| LÁBBELI | TARTALOM | ÉKSZEREK |
FEJEZETEK
Míg néhány öltözetdarab kivételével a férfiak és a nők hosszú évszázadokig hasonló vagy éppen azonos felsőruhákat is hordtak, haj- és fejviseletük szembetűnően eltérő volt.
A nyomatékos különbözőségek ellenére adódtak átfedések a két nem haj- vagy fejviseletében, és egyformán ápolták is hajukat. Még századunkat megélt öregek is, főleg pásztorok, nem mosták, hanem kócosodás, férgesedés ellen zsírozták fejüket. A zsíros fürtöktől aztán vállra terített ronggyal, a hátassal (Ormánság) védték a ruhát, hajfonatra tekert vászoncsíkokkal, alsófőkötővel a díszesebb felsőt. Századunk fordulójára már gyakoribb volt, hogy lúgozáskor hajat is mostak, majd dióolajjal barnították, hogy a zsírozással általánossá vált és ideálisnak vélt barna hajszínt elérjék.
Olykor a férfi, ill. női haj fésülési módja is hasonlíthatott – pl. az átmeneti divatként hosszú hajat növesztő férfiak asszonymódra rögzítették fonataikat. Koronként vagy alkalmanként férfiak és nők egyforma fejfedőket is viselhettek, így egykor a csuklyát, a 18–19. században pedig a prémes süveget, a kalapot, a szalmakalapot néhol a parasztasszonyok is felvették.
Az átfedések ellenére a két nem külső megjelenésének leginkább nemhez kötött alkotóelemét, a haj- és fejviseletet elkülönítve tekintjük át, s a közösen alkalmazott fésülködési módokat, fejfedőket aszerint említjük, hogy melyik nem viseletére voltak jellemzőbbek. A téma nemek szerinti megosztását a történeti alakulásukat mozgató eltérő célzatok különbözősége is indokolja. A férfiak fejviseletét történeti korok divathatásait, társadalmi, sokszor politikai töltetű állásfoglalását tükröző fejfedők egymásutánja jellemzi. A nők viszont a korokhoz kötődő divatokból egy-egy elemet továbbmentve, ezek egymásra rétegzésével tették alkalmassá a haj- és fejviseletet a családi állapot, az életkor, a megjelenési alkalmak, a vagyoni, társadalmi rang jelzésére.
A keresztény Európában csak a leányok járhattak hajadonfőtt, az asszonyok betakart fejükkel ismerték el férjüknek való alárendeltségüket, ill. hirdették férjes voltukat.
Így csak a leányok egykori hajviselete révén ismert, hogy az előhaj középen történő kettéválasztásának szokása a középkorig megy vissza, s a hátihajat korábban két, kb. a {695.} 12. század óta inkább egy ágba fonottan viselik. Az asszonyok a hátihajat főkötő alá szorították, fejüket homlok- és állkendővel, ezek felett még egy lepellel borították, amelyet keskeny pánttal fogtak homlokukhoz. Árpád-kori női sírleleteink – a két fültő mellett talált hajkarikák, melyekkel a kétfelé osztott hajat a fül mellé felakaszthatták, s az egykori leplet a homlokra szorító nyomtatók töredékei – csak sejtetik az európai szokásokhoz való igazodást. A 13–14. századi, hajnyomtató pánttal homlokon rögzített, vállra omló hajú európai leányalakok magyar párjait azonban már biztosan felismerhetjük a Képes Krónika lapjain, az esztergomi királyi vár falfestményeinek lobogó hajú, allegorikus leányalakjaiban, hajpántjaik egyszerűbb változatait pedig a 13–14. századi női sírok homlokot övező gyöngysoraiban.
A gombostű, ill. annak fátyoltű változata – a 14. század találmánya – tette lehetővé, hogy Európa déli sávjában a különféle alakú és különféleképpen hajtogatott könnyű kendők, fátylak nagyobb szerepet kapjanak az asszonyok fejviseletében, mint a főkötő. A középkor szigorát ridegebben őrző északabbi sávban a köznép asszonyai kevésbé kedvelték az előkelők körében szokásban volt többrétegű lepleket, s a hajukat kontyba szorító alsó főkötőjük fölött inkább még egy, a csuklyából kialakult, elöl nyitott főkötőt használtak. Az európai főkötőformákat keleti eredetre utaló, ún. szarvas vagy kúpos főkötők bővítették. Ilyen főkötőt látunk a Képes Krónika különféle nemzetiségek bejövetelét ábrázoló képének kun asszonyán is. E századok változatos fejviseleteiről nincsenek a hazai közrend asszonyaira vonatkozó korabeli bizonyítékaink. A 15–16. századból azonban már az alsóbb néposztályok sírjainak mellékletei között is felbukkantak a különféle koszorúk, párták maradványai, az itáliai garlandok megfelelői. A koronkák, kontypárták a kontyot fedő fátyol rögzítésére is szolgáltak. A koszorúpárták inkább a leányok ünnepi felkészítésében kaptak szerepet, és eredetileg különböző füvekből, virágokból fonottan, de szövetborítással, esetleg gyöngyös, szalagos díszítéssel az ártatlanság jeleként kerültek a leányok fejére. Ekkor lettek divatosak hazánkban a szintén itáliai, de spanyol hatásra is terjedő, gyöngyös szalagokkal borított hajfonatok, a hajcsapok és az asszonyok apró rece kontyfőkötői. E főkötők láttatni engedték az ünnepre gyöngysorokkal szépített előhajat, s előképei lettek a későbbi századok magyarosnak ítélt főkötőinek. A hajat szinte szabadon hagyó reneszánsz fejviselet azonban a lehető legszigorúbb beburkolózást, a palástszerű mantilla és különféle leplek használatát várta el az idős és özvegyasszonyoktól. Nálunk, talán török, balkáni hatással nyomatékosítva, a fátyolként is megújult középkori leplek játszottak továbbra is fontos szerepet az özvegyek kötelező rejtőzködésében és az újasszonyok elrejtésében, megkülönböztetésében.
Idővel a fátylak, díszes párták, gyöngyös főkötők az alsóbb népréteg leányainak, asszonyainak is alkalmi, ünnepi ékességei lettek. Köznapi használatra azonban – hiszen a parasztasszonyok Európa-szerte s nálunk is pl. fejtekercseken cipekedtek – egyszerűbb, praktikusabb fejrevalókat igényeltek. Míg a spanyol divatot követő nemes hölgyek kis lenfőkötőjük felett barettekben, kalapkákban, majd a 17. században virágdíszes, tollas fejékekben örökíttették meg magukat, a korabeli ábrázolások szerint a magyar köznemesek, mesteremberek, parasztok asszonyai kendőkkel fedték főkötős fejüket.
A 17. században – élve az időközben kialakult fejviseletek egymásra rétegzésének és válogatásának lehetőségeivel – vallási, nemzetiségi különbségekre is utalva variálódott az európai nők fejviselete. A hajadon angol királynőt, Erzsébetet utánozva a főrangú hölgyek a főkötőt is elhagyták, ami a frizura hangsúlyozódását, a haj szertelen {696.} tornyozását vonta maga után. A köznapi életben alkalmatlan túlzásokat nemcsak a munkára fogott parasztasszonyok, mesternék, de még az egyre erősödő polgári rend úriasszonyai sem követték, kitartottak saját ízlésük szerint variált főkötőik mellett. A 18. század közepén már „parasztosnak” számító kis alsófőkötőket pedig éppen Maria Antoinette szeszélye hozta még egyszer divatba. Csakhogy, míg a nemes- és polgárasszonyok csupán az utcára kilépve tartották kötelezőnek e sapkaszerű vagy a szintén paraszti szalmakalapból bonetté avanzsált kalapforma főkötőket, addig a parasztasszonyok otthon is illendő főkötőjüket házon kívül még egy főkötővel vagy kendővel is kiegészítették.
Az ábrázolások a 17. századtól tájékoztatnak bennünket arról, hogy az alsóbb rendű, rangú asszonynép e legjellemzőbb öltözeteleme, a fejviselete, milyen formában igazodott a hazai főúri, nemesi és polgárasszonyok fejviseletéhez, akik viszont lépést tartottak a kurrens európai divattal.
Bár a haj- és a fejviselet a legalkalmasabb a két nem közötti különbségek hangsúlyozására, karonülő és kisgyermekkorban a leányokra és fiúkra egyaránt kis főkötőt adtak. De amíg a kisfiúkat rendszeresen nyírták, a leányok, nők haját olló sohasem érintette, általában az „első hajtól”, vagyis születéstől kezdve növesztették. Ez a szokás Pál apostol által is megfogalmazott őskeresztény felfogásban gyökerezett: „…ha a férfi hosszú hajat növeszt, szégyenére válik. Ha viszont az asszony növeszti meg haját, díszére van, mert haját fátyol gyanánt kapta” (Kor. 11: 14–15).
Miután a kicsi lányok növőfélben lévő hajáról lekerült a főkötő, választék nélkül, mint Györgyfalván mondták, „pikásan”, körben felpöndörgették, a moldvai csángóknál pedig homlokközéptől tarkóig két mezőre osztva, hátrafelé egyre vastagodó, „kerek vagy
kucornyás gecácskába” körbefonták (Lükő G. 1935: 61–62; Nagy J. 1981: 367). Az így indított két fonatot háromágú szalaggal kipótolva egy (Rábaköz) vagy két kis copfba (Mezőség) fonták. A vékony copfocskákat esetleg fejtetőre visszavezették vagy kicsiny koszorúba kötötték. Kibontott hajjal csak elsőáldozásra mentek a kislányok.
Az előhaj nagylányos fésülése jelezte, hogy a leány már készülődik későbbi asszonyszerepére, egyúttal azonban vallási kötődésének is mutatója lehetett. A múlt század elején pl. a kunsági református leányok konfirmálástól kezdve választék nélkül fejtetőre fésülték, míg az ugyanitt bérmálkozó katolikusok a romantika követelményeinek megfelelően T-alakban, középen fejtetőig és fültől-fülig elválasztották és fültőre lecsapva viselték hajukat (Ú. Kerékgyártó A. 1937: 106). Vasárnap azonban a lesimított előhajat meg-loncsolva, nedvesítve, így hullámosítva (Szakmár), kicaknizva (Kiskomárom), kipöcközve csipkésen (Ormánság) jelentek meg a templomban. Biedermeier hatásra divattá vált az előhaj testesítése, tekergetése, sodrása is. A sodrás a választéktól vezette az előhajat a hátihajba. Ez a divat országszerte meghódította a fehérnépet, a Fekete-Körös völgyében büstek, az északi megyékben sederítés, semergetés, hajsodrék, a Dunántúlon pödrés, pedrés, a Sárközben a sodorítás, södörítés elnevezés őrzi emlékét. Göcsejben, Hetésben a sodrás olyan erős lehetett, hogy karikát vetett. A fül tájára sodorított hajcsomót a Felvidéken német eredetű szóval dupénak emlegették. Másutt a gyupét, dupét (Nógrád m.), {697.} stupét (Hont m.) és az előhaj kiszélesített formájára utaló lapát (Nógrád m.), lapicka (Somogy m.) az úri hölgyek feldúsított előhajának parasztos utánzata.
A lazább, ünnepre alkalmasabb sodrásnál köznapibb, egyben parasztosabb volt az előhaj fonása. A fonat (Nógrád m., Ormánság) akárcsak a sodrás, a fül mögött csatlakozott a hátihajba. Ez az előfoncsik (Nógrád m.), cikó (Fejér és Baranya m.) általában háromágú volt, rozmaringos, tyúkos, tikhúsos, csibés, kosaras vagy csipkés fonású jelzői országszerte az 5–7–9 ágú, ünnepre készült fonatkülönlegességekre utaltak. A rendkívül széles és bonyolult 20–25 ágú fonatok Pest környékén és Somogyban, pl. Karádon voltak divatosak. Az ilyen sokágú előhaj egyébként főleg a szomszédos népeknél – pl. az olténiai román leányok körében – volt szokásos (Neamtu, C. 1981: 291).
Az előhaj kialakításának országszerte egységesnek mondható képét csak néhány kivétel tarkította, így a kisalföldi vagy zsámboki, turai leányok fültől fülig elválasztott és homlokkötő madzag felett fejtetőre felhajtott előhaja, amelyet pl. Kiskomáromban a szintén felfésült hátihajjal a fejbúbon fontak össze. A mucsfai (Tolna m.) lányok pedig be sem fonták, „fejük tetején csomóra kötvén osztottan szétlógatták hajukat” (Schram F. 1967: 571). Volt, ahol városi, nemzetiségi hatásra már a múlt század elejétől az előhajat választék nélkül hátrafésülték. Akkori szokást idéz a székely lányok fül mellett szabadon hagyott tincse, a palóc lányok huncutkája is.
A múlt század elején még a mezővárosi módos gazdalányok is egyetlen fonatba fogták össze az előhajjal egyesített hátihajukat. A feltűzött, fésűre akasztott hajat – amilyen 1827-ben pl. a verőcei „német lányoké” volt – magyartalannak, illetőleg, ha polgárosult „közrendű nemesek” leányai viselték, „úriasnak” tartották (Kresz M. 1956: 68).
Legfőbb ékességüket, a copfot is vastagították: ágait vászoncsíkokba, a kész fonatot díszpántlikába csavarták, a végénél és a hajtőnél szalagcsokorral díszítették. Pécsett az így elkészült fonatot, akárcsak reneszánsz elődjét, hajcsapnak is nevezték. De a kis- és nagylányok fonadékát országszerte számtalan névváltozattal becézték. Egyebek mellett a felső-magyarországi megyékben volt krákó, kacska, varkocs, itt szintén fonat jelentésben tekergetés, Nógrádban még kankó, brekocs vagy hátsó foncsik, Kalotaszegen tyika, Or-mánságban cica, a szlavóniai magyaroknál kita. Ünnepre a fonat több ágból is készülhetett, Turán szerényen csak ötágú, a Mezőségen, akárcsak Nógrádban 12 ágú rozmaringos brekoccsá is szélesíthették. De még ezek sem közelítették meg a Pest környéki fésülő-asszonyok 24 ágú remekeit. Egyes falvakban, így Turán, Mikófalván vagy a Mezőségen újabban két copfba fonták a leánykák haját, a Pest környékieknél azonban a négy fonat sem volt ismeretlen.
Polgári, városi hatásra a hátihajat koszorúba is rögzíthették. Ilyen volt az ajaki kislányok pacsirta, a nagyobbak pántlikafonatos kontya. Ilyen volt a kisalföldi bajnaiak négy, egyenként ötágú fonatból alakított és a csornai lányok 10–13 ágú fonatából az egész fejüket beborító koszorúja. Már kimondottan konty formát mutatott a Pest környéki, a szakmári, a kalocsai leányok fején a 4–6 fonatból fölrakott fészek, még inkább a pentelei leányok városias kerek, ill. gömbölyű kontya, amilyeneket a fejtetőre szúrt körfésűvel néhol a palócok is készítettek maguknak. Ugyanígy a parasztos külsőtől igyekeztek szabadulni a mezőkövesdi leányok, akik a századelőn hátul „kizacskósítják, lesemergetik”, kicakkozzák hajukat (Györffy I. 1956: 70). Valamiféle félpolgári-félparaszti megoldásként a leeresztett hajat imitáló martosi, bényi, ormánsági, göcseji vagy szakmári menyasszonyok {698.} kibontott hátihajukat csak alsó végénél rögzítették rövid fonadékkal. Az északi megyékben e szokás szlovák párhuzamai is ismertek voltak.
Keleten viszont, a moldvai csángókat befoglaló románság hatására terjedt el a leányok két fonatának hajkarikára varrása, csavargatása, újabban koszorúba fonódása. A korábbi karikakonty, illetőleg gecca, idővel csak az asszonyok körében maradt fenn (Nagy J. 1981: 367).
Leányt köznapra az anyja fésülte meg, s ha egy-egy nap elmaradt az időigényes fésülködés – „tennap se fonakodtál”– intette leányát, nehogy gondozatlansága miatt szájára vegye a falu. A jeles ünnephez illő, bonyolult frizurákat esetleg ügyes kezű fésülőasszonyokra bízták, akik a lakodalom éjszakáján, a kontyolás szertartásában is fontos szerepet játszhattak. Volt, ahol az újasszonyt egy ideig anyósa fésülte. Ha a kontyolódás különösen vesződséges volt – mint pl. Hetésben, ahol a főkötőmerevítő éket is belefonták a hajba – kontyukat csak hetente bontották ki, s közben csak az előhajat igazgatták meg. A vasárnapi fésülődéshez már szombaton megtörténtek az előkészületek: pl. a kukoricatorzsa hamujából főzött lúgos vagy szappanos vízben mosott hajat éjszaka apró fonatokban szárítva hullámosították. Orsóra vagy ujjukra csavargatva is göndörítették fürtjeiket. Paraszti körökben az egyébként régi keletű hajfodorító vas századunk fordulóján sem volt mindenütt ismert. Ahol viszont a lesimított hajat szerették, szappanos, lúgos lével, cukros vízzel tapasztották halántékukhoz, esetleg fésűvel nedvesítve igazították a kívánt formára.
Kontyoláskor az előhajon csak ritkán változtattak, s ha igen, hangsúlyosabbá, dúsabbá tették pl. a már említett kenderkócból vagy a kihullott, összegyűjtött hajból sodort hajbetéttel, a gyupéttal. Egyes Nyitra megyei falvakban az előhajból kilazított tinccsel három „szarvat rajzoltak” homlokukra, s mikor sajátjuk megfogyatkozott, a szarvakat kihullott hajból papírra ragasztott hajcsomókkal pótolták (Gönyey S. 1941b: 69).
Elszigetelten előfordult az előhaj ritkítása is. Az északi megyében „menyasszonypor-koláskor” egy hajtincset kivágtak a hajból. A sárközi, zselicségi reformátusok körében az újasszony haját – leányságától való megfosztottsága jeleként – homloka felett kétujjnyi szélességben rövidre vágták. Itt a hátihajat sem tűzték fel kontyba, hanem két fül mellé fésülve, diabolószerűen viselték (Kovách A. 1907: 73). Másutt előfordult, hogy a nagy kontyot illetlennek tartották, így a palóc, a matyó asszonyok, ha túl sok hajuk volt, fejük tetején kiritkították, hogy kontyuk beleférjen a kis főkötőbe (Györffy I. 1956: 70). Gyakoribb volt a hátihaj vastagítása, idővel pótlása, amihez maguk a hajcsevergetők, a bezsírozott hajtincseket beburkoló vászoncsíkok is hozzásegítettek, még inkább a hajba vagy a főkötőbe erősített, kitömött zacskók. Ilyen célra Szakmárban pehellyel töltött kontyván-kost, Kiskomáromban hajjal vagy ronggyal kitömött potát, tekercset, Nógrádban csepűkontyot, cipógongyolát alkalmaztak. A szintén kenderkóccal bélelt fehér vászon, patkó alakú pótkontyot a Barcaságban ki is hímezték.
Magának a kontynak, csapicának (Baranya vm.), illetve a fészeknek (Pest környéke) formai változatairól csak késői adataink vannak, hiszen miután „felkötik a menyasszony kontyát”, „felgyócsozták”, „felkontyolták”, többé hajadonfőtt nem mutatkozhatott, még otthon sem lehetett fedetlen fővel. Éjszakára térve a főkötőt tette le utoljára, reggelre kelve ezt vette fel elsőnek, nélküle nem léphette át a küszöböt, mert „elverte volna a jég a határt” (Fél E. 1937: 94). Legegyszerűbben s talán legrégiesebben, a hátihajat fonatlanul (Nyitra vm.), megsodorva vagy befonva belegyűrték a főkötőbe, amit aztán, pl. Boldogon a főkötő két oldalára varrt s homlokra húzott szalag, a kirúgó erősített a fejhez.
Gyakoribb volt, hogy a hátihajat egy éppen kézügybe kerülő pálcikára (Rétköz), két végén kihegyezett fatűre (Sáros vm., Csorna), csonttűre (Fejér m.) vagy éppen lúdtollra (Kapuvár) tekerték. A keskeny falapocskáknak (Lövéte), kontyfáknak kontydeszkává szélesedett változatai pl. Pusztafalun és Pest környékén lettek kedveltek. A 19. század elejétől a kontyfák helyett kezdtek kovács készítette kontyvasakat is használni, melyek pakfon-, rézváltozatait is – az esküvő évszámával, tulajdonosa nevével – jegyajándékként illesztették először az újasszony kontyába, majd többnyire ezzel is temették el. A kontyfára csavart, rendszerint kicsi, hegyes kontyokat még kontyruhákkal, alsófőkötővel, legújabban az ezt helyettesítő zsebkendővel (Mezőkövesd) takarták. Széles, kerek lett a konty, ha kontykarikára csavargatták. A moldvai csángó hullott hajjal betekert vesszőkarika és utóda, a rongyba csavart vaskarika 25–30 cm, a székely, kalotaszegi és torockói fakarika, illetve rézkonty már csak 5–6 cm átmérőjű volt, s kontytűvel rögzítették a hajkontyba.
A múlt század közepén a kontyot rögzítő fatűt felváltotta a réztű, ami pl. „hajtűzni való rézvessző” néven már a 18. század elején is ismert volt (Bur M. 1985: 263), de a csontból faragott, kétágú hajtűkkel együtt, polgári hatásra, ekkor terjedt el a felvidéki és erdélyi falvakban. Ugyancsak a 19. század közepétől hódított az addig csak mezővárosi környezetben használt kontyfésű vagy hajakasztó (Debrecen). A papírvirágos körfésű előbb a leányok háromágú fonata felett díszelgett (Mezőség, Nógrád m.), s csak utóbb szolgált a kontyfa vagy kontyvas helyén. Kiskomáromban, a Hegyhátvidéken, Pusztafalun ennek megfelelően a fésűre tekergették kontyukat, Pest környékén pedig a hajdeszkás kontyot szúrták meg hosszú fogú csontfésűvel, másutt cigány készítette bádogfésűvel. A polgárosodás fokmérőjeként legújabban már magát a kontyot tűzték fel fésűvel (pl. Martos), görbefésűvel. A konty helye tájanként eltérő, jellemző lehetett: a kalotaszegi Vistán pl. magasan a fejtetőre, Mérán viszont „rendes helyre teszik a kontyot” (Palotay G. 1942: 233). Ez az asszony korával is változhatott, Mezőségen az idősödő asszony kontyát egyre mélyebbre tűzték meg.
Az eladó lányokat megillető régies hajadon szavunk arra utal, hogy a leánynak – ha a zord telekben vagy a tűző nap heve ellen be is bugyolálta fejét – mindig láttatnia kellett leány voltát jelző hajfonatát, vagyis nem viselhette az asszonyoknak járó főkötőt.
A leányfejre az előhajat rögzítő hajszorító s az ünnepélyesebb homlokpántok, koszorúk, párták illettek. Ezeknek a „főleányokhoz illő” koronaszerű gyöngyös, ékszeres, tollas fejdíszeknek (Apor P. 1972: 27) jóval egyszerűbb változatát, a tarkón selyemszalaggal megkötött, rézlapokkal díszes pártát örökítette meg rajzolója a 17. század végén egy kolozsvári polgárlányon (Viseletkódex 1990. 24. kép). A Radvánszky Béla által megkülönböztetett 16–17. századi pártatípusok, a karikapárták, elő- és kontypárták közül ez a típus a karika- vagy koszorúpárta, a „magyar párta”, amelyet a pántlikával a fejmérethez igazítható abroncsa és a megkötést takaró szalagbokor különböztetett meg az északabbra élő szlávok és az erdélyi magyarság közé ékelődött szászok rögzített kávájú pártáitól (Ú. Kerékgyártó A. 1937: 48).
A főúri hajadonok vagyont érő pártáit – ötvösök, hivatásos hímvarrók, gyöngyfűzők alkotásait – másoló párták, amelyek a kis- és köznemesek, a polgárlányok fejét díszítették, az előzőknek csupán szerény utánzatai. Díszeik agyagpaszta, csont- és üveggyöngyök, réz- és bronzszálak, -spirálok, flitterek voltak. Még egyszerűbbek lehettek a parasztlányok pártái, ámbár módosabbjuk számára a párta kellékei beszerezhetőek voltak. A 17. század közepén Szombathelyen a „hajfonjo”, a „szalak szy”, az „aranyas pantlika” és a párta díszítésre alkalmas csecsebecsék mellett kész „paraszt giöngiös parta”, sőt bársony-, szőr- és cérnapárta, pillangós párta is kapható volt (Horváth A. 1956: 1–4). Jó félszáz esztendővel ezután, a görög kereskedők országosnak mondható bolthálózatában kész párta már nem, de „pártának való drót” és egyéb tartozékok bőven szerepeltek a kínálatban. Ekkorra már a szegény sorú és gyermeklányok is pártát viseltek Debrecenben, s a mezőségi Széken a szolgálatba lépő leányok „három márjásos”, „Tisztességes pártára” alkudtak (Szabó T. A. 1980: 397). Debrecenben „gyönggyel megrakott végű tűk” rögzítették és díszítették a cívislányok pártáit, akárcsak Kecskeméten, ahol karikapártáikat a katolikusok színes, a reformátusok fekete szalaggal kötötték meg (Zoltai L. 1938: 288–289; Ú. Kerékgyártó A. 1937: 101–102).
Amint a divatot diktáló előkelő nemes- és polgárlányok elhagyták a pártaviseletet, az alsóbb néposztályok körében is követőkre találtak. 1818-ban az Őrségben pl. „már eldobták” (Mészöly G. 1917: 102) s a Rábaközben is már csak a „leánykák” viselték a gyöngyös szűzpártát. A nyugati divathatásnak kevésbé kitett tájakon, így a matyóknál az ezüstös, az Ipoly mentén a „sík aranyos párta” (Szeder F. 1819: 42–43) túlélte azt a néhány évtizedet, amikor ez a fejdísz szinte országszerte divatjamúltnak számított. Az 1860-as évek nemzeti érzelmű mozgalmai ugyanis parasztpolgári, iparos, sőt még úri körökben is felelevenítették viseletét, és a párta az európai díszöltözetek fejékeinek vonalát követő diadém formában, a frissen gazdagodó tájak parasztpolgár leányainak ismét ékessége lett. A Sárköz századunk eleji kutatója, Kovách Aladár (1907: 83, 86) még nyomon kísérhette, hogy a régies tülökpárta múlt század végi utóda miként egyesítette a korabeli leánydíszek valamennyi változatát. Első rétege, a homlokbársony felett a középbársony a karikapártának felelt meg. Legfölül a nagybársony vagy nagypárta a közepébe illesztett legmagasabb díszével, a tarjaggal, a diadém alakú előpártákat idézte.
Amint legkorábbi, 17. századi képes adataink a „kolozsvári polgárleány”, a „székely hajadon” pártáiról (Szendrei J. 1908: 9; Viseletkódex 1990. 24. kép) Erdélyből származnak, itt is ragaszkodtak hozzá a legtovább. A párta különösen a torockói, még inkább a kalotaszegi falvakban szinte napjainkig jelentkező újításokkal bizonyította életképességét: {701.} volt, ahol a homlokra súlyosodó pártaabroncs magasodott a torockóihoz hasonló négy hüvelyknyire, másutt a fejtetőre helyezett karikapárta közelített középen tornyosodó gyöngyeivel a diadémszerű pártákhoz. Erdély székely lakta keleti szélén és a Barcaságon, ahol a leányok karikába tűzött hátihajat viseltek, hosszan fennmaradt a kontypárta is.
A leány életének sorsfordulóján, menyegzőjén, a párta mellett élővirág koszorút is viselt. A 17. században az élővirág koszorút az erdélyi kontypártás komorna, az oláh menyasszony és leány fején is megörökítették (Viseletkódex 1990: 77., 4. és 62. kép). Ekkor még a főúri hajadonok menyasszonyi koszorúja is élő virágból köttetett (Apor P. 1972: 58), ugyanúgy, mint egy jó évszázad múlva pl. a Kis-Küküllő menti vagy székelyföldi parasztmenyasszonyoké. Az élővirág koszorú még a 18–19. század fordulóján jelentőségét veszítő pártát is túlélte. Ekkor a halványsárga rózsa, vörös rózsabimbó volt a menyasszonyi koszorú fő ékessége, amelyhez azonban mindig hozzátartozott a rozmaring is. A rozmaring, mióta a középkor végén a Mediterráneumból Közép-Európába telepítették, koszorúba kötve a menyasszony tisztaságát jelképezte, és a 17. századi esküvőnek éppúgy kelléke volt, mint napjainkban az élővirág csokor.
A múlt század közepe óta egyre kedveltebbek a művirágok, de az élő virág utáni igény sem múlt el, s a rozmaring mint aránylag tartós növény, szinte napjainkig a menyegzői események részese maradt. Az egykor legdivatosabb rózsából, gyöngyvirágból, nefelejcsből, aranykalászból kötött művirág koszorúkba legalább egy szál rozmaringot is illesztettek (Nógrád, Heves, Borsod vm., szlavóniai magyar falvakban), vagy a koszorú mögé, a hátihajra egy kisebb rozmaringkoszorút is tettek. Az egri vőfély karddal a menyasszony fejéről „szűzességinek jegyét”, ezt „az koszorút lemetszette” a 19. század elején is (Sávoly L. 1846: 190–198), akárcsak 17. századi erdélyi elődje tette. A művirág-koszorúk eleinte az élővirág-koszorúk természetességére törekedtek, majd a polgári, fehér mirtuszkoszorúk, viaszvirágok hatására a parasztmenyasszonyok koszorúja is fehér lett. Az ilyen koszorúk, a hasznosi gyöngyös, a boldogi tükrös, a gyímesi csángó koszorúpárta már csak nevükben őrzik a mellőlük elmaradt hajadon párta emlékét.
Az ékes párták, koszorúk évszázadokig elterelték a figyelmet a középkorban oly fontos szerepet játszó, egyszerűbb hajnyomtató pántról, amelyet az empíre fekete bársonyszalag formájában Európa-szerte újra kedveltté tett. A tamási (Tolna m.) pántlikakoszorú, somogyi homlokkötő bársony, a kazári bodros vagy bársony, a jászárokszállási bársonyszalag, a mezőségi bárta, bercica, az erdélyi hajlekötő bársony mind erre a homlokot keretező fekete bársonyszalagra utal vissza, amely az 1830-as évekig hódított a leányok között. Országos népszerűségét talán annak is köszönhette, hogy az egykori homlokszorító használata nem is ment teljesen feledésbe. Pécs környékén pártának pl. a leányok érettségét jelző széles piros selyemszalagot nevezték. De a homlokszorító a párta alatt is lappanghatott. Torockón piros selyemszálak, Baranyában szintén piros gyapjúszálak kötegéből összefogott homlokkötőt viseltek az első vérzést követően a leányok pártájuk alatt. Miután a fekete bársony homlokkötő divatja elhomályosította az egykor piros hajnyomtató eredeti jelentését, be is illeszkedett mint fekete homlokbársony a sárközi párták építményébe, és így maradt meg a virágkoszorús és kontypártás lövétei menyasszony {702.} menyegzői fejékeihez társulva is. A nyugati divathatásoktól mentes Moldvában azonban szinte napjainkig piros a kislányok homlokkötője. A tartósan parasztos viseletű tájakon, mint a Galga völgyében, a tarka, széles Jaquard-szalagok vitték tovább a hajnyomtató szerepét, melynek „legpolgárosultabb” változatával mint a kalocsai leányok rózsaszín vagy világoskék selyemszalag bokrával találkozunk.
A múlt század elején a fekete bársonyszalaghoz hasonló pintli is hódított átmenetileg a polgári divatoktól leginkább érintett nyugati országrészen. Bár a pintli inkább az asszonyi főkötők közé illeszkedett, Kresz Mária múlt század eleji adatai révén tudott, hogy a Balaton környéki, somogyi, tolnai leányok is viselték.
Az évszázadok folyamán a leányok fejrevalói ha alkalmazkodtak is a történelmi divatváltásokhoz, tartalmilag szerepük változatlan maradt: hitelesítették a leány családi állapotát. A megesett leány szűzpártát többé nem viselhetett, a romlott erkölcsű szajha pedig ékeitől megfosztott szalmakoszorúban vezekelt a templomban a gyülekezet előtt (Viseletkódex 1990. 66. kép). A bajba jutott copfos fejét asszonymódra bekötötte, ezzel nyilvánosan beismerte jogilag nem törvényesített asszony voltát. Viszont az asszonyi állapotot igazoló főkötő viselése sem csupán előjog, hanem kötelesség is volt. 1771-ben a hódmezővásárhelyi Tarcsai Molnár István feleségét 10 korbácsütésre ítélték, mert „le vetvén főkötőjét leány módra viselte magát” (Barabás J. 1956: 256).
Az asszonyi státust tehát a konty jelölte, eredetileg tekercs, csavarás értelmében a hajkonty, majd a fogalmilag a hajkontyhoz kapcsolódó főkötő jelentésében is (Benkő L. 1961: 303). Az asszonnyá válás szertartásának, a kontyolásnak mozzanataként mindkettővel megjelölték az új asszonyt.
A hajkontyra elsődlegesen kontyruhát vagy alsó főkötőt illesztettek, ami lehetett egy-három részből szabott puha vászon- vagy gyolcsfőkötő (Ú. Kerékgyártó A. 1936a: 30–41). A főkötő hátlapja s a fejet keretező előlapja – feneke és koszorúja (Kalocsa) – méretétől függően az egész hajat beborította vagy csak a kontyot fedte, s az alján körbefutó korcba húzott főkötőfűzővel áll alatt vagy tarkón erősítették a fejhez.
Az alsó főkötők másik típusa, a kúp vagy félgömb formájú kéregfőkötő, az ideálisnak vélt kontyformát is biztosította. Ez volt a feladata a göcseji, hetési rekettyeforgácsból hajtogatott fakontynak, a falapocskákból, vesszőből alakított rábaközi kobaknak. Csirizes vászonból a hasznosi hegyes kontyot, a gyöngyöstarjáni koponyát szalmafonatból, esetleg bőrből formázták meg pl. a matyó tokot. A nyugat-dunántúli kápli, ill. ló-köröm vagy az ormánsági kácsics a kívánt formára hajtogatott kéregpapír volt. A kéregfőkötő gyakran csak szélesebb vagy keskenyebb keménypapír karika, mint az uszódi karima, a bujáki konty vagy a dróttal is merevített orosházi dekli. Ezek – a kontykarikákkal ellentétben – csupán keretezték a kontyot, és a főkötő hátába, máshol a hajra varrták, tűzték őket.
{703.} A puha alsó főkötő felett a felső rendszerint merevített volt. Az alsó kéregfőkötő adta meg viszont a föléje rendelt lágy necc-, horgolt- vagy csipkefőkötők formáját. Az alsó főkötő esetleg a finomabb borítással együtt állandósult formában felső főkötővé válhatott, mint a múlt század közepén a mezőkövesdi kúp alakú tok (Györffy I. 1956:20).
Az alsó főkötőt gyakran különálló, szélesebb pánt keretezte, a középkori asszonyok homlokkendőjének utóda. A pánt – jelentését veszítve – elkeskenyedett díszcsík formájában, esetleg az alsó főkötő széléhez hozzá is varrva sokfelé megmaradt. Volt, ahol megtöbbszöröződve, rakattá (Kazár) sokasodva az ünnepi főkötő jellegzetes dísze lett. Feledésbe mentek viszont az egykori állkendők. 1735-ben Hódmezővásárhelyen a fejrevaló patyolatot még álladzóval együtt értékesítették (Barabás J. 1956: 256), bár erre az időre már általában feleslegessé lettek a nyakat is körbefogó hosszúkendők miatt.
Az alsó főkötőkkel ellentétben a felsőkről már az 1600-as évekből tájékoztatnak bennünket pl. az erdélyi viseletábrázolások. Ekkor az eperjesi polgárasszony előhajat is betakaró főkötőjéhez hasonló (Viseletkódex 1990. 9. kép), de csupán a kontyot fedő főkötőket is viselték. A balkáni kereskedők boltjaiban az 1730-as években vásárolható „paraszt fejkötő”, „32 Rama főkötő” (Bur M. 1985: 263, 265) formájáról mit sem tudunk, de e készen kapható portékák mellett a főkötőre való drótok, csipkék, csecsebecsék számának gyarapodásából arra következtethetünk, hogy egyre több főkötővarrónőt foglalkoztatva sokféle, helyi ízlést tükröző főkötő is készülhetett. Ezek külső megjelenését minden bizonnyal meghatározta az ekkor már magyarosnak tartott kontyfőkötő, de befolyásolta az egyre sűrűbben változó polgári főkötődivat is.
Mária Terézia korához kötődik a német főkötőnek is emlegetett – korábban városi, polgári körökben megjelenő –, a hajat egészen beborító főkötő terjedése. Ezt a főkötőt az arcot keretezve, sűrűn rakott, fodrosra húzott szalag vagy inkább bodros csipke szegte (V. Ember M. 1960: 229). A 18. század végére ez a búbos főkötő (Hont m.) viola színű Karsetli, fekete tafota Posonyi főkötő (Schram F. 1964: 31), tarajos főkötőnek is emlegetve Alföld-szerte elterjedt, és a szatmári, tiszaháti falvakon, a Fekete-Körös völgyén át a Székelyföldig eljutott. Itt már a debreceni kaskétlit érezve előképnek, debreceni főkötőként, fekete rakott magyar főkötőként volt ismert. Ugyanígy, a szegedi polgárasszonyok bóbitás, búbos főkötőik átvételi útját jelezve úgy tartották, hogy „kecskeméti tarajos főkötőt” viselnek (Czerzy M. 1906: 215). Bár néhol katolikusok is hordták fekete és fehér fodorral is a „rakott magyar” budréjos főkötőt, ez mégis inkább a református asszonyok körében volt kedvelt. Közöttük is maradt meg legtovább, Erdélyben csepesznek nevezett változataiban (Vámszer G. 1977: 139–142) s pl. Diósjenőn, Kis-Nógrád egyetlen református falujában. A vele szomszédos Szokolyán csak a fekete és fehér sűrűn rakott homlokkötőt viselték, azonos színű kendővel lekötve.
A holland-flamand asszonyok homlokközépen hegyesedő elejű fekete főkötője, amelyet a 17–18. századi strasbourgi viseletképek tanúsága szerint ekkor már a gazdag polgárasszonyoktól az egyszerű szolgálókig mindenki viselt, a 18–19. század fordulóján ért pintli elnevezéssel hozzánk. Fél Edit (1942: 107, 110) cseh, morva és stájer párhuzamok segítségével rajzolta meg érkezésének útvonalát. Az északi megyéken (Komárom, Nyit-ra, Hont, Nógrád) kívül főként Somogy, Tolna megyében, pl. a Sárközben használták. Csak amíg a dunántúli, Balaton környéki viseletképek szerint itt a pintli eredeti, merevnek {704.} ható, középen homlokba nyúló változatában ismert, a Komárom megyei Martoson ehhez a homlokba hegyesedő pintlihez társult a tarajos főkötők ez esetben laposra lerakott fodra.
Ezek mellett a puritánnak hirdetett, polgárias főkötők mellett, a 16–17. századtól a nemesasszonyaink fején megmagyarosodott kontyfőkötők is folyamatosan használatban maradtak. Több évszázados múltjuk folytán olykor korábban általánosan ismert technikák zárványaiként is tekinthetjük némelyiküket. Ilyenek az Erdély, Felföld egyes foltjain, a szlavóniai magyarság körében előkerült, fonással készült csipkefőkötők (Palotay G.–Ferencz K. 1933. 80–86) vagy a „csupán” a reneszánszig visszavezethető hálózott necc, recefőkötők (Kalotaszeg), melyek erdélyi, alföldi, dunántúli szórványai a technika egykor egységesebb, országos elterjedtségét sejtetik. Ahol e neccfőkötők kedveltek voltak, ott gyakran horgolt, legutóbb pedig tüll utódaik (Somogy, Vas vm.) léptek a helyükbe. Lágy szövetüket kéregfőkötő, pl. a nagybajomi tompa végű, csökölyi, nagydobszai „kétszarvú”, szennai, csurgói hasáb alakú kápli (Somogy vm.) merevítette.
Sokkal körülhatárolhatóbb területen, a Rábaköztől Borsodig húzódó felföldi megyékben, a Jászkunságban hódítottak a 19. században a fémcsipke főkötők. Az arany-, ezüstcsipke főkötők az osztrák-német divatú, pl. linzi főkötőket idézték. Az aranycsipke merev vázat igényelt, így pl. Martoson (Komárom vm.) gömbölyded, a Zagyva völgyében az igencsak hegyes (Hasznos) kéregfőkötőket borították be vele, Kazár környékén pedig kéregpapírra feszítve, pártaként egészítette ki az újasszony főkötőjét. Bár az aranycsipke főkötő a parasztosan öltözködő tájakon érte meg századunk fordulóját, a múlt század közepén a gazdag parasztpolgár jászsági, szolnoki, kecskeméti asszonyoké volt, akik mellett a „szegények” viselték a velencei csipkés, fekete főkötőt (Tahy G. 1985: 234–245). A neccelt, horgolt csipkefőkötőket is selyem-, bársonyszalagokkal, tarka pántlikákkal, gyöngyökkel, rezgőkkel tették különféle jeles alkalmakra még ünnepélyesebbé.
Időben és térben is legszélesebben talán a hímzett kontyfőkötők terjedtek, amilyeneket a Hont megyei asszonyok is viseltek 1819-ben, nekik „ökölnyi nagyságú finom gyolcs kontyok vagyon, mely gyakorta csipkés és kivarrott” (Szeder F. 1819: 42–43). Selyemvirágokkal hímzett főnemesi főkötőket a 16–17. századi kelengyeleltárak említenek. Ezeknek egyszerű társait, a „fehér és fekete cérnával kivarrt” fehér és fekete fátyolfőkötőket a 18. század elején „konfekcionáltan” lehetett megvásárolni (Bur M. 1985: 262–263) az alföldi boltokban, a dél-dunántúli, Dráva menti és a sárközi fehér hímzéses fekete fátyolfőkötőiről híres falvak közeli szomszédságában. A könnyen beszerezhető finom patyolat, gyolcs és a házilag is előállítható vászon később is önként adódó alapanyaga volt a főkötőknek, ami hozzájárult, hogy inkább fehér változatuk terjedjen, különösen a késői, színes hímzések korában. Utolsó variációjuknak a Kalocsa környéki, dúsan hímzett gyolcsfőkötőket tekinthetjük. Említenünk kell a sapkaszerű, áll alatt megkötött, nyaknál fodros gyolcsfőkötőt is, amely szintén hímzetten pl. Nógrád megye szlovák lakta, de evangélikus magyar falvaiban is felbukkant, s hasonmásaikat a szintén evangélikus orosházi asszonyok viselték.
A felső főkötők gyakran csupán az alsó főkötők drágább anyagból szabott, esetleg merevített, feldíszített másai. Ilyenek a dél-dunántúli vagy felső-magyarországi merevített kontyfőkötők, amelyek általában az újmenyecske-főkötő szerepét is betöltötték. Ezt a főkötőt a fiatalasszony a lakodalom után csak meghatározott ideig, pl. első gyermeke {705.} megszületéséig és csupán ünnepi felkészüléskor viselhette. A többi főkötőtől megkülönböztethette értékesebb anyaga, esetleg egy kiemelten díszített részlete, amilyen pl. a Barcaságban a megszokott homlokszorító helyett viselt menyecskepántlika volt. Ugyanilyen hangsúlyt kapott Somogyban (Csököly, Kisbajom) is a kéregkontyot fejre fogó, kiszélesített homlokszorító vagy -közép és a főkötőfűző, amely 5–6 cm széles szalagpánttá szélesedve s meghosszabbodva, fülszerűen visszahajtva ékesítette az újasszony fejét. Sárközben a főkötőről lecsüngő csafring szintén csak a fiatalasszonyt illette meg. A csafring hosszú zsinóron lógó boklyója valamikor gombkötő készítette bojt volt. Ennek pompás, gyöngyös párja a kalotaszegi csafring, leegyszerűsödött változata az ajaki menyecskecsengő, amely már csak egy mellre előre vezetett hosszú szalag. A nógrádi nagyfékető kiegészülhetett a közeli leánykodásra emlékeztető pártával (Kazár), annak a hátlapra erősített szalagbokrával vagy magával a menyasszonyi koszorúval (Rimóc) is. Az orosházi kontyoló fejkötőt strucctoll is díszítette. Mezőkövesden felékesített koronggal kiegészített főkötőben, a satában és fekete fátyolban gyászolta leányságát az újasszony. Az egyébként egykor mindenütt az újmenyecskének kijáró és általában fehér fátyol csak legújabban, a polgári fehér esküvők hatására jelent meg már a menyegzőn a parasztmenyasszonyok fején.
Az asszonyi fejviselet e kikristályosodottnak vélhető rendjét a felső főkötők szerepének fakulása rendítette meg. A felső főkötő helyébe lépő egykori gyolcskeszkenő eleinte még főkötővé is merevedhetett az alsók felett, amint ez a ludányi „slingolt, vasalt” farkas féketővel, a szakmári fityulával vagy kiskomáromi füles vagy sarkos neccel megesett. Volt, ahol a menyecskésre, hátra kikötött kendő az alóla kilátszó alsó főkötővel elválaszthatatlan egységet képezett (Hollókő), s a már rögzített formában is tárolt (Kiskomárom) menyecskekendők különféle szín- és anyagváltozatokban várták, hogy a megfelelő alkalommal elővegyék őket (Kerecsényi E. 1957).
A fejet, vállat takaró leplek időtlen idők óta alkalomadtán előkapható takaróként
szolgálták az asszonyokat. Még a múlt század közepén is „a’ nők, vasárnap, hosszúkás formára összehajtott vörös szélű lepedőket hordanak, melyeket midőn esső van, egész terjedelemben magukra borítanak” (Prónay G. 1855: 77–78). Ezt a sűrű szövetű, piros csíkos vászonabroszt nemcsak eső, hanem hideg, por, szúnyog ellen is magukra kapták nemcsak az asszonyok, hanem a leányok is, ezért mint karra való kendő az ő útikészületükhöz is hozzátartozott (Viseletkódex 1990. 8. kép). Ez az abroszforma kendő a Sárközben még századunkban sem maradhatott el a házból kilépő asszony karjáról, és pl. Kalotaszegen virágos kásmírkendő formájában a leány ünnepi öltözetét kiegészítő dísszé vált.
De az abrosz méretű lepel – egyszerűen a fejre borítva – nyomokban, az asszonyi fejviselet részeként is megmaradt. Az Őrség krónikása, Nemesnépi Zakáll György szerint, itt a múlt század elején a „menyasszony feje egy önkezével fonott és szövött fél lepedővel derékig van betakarva, mely fejrevalót köczölének” is neveztek (Mészöly G. 1917: 102), s amelyet viselője elöl, mellénél összefogott. Az ilyen leplet Somogyban fére-vetőnek, Göcsej, Hetés vidéken takarítónak nevezték. Valószínűleg hasonmásaik a felvidéki {706.} megyében használt ráfogók, a „Két Rafogót avagy Kis Lepedőket” (NML 1782) is felsoroló Nógrád megyei kárlista szerint.
Adataink számából ítélve sokkal elterjedtebbek lehettek az anyagot a szövőszék adta szélességében felhasználó, fejrevaló hosszúkendők. Az esetenként 2–3 m hosszú, keskeny végeiken gyakran kivarrott vászon-, patyolat-, gyolcs-, fátyol-, legújabban tüllkendőket országszerte használták. Anyaguk minősége nemcsak viselője anyagi lehetőségeire utalt. Az éppen legújabb, így legdivatosabb kelmék mindig az újasszony fején jelentek meg, s e kendők többnyire éppen az újmenyecskéket megkülönböztető szerepük révén maradtak fenn néhány konzervatívan öltözködő tájon.
Fejreillesztésük módozatai közül legsajátosabb a pacsa készítése. Ez a szögletes lappal merevített, fejtetőre hajtogatott kendő a múlt század elején a Dunántúl nagy részén köz- és ünnepnapi viselet volt. S ha a pacsa hazánkban különös benyomást is keltett a másféle kendőkötési módok mellett, rokonságot mutatott a szomszédos stájer és horvát asszonyok fejviseletével, s beleilleszkedett a Mediterráneum már a 15. században is könnyű fátylakat kedvelő övezetébe. Természetesen a pacsa készítése sem rögződött egy valamikori előképhez. Még e dunántúlnyi kis területen is eltérés volt a nyugatabbi, bonyolultabb, a pacsavető asszony által még fejretétel előtt hajtogatott és így káplira tűzött, valamint a keletebbi, somogyi, baranyai, ormánsági, magán a fejen kialakított forma között. Itt az arcra és a hátra boruló hosszú kendőre helyezett szögletes lapon át „hátra-vetették” az arcból a kendővéget, s e műveletről hátravető kendőnek nevezett pacsát közvetlenül a hajkontyhoz tűzték.
Ehhez az arcot, nyakat láttatni engedő fejviselethez képest sokkal inkább megfelelt a középkorból örökölt követelményeknek a Dunától keletre gyakorolt kendőkötési mód. Itt, a homlok- és állkendőt pótolandó, a hosszúkendőt homlokukba húzták, s áll alatt hátravezetve megkötötték. Így jelent meg Amman fametszetén 1586-ban a magyar nemesasszony (Amman, J. 1586; Viseletkódex 1990: 62), s így ábrázolták a magyar parasztasszonyt a Nürnbergben 1577-ben és W. Dillich 1600-ban kiadott viseletalbumának lapjain (Weigel, H. 1577. 166. kép; Dillich, W. 1600; MMT III. 339). Ilyen módon kötötték meg hosszúkendőiket a 17. században s később is Moldvától Kalotaszegig az erdélyi úri- és parasztasszonyok (Viseletkódex 1990. 10., 22., 34. és 26. kép). Ez a fejviselet rekonstruálható a 18. századi nagykunsági, kecskeméti adatokból is. A finom fehér bulázó, bulyázókendők, mellyel nyakukat „csinosan körülbulázgatván (tekergetvén) végeit lelógatják” (Majer I. 1837: 495) a 17. században az északi megyékben is használatban voltak, s a 18–19. században – Esztergom, Nyitra, Nógrád megyei, Garam menti adatok szerint – a falusi asszonyok ünnepi öltözetében is jelentkeztek. Errefelé a hosszúkendőt gyakorta fidelnek, fedélnek nevezték. A szó eredetileg a nemesasszonyok fejviseletéből ismert homlokelőt jelölte, egy ilyen, „mak himw fedelet” 1645-ben egy szombathelyi boltban leltároztak (Horváth A. 1956: 265). A fidelt a Felvidéken a szlovákok is és északabbi szomszédaink is általánosan használták (Fél E. 1942: 111).
A különféle patyolat- és fátyolkendők közül a legfinomabb szolgált az újmenyecskék felkészítésére, akik hosszúkendőiket a 17. században már gyakran nem hátrakötötték, hanem áll alatt átvezetve, a fül mellett tűkkel megtűzték. A hétfalusi újasszony sárga selyembarancsikját éppúgy bogláros tűkkel rögzítették, mint a barcasági, a torockói, távolabb a nagykőrösi, a 18. században pl. a szentesi, ormánsági, szlavóniai magyar új menyecske fátylát. Az újasszony ilyen módon való felkészítése a Sárközben és környékén {707.} maradt fenn legtovább. A tekerődzőfátyol itt is finom lenvászon, bíbor volt, melynek végeit, a bíborvéget, sajátos, geometrikus mintákkal varrták ki. A fátyoltűket tekerődző tűnek nevezték. Fél Edit a délebbi párhuzamok alapján a fátyol ilyesfajta megtűzését délszláv hatásnak tartotta (Fél E. 1943b). Feltevése találkozik a 18. század végén, Szentesen leírtakkal: „A fátyol fejér vagy fekete volt, a főkötőre czifra gombos tűkkel a fejéhez aggatva, és hátul a kontyára le eresztve szinte a földig – még a Törököktől maradt módik vótak ezek, de a mellyek 1780 táján már nagy részint el hagyódtak” (Filep A. 1971: 125). Tudjuk, hogy a 17. és még inkább a 18. században a „görögnek” mondott balkáni kereskedők leginkább alföldi és felvidéki falvakban működő boltjaikban bőven tartottak többféle patyolatot, kivarrott török bulyavászon kendőt, bíbort, fehér és fekete fátylat, valamint a fátylak feltűzésére alkalmas „báb tűt” (Bur M. 1985) is.
A női öltözet – ellentétben a keleties vonásokat előszeretettel adoptáló férfiruhával – a keleti eredetű anyagokat, díszítményeket is következetesen nyugati szemlélettel ötvözte magába. Ennek ellentéte elvétve fordult csak elő, mint éppen e fátyoltűzés vagy pl. a moldvai csángó asszonyoknál egykor szokásos törökös fez és kendő, a tulpán esetében, és a székely asszonyok a múlt század elején turbánszerűen felcsavart kendőt is viseltek.
A keszkenő, mint „kezet fedő kendő” a 14. századi királyi ruhatárakban kezdte pályafutását. Régies keszkenő szavunk, mint angol megfelelője, a „handkerchief” is, a kisebb négyzetes kendőnek erre az eredeti szerepére utal. A 16. századra már mai értelemben vett zsebkendőnek és a teljes díszöltözethez tartozó „kézbe való kendőnek” is használták. A „hímös”, kézbe való kendő 1567-ben egy debreceni asszony, az „aranyos török keszkenő” 1662-ben egy férfi hagyatékában (Zoltai L. 1938: 103) talán egykor eljegyzésük fontos kelléke volt, s mint jegykendőt, hűségük szimbólumát halálukig őrizték. 1654-ben Babosné szombathelyi boltjában a „40 apró keszkenjő” mellett „20 öregh keszkenjő”, vagyis nagyobb kendő is vevőre várt, s számos vastag, szőr-, azaz gyapjúkendő is (Hor-váth A. 1956: 265). Ugyanekkor Debrecenben is „himmel varrott fejkeszkenő” (Zoltai L. 1938: 290) egy hagyaték tárgya. A 18. században már a mezővárosok parasztkézfogóin is a keszkenő lett a menyasszony jegyajándéka, amire a legény „fő tetőre való” kendővel válaszolt (Filep A. 1971: 125). A jegyváltást legfontosabb kellékéről, a kendőről palóc vidéken kendőlakásnak is nevezik. A jegykendőknek a magyar paraszti közösségekben is Shakespeare Otellójában megörökített jelentéstartalma volt: a leány hűtlensége, az eljegyzés felbontása miatt a legény a jegykendőt „meghurcolja”, megszaggatja (Thury J. 1890: 382). Egyébként, mint legszemélyesebb emlékét férfi is (Furta, Bihar m.), asszony is haláláig őrizte, és sírba vitte mint a Szigetvár vidéki asszonyok a jegyként őrzött templomos kendőket.
Bár a különféle gyolcs, tarka, azaz „kék festett gyolcs” és egyéb finom kelméjű kendők bolti portékaként vagy vándorárusoktól beszerezhetőek voltak, a 18. századi paraszti kárlistákon még gyakoribbak a különféle hosszúkendők, a selyemkendők pedig kimondottan jómódra utaltak. Még a múlt század elején is a tarka keszkenőhöz, a kékfestő gyerehaza kendőhöz bérként jutott egy orosházi cselédlány. Ugyanekkor – talán az Európán végigfutó „fehér” divat hatására – a Dunántúl nyugati határától megindult a fehérrel „kivarrott” gyolcs-, batisztkendők terjedése. Az eredendően Bécsből szerzett, a század {708.} közepén már előnyomással sokszorosított mintákból hímző specialisták dolgoztak, és a hímző falvak vonzáskörére jellemző stílusok érlelődtek. Azonos alapmotívumok másként jelentek meg pl. alátöltött laposöltéssel a Rábaközben, Győr vidékén, másként lyukas-hímzéssel és pókozással kiegészítve Hövejen vagy batisztrátétből Csornán. Ez ünnepre való, öröklésre érdemes kendők sokfelé századunkat is megélték.
Köznapra inkább a múlt század 30-as éveitől nagy mennyiségben piacra dobott színes, nyomott, olcsó kartonkendők illettek, amelyek végérvényesen fordítottak a korábbi hosszúkendős fejviseleteken. Nyomukban a kisebb méretű bécsi piros, olajos, majd a színes kásmír fejkendők következtek. Drágább volt a téli gyapjúkendő, de legdrágábbak mindvégig a legpompásabbnak ítélt selyemkendők maradtak. Vékony selyemkendőt vásároltak a szegényebbek, Jaquard-szövésű rózsakoszorús, rojtos, vastag selymet a gazdagabbak. „Van-e magának negyven forintos keszkenője?” címmel csípkelődött a Vasárnapi Újság (P. Sz. 1857: 423) a múlt század közepén a drágábbnál drágább kendőkkel vetélkedő parasztmenyecskékkel.
Köznapra, munka közben a tarkón kikötött, csárdásos, menyecskésre kötött kendő volt alkalmasabb, amely homlok fölé lazítva, hűssösen árnyékot is adott. Martoson az áll alá való kendőt is ernyőszerűre igazították, a matyók sátoros kendőjéhez hasonlóan. A főkötőre vagy éppen alsó kendőre illő ünnepi felső kendőt – az olykor igen bonyolult újrakötést kerülendő – összeöltéssel, összetűzéssel rögzítették, mint a kapuvári cucás kendőt vagy a mezőkövesdi csavarítós kendőt.
Amikor a legegyszerűbb kartontól a selymen, bársonyon át a tüllkendőkig valamennyi összegyűlt egy-egy kelengyében, viselője megfelelő szín-, anyagválogatással készülhetett fel korától, családi állapotától és a felkészülés alkalmától függően. A keszkenő finom batiszt-, tüllkendő formában, akár mint a nagyméretű dulandlé fátyolszerűen (Kalota-szeg), akár mint a nagyféketőre is háromszögűre hajtott felsőkendők (Nógrád m.) még az újasszony stádiumot is kifejezhették.
A fejkendők megjelenése, terjedése a főkötők szerepét meggyengítette. Az asszony korával, pl. gyászával kapcsolatban a felsőt, sokfelé az alsó főkötőt is kendőre cserélhette. A század elején a mezőségi Polgáron az idős asszonyok is csupán piros kendőt kötöttek főkötő helyett, amit Györgyfalván még éjszaka sem tettek le. A fejkendő, ami a városi asszonyok között sosem volt igazán népszerű, a századfordulón már kimondottan parasztosnak tetszett, s a paraszt voltukat hangsúlyozó közösségekben a leányok is előrekötött kendőt használtak. A módos kecskeméti gazdalányok, modern plisszírozott selyemruhájukhoz, fehér kesztyűjükhöz is illőnek tartották a fejkendőt (F. Dózsa K. 1989: 318), ami az azonos öltözetű, esetleg szegényebb polgárlányoktól, úrilányoktól megkülönböztette őket.
A férfiak haj- és fejviselete nem olvadt össze olyan elválaszthatatlan egységbe, mint pl. az asszonyok hajkontya a „felvarrt”, feltűzött főkötővel. Ebből adódóan a különféle fejrevalók alatt évszázadokig csak kicsiny módosulásokkal változó női hajviselettel szemben a teljességgel látható, szakáll- és bajuszviselettel összehangolt férfi hajviselet rugalmasan követte a divatváltozásokat.
{709.} A különféle egyházi és világi, a hajviseletet szabályozó rendeletek értelmében, amelyek sokszor rövid időn belül megváltoztak, és politikai tartalmuk miatt egymásnak ellentmondóak is lehettek (Klaniczay G. 1982), gyakran változott a haj hossza, s hol borotválkoztak, hol pedig bozontos szakállat viseltek a középkori férfiak. A „békés” keresztény Európában a sima arc és a hosszú haj a „szabad ember” jele volt. Egyes korai források viszont a hosszú hajat görögösnek ítélték a németes, rövidre nyírt hajjal szemben, a tövig nyírt hajat pedig keleti viseletnek tartották. A korról korra módosuló, leginkább a haj hosszában változó frizurára befolyással lehettek a háborús évek: a hosszú hajat harcba indulva megkurtították; befolyással lehetett pl. egy rajongott erdélyi fejedelem, akit hívei borotvált, üstökös fejükkel is utánoztak; vagy egy királyi rendelet, amelynek nyomán a 17. században franciás, vállra göndörödő hajat viselt az úr és nyomában a paraszt. A 18. századi udvari körök, főrangú férfiak rizsporos, zacskóban hordozott haját, ill. ilyen formára fésült parókáját az egyszerű nép, a parasztság nemcsak nem viselhette, de az számára használhatatlan is lett volna. A parasztemberek – ha mégiscsak megnövesztették hajukat – munka közben felkötötték, az asszonyokhoz hasonlóan felfonták. A múlt század második felére a polgári, városi férfidivat és a katonáskodás tette csak elavulttá ezt a hajviseletet.
Bár egymagában az éppen felkapott fésülési mód, sima vagy szakállas, bajuszos férfiarc is elárulja egy adott közösségen belül viselője családi helyzetét, társadalmi állását, és kapcsolódik életkorához is, a különféle fejrevalókkal válik teljessé az a sokrétű megkülönböztetésre alkalmas jelrendszer, amely a történeti korokra, tájakra vonatkozóan is kifejezi a parasztférfiak helyzetét.
Az ezer évvel ezelőtti magyarokra vonatkozó kisebb adalékok között arról is szólnak a kútfők, hogy a „művelt nyugat” szemében a tar fejű magyarok a keleti pogány világot idézték meg. Vatha 1046-ban azzal nyilvánította ki a kereszténység megtagadását, pogány hitvallását, hogy üstökének három fürtje kivételével haját leborotválta (Karácsonyi J. 1896: 476–477). Habár a magyarság hajviseletével is folyamatosan hitet tett a keresztény Európához való igazodásához, az évszázadokon át nem szűnő keleti impulzusok – az 1200-as évektől a kun, a 16. századtól az oszmán-török másfél évszázados hatás – újra és újra életre keltették a tar fej divatját is. Különösen az erős török nyomás alatt álló ukránokkal és románokkal körülvett és a törökkel „békés” szomszédságra törekvő Erdélyben szilárdult meg a fej borotválásának szokása, miután a fejedelmet és főurakat követve az erdélyi magyarság is átvette a pogány stílust. Igazán törökösnek a teljesen megborotvált fejet tartották, amikor csak a fejtetőn hagyták meg az üstököt. De szokásos volt az is, hogy éppen az üstököt borotválták le, és fürtös hajukat hátul lógni hagyták. A tar fej mindkét változatát – Báthory István lengyelországi uralkodása, hadakozásai idején – északabbra is továbbította az erdélyi magyarság, s cserébe e hajviselet lengyel változatát hozta magával: a tarkót és halántékot a fül felett keskeny sávban borotválták csak le, s e frizurához hosszú lekonyuló bajszot eresztettek (Bartkiewicz, M. 1979: 62). Apor Péter (1972: 32, 35) e korról írja: „fejét majd minnyájan borotváltatták, ha kopoc volt, nem viselt idegen kurva hajat, akit most barókának hínak…”, üstöküket „szépen felkötötték, s {710.} abban gyönyörködtek, mennél nagyobb csomót köthetnek az üstökükön”. Bár a 18. század második felétől ismert, a magyar nyelvterület jelentős részét érintő körözőlevelek személyleírásai kopasz fejet már nem említenek, e század elején Szirák (Nógrád m.) egykori lelkésze üstökös parasztfigurákkal illusztrálta a helyi anyakönyvet (Flórián M. 1966: 4–5), s az Ipolyságon még 1780-ban is voltak öregek, akik üstökükön kívül minden hajukat leborotválták (Szeder F. 1819: 42–43). Borotvált üstökű tar fejet századunk elejére már csak a világtól elzárt moldvai csángó férfiak viseltek, köztük maradt fenn a lengyel változat is (Lükő G. 1935: 60).
A hosszú haj – a szigetszerűen és időről időre felbukkanó tar fejjel ellentétben – folyamatosan kedvelt volt. A férfimunkát akadályozó hajtincseket részint a törökös üstök csomózásához hasonlóan, részint, a 18. századtól, a nyugati copfos férfifrizurák mására fonottan rögzítették, s módszereikben legalább olyan találékonyak voltak, mint a nők. Előhajukat választék nélkül hátra (Abaúj-Torna vm.) vagy megkurtítva homlokukba fésülték (Nógrád, Hont vm.). Hont és Borsod megyében, pl. a matyóknál a nyíratlan előhaj három- vagy többágú fonatát, az üstököt a fejtetőre hajtották, akárcsak a hátihajból font foncsikot, ill. kákót, és a fejbúbon a két fonatot összefogták, kacurt kötöttek belőle. Másutt a homlokközéptől nyakszirtig két mezőre osztott hajat elölről sodorékba, sodorba (Somogy m.) pedergették a fül mögé, gyakrabban elé, s ezt a sodrott hajtincset huncutkának (Szatmár, Bereg vm. Hajdúság), Nagykőrösön lokninak nevezték. A hajat csimbókba is tekerték (Csongrád vm.), amit pl. Makón, Szegeden feltűzve viseltek. Gyakrabban varkocsba fonottan csomózták meg, nagy gombnak, gombos hajnak (Vas, Zala, Somogy, Tolna vm.), Baranyában bütyöknek, csimbóknak emlegetve. Hetésben a csimbókot, akárcsak az orosházi, bácskai férfiak, a fül előtt kötötték csomóba.
Leggyakrabban – az asszonyokhoz hasonlóan – T alakban választották el hajukat, s az előhaj sodratát, a csurkát (Zemplén vm.), a hátihajhoz vezették. Ha a fonatlan üstököt a fül előtt visszakötözték (Udvarhely vm.) tyikának (Fekete-Körös völgy), bogozott hajnak (Szatmár, Bereg vm.) nevezték el. Gyakoribb volt, hogy az előhajat befonták, és a csim-bukot (Veszprém vm.), kákót, varkocsot (északi megyék) vagy csülöknek (Bácska) nevezett fonatot csomóra, böcökre (Ormánság) kötötték. E csomót nagy gombnak (Somogy vm.), göcsnek (Fekete-Körös völgy) vagy pl. bogos üstöknek (Udvarhely vm.) is emlegették. Az így rögzített előhajhoz háromágú fonatba fogott vagy gyűrűsen lógni hagyott hátihaj illett.
Szintén a Dunántúlon a férfiak fültől a fejbúb felé, ék alakban fogták ki az előhajat, s fonatából gombot (Somogy vm.), ill. csicsákot csavartak a fejtetőn.
A hosszú hátihajat munka közben egyszerűen a fejfedő alá gyűrték, madzaggal, esetleg szíjjal szorították le, de a debreceni cívisek a 18. század elején még zacskóba is kötötték. Sokfelé négyágú, csikóköröm fésűvel felfogták a hátihajat, s ilyenkor kontynak is nevezték. A fésűsök készítményei között ez a horgos fésű, nagy görbe fésű kimondottan férfiaknak szánt hajakasztó volt, az asszonyoknak csinált schion fésűk mellett.
A gombra, csimbókra kötött, görbe fésűvel kontyba akasztott hajviselettől az 1848-as szabadságharc nemzetőrei, katonái váltak meg legelőbb (Garay Á. 1911b). Később pedig csak a székely huszárok és fiatal koruk divatjában megöregedettek, közülük is a világ forgásából kint rekedt pásztorok viselték (Balogh J. 1948: 24; Garay Á. 1911b). Szomszédainknál {711.} a Zólyom megyei tótok és a Kolozs megyei románok között maradt fenn legtovább.
Annak idején, nagykorúságának jeleként a 16–17 éves legénynek fonták be először a haját, a matyó legény pedig akkor kapott üstököt, amikor első alkalommal summásnak állt.
A körhaj a városi népesség körében a reformkorral kezdődő újítás volt. Az előhajat homlokon s a hátihajat a nyakszirt alatt, esetleg fejre húzott edény pereme mellett nyírták körül, emiatt fazékban nyírott hajként (Borsod vm.), körhajnak, kerekített, félkerék hajnak (Tura) is, de honi, huni haj (Karcsa, Zemplén vm., Nógrád vm.), sőt bundás hajnak is nevezték (Fekete-Körös-völgy). A körhaj az 1830-as, még inkább az 1850-es évektől vált egyre gyakoribbá, és az általános katonai szolgálattal, majd a városiasodással, az Amerikába járással veszített népszerűségéből. A századvégre mint régiséget, már csak az alföldi pásztorok között találjuk. Az immár pásztoros haj, „kerek nyírású juhászviselet” egykor a fiatalok és a hosszú hajú öregek korcsoport szerinti elhatárolódását hangsúlyozta pl. Esztergom környékén, Muzslán vagy a Sárközben.
A homlok fölötti részt, városiasan féloldalasra, holdasra, kacsafarkasra (Rétköz) is elválasztották, de gyakoribb volt, hogy a hosszú haj mintájára, a középen elválasztott előhajat hullámosítva, kicakkozva, kigarasolva (Tura), még inkább sodorva (Háromszék vm.) vagy fonva, bucsárral (Békés vm.) a hátihajhoz fogták, s ilyenkor gombáros hajnak (Alföld) emlegették. A hátihajat – a kiskunsági pásztorok kivételével – befelé kunkorították. Az aránylag még mindig hosszú előhajat egyszerűen hátra is fésülhették, és görbefésűvel rögzítették (Zemplén, Hajdú, Pest vm.), ilyenkor a hátihajat nyakszirtig takarta.
Már a múlt század közepén legkorábban talán a somogyi németek, rövid hajat viseltek. A kisfiúk haját – előhajat is alig hagyva – igencsak megnyírták, és a városi férfiak, tisztviselők is az angolosan felnyírt és bal oldalon elválasztott rövid hajnak hódoltak. A rövidre nyírt haj, a csirkó (Vas vm., Kemenesalja) azonban nem talált utat a köznemesek, a falusi köznép felé, hiszen közvetítőiben a szabadságharc, a nemzeti érzelmek elnyomóit látták. Csak a kiegyezés után, még inkább a századfordulón, amikor a városban már a hátrafésült haj volt a divat, vált általánossá a parasztférfiak között az oldalt elválasztott, nyírott haj.
A bronzkor óta ismert borotválkozó kések módot adtak a szakáll, a bajusz eltávolítására, azonban a szakállban rejlő férfierő védelmében pl. a mózesi törvények (Mózes 3. könyve 21.5.) tiltották a borotválkozást. Tulajdonképpen Pál apostolnak a férfiak hosszú haját megszégyenítő levelét a szakállra is vonatkoztatva különböztette meg magát a borotválkozással a keresztény Európa a zsidóktól és a keleti egyháztól, így a 8. században az itáliai politikai határok egybe is estek a szakállviselet nyugati határával. Idővel azonban a túlfinomult kereszténység rátartiságával fordultak szembe, és a természethez való visszatérést hirdették a szakállnövesztéssel.
{712.} A szakállas germánok és a borotvált frankok nyomában minden valószínűség szerint szakállasan sodorta a népvándorlás mai hazájába a magyarokat is, magával a honfoglalás előtti török szakáll szóval együtt (Bárczi G. 1958: 77). Korai ábrázolásaink hol szakállasan, hol borotválva ábrázolják a társadalmi elitet és a köznépet is. A 15. században már csak gyász alkalmával hagyták meg szakállukat, egy századdal később a szakáll a házasember előjoga lett. Egy 1527-ben megjelent katonai kézikönyv lebeszélte a hadba indulókat a közelharcban az ellenfélnek jó kapaszkodót hagyó hosszú hajról és szakállról. Egy századdal később pedig a lövészek arcszőrzete bizonyult tűzveszélyesnek (Trümpy, H. 1978: 26). Így elegendő gyakorlati oka lehetett annak, hogy a gyakran hadba kényszerített közembereket is borotváltan örökítették meg a korabeli ábrázolások. Ez a kép mégsem egyöntetű, hiszen pl. a felekezeti hovatartozás is befolyásolta. Luther és Zwingli követői kitartottak a papi borotváltság mellett. Kálvin hívei és az újrakeresztelkedők nőiesnek vélték a sima arcot, ami viszont beleillett a parókát viselő társadalmi elit divatirányzatába is, s a 17. század végére úr és szolga is általában csupasz, kösze arccal járt. A 18. század elejére, a korábban hosszú szakállukkal tiszteletre méltó parasztokat hatósági intézkedésekkel, szakálltörvénnyel kényszerítették annak leborotválására (Zoltai L. 1938: 77), s ez a törvény csak egyes tisztségviselőknek kegyelmezett. A napóleoni háborúk, a német ellenállás szabadparaszt hőse, Hofer András népszerűsége indította újra diadalútjára a szakállat akkor, amikor még egyszerű bajusz is polgárpukkasztó volt, és a forradalmak, a szabadságharcok nagy egyéniségeit utánozva Európa-szerte újra szakállat viseltek a férfiak. Nálunk a reformkor és 1848 állította vissza hosszú időre a szakáll becsületét (Kővári L. 1860: 24). A rajongásig tisztelt viselőjéről elnevezett körszakáll, a Kossuth-szakáll, polgári és paraszti körökben egyaránt terjedt, s teljesen egyértelmű jelentéstartalma miatt 1852-ben, majd 1858-ban ismét kormányrendelet tiltotta (i. sz. 1860: 200) viselését. Ugyanígy politikai állásfoglalást fejezett ki az 1860–70-es években fel-felbukkanó, Ferenc József által népszerűsített pofaszakáll, a cakompart (Mezőkövesd) vagy barkó (észak-magyarországi megyék). A széles császárszakáll Kalotaszeg környékéről ismert. A századvégre divatjamúlt pakombart vendégbajusz néven a Rétközben maradt fenn.
Herman Ottó a bajusz történetét felvázolva említette, hogy a magyarság a bajuszából éppen olyan kultuszt csinált, mint a török a szakállából, és századunk fordulóján különféle foglalkozási körökre és hazai nemzetiségekre is utaló 26 bajuszformát sikerült megkülönböztetnie (Herman O. 1906: 30).
A bajusz ugyan rendszerint együtt járt a szakállal, de amikor szakállát már mindenki borotválta, bajuszukat akkor is meghagyták a magyarok. A 18. században, a felvilágosultnak számító körökben vált először általánossá az arc teljes borotválása. A bajusz azonban olyannyira eggyé vált a „magyar” és a katona fogalmával, hogy 1774-ben, a katonaság külsejének németesítésekor, a magyar tisztek nem akarták bajuszukat leberet-váltatni, ami „miá sokon arestumut is szenvedtek” (Rettegi Gy. 1970: 324). A polgári életben, így Túrkevén 1777-ben, városi törvényekkel üldözték a bajuszviseletet (Györffy I. 1937: 121), de csak hellyel-közzel sikerült ideiglenesen háttérbe szorítani. A 18–19. század fordulóján igencsak elvétve akadt „bajusztalan kopár képű” (Schram F. 1964: 14). {713.} Sőt, attól kezdve, hogy jelentkezett, meghagyták a „pölhödző” bajszot. Ez aztán kifejlődhetett az Apor Péter által körülírt torzas, borzas, torzonborz vagy a Nagykunságban emlegetett ráncos bajusszá, de gyakoribb volt a nyírott, metszett. A 18. század második felében a hosszas, sudaras bajszot „meg kenve és karikára fatsarva” idomították (Schram F. 1964: 14–15), orsóval, madzaggal gyűrűre, „kunkorgóra kikacskarították” (Györffy I. 1956: 24). Az ilyen csákó, pörge, nyalka bajuszt országszerte kedvelték. Hetésben a hosszúra pedert bajusz végén egy kis pamatocskát hagytak. A hegyes bajusz népszerűségének hátterében a 18. századi nemesek és katonák bajuszformája állt, amelyet az 1830-as évekre kimondottan magyarosnak tartottak.
A kulimázzal (Szentes), faggyúval, viasszal kifent hosszú bajusz nemcsak egyenes, sodró, sugár, hanem ritkábban kajla, csüngő, nagy harcsabajusz is lehetett. Ez a lehajló konya (Nógrád m.) századunk elején már csak az öregekhez illett.
A férfiékességeket ápoló borbélyok a magyar mezővárosok, falvak fontos polgárai voltak. Debrecenben már a 16. században céhet alapítottak (Zoltai L. 1938: 75). Amellett, hogy a műhelyükbe betérőket nyírták, igazították, az előre fizetett „esztendei beretválást” hetente kétszer a tehetősebbje házánál végezték (SzML 1812. Jász és Két-Kun Kerület).
A férfi fejviseletnek nincs egy olyan kötelező alapegysége, mint évszázadokon át a nők főkötője volt, de amint a társadalom magasában élőket megillette és rangjukat jelezte fejrevalójuk, a paraszttársadalmon belül a házasembert is megjelölte süvege, kalapja, amit tisztelete vagy megalázkodása jeléül vett csak le. De a különféle férfi fejrevalók nemcsak viselőjükről, használatuk koráról is árulkodnak. A csuklyás férfialak – esetleg a csuklyán viselt széles karimájú kalappal – a középkori Európát idézi. Korabeli krónikáink, oltárképeink tanúsága szerint e kurrens divathoz kevésbé igazodó hazai férfinépesség, ha a csuklyát viselte is, fejrevalói között inkább a kucsma, a süveg szerepelt. Ez utóbbi adta a kaftán szabású ruhákban járó férfiak megjelenésének magyar jellegét a turbános törökökhöz képest, s ez élte túl a Luther-követők sapkáit, a korábbi cukorsüveg alakú, gombaforma tetejű kalapok múlását. Így a süveget joggal tekinthetjük a magyaros jellegű öltözködés karakteres darabjának. Csupán a 17. század végétől – amikor az amúgy is parókás férfiakról a szobában lekerült a kalap – vált elképzelhetővé, hogy a férfiember fedetlen fejjel megjelenhessen. Ahhoz pedig még egy jó évszázadnak kellett eltelnie, hogy kalap nélkül férfi az utcára is kiléphessen. Paraszti körökben ez a lehetőség majd még egy századot késett: jószerével elképzelhetetlen volt házasembert kalap nélkül látni. Meglett férfi, családfő csak a templomban, egyébként sok helyen még a házban is csak evés közben vette le és tette kalapját maga mellé a padra.
A több évezredes múltú csuklya a középkor legfontosabb fejfedője lett. Használták ujjas vagy ujjatlan köpönyekhez varrva, elöl zárt gallérhoz szabva, sőt önállóan, sapkaszerűen, férfiak elöl zárható, nők áll alatt nyitott formában. A velencei dózse, a magyar egyházi és világi főrangúak éppúgy viselték, mint az egyszerű parasztok, pásztorok. Itt csak az önállóan viselt csuklyáról emlékezünk meg, amely az erdélyi pásztorok, mezőn {714.} hálók öltözetében maradt fenn legtovább. 17. századi formáját, rendeltetését az erdélyi Viseletkódex (1990. 28. kép) román pásztorfigurája szemlélteti. Hasonló szerepben a székely és a mezőségi pásztorok még századunk fordulóján is használták a csuklyát.
Bolgár-török jövevényszavunk, a süveg eredendően valamennyi fejfedőnkre vonatkozott, közöttük a legelébb a Képes Krónikában megörökített, fejhez idomuló, kerek tetejű fejrevalóra is, melynek oldalához simuló karimáját középen bevágták, hogy az a fülre visszahajtható legyen. A süveg szőrmebéléses téli változatának karimája körbefutó prém volt. Ezt a fejrevalót úrtól a parasztig viselte a férfinép, télidőben néhol az asszonyok is.
A 16. század végén még fejre simuló, keskeny karimájú süveg teteje a 17. század elején kezdett hosszabbodni, a kemény nemezsüveg egyre magasabb lett, a lágy szövetű süvegek teteje pedig zacskósan lecsüngött. Ez utóbbi formát nevezték az ukránok magerkának (Tkach, Y. 1986: 49), megkülönböztetve az ott is lengyel süvegnek ismert típustól. Ez utóbbi teteje lapos maradt: viszont szőrmeprémes karimáját elöl – gyakran hátul is – középen behasították, és a hasíték végei szarvszerűen elálltak a fejtől (Bartkiewicz, M. 1979: 90; Tkach, Y. 1986: 48; Bél M. 1984: 454). Ez a mindig szőrmével – rendszerint „Erdélyi leg-apróbb fekete báránybőrbül” (VeML 1795. Veszprém vm.) – bélelt süveg a 19. század elejéig fel-felbukkant a szűcsök készítményei között.
Fényesebb karriert futott be a 17. század második felétől a fekete nemezsüveg. A szokásosan középen bevágott karimájú süvegtől eltérően az urak, katonák, hajdúk süvegkarimáját ferdén, csákóra vágták (Viseletkódex 1990. 33., 68., 70. kép), a leffegő csákót az úrfiak „ezüsttővel sűrűn megrakták”, s a díszektől: forgóktól, saját hosszától egyre súlyosabb föveget a karimán alul vágott lyukon kicsüngő zsinórral, álladzóval fogták a fejhez (Apor P. 1972: 31). Ez a csákós süveg a 18. század elején tilalmas lett a köznép számára, csak katonához illőnek tartották: legényt verbuváláskor azzal avatták katonává, hogy süvegére nyomban csákót vágtak. Legelőbb 1757-től a Nádasdi-huszárok, 1769-től valamennyi magyar huszárezrednél viselték egyenruhához tartozóként, majd „csákó néven” szinte egész Európában elterjedt (Nagy G. 1905: 194).
Egyébként a vágatlan, a fejoldalra simuló, „Dupla tetejig való karimájú”, „Nagy karimájú”, „Alacsony karimájú” süvegeket apró gyermekektől idős emberekig mindenki hordta. A hazai süvegesek árukészletét a görög kereskedők boltjaiban is kapható fekete parasztsüveg, szirmos fekete süvegek egészítették ki. A szirmos süveget – a vastagra nemezelt gyapjúposztónak a bőr felületére emlékeztető barkás textúrája miatt – gyakrabban Magyar barkás süvegnek, Vas megyében pl. fodros süvegnek, Tolnában pedig bodros fekete süvegnek emlegették. E nemezsüvegek virágkorában, a 18. század első felében szolga, béres ezt kapta konvencióban, a céhbeli legényt, az inast süveggel látta el mestere, s a debreceni diákok is magas fekete süvegben, sinkóban jártak. A század közepén a süvegtest és a karima tájanként változó arányával helyi típusok is kialakultak. Az egri süvegesek megkülönböztették a magyar, közöttük a pozsonyi és a tót süveget. Alacsonyabb teteje, oldalát csak félig takaró karimája volt a kun süvegnek, „kerek tetejű hegyes süveget” említ Kiss Bálint (1839: 118) a túri süveg tájkörzetében. Az uradalom tulajdonosának monogramját viselhették süvegkarimájukon a dunántúli béresek (Domonkos O. 1962: 152). Ekkor a süveg karimáját már senki nem hajtotta le, nem is vágta csákóra, akadályozta is volna a karima alatt használt abroncs, amely arra szolgált, hogy a süveg {715.} formáját mereven tartsa (Györffy I. 1937: 123). A hortobágyi pásztorok azonban még századunk elején is éppen úgy nyakukba húzták rossz időben süvegük karimáját, mint 17–18. századi elődeik tették (Ecsedi L. 1914b: 39).
A nemezsüveg télies, szőrmével bélelt párja a „szőrös bőrből készült kétrétű süveg, melynek külső rétjét le lehet húzni a fülre” (MT I: 79). Ezt mint téli füles süveget emlegetik a 18. század eleji szűcsök árszabásai. Győrben a „téli füles vagy bagoly süveget” matériából, ellenzővel készítették, és cselédember számára rókaháttal bélelték (GySML 1744. Győr vm.). E süvegforma számtalan névváltozattal országszerte ismert volt: ilyen volt a moldvai magyarok füles kucsmája, a kiskunhalasi füles süveg, a nagykunsági „báránybőrből csinált téli levonó süveg” (Györffy I. 1937: 123), a Hont megyei „fekete süveg sapka”. Egerben 1854-ben bagolysüvegnek, a Sárközben bagó-süvegnek, az Őrségben bagu süvegnek ismerték, amelynek „hosszú leffegője” csüngött le (Mészöly G. 1917: 102). E fejrevalót követték a szőrmével bélelt posztósapkák, a díszmagyarhoz illő Árpád-sapkák s parasztos másaik, az ormánsági, hegyhátvidéki, Kapuvár környéki perzsián, asztrahán sapkák.
Amint a mentének a ködmön, a süvegnek a kucsma a borítatlan, egyszerűbb társa, mondhatnánk: bélése. A 17. század végéig nem is emlegetik másként, mint báránybőr süvegnek, berbesnek (MT I: 118), s csak azóta kapta román közvetítéssel ukránból származó, prémsapka jelentésű nevét, a kucsmát (Kiss L. 1960: 470–474). Pedig az egyszerű közemberek legrégibb fejfedői közé tartozik, s ugyanazt a formai változást élte meg, mint a szövettel borított párja, a süveg. A 17. században a vitézek is viseltek kucsmát, és a 19. században a süveg letűntével, a huszártiszteken ismét megjelent a kócsagtollas, zacskós szőrmekucsma (Szendrei J. 1905: 132, 134, 142, 203).
A kucsma lehetett csúcsos, gömbölyű vagy kerek, lapos tetejű, és általában nem volt karimája. Ritka kivételként, pl. a Fekete-Körös völgyén keskeny karimát hajtottak rajta vissza. Szinte a 17. század óta göndör gyapjas, fekete báránybőrből szabták, és fehérrel bélelték, bélés nélkül vagy posztóbéléssel csak a legszegényebb hortobágyi pásztorok, kubikosok viselték.
Míg a süveg a régi századfordulón az Alföldön még állta a versenyt a kalappal, a múlt század közepét csupán egyenruhához, díszruhához kapcsolódva élte túl, még bélelt változata helyett is a kucsma maradt meg, mint a parasztférfiak téli fejfedője.
Bár az európai parasztság – az időjárástól és a munkaalkalomtól függően – a középkor óta folyamatosan használta a szalma- vagy gyapjúkalapokat, a hazai közemberek inkább süvegben jártak. A kalap és a süveg közötti, 16. századi formára utalnak a ritkán emlegetett kalapos vagy a későbbi árnyék süvegek (Radvánszky B. 1986: I. 73), ilyet látunk egy 1749-ben megörökített Tokaj-vidéki kecskepásztoron (MMt IV: 205). Ha nem is paraszti használatban, de a 17. században szinte valamennyi nyugati kalapforma jelen volt hazánkban is: így városi tisztviselőkön, nyugati egyetemeket megjárt lelkészeken a széles „árnyéktartó ellenzővel, gombaszerű” német kalap (Bél M. 1984: 454), a cukorsüveg tetejű és az alacsony tetejű, széles karimájú kalap. A legutóbbit viselte 1662-ben a felvidéki „polgár” szántás közben, és ilyet viselnek Kismarton és Kassa látképének staffázs-figurái (MMt III: 165; Rózsa Gy. 1955: 11, 12, VII. és IX. tábla).
{716.} Maga kalap szavunk sem sokkal régebbi, a 16–17. század fordulójáról idézhető először írott forrásból (Deme L. 1949: 286), így aránylag gyorsan elterjedt a köznépnek járó durva marhaszőrből és juhgyapjúból nemezelten, széles karimájú formájában. Az ilyen kalap a 18. század elején országszerte szériában készült, felnőttektől a 12–13 éves, sőt még „kisebb apró gyerekeknek” is (VML 1723. Vas vm.). A kalaposok vállalták áruik „felfrissítését”: újrabélelését, szegését, újrafestését és újrazsinórozását is. A széles karimájú kalapon álladzó is szolgált.
A „kerek kalap” előbb a Dunántúlon lett közkedvelt, 1738-ban már Debrecenben s a század utolsó negyedében a Nagykunságon is terjedt a süveg rovására. A nemezsüveg ekkor már parasztosnak számított, s ha nemesember viselte, szegénységét, parasztsorsát árulta el vele (Györffy I. 1933: 28–31). Az Ipoly mentén 1819-ben a „terebélyes szélű kalapok is szokásban vannak már” (Szeder F. 1819: 42). Az ilyen szerfelett széles „fel-kanyarult karimájú” vagy lekonyuló szélű tertyett, nagy kerek „zsivány kalapok” terjedésének végül a Helytartótanács rendelettel vetett véget, megszabva, hogy „hat hüvelyknyi karimájú Kalapoknál nagyobbakat Köz rendű Emberek számára ne készítt-senek”, mert az ilyen kalapokat körül fogják nyíratni (Csaplovics J. 1829: I. 277, 282). Aránylag széles karimával a debreceni diák és cívis kalap, meg a kurtább karimájú kalap, vagy pl. a moldvai csángó székely és kissé keskenyebb karimájú párja, a magyar kalapnak nevezett forma élte túl a tilalmakat. Kitartott a szlovák nemzetiségű területek szomszédságában a viszonylag széles kalap, Turán a tótos kalapot, Göcsejben és Hetésben – a felvidéki tótok kalapjához hasonlító széles karimával – a múlt század közepén is használták.
Az ilyen kalap alatt még hosszú hajat viseltek a férfiak, s egy népesebb hetési családban egy év alatt egy disznó zsírja is ráment a haj, még inkább a kalapok kenésére, hogy vízhatlanná, tartóssá tegyék őket. Amikor a palócok kalapja a „zsírtól egészen keresztül hatva megkeményedett, forrásvizeknél szomjúság alkalmakor merítő edényül szolgált” (Frantz A. 1868: 232–235).
Tőlünk nyugatabbra a fölöttébb széles karimákat már a 17. században szalagokkal a kalaptetőhöz erősítették. Ebből a szokásból alakult ki a görög kereskedők árui között német kalapként is emlegetett felkötött kalap, amely az új módi követői, pl. tisztviselők révén – ugyancsak szigetszerűen – de felbukkant a paraszti öltözetegyüttesekben is. Az Őrségben az ilyen három szegletű kalap viselőit azzal csúfolták, hogy „Három Országra mutat a’ Feje” (Mészöly G. 1917: 103).
A 19. század elején, szintén nyugati mintára formált „ordináré magas kalap” is rendelhető volt a szekszárdi kalaposoknál (TML 1812. Tolna vm.): ez az 1790-es évekkel megjelenő kürtőkalap volt, ami az osztrák és német parasztviseletekben még a nők körében is divatossá vált. Az 1830-as években készült nyugat-dunántúli akvarelleken a somogyi pásztoron, a vépi (Vas m.) csizmadián és a horvát férfiakon ilyen kalapot látunk (Dömötör S. 1957c: 629–631; 1964: 259–265). Immár felhajló, pörge karimával ez élt tovább a somogyi pásztorok Sobri-kalapjában, a bakonyi kanászkalapban, keskenyebb karimával a Tiszaháton és a székelyeknél, nagy felálló széllel Galgamácsán sajttetejű kalap néven. A kürtőkalap csonkakúp tetejű, kvéker kalapot mintázó változata – talán szász hatásra – Erdélyben bukkant fel, a Kis-Küküllő mentén, a Maros menti székelységnél és pl. a moldvai magyarságnál, ahol régimódi magyar kalapnak, de átvétele útjára utalva: „udvarhelyszékies félczylindernek” is nevezték (Nagy J. 1981: 400).
{717.} A széles karimájú kalap igazi vetélytársa azonban a gömbölyű tetejű, csészealjszerűen felhajló karimájú pörge kalap lett, elébb nagyszélű pörge kalap, mint Hódmezővásárhelyen (Kresz M. 1956: 65), de inkább keskenyebb karimával, amilyet a Bölcskéről (Tolna vm.) vagy a Nyitra megyei Kolonból ismerünk a múlt század elejéről. Ez a kalapforma az 1848-as forradalmak, így a magyar szabadságharc tábornokainak egyenruhájához is hoz-zátartozott, és az önkényuralom elleni néma tüntetés éveiben Kossuth-kalap néven vált országszerte divatossá. Vas megyében még a múlt század végén is „Kossuth forma-féle kalapot” viseltek (Márton J. 1891: 117). Legtovább azonban az Alföldön maradt fenn, s különféle szélességű karimával a hortobágyi csikós, gulyás, kondás és juhász öltözetébe is beilleszkedett (Ébner S. 1933:67). A gömbölyű kalap készülhetett szinte oldalára simuló, felálló karimával is. A szélesebb karimájú, süvegállású kalapok a Felvidéken voltak kedveltek, gomba kalapnak mondva. Általánosabban azonban pörge (Alföld, Felföld), csárdás (Hegyhát vidék), ill. pörge állású kalapnak emlegették (Szeged). A gömbölyű kalapot egészen megkurtult karimával – talán a kemény Bowler-kalap német közvetítőitől Melone-kalapként megismerve –, mint dinnyekalapot pl. az orosházi férfiak is viselték az 1870-es években.
A 20. század elején az immár két évszázada sokféle változatban megkedvelt kalapok között egyre nagyobb szerepet kaptak a gyári konfekció útján nagy számban s olcsón beszerezhető, a városiasodás fokát jelző iparoskalapok. Ez fejformához igazodóan kissé ovális, hengeres, beütött tetejével és keskeny karimájával feltűnően különbözött pl. az orosházi tanyákon ekkor még használatban lévő szélesebb karimájú s a sárközi öregemberek ugyan keskenyebb, de még pörge kalapjától. A módos sárközi legények azonban nem az iparoskalapokat, hanem a vidéki, vadászgató tisztviselők tiroli kalapját tartották követésre méltónak.
Volt, ahol más indítékok alapján ragaszkodtak egy formához, vagy választottak egy újat. A kiskunsági, bugaci csikósok mintegy cégérként viselték a magas, gömbölyű tetejű, de keskeny karimájú túri kalapot s a mezőkövesdiek a hasonló, fekete vagy zöld süveges vagy csúcsos kalapot. Ugyancsak helyi jellegzetességként maradtak fenn a múlt század második felében közvetlen német hatásra nálunk is megjelenő, szinte használhatatlanul kicsiny „kívánság-kalapocskák” (Nyitra vm.), amilyenek pörge kalap néven utoljára a rekruták fejdíszeként múltak ki a kapuvári viseletből.
Külön említést érdemelnek a szalmakalapok, amelyek 17. századi adatok szerint éppúgy ott voltak az angol szénagyűjtők, az itáliai vagy pl. strasbourgi, a kalap tetején zöldségeskosarat egyensúlyozó szolgálóleány fején, mint a szomszédos osztrák területek asszonyain. A könnyű szalmakalapok legfinomabb változatai a legelegánsabb dámákon is megjelentek, s az áll alá hajlított, széles karimájú szalmakalap lett a kalapfőkötők, a bonettek elődje. A 18. század végén a férfiak kürtőkalapja is készülhetett szalmából. Körülbelül ekkor jelent meg hazánkban is a szalmakalap, de csak jó félszáz év múlva szűnt meg vele szemben az idegenkedés, amikor a hajdúnánásiak (Igmándy J. 1940) és hencidaiak (Bihar vm.) (Bakó E. 1940) apraja-nagyja már háziiparszerűen varrta a szalmakalapokat az alföldi, erdélyi, majd a század végére a balkáni, török, olasz, osztrák és lengyel megrendelőknek. Erdélyben korábban, a szászok révén otthonos magas tetejű, ezt követően a laposabb tetejű, lefelé hajló, szintén széles karimájú női kalapok és a mindenkori férfidivat kalapformái, legutóbb az iparoskalap arányait követő típus terjedt el. A szalmakalap csak mezőre, vásárba menet, alkalmilag került a székely, a mezőségi, kalotaszegi {718.} asszonyok fejkendőjére, de sosem lett a fejviselet rangos darabja, alig is díszítették, mert „nem érdemelte meg” (Fél E.–Hofer T. 1966: 359–361). Fontosabb szerepet kapott a férfiak fejviseletében pl. Kalotaszegen vagy a mezőségi Széken, ahol nemcsak hétköznap viselték, hanem nyári ünnepi öltözetükben felváltotta a meleg szőrkalapot. Ugyanúgy, mint Mezőkövesden, ahol nyaranta az idősebbek fekete, a legények fehér szalmakalapot tettek a fejükre.
A süveg, a kalap a házasembert éppúgy megkülönböztette a legénytől, mint az asszonyt a főkötő a leánytól. De mivel a legény és a házasember is azonos fejrevalót viselt, leginkább annak díszítettsége árulkodott viselőjéről. A karimába szúrt pipával díszelgő kakas-, gácsér- vagy pödrött lúdtollas süvegek – mint a 16–17. századi nemesek tolltokos, medálokkal, sas-, daru- és kócsagtollal ékes süvegeinek szerény társai – a meglett, házas emberekhez illettek. A múlt század közepére azonban már az sem volt elképzelhetetlen, hogy a legény túzok-, páva- vagy strucctollal díszítse kalapját. Fekete strucctollat – tucatot 40 krajcárért – pl. a Nógrád megyei Szügy kicsiny boltjában is vásárolhatott, a legkedveltebb darutollat pedig a hazai madárvilág szolgáltatta. Ekkor már nem főemberek udvarában, de pl. a sárréti darvászok gondozásában tenyésztek a darufalkák. A darvász egy-két köböl búza árát is megkérte a vásárban az ellenállni nem tudó legénytől a leggyengébb szárú, ringós, fehér, göndör, baloldalas tollért. Balosért, mert Európa-szerte a kalap bal oldalára került a fejdísz, hogy a kardforgató, esetleg lasszót, botot használó, szerszámot cipelő férfiembert tevékenységében ne akadályozza.
A tollas kalap csak a legényt és a pásztorembert illette meg. Bokrétát is ők tűztek a kalapjuk mellé, a somogyi pásztor pl. tölgyfalevelet vagy búzafejet, a legények korábban élő virágot: rózsát, csengővirágot. A bokrétát a leány ajándékozta a kiválasztott legénynek. A múlt század közepén Muzslán (Esztergom vm.) karácsonykor gruspánt, húsvétkor rozmaringot, pünkösdkor rózsát kapott a legény aranykalásszal, amit aztán szerelmi jelvényként viselt kalapja mellett. A „csinált virág” már tartósabban fejezhette ki az ajándékozó és a megajándékozott kapcsolatát, a bokréta összetétele, nagysága, kapcsolatuk mélységét. Mezőkövesden korábban szalmából fonták, gyöngyökkel, rezgővel díszítették a művirágbokrétát, amit utóbb a bársonybimbós rózsabokréta váltott fel. Az őrhalmi leányok pár szál művirággal emlékeztek meg táncpartnereikről. A lányhoz járó legény már nagyobb bokrétát kapott, míg a jegyességét a nagybokrétával hirdette faluszerte a legény. Ezt szentkúti bokrétának is nevezték, mivel az ottani búcsúban szerezte be a leány a legénynek (Fél E. 1955: 9).
A vőlegénybokrétát korábban a kalász egészítette ki, majd országszerte az árvalányhaj lett a divat. De sem ezek, sem később a művirágok nem pótolták a hűséget jelképező rozmaringot (Észak-Magyarország, Mezőség). Galgamácsán pl. aranyozott rozmaringszálból formált kiskoszorút tettek a vőlegénykalap tetejére.
| LÁBBELI | TARTALOM | ÉKSZEREK |