1965: 269, 270). A magyar néprajzi irodalomban a kolozsvári Hóstát a legismertebb (Szabó T. A. 1946: 58).
A Hóstáthoz hasonló külvárosi helynév a Majorok. Előfordul többek között Győrben, Pápán, Désen, Nagyenyeden, Sárospatakon, Kolozsváron. Arra utal, hogy területén valaha a városi polgárok mezőgazdasági telephelyei csoportosultak. (Szabó T. A. 1933: 24; 1943: 7; 1946: 81; Hantos Gy. 1934; Bognár I. E. 1943: 135; Filep A. 1961; Román J. 1965).
Szolnok, Sárospatak, Nagykőrös régi irataiban előfordul a Belsőváros helymegjelölés. A csongrádi Belsőváros helynév a 20. század végén is használatos. A Belsőváros-Külső-város jellegű helynevek magyarázatához nagymértékben hozzájárult Andrásfalvy Bertalannak az a tudósítása, hogy a Duna mellékén, a két Sárköz tájékán a hagyományos térszemléletben a belső a folyó felé eső, a külső a folyótól távolabb eső helyre utal. „A belső a rejtettséget, védelmet, az elrejtőzés lehetőségét biztosító ártéri erdőt és szigeteket, a külső pedig a nyílt árvízmentes szintet jelenti, ahonnan ellenség hírére be, az ártér rejtekeibe menekült a nép” (Andrásfalvy B. 1973: 10). Talán hasonló térszemlélet jellemezte a Tisza menti táj népességét is. Valószínűleg a nagy folyók mellékének ezzel a különleges térszemléleti hagyományával függ össze a Tisza kanyarulatában megbúvó legvédettebb csongrádi városrész, a tényleges városközponttól viszonylag távol eső, régi és nagy-hírű Belsőváros, sokakat névferdítésre sarkalló, nagy múltú megnevezése.
Vannak olyan jellegzetes településrész-nevek, amelyek egyéni arculatú különleges elnevezések, mégis ismétlődnek, több településen is előfordulnak. Ilyen településrésznév mindenekelőtt a Tabán és a Burgundia. Mindkét név évszázadokra visszakövethető, eredetük azonban még nem kellően tisztázott. A Tabánról viszonylag sokat, a Burgundiáról azonban alig írtak a kutatók. Olyan helységben is van példa Tabánra, amely a 18. században települt. Ilyen mezőváros a bácskai Topolya. Országszerte ismert a budai Tabán helynév. A néprajzi kutatás nevezetes városrésznévként tartja számon a halasi és a hódmezővásárhelyi Tabánt is. Pesti Frigyes helynévtára csak Pest megyéből 16 Tabánt tartalmaz. Előfordul a helynév a Dunántúlon és Észak-Magyarországon is. Tobán, To-bány alakja is lehetséges. A Tabánok általában zegzugos, régimódi házakban bővelkedő, mérsékelten módos lakosságú városrészek. A tabán szó valószínűleg török eredetű, és valószínűleg a bőrkikészítéssel, a tímársággal kapcsolatos. Természetesen ebből nem következik, hogy valamennyi magyarországi Tabán nevű városrészben hajdan tímárok laktak (Kakuk Zs. 1955).
A Burgundia városrésznév legrégibb példáit Kecskemétről és Debrecenből ismerjük. Kecskeméten 1589-ben, Debrecenben 1599-ben jegyezték föl először. A Magyarországon előforduló Burgundia városrész és falurész nevek többsége valószínűleg a régebbi Burgundiák nevének utánzásával, analógiás úton jött létre.
A Burgundia helységrésznév sok magyar városban és faluban előfordult a 17–19.században. A fenti példákon túl megemlítjük még a Zemplén megyei Olaszliszka, a Komárom megyei Kocs és Szeged Burgundiáját. Sajnos a Burgundia név magyarországi szereplésének magyarázatával még adós a magyar nyelvtudomány. Kérdés, hogy e nevezetes kelet-franciaországi tartomány neve miként került a magyar városok és falvak névadási gyakorlatába? Az mindenesetre valószínűnek látszik, hogy Magyarországon a Burgundia {50.} névvel olyan város- és falurészeket illettek a 18–19. században, amelyek a régi városmaghoz, falumaghoz csatlakozva újabb településrészként keletkeztek.
A Burgundia helységrésznevek, a Tabánokkal ellentétben, a 20. századra legtöbb helyen kimentek a divatból. Történelmi emlékké váltak. Fokozatos visszaszorulás, csökevényesedés után kihullottak a helyi lakosság szóhasználatából és emlékezetéből (Zoltai L. 1925: 19–20; 1939: 102; Hornyik J. 1927: 20; Györffy I. 1929: 19; Fél E. 1941: 32–33; Bálint S. 1957: I. 199; Bárth J. 1984c: 425–427; Szendrey I. 1984: 164).
TIZEDEK, FERTÁLYOK, AUTONÓM UTCÁK
A 16–19. századi adatok tanúsága szerint sok magyar város és falu önkormányzatában, társadalmi és gazdasági önszerveződésében, valamint belső rendfenntartásában fontos szerepet töltöttek be a viszonylagos önállósággal rendelkező településrészek: tizedek, fertályok, autonóm utcák. E témakörre igazából Milleker Rezső irányította rá a kutatók figyelmét 1939-ben „A székely tízesek” című szenvedélyes hangú tanulmányával. Úgy vélte, hogy a székely tízesek a honfoglaláskori magyar hadszervezet maradványai. A honfoglaló magyarság katonai kötelékben, tízes, százas szervezetben telepedett le. Egy-egy tized harcosainak és családtagjainak telephelyeiből keletkeztek a falvak. A hajdani katonai-társadalmi értelemben vett tizedek nyelvi emlékei a székely tízesek és a magyar városok történeti forrásaiban előforduló tizedek, még ha azokat német hatásra a fertály szóval helyettesítették is (Milleker R. 1939).
A tized-tízes-fertály problémakör alapvető kérdései a következőképpen fogalmazhatók meg:
1. Valóban keleti hozadékunk-e a tízes szervezet vagy Közép-Európába érve is megismerhettük?
2. Van-e összefüggés a honfoglalás kori magyarság tízes szervezete és az újkori magyar helységek tizedei, tízesei között?
3. A nyugat- és észak-magyarországi polgárvárosok fertályai, az alföldi és dunántúli agrárvárosok tizedei, valamint a székely falvak tízesei azonos tőről sarjadtak-e?
A feltett kérdésekre a kutatás eddigi eredményei alapján még nem adható megnyugtató válasz.
Milleker Rezső szenvedélyes fejtegetéseivel ellentétben úgy véljük, hogy az egri fertályok és a csíki székely tízesek nehezen sarjadtak egy tőről. Esetükben teljesen különböző dolgokról van szó. Az egri fertályok, miként a magyarországi polgárvárosok fertályai általában, egy európai városi közigazgatási, rendészeti kultúra részeseiként élték életüket. Különös színt jelentenek a Debrecen jellegű városok, ahol egyrészt a települési alegységek utca és tized neve, másrészt az autonóm településrészek birtoklási és gazdálkodásszervezési önállósága jelenti a magyar sajátosságot. A székely falvak tízesei még komplikáltabb képet mutatnak. A feltárt adatokból egyelőre nem tisztázható, hogy a tízesnek nevezett településrészek a hajdani társadalmi tízes szervezet és az ezzel összefüggő tízes csoportokban történt megtelepedés emlékei-e, miként ezt többen állítják, vagy pedig régi társadalomtörténeti vonatkozású szóval megnevezett újabb települési alakulatok, amelyeket a 18. századi székely határőrvidék katonai célú regulái élesztettek és éltettek.
Imreh István óvatos a tízes történelmi útjának megítélésében. A tízest praktikus települési alegységnek látja, amelynek létrehozásához és fennmaradásához a nagy létszámú {51.} kommunitás és a nagy belterületű település jobb szervezhetőségének igénye is hozzájárult. Rámutatott arra, hogy az átlagosnál kiterjedtebb és népesebb csíki falvakban vált a legjelentősebbé a tízesek szerepe és önállósága. Felsorolja azokat a 18–19. századi rendeleteket, amelyekben a határőrség katonai vezetői határozottan szorgalmazták a faluk tizedekre osztását, hogy ezáltal adminisztratív ügyekben a falu és a falusbíró mellett a tizedek vezetőire is támaszkodhassanak. Tudósít arról, hogy talán a főkormányszék rendeleteinek hatására a szász városokban és falvakban a sokat emlegetett szomszédsági közösségeken kívül Zehntschaften néven a tízesek is fellelhetők. A határőrkatonaság kereteiben élő Beszterce–Naszód vidéki románság faluközösségei szintén tízesekre tagolódtak (Imreh I. 1983: 67–68; Imreh I.–Pataki I. 1992: 94, 278).
Debrecen városa a 16–19. században járásokra, utcákra, tizedekre tagolódott. Az 1552-ben már létező két járás kerületfélét jelentett, amelynek, mint területi keretnek a szenátorok jelölésében, választásában volt szerepe. A városkormányzat, a népi önigazgatás alapegységének az utca tekinthető. Az utca szó azonban Debrecen történeti forrásaiban mást takar, mint a 20. századi magyar köznyelvben. Nem egy közlekedő utat jelöl két oldalán házakkal, hanem több utca együttesét, utcacsoportot, kisebb városnegyedet. A debreceni értelemben vett utcákat az ún. derék utcák nevével emlegették. A debreceni polgár a derék utca neve mellől az utca szócskát rendszerint el is hagyta. A „Péterfiában”, „Csapóban”, „Piacban”, „Hatvanban” stb. helymegjelöléseket használta.
Az utcák, pontosabban az utcacsoportok tizedekre tagolódtak. A tizedek nagysága, házaik és népességük száma fölöttébb különböző volt. Valószínűleg a tizedben lakók anyagi helyzete, „tehetsége”, „értéke”, gazdasági ereje határozta meg a tized nagyságát. A 17. században előfordult 40 házas és 60 házas tized egyaránt. 1607-ben egy tizedre átlagban 53–54 ház esett. Föltehetőleg az a cél lebegett a városi önkormányzat előtt a tizedbeosztás során, hogy a kialakított tizedek azonos gazdasági súlyt képviseljenek, nagyjából azonos teherbíró képességgel rendelkezzenek. Következésképp, a tizedek száma évszázadok alatt többször változott. Ha nehéz idők jártak, és fogyott, szegényedett a lakosság, a városi tanács csökkentette a tizedeket. Ha nyugalmasabb idők következtek, és szaporodott, gyarapodott a népesség, több tizedet kellett kialakítani. A tizedek száma a 17–19. században 30 körül mozgott.
Az utcák legfontosabb népi tisztségviselői az utcakapitányok voltak, akiket a tapasztalt utcabeliek közül évente választott meg az utca lakóinak gyűlése. Legtöbbször két kapitány működött egy utcában. A kapitányok munkáját a szintén évente választott tizedesek segítették. Az utcakapitányok és tizedesek tanácskozását kapitányszéknek nevezték, amelynek szűkebb bíráskodási jogköre is volt. Az utcakapitány elnevezés Debrecenben már 1551-ben előfordult. A 16. században azonban még használták a korábban gyakori utcabíró tisztségnevet is. A 17–19. században az utcakapitány megnevezés tekinthető általánosnak.
Az utcákat alkotó tizedek élén a tízházgazdák álltak, akiket az utcabeliek gyűlése választott meg egy esztendőre. Az utcáknak volt fizetett deákja, kocsisa, ökrésze, éjszakai strázsája-vigyázója, pásztora.
A kapitányok felelősek voltak utcájuk éjjeli és nappali rendjéért, a csavargó, kétes elemek távoltartásáért. Szervezték, vezették, irányították az utcaszerben végzett közmunkákat: az árkok, kapuk, utak, pallók karbantartását. Ha a városnak fuvarra volt szüksége, a megfelelő számú szekeret előállították. Ők szedték be a bírságokat, pl. a tűzoltáshoz {52.} előírt víz, a kapitányvíz hiánya miatt kivetett bírságot. Együttműködtek a szenátorokkal a rendkívüli adók beszedésében. Felügyeltek az utca ingatlanainak használatára.
A régi debreceni utca valóságos települési, önkormányzati, gazdasági és szervezeti egységként működött, amelynek élén választott népi tisztségviselők álltak. Némelyik utcacsoportnak saját vásártartási joga volt, amely visszanyúlt a 15. század közepéig. Az utcák külön vásártartási jogára több példa ismert a Kárpát-medencéből (Csizmadia A. 1983: 50). A legtöbb debreceni utca saját temetővel is rendelkezett. A közös csordák, nyájak utcánként szerveződtek. A közösségi pásztorokat az utcák alkalmazták. Minden utcának volt saját közös háza, amelyet utcaháza néven emlegetnek a források. Az utcaháza nem közhivatalok hajléka gyanánt hasznosult, mint a városháza, községháza, hanem inkább majorsági udvar képét öltötte istállókkal, aklokkal, magtárakkal, cselédlakásokkal. Természetesen az utca népe is itt gyűlt össze gyűlések, választások idején. Itt tartotta üléseit a kapitányszék is. Az utcák közös épületei közé tartoztak a bikaaklok, csordásházak és a tűzre vigyázók tartózkodási helyei: az őrzőházak. Minden utcaközösség tartott igavonó állatokat, lovas és ökrös szekereket.
1833-tól az utcák önkormányzata és az utcakapitányok, tízházgazdák szerepe fokozatosan vesztett régi jelentőségéből. A városi közgyűlés 1836-ban megszüntette az utcák külön gazdálkodását. Az utcaházak és más utcatulajdonban lévő épületek telkei városi középületek és kaszárnyák telkei lettek. 1872-ben, a közigazgatás országos rendezésekor Debrecenben is végleg megszűntek az utcakapitányi, tizedesi és tízházgazdai tisztségek (Zoltai L. 1939; Sápi L. 1978; Szendrey I. 1984).
Az Alföld többi településéről a tizedeket illetően csak nehezen értelmezhető, néhány szavas adatokra van utalva a kutató. Kecskemét tizedei messzire, talán a 16–17. század fordulójáig visszakövethetők (Milleker R. 1939: 31). A 17–18. században viszonylag sok szó esett róluk a tanácsi jegyzőkönyvekben és a városi statútumokban. Egy 1768. évi rendelet szerint minden tized élén választott tizedbíró állt, akinek tizedes és kapitány segített a feladatai végrehajtásában. A helyi közéletben fontos szerepe volt a tizedgyűlésnek. 1697-től emlegették a tizedkocsikat és tizedkocsisokat. Egy 1678. évi tanácsi jegyzőkönyvben bővebb terület- és funkciómeghatározás nélkül járásról is szó esett, amely több „tized allya” népet foglalt magába (Iványosi-Szabó T. 1987–1989).
A kiskunsági mezővárosok tizedeiről jobbára szűkszavú említések tanúskodnak. 1797-ből ismertek a halasi tizedbírák kötelességei. Tevékenységük jórészt a rendfenntartásra szorítkozott. A 7 halasi tizedbíró munkáját többek között 28 botos strázsa segítette. A házak sorrendjében választott botosoknak a tized botja adott nevet, amelyet közszolgálatuk alatt magukkal hordoztak, majd a szolgálatban következő társuknak továbbadtak. (Bánkiné Molnár E. 1987: 142–146).
A 19. század közepén Szolnok hét tizedre tagolódott (Botár I. 1941: 5). Karcagon a redemptio arányában történő földosztást mindig tizedenként utca- és házsorjában végezték (Bellon T. 1974. 103). Szirbik Miklós makói református lelkipásztor 1836-ban tizedek szerint haladva sorolta fel Makó város református családfőit (Szirbik M. 1979: 73–94). Hódmezővásárhelyen a város tizedbeosztása elevenen élt a 18. században (Tárkány Szücs E. 1961: 91–92).
A hajdúvárosok tizedbeosztása a 17. századig visszavezethető. Lakosságuk növekedésével tizedeik száma és tizedbeosztásuk rendje többször változott (Györffy I. 1926a: 117–118; 1926b: 195; E. Kiss S. 1972: 116; Szendrey I.–Nyakas M. 1980: 209; Nyakas {53.} 1984: 48). Biharnagybajomban a természeti viszonyoknak volt elsődleges szerepe a tizedhatárok formálásában. Az egy-egy porongon álló házcsoportot nevezték tizednek. A porongok, illetve tizedek között mély mocsaras, széles, sárfolyószerű utcák kanyarogtak. A folyamatos töltögetéssel a tizedek kifelé terjeszkedtek, az utcák pedig keskenyedtek. Szűcs Sándor tehát a tizedeket eredendően egy-egy szigetként értelmezte. A belső tizedek és a szélső tizedek között „idői elkülönülést” látott valószínűnek (Szűcs S. 1934: 446–449).
A dunántúli városok fertályokra, tizedekre tagolódását Csizmadia Andor tekintette át. A tizedbeosztás és a tizedesség nyomaira lelt többek között Győrött, Szombathelyen és Kőszegen. A fertálybeosztást és a fertálymesteri intézményt találta jellemzőnek Sopronban és Székesfehérváron (Csizmadia A. 1942b; 1983). A felföldi polgárvárosokat, például Besztercebányát, Lőcsét valószínűleg a német városjog hatására a 16–17. században a fertálybeosztás és a fertálymesteri intézmény jellemezte (Csizmadia A. 1942b: 14; 1983: 61; Demkó K. 1890).
A 17. század végén, a török kiűzése után Eger városa négy negyedre tagolódott. 1716-ban már 6 fertálya volt. 1716 és 1823 között a városnegyedek száma 12-re szaporodott. A 20. század első felében két új negyed keletkezett. Így lett a fertályok száma 1938-ra 14. A 18. század legelején a városnegyedek legfontosabb választott tisztségviselőjét latin szóval decurionak, magyarul tizedesnek nevezték. 1736-ban tűnt föl a német eredetű fertálymester elnevezés, amely hamarosan kizárólagossá vált Egerben. A fertálymesterek kötelességei a porció beszedésétől a városi tanács határozatainak tudatosításáig terjedtek. Teendőik többsége a „jó rend”megőrzésével volt kapcsolatos. A fertálymestereket a 18. században a negyedek lakói maguk közül évente választották. Fokozatosan alakult ki az a szokás, hogy csak a negyedek fertélymesterviselt polgárai vettek részt a választáson. A 18. század elején még terhes szolgálatot jelentett a fertálymesterség, kevés megtiszteltetéssel és tekintéllyel. A fertálymesteri tisztség társadalmi presztízse azonban folyamatosan nőtt. A 20 század első felében érte el csúcsait. Ekkor már magas rangú főpapok és jeles közéleti értelmiségi férfiak is nagy megtiszteltetésnek vették, ha fertálymesterek lehettek. A tekintélynövekedés együtt járt a választás akkurátus ceremóniáinak elszaporodásával és a Szent Apollónia-napi (febr. 9.) eskütétel látványos népünnepéllyé magasztosulásával. Az egri fertálymesterek ünnepi alkalmakkor piros bélésű százráncú fekete köpenyt viseltek. Kezükben szalagokkal ékesített díszes botot tartottak (Breznay I. 1939).
Erdély legfontosabb és legnépesebb városa, Kolozsvár a fejedelmi időkben, amikor magyar jellege dominánssá vált, negyedekre és tizedekre tagolódott. A 16. században az óvárost öt városnegyed alkotta. A városnegyedek száma időnként szaporodott. 1740 táján hosszú időre állandósult a tíz negyed. A városnegyedek tizedekre oszlottak. 1596-ban, amikor a tatárok betörtek Erdélybe, Kolozsvár 111 tizedből állt. A város vezetőségének határozata értelmében minden tizednek három puskást kellett kiállítani. A fejedelmi korszak letűnése után a tizedbeosztás szerepe halványulni kezdett, a negyedbeosztás jelentősége viszont növekedett. A tizedek élén választott tizedesek, a tíz negyed élén viszont szintén választott negyedkapitányok álltak. A tizedes és a negyedkapitány közvetítő volt a polgárság és a városi hatóság között (Csizmadia A. 1942a).
1980-ban ifjabb Kós Károly tanulmányt adott közzé a mezőségi Szék községi rendjéről (Kós K. 1980). Ebben részletesen leírta a táncéletéről elhíresedett nagyközség – hajdani szabadalmas város – autonóm utcáinak és tizedeinek működését.
{54.} Szék, mint nagy kiterjedésű és viszonylag nagy lélekszámú helység természeti okok miatt eleve három részre, három völgyre tagolódott. A három településrészt: Felszeget, Forrószeget és Csipkeszeget egy-egy utcaként emlegetik a székiek. Az utca szó itt nem egy közlekedő utat jelöl két oldalán házakkal, telkekkel, hanem településrészt, negyedet a rajta végigfutó főutcával és a hozzá kapcsolódó kisebb utcákkal. A jelentős önállósággal rendelkező utcák három csoportra, három közösségre tagolták a kifelé egységes közösségként mutatkozó széki társadalmat: a felszegi, a forrószegi és a csipkeszegi közösségre. A határ egy része közföld pl. erdő, legelő volt, vagyis községi birtoknak számított. A határ másik, magánbirtoklású része utcák szerint ugyancsak három egységre tagolódott. Elkülönülő határa és saját fordulórendszere volt Felszegnek, Forrószegnek és Csipkeszegnek. Az utcahatárok a kétnyomásos gazdálkodás követelményeinek megfelelően két-két fordulóra, a fordulók dűlőkre tagolódtak. A széki határ szántóföldeket, réteket magába foglaló része végeredményben úgy nézett ki, mintha három külön falu határa lett volna.
Az egy-egy utcában lakókat a határ utca szerinti tagolódása miatt nemcsak szomszédság kötötte össze, hanem szoros gazdasági érdekközösség és munkaszervezési kapcsolat is. Szék önkormányzati jogú három igazgatási alegysége: szege, utcája visszavezethető a 15. század közepéig. Az utcák mint közösségek rendelkeznek földtulajdonnal. A három településrész szélén lévő csordagyülekező helyek és az apaállatok eltartásához szükséges földek természetes módon az utca közös vagyonát képezték. Emellé az utcaközösség más szántókat és réteket is szerzett, amelyeket bérbeadással hasznosított. 1948-ban Felszegnek 13, Csipkeszegnek 27, Forrószegnek 95 holdas utcabirtoka volt. Az utcavagyon fontos hányadát jelentette a közösen tartott utcabika és utcakan. Az utcagyűlések megtartására használt utcaházat bérelték. Itt kapott helyet az utcaláda is az utcakasszával. A porgolátkapuk a község tulajdonában voltak, de felügyeletüket a három utca végezte. Az utcaközösség gondozta a saját határában lévő itatókutakat, dűlőutakat, sáncokat.
Az utca legfontosabb önkormányzati fórumát, az utcagyűlést általában a jeles napok előtti és utáni vásárnapokon hívták össze. A legtöbb gyűlést tavasszal tartották. Minden utcabeli házas férfinak szavazati joga volt. Az utcagyűlés minden fölmerült ügyben többségi szavazattal döntött. Pl. Forrószeg utcaszervezetének 1887-ben 33, 1932-ben 60 szavazó tagja volt. Az utca első emberét, az utcagazdát háromévenként Szent György-nap táján választották az utcagyűlés szavazati joggal rendelkező résztvevői. Ugyancsak háromévenként választották meg az utca jegyzőjét.
Mindhárom utca két-két tizedre oszlott. A tized elsősorban közmunkaszervezési keretet jelentett. Az utcával ellentétben nem volt birtoka, vagyona. Élén a tizedes állt, akit a tizedbeliek választottak a jelentkezők közül. Jelentkező mindig akadt, mert a tizedes mentesült a tizedre eső közmunkák alól. A tizedes szolgálatszerben osztotta be a tizedbelieket közmunkára. A temetésre szóló meghívás is tizedek szerint történt. A temetési táblát a tizedes indította el, és a tizeden végighaladva hozzá jutott vissza. Az utcaközösségek rendszeres bérért fogadták meg az alábbi alkalmazottakat: két polgárt hírvivésre és a pásztorbérek összegyűjtésére, két baktert éjszakai vigyázásra, egy utcamestert kút- és vályújavításra, öt-hat hajtót az utcahatár dűlőinek felügyeletére, különböző pásztorokat az utcánként szervezett csordák, csürhék, nyájak legeltetésére (Kós K. 1980).
A székely, különösen a csíki falvak tízeseit a 19. század közepe óta többen, többször igyekeztek számba venni és megörökíteni. 1853-ban Benkő Károly, 1868 és 1873 között {55.} Orbán Balázs, 1938-ban Bartalis János adatai alapján Endes Miklós, 1977-ben korábbi gyűjtései alapján Vámszer Géza (Benkő K. 1853; Orbán B. 1868–1873; Endes M. 1938: 41–43; Vámszer G. 1977: 260, 284).
Ha egy-egy falu esetében összevetjük a különböző szerzők által közölt tízes-neveket, feltűnik, hogy sok az eltérés. A tízesek számában és nevében mutatkozó különbözőségek sokféle okkal magyarázhatók. Az egyik alapvető ok maga a tényleges változás. Évtizedek alatt bizonyos tízesek egymásba olvadtak, mások korábbi tízesekből kiváltak. Egyes nevek elhalványultak, mások fölerősödtek. Előfordult, hogy a nevek egyszerűsödtek. Az évszázados egyedi név háttérbe szorulhatott és „Alszeg”, „Középtíz”, „Felszeg” jellegű egyszerűsödött név tolakodhatott a helyére. Mindebből leszűrhető, hogy a székely falvak tízesei nem merev határú, örök időkre szóló, rögzült nevű településrészek, hanem korszakonként változó, és a helybéli lakosság által is többféleképpen értelmezett települési és önigazgatási alakulatok.
Az is nyilvánvalónak látszik, hogy a tízes mint települési és önigazgatási keret a Székelyföldön keveredik a nemzetségi településrend családi bokraival. Nagyon sok esetben az egy család nevét viselő településrész nevében a tízes szó is helyet kap, holott a családnév + tízes szókombinációval megjelölt településrész önigazgatási értelemben valójában nem tízes.
A 17–18. századi falutörvények tanúsága szerint a tízesek fontos szerepet töltöttek be a faluközösségek gazdálkodásában és mindennapi életében. Szervezték a közmunkát, felügyeltek a rájuk bízott kerítésekre, kapukra, hidakra, árkokra. A tízes választott vezetőjét tizedesnek vagy tizedbírónak hívták, aki elöljáróként büntethetett is. Ő osztotta a {56.} tizede számára felosztható füvet és erdőt. A 18. század végén többször előfordult, hogy a tízes jogalanyként szerepelt. Csíkszékben, ahol a 19. század második felében is elevenen élt a tízes, „tízes-birtokosság” formájában, közvagyon-tulajdonosként polgári viszonyok között átvette a hajdani faluközösségek sok feladatát (Imreh I. 1983: 67, 68).
Az egymástól távol eső székely tízesek 20. századi életét jól példázza a Csíkszentlélek tízeseiről szóló leírás. Csíkszentlélek négy tízesből áll, amelyek hajdanán bizonyára külön falvakként éltek. A hegyekkel elválasztott tízesek legnagyobbika a Fitód vagy Fitód-tízes, amely további két részre tagolódik: a Feltízre és az Altízre. A második tízes a Bánátus patak völgyében települt Templom-tízes. Harmadik az Alszeg-tízes, amelyet Basák és Gálok tízeseként is emlegetnek. A negyedik tízes a Boroszló-tízes, amely összeépült a szomszédos Csíkmindszenthez tartozó Alsó-Boroszlóval. A négy tízes úgy él, mint négy apró falucska. Önálló határuk van. Az 1870-es évekig létezett a tízesek közös földvagyona. A négy tízest a közös községháza, templom, iskola, a közbirtok, valamint a csíkszentléleki kommunitásba való tartozás tudata és ténye kapcsolja egybe.
A tízes élén a választott tízesbíró állt. Munkájában egy tízespolgár segítette. Választott tisztségviselő volt még a határbíró. A bakterokat és hajtókat (mezőőröket) fizetésért alkalmazta a tízes. Minden tízesnek külön juhserege és esztenatársasága volt. A tizedenként szervezett juhtartás ügyeit az esztenabíró intézte. Minden tized külön tartotta kenderföldjeit. A tízesbíró számára sok feladatot adott a rendszeres és gyakori közmunkák szervezése, irányítása. A közbirtokosság vezetőségét a tízesek együttesen választották (Duka J. 1978).
Áttekintve szemlénket, megállapíthatjuk, hogy a tizedek, fertályok, autonóm utcák témakörében rengeteg kutatásra, sok alapos és pontos tanulmányra van még szükség ahhoz, hogy a megbízható általánosító összegzést elvégezhessük. Sajnos a kutatás jelenlegi helyzetében jóval több a kérdés, mint a biztos felelet. Az eddigi irodalom inkább csak jelzi a szükséges kutatások irányait. Az nyilvánvalónak látszik, hogy a tízesnek nevezett kis székely házcsoportoktól hosszú út vezet a parasztpolgári városok autonóm utcáiig, tizedeiig és még hosszabb a kőfallal kerített polgárvárosok fertályaiig. Az összekötő szál kibogozása vagy végleges elszakítása a jövő kutatásainak feladata.
A TELEPÜLÉS TAGOLTSÁGÁNAK SZEMPONTJAI ÉS OKAI
A régi magyar falu települési és társadalmi egysége sok esetben együtt járt valamilyen belső tagoltsággal, amelynek sokféle kiváltó oka lehetett. Ilyen kiváltó oknak számított a nemzetségi elrendeződés, a vallási, nyelvi, foglalkozási és társadalmi helyzet szerinti elkülönülés, a településrészek „korkülönbsége”, eltérő funkciója vagy egy természeti tényező településtagoló ereje.
A természeti tényezők településtagoló ereje örök és alig befolyásolható. Legjobb példa a folyóvíz vagy vízállás által kétfelé osztott város vagy falu. Tagoltságot okozhat a település egyes részeinek térszintkülönbsége is. Előfordul, hogy hegy ékelődik a falu két negyede közé. A településrészek eltérő funkciója alatt elsősorban a magyar városok és falvak hajdani megosztottságából adódó különbözőségeket értjük. A településrészek „korkülönbségei” nyilvánvalóan hozzájárulnak települési tagoltság kialakuláshoz. A társadalmi helyzet szerinti elkülönülés sok falu jellemzője volt a 18–19. században. A helynévadás is tükrözte, hogy egy-egy falurész mely társadalmi réteg jellemző lakóhelye. {57.} Példaként említhetnénk a „Nemes utca”, „Gazda sor”, „Zsellér sor”, „Lakó utca”, „Kus-tány”, „Bánom” helyneveket.
A település tagoltsága mögött meghúzódhat foglalkozási elkülönülés is. Az alföldi agrárvárosok iparosai legtöbbször külön utcában vagy negyedben működtették műhelyeiket. A dunántúli, erdélyi és felföldi polgárvárosok parasztjai pedig a városfalakon kívül külön parasztnegyedben építették föl házaikat. A magyar néprajzi irodalomban a kolozsvári Hóstát vált a legismertebb, legtöbbet emlegetett külvárosi paraszt-negyeddé. Pápán az iparos-kereskedő polgárság és a parasztság egymás közelében fekvő városnegyede a 17–18. században külön igazgatás alatt állt (Bognár I. E. 1943: 68–105).
Azok a települések, amelyeknek lakossága többféle vallás kötelékébe tartozott, szinte természetszerűen váltak tagoltakká. Legtöbbször külön utcában, negyedben telepedtek le a római katolikus és külön utcában, negyedben a protestánsok vagy a görögkeletiek, görögkatolikusok. A nyelvi, nemzetiségi elkülönülés települési tagoltságot formáló szerepére elsősorban a vegyes nemzetiségű vidékekről, pl. az erdélyi Mezőségről, a délibb Felföld középső tájairól, a 18. században újranépesített Békésből, Bácskából és Bánságból említhetők a legjobb példák. A nyelvi, nemzetiségi elkülönülés helyenként olyan méreteket öltött, hogy az egymás mellett élő nemzetiségek külön bírót választottak, vagyis hosszú ideig külön közigazgatási egységet alkottak. A lehetséges példák sorából Versecet és Gyulát említjük meg.
A települési tagoltság előidéző okainak sorában utoljára említjük a nemzetségek, rokonsági csoportok szerinti elrendeződést, palóc vonatkozású kifejezéssel szólva: a hadas települést. A nemzetségi településrend, amely régi kedvenc témája a magyar néprajznak, előfordult a Kárpát-medence egész területén. Lényeges sajátossága, hogy az azonos nevet viselő és egymással rokonságban álló családok vagy az egy nemzetséghez tartozók egymás közelében laktak. Ez a helyzet előállhatott úgy, hogy a rokon családok hajdanán egymás közelében telepedtek le, de kialakulhatott úgy is, hogy az első foglaló család szaporodtával a fiak és unokák az ősi ház környékén építették föl házaikat. A nemzetségi településrend megjelenési formája többféle lehet. Jelenthet egy falun belül egymástól némileg elkülönülő halmazos házbokrokat, jelenthet hosszan elnyúló település gerincén egymást követő nemzetségi szakaszokat, de megnyilvánulhat hosszú udvarok, közös udvarok, utcává alakult udvarok, a főbb utcából kiágazó nemzetségi közök, zugok formájában is.
A palóc hadas települések sorában legismertebb a nagyvisnyói, ahol az ún. hosszúudvarokban eredendően azonos nevű családok házai álltak egymás végében a telek két hosszanti oldalán egymással szembefordítva. Mikrokutatásokkal meg lehetett állapítani, hogy az ilyen telkeken valaha egy ház állt és a házban élő gazda leszármazottai építették a többi lakóépületet. A hosszúudvar kis utcává is válhatott (Fodor F. 1930a; Nagy B. 1960). Mátraderecske hadjainak települési elrendeződését mély történeti megközelítéssel és szemléletes kartográfiai ábrázolással Bakó Ferenc mutatta be (Bakó F. 1980). A szerző arra is ráirányította a figyelmet, hogy bizonyos derecskei hadak a középkorban hadanként szerveződött, egymástól távol álló, szétszórt kis csoportokban laktak a faluközösségi keretként létező Derecske határában. A kis hadas csoportok összetelepülése valószínűleg a 18. század elején történt meg (Bakó F. 1980: 218–221). Nagy-visnyón kívül a Palócföld más helységeiben is léteztek hadas udvarok a 20. században, {58.} így Rimócon, Felsőtárkányban, Tarnaleleszen, Borsodnádasdon, Sajónémetiben, Sajó-velezden, Bükkszenterzsébeten, Fedémesen, Őrhalmon, Márkházán és Tardonán (Bakó F. 1989: 337).
A bodrogközi Vajdácska, Cigánd, Ricse és Luka zsúfolt belsőségén ugyancsak jellemzőnek számítottak a hadak sokházas hosszúudvarai. Lukán a 20. század első felében még élt az emléke annak, hogy az egy udvarban élő rokon családok hajdan vagyon- és munkaszervezeti közösségben éltek. Közösen művelték földjeiket és a termést elosztották. A halászatot is közösen végezték és a zsákmányon osztozkodtak (Ébner S. 1925: 76–78). A Börzsöny északnyugati vidékének falvaiban az egymás végébe épített házakkal megrakott nemzetségi hosszú udvart hosszúfolyásnak nevezték (Novák L. 1977b: 280–281).
A palóc hadas települések hosszúudvaraihoz, hadas udvaraihoz formailag hasonlók a magyar nyelvterület legkülönbözőbb tájain előforduló közös udvarok, nemzetségi megülésű közök, zugok (Szűcs S. 1934: 444; Vajkai A. 1940: 334; Györffy I. 1943: 86; Lukács L. 1974; 1988; Dankó I. 1977: 194; Dám L. 1981: 383; H. Csukás Gy. 1992: 77–83).
Az utcácskává formálódott nemzetségi közös udvarok, hosszúudvarok jelentősen átalakult, városi rokonainak tekinthetők a nevezetes kézdivásárhelyi udvarterek (Vámszer G. 1970).
A nemzetségi településrend legrégiesebb, legszemléletesebb, legszebb erdélyi és moldvai magyar példáit ifjabb Kós Károly tárta föl. Kutatásai és tanulmányai révén az egy-egy nemzetség által létrehozott kis zsákutcákra és a faluban élő nemzetségek egymást követő lakótömbjeire egyaránt szolgáltatott adatokat a magyar néprajz számára a magyar nyelvterület hagyományőrző keleti tájairól.
A hosszan elnyúló Kászonfeltíz, Kászonaltíz és Kászonimpér faluegyüttesének patakok mentén haladó főbb közlekedési útjaiból kis zsákutcák, tréfás nevükön kutyaszorítók ágaznak ki, amelyeket az ott élő nemzetség, illetve az alapító család nevével vagy ragadványnevével jelölnek a kászoniak. Jellegzetes nemzetségi zsákutca Altízen a Gálok utcája, Bándi utcája, Feltízen a Szelesek (Balázsok) utcája, Kolumbányok utcája (Kós K. 1972b: 17–20).
A kászonihoz hasonló, nemzetségi zsákutcás településrend jellemzi néhány moldvai magyar falu, pl. Bogdánfalva, Lészped települését is. E falvak ulicának nevezett kis zsákutcáit vérek, vagyis rokonok lakják (Kós K. 1976; 1981).
A Hunyad megyei Rákosd törzsökös nemzetségei, első famíliái a hosszan elnyúló falu egy-egy szakaszán laktak. A nemzetségi faluszakaszok, tömbök a helyi történeti hagyomány rendjében követték egymást. Ugyanebben a sorrendben osztották föl a közösségi erdőt is. A templom körül elterülő temetőt is nemzetségek szerint parcellázták föl. Elkülönülő parcellába kerültek a beházasodott „aljas famíliák” és az idegenek. A temetőben a honfoglalás kori magyarság világképének megfelelően a nemzetségek fordított sorrendben követték egymást. A mindennapjait élő falu és a megholtak faluja mellett az égiekkel társalkodó ünneplő falu is nemzetségek szerint szerveződött. Ezt tükrözi a szigorú hagyományokat követő nemzetségi templomi ülésrend (Kós K. 1972a).
A rákosdihoz sok vonatkozásban hasonló, de némileg mégis különböző nemzetségi rend érvényesült a fekete-Körös-völgyi Jánosfalva településében, temetkezési rendjében és templomi ülésrendjében. A helyi hagyomány a nemzetségek érkezési sorrendjét tartotta {59.} elsődlegesen fontosnak. Ezért a legrégibbnek tartott Kádár nemzetség lakott a falu „legelőkelőbb” helyén. A rákosdi foltokkal, parcellákkal ellentétben a jánosfalvi temetőben a nemzetségek sorokat mondhattak magukénak (Kós K. 1978: 75–77).
A nemzetségi településrend nem volt ismeretlen a történelmi Magyarország nemzetiségei körében sem (Milleker B. 1886: I. 62–63; Iványi I. 1886–92: II. 630–631; Novák L. 1977b: 255, 281–283; H. Csukás Gy. 1986: 648).
A BELSŐSÉG LEGKISEBB ALKOTÓEGYSÉGE: A TELEK
A települések belterületének legkisebb alkotóegységét a 20. századi magyar köznyelv teleknek nevezi. A telek szó óriási pályát futott be. Sokféle jelentése alakult ki. A belterületi telket korábban Magyarország különböző tájain sokféle szóval jelölték. A magyar nyelvű történeti forrásokban és a népi szóhasználatban a beltelek megnevezésére az alábbi szavakat használták leggyakrabban: fundus (funtus) (Duna–Tisza köze, Dunántúl, Középső-Felföld), porta (Alföld, Kisalföld, részben Keleti-Felföld és Dunántúl), élet (Er-dély, Moldva), jószág (Erdély), bennvaló (Erdély), házülés (Göcsej), örökség (Baranya), tercia (Kelet-Dunántúl), tanya (Kalocsa környéke), belső telek (hivatalos iratokban országszerte), házhely (beépítetlen telekre általános) (MNA I. 4. térkép; MT; ÚMTSZ). A telek szó porta, fundus jelentésének kései és hivatali indíttatású kifejlődésére utal, hogy e régi és sok jelentésű szóval néhány helyen a porta egy részét, mégpedig udvaron kívül eső perifériális részét nevezte meg a népi szóhasználat (Gönczi F. 1914: 401, 475–476; Bárth J. 1974: 97; Kós K. 1976: 21–22).
A településekkel foglalkozó tanulmányokban szokás szabálytalan és szabályos telkekről írni. A szabálytalan telkek, hacsak nem magányos települések telkei, szabálytalan telektömböket alkotnak. A szabálytalan formájú telekcsoportok között girbe-gurba utcák, szabálytalan terek húzódnak. A szabálytalan telkek tehát általában halmaztelepülés velejárói. Ezzel szemben a szabályos telkek szabályos telektömböket formálnak, ami egyenes utcákkal, rendezettséggel jár együtt.
A magyarországi telkek többsége szalagtelek, amely részekre tagolódik. Legfontosabb része az udvar, amely tulajdonképpen az épületek előtti-közötti közlekedőtér. Általában a legfontosabb épületeken túl, a telek közepén elkülönítenek egy területet a gabonanyomtatás, gabonacséplés, alom-, takarmány- és tűzifatárolás céljaira. Ezt a területet leggyakrabban szérűskertnek nevezik. Ezen túl következik a telek harmadik egysége, a veteményes- vagy gyümölcsöskert. Ez a hármas osztás egy jellemző séma, amelynek sokféle változata lehetséges. Ritkán bár, de ettől teljesen eltérő felosztási rend is előfordul. A telektípusok tulajdonképpen a telekbeosztás és az épületrend változatai.
A régebbi néprajzi irodalom két telektípust, illetve udvartípust különböztetett meg: az ún. csoportos udvart és a soros udvart. E tipologizálás különösen Bátky Zsigmond nagyhatású összefoglalásában, valamint Miskolczy László és Vargha László nagykunsági építészeti monográfiájában kapott jelentős hangsúlyt (Bátky Zs. 1941–43: I. 114–117; Miskolczy L.–Vargha L. 1943: X). A két kifejezés nem tökéletes, nem elég szemléletes, jobb híján azonban máig használatban van. Csoportos udvarnak nevezik az olyan udvart, amelyet két-három vagy négy oldalról körbevesznek a külön tetők alatt álló épületek. Különösen tanyákon gyakori ez a típus. Soros udvarnak nevezik az olyan udvart, amelynek egyik hosszanti oldalán sorakoznak egymás után, legtöbbször csökkenő tetőmagassággal az épületek.
{60.} Nyilvánvaló, hogy ez a rendszerezés leegyszerűsítő, elnagyolt és sematikus. Nem terjed ki a változatokra. A Kárpát-medencében előforduló telkek sokszínű és bonyolult valóságának megjelenítésére 1979-ben Barabás Jenő kidolgozott egy szűkszavú, de körültekintő tipológiai rendszert. Vállalkozását kísérletnek, rendszerezési próbálkozásnak nevezte. Olyan kérdésekre irányította a magyar néprajzkutatók figyelmét, amelyekre az elmúlt évszázadban kevés gondot fordítottak. Remélhetőleg a nem túl távoli jövőben az eddig közölt, valamint az ezután feltárandó adatok összegezésével alapos néprajzi feldolgozás születik a magyar telektípusokról. Most csak egy rövid áttekintésre vállalkozhattunk, amelynek elkészítése során figyelembe vettük Barabás Jenő tipológiai kísérletének néhány alapötletét és egy másik rövid elemzésének legfontosabb tanulságait (Barabás J.–Gilyén N. 1979: 17–21; 1987: 54–57).
A szabálytalan udvar épületei a telekhatárhoz, a telek mellett elhaladó úthoz és egymáshoz viszonyítva is rendszertelenül állnak. A 20. századra fölöttébb megritkult ez a telektípus. Korábban főleg tagolt domborzatú területeken, pl. Göcsejben, Őrségben, Erdélyben fordult elő. Földrajzi adottságokhoz való igazodás miatt, vagy egyéni tudálékosság és újítási ambíciók gyümölcseként másodlagosan is bármikor kialakulhatnak változatai (Bárth J. 1984b: 735–736).
A soros udvarnak többféle változata fordul elő. Az egysoros udvar épületei a telek hosszanti oldalán egymás végében sorakoznak. Tetőmagasságuk általában csökkenő. Elöl az utca felé áll a lakóház. Ezután következnek az istállók, színek, ólak. Tiszta formája főleg a Dunántúlon fordul elő. Egysorosnak mondható az udvar akkor is, ha a nagyobb épületeket magában foglaló sorral szemben egy-két kisméretű épület áll (pl. nyári-konyha). Ez a forma az egész magyar nyelvterületen elterjedt (Miskolczy L.–Vargha L. 1943: XVII–XVIII; Dám L. 1975: 33; Pintér I. 1986: 114. 8. ábra; Balassa M. Iván 1990: 8; Harkai I. 1991a: 55). A kétsoros udvar fontos jellemzője, hogy az udvaron a lakóházzal, illetve a lakóház sorával szemben másik épületsor is húzódik, amelyben szintén van jelentős, nagy épület, pl. csűr, istálló. Feltétele a viszonylag széles telek (Gilyén N.–Mendele F.–Tóth J. 1975: 30–31).
A keresztcsűrös udvar Észak-Magyarországon, a Dunántúlon és Erdélyben egyaránt előforduló udvartípus. Neve arra utal, hogy a csűr az udvar belső végén keresztben, vagyis az utcával párhuzamosan áll. Mintegy lezárja az udvart. A csűr mögé, a szérűskertbe, veteményeskertbe a csűrön keresztül a nagy csűrkapukon át lehet kimenni. Ha a csűr rövidebb a telek szélességénél, két végéhez kerítést állítanak, hogy az aprójószág ne tudjon kimenni a kertbe. Különleges változata a keskeny szalagtelkes falvakban fordul elő, ahol a csűr hossza megegyezik a telek szélességével. Ilyen esetben a csűrök védőfalat, védőkerítést alkotnak az udvarok alján (Kós K. 1972b: 24–25; 1978: 26.f.; Selmeczi Kovács A. 1976: 20–25; Pintér I. 1986: 114. 9. ábra; MNA IV. 265. térkép).
Bizonyos értelemben az előbbi típus ellentéte az utca felől melléképülettel határolt udvar. Előfordul, hogy hátfalával az utca felé, vagyis az utcával párhuzamosan kisebb házat vagy hatalmas kőlábas kukoricagórét, kőmagtárat építenek a telekhatárra. A melléképület és a lakóház közé nagykapu kerül, a szomszéd ház sarka irányában pedig rövid kerítés húzódik. A telekhatárra került épület tehát valósággal beleépült a kerítésbe. Az utcával párhuzamos kisház nyárikonyhaként, kamraként, illetve korábban a nagycsalád fiatal házaspárjának hálóhelyeként különösen jellemző volt a kalocsai szállásokon. A {61.} telekhatárra épített kőlábas kukoricagórékra a bácskai Tisza mentéről, a Bánságból és bihari tájakról egyaránt van adat (Dankó I. 1977: 326–338; MNL 1: 185, 209).
A hajlított házas udvar alapvetően kétféle, aszerint, hogy hol helyezkedik el az L betű talpához, illetve a csizma fejéhez hasonló alakú épülethajlás: elöl az utca felől, vagy hátul a kert irányában. Az utca felől eső hajlás lehet rövid, ilyenkor általában kerítés, kapu köti össze a szomszéd telek házával. Lehet azonban olyan hosszú, hogy eléri a szomszéd telek végét és teljesen lezárja az udvart az utca felé. Ilyenkor az udvar szárazkapun át közelíthető meg. Az utca felé eső hajlás az utcavonalra épített és az utcával párhuzamosan álló épületszárny mindig a legrangosabb helyiségeket, pl. a „tisztaházat”, „tisztaszobákat” foglalja magába (Tóth J. 1975: 123–124; Barabás J.–Gilyén N. 1987: 27, 129). A telek utca felőli végét lezáró, szárazkapus hajlított nagygazda házak különösen jellemzőnek tekinthetők az alföldi mezővárosokban, valamint a Bácskában, ahol meghatározó szerepük volt a főterek és főutcák képének formálásában (Solymos E. 1972: 158–159; Novák L. 1989: 220, 478–534; Harkai I. 1991a: 31). Ha a lakóépület hátsó, kert felőli végén épült a behajtó utcával párhuzamos szárny, mindig kevésbé rangos funkciójú helyiségnek nyújtott teret. Legtöbbször istálló, kamra, kocsiszín gyanánt használják a hátul behajló szárnyat (Gönczi F. 1914: 420, 433; Tóth J. 1975: 28–29, 29–40).
Szélesebb szalagtelkeken, táblatelkeken, és magános telepeken épületekkel körbefogott udvar alakítható ki. Nem számítjuk az efféle udvarok közé azokat, amelyeknek egyik oldalát a szomszéd lakóház zárja le. Csak azok az udvarok sorolhatók ide, amelyeket valamely telek saját épületei fognak közre. Az udvart három vagy négy oldalról keretező épületek állhatnak lazán és szorosabban egyaránt. Ha kisebb a rés az épületek között, az udvar jóval zártabb képet mutat. Gyakori, hogy néhány épület érintkezik is egymással. Ez az udvartípus ott jöhet létre, ahol a különböző épületeket nem egy fedél alá építik, hanem külön épületként áll a telken a lakóház, az istálló, a nyárikonyha, a disznóól, a tyúkól, a szín, a góré, és ha csűrös területről van szó, akkor a csűr. Viszonylag zárt udvarok fordulnak elő a Nyugat-Dunántúlon. Kisebb-nagyobb hézagokkal három-négy oldalról körülépített udvarok sokasága látható az alföldi tanyákon (Bárth J. 1974: 97–98 és ábrák; 1984b: 740–741, 744; Novák L. 1977a: 535; Szenti T. 1979a: 71, 143; Juhász A. 1989: 49. kép). Az épületekkel közrefogott udvartípus csúcsteljesítménye a néprajzi irodalomban (a köznyelv számára meglehetősen félreérthető) kerített ház néven emlegetett épületegyüttes csaknem négyzetes udvara, amelynek három vagy négy oldalán összeérnek, sőt esetenként teljesen összeépültek az épületek. E típus a 20. század végére fölöttébb megritkult. Korábban a Nyugat-Dunántúlon, különösen a Göcsejben és az őrségi szerek vidékén sok példánya létezett (Gönczi F. 1914: 421, 434, 436–437; Tóth J. 1975: 40–44).
A nemzetségi településrendről írva már bemutattuk azt az udvarfajtát, amelyet a régebbi néprajzi irodalom hosszúudvarnak, közös udvarnak, újabban Barabás Jenő találóan társas udvarnak nevezett. Itt csak röviden, mint udvartípust említjük meg, társadalmi hátterének elemzése nélkül. A társas udvaron két vagy több lakóház áll, amelyek egymással szemben, vagy egymás végében sorban, esetleg egymással szemben álló két sorban helyezkednek el. Előfordul olyan változata, az ún. csíkudvar, amelynél keskeny szalagtelken három, öt vagy még több lakóház helyezkedik el egy sorban a telek egyik oldalán. Az ilyen udvar előbb-utóbb közzé, utcává alakulhat. A társas udvar különösen elterjedt a magyar nyelvterület északi, északnyugati részén és a Dunántúlon. Előfordul {62.} székelyföldi városokban is (Fodor F. 1930a: 50; Vajkai A. 1940: 334; Vámszer G. 1970: 388, 390; Gilyén N.–Mendele F.–Tóth J. 1975: 33; Novák L. 1977b: 255; Lukács L. 1988; H. Csukás Gy. 1992).
Zsúfolt, tömören beépített városiasodó falvakban, kisvárosokban, valamint természeti akadályok közelében, pl. dombvonulat tövében előfordulnak ún. tömbudvarok, amelyeknek kis méretű területét jórészt elfoglalják az épületek. Kertjük, szérűskertjük nincs. Iparosnak, zsellérnek valók. Gazdálkodásra alkalmatlanok.
{63.} Országszerte előfordul, hogy olyan utcákban, ahol csak az utca egyik fele épült be házakkal, az út másik oldalán rakodóhelyek láthatók. Ennek a jelenségnek fejlettebb, lényegesebb és gyakoribb változata, hogy az úton túl is magánbirtoklású telkek sorakoznak, amelyek eredendően a szemben lévő házak birtokosaié. Vas megyében és a Zempléni hegységben egyaránt előfordul, hogy a házsorral átellenben fekvő kertekben állnak a csűrök. Ez az út menti megosztott településforma nem ismeretlen Észak- és Kelet-Euró-pában sem. Az út két oldalán elterülő, de összetartozó féltelkeket Hofer Tamás páros udvaroknak nevezte. (Hofer T. 1957: 418–419; 1972: 40–41; Bárdosi J. 1958: 80–81; Selmeczi Kovács A. 1976: 17.)
A 20. század végén a Kárpát-medence legtöbb magyar helységében a telkek utca felőli részén áll a lakóház. A telek közepén a kertig terjedő gazdasági udvar tájékán kap helyet a gazdasági épületek többsége. Vannak azonban olyan helységek, ahol ennek a gyakori telekrendnek a fordítottja érvényes. Ezt a fordított telekbeosztást a néprajzi irodalom baromudvaros telekrendnek nevezi. A korábbi tanulmányokban inkább a kettős udvar és a láncudvar megnevezés volt használatban. A fölöttébb régies és erősen visszaszorulóban lévő baromudvaros telekrend lényege, hogy a telek út, utca felőli része az „állatudvar” vagy gazdasági udvar az istállóval, csűrrel, ólakkal, takarmányrakásokkal. Emögött, a telek mélyén szorong az „emberudvar” a lakóházzal. A két udvart kerítés választja el. A gazdasági udvart további kerítések tagolhatják. E telekrend kedvezőtlen sajátossága, hogy a lakóház az utca felől csak a sáros, piszkos baromudvaron keresztül közelíthető meg. Előnye viszont, hogy az állatok a lakóudvar érintése nélkül közvetlenül járhatnak ki az utcára, illetve az utcán át a legelőre. A baromudvaros telekelrendezés különösen gyakori volt Erdélyben és a moldvai magyarok körében. Nyomára bukkant a kutatás a szatmári Erdőháton, a Dél-Tiszántúlon, sőt még Baranyában is. Utóbbi területeken erősen visszaszorult, sőt jórészt feledésbe merült. Erdélyben azonban magyarok és románok helységeiben egyaránt élő településszervezési gyakorlatként figyelhették meg a kutatók a 20. század legkülönbözőbb időszakaiban. A 17–18. században sok erdélyi magyar középnemes udvarházának telkét is baromudvaros telekelrendezés jellemezte (Lükő G. 1936; Gunda B. 1938; 1941; 1966; Morvay J. 1968; Filep A. 1972; Hofer T. 1972).
Bár az udvar a belső telek legmeghatározóbb, legdominánsabb része, a telek és az udvar mégsem azonosítható. A telek fogalma tágabb. Magába foglal különböző kerteket is.
A telekről szólva végezetül szükséges hangsúlyozni, hogy a porta nem egyszerűen egy földdarab a családi birtokparcellák sorában. Jelkép értékénél fogva annál jóval több. Egymást követő nemzedékek lakó és munkahelye. Víg és szomorú napok színtere. Mentsvár és mementó. Bölcsők és ravatalok jelzik históriájának mérföldköveit. Az ősök telkének birtokbavétele a folytonosság vállalása, eladása, elhagyása, a hagyományokkal való szakítás, az új felé törekvés jelképe.
FALUKÉP, UTCAKÉP
A különleges objektumok településformáló szerepe
A település belső rendjének formálásában, a falukép alakításában jelentős szerep jutott a különleges feladatkörrel rendelkező épületeknek és a különleges szerepű közösségi földterületeknek.
{64.} A magyar falurendszer nagyjából egyidős a magyar kereszténységgel. Következésképp a templom faluképre gyakorolt hatása évezrednyi múltra tekint vissza. A templom körül legtöbbször tér keletkezett, amely a fórum szerepét töltötte be a falu életében. Itt találkoztak és társalogtak egymással mise, illetve istentisztelet előtt és után a falubeliek. Itt tartották a piacot, a búcsút, a hirdetést, a népgyűlést. A templom körüli térformálást eleve szükségessé tették az egyházi körmenetek és sokadalmak. Ha dombon, domboldalban állt a templom, a völgyben meghúzódó lakóházakig eredendően adva volt a tér, amely a középkorban a templom körüli temetőt is magában foglalta. Ha valahol a házak sorában épült a templom, az utca rendszerint kiszélesedett körülötte, esetleg orsós utcává vált és létrejött a falu közepének kijáró térség. A 18. században telepített, tervezett falvakban, a sakktábla alaprajzú utcahálózat közepén hatalmas négyszögletes teret mértek ki a mérnökök a templom, a piac, a fórum számára. Bárhogy is keletkezett a templom körüli tér, az vonzotta a jelentősebb középületeket: az iskolát, a községházát. A templom közelébe igyekeztek építeni házaikat a település módosabb lakosai is, mivel a templom tájéka számított a helység legrangosabb részének.
Azokban a helységekben, ahol két templom volt, általában két vallás követői éltek egymás mellett. Ritkán három templom és három vallás is előfordult egy-egy faluban. A lakosság legrégibb vallási csoportjának temploma állt a falu településre legalkalmasabb, legelőkelőbb helyén, pl. a domboldalban, kisebb magaslaton. A később jött vallási csoport temploma kevésbé előkelő helyre, a lakóházak közé szorult, bár ez a templom is előbb-utóbb kiformálta a maga kisebb-nagyobb terét.
A templomok után a falvak arculatára a különböző úri lakok: várak, várkastélyok, nemesi kúriák hatottak. A középkori várak, várkastélyok, a hegycsúcsokon állókról nem is szólva, általában elkülönültek a mellettük élő falu házaitól. Vizesárok, sánc, szabad térség vette körül őket. A falu vagy mezőváros főutcája azonban sok esetben a várhoz futott ki, illetve onnan indult, a vár közelében kisebb teret alakítva. Az újkori főnemesi, nemesi kastély legtöbbször nagy park közepén állt, amelyet falu közelében, de annak házain kívül alakítottak ki. A középnemesi kúriák sokféle mérete, változata sokféleképpen hatott a településképre. A faluképet, városképet befolyásoló épületek sorában fontos hely illeti meg a malmokat, csárdákat, fogadókat.
A különleges szerepű közösségi földterületek településképet befolyásoló hatását legjobban a temető példája szemlélteti. A magyarországi temetők településen belüli elhelyezkedésének rendje a magyar történelem során többször változott. A honfoglalás és az államalapítás korabeli magyarság valószínűleg az állandó vagy ideiglenes települések lakóterületén kívül temetkezett kisméretű temetőkbe. A kereszténység felvétele után királyi törvény írta elő a temetkezés új rendjét. A középkorban évszázadokon át a települések templomai mellé temették a halottakat. Az Árpád-korban még sok kis falunak nem volt temploma. Az ilyen kis települések halottait valószínűleg a közeli templomos falvak temetőjében kellett eltemetni. A templom melletti temetőt cinteremnek hívták. A 16–17. században megkezdődött a temetők kitelepítése a templom mellől. A változás sürgetői legtöbbször helyszűkére, a templom állagának romlására, ritkábban egészségi okokra hivatkoztak. A kiköltözés országos vonatkozásban elhúzódó folyamat volt. Jelentős állomásának számított Mária Terézia 1771. évi rendelete és a kötelező erejű 1876. évi XIV. törvénycikk. Ennek ellenére, főleg hegyvidéki régi falvakban, még a 20. század végén is előfordul, hogy a templom körüli ősi temetőbe temetkeznek. Mezővárosokban és nagyobb {65.} falvakban a 18–19. században nyitott belterületszéli temetőt körbevette a fejlődő zárt település, és a 20. században új temetőt kellett kijelölni a lakóterületen kívül. Ez a kijjebb tolódási folyamat folyamatos és a 20. század végén is tart. Az alföldi mezővárosok pusztáin a 18. században sok halottat illegálisan a középkori templomromok mellé temettek el. A 19–20. században a városoktól távol eső határrészeken pusztai temetőket hoztak létre.
A temető általában a település egyik kiemelkedő helyét foglalja el. Dombos, hegyes vidékeken legtöbbször a falu melletti hegyoldalon található, de az Alföldön is igyekeztek árvízbiztos helyet találni a sírok számára. Előfordult, hogy a falut és temetőjét víz választotta el egymástól. Ilyen helyeken temetéskor csónakkal vitték a halottat (Andrásfalvy B. 1975: 97; Bárth J. 1989: 365–366).
A temetőket árokkal, sövénnyel, kerítéssel vették körül, hogy védjék a csatangoló állatoktól. Vannak fa nélküli és fákkal sűrűn beültetett temetők. A középkorban gyakran gyümölcsfák álltak a sírok között. A régi temetőkben nem sorakoztak szabályos „utcák-ban” a sírok, mint az újabbakban. Sok falu népe nagycsaládok és nemzetségek szerint temetkezett. Tehát a temetőben is ugyanúgy egymás mellett feküdtek a rokonok, mint ahogy egymás mellett ültek a templomban vagy ahogy egymás szomszédai voltak az élő faluban. Olyan városokban és falvakban, ahol több felekezet élt egymás mellett, több temetőt használtak, és az egyes vallások követői külön temetkeztek. Ha egy temető volt, akkor azt osztották több részre vallások szerint. A megholtak ilyenfajta elkülönítése sokszor az egyes vallások követőinek társadalmi helyzetében mutatkozó különbözőséget tükrözi.
A temetők földje legtöbbször egyházi tulajdonban volt és államfordulatok, politikai változások ellenére általában az is maradt. Sok temetőben épült kápolna. A 20. század második felében szaporodtak el a halottasházak és ravatalozók (Balassa I. 1989).
A kálvária hosszan elnyúló földcsíkja kapcsolódhatott a katolikus temetőhöz, a katolikus templomhoz, de fekhetett mindkettőtől függetlenül, a falu szélén is. Keresztjei általában természetes vagy mesterséges magaslatra kerültek. Fehér stációoszlopainak sora legtöbbször festői látványt nyújtott. A kálváriák többségét Európa-szerte – így Magyarországon is – a 18. században állították (Szilágyi I. 1980).
A települési összkép alakulásában fontos szerepet kaptak az újkori külső vásárterek, amelyeknek helyét általában a mezővárosok és falvak szélén mérték ki. E vásárterek, amelyeknek szaporodását, a falusi vásártartási jog 19–20. századi kiszélesedése idézte elő, nagy gyepes közterületek. Lehetnek fátlanok vagy ritka fasorokkal beültetettek. Árok vagy korcfákból rakott kerítés húzódik körülöttük. A nagyobb és régebbi vásárterek fontos épülete volt a cédulaház, amelyben a vásárbíró beszedte a különböző vásári járadékokat.
Az utcakép kérdéskörének a magyar néprajzkutatók a 20. században nem szenteltek kellő figyelmet. Az a kevés, ami erről a témáról megjelent a szakirodalomban, jórészt építészek tollából származik (Tóth J. 1954; Laboda Zs.–Major J. 1956; Simányi F. 1968; Barabás J.–Gilyén N. 1987: 126–128).
{66.} Utcaképről szólva, nyilvánvalóan két alapvető kérdéscsoporttal kerülünk szembe: 1. Milyenek a település utcái? Szabálytalanok, girbe-gurbák? Szabálytalan telkek szabálytalan tömbjei között haladók? Mértani idomokhoz nem hasonlítható terekkel, teresedésekkel váltakozók? Szabályosak, egyenesek, természeti adottságokhoz idomulva ívelten hajlók? Szabályos telkek sorai vagy tömbjei között haladók? Négyszögletes terekkel váltakozók? 2. Milyen az utcák beépítettségének rendje? Hogyan viszonyulnak az utcavonalhoz a telkek épületei?
A középkori faluásatások tanúsága szerint a 15–16. századi alföldi falvak házai ritka és laza sort alkottak ugyan, de a köztük haladó úthoz, illetve egymáshoz viszonyítva meglehetősen rendszertelenül álltak (Papp L. 1931: 139; Kovalovszki J. 1980: 42–43; Pálóczi Horváth A. 1986: 224, 225, 227). Ugyanez mondható el az erdélyi és moldvai hosszan elnyúló újkori laza falvakról, amelyeknek jórészt baromudvaros telkein az utcától távol épült házak a szabályos elrendeződés kevés példáját nyújtják.
A szabályos beépítésű utcák nagyságuk, múltjuk, jelentőségük tekintetében egy településen belül sem vonhatók egy kalap alá. Nyilvánvaló, hogy összképük vonatkozásában is különböznek egymástól. Ha ugyanazon beépítési elv érvényesül is egy faluban, valószínűleg különbözik egymástól a sok évszázados múltra visszatekintő főutca, a 19. századi mellékutca, az átjáró szerepű keskeny köz, vagy a közös udvarból alakult kis utca. Alábbiakban, amikor az utca beépítettségének rendjéről írunk, a főutcák, illetve a fontosabb utcák képe lebeg előttünk.
A beépítés rendjét tekintve alapvető kérdés, hogy a lakóházak elérik-e az utcavonalat, vagy valamiért beljebb állnak. Ahol nem érik el az utcavonalat, ott a kerítéseknek, a kapuknak, és a fáknak nagyobb szerep jut az utcakép formálásában, mint az utcáig kiépült házak sorában (Barabás J.–Gilyén N, 1987: 126). Olyan vidékeken, mint pl. a Székelyföldön vagy a Fekete-Körös-völgyi Tárkányon (Kós K. 1976: 36), ahol méreteinél, díszítettségénél fogva a kapu túlhangsúlyozott, utcavonalon álló házak esetében is meghatározó szerepe van a kapuknak az utcakép formálásában.
Az utcavonaltól beljebb álló lakóházak nemcsak rendszertelenül, hanem utcaképi rendszert alkotva is épülhetnek. Az ún. előkertes beépítés az utcakép formálásának az a módja, amelynél a lakóházak homlokzati végfalai nem közvetlenül az utca vonalára épülnek, hanem attól néhány méterrel beljebb, és így a végfalaktól a járdáig terjedő területen kis kertek képződnek. Az utca vonalát a telkek kerítései, valamint az azokat megszakító kis- és nagykapuk jelölik. Az előkertes beépítés az egész magyar nyelvterületen elterjedt. Általában vegyesen fordul elő az előkert nélküli beépítéssel. Különösen jellemző a Kárpát-medence keleti tájain (Gilyén N.–Mendele F.–Tóth J. 1975: 19, 24–25, 28–31). Valószínűleg a legtöbb helyen újkori eredetű, a hatósági beavatkozással rendezett utca velejárója.
Utcavonalas beépítés esetén nincs előkert. A lakóházak első végfala az utca vonaláig nyúlik. Az első homlokzati falak tövében húzódik a járda. Az utcavonalas beépítés hatósági, mérnöki beavatkozás eredménye. A városias építkezés hatását tükrözi. Különösen gyakori az Alföldön, a Kisalföldön és a Dunántúlon.
Ugyancsak városi hatást tükröz a sorházas beépítés, amelynek van laza és kevésbé laza, vagyis zárt formája. A sorházas kifejezés az építészeti nyelvből származik. Nem igazán szerencsés, nem igazán kifejező, sőt félreérthető, félremagyarázható. A hosszanti oldalával az utcavonalra épített és az utcával párhuzamosan álló ház jelölésére a sorház {67.} szónál találóbbak a népi megnevezések: a fekete-Körös-völgyi görbe vagy vinklis ház (Kós K. 1976: 30), a Bácskában használatos utcafrontos ház vagy a szegedi földeken honos fordított ház (Juhász A. 1990b: 38, 40, 45). Az ebből képezhető fordított házas beépítés kifejezés jobban rávilágít a lényegre. Szemléletesen kifejezi azt a tényt, hogy a házak hosszanti oldalukkal állnak az utcavonalon. Más szóval, hátoldalukat mutatják az utca felé, vagyis „fordítottak”. E beépítési mód laza változatánál a házak végei nem érnek össze. Köztük kisebb-nagyobb szabad térség húzódik, amelyet az utca felé eső telekhatáron általában magas téglakerítés és kőlábas kapu zár le. A zártabb változatnál a házak végei összeérnek. A telekre a házon átvezető szimmetrikus vagy aszimmetrikus elhelyezésű szárazkapun keresztül lehet bejárni. A fordított házas vagy sorházas beépítés szórványosan előfordul az egész Kárpát-medencében. Jellemzőnek mondható a mezővárosok főbb utcáin és terein. Alkalmazotti rétegek, kereskedők, iparosok és módos cívisparasztok kedvelt telekbeépítési módjának számított a 20. század elején. Falusi környezetben elsősorban a Kisalföld nyugati részén és a Bácskában terjedt el. Vagyon- és rangjelző szerepe miatt egy-egy falun belül csak a legmódosabb rétegek építkezését és telekhasználati rendjét jellemezte.
A fűrészfogas beépítés elsősorban a Kisalföldön, különösen a Fertő tó környékén fordul elő. Szép példája Fertőszentmiklós egyik védett utcarészlete. Ennél a beépítési módnál, amelyet valószínűleg útrendezés előzött meg, a lakóházak utca felé néző végfalai nem párhuzamosak az utca vonalával, hanem 10–20 fokos szögben eltérnek attól. Ez a helyzet azért állhat elő, mert a telkek nem merőlegesek az utcavonalra. Következésképp, ha a lakóház hátsó fala követi az utcához képest ferde telekhatárt, a ház első sarka kilendül az utca felé. Az árkádos tornácok kerítésen kívül eső, utcára nyitott első ívei, az utca felé kilátást nyújtó oldalablakkal egyedülállóan különleges ritmust adnak az utcaképnek (Barabás J.–Gilyén N. 1979: 21–22; 1987: 57, 126–128).
Azokban az újkori magyar falvakban, ahol a telkeket a szabályos beépítettség jellemezte, nem nyílt érdemi lehetőség arra, hogy a lakóházak égtájakhoz igazodjanak. Általánosnak mondható azonban az a törekvés, hogy a lakóház bejárata a beépítési kötöttségek ellenére se nyíljon északra, hanem lehetőleg délre, délkeletre, délnyugatra nézzen. A nyugat–keleti tájolású utcákban az épületek bejárati oldala nyugatra és keletre egyaránt tekinthet. Az ún. közös udvarok szemben álló házait leszámítva a szomszédos házak bejáratai sohasem néztek szembe egymással. Az udvarok lehetőség szerint kis zárt világot alkottak (Gönczi F. 1914: 400; Barabás J.–Gilyén N. 1987: 55).
A 20. század második felében a Kárpát-medence rendezettnek mondható falvaiban általában az utca közepén halad a kocsiút, amely lehet átmenő forgalmú vagy helyi jelentőségű közlekedőút. Az utca két szélén gyalogjáró húzódik. Az árok és a gyalogjáró, illetve a kocsiút és a gyalogjáró közé legtöbbször fasort ültetnek. Az utca fáinak fajtája pl. meggyfa, szilvafa jellemző lehet az illető falura. A fák tövében a szorgalmas háztulajdonosok sarkukra állított téglákkal körbekerített virágágyásokat gondozhatnak. Az utcaelrendezésnek ez a képe a magyar nyelvterület gazdaságilag és társadalmilag legfejlettebb részein jellemző a 20. század utolsó harmadában. Sok magyar lakta vidéken ettől régiesebb, gyalogjáró nélküli, porral és sárral bőven megáldott utcaelrendezés jellemzi az ezredforduló faluját is. Időben visszafelé haladva a fent vázolt utcaelrendezésnek egyre kevesebb példájára lelhetünk adatot. Sáros vagy poros kocsiutak, gyöpös útszélek, dúsan zöldellő útszéli fák, kitaposott gyalogjárók, ház vagy kerítés elé állított, szürkült {68.} deszkájú kispadok jellemzik a két házsor között húzódó, közlekedésre használt közterület képét.
Az épületek, kerítések, kapuk és fák együttese által kialakított utcaképek magukban hordozzák a falu múltját, táji és népi hovatartozását, a falulakók hagyományőrző akaratát, vagyoni helyzetét, újító készségét, a településre jellemző telekrendet és a hatósági szabályozások eredményességét vagy eredménytelenségét. Mindezekkel együtt az utcakép esztétikai mércével mérhető, de ugyanakkor fölöttébb szubjektív módon is megítélhető tájformáló és építészeti produkció. Meg lehet tervezni, de a régi falusi utcaképek éppen tervezetlenségük miatt tűnnek szépnek a kései és a külső szemlélő számára. Domanovszky György megfogalmazása szerint a ház a szabad térben létrehozott plasztika, a szépen kialakított utca értékes művészi, építészeti kompozíció, amely az adott keretekben a hagyomány által szabályozott, tudatosan sohasem megfogalmazott művészi igény hű kifejezője (Domanovszky Gy. 1981: I. 88).
A szépnek, művészinek mondható utcakép sokféle tényező együttes hatásának eredményeként jöhet létre. Elengedhetetlen a nagy szerkezeti formák: az épülettömegek, a tetőformák, a nyílások harmonikus kialakítása, de nélkülözhetetlen az apró részletek, a kis építészeti elemek míves megformálása is. A falusi utcakép kompozíciójának legfontosabb tényezője azonban a hasonló és ismétlődő építészeti elemek: a lakóházak, kerítések, kapuk ritmikus sorolása (Barabás J.–Gilyén N. 1987: 128).
A néprajzkutató Kós Károly találó hasonlata szerint a jól megkomponált épület-együttes olyan, mint a nyelvtanilag jól szerkesztett mondat. Miként a jól hangzó mondatban a legkisebb szó szerepe sem elhanyagolható, a jól komponált épületegyüttesben és utcaképben a legszerényebb épület vagy épületelem is „teljes funkcionális értelmet és esztétikai minőséget nyer”. (Kós K. 1978: 25).
A FALVAK ÉS AGRÁRVÁROSOK HATÁRA
A köznapi nyelvhasználattal ellentétben, a település szó jelentése nem szűkíthető le a belterületre: az épített városra és az épített falura. Beletartozik abba a határ is. Agrártelepülések esetében a határ jelenti a lakosok legfontosabb munkahelyét, meghatározó jelentőségű életterét, megélhetési forrását. A falvak és agrárvárosok mindennapjaiban soha nem kétséges a belterület és a külterület összetartozása. A határ természetes és elengedhetetlen része a településnek.
A belterülethez hasonlóan a külterület kiterjedése is közigazgatási döntés eredménye. A külterület ott kezdődik, ahol a belterület véget ér. A két terület határa nem föltétlenül esik egybe a beépített és a mezőgazdasági termeléssel hasznosított, beépítetlen terület találkozási vonalával. A külterület nagyjából ugyanazt jelenti, mint a határ, de a határ szó legtöbbször valamivel tágabb értelmű. A határ a falu vagy a város szélső házánál kezdődik. Magában foglalhat olyan területeket is, pl. faluszéli kerteket, legelőt, amelyet a közigazgatás illetékes hivatala belterületté nyilvánított.
A külterület szó 19. századi nyelvújítási fejlemény. Jóval régibb az ugor kori hat szócskából kifejlődött és a 11. századtól adatolható határ kifejezés. A határ szó a magyar nyelvben alapvetően két dolgot jelent: 1. Valamely település, megye, ország területének szélét. A településhez, megyéhez, országhoz tartozó földek határoló vonalát, amely más {69.} települések, megyék, országok területétől elválaszt. 2. Egy-egy település földjét, vagyis a beépített beltelkek együttese és a határvonal között húzódó kertek, szőlők, szántók, kaszálók, legelők, erdők, utak, vizek, parlagok területét.
Látszólag tehát két különböző dologra használja a magyar nyelv ugyanazt a kifejezést. Valójában a második jelentés az elsőből következik és valószínűleg az elsőből is fejlődött ki. A földterület jelentésű határ olyan területre vonatkozik, amely a határvonal értelmű határig tart, vagyis amelyet a szintén határnak nevezett határvonal határol. Nyelvi különlegesség, hogy limes, Grenze, azaz határvonal értelmű határa van falunak, városnak, megyének, tartománynak, országnak egyaránt. Földterület jelentésű határa azonban csak falunak, városnak lehet. A magyar határ szó falu, város földterülete jelentéssel átkerült több szomszéd nép – pl. román, szlovák, horvát, ruszin – nyelvébe.
Nemcsak a belterületnek, hanem a külterületnek, a határnak is van alaprajza (Mendöl T. 1963: 179). Míg a belterület alaprajzát a telkek és az utcák rendje alakítja, a határrajzot a különböző művelési ágakhoz tartozó területek elhelyezkedése; az utak, a dűlők és a parcellák rendje határozza meg. A falvak és agrárvárosok sokfélék. Két teljesen egyforma nem akad köztük. Következésképp határuk is sokféle képet mutat (Eperjessy K. 1966: 55). Ennek ellenére felfedezhetők törvényszerűségek és rendszerek a határképek alakulásában.
A magyar faluhatárok egyidősek a magyarországi falurendszer stabilizálódásával. Maksay Ferenc kutatásai szerint faluhatárokról azóta lehet beszélni, amióta a belterületek végleg helyhez kötődtek, a faluburjánzás, falukettőződés pedig megszűnt. Magyarországon ez a településstabilizálódási folyamat a 12–14. század között zajlott le. A 13. század végén már volt példa szilárd faluhatárra. A határkialakulás ideje függött a szomszédos települések távolságától és a terület domborzati, vízrajzi adottságaitól (Maksay F. 1971: 133). Szabó István valamivel korábbra datálta a faluhatárok kialakulását. Arra a következtetésre jutott, hogy a 12. század végén a magyarországi falvak már szilárd határokkal különültek el egymástól (Szabó I. 1969: 107). A kialakult faluhatárok évszázadok alatt végtelen nagy szívósságról tettek tanúbizonyságot. Legtöbbször fennmaradtak falujuk pusztulása után is.
A határok tudatosításában és megőrzésében a telekkönyvezés bevezetése előtt fontos szerepet töltöttek be a különféle határjelek: árkok, barázdák, források, kutak, élővizek, megjelölt élőfák, dombok, halmok, földkupacok, bálványkövek, faragott faszobrok, „képes fák”, feliratos határkövek. Efféle határjelekről középkori oklevelek és 17–18. századi vallomások ezrei tanúskodnak (Szabó I. 1969: 110–113; Maksay F. 1971: 138; Takács L. 1987: 15–109). A határjelek elpusztulhattak, sőt tudatos pusztítások áldozatai lehettek. A sok tanút felsorakoztató határperek különösen a 17–18. században voltak gyakoriak (Takács L. 1987: 110–195; Bárth J. 1989).
A határjelek rendszeres megújítása érdekében állt a faluközösségeknek és földesuraiknak egyaránt. A határjel-újítás, az ún. határjárás ünnepélyes alkalom volt, amelyen vármegyei hivatalos személyek mellett részt vettek a falu öregjei és a jövendőt képviselő fiataljai. A határdombokon a fiatalok rendszerint „megcsapattattak emlékezet okáért”, azaz a fontosabb határpontokon egy-egy gyereket jól megvertek, hogy soha ne felejtse el, hol húzódik faluja határa. A középkori oklevelek megemlékeznek útszerűen járható faluhatárokról (Szabó I. 1969: 110). A határjárás először valószínűleg a nagyobb helységekben jött divatba. Kolozsvár városa 1527-ben rendelte el, hogy határait évente egyszer {70.} járják körbe a város elöljárói. Vigyenek magukkal fiatalokat, hogy ismerjék meg a határvonalat és a határjeleket. Sajnos a kutatás még nem tisztázta, miként lett a sok tekintélyes ember hivatalos ténykedéséből „népszokásnak” tekinthető vidám tavaszi, húsvéti felvonulás. Van-e egyáltalán genetikus kapcsolat a hivatalos határjárás és a határkerülésnek nevezett népünnepély között? Tény az, hogy a 17–18. század sok magyar falujában mint egyházi körmenet, mint vidám népünnepély jelenik meg a forrásokban a hajdanán, illetve másutt hivatalos ceremóniaként szereplő határjárás. A 19–20. századi néprajzi leírások tavaszi népszokásként ismertették a legtöbbször húsvét táján tartott határkerülést (Barabás L. 1980; Takács L. 1987: 170–173).
A határ 20. századi képe az egymást követő nemzedékek céltudatos munkájának eredménye. A természeti környezet átalakítása és a határkép formálása a más népekhez köthető előzményeket nem számítva a Kárpát-medence legtöbb helységében 800–900–1000 éves múltra tekinthet vissza. Egyik nemzedék erdőt irtott és szántóföldeket teremtett, egy másik nemzedék utat formált, patakmedret fogott gátak közé, ismét másik nemzedék tagosított és ezzel átrendezte a földparcellák rendjét. A kultúrtájteremtő határformálás nem volt mindenütt megszakítás nélküli előrehaladó folyamat. Kedvezőtlen történelmi körülmények megállíthatták, sőt visszafordíthatták. A török időkben sok száz magyar település elpusztult. Határuk jórészt elvadult. Szántóik helyén erdő sarjadt, szőlőskertjeikből bozót lett, dűlőútjaikat benőtte a gaz, vízműveik mocsárba fulladtak. Különösen jelentős elvadulás következett be a nagy folyók ártéri tájain, pl. a déli Duna-szakasz síkságain (Andrásfalvy B. 1975: 161–162), valamint a korábbi kultúrtájakat elborító futóhomok néhány zónájában, pl. a Kiskunságban. Azokon a területeken, ahol a kedvezőtlen történelmi változások megállították a kultúrtájteremtő határformálást, a 18–19. századi telepeseknek vissza kellett hódítani a természettől új településük határát. A magyar múlt egyik nagy sikertörténete ez a természethódító munka, amelynek élharcosaiként a Bácska, a Bánság jövevény lakóit, valamint Szeged és a kiskunsági puszták pionír tanyaépítőit szokás emlegetni.
A jobbágyok, parasztok kezén lévő földek 1848 előtt jogállásukat tekintve alapvetően kétfélék voltak: úrbéres és nem úrbéres földek. Olyan helységekben, ahol a lakosság nem élt földesúri fennhatóság alatt, vagyis nem volt jobbágy jogállású, a határ teljes egészében nem úrbéres földekből állt. Olyan helységekben, ahol a lakosok jobbágyként éltek, a határ jórészt úrbéres földnek számított. Előfordult azonban, különösen az Alföldön, hogy az úrbéres jogállású helység népe tartós bérlet, adomány vagy vásárlás révén birtokolt nem úrbéres földet is. Az ilyen nem úrbéres földek, az ún. szállásföldek, amelyek a tanyakialakulás korai terrénumát jelentették, általában pusztaként integráltak a helységhatárba és legtöbbször a falutól, várostól távol, az úrbéres jogállású földeken túl feküdtek.
Bár a határkép formálásában jelentős szerep jutott a földművelés rendszerének, települési tematikájú tanulmányunk nem vállalkozhat a hajdani határhasználati módok, különösen a nyomásos gazdálkodás bemutatására (Balogh I. 1954–1955; 1970; Wellmann I. 1961; Varga Gy. 1975). Csupán arra utalunk, hogy amikor valamely helység lakosai csak határhasználati kötöttségektől mentes szántóföldeket birtokoltak, azok lehetőleg a falu közelében terültek el. Amikor kialakult a nyomásos gazdálkodás, a parlagolással pihentetett földparcellák, vagyis a határhasználati kötöttségektől mentes szántók távolabbra kerültek. Számuk szabad foglalással, irtással szaporodhatott. A nyomásos határhasználati mód fokozatosan utánuk húzódott és gyakran magába olvasztotta a „besűrűsödő” sokparcellás {71.} mezővé formálódó irtásokat. Megállapítható, hogy általában a nyomásokban művelt szántók közelebb, a nyomáson kívüli szántók távolabb estek a falutól.
A különböző művelési ágakhoz tartozó földek határon belüli elhelyezkedésének rendjében a kutatás eddigi eredményei alapján nehéz általánosítható szabályokat megállapítani. Legegyszerűbbnek látszik a helyzet a kertekkel, amelyek mindig a falu közelében helyezkedtek el. Így volt csak megoldható intenzív művelésük. Bár a lakótelkek utcával ellentétes végét általában veteményes és gyümölcsöskertként használták, a gazdáknak szükségük volt telküktől elkülönült vegyes használatú vagy speciális rendeltetésű faluközeli kertekre is. A falu mellett csoportosuló zöldséges- és gyümölcsöskerteket sok esetben, pl. a Duna mellékén szálláskertek gyanánt is használták (Bárth J. 1975b: 244–245). Másutt a szálláskertként megnevezett parcellák területén veteményezhettek és gyümölcsfák is állhattak. A speciális rendeltetésű kertek, mint pl. a középkori múltra visszatekintő káposztás kertek (Szabó I. 1969: 46), lenes kertek, kenderes kertek, hagymás kertek vagy a 18. századi kukoricás kertek csoportokat alkottak. Ott hozták létre őket, ahol a természeti adottságok erre a legalkalmasabbak voltak. Lehetőség szerint azonban a falu közelében feküdtek.
A legtöbb falu és mezőváros mellett feküdt egy kisebb közlegelő az igás- és kezesjószág számára. Ezt az alföldi mezővárosok lakói legtöbbször nyomás néven emlegették. A kerteken, illetve a belső legelőn túl kezdődtek a szántóföldek és a rétek, attól függően, hogy szántásra, vagy kaszálásra volt-e alkalmasabb a talaj. A legrégebbi szántók ott alakultak ki, ahol a legkevesebb munkával a legnagyobb termést lehetett elérni (Maksay F. 1971: 155). A szántók használatbavételénél fontos szempontnak számított a talajminőség, a jó fekvés, a jó megközelíthetőség. Ezek a feltételek évszázadokon át legtöbbször a határnak ugyanazon a részén voltak adottak, következésképp nem véletlen, ha a középkor elején szántóvá formált földek esetleg a 20. század végén is szántóként szolgálják egy-egy falu népét. Közben természetesen lehetett megszakítás a művelés folytonosságában, de a hosszabb kényszerű szünet után új életet kezdő régi vagy új gazdák legtöbbször ugyanott kezdtek szántani, mint elődeik.
A legkorábban művelés alá vett szántók viszonylag közel estek a faluhoz, hogy a ki-be járkálással ne kelljen sok időt tölteni. Ezzel függ össze, hogy az elpusztult települések határát használó közeli település gazdái legtöbbször a pusztatemplom tájékán szántogattak (Maksay F. 1971: 149–150). Idők múltával újabb és újabb területeket hódított meg az eke. A szaporodó népesség az újkorban már kedvezőtlenebb fekvésű és rosszabb tulajdonságú földeket, pl. hegyoldalakat, homokbuckás területeket is kénytelen volt felszántani.
A magyar néprajzi és agrártörténeti kutatások tanúsága szerint a magyar Alföld agrárvárosainak nagy kiterjedésű határát a 18–19. században az öves, övezetes tagolódás jellemezte. A város közelében terültek el a belső legelők, amelyeken a kezes jószág csordái és az éjszakára kicsapott igásállatok jártak. A belső legelő után következett a szántóföldek övezete szántókkal, kaszálókkal, tanyákkal. Még kijjebb terült el a külső legelők öve, amelyen a „heverő marha” gulyái, a nem igázott lovak ménesei és a juhnyájak jártak (Márkus I. 1943: 35; Orosz I. 1980: 187). Az alföldi városok három övezetre tagolódása jobbára a 18. században alakult ki (Balogh I. 1976: 15). Az öv szó, bár gyökeret vert az irodalomban, legtöbbször nem jelentett igazi övet, vagyis körbefutó gyűrűt. Előfordult, hogy a város a rendelkezésére álló földek egyik szélén feküdt, és a határ csak egy irányba {72.} terjeszkedhetett. Ilyen esetben a három „öv” három egymást követő határszakaszt jelentett (Bárth J. 1975a: 48; Tóth F. 1987: mellékletek). A külső legelők öve legtöbbször a történelmi határon kívülre, egy vagy több puszta területére esett.
Az egy-egy helység határában használt utak egy része országút volt, amely nemcsak a kisebb utak kialakulására, irányára volt hatással, hanem magát a falut is magához vonzotta. A legrégibb szántóföldek gyakran a nagy múltú országutak közelében alakultak ki, így a szántóföldi dűlők között haladó helyi utak merőlegest vagy párhuzamost alkotva igazodtak az országutakhoz. Azok az utak, amelyek nem léptek ki a település határán, vagy a birtokparcellák közti közlekedés érdekében jöttek létre, vagy pedig a határ valamelyik távoli objektumát vették célba. A helyi utak formálói arra törekedtek, hogy a lehetőségekhez mérten a kívánt célhoz minél rövidebb idő alatt el lehessen jutni. Ennek ellenére a természeti adottságokhoz igazodva az utak kanyarogtak. Hegyvidéken követték a patakvölgyeket. Csak a legritkább esetben kapaszkodtak fel domboldalra. Az alföldi utak kerülgették a mocsarakat, a zsombékos laposokat, a kerékkötő homokbuckákat.
A szántóföld- és részben a kaszálóparcellák rendjét alapvetően meghatározta az a körülmény, hogy művelésükben érvényesült-e nyomáskényszer, vagy nem.
Az irtásföldek és a parlagoló használattal művelt mezei szántóföldek különösebb rendszer nélkül helyezkedtek el az erdőkben, mocsarakban és a műveletlen földek gazos, bokros térségein. A szerteszét szórt parcellákat ritkán használt, alig járt kanyargó kocsiutak kapcsolták össze a faluval és egymással. A könnyebben irtható erdőszakaszokon, a mocsarak kiemelkedő földhátjain, a homokbuckás tájak hosszú laposaiban több irtásföldet is használatba vettek egymás közelében. Ezek apró foltokban tarkíthatták az erdőt, mocsarat, amelyeket 2–3–4–5 vagy több egymással érintkező földparcella alkotott. Keskeny földháton, vízparton, homoktáji laposban előfordult, hogy az irtásparcellák egymáshoz érve sort alkottak. Ha az irtások „besűrűsödtek”, vagyis ha sok irtás feküdt egymás közelében, az egyes irtásparcellákat élőfás gyepűk választhatták el egymástól (Hofer T. 1955: 152–153; Maksay F. 1971: 142; Bárth J. 1975b: 243).
A nyomáskényszerben művelt összefüggő szántóterületek nyomásokra és dűlőkre tagolódtak. A nyomást vagy fordulót a magyarországi latinságban calcatura-nak, a dűlőt diverticulum-nak nevezték. Előbbi magyarosodott, vagyis magyar nyelvű újkori szövegekben is előfordul. A kalkaturák száma attól függött, hogy két vagy három nyomásban művelték a szántókat. A kalkaturák ölekben kifejezett nagysága különbözhetett, értékük, termőerejük azonban nagyjából hasonló volt. A nyomásokat alkotó dűlők parcellákra tagolódtak. A gazdatelkek földparcellái szétszórtan feküdtek a különböző nyomásokban és dűlőkben. A magyar dűlő szó arra utal, hogy a benne sorakozó földparcellák azonos irányba „dűlnek”. A szomszédos vagy egymáshoz közel fekvő dűlők parcellái dőlhettek egy irányba, de egymásra merőlegesen is (Maksay F. 1971: 169, 180). Sok újkori falu határában a rétek is kalkaturákra és dűlőkre tagolódtak.
A 19–20. századi tagosítások, azonkívül, hogy legtöbbször együttjártak a nyomáskényszer megszüntetésével, jelentősen átalakították a határképet. A dűlőutak között összevont nagy parcellák jöttek létre, amelyeket egy-egy gazda birtokolt.
A határt az egymást követő nemzedékek céltudatos munkája formálta. A határkép alakulásában tehát meghatározó jelentőségük van az emberi létesítményeknek, alkotásoknak. Emberi létesítménynek tekinthető maga a szántóföld, a kert, a szőlő, a gyümölcsös, {73.} az ültetett erdő. Területüket a természetből ragadta el és az eredeti képhez viszonyítva munkájával alaposan átformálta az ember.
Az épített emberi létesítmények sorába tartoznak többek között az utak, amelyek a korábbi évszázadokban legtöbbször földutak formájában szolgálták a települések lakóit. A legegyszerűbb utakat is gondozni kellett, hogy az év minden szakaszában használhatók legyenek. Az erdőkön, mezőkön áthaladó taposott gyalogutak, erdélyiesen szólva: ösvenyek járhatóságát bokorvágással, sártöltéssel, a posványokon, vízfolyásokon átfektetett pallók, gerendák karbantartásával lehetett biztosítani. A kocsiutak kialakításakor a földrajzi adottságoknak megfelelően domboldal nyesése, homokbucka egyengetése, vizenyős laposok feltöltése válhatott szükségessé. Földtöltés, gallyszórás, útszéli bokrok, fák igazítása fontos helyet foglaltak el a faluközösség évente végzett útjavító közmunkájának tennivalói sorában. A határképhez hozzátartoztak az ásott vízelvezető csatornák, ártéri tájakon a „fokok”, a patakok mellett emelt gátak, a legkülönbözőbb rendeltetésű töltések, sáncok, árkok. Valamennyit közmunkával készítették és javították, miként a helyi utak vonalába eső hidakat is.
Hegy- és dombvidékeken a települések lakóinak mindennapi életében nagy szerep jutott a természetes forrásoknak. Megfelelő működésükhöz azonban elengedhetetlen volt kifolyók építése, évenkénti tisztítása, karbantartása. Az alföldi helységek határában ásott kutak segítették a vízhezjutást, amelyeket ugyancsak rendszeresen karban kellett tartani.
A falukerítésen kívül a hagyományos paraszti gazdálkodás keretei között élő falvak és mezővárosok határában is sokféle kerítés húzódott. A falu közelében elterülő különböző kerteket szinte mindig kerítés övezte. A nyomáskényszerbe nem tartozó, kert alatti szántóföldeket a tanóroknak nevezett kerítés védte. Ezzel függ össze, hogy az efféle szántóföldet is nevezik tanóroknak (Szabó I. 1969: 45).
Az irtásföldeket a Dunántúlon és Erdélyben egyaránt kerítésekkel, árkokkal védték a kóborló vadaktól és a legelésző állatoktól (Hofer T. 1955: 152–153; Imreh I. 1983: 226). A középkorban is előfordult, hogy a szántó- és rétföldeket bekerítették (Szabó I. 1969: 25). A székely falvak népe különösen nagy gondot fordított a nyomásokban művelt határ bevetett és legeltetett fordulójának elkerítésére. Gyergyóújfalu 1581. évi falutörvényében már rendelkeztek a tilalmast a nyomástól, a vetésmezőt az ugartól elválasztó, a termést védelmező határkertről (Imreh I. 1973: 144; 1983: 226). Az Alföldön a farmtanyák elterjedése növelte meg a határbeli kerítések számát és jelentőségét.
Lakóházak és istállók a tanyavilág kiteljesedésével jelentek meg tömegesen határban. Gazdasági rendeltetésű, kisebb épületek azonban a tanyafejlődéstől függetlenül is színezték a határképet. A pásztorok cserényei, vasalói hozzátartoztak a puszták hangulatához. A hegyi kaszálókon deszkából összeállított szénatartó házikók álltak. A havasokon tartózkodó favágók és pásztorok fából rakott kalyibákban, mozgatható eszténákban húzódtak meg. A szőlőkben présházak és pincék sorakozhattak.
A falvak és agrárvárosok határainak rendjére határpásztorok vigyáztak, akik lehettek bérért fogadott csőszök, mezőőrök, de lehettek házszerre következően a parasztközösség tagjai is. Az erdélyi Széken az utcánként választott határpásztorokat hajtóknak nevezték. Feladatuk volt a határ rendjének őrzése, a terménytolvajok elfogása (Kós K. 1979: 467). Egy-egy székely falu szerre következő parasztgazda határpásztorainak tevékenységét a főhatárbíró irányította és ellenőrizte (Imreh I. 1983: 232–234).
{74.} ÁTMENETI FORMÁK A CSOPORTOS TELEPÜLÉSEK ÉS A SZÓRVÁNYTELEPÜLÉSEK KÖZÖTT
SZEREK, SZEGEK. SZERES TELEPÜLÉSEK
Azt a településegyüttest, amely egymástól elhatárolódó, de egy közigazgatási keretbe tartozó, kis házcsoportokból áll, szeres településnek nevezi a magyar településföldrajzi irodalom. Ez a településforma a délnyugat-magyarországi Őrségben és Göcsejben jellemző. Párhuzamai megtalálhatók a szomszédos Lendva-vidéki, muraközi és stejer területeken is. A szeres település részeit képező kis házcsoportokat az Őrségben szernek, Göcsejben szegnek nevezik. A hasonló törpefalvakat a német irodalom Weiler, a francia hameau, az angol hamlet néven emlegeti. Magyarországon az efféle néhány házból álló apró falunak nem volt megkülönböztető neve. A néprajzi irodalomban a szer kifejezés terjedt el, amely azonban a népnyelvben nem településtípus értelmű, hanem egy településegyüttes részére utaló, más névvel, legtöbbször családnévvel, ragadványnévvel együtt szereplő szócska. Például Szalafő község szerei: Templomszer, Felsőszer, Pityerszer, Papszer, Csergőszer, Gyöngyösszer, Alsószer.
A délnyugat-magyarországi szeres települések többségét kisnemesek lakták, akiknek ősei határőrök és várjobbágyok voltak a középkorban. Településeik helyét és birtokaikat erdőkből irtották. A szerek egy része már a 12–13. században kialakult, valószínűleg létező falvak szétrajzásával és a kirajzással létrejött szórványok terebélyesedésével, nemzetségi telephellyé formálódásával. A falvak „szeresedésének” folyamata a 14–15. században tovább tartott, a 16–17. században azonban megtorpant.
A szeres településű községek általában 5–10 szerből állnak. Előfordul, hogy a szerek között csak néhány teleknyi távolság húzódik. Állhatnak azonban az apró házcsoportok 1–2 kilométerre is egymástól. Egy-egy szer 4–6–10 porta épületeit foglalja magába. Vannak lazább és tömörültebb szerek. A lazább szerek portái közé szántóföldek, legelők ékelődhetnek. Előfordul, hogy a „beltelkek” és a hozzájuk tartozó földek térben nem különülnek el egymástól. A tömörültebb, utcasorba rendeződött szerek esetében erre kevésbé nyílik lehetőség, mivel ezek portái egymással érintkeznek. A porta csak az utcával ellentétes oldalon, a „kertek alatt” találkozhat a szántókkal. Valószínűleg az utcavonal nélküli szórtabb, lazább szerforma tekinthető a régebbinek. Az utcás, tömör szerek a 19. század második felében és a 20. században, a tagosítások után váltak jellemzővé.
A korábbi évszázadokban a szerek történetéhez hozzátartozott a lassú településmozgás, a sokirányú helyváltoztatás. A szerek megnyúlhattak, megrövidülhettek, házaik szétszóródhattak, majd összetömörülhettek. A településmozgás során egyes szerek megszűnhettek, másik szerbe olvadhattak, másutt új szerek keletkezhettek. Ezt a folyamatos mozgást tükrözik a régészeti leletek és a szeres vidékek levéltári forrásai. (Bátky Zs. 1926: 11–13; Györffy I. 1943: 33; Mendöl T. 1963: 223; Takács L. 1964: 514–517; Bíró F. 1970: 121–122; Müller R. 1971: 80–90; Tóth J. 1975: 10, 16, 22, 41; Barabás J.–Gilyén N. 1979: 26–27.)
Bár az őrségi és a göcseji szerekről a 20. században sokan írtak, hiányzik még a szeres település monografikus bemutatása. Ezt a munkát valószínűleg csak akkor lehet eredményesen {76.} elvégezni, ha elkészül néhány szer modell értékű agrártörténeti, településtörténeti, történeti néprajzi elemzése. A magyar településtörténeti és néprajzi irodalomból figyelemre méltó párhuzamnak kínálkoznak: az újabb és újabb telepeket kibocsátó középkori gömöri kisnemes falvak (Maksay F. 1971: 104), a bihari Beznye falu egymástól elkülönülő 15. századi kis házcsoportjai (Szabó I. 1969: 129), a palócföldi Mátraderecske helyi hagyományban szereplő hajdani határbeli nemzetségi telepei (Bakó F. 1989: 219–221), a fokozatosan előretörő és tartozéktelepülés jellegüket lassan elvesztő Trencsén megyei szlovák családi telepek (Bednarik R. 1967), a Hont megyei szlovák irtásközségek házcsoportjai (Švecova, S. 1991), a tartozéktelepülés jellegüket elvesztett 19. század végi, 20. század eleji kisebb kalocsai szállások (Bárth J. 1975a), a kilenc házcsoportra tagolódó román irtásfalu, Biharkristyór, illetve a hozzá hasonló, ugyancsak román nemzetségi telepekből álló Belényesforró (Györffy I. 1942: 405), több csíki székely falu, mint egymástól térben elkülönülő „tízesek” együttese (Vámszer G. 1977: 259–284), valamint a hagyomány szerint családi telepek, kisebb házcsoportok besűrűsödésével keletkezett moldvai magyar falvak (Kós K. 1976: 172; 1981: 18).
TANYASOROK, TANYASŰRŰSÖDÉSEK
A 20. századi farmtanyás területek kétségtelenül szórványtelepülésnek tekinthetők. Vannak azonban az Alföldön olyan helyek, ahol a tanyák nem szétszórtan állnak, hanem sorokba rendeződnek. A tanyasorok néhol lazábbak, másutt zártabbak, tömörebbek. Mindenképpen valamiféle átmenetet jelentenek a szórványtelepülés és a csoportos település között.
A tanyasorok kialakulásának okait kellő alapossággal még nem tárta föl a tudomány. Befolyásoló tényezőnek tarthatjuk a birtokviszonyokat, a határhasználati módokat, a parcellázási körülményeket, a közlekedési adottságokat és legfőképpen a helyi hatalmi vagy parasztközösségi szabályozást. E befolyásoló tényezők feltárása a jövendő kutatások feladata.
A legnevezetesebb tanyasorok a szarvasi földeken (Mendöl T. 1928), valamint Szabadka északi pusztáin, Tompa, Kelebia, Csikéria területén alakultak ki. Egy-egy tanyasor létrejöhetett olyan helységek határában is, ahol a tanyák többsége szétszórtan települt. Példaként említhetnénk a szegediek átokházi tanyasorát (Juhász A. 1972–1973).
Az Alföld tanyás vidékein, különösen a Duna–Tisza köze farmtanyáinak világában az utazó gyakran találkozhat természetes tanyasűrűsödésekkel, amelyek első látásra szinte falut sejtetnek. Ezek a sűrűsödések hatalmi beavatkozás nélkül jöttek létre, jobbára a 20. században. A tanyák bokrosodását, út mellé rendeződését, sűrűsödését egy-egy útkereszteződés, pusztai vasútállomás, csárda, iskola jelenléte indíthatta el. Bármely tényező volt is a csoportosulás mozgatóereje, a sűrűsödő tanyák között, a legforgalmasabb út mellett előbb-utóbb bolt és kocsma nyílt, iskola épült, ami maga után vonta a további természetes sűrűsödést.
{77.} MEZŐGAZDASÁGI NAGYÜZEMEK GAZDASÁGI ÉS LAKÓTELEPEI
A major szó az újkori magyar köznyelvben valamely mezőgazdasági nagyüzem vagy nagyüzemrész gazdasági telephelyét, üzemviteli, igazgatási központját, valamint a gazdálkodás folytatásához legszükségesebb agrárszakemberek és munkások lakóhelyét jelenti. A korábbi évszázadokban előfordultak a földesúri kastélyhoz, kúriához kapcsolódó városszéli, faluszéli majorok. A 19. században és a 20. század első felében inkább a pusztai majorok váltak jellemzővé. A majorépületek általában falutól, várostól távol, külterületen épültek föl, a nagybirtok vagy nagybirtokrész azon pontján, amely erre természeti és közlekedési adottságainál fogva legalkalmasabb. Így nem véletlen, hogy az újkori majorok helye gyakran egybeesik elpusztult középkori falvak, sőt még régebbi régészeti kultúrák egykori telephelyeivel. A major átmeneti településforma a csoportos és a szórványtelepülés között. A tanyától elsősorban az különbözteti meg, hogy a tanya paraszti létesítmény, paraszti gazdaság központja, a major pedig nagybirtokhoz kötődő településforma. A paraszti tanya egy-két épületével szemben a major legtöbbször viszonylag nagy épületcsoport: adminisztratív épületek, nagyméretű istállók, magtárak, 4–8 családot is befogadó lakóházak együttese. A majorbeli épületek általában nem alkotnak utcát. Kerítetlenül, szabad térségen állnak. Elrendeződésük néha egészen szabálytalan, máskor váltakozva párhuzamos és egymásra merőleges helyzetűek.
Magyarországon az újkori földesúri majorok kialakulását és elterjedését elősegítette az allodiális gazdálkodás 16–18. századi jelentős szerepe. 1848 után a feudális eredetű nagybirtok kapitalizálódása és az új vásárlással szerzett kapitalista nagybirtokok kialakulása együttjárt a majorok számának, illetve épületállományának növekedésével. A nagybirtokok 1945. évi fölosztása ezt a növekedést megállította. A funkciójukat vesztett uradalmi majorok egy részét szétszedték az építkező újgazdák. Ugyanakkor sok helyen meg-indult egy másik folyamat is: a majorok faluvá alakulása. 1960 után a nagyüzemi gazdálkodás általánossá válása ismét kedvezett új majorok kialakulásának. E tsz-majorok azonban legtöbb esetben építészetileg, formailag, valamint funkciójuk szempontjából sok vonatkozásban különböztek a régiektől.
SZÓRVÁNYTELEPÜLÉSEK
A SZÓRVÁNYTELEPÜLÉS FOGALMÁRÓL
Az emberi megtelepedésnek azt a módját, amelynél a szomszédos lakóhelyegységek egymással nem érintkeznek, hanem munkatéregységek ékelődnek közéjük, szórványtelepülésnek nevezzük. Egyszerűbben szólva: a szórványtelepülésű lakóházak a hozzájuk tartozó gazdasági épületekkel együtt a zárt településen szokásos mértéknél távolabb állnak egymástól. Telkeik, udvaraik között szántóföldek, rétek, szőlők, erdők, legelők terülnek el. A lakóházak távolsága legtöbbször néhány száz méter, de előfordul egy-két kilométeres eltávolodás is. Szórványtelepülésen valósul meg legideálisabban a lakóhely és a munkahely érintkezése. A szórványtelepülésű területek legjobban megközelíthető pontjain évtizedek alatt természetes sűrűsödések, kis falumagok alakulnak ki. Itt székel a {78.} szórványközség elöljárósága, vagy a nagyobb közigazgatási egység kihelyezett hivatala. Itt épült föl az iskola és a templom. Itt működnek a szétszórtan élő lakosság ellátását szolgáló legszükségesebb kereskedelmi üzletek és kisipari műhelyek.
A történeti Magyarország területén a szórványtelepüléseknek három fajtája különíthető el: 1. Az alföldi farmtanyák, 2. A hegyi szórványtanyák, 3. A szőlőhegyi szórványtanyák.
AZ ALFÖLDI FARMTANYÁK
A FARMTANYA FOGALMA
A szórványtelepülés magyar Alföldre jellemző formáját – jobb és magyarabb kifejezés híján – Erdei Ferenc hajdani ötlete nyomán farmtanyás településnek nevezzük. A farmtanya földművelő család tulajdonában és használatában lévő, állandóan lakott, egyedül álló külterületi telep. Családi otthon és teljes értékű gazdasági udvar. Birtokosának általában nincs másik lakóháza. Körülötte terül el a hozzátartozó termelőhely: a szántóföld, a kaszáló, a szőlő. Farmtanyás területen megvalósul a lakóhelyek és a velük kapcsolatban álló munkaterek érintkezése. A farmtanya a hozzá tartozó földekkel együtt gazdasági és települési egységet alkot.
Erdei Ferenc, aki a tartozéktanyát tekintette igazi tanyának, még különbséget tett farmtanya és szórványtanya között (Erdei F. 1942). A 20. század végéhez közeledve, úgy látszik, hogy a farmtanya és a szórványtanya fogalmi megkülönböztetése már nem indokolt. A hajdani tartozéktanyával szembeállítható, szórványtelepülésnek számító, állandóan lakott tanyát tanulmányunkban következetesen farmtanyának nevezzük, attól függetlenül, hogy tanyaközséggé szerveződött parcellázott pusztán, vagy valamely város távoli határrészén áll-e. A farmtanyának nem a helyét, fekvését, hanem azt a sajátosságát tekintjük legfontosabbnak, hogy a városi, falusi házhoz nem köti szoros gazdasági, családi munkaszervezeti kapcsolat, vagyis nem valamely városi, falusi házban élő gazda határbeli gazdasági telephelye, hanem teljes értékű települési alapegység.
A FARMTANYÁK KIALAKULÁSA, ELTERJEDÉSE
A magyar Alföld farmtanyái jórészt a 19. század második és a 20. század első felében jöttek létre. Természetesen épültek állandóan lakott tanyák a 19. század közepe előtt és a 20. század közepe után is. Ezek száma azonban elenyészően kevés. A farmtanyák nagy többsége a 19–20. század fordulója tájékán és a két háború között keletkezett.
A farmtanyák kétféle úton jöhettek létre: 1. A régi tartozéktanyák fokozatos farmtanyává alakulásával. 2. Eleve farmtanyaként létrehozott tanyák keletkezésével. A tartozéktanyák átalakulását családi osztozkodások, a farmtanyai életforma bevettségének terjedése, a tartósan tanyán élők egymással való „társadalmasulása” segítette elő. A farmtanyaként létrehozott tanyák szaporodását a pusztai földosztások és különböző birtokparcellázási akciók serkentették. Farmtanyák az egész Alföldön előfordulnak. Legjellemzőbb elterjedési területük a Duna–Tisza köze. A 19. század végén és a 20. század első felében keletkeztek farmtanyák a Dunántúl keleti részén, a Mezőföld területén is (Lukács L. 1983).
Amikor a Duna–Tisza közi farmtanyákról írunk, nyilvánvaló, hogy a Duna–Tisza köze egészére, a trianoni határ mindkét oldalára gondolunk. A vajdasági Bácska farmtanyáiról, {79.} bár egyre több jel mutat arra, hogy életük foglalkoztatja a kutatókat, a 20. század utolsó évtizedéig viszonylag kevés adatot tárt föl a kutatás (Bodor A. 1989; Duranci B. 1991; Tripolsky G. 1991; Harkai I. 1991b). A határtól északra eső, magyarországi farm-tanyák kutatása is viszonylag későn, a 20. század második felében vett jelentősebb lendületet (Barabás J. 1960; Bárth J. 1974; 1982; 1984b; Juhász A. 1972–73; 1974; 1976; 1989; Nagy Gy. 1975; Szenti T. 1979a; Für L. 1980; Janó Á. 1982; Hann, C. M. 1982). Korábban a magyar néprajzkutatók a tartozéktanyák bűvöletében éltek, és a farmtanyák mindennapjai ritkán keltették föl érdeklődésüket.
Néhány jellemző tanyaközség, amely farmtanyákból szerveződött a 19. század végén vagy a 20. század elején: Tömörkény, Pusztamérges, Jászkarajenő, Kocsér, Ladánybene, Lajosmizse, Bócsa, Csengőd, Páhi, Tázlár, Jakabszállás, Pálmonostora, Szank, Orgo-vány, Peszéradacs. A felsoroltakon kívül a két háború között sok farmtanyás puszta élt ugyanúgy, mint az önálló tanyaközségek, csak valamelyik város kötelékébe tartozott. A közigazgatási önállóságot legkésőbb a 20. század közepén megszerezhette, amikor nemcsak a parcellázott puszták, hanem a régi tanyás határrészek is Alföld-szerte tanyaközségekbe szerveződve elszakadtak a városoktól és községektől.
A Duna–Tisza közi farmtanyák egy részét jászsági eredetű népesség hozta létre az ún. jász birtoklású kiskunsági pusztákon. A homokhódító pionírok sorában meghatározó szerep jutott Szeged népének. A szegediek nemcsak a saját határuk távoli földjeit vették fokozatosan művelés alá, hanem a „nagy víz”, 1879 után tömegesen vetették meg lábukat az északibb fekvésű parcellázott kiskunsági pusztákon is. A farmtanyás területek benépesítői közül sokan a bácskai Tisza-mentéről származtak (Juhász A. 1990a). A parcellázások hírére általában a parasztság szegény, kisföldű rétege indult el szerencsét próbálni. A homok viszonylag olcsó volt. Sokan eladták otthoni 2–5 holdas birtokukat, és valamelyik parcellázott pusztán 40–50 hold homokot vettek helyette. A hallatlan energiával, munkabírással, életkedvvel és elszántsággal dolgozni kezdő bizakodó vállalkozók a keservesen megszerzett homoki birtok addig csak legeltetésre használt laposait és buckáit feltörték. Rozsot, krumplit termesztettek rajtuk. Szőlőket, gyümölcsösöket ültettek. A tanyák körül sokféle állatot tartottak. Munkájuk eredményeként az elvadult puszták kultúrtájjá, nagy gonddal megművelt hatalmas kertekké alakultak.
A parcellázás, a farmtanyák létrehozása társadalompolitikai szempontból felért egy nagy földreformmal. Levezette a szociális feszültségeket. Nagy tömegeknek biztosított munkát, megélhetést, szegényes, de mégis önálló egzisztenciát. Azáltal, hogy szegények sokaságát tartotta vissza az Amerikába tántorgástól, magyarok tízezreit őrizte meg
a magyar élet és a magyar jövendő számára. Für Lajos 1980-ban feltette a kérdést: a farmtanyák létrehozói, a homoki szőlő- és gyümölcskultúra felvirágoztatói, a pusztákat benépesítő nagy belső népmozgás résztvevői vajon honfoglalók vagy inkább menekülők voltak-e? (Für L. 1980: 144.) Sok kutatásra van még szükség a hiteles válasz megfogalmazásához. Úgy véljük, közel jár az igazsághoz Juhász Antal, amikor azt írja: „a telepesek zöme, menekülő is volt és honfoglaló is. Menekülő abban az értelemben, hogy menekült korábbi szűkös léte nyűgeitől, kötöttségeitől – s honfoglaló, mert feltörte, megművelte a pusztát, otthont és mezőgazdasági kultúrát teremtett rajta” (Juhász A. 1986b: 134).
{80.} A TANYAI TELEPHELY ÉS KÖRNYEZETE
A tanyát alapító gazda gondos, mérlegelő körültekintéssel választotta ki birtokán azt a helyet, ahol családjával megtelepülhetett. Olyan tájon, mint a Duna–Tisza köze, ahol homokos földhátak és vizenyős, „sömlékes” laposok gyakran váltogatták egymást, a tanyát igyekeztek a magasabb fekvésű hátakra építeni, hogy tavaszonként ne „vegye föl” a talajvíz. Hasznos adottságnak számított, ha a „parton” álló tanyától nem esett messze a vizenyős lapos, a gyöpes hajlat, ahova napközben a ház körüli jószágot ki lehetett csapni. Térképeket tanulmányozva láthatjuk, hogy ha egy dűlőn belül magasabb fekvésű szántóföldek és alacsonyabb fekvésű kaszálók, legelők találkoztak, a tanyák a szántók szélére épültek, és hűségesen követték a kétféle művelési ág, a kétféle térszint szeszélyesen kacskaringózó találkozási vonalát (Bárth J. 1984b: 719, 57. ábra). A „partra”, „hátra” építés szabálya alól kivételt képeznek a kifejezetten futóhomokos területek keskeny földparcellákra épített kis udvarú szegényes tanyái. Ezek legtöbbször völgyekbe épültek, erdők vagy nagy homokbuckák enyhelyébe. Itt a talajvíz nem jelentett veszélyt, az esővizet is pillanatok alatt elnyelte a homok. „Hegytetőn”, vagyis homokbucka tetején fölöttébb ritkán épült tanya.
Mivel a birtokok tanyaépítésre legalkalmasabb része különböző távolságra esett a földek végén haladó úttól, a régi tanyák és az út távolsága is nagyon különböző lehet. Általában arra törekedtek a tanyaalapítók, hogy tanyájuk sem túl közel, sem túl messze ne legyen az országúthoz vagy a dűlőúthoz. Úgy tartották, hogy az úthoz nagyon közel eső tanya nem jó, mert abba mindenki bemegy, ha akarja a tulajdonos, ha nem. Ellenben, ha messzire kerül a tanya, kedvezőtlen időjárás esetén nehézségeket okozhat a megközelítése. A tanyák többsége 50–100 méterre áll a földek végén haladó úttól. Akadnak azonban olyan tanyák is, amelyek a falusi házak mintájára közvetlenül az út mellé épültek, és első szobai végükkel az út felé néznek. Ezek általában újabbak, és keskeny, kis földterület tartozik hozzájuk.
A tanyához a legközelebbi dűlőútról kitaposott bekötő kocsiút vezet. Viszonylag sík földön a tanyabejáró általában egyenesen halad a szőlők, gyümölcsösök, gabona- és kukoricatáblák között. Homokbuckás, erdős területen viszont girbe-görbén kanyaroghat. Egyik tanyából a másikba közvetlenül nem vezetett kocsiút. A szomszéd tanyába a dűlőút megközelítésével és közbeiktatásával lehet lovaskocsival eljutni. Kitaposott gyalogutak azonban vezetnek a tanyák között szántókon, réteken, legelőkön, erdőkön át.
A régi gazdatanyák többségét úgy építették, hogy a lakóépület háttal álljon északnak, esetleg északkeletnek. A konyhaajtó legtöbbször délről, délnyugatról nyílik, ezáltal nem érik erősen az északi szelek és hófúvások, a ház eleje pedig sok napsütést kap. Ez az „íratlan” és természetes tájolási szabály a régebbi tanyák esetében erősebbnek látszik, mint az országúthoz, dűlőúthoz igazodás törekvése. Ha észak–déli irányban halad a közlekedő út, a tanyai lakóépületek általában merőlegesek az úthoz viszonyítva, mert így érhető el, hogy hátuk észak felé, elejük dél felé forduljon.
A tanyai telephely különböző nagyságú lehet, aszerint, hogy milyen korú, mekkora gazdasághoz kötődő, milyen földrajzi környezetű tanyáról van szó. A régebbi gazdatanyák birtokosai általában nagy méretű, 1–2–3 kat. holdas parcellát hasítottak ki földjükből telephely gyanánt. A napszámosréteg és az 1–2 holdas kisparasztok szegényes tanyái 50–100–150 négyszögöles udvarocskával szorongtak a homoki szántók és szőlők rengetegében. A tanyai telephely e két szélsőséges mérete és formája között rengeteg átmenet {81.} adódott. Ahogy haladt előre az idő, a tanyai telephelyek területe egyre inkább kisebbedett. Ehhez hozzájárult a birtokosztódás, a gazdálkodás átalakulása és a gazdaságpolitika hullámverése. A mezőgazdaság kollektivizálásának befejezése után, az 1960-as évek elejétől a tanyatulajdonosok tanyatelek címén 800 négyszögöl földet tarthattak meg. Ezt a kis területet jól ki kellett használni. Az állatállomány csökkenése sem tette már szükségessé a tanya melletti legeltethető térségeket. Legtöbb helyen föltörték a tanya körüli, funkciójukat vesztett gyöpeket, és a kertek, szőlők elérték a konyhaajtót. Ebben a vonatkozásban a korábbi nagy telephelyű gazdatanyák is idomultak a homoki szegénység kis udvarú tanyáihoz.
1. lakóház „búzás kamrával”; 2. nyári konyha, kiskonyha; 3. pince; 4. kukoricagóré kocsiszínnel; 5. istálló; 6. szerszámoskamra, tyúkól, disznóólak; 7. nyári jászol; 8. gémeskút; 9. közlekedő tér, udvar; 10. akácerdő; 11. gyümölcsös; 12. akácos; 13. kerített legelő, telek; 14. rakodó terület, szérűskert; 15. trágyarakás, ganédomb; 16. szalmakazal; 17. szénaboglya; 18. „nádkúp”; 19. kukoricaszárkúp, szárkúp
A Duna–Tisza közi tanyák legtöbbjét a 20. század második felében karókerítés övezte. Általában a tanyai telephely különböző részeit is kerítés választotta el egymástól. A tanyai kerítések azonban valószínűleg nem tekinthetnek vissza hosszú múltra. Még a szegedi földeken is, ahol pedig a kerítés nagyon jellemző, a 20. században fokozatosan vált szokásossá a tanyai telephely egészének vagy egy részének bekerítése (Juhász A. 1989: {82.} 213–215). A bekerített tanyai telephelynek, méretétől és a hozzá tartozó gazdaság jellegétől függően, 2–3–4 egyszárnyú nagykapuja volt. Egyik kapu rendszerint a dűlő felé, a többi a környező földek irányába nyílt. A nagykapuk mellé rendszerint kiskapu is készült a gyalogosforgalom számára.
A gazdatanyák közvetlen környezete, a telekként használt tanyaföld legtöbbször három részre tagolódott: az udvarra, a rakodóra és egy lapos fekvésű kis legelőre. A tanyai telephely központi része az udvar. Nagysága tanyánként változik. Legtöbbször azt a területet értik alatta, amelyet körülvesznek a tanyai épületek, másutt az épületeken túl is udvarról beszélnek. A szűkebben értelmezett udvar általában 100–150 négyszögöles. Legtöbbször szabályos négyzet vagy téglalap alakú. Általában északi oldalán áll a tanyaház. Vele szemben vagy rá merőlegesen épült az istálló. A többi épület rendjét tekintve szabály alig állítható föl. Általában nyári konyha, külső kamra, sokféle ól, kukoricagóré, pince, szerszámos kamra, kocsifészer sorakozik még az udvar körül. Előfordul, hogy az épületek sűrűn épülvén egymás mellé, szinte szabályosan körbekerítik az udvart. Máskor viszonylag ritkán állnak, és köztük több méteres rések húzódnak. Az épületeket úgy helyezik el, hogy a konyhaajtóból rájuk lehessen látni. Előfordul, hogy néhány kevésbé domináns vagy különleges rendeltetésű épület, pl. nyári marhaszín, birkaszín, verem, méhes stb. az udvart határoló épületsoron kívülre kerül. Zárttá teszi a tanyaudvart, ha a főbb épületek, pl. a lakóház, a kamra és az istálló L alakban, egy födél alá épültek. Hajlított alakú tanyák általában csak tehetős gazdák, módos középparasztok birtokain épültek. Kecel társadalmának hajdani megítélése szerint a görbetanya tekintélyt adott, rangot jelentett (Bárth J. 1984b: 723).
Az épületekkel körbevett udvar szomszédságában, az ólak vagy az istálló mögött terül el a rakodó. Lajosmizsén, Kecelen szűrűnek, szérűskertnek a szegedi földeken inkább szénáskertnek, takarmányosnak, szénásakónak nevezik. Hajdan itt nyomtatták, majd a cséplőgépek elterjedése után itt csépelték a szálasgabonát. Itt álltak év közben a szalmakazlak, szénaboglyák, szárkúpok, farakások.
A tanyai telephely harmadik egysége a mély fekvésű kis legelő, amelyet Lajosmizsén teleknek, Kecelen laposnak, a szegedi földeken tanyapáskomnak, kerítésnek neveznek. Fél-, egy-, esetleg kétholdas gyöpes terület, amelyet a 20. században előszeretettel kerítettek. Ez a föld a jószág tanya körüli „belső” legelője. Ide csapják ki a marhát felügyelettel vagy anélkül, amikor otthon van. Itt járkálnak a disznók, különösen ha a tanyaépítés korának földkitermelésére emlékeztető vizesárok, vizesgödör, vagy természetes „pocsolya”, zsombékos, „sömlékes” mélyedés is meghúzódik a legelőterületen.
A legszegényebb rétegek homoki kis tanyáinak környéke természetesen teljesen más képet mutat, mint a gazdatanyáké. Az efféle telepek egy-két osztatú, nyomorúságos lakóépületei közelében nincs „szűrű”, nincs „páskom”. A tanya melletti kis udvaron egy-két ól és farakás szorong.
A két véglet közötti átmenetet jelentik azok a kisgazda tanyák, amelyek parcellázott területek viszonylag kis méretű szántó- és szőlőparcelláin épültek a 20. században. E tanyák általában a dűlőúthoz közel fekvő 200–400 négyszögöles telephelyen állnak, amely legtöbbször téglalap alakú, és emlékeztet a belterületi szalagtelekre, csak valamivel szélesebb. A tanyaház a kerített tanyatelek dűlőút felőli végén áll. Rövidebb ablakos végével néz a dűlőút felé. Vele szemben terül el az udvar a kúttal és a kiskonyhával. A lakóház hátsó vége mögött kezdődik a gazdasági udvar kisebb istállóval, ólakkal. Még {83.} hátrébb kapnak helyet a boglyák, takarmány- és farakások. A lakóház első vége és a dűlőút között, a rövid tanyabejáró két oldalán sokszor gyümölcsös, szőlő vagy veteményeskert húzódik (Bárth J. 1974; 1984b; Juhász A. 1974; 1989).
ÉLET A TANYÁN
Szóban és írásban régóta terjed a magyar néprajz művelői körében és a néprajztudomány határain kívül is, hogy a mezővárosból, faluból tanyára költözött paraszt levetkőzte műveltségét, hátat fordított hagyományos paraszti kultúrájának, felszámolta korábbi társadalmi kapcsolatait. Tanyai individuális magányában a teljes önellátás fertőjében lubickolva szomszédsági kapcsolatok nélkül tengette életét. Megfogalmazásunk túlzó és erősen sarkított, de nem indokolatlan. Valóban él a kutatók és a közvélemény körében valamiféle lesajnálás a mezővárosi, falusi paraszttársadalmakból kiszakadt „tanyasiak” irányában. A kutatók ez ideig jobbára csak a mezővárosi, falusi szokások tanyai elfelejtéséről, elhagyásáról adtak hírt ahelyett, hogy alaposan megvizsgálták volna a másik oldalt, nevezetesen azt a kérdést, hogy a tanyai életmód miként konzervált olyan hagyományokat, amelyeknek a mezővárosi és a falusi népesség már rég hátat fordított. A tanyai életmód, társasélet, ünnepi szokások tekintetében valószínűleg az okozza a nagyfokú tájékozatlanságot, hogy a téma jóformán alig kutatott. Végigtekintve a tudománytörténeten, látható, hogy a magyar néprajz mindig mezőváros- és falucentrikus volt. A kutatók mezővárosban, faluban gondolkoztak. Ehhez a szemlélethez valószínűleg nagymértékben hozzájárult a korai tanyák tartozék jellegének állandó hangsúlyozása.
A 19. század közepe és a 20. század közepe között óriási változás zajlott le az Alföld települési rendjében, több tízezer farmtanya került rá a térképekre. Megszületett az állandóan tanyán élő, a szórványtelepülési léthez, életmódhoz erősen ragaszkodó „tanyasi” magyar ember típusa. A tanyasi paraszt mentalitása gyaníthatólag különbözik a város- és falulakó parasztokétól is, nem beszélve a társadalom más rétegeiről.
Amit a tanyai társas kapcsolatokról és szokásokról a magyar néprajzi irodalomban olvasni lehet, jobbára Juhász Antal vetette papírra, következésképp szegedi vonatkozású (Juhász A.1972–1973; 1976). Hozzájárultak még a tanyai életről alkotott kép formálásához a Vásárhelyi-puszta kutatói (Nagy Gy. 1975; Szenti T. 1979a).
A társasmunkák hozzátartoztak a tanyai parasztság életéhez. Új tanya építését, Tömörkény Istvánnal szólva: a tanyaverést, de bármilyen tanyai építkezést is nehezen végezhette el egyedül egy család. Szükség volt a szomszédok, rokonok segítségére. Összesegítés nélkül nehezen ment a gabona hordása és nyomtatása is. A cséplőgépek elterjedése korában még nem voltak „részért” cséplő bandák, hanem 7–8 érdekelt szomszéd családból került ki a gép működtetéséhez szükséges személyzet. A társas munkát a szegedi földeken és a Bácskában a móva szóval jelölték, amely azonos értelmű az erdélyi kalákával. A móva nemcsak munkát, hanem szórakozást is jelentett a tanyai ifjúság számára. Dalos, táncos munkaalkalom volt a kukoricamóva, a „hajasan” szedett kukorica fosztása. Lekvárfőzés előtt a szomszédos tanyák asszonyai vidám beszélgetéssel egybekötött szilvafejtő móvát tartottak. A téli esték tollfosztó összejövetelein részt vett a szomszédos tanyai családok apraja-nagyja, bár a munkát elsősorban asszonyok és lányok végezték.
Az emberi élet nagy fordulói, különösen egy-egy lakodalom és temetés tanyák sokaságának lakóit mozdították ki mindennapi életük kerékvágásából. Az esztendő ünnepeit, {84.} jeles napjait ugyancsak méltósággal ülték meg a tanyaiak. Az ünnepekhez kötődő hagyományokat általában tovább őrizték, mint a városok és falvak lakói. Hatalmas disznótorok és névnapok, elsősorban István- és János-napok színezték a havas tanyai tél egyhangúságát.
A tanyai nép életében nagy szerepe volt a szomszédolásnak. Ez nyári vasárnapokon jobbára abból állt, hogy a szomszédos tanyák lakói délután kiültek a dűlőút menti gyöpre és hosszan elbeszélgettek. Télen, különösen esténként, különösebb családi esemény, ünnep nélkül is összejöttek a szomszédos családok egy-egy tanyában, és kártyázással, varrogatással, kötögetéssel, mesélgetéssel, társalgással töltötték az időt. A szomszédolás fontosságára utal, hogy hóesés után azonnal keskeny utat hánytak lapáttal a szomszédos tanyák között. A tanyán lakó ifjúság jellegzetes szórakozási alkalmai voltak a nem-hivatalos tanyai bálak, amelyeket nyáron néha árnyas erdőszélen, ősztől tavaszig bérelt tanyaépületben vagy sorolva más-más tanyában tartottak. A tanyai ifjúságnak ezt a vidám társas összejövetelét csutrinak, patkaporos bálnak nevezték. Eljutottak a tanyaiak a környező falvak és tanyaközpontok hivatalos báljaiba, a váltott bálakba is.
Ha viszonylag közel feküdt templomos falu vagy város, akkor sűrűbben, ha távol, akkor ritkábban jártak a régi tanyaiak templomba. Az utat általában lovaskocsin tették meg. A 20. század első felében, különösen a két háború között tanyai iskolák százai épültek az Alföldön. Sok iskola misézésre is alkalmas volt. Növekedett a pusztai templomok száma is. Következésképp a régi városba kocsizós misehallgatás helyett jellemzővé vált a közeli tanyai iskolák és pusztai templomok miséinek gyakori, rendszeres látogatása. A szegedi tanyavilág jeles hagyománya a misebál, amely a mise után tartott és tanyai iskola udvarán rendezett táncmulatságot jelentett. A tanyai gazdacsalád számára elengedhetetlen volt a rendszeres piacrajárás. A legközelebbi város piaci napjain tanyai asszonyok százai keltek útra, hogy tojást, túrót, tejfölt, sajtot, gyümölcsöt árulhassanak. A tanya világából való kilépés, a „világlátás” fontos alkalmai voltak a vásárok és szentbúcsúk.
A tanyán élésnek van filozófiája, amely a szabadság jegyében fogant. A tanyai ember szabadabbnak érzi magát, mint a városi-falusi, és ehhez a szabadságához váltig ragaszkodik. A „jobb” tanyalakók, munkabíró korukban, gyakran bizonygatják, hogy ha tudnának venni falusi házat, akkor sem költöznének oda, mert a faluban túl közel vannak a szomszédok, mindenki belát a más udvarába, kevesebb a titok és teljes a nyilvánosság. Ezekkel a vélt nyűgökkel és kötöttségekkel szembeállítják a tanyai szabadságot, a „magam gazdája vagyok” megfogalmazásban sűríthető büszke gazdamentalitás korlátlan érvényesülését.
A HEGYI TANYÁK
A magyar néprajzi és földrajzi településkutatásban hosszú időn át tartotta magát az az elképzelés, hogy a magyarság kizárólag falu- és városlakó nép. Másodlagosan hozott ugyan létre szórványtelepüléseket farmtanyák formájában az Alföldön, a hegyi szórványtelepüléseket azonban soha nem kedvelte. A Kárpátok térségében előforduló hegyi tanyákat a kutatás a magyarsággal együtt élő nemzetiségek: szlovákok, románok, ruszinok civilizációs produktumai közé sorolta. Nagy emlékezetű Bátky Zsigmond a Magyarság néprajza első kötetében kijelentette, hogy a magyarság nem hozott létre hegyi szórványtelepüléseket; még a hegyvidéken élő székelység körében sem fordul elő ez a településforma. {85.} A tanulmányában emlegetett és rajzos illusztrációként bemutatott gyimesi csángó szórványtelepekről némi lekezeléssel megjegyezte, hogy azok újak (Bátky Zs. 1941–1943: I. 109–111). Bátky Zsigmond esete bizonyítja, hogy ha a magyar néprajz hagyományos ősforma-kereső törekvése pontatlan fogalmazással is párosul, a tudományos eredmény mennyire elszakad a valóságtól. A jeles szerzőnek tulajdonképpen igaza volt, amikor arra gondolt, hogy a magyarság erdélyi „honfoglalása” a románokkal ellentétben, nem szórványtelepülések, hanem falvak formájában történt. Ez a tény azonban csak a régi, jobbára a középkori múltra tekintve igaz. Kétségtelen valóság, hogy az újkori évszázadokban a székelység is hozott létre szórványtelepüléseket, mégpedig nem is keveset. Ezek léte, virágzása a 20. századi Erdély települési realitása, amelyet nem lehet a múltba révedő vaksággal figyelmen kívül hagyni. Annál is inkább, mert a történeti múltra vonatkozó, de nem kellő alapossággal megfogalmazott Bátky-féle településtörténeti fejtegetéseket a következő szerzők már rendszerint a jelenre vonatkoztatva is érvényesnek tartják. Bátky Zsigmond megfogalmazását úgy értelmezik, hogy a magyarságtól teljesen idegen a hegyi szórványtelepülés, ami a több évszázadot felöltő újkorra vonatkoztatva nyilvánvalóan nem felel meg a valóságnak.
Jellemző, mennyire nagyvonalúan fogalmazott a 20. századi állapotokat bemutató földrajzi összefoglalásában a kiváló földrajztudós, Prinz Gyula, amikor azt írta: „A Székelyföldön nincs is hegyi tanya” (Prinz Gy.–Teleki P. 1936–1938: II. 314). Ez a kijelentés nem pontatlan fogalmazással társított múltba nézés, miként az megfigyelhető Bátky Zsigmondnál, hanem az élő települési realitás nagyvonalú figyelmen kívül hagyása. Amikor Prinz Gyula a fenti ítélkező mondatot leírta, a Székelyföld hegyvidéki tájain több ezer magyar hegyi tanya zsindelyteteje szürkült a tavaszi napsütésben. Az egyik legjellemzőbb hegyi tanyás terület, Oroszhegy falu hajdani havasa pedig Varság néven már évtizedek óta önálló magyar tanyaközségként élte életét.
Valószínű, hogy más településformákhoz hasonlóan, a hegyi szórványtelepülésekre is érvényes az a lassan formálódott megállapítás, hogy a településformák nem köthetők népekhez, nyelvekhez. A paraszttelepülések formáját elsősorban a földrajzi viszonyok és az ezekkel összefüggő gazdálkodási módok határozzák meg. Következésképp, a hegyi tanyák nem köthetők Erdélyben sem csak egy néphez, a románhoz. Amikor szüksége volt a magyarságnak hegyi tanyákra, létrehozta azokat.
A Kárpátok tájain szinte mindenütt, így Erdélyben is, a völgyekben falvak, a magas hegyek „havasi” irtásterületein szórványtelepülések jöttek létre. A középkori erdélyi magyarság folyóvölgyekben és a hegyek közötti medencékben lakott. A pásztorkodással foglalkozó és folyamatosan Erdélybe költöző románságnak a magyarság által szabadon hagyott hegyi területek jutottak. Így nyilvánvaló, hogy a falu a magyarság, a hegyi tanya a románság jellemző településformája lett. Amikor azonban a háborús pusztítások következtében a magyarság megritkult vagy teljesen kiveszett a völgyekben, a helyére húzódó és a hegyekből folyamatosan leköltöző románság ugyanúgy falulakó lett, mint korábban a magyarság. Amikor pedig a magyarokat az újkorban arra vitte a szükség, hogy eddig lakatlan területeken, magashegyi „havasokon” telepedjenek meg, ugyanolyan hegyi tanyákat hoztak létre irtásaikon, mint korábban a románok.
A magyarság és a hegyi szórványtelepülések kapcsolatának kategorikus tagadása több ok miatt is helyteleníthető. Egyrészt nem kellően tisztázottak a szórványtelepülések középkori előzményei. Föltételezhető, hogy a -háza, -laka, -telke végződésű névvel jelzett {86.} telepek egy része, illetve az ún. praediumok a 12–14. század tájékán nem álltak messze attól a településformától, amit szórványtelepülésnek nevezünk. A Kárpát-medence legkülönbözőbb tájairól, így Erdélyből is maradtak fönn olyan középkori adatok, amelyek „egytelkes” magyar telepekről tanúskodnak (Györffy I. 1943: 32; Szabó I. 1969: 129). Másrészt a 20. századi Erdély élő valósága a magyarok által létrehozott és magyarok által lakott hegyi tanya. Az erdélyi magyar szórványtelepek egy része az alföldi farmtanyákhoz hasonlóan valószínűleg eleve szórványként, hegyi farmként jött létre a 20. században. A legtöbb hegyi tanyának azonban volt az alföldi tartozéktanyához hasonló gazdasági telephely és ideiglenes szállás szerepű előképe. A magyar hegyi tanyák tartozéktelepülés jellegű korszaka jobbára még föltáratlan. Gyanítható azonban, hogy visszavezethető a 16. század végéig (Gunda B. 1941: 241–245; Imreh I.–Pataki J. 1970).
Az erdélyi magyar hegyi tanyák elterjedési területe ugyancsak jórészt még föltáratlan. Legismertebbek és legkutatottabbak a gyimesi csángók szórványtelepei, amelyek a csíki székelyek Gyímesbe költözésével jöttek létre a 18–19. században. Első hírnökeik talán már a 17. század végén megjelentek. A Moldva felé vezető út mellékén a korábban szórványosan álló telepek a 20. századra falvakká sűrűsödtek. A falvaktól távolodva és a „patakokban” felfelé haladva egyre nagyobb beépítetlen térségek választják el a házakat. Szétszórt hegyi tanyák százai borítják a kerítések sokaságával tagolt irtáskaszálókat (Cs. Sebestyén K. 1909; Hofer T. 1972; Antal I. 1992). Néhány 20. századi szórványtelepülés a gyímesi csángók expanzív kitelepülése révén jött létre. Példaként említhető a Csíki-havasokban lévő Háromkútvölgy, valamint a Csíkszentgyörgyhöz tartozó Egerszék-patak és az Úz-völgy benépesítése (Antal I. 1992: 43–46).
A 19–20. század fordulója táján az erdélyi Mezőség több falujának távoli határrészein állandóan lakott tanyák alakultak ki (Kós K. 1989: 65). Ez a folyamat többek között lejátszódott Széken, ahol a távoli tagokat a széki tulajdonosok eladták. A más falubeli vevők tanyákat építettek rájuk (Kós K. 1980: 452). Kászonfeltíz Lesőd nevű határrészén, a fokozatosan letarolt erdők helyén a 20. század elején csángó hegyipásztorok jóvoltából szétszórt irtványtelepülés jött létre (Kós K. 1972b: 16).
Az erdélyi magyar hegyi szórványtelepülések legnagyobb kiterjedésű, részben összefüggő, részben erdőségekkel meg-megszakított láncolata a Hargita északi, illetve a Gör-gényi-havasok déli nyúlványain jött létre a Korond–Székelyudvarhely–Zetelaka vonal és a Gyergyói-medence nyugati széle között. Ez a terület a régi térképeken falvak nélküli fehér foltnak látszik, amelyet az ún. havasaljai falvak hatalmas erdőségei és havasi legelői borítottak. Az irtáskaszálókon évszázadok óta léteztek szállások, amelyeknek egy része a 19. század második felében állandóan lakott hegyi tanyává formálódott. A szórványtelepülésű völgyek és fennsíkok lakossága a birtokos községek: Korond, Oroszhegy, Szentlélek, Zetelaka „havasokra költöző” népességéből került ki.
Zetelaka messze nyúló keleti határrészein szórványtelepülés hálózza be Deságot, Ivót és Sikaszót. A Gyergyó felé átvezető völgy Sikaszó után következő részét, a Libánt már nem zetelakiak, hanem gyergyaiak népesítették be. Hegyi tanyák sokasága borítja az ún. Korondi hegyet, amely Forráskútra és Pálpatakára tagolódik. A két tanyás terület lakói jórészt a fazekasságáról híres Korond népéből kerültek ki. A táj legnagyobb kiterjedésű összefüggő tanyás területe a völgyekkel tagolt varsági fennsík, Oroszhegy falu hajdani „havasa”, amelynek tanyáit jórészt oroszhegyiek hozták létre. A varsági hegyi tanyák elsősorban abban különböznek a környezetükben lévő korondi és zetelaki tanyáktól, {87.} hogy viszonylag korán „egymással társadalmasultak” és már 1906-ban önálló szórványközségbe szerveződve elszakadtak Oroszhegytől.
Varság község területén a 20. század közepén több mint félezer tanyai telephely létezett. Kisebb részük völgyekben: a Varság pataka, a Nagykútpataka és a Küküllő völgyében húzódott meg. Többségük 800–900 méter magasságban elterülő fennsíkokon, hajdani havasi erdők helyén: Bagzosban, Laposmagyaróban, Tisztáson, Tálasbércen, Forrásközén és Sólyomkőhegyén jött létre. A hatalmas távolságokat behálózó szórványtelepülés egyik részén a 20. században természetes sűrűsödéssel létrejött egy Központ néven emlegetett falusias képet mutató telep, amelyet a század második felében politikai indíttatású hatósági szorgalmazás is növelt. Itt állnak a középületek: a templom, a községháza, a legnagyobb iskola, a kultúrház és az egészségház. A másodlagosan formálódott faluszerű „központban” működik a legjelentősebb bolt és a legnagyobb kocsma. A templom és a kocsma közötti térségen találkoznak egymással vasárnaponként a távoli hegyi tanyák lakói.
A 20. század első felében nagy változások történtek a varsági tanyák használatának rendjében. Fokozatosan fogytak azok a telephelyek, amelyek a 18–19. századi gyakorlatnak megfelelően valamelyik oroszhegyi ház havasi tartozékai voltak és amelyeket nyári szálláshely és állatteleltetőhely gyanánt csak időszakosan használtak az oroszhegyi gazdák. A jellegzetes kis méretű „oroszhegyi házakból” csak néhány maradt mutatóba az 1990-es évekre. E fogyatkozó folyamattal párhuzamosan egyenletesen szaporodtak és a 20. század második felére általánossá váltak az állandó lakóhelynek számító hegyi farmtanyák.
A varsági lakosság nyelvében, alföldi értelemben, vagyis egy parasztcsalád telephelyének megnevezésére nem használatos a tanya szó. A határbeli paraszti telepet, amíg az tartozéktelepülésnek számított, vagyis hozzátartozott valamelyik oroszhegyi falusi házhoz, szállásnak nevezték. Amikor az alföldi farmtanyához hasonló állandó lakóhellyé vált, építményeit és azok környékét a falusi porták megnevezéséhez hasonlóan, a benn-való szóval illették.
Az alföldi tanyák földfalú, nádtetős épületeivel ellentétben a varsági hegyi tanyák épületei fából készültek. Tetejüket helyben előállított fazsindellyel fedték. A telephelyek belső rendjének legfontosabb jellemzője a baromudvaros telekelrendezés, vagyis a közlekedő úthoz az „állatudvarok” esnek közelebb. Az „emberudvarok” az „állatudvarokon” keresztül közelíthetők meg. A tanyák körül elterülő családi tulajdonú földnek csak a művelésre legalkalmasabb darabjait törik fel. A föltűnően kis kiterjedésű szántókat különböző rendű-rangú fakerítésekkel, korlátokkal védik a vadállatoktól és a legelésző háziállatoktól. A családi birtok nagy részét kaszálóként, legelőként hasznosítják. Ezért a nyári határ uralkodó színe a zöld. A fehér falú, szürke tetejű régi tanyaépületek legtöbbször szürkült kerítésekkel tagolt zöldellő mezők apró foltjaiként hatnak a távoli szemlélő szemében.
SZŐLŐHEGYI TANYÁK
Az egyazon szőlőhegyen birtokló gazdák szervezetét a 20. századi köznyelv és hivatali nyelv hegyközségnek nevezi. A szőlőhegyi birtokosközösségek megnevezésére korábban inkább a hegység, helység, hegybéli helység kifejezéseket használták. A hegyközség {88.} szó az 1894. évi 12. tc. megjelenése után terjedt el országszerte (Égető M. 1985: 16). Vajkai Aurél az 1930-as évek végén a hegyközség szónak új jelentését honosította meg azzal, hogy hegyközségeknek nevezte a szőlőhegyek területén formálódott szórványtelepüléseket. A terminológiai zavart az okozza, hogy a hegyközség szónak létezik egy közismert hivatali és köznyelvi jelentése, amely társadalmi, jogi vonatkozású. Termelői, birtoklási, önigazgatási szervezetet, intézményt jelöl. Fölösleges ezt a szót egy településforma értelmű jelentéssel is megterhelni.
Tálasi István többször javasolta, hogy a Vajkai Aurél által bevezetett másodlagos jelentésű hegyközség szó helyett a szőlőhegyi szórványtelepülés jelölésére a néprajzi szerzők alkalmazzák a hegyközségi szórvány kifejezést. A terminológiai zavar enyhítése érdekében e tanulmány írója a szőlőhegyi szórványtelepülés, illetve egy gazda telephelyének vonatkozásában a szőlőhegyi tanya megnevezés alkalmazását ajánlja. Amennyiben ezek a kifejezések elterjednek, a magyar szórványtelepülések típusnevei az alföldi szórványtelepülés, a hegyi szórványtelepülés és a szőlőhegyi szórványtelepülés, illetve az alföldi farmtanya, a hegyi tanya és a szőlőhegyi tanya kifejezések formájában összefüggő nyelvi rendszert alkotnak.
A magyar szőlőhegyi tanyák régmúltja, 19–20. századi sorsa és területi elterjedése jórészt föltáratlan. Filep Antal kutatásai szerint Győr megyében a szőlőhegyi települések a 17. századig visszavezethetők. Legtöbb helyen a szőlőhegyek a 18., de még inkább a 19. században népesedtek be. Az is valószínűnek látszik, hogy a szőlőhegyi tanyáknak sok helyen volt tartozéktelepülés korszaka, amikor a szőlőbeli telephelyet csak időszakosan használták. A szőlőhegyi szórványoknak nagy szerepük volt a népfölösleg helyben-tartásában, a szegényebb néprétegek szociális gondjainak enyhítésében. Voltak olyan helységek, pl. Zalaszántó, ahol a zárt település és a határában kialakult szőlőhegyi szórványtelepülés szerves egységben élt. Másutt, pl. a Keszthely környéki Cserszegtomaj területén az állandóan lakott szőlőhegyi tanyák népe egymással társadalmasult és önálló községgé szerveződött (Vajkai A. 1939; Égető M. 1985; Kovács K. 1985).
A szőlőhegyi szórványtelepülés, illetve a szőlőhegyi tanya elsősorban a Dunántúl újkori településképét jellemezte. Valószínűleg előfordult azonban a Kárpát-medence más tájain is, csak feltárásával, számbavételével adós a néprajzi kutatás. Szlavónia területén az erdődi vártól északra, a Duna közelében, az ún. dályai hegyen jellegzetes magyar szőlőhegyi szórványtelepülés alakult ki. Népességének többsége a Duna bácskai oldaláról, Doroszlóról és Gombosról származott.
A dunántúli szőlőhegyi tanyák, valamint az alföldi farmtanyák és az erdélyi hegyi tanyák lakóinak életmódjában, mentalitásában, társadalmi kapcsolatrendszerében sok hasonló vonás lelhető fel. Úgy látszik, hogy a táji, földrajzi, gazdálkodási, történeti és társadalmi különbözőségek mellett létezett egy erős összekötő szál: a szórványtelepülés különleges adottsága, a tanyai létforma alapelemeinek tájakon átívelő azonossága.
| TELEPÜLÉS ÉS TELEPÜLÉSKUTATÁS | TARTALOM | ÉPÍTÉSZET |