{544.} AZ ÉTKEZÉSEK NAPI RENDJE

A FELSŐ TÁRSADALMI RÉTEGEK ÉTKEZÉSSOROZATA

A középkori kettős étkezési rend Írországtól Oroszországig szokásos volt. Két étkezését egykorú latin források prandium (ebéd) és coena (vacsora) néven nevezték. Mindkét étkezés főtt meleg ételekből állt. Időpontjuk a késő középkorban délelőtt kilenc és délután négy óra körül volt, a kora újkorban későbbre, tíz és öt órára, ahol pedig még szokásban volt, a 17. század végére akár tizenegy és hat/hét órára tolódott. Közép-Európa reprezentatív szakácskönyvében, étrendeket tervezve, Marx Rumpolt 1581-ben még csak {545.} ezzel az étkezési renddel számolt. Bécsi udvari körökben 1630-ban délelőtt tíz órakor ebédeltek. Magyarországon ez a rendszer igazolt a középkori királyi háztartásban, 16–17. századi főúri és polgári háztartásokban, hivatalok és kollégiumok napirendjében. A fennmaradt menük a két étkezést azonos súlyúnak mutatják. Az időpontok későbbre tolódása e társadalmi rétegek életvitelének, időbeosztásának változásával tartott lépést és a 17. század második felére olyannyira előrehaladt, hogy az első étkezés már a déli órákra tolódott. Legkésőbben ekkor szükségessé vált egy harmadik állandó étkezés a nap kezdetén. Történetesen ugyanekkor léptek be az új meleg italok, kávé, tea, csokoládé, az európai táplálkozáskultúrába, s a felső társadalmi rétegek új reggeli étkezése többnyire kezdettől fogva ezek köré szerveződött. Az új, ún. újkori hármas étkezési rendben a reggeli menüje így jellegzetesen eltér a másik két étkezésétől. A későbbre került ebéden és vacsorán kezdetben változatlanul egyaránt főtt meleg ételek szerepeltek, a teljes sorban középen elhelyezkedő ebéd az alapformában főétkezés szerepű.

A középkori kettős és az újkori hármas étkezési rend váltása Magyarországon és Erdélyben az 1700 körüli századfordulón történt a felső társadalmi rétegek kultúrájában. A váltás megélői az új forma bevezetését a nemzetközi korstílus behatolásának tulajdonították. Valójában belső fejlődésről van szó, amely ugyanabba az irányba tartott, mint másutt.

Különleges állapotban és helyzetben kiegészítő mellékétkezés már a kettős étkezési rend idején is szokásos volt. A délelőtti ebédet megelőző reggeli étkezést német jövevényszóval felestekem (és alakváltozatai), a délutáni kiegészítő étkezést uzsonnának nevezték. Az előbbinek mintát adó német étkezéselnevezés nem főtt ételre, darab kenyérre utal. Idehaza a felestekem a felső társadalmi rétegek serdülő gyermekeinek hideg (kenyér, hagyma, bor, esetleg sajtból és igen ritkán sült kolbászból álló), elég rendszeres reggeli étkezése volt. Ugyanez felnőtteknél csak ritkán, mikor várható volt, hogy például utazás miatt az ebédet majd elmulasztják, fordult elő. A serdülőknél gyakoribb, felnőtteknél igen kivételes uzsonna többnyire csak borból állt.

A kettős és hármas étkezési rend váltásával az ebéd szó hol a későbbre csúszott fő étkezést követte és a déli főétkezés neve lett, hol pedig tapadt a nap első étkezéséhez és annak időpontjához, s így továbbra is reggeli/kora délelőtti étkezést jelzett. Később az előbbi szóhasználat kerekedett felül, de a 18. században, a félreértések elkerülésére, még szükség volt délebéd formára a déli ebéd megjelölésére. Archaikus vidékek nyelvjárásában a magyar nyelvterület számos pontján a 20. századig fennmaradt az ebéd szó ‘reggeli étkezés’ értelemben való használata. (Az MNA 434. lapja már csak a keleti magyar nyelvterületről mutatja, a században korábban azonban Nyitrában, Temesben, sőt Mezőtúron, Kisújszálláson is előfordult.) Az újkori hármas étkezési rend reggelijét kezdetben főként felestekem/fölöstököm/früstöknek hívták, a szócsaládot a köznyelvből a 19. század elejétől szorította ki a reggeli étkezéselnevezés.

Végül is az étkezések napi rendjének 1690-től belépett és a 18. század folyamán a felső társadalmi rétegeknél megszilárdult állandó hármas mintája az, amely felé a továbbiakban – előbb vagy utóbb, így vagy úgy – az egész társadalom tájékozódott.

{546.} A PARASZTI RÉTEGEK ÉTKEZÉSEI

A középkori kettős étkezési rend a királyi udvartól a parasztokig mindenkire kiterjedt. Az eltérő életmódnak megfelelően azonban a felső társadalmi rétegek és a parasztok étkezéssorozata között már a késő középkorban, amikor az utóbbiakra vonatkozó források kezdődnek, volt különbség.

Parasztokra vonatkozó hazai forrás a középkorból–kora újkorból csak mutatóban van. Összevethető források várkatonaságról, főurak közrendű cselédeiről szólnak. 1481. évi törvény a falusi bírók feladatává tette a dézsmaszedők ellátását, s kiderül az is, hogy az ebéd és vacsorából állt. Hazai egyházi birtokon szolgálatban állt gyalogos katonák ellátására a 16. század elején ugyancsak napi két étkezést, mindkettőt két-két tál étellel, rendeltek. 1603 január havában, tehát télen, gróf Thurzó Szaniszló háztartásában Galgóc várában a közrendű szolgáknak napjában csakúgy ebédet és vacsorát főztek, mint a főúr és középosztálybeli udvarnépe számára.

Mezőgazdasági napszámosok, tehát nyáron munkában álló parasztok ellátásáról szólva viszont napi háromszori étkezést említ Maksay Ferenc a 16. században, kiadatlan levéltári anyag ismeretében. Ezek ételeit sajnos nem ismerjük. Közép-Európában a dél-német nyelvterületről és Szászországból maradt fenn mindössze kilenc értékelhető étrend majorsági cselédek, robotos parasztok ellátásáról a késő 15. és a korai 17. század közti időszakból. Az utasítások közül csak kettő rendelkezik a tisztán kéttagú étkezési rendben, míg a többi a munkanapokra napi három étkezésről szól. Valamennyire főtt meleg ételeket rendel. Egy 1618. évi felső-bajorországi rendtartás kiemelten megkülönbözteti a vasárnapot a mezőgazdasági cselédek ellátásában. E munkaszüneti napra ugyanis csak két étkezést, míg a munkanapokra hármat tervez. A 16. század elején egy frank birodalmi gróf udvarából olyan párhuzamos rendtartás is fennmaradt, amely a maga és nemes udvarnépe asztalára állandóan napi két étkezést, míg a cselédek, köztük mezőgazdasági munkások, valamint robotos parasztoknak napi három étkezést készíttet. A fizikai munkát végzők étkezéssorozatában tehát a hosszú munkanapokon elég rendszeresen volt egy harmadik étkezés. A fenti esetek részletes étrendjeiből kiderül, hogy a paraszti rétegek napi harmadik étkezése munkában már akkor élt, amikor a kenyér sok helyen még alig szerepelt mindennapi étrendjükben, a kenyérre alapozott étkezés pedig még kevésbé. Így a harmadik étkezés is főtt meleg ételből állt. Az erjesztett kenyér ismeretéből és készítéséből következtetve Magyarországon a 16. században egyes vidékeken már elképzelhető, hogy a parasztok ki tudtak állítani rendszeresen napi egy, kenyérre alapozott hideg étkezést. Hogy az ilyen étkezések hol mikor kezdődtek, források híján még megoldandó kérdés. Típusát tekintve a kenyér köré szervezett étkezés mindenesetre újabb a főtt ételekből állónál. Míg a kenyeret és hozzá hideg ételeket a mezőn dolgozó parasztok magukkal vihetik, az otthon frissen főtt meleg ételt el kell juttatni hozzájuk. Ez megjelenik a forrásokban is. 1538-ban egy osztrák majorság kaszásainak levest is tartalmazó reggelijénél külön megjegyezték, hogy azt ki kell vinni nekik a mezőre. A kaszáslé nevű savanyú, többnyire húsos étel, amely a 16. században a magyar társadalomnak már minden rétegénél szokásos volt, nyilván a mezőgazdaság akkori legnehezebb munkáját végzőkről vette a nevét, akiket a munka során ilyen üdítő, savanykás étellel láttak el. Igen valószínű, hogy ezt nekik a nap folyamán kivitték a mezőre. Mint láttuk, vannak nyomok arra, hogy a munka függvényében a parasztok napi étkezései már a 16. században is különböző {547.} számú sorozatokat mutattak. Az újkori magyar parasztkultúrának az évet megosztó, alább ismertetendő étkezési rendszerét figyelembe véve valószínűnek látszik, hogy a 16. századból ismert szántóebéd étkezéselnevezés is a paraszti munka függvényében változó étkezésszerkezetre, esetleg sorozatra utalt. A szót a forrásokban időpont-meghatá-rozóként használták. Magát a nap folyamán jelölt időpontot nem ismerjük, s nem tudni, a téli vagy nyári sorozat része volt-e ez az étkezés.

A parasztok napi három állandó étkezése a nyári munkaidőben mindenesetre saját életmódjukból fakadó és korábbi gyökerű, mint a felső társadalmi rétegek újkori hármas étkezési rendje. Az utóbbi még csak első lépéseit tette, amikor 1700-ban II. Rákóczi Ferenc a hegyaljai szőlőművelés rendjét szabályozva a napkeltétől napnyugtáig dolgozó napszámosoknak fölöstökömkor fél óra, délben egy óra, uzsonnakor negyed óra pihenést engedélyez és tiltja, hogy a paraszt szőlősgazda vacsora ígérésével csalja el más munkását. A hosszú déli pihenőben bizonyára ettek is, az uzsonna pedig mint kiegészítő mellékétkezés vagy pihenőidő a napszámosoknak nagy munkáknál későbben is gyakori járandósága. A 18. századtól kezdve a parasztok nyári és a felső társadalmi rétegek állandó, egész éves hármas étkezési rendje egybeesik, de csak az étkezések száma tekintetében.

A 18. századi paraszti felfogás szerint a mezőgazdasági munkát nem végzőket a napi háromszori étkezés nem illette meg. Amikor a Magyarországon felállított állandó hadsereg katonáit a lakosságnál szállásolták el, és napi étkezéseikről a szállásadó tartozott gondoskodni, Békés megye 1723-ban úgy rendelkezett, hogy a parasztok ebédet és vacsorát adjanak a katonáknak, fölöstökömöt és uzsonnát azonban nem. Mezőgazdasági munkásoknak viszont nyári napi három-négy étkezést vettek számba a területi limitációk. Így 1777-ben a Székelyföldön kaszásnak és cséplőnek napi háromszori étkezést ír elő széki rendtartás. 1773-ban Veszprém/Zala/Somogy/Baranya közös napszámbérjegyzéke nyári négy étkezésről szól („...aki Napszámban Gazda kenyerén kiván dolgozni, Ebédre és Vacsorára két tál Étellel, fölöstökömre és uzsonnára kenyérrel megelégedgyék”, Kanyar J. 1967: 126). Bár egész éves kettős paraszti étkezéssorozatról a 18. századból nincs forrásunk, bizonyos, hogy ez a forma sem tűnt el, mivel szórványosan még későbben is gyakorlatban volt.

ARCHAIKUS ÉS SAJÁTOS MEGOLDÁSOK A 19–20. SZÁZADBAN

Az újkori magyar parasztkultúrában a kettős és hármas étkezési rend, valamint a kettő társítása egyaránt előfordult. Ha az étkezések jellegét is figyelembe vesszük, ami pedig nem elhanyagolható, számos szokásos sorozattal van dolgunk. Ezek egyúttal kirajzolnak viszonylag modern és archaikusabb területeket.

A) A legelterjedtebb megoldás a 20. századba nyúlóan az év megosztása volt, a téli félévben napi két, a nyáriban három állandó étkezéssel. Az év ilyen megosztása az újkori magyar parasztkultúra sajátos, archaikus vonása. A századfordulón Pozsony megyétől Háromszékig és Zalától Beregig az egész magyar lakta területen szokásos és erőteljes gyakorlatban volt, csökkenő intenzitással a 20. század első felében is rendszerként figyelhető meg. Az 1930-as években parasztgazdák éves cselédei rosszallás nélkül fogadták {548.} el. Ez a rendszer az évet rövidebb nyári és hosszabb téli félévre osztotta. Tömörkény István Télidő című novellájában örökítette meg (1896), mondván „a rövid napoknak, hosszú éjszakáknak nem is lehetne találóbb nevet adni, mint az az idő, amikor egy nap kétszer esznek” (Tömörkény I. 1963: 49–51). Családi használatra a parasztok a téli és nyári időszak határát ősszel a kapásnövények behordásának végeztével, az őszi szántás kezdetekor, november elején, tavasszal pedig az első szántáskor, március végén húzták meg. A napszámbér-limitációk a nyári félévet olykor Szt. Györgytől (április 24.) Szt. Mihályig (szeptember 29.) jelölték ki.

A téli félév étkezései délelőtt kilenc-tíz és délután négy-öt óra köré estek. Étrendjük nem volt egységes. Az ételek sokfélesége mögött azonban kirajzolódik, hogy a 19–20. században volt egy archaikusabb és egy modernebb szerkezet. 1. Az előbbiben télen reggelre főzték azokat az ételeket (húsos főzeléket, főtt tésztát), amelyek a nyári félévben a főétkezésen szerepeltek. Itt hangsúlytalanabb volt a meleg téli vacsora. A magyar nyelvterületen ez a rendszer a Délnyugat-Dunántúlról ismeretes. Archaizmusát a szlovák–lengyel kárpáti terület párhuzama húzza alá, ahol télen-nyáron a nap első étkezése a főétkezés ugyanabban az időben. 2. A modernebb elrendezésben, ami a magyar nyelvterület egész további részén dominált, a nyári főétkezés fogásainak megfelelő ételeket a délutáni étkezésre készítették télen. Reggelre leveseket, köles- és kukoricakását, kukoricasüteményeket, főtt és sült krumplit, pirított hagymát/répát/káposztát, Erdélyben pedig mellévalóval puliszkát tálaltak. A téli disznóölés után gyorsan fogyasztandó húsételek, töpörtyű is kerültek erre az étkezésre (MNA VI. 435–436.).

A nyári félév három állandó étkezése két alapvető minta szerint szerveződött.

1. Az archaikusabb szerkezetben mindhárom főtt ételekből állt, kenyérre alapozott hideg étkezés nem volt köztük. Ezek a munkában lévő középkori parasztok három meleg étkezésének közvetlen leszármazottai. A századfordulón ez a rendszer Erdélyben volt a legjelentősebb, de előfordult az Alföld keleti peremén és Délnyugat-Dunántúlon is. A magyar nyelvhatáron és attól északra ugyancsak szokásos volt a Kárpát-medencében. A rendszer két változatban élt. a) Az egyikben a reggeli étkezésre már munka közben, nyolc-tíz óra közt a mezőn került sor. Ekkor az ott dolgozóknak a meleg reggelit otthonról frissen kivitték. Délben aztán ismét ebédet hordtak, a vacsora este otthon volt. A századfordulón ez a megoldás dominált a Székelyföldön, de a legnagyobb munkaidőben a modernebb Kalotaszegen is szokásos volt. b) A Délnyugat-Dunántúlon ellenben a nyári főtt reggelit a mezőre indulás előtt otthon, hat óra körüli időpontban tálalták. A mezőre csak ebédet hordtak. c) A történeti Magyarország északi megyéiben a nyári félév és a munkák szakaszai szerint megoszlott, hogy otthon korán vagy nagyobb munkák idején a mezőn nyolc-kilenc órakor ették-e a főtt reggelit. Az utóbbi esetben az ebéd annak maradéka volt, napjában kétszer ételt a mezőre nem vittek.

2. A másik mintában a nyári félév három állandó étkezése közt hideg és meleg étkezés egyaránt szerepelt. A mezőn hét-kilenc óra körül elfogyasztott reggeli azonban sosem állt főtt meleg ételből, hanem magukkal vitt kenyér és mellévaló (elsősorban szalonna, esetleg túró és hagyma, retek, paprika) volt. Az ideális, óhajtott megoldás minden paraszti rétegnél a szalonna volt. Ennek a hideg étkezésnek a reggelre helyezésével a nyári paraszti étkezéssorozat közelített a felső társadalmi rétegekéhez, amennyiben a tejeskávé mellett az utóbbin is kenyér és kenyérféle szerepelt. E paraszti rendszerben azután vagy mind az ebéd, mind a vacsora főtt meleg étel (s közülük az ebédet a mezőre kivitték), {549.} vagy csak az egyik meleg a kettő közül. A változatoknak nem táji rendszerei, hanem helyenként, családonként vagy a nyár munkáinak szakaszai szerint váltakozó gyakorlata volt. Hangsúlyos volt az az igény, hogy legalább a nagyobb munkák idején meleg étel legyen az ebéd. Az ilyen főétkezés a napi étkezéssorozat szerkezetét tekintve egybeesett a felső társadalmi rétegek déli főétkezésével. Elég gyakori volt, hogy a kifejezetten téli munkarendű (november-március) és a nyári hónapok (május-augusztus) közé átmeneti tavaszi és őszi szakaszt iktattak, s ezekben estére, míg nyáron délre főztek. Ilyen rendszert mutat be a mindeddig legpontosabb leírás Átányból a 20. század első felében (Fél E.–Hofer T. 1972. 418–447).

B) A Kárpát-medence több pontján a 20. századig fennmaradt parasztoknál az egész éves napi csupán kéttagú étkezési rend. Előfordulása szórványos, a térség kultúrájában ebben az időben már jelentéktelen. Étkezései a középkori rendszernek megfelelően kora délelőttre és délutánra estek. 1899-ben például a Zólyom vármegyei Libetbányáról, Arad vármegye radnai járásából, a Hunyad vármegyei Körösbányáról jelentettek ilyet, mindkét étkezésen főtt ételekkel. A forma ott napszámosok, illetve napszámos aratók ellátásában is elfogadott volt. Hozzá kiegészítő étkezések sem csatlakoztak. Legközelebbi rokonai azok az ugyanabban az időben, különösen az északi megyékből nagy számban ismeretes háromtagú nyári sorozatok, ahol a hangsúlytalan déli étkezés a főtt reggeli maradékából vagy csak darab kenyérből állt. Az Alföld keleti peremén, Hajdúban, Biharban az egész éves kettős étkezési rend az 1930-as években még rendszerként előfordult. Ecsedi István szerint a debreceni cívisekkel ellentétben sok debreceni kisgazdatanyán nyáron is csak kétszer, délelőtt kilenc-tíz és délután öt-hat óra tájban ettek. Az egyik étkezésen feltétlenül főtt étel volt. Napszámos és éves cseléd azonban ott ezt nyáron már nem fogadta el (Ecsedi I. 1935: 238–245).

{550.} C) A legújabb forma az egész éves hármas étkezési rend, reggeli-déli-esti állandó étkezésekkel. A századfordulón már minden magyar vidéken követték parasztcsaládok ezt a gyakorlatot. A két világháború között ugyanabban a faluban azonos társadalmi rétegen belül is az egyik házban így, a másikban (akár cseléddel, napszámossal együtt is) az évet megosztó rendszerben ehettek. Az új rendszer bevezetésével a parasztok a napi állandó étkezések számát tekintve csatlakoztak a polgári mintához, a részletekben azonban továbbra is különböztek. Eltért a reggeli étkezésük tartalma, akár hideget/szárazat, akár főtt ételt ettek. A kávéitalt, a századfordulótól kezdve, csak igen mérsékelten vezették be. Ebédjük jellege nem volt egész éven át egyenletes (akik most már a nyári nagy dologidőn kívül télen is ebédet főztek, a tavaszi és őszi átmeneti időszakban délben hideget ettek; akik nyáron reggelre a határba főtt ételt vittek ki, utána ott délben gyakran hideget ettek stb.). A parasztok egész éves hármas étkezési rendjébe sok régi elem beépült, az új rendszer is alkalmazkodott a paraszti életmódhoz. Az Alpok alji Délnyugat-Dunántúl látszik olyan területnek, ahol az egész éves hármas étkezési rend korán, a 20. századot megelőzően alakult ki, és közvetlen mintaadója nem a polgári kultúra, hanem a nyugatról szomszédos terület parasztkultúrája lehetett.

A kiegészítő mellékétkezésekről kell még röviden szólnunk. Napszámosok Szt. Györgytől Szt. Mihályig igyekeztek ragaszkodni az uzsonnához, ha csak kenyér és vöröshagymából állt is. Parasztok maguknak rövidebb ideig, az aratás, gabonahordás idején, hideg ételekkel tartották. Kedvelt étele az üdítő aludttej. Magányos adat az átányi főtt étel uzsonna az aratás forró napjaiban. Ezt az ebéddel együtt délben vitték ki a mezőre, és délután hidegen ették, savanyúan elkészített zöldbab, tök, salátafőzelék vagy gyümölcsmártás volt (Fél E.–Hofer T. 1972: 82). Ez mint savanyú-üdítő étel a saját logikájából is magyarázható. Mindenesetre feltűnő, hogy egybeesik középkori/kora újkori parasztok főtt étel mellékétkezéseivel a déli német nyelvterületen.

Jóval korlátozottabb volt a tízórai elterjedésterülete. Délnyugat-Dunántúlon és a történeti Magyarország északi megyéiben ott volt rendszeres, ahol a reggeli nyáron is otthon, korán volt. Itt a tízórai, ha borból, pálinkából, darab kenyérből állt is, a munkát megszakító pihenést biztosított a délelőtt folyamán. Ahol a reggelit a mezőn ették, tízóraira nem került sor. Az étkezésnek a Délnyugat-Dunántúlon kisebéd volt a neve.

A kiegészítő étkezések közé tartozik – bár a magyar parasztok nem tekintették étkezésnek és így nem is volt neve – a férfiak által felkeléskor fogyasztott korty pálinka egy falat kenyérrel. Kelet-Dunántúl nagybirtok dominálta vidékén az aratás idején ez intézményes étkezés volt, „kötélcsinálás” után, hajnali négy-öt órakor került rá sor. Korai idő-pontja miatt bagófölöstököm/bagófrüstöknek nevezték. A mezőkövesdiek cigányfrüstöknek hívták.

A téli-nyári délelőtti állandó étkezés időpontját a Dunántúlon, az Alföldön, Erdélyben és Bukovinában egyaránt gyakran féldélnek nevezték, ami az évszak szerint változóan nyolc-tíz óra körüli időpontot jelölt.

Az egész időszakban megfigyelhető, hogy napszámosok jelenléte, a vele járó nyilvánosság és törekvésük okán egyaránt, gyakran a család számára mindennaposnál valamivel jobb étkezést kényszerít ki, ami érinthette az étkezések számát, jellegét és tartalmát egyaránt.

{551.} A MAGYAR PARASZTI ÉTKEZÉSSOROZAT KÖZÉP-EURÓPAI HELYZETE

A parasztok étkezéssorozatai számos archaikus vonást őriztek a legújabb korig. Ilyen 1. az év megosztása a napi állandó étkezések tekintetében, s vele együtt a téli félévre a középkori kettős étkezési rend hosszú megtartása. Ez az egész magyar nyelvterületet jellemezte. Tőlünk nyugatra az egész éves hármas étkezési rend jóval korábban megszilárdult. 2. Az előbbi rendszeren belül különösen régies az a változat, ahol a téli két étkezés sorában a reggeli a főétkezés. Ez a megoldás tér el legerőteljesebben attól az újkori polgári sorozattól, amelyben a reggeli a leghangsúlytalanabb étkezés. Magyar nyelvterületen a Délnyugat-Dunántúlon volt szokásos. 3. A nyári étkezéssorozat archaikusabb vál-tozata a három meleg állandó étkezés. A rendszer a 20. században Erdélyben volt a legjelentősebb, napi kétszeri ételhordással. 4. A főtt ételből álló nyári reggeli, otthon vagy kint a mezőn, egy a Kárpát-medencét délnyugatról északon át délkeletig körülölelő zónában maradt meg a 20. századig, nemzetiségi különbség nélkül. A sorozat csak a Bécsi-medencével szomszédos tájon szakadt meg. Ez az a forma egyébként, ami közép-európai környezetünkbe minden irányban belesimult (Kisbán E. 1991). 5. Természetesen igen archaikus a legújabb korban már csak szórványosan jelentkező egész éves kettős paraszti étkezési rend.

A Kárpát-medence belsejében domináló hideg nyári reggeli, a mezőn fogyasztott szalonna-kenyér összeállítás, legkésőbben a kora újkorban kialakult. Ilyen domináns szerepben ez a terület megkülönböztető újkori sajátosság a közép-európai parasztkultúrában.

Az étkezések napi rendjét és jellegét tekintve igazán modern terület a Kárpát-medence parasztkultúrájában az újkorban nem volt. Közép-európai mércével mérve az egész éves napi három állandó étkezés és annak tejeskávés reggelije lett volna ilyen a parasztoknál. Az előbbi Közép-Európa egész nyugati felén, az utóbbi annak középső és északi területén valósult meg (Wiegelmann, G. 1967. 14. térkép). A magyar paraszti táplálkozáskultúra még az 1930-as években is csak bizonytalan léptekkel haladt ebbe az irányba.