{334.} A PARASZTHÁZ BÚTORAI

A VÁLYÚLÁDA

Múltja Európában

A ládák sorában a fekvő fatörzsből, a nevének megfelelően vályúszerűen kimélyített, ún. vályúládáról szokás elsőként megemlékezni. Ezt a rangsorolást formájának és megmunkálásának egyszerű voltával érdemelte ki. A legkorábbi idevágó emlékek koporsók, az eurázsiai bronzkor idejéről, nagyjából a Kr. e. 3–2. évezredből. Tárolóbútorként alkalmazott vályúládák a középkorból maradtak fenn, többségükben templomokban, ritkábban városházán, esetleg vár területén. Okiratokat, pénzt tartottak bennük. A felületükre többnyire sűrűn egymás mellé felszögelt vaspántok elsősorban rablás ellen védtek, miközben gátolták a repedezést is (lásd pl. Gebhard, T. 1962: 133; Stránská, D. 1963: 312–314; Eames P. 1977: 109, 162; Windisch-Graetz, F. 1982: 40. lap, 56. kép; Lipp, F. C. 1986: 18–19). 14. századi vasalt vályúládát őriz a szepesbélai templomból a Magyar Nemzeti Múzeum (lásd pl. Szabolcsi H. 1954: 9–10. lap 1. kép; Kovalovszki J. 1980: 5–6., 26. lap, 1–2. kép; K. Csilléry K. 1982a: 107–108. lap, 57. kép), hasonló korú példány Kassán is fennmaradt, továbbá a zsolnai (v. Trencsén m.) városházán is őriznek egyet (Stránská, D. 1963: 313. lap, 13. kép).

Bármennyire is a vályúládák tekinthetők a legkorábbi ládaváltozatnak a Római Birodalmon kívüli Európában, helyeselnünk kell Arthur Haberlandt 1926-ban közreadott kételkedő megjegyzését, aki felvetette, hogy nem az antik bútorművesség részekből egybeszerkesztett ládáinak lehet-e az utódja a vályúláda, illetve az annak megfelelő, egy darabból kivájt doboz (1926: 493). Kételkedéséhez hozzátehető, hogy a középkori eljárás, a ládatest beborítása vasalással, római kori gyakorlatot követ; már ekkor valóságos páncélszekrénnyé volt szokás alakítani a pénz és ezüstnemű őrzésére szolgáló családi ládát. Nem téveszthetjük azonban szem elől, hogy a római ládák a korabeli fejlett fatechnológiával, deszkákból, fecskefarkú fogazással megépítve készültek (Richter, G. M. A. 1966: 114. lap, 581. kép).

Arthur Haberlandt meglátását az az előzőkben már hivatkozott tény is nyomósítani látszik, hogy egyetlen darabból kifaragott tartó az ókori Egyiptomban is létezett. Az archaikus kor idején, a Kr. e. 3. évezred elején használatos fadobozok közt már megtalálható volt, mégpedig egy időben olyan ládafélékkel, melyeket viszont deszkákból szerkesztettek egybe (Baker, H. S. 1966: 16–17. lap, 12–14. kép). Mindazonáltal fahasábból kimélyített tálfélék ennél jóval korábbról is ismertek már a Közel-Keletről, nevezetesen a Kr. e. 6. évezred első feléből tártak fel ilyeneket az anatóliai Çatal Hüyükben (lásd pl. Childe, V. G. 1968: 81–82. közti tábla).

{338.} Ami viszont a vályúládák szélesebb körű európai használatbavételét illeti, ez meglehetősen késeinek tűnik. A paraszti háztartásokból kimutatható legrégebbi példányok keletkezésének idejét Ausztriában a 16–17. századra teszik a kutatók (Moser, O. 1949: 77; Lippl, F. 1971: 4–5; Beitl, K. 1976: 16, 32, 129. lap, 1. kép); ennek a hozzávetőleges datálásnak a valószínűségét erősíti egy, Morvaország keleti részén megőrződött, 1696 évszámot viselő példány (Stránská, D. 1963: 277., 287., 328. lap, 1a. kép).

Nem csupán későbbiek, de a kinézetük is más a jobbágyházakból ismert vályúládáknak, mint azoké, melyek templomokban, városházákon és várakban maradtak fenn. Ez utóbbiakat rendszerint hasáb alakúra faragták – követve a deszkákból összeállított ládák alakját –, míg általában az előbbieknél megtartották a fatörzs eredeti, hengeres formáját. Vaspántokkal – ritka kivételtől eltekintve (von Schoultz, G. 1949: 5. kép) – nem volt szokás megerősíteni őket. Másrészt míg az egykori rangos vályúládák mind lényegében teljes hosszukban nyitottak voltak, megfelelő fedéllel ellátva, egyes területeken elegendőnek tartották a jobbágyok, ha csak egy kicsiny, ajtócskával zárható nyílást vágnak a láda fölső részén (73. kép). Ezeknek a meglehetősen nagyméretű, nemritkán három méternél is hosszabb példányoknak a szerepe is más volt, többségükben gabonatárolóként szolgáltak (az Északi-Kárpátok területéről és környékéről lásd pl. Reinfuss, R. 1954: 8–10. lap, 3. kép; Apáthy, Š. 1958: 353–355. lap, 2. kép; Stránská, D. 1963: 277–278. lap, 1–3. kép; Mruškovič, Š. 1974: 21–24., 52–60., 172–174. lap, 82–83. kép). Ilyenre vonatkozik az általam ismert egyetlen olyan adalék is, amely magyar faluból való: „Bercelen faderékból kivésett gabonatartót használtak. Oldalt feküdt” (Tiszabercel, Szabolcs-Szatmár m., Kiss L. 1929: 28).

A magyarság használatában

A magyarok a fatörzsből létrehozott tárolóalkalmatossággal feltehetőleg korán, még a honfoglalást megelőzően megismerkedhettek. Valószínűnek látszik ugyanis, hogy ily módon előállított ládát jelölt az ótörök nyelvből származó koporsó szavunk, melynek eredetileg, akárcsak az átadó nyelvben, nálunk is ’láda’ értelműnek kellett lennie. Egy ilyen nehezen mozdítható és szállítható tárolóbútor azonban minden bizonnyal csak a legrangosabb családoknál válhatott használatossá. A magyar köznépnél pedig a jelek szerint a későbbiekben sem kapott nagyobb jelentőséget (K. Csilléry 1982a: 75, 106–111, 262–263; 1991a: 484–485).

Joggal merülhet fel ezzel a tárggyal kapcsolatban a kérdés, hogy lehetett-e ruhaneműt tartó szerepe egykor? Hiszen tudjuk, hogy Észak-Európában – így Svédországban (lásd pl. von Schoultz, G. 1949: 5. kép) – ismeretes eleve ruhatartásra készült, parasztházbeli újkori vályúláda, melyet asztalosládákhoz hasonlóan szereltek fel zárral és vaspántok tartotta fedéllel. Kelet-Európában, az oroszoknál, beloruszoknál és ukránoknál pedig nem csupán fekvő vályúládák voltak használatosak, néhol egészen a közelmúltig ruhanemű raktározására, de számos helyen álló helyzetű fatörzsből kivájt tárolóedényeket, sőt dongás bödönöket alkalmaztak erre a célra (Blomkviszt, Je. 1956: 425. lap, 116. kép). Ami az álló faedények ruhatartókénti igénybevételének múltját illeti, az ezen a tájon viszonylag régi eredetű lehet – még ha az ilyen alkalmazás, miként Blomkviszt megállapítja, a vályúládákénál későbbi is. Herbord 12. század eleji tudósításában szerepel, hogy a pomoránoknak (Balti-tenger melléki szláv törzs, Lengyelország területén) nem voltak {339.} bezárt ládáik (cistas, scrinia), hanem ruháikat, pénzüket és minden értéküket egyszerűen letakart csöbrökben és bödönökben („in cuppas et doliis”) tartották. Hozzá kell azonban ehhez tenni, hogy Herbord szövegét vizsgálva, Stránská lehetőnek tartja, miszerint Herbord itt nem csupán kivájt bödönökre utal, hanem esetleg fakéregből hajlított tárolóedényekre is (Stránská, D. 1963: 317–318; lásd még Niederle, L. 1913: 880).

Herbord tudósítását idézve, Stránská arra is figyelmeztet, hogy az abban leírtak még nem adhatnak alapot olyan következtetéshez, miszerint az efféle egyszerű ruhatárolók délebbi területen, nevezetesen a 12. századi Csehországban ugyancsak használatosak lettek volna. Hiszen itt másféle társadalmi berendezés mellett a technológiai ismeretek is eltérőek voltak (Stránská, D. 1963: 318). Ez a megállapítás Magyarországra is érvényes. Az a tény azonban, hogy a kimélyítéssel előállított tárolóalkalmatosságok avagy dongás edények ruhatárolásra való igénybevételére nem volt szükség – habár a moldvai csángók használtak dongás rongyásputinát (Kós K.–Szentimrei J.–Nagy J. 1981: 81, 118) – nem áll ellentétben azzal a gyakorlattal, hogy hordókat használjanak fel ruhanemű szállításához, miként azt 16–17. századi adatok tanúsítják Csehországból éppúgy (Stránská, D. 1963: 317), akárcsak Magyarországról (K. Csilléry K. 1982a: 106). A korabeli szállítási viszonyok közt ezek nyilván jól megfeleltek erre a célra.

AZ ÁCSOLT LÁDA

Múltja a középkorban

Hazánkban a tárolóbútorok közül az ácsolt láda az első (vö. K. Csilléry K. 1991a: 485–494), amelynek esetében egyértelműen igazolható a köznépnél való széles körű elterjedés. Ez az ókori Mediterráneumban kialakult és onnét Európa túlnyomó részére elterjedt, majd a késő középkorig, az asztalosbútor térnyeréséig általánosan használatos bútortípus a magyaroknál a honfoglalást követő időkben gyökeresedett meg, itteni szláv népek révén. Nemesi családoktól ilyen ládák birtoklását tanúsító adatok a 13. század második felétől kezdődően maradtak fenn hazánkban, mindazonáltal 1300-ból van már utalás jobbágyok scriniumaira, két faluból is. Megjegyzendő: középkori okleveleink a scrinium szóval az ácsolt ládát jelölik. Végső soron ebből a szóból származik a magyar nyelvben szláv közvetítéssel meghonosodott szekrény is. Ez a szó – miközben a köznyelvben az újkorban egy újabb tárolóbútor megnevezésére válik használatossá – sok nyelvjárásunkban, ragaszkodva a régi értelmezéshez, egészen a közelmúltig az ácsolt láda megnevezésére szolgált.

A 14. századból számos olyan adat maradt fenn, ami jelzi, hogy ekkor már a scrinium országosan elterjedt a jobbágycsaládoknál. Ugyanekkor akad feljegyzés új scriniumok vásárra való szállítására is, nemkülönben piacon történő árusításukról (K. Csilléry K. 1982a: 263–264; 1991a: 486).

Az okleveles adatok azt mutatják, hogy ezekben az ácsolt ládákban elsődlegesen ruhaneműt tartottak. Ebben vitte kelengyéjét a menyasszony férje házához, s ott a későbbiekben is az ő tulajdona maradt. Ez a jogszokás olvasható ki abból a végrendeletből, melyet a vagyonos Bezter fia Demeter és felesége tett Budán az 1270-es években. Eszerint az asszony halála esetén minden egyet-mását, a scriniummal együtt férjére testálja (Csánky D.–Gárdonyi A. 1936: 121). A tárolási módnak megfelelően, a kelengyét, a ládabeli ruhaneműt és a mellettük elhelyezni szokott értékeket egyenesen res scriniales, {340.} „szekrénybeli holmi”, vestes scriniales, „szekrénybeli ruhák” kifejezéssel illették (vö. Szabó I. 1969: 223). Ezekkel a megnevezésekkel az oklevelek írói nemeseknél és jobbágyoknál egyaránt éltek. Ami a jobbágyrendűeket illeti, már az említett 1300-ban történt eset kapcsán, a Dunaradványból (v. Komárom m.) és Karváról (v. Esztergom m.), hatalmaskodás során elrablottak közt is külön kiemelték, az elhajtott állatok száma és a házieszközök mellett, a res scriniales eltulajdonítását (Wenzel G. 1873: 406–407).

A jobbágycsaládok tehát az ácsolt ládát a nemeseknél szokásos célra vették át. Nyilván náluk sem egyszerűen „ruhás szekrények” (scrinia vestimentorum), miként egy 1429-ben kelt oklevél említi, a szlavóniai Ort falu jobbágyainak káráról szólva (Lukcsics P. 1931: 131), hanem eredetileg menyasszonyi ládák voltak. Jól mutatja ezt az az oklevél, amelyben a kaposi (v. Ung m.) jobbágyoknak az 1360-as évek elején történt megkárosítását foglalták írásba. A szöveg megfogalmazója felsorolva, hogy miféle testi és lakásbeli ruhaneműket raboltak el a templomba menekített scriniumokból, ezeket a falubeli asszonyok és leányok tulajdonának mondja (Kárffy Ö. 1901: 49).

A kelengyebútorkénti szerep ismeretében természetesnek tűnik, hogy a menyasszonyi ácsolt ládák már a divatba jöttük idején is viselhettek valamiféle díszítményt. Erre való utalás azonban aligha várható az idevágó oklevelek szűkszavú említéseiből. Mindazonáltal ezt a feltevést látszanak igazolni azok a mértanias díszítések, melyek a kései, 18–20. századi menyasszonyi ácsolt ládák homloklapját borítják, nem csupán Magyarországon, de másutt is Európában. Ez a sajátos ornamentika ugyanis a kora középkori díszítőrendszerbe illik bele, miként ezt – ahogy erről az előzőkben szó volt – már Gróh István felismerte a jelen század elején. A későbbi vizsgálódások nyomán ehhez ma már azt is hozzátehetjük, hogy az ácsolt ládák díszítményeinek jellemző motívumai és kompozíciós megoldásai végső soron ugyanúgy ókori előzményeknek az emlékét őrzik, akárcsak ezeknek a daraboknak a felépítése és formai jellegzetességei (K. Csilléry K. 1982a: 163–175., 178–183. kép, 267–271, 291–297). Ami pedig a középkorból eredeti mivoltukban fennmaradt és az elmondottakat egyértelműen bizonyító példányokat illeti, a mi számunkra az erdélyi szász, 14–16. századi ácsolt ládák a legfontosabbak.

Az, hogy a középkori díszítésmódról tanúskodó, szász ácsolt ládák megmenekülhettek – mégpedig tekintélyes számban – a korabeli falusi bútorokra kiöregedésük után váró megsemmisítéstől, sajátos módon annak a háborús veszélynek a következménye, amely a törökök betöréseivel már a 15. században mindinkább fenyegette a dél-erdélyi szász határvidéket. A bizonytalanság állandósulta kényszerítette rá a falusiakat, hogy a század végétől kezdve sorra megerősítsék a szükségből addig is menedékül szolgáló templomukat, jobbára körülvéve erődkoszorúval is. A tartós szorongatottságban kamrákat ragasztottak a védőfalakhoz, hogy legyen hol meghúzódni a családoknak a bajok elmúltáig, értékeikkel, ruhaneműjükkel és az élelemmel egyetemben. A nagy befogadóképességű, divatjamúlt menyasszonyi ácsolt ládák, úgy tűnik, igen alkalmasnak bizonyulhattak a raktározáshoz. Mivel pedig aggasztó helyzetek a 17. században ugyancsak adódtak, kitolódott és egyben megszokottá vált a templom védelmében való tárolás gyakorlata. Nem volt ez másként az olyan falvakban sem, ahol kamrák híján a templom padlásterében sorakoztak, szorosan egymás mellé tolva, a családok ácsolt ládái. Közben a netán tönkrementeket újabbakra cserélték, ám minthogy megszűnt az eredeti bútorfunkció, a darabok dísze is mind elnagyoltabb a 17. századtól. Az ácsolt ládák végül helyükön maradtak a békeidők bekövetkeztével is, a múlt század folyamán is, gabonás szuszékként szolgálva. {341.} Néhol, noha üresen, napjainkig eredeti őrzőhelyükön állnak, így például százon felüli számban a Nagy-Küküllő megyei Hégen 15. században megerősített templomának padlásán (Capesius, R. 1972: 99–103, 107; 1977: 113–114; 1983: 27, 29–30; Fabini, H.–Fabini, A. 1985: 151–152; Klusch, H. 1989: 44).

Mindezek ismeretében aligha tűnhet véletlennek az, hogy székelyföldi templomkastélyokból viszont nem ismeretes a szászokéhoz foghatóan régi ácsolt láda. Hiszen az itteni templomok megerősítésére az előbbiek után mintegy száz évre, a 16. század második felében és a 17. század elején került sor. Ekkor ugyanis, mint tudjuk, a törökök terjeszkedését követően a behatolások immár Moldva irányából is fenyegettek. Közben azonban jelentősen változott a ládák divatja, és már falun is hódított az asztalos készítette bútor. Másfélék közül kellett tehát a menedékhelyre viendőket, az avult, de még jó tartású példányokat kiválasztani, mint egy századdal korábban, még ha ezek közt is egyaránt volt „gabonás szuszék” és „láda” (Kelemen L. 1977: 213–222; Kádár Gy. 1992: 11, 14, 27).

Azok az egyezések, melyek oly szembeszökők a középkori szász ácsolt ládák és a későbbi magyarországi népi példányok felépítésében – különösen, ami a baranyai és somogyi emlékcsoportot illeti –, nem csupán az egykori Magyarországon belüli készítési gyakorlat közös gyökerére és a készítőközpontok kapcsolataira figyelmeztetnek, de az ízlés és az elvárások egységére is. A vésett, geometrikus díszítményekben, pontosabban az alkalmazott mintaelemekben már több az eltérés, ám a helyi, egyedi megfogalmazások ellenére nem kevés a közös vonás. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy a középkorból fennmaradt szász ácsolt ládák túlnyomó többsége kizárólag festett díszt visel, hivatásos mesterekre valló mintázattal; ezek pedig a mai ismereteink szerint elszigetelten állnak (Capesius, R. 1970: 74; 1972: 101, 105–107; vö. K. Csilléry K. 1982a: 267–268, 270, 291–293; 1991a: 488–489, 506–507). A hornyolóval bevágott, mértanias mintázatukkal igen régiesnek ható, középkori szász példányokról Roswith Capesius, aki az anyag legjobb ismerője volt, úgy vélte, hogy azok a festetteknél régebbi keletkezésűek (Capesius, R. 1983: 27). A kezdetekre nézve ez a vélemény minden bizonnyal helytálló, ám az, hogy a továbbiakban mennyiben kell párhuzamossággal is számolnunk, ma még nem mondható meg. A geometrikus díszű szász ácsolt ládák tudományos vizsgálatára mind ez ideig nem történt kísérlet, habár az elmélyedt és a teljes fennmaradt anyagot számba vevő elemzés a festett példányok esetében szintén hiányzik, nemkülönben az ezen jelentős emlékcsoport múltja megvilágítására alkalmas írott források felkutatása.

Hozzá kell tenni, hogy a középkori ácsolt ládák datálása többnyire mindenütt bizonytalan. A készítés évének megörökítése ugyanis akkoriban még nem volt szokásban az ilyenféle objektumokon. Az erdélyi szászoktól ismert nagyszámú középkori ácsolt láda közül is csupán egyetlen darabon látható évszám, egy Apoldról (v. Nagy-Küküllő m.) a segesvári múzeumba került, festett díszű példányon: 1565 (Capesius, R. 1972: 101; 1983: 27; Klusch, H. 1989: 48), mindazonáltal ez is, miként megfigyelhető, utólagos. Meglehet, hogy a bevésése már egy örökösnek köszönhető.

A régebbi ácsolt ládák korának megnyugtató meghatározásához szükséges lenne újabb, nevezetesen természettudományos módszerrel végzett, dendrokronológiai vizsgálatokra. Így, megfelelő számú egyedet véve sorra, kellene megállapítani készítésük tényleges időpontját. Hivatkozni kell ezzel kapcsolatban arra, hogy az észak-németországi, Lüneburg környéki női kolostorok középkori ládáinál mennyi meglepetést eredményezett {342.} az ilyen vizsgálat, nem csupán pontosítva, de nem egy tárgynál meg is cáfolva a korábbi, a díszítés stílusjegyeire alapozó – és legjobb esetben is csak hozzávetőleges, nagy időhatárok közt mozgó – datálásokat (Appuhn, H. 1986: 126–127).

Nagyrészt bizonytalanok vagyunk abban a tekintetben is, hogy mely társadalmi réteghez tartozók részére készülhettek a múzeumokban őrzött középkori ácsolt ládák. Az utóbbi időkben, az emlékek körültekintőbb vizsgálata nyomán közreadott tanulmányok mindenesetre óvatosságra intenek. Hiba lenne pusztán a díszítményeknek, főként a 18–20. századi parasztházbeli példányokénak megfelelő mértanias ornamenseknek az alapján arra következtetni, hogy az efféle motívumokat viselő középkori ácsolt ládák tulajdonosai mind feltétlenül a köznép soraiból valók lettek volna.

A kérdésre nézve igen tanulságos egy, a svájci Wallis (Valais) kantonban megőrződött, 1449-ből datált és kivételesen felirattal is ellátott ácsolt láda. Ezt a példányt ékrovásos rozettadísze alapján korábban népművészeti emlékként idézték (Baud-Bovy, D. 1924: 106. kép, 26; Schmidt, L. 1967: 51–52; lásd még: K. Csilléry K. 1951: XXX. 2. tábla), mígnem Walter Traschler, oklevelekben utánanyomozva a bőséges latin és német szöveg megörökítette személy- és helyneveknek, nagy valószínűséggel meg nem állapította, hogy az Sitten (Sion) város egy tekintélyes kereskedő és földbirtokos polgárának a fia számára készült a közeli Baltschieder faluban, noha a feliratok készítője sitteninek vallja magát (Trachsler, W. 1971: 156–174).

Minthogy az előbbi tárgy, miként a szerző rámutat, lehetett a falubeliek ajándéka is egy, az adatokból kitűnő közreműködésért, a láda díszítését vélhetnénk akár az ő ízlésüknek megfelelőnek is. Tény azonban, hogy ebből az időből ábrázolásokkal is igazolható az ácsolt ládák jelenléte módos és korszerűen berendezett polgári szobákban (lásd pl. K. Csilléry K. 1951: XXXIII. 3–4. tábla; 1985b: 202–203). Számos ezen korbeli objektumon pedig címer vagy akár a díszítés jellege utal egyértelműen a megrendelő úri avagy polgári voltára (lásd pl. Windisch-Graetz, F. 1982: 234–236. kép, 120–121). Mégis magából a díszítményből semmiképpen sem lehet biztosan következtetni a birtokos társadalmi helyzetére. Meggondolásra késztetnek például azok a középkori ácsolt ládák, melyek a Lüneburg környéki zárdákba belépő, előkelő leányok után maradtak fenn. Ezek többsége ugyanis nem csupán igen egyszerűen dekorált, de nemegyszer egyenest oly módon, hogy a tárgy eredetét nem ismerve és kizárólag közelmúltbeli analógiákra hagyatkozva, egykori parasztleány menyasszonyi ládájának lenne vélhető (lásd pl. 1320 körülről, hornyolóval vésett mértanias rozettákkal, a wienhauseni kolostorból: Appuhn, H. 1980: 31. kép).

Az 1449-ből való svájci láda végül is parasztházból került múzeumba, bizonyságot szolgáltatva arra is, hogy egyedi esetekben a megőrzés helye korántsem lehet perdöntő. Egyébként is úgy látszik, a parasztházakban fellelt legkorábbi, 16. század előtti ácsolt ládákon nem mutatható ki olyan stílusjegy, aminek alapján egyértelműen lehetne bizonyítani, hogy azok eredetileg is ugyanabba a társadalmi környezetbe tartoztak volna; miként ezt az északnyugat-németországi Artland vidék parasztházaiból ismert, 1500 körüli ácsolt ládákra nézve meg is jegyzi Hermann Dettmer (1982: 27). Tudjuk azonban, hogy az elhatárolásnak ez a nehézsége általában jellemzi a népművészet elkülönülése előtti időszaknak idevágó tárgyait. El kell fogadnunk Heinrich Kreiselnek a német bútortörténet kapcsán leírt véleményét: „A középkorban a parasztbútoroknak még nincs saját stílusuk” (1968: 47).

{343.} Másrészt viszont az imént említett, mértanias mintázatú, korai ácsolt ládák esetében kétségtelen az általánosan érvényes korstílustól való ízlésbeli lemaradás. Mégis helyi ízlésre valló, paraszti, illetve köznépi kialakítású stílusváltozatok Európa-szerte legfeljebb a 16. századtól kezdődően figyelhetők csak meg ácsolt ládákon. Jó példáit mutatja ezeknek az a 19 ácsolt láda, amely a 16. század második feléből az említett Artlanddal szomszédos Ammerland területén őrződött meg (Jaspers, Fr.-W.–Ottenjann, H. 1983: 94–98). Mindazonáltal figyelemre méltó Helmut Ottenjann megjegyzése is, miszerint a szóban forgó vidéken ácsolt ládák után kutatva tapasztalhatták, hogy a nemesekéhez hasonlóan reprezentatív kiképzésű, dúsan vasalt, 16. századi példányok mind csakis nagyon gazdag parasztportákon voltak fellelhetők (Heinemeyer, E.–Ottenjann, H. 1978: 51).

Hangsúlyozni kell, hogy szemben az Európa tőlünk nyugatra fekvő részéről idézett emlékekkel, Magyarországról egyetlen olyan ácsolt ládáról sem tudunk, amelynél valószínűsíteni lehetne, hogy akár nemesi házból, akár pedig polgárcsaládtól származna. De olyan ábrázolás sem vált eddig ismertté, mely ilyen környezetben jelenítené meg tárgyunkat. Az említett nagyszámú középkori szász ácsolt láda hitelesen lokalizált, illetve még a helyszínen megőrzött egyedei mind falvakban maradtak fenn. Ennek alapján pedig arra kell következtetni, hogy mindazok a példányok, melyek műkereskedelem útján jutottak múzeumba és ott közelebbi helymegjelölés nélkül, „erdélyi”-ként kerültek beleltározásra – vagy esetleg az erdélyi közvetítő városi telephelye szerint –, szintén velük azonos, tehát falusi eredetűek. A helymeghatározás nélküliek egyébként a pontosan lokalizálható darabokkal minden tekintetben – méreteikben, alaki jegyeikben, nemkülönben a díszítésükben – azonos jellegűek.

Ennek ellenére az elmondottak alapján az is méltán hihető, hogy mindezek a középkori ácsolt ládák, még ha egykor falusi családok birtokolták is őket, nem reprezentálhatnak olyan divatot, ami keletkezésük idején egyedül a falvakra korlátozódott volna. Az, hogy megjelenésük, dekorációjuk egykor nem csupán térben, de társadalmilag is szélesebb körben lehetett elfogadott, nemcsak azokról a példányokról tehető fel, amelyeknek festett indái, ember- és állatalakjai hivatásos, városi tanultságú mesterre vallanak, hanem azokról is, amelyek mintázata vésett, mértanias kompozíció és a készítő háziiparosnak tulajdonítható.

Használata a 16–17. században

Habár megfelelő tárgyi bizonyíték nem is maradt fenn Magyarország területéről, a 16–17. századi hozományjegyzékek mégsem hagynak kétséget afelől, hogy az ácsolt ládák is még hosszú időn át általánosan részei voltak a nemes és polgár származású leányokkal adott kelengyének, az újabb divatú, asztalostól beszerzett ládák mellett. Említhető ehhez az 1561-ben férjhez ment Horváth Ilona, aki két szekrényt kapott a két öreg rakott – azaz nagyméretű és faberakásos, intarziás – láda és három kicsiny, részben ugyancsak „rakott” láda mellett (Radvánszky B. 1879–96: II. 17), továbbá Barchay Anna, akinek a kelengyéjében, 1588-ban négy láda mellett szintén volt egy „öreg lábas szekrény” (Radvánszky B. 1879–96: II. 72) és Görgey Margit, neki 1590-ben két láda mellé két szekrényt adtak (Radvánszky B. 1879–96: II. 74; vö. K. Csilléry K. 1951: 275; Szabolcsi H. 1954: 25).

{344.} Azt, hogy a hivatkozott jegyzékek szekrény kifejezése ekkor még nem a maihoz hasonló, ajtóval záródó tárolóbútort jelölte, hanem, akárcsak eredetileg, az ácsolt ládát, több adat is tanúsítja (K. Csilléry K. 1951: 253–256). Legfőbb bizonyítékát ennek a leltározó kortársak szolgáltatták, akik amennyiben összesítő címszó alá sorolták az egyező tételeket, a szekrényeket a ládák közé csoportosították (lásd pl. 1581-ből, 1650-ből és 1656-ból: Radvánszky B. 1879–96: II. 54–55, 307, 324). Ezért történhetetett meg az is, hogy 1607-ben felvett leltárban ugyanaz a tárgy előbb szekrény, majd pedig láda néven került említésre (Radvánszky B. 1879–96: II. 126).

Megjegyzendő, ácsolt ládák ez idő tájt élelmiszerek tárolására is használatosak voltak, várakban, kastélyokban, polgárházakban egyaránt. Az 1580-as évekből idézve a példákat, ilyen volt a lisztes zökren, „kinyer tarto szekrény”, vaj zekreny (Radvánszky B. 1879–96: II. 62; K. Csilléry K. 1951: 254). Hihető, hogy ezek a tárolók nem csupán olyan darabokból álltak, melyeket eleve erre a célra vásároltak, de nyilván akadtak köztük másodlagos hasznosításban olyan divatjuk múlt, illetve megkopott példányok is, melyek egykoron szemrevaló kelengyebútorként szolgáltak.

A háziiparosoktól beszerezhető, vésett geometrikus rajzolatú ácsolt ládák ezekben a társadalmi rétegekben ekkor már minden bizonnyal régiesnek számítottak. Az, hogy megmaradhattak úri és tehetős polgári családokban is a kelengyebútorok körében, alighanem főként praktikus voltuknak, nagy befogadóképességüknek köszönhető. Jól hasznosíthatóságuk ösztönözhetett megjelenésük modernizálására. Korszerűbbé alakításukra utaló megjegyzések már 16. századi feljegyzésekben is találhatók. Ezek szerint ugyanis a menyasszonyi szekrény is lehetett rakott díszű, illetve gombos, akárcsak a ládák. 1564-ben Félegyházy Ferencné négy ládáról és két szekrényről végrendelkezett, mely utóbbiak egyike – akárcsak az egyik láda – „rakot”, a másik „hymes”, vélhetően festett díszű (Radvánszky B. 1879–96: III. 103). Az 1581-ben elhunyt Ormány Anna után hátramaradt két kis rakott láda mellett is szerepel két „nagy rakott szekrény”. Az 1627-ben férjhez ment Kornis Margit szintén kapott két rakott láda mellett egy rakott és egy festett szekrényt (B. Nagy M. 1970: 119). Másrészt az 1595-ben gazdagon kiházasított Károlyi Kata kelengyéjében volt egy „sarga rakoth eöreg zekreny zeöld labu, eöthuen negj aranias gomb rajta”, három vele egyező módon felékesített kisebb-nagyobb láda és egy ládácska társaságában (Radvánszky B. 1879–96: II. 54–55, 77, 89).

Az ily módon előkelőbb megjelenésűvé avatott szekrények divatja, a dokumentumok tanúsága szerint hosszan tartó lett. Még az 1650-ben férjhez adott Tassy Krisztina kelengyejegyzékében is említésre került – ismét „Ládák száma” felirat alatt – „egy öreg aranyos gombos és rakott szekrény”, továbbá „négy öreg zöld szekrény” (Radvánszky B. 1879–96: II. 307).

A szekrényeknek ekként említett, rangos díszítései nem egy, a korabeli bútorokkal foglalkozó kutatót vezettek félre. Habár az indokolások eltérőek, ezzel végeredményben Radvánszky Bélát, az idevágó legjelentősebb adatgyűjtemény közreadóját követik. Ő ugyanis, figyelmen kívül hagyva, hogy a leltárakban a szekrényeket a ládák sorában volt szokás számba venni, ezeket a tárolóbútorokat mai értelemben vett ruhásszekrényeknek vélte (Radvánszky B. 1879–96: I. 20).

Az írott emlékek szekrény kifejezésének biztosabb megítéléséhez figyelembe kell vennünk a külföldi analógiákat. Márpedig ezek arról tanúskodnak, hogy valóban léteztek olyan ácsolt menyasszonyi ládák, pontosabban ezek mintájára asztalosok által előállítottak, {345.} amelyek az idézetteknek megfelelő díszt viseltek. A korai olasz intarziás ládák felépítése is az ácsolt ládákét követte (lásd pl. Észak-Itália, 15. század: Rosa, G. 1966: 41. kép). Ami pedig a gombos ládákat illeti, Bologna környékéről maradtak fenn olyan, ácsolt láda szabású, diófa ládák, amelyek felületét réz és esztergályozott fa gombokkal dekorálták (17. századi példányait lásd pl. Gonzales-Palacios, A. 1969: 72. kép; Windisch-Graetz, F. 1982: 64. kép). Hozzá kell ehhez tenni, hogy ácsolt ládaszerű felépítés, többnyire sarokpillérekként folytatódó lábakkal, 16–17. századbeli asztalosládáknál másutt is előfordult – a díszük többnyire faragott, esetenként intarziás –, így Angliában, Svájcban, Németországban (lásd pl. Windisch-Graetz, F. 1983: 251–252., 254., 347., 352., 363–364. kép).

Mindezek ismerete erősíti azt a meggyőződést, hogy nálunk is készülhettek ilyen felépítéssel asztalosládák. Megkockáztatható ezzel kapcsolatban a kérdés, hogy nem éppen ilyen, ácsolt láda formájú, de asztalos technikával – és rájuk jellemző díszítéssel – kivitelezett példányokat jelölhetett-e a kolozsvári 16–17. századi leltárakban olvasható szekrényláda és ládaszekrény kifejezés, különösen, hogy ezek közt ugyancsak említenek rakott díszűt (Jakó Zs. 1957: 376; B. Nagy M. 1970: 117, 276; 1973: 51). Ezt a feltételezett azonosítást más adat is támogatni látszik. Abban a feljegyzésben, amit érvényben levő áraikról a kolozsvári asztalosmesterek nyújtottak be 1621-ben városuk elöljáróságához, egy tervezett limitációhoz, a ládákat az azokkal hasonlóan hosszmérettel – 2 singes – megadott szekren követi (Kolozsvár, Állami Levéltár, acta fascicolate II. 70). Szerepel a szekrény, pontosabb meghatározás nélkül, a debreceni asztalosok 1620-ból való céhlevelében is (Varga Gy. 1988: 94–95, 98, 151–152).

Az előkelő hozományjegyzékekből mindazonáltal úgy tűnik, hogy minden újítási törekvés ellenére is fokozatosan kikoptak a szekrények. Az, hogy a leggazdagabb családok leányaival adandók közül a 17. században hiányoznak, nem tekinthető véletlennek. Az 1612-ben férjhez adott gróf Thurzó Borbála magával vitt értéktárgyai közt egyedül ládák kerültek említésre, ugyanígy 1631-ben Ujfalussy Zsuzsanna – Ujfalussy András királyi táblai ülnök leánya – kelengyéjében, nemkülönben 1650-ben báró Esterházy Zsófiáéban és 1660-ban gróf Illésházy Katalinéban (Radvánszky B. 1879–96: II. 154, 256, 309, 338–339).

Másrészt nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy ezenközben az úri-polgári háztartások továbbra sem mondhattak le a háziiparosok készítette ácsolt ládákról; ezeket egyébként faluról odaszekerező előállítóik városi vásárokon is kínálták. A használatról egyértelműen tanúskodik az erdélyi források székely szekrény kifejezése, mely kolozsvári polgárházak leltáraiban is előfordul a 17. században (Jakó Zs. 1957: 376–378; B. Nagy M. 1970: 117, 276). Háziiparosok rendszeres felhozatalára következtethetünk a kolozsvári asztalosok 1659-ben megújított céhszabályzatának 22. cikkelyéből. Eszerint vásárok, sokadalmak alkalmával a városon kívülről érkezett készítők bútorféléire kivetendő vám szempontjából más elbírálás alá esett az asztalos munka, mint a szekrényesek hozta szekrény, melyet jóval szerényebb összeg terhelt (Jakab E. 1870–88: II. 353).

Ami az egyszerű háziipari termék, így a székely szekrény úri és polgári háztartásokon belüli hasznosítását, különösen pedig rangsorolását illeti, az adatokból az rajzolódik ki, hogy az efféle bútorok a most szóban forgó századok során kiszorultak a lakóhelyiségekből, ki a kamrákba és gazdasági rendeltetésű más épületrészekbe. Lakásban való említésük a társadalom ezen rétegeinél hovatovább egészen kivételesnek tekinthető, mint például {346.} 1792-ben a mezőszentjakabi (v. Torda-Aranyos m.) udvarház úrházában, azaz a házigazda szobájában egy paraszt – azaz díszítetlen – szekrény (B. Nagy M. 1970: 117). Az ellenkező végletet példázza az a leltár, amit Balási Ferenc, Udvarhelyszék főkapitánya szentdemeteri birtokán vettek fel 1629-ben. Itt a kastélybeli lakóhelyiségek, az egyes darabok megkülönböztetésére alkalmazott jelzőkből ítélve, mind asztalosbútorral voltak berendezve, míg az ácsolt ládát képviselő szuszékok a megfelelő tárolóhelyeken álltak, egy székely szekrény pedig a tyukászházban kapott helyet (B. Nagy M. 1970: 117; 1973: 60–69).

Hogy az úri és polgári háztaratások háziiparostól beszerzett ácsolt ládái közt mennyi lehetett a díszítetlen, tehát eleve gazdasági felhasználásra szánt, nem tudni, ahogy azt sem, hogy mennyi az, amit tulajdonképpen nem erre a célra készítettek, hanem, hogy menyasszonyi ládaként értékesítsék köznépi vevőik körében, és amit ennek megfelelően hagyományos, mértanias jellegű dísz borított. Másrészt az sem világlik ki az említésekből, hogy a székely szekrény kifejezéssel jelöltek vajon díszítettek voltak-e és így tartozhattak-e az utóbbiak közé, miként ez, a leltárkészítők azon gyakorlata alapján, hogy megkülönböztették őket a szuszékoktól, feltehetőnek látszik.

A nemes- és polgárasszonyok, akik kamrájuk berendezéséhez szereztek be valamely, a paraszti reprezentáció kívánalmai szerint megalkotott ácsolt ládát, aligha méltatták figyelemre és értékelték a népi kelengyeládát megillető bevágott rajzolatot, bármily műgonddal csinálták is azt. Ezt a semmibevételt példázza egy ilyen példányra vonatkozó visszaemlékezés. Ezt a budapesti Néprajzi Múzeumba került, bükkfából előállított és a gömöri műhelyekre jellemző módon, gazdagon mintázott ácsolt ládát a Kálnáson (v. Sáros m.) földbirtokos Kolossy István felesége vásárolta az 1800-as évek első harmadában, kamrabeli lisztes szuszéknak. Ebben a funkcióban örökölte leánya, Puky Márton, kávai (Pest m.) földbirtokos neje. A család a tárgynak tárolóedénykénti hasznán kívül más becset nem tulajdonított, különösen nem művészi értéket. Jókora megbotránkozást váltott hát ki, amikor elkérte azt a századfordulón az 1882-ben született, a Képzőművészeti Főiskolán éppen végzett unoka, Magyary-Kossa Sámuel, 850 holdas tápiószentmártoni birtokos leánya, Anikó, majd a gyermekkorától ismert kamrai lisztesládát műtárgyként állította be szobája műbútorai közé. A rosszallást nem enyhítette az, hogy ugyanitt őrizte az általa helyszínen megszerzett népművészeti tárgyakat is már; ezt a kor értelmiségi divatjához igazodó gyűjtést a család úri hóbortnak kijáró elnézéssel fogadta.

Ami a köznéphez tartozókat illeti, valószínűnek kell vélnünk, hogy a 16–17. században nekik semmiképpen sem állhatott módjukban követni azokat az előbbiekben említett törekvéseket, amelyek azt célozták, hogy az előkelő menyasszonyokkal adott ácsolt ládák korszerűbb megjelenést nyerjenek, berakott mintázat, gombok, aranyozás vagy akár csak színes festés által. Írásos adat a kevésbé tehetősek ezen kényszerű elhatárolódásáról nem ismeretes ugyan, mégis erre kell visszakövetkeztetnünk a későbbiekből fennmaradt falusi emlékanyagból, amelyben semmi nyoma ilyenféle díszítés meghonosodására utaló remi-niszcenciának. Úgy látszik, a falusi nép és a városok szegényebb lakossága akarva-akaratlan hű maradt azokhoz az ácsolt kelengyeládákhoz, amelyek régies ízű cifrázása maguktól az azokat előállító háziiparosoktól származott. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az újítás igénye ezeknél a rétegeknél hiányzott volna, náluk ezt az ácsolt láda mellé vásárolt, asztalos készítette menyasszonyi láda volt hivatva kifejezni.

{347.} Alkalmazása a 18–19. században

Ha megkíséreljük összehasonlítani a hazai középkori ácsolt ládákat – nevezetesen a fennmaradt, falusi, szász példányokat – a későbbi, főként 18–19. századi ilyen emlékekkel, másra is fel kell figyelnünk. Különösen szembetűnő a késői utódok meglehetősen csekély mérete, egybevetve a középkori példányok 140–160 cm szélességével és egy métert is meghaladó magasságával. Kézenfekvő a gondolat, hogy a középkori egyedek tekintélyes nagysága a társadalmi ranglétra felső fokain elhelyezkedők lakásának kívánalmaihoz és lehetőségeihez igazodott. Ami pedig a középkori darabok mintázatát illeti, mármint a későbbiekkel összevethető geometrikus jellegű díszítést, azt kell mondani, hogy akadnak köztük egyszerűbb, kevés és nagy kiterjedésű motívumból felépített kompozíciók is, de vannak másrészt olyanok is, amelyekre jellemző a változatosságra való tudatos törekvés, mondhatni keresettség az alkalmazott motívumokat, különösen a rozettákat illetően. Ezeknél a hatást az ornamentika elaprózott volta is fokozza. Az ilyen, érezhető műgonddal kivitelezett példányokról joggal feltehető, hogy létrehozói elsődlegesen az előkelő vevőközönségre számítottak, még ha azután a vásárokon hozzájuthattak rátarti, gazdag jobbágyparasztok leányai is (ilyen példány képét Százhalomból, v. Nagy-küküllő m., lásd pl. K. Csilléry K. 1982a: 163. kép).

Azt követően, hogy a 17. század folyamán az úri és gazdag polgári családok sorra elmaradtak az ácsolt ládákat kelengyebútornak igénylők közül, a ládák teste erőteljesen megkisebbedett, másrészt leegyszerűsödtek az azt díszítő kompozíciók is. Igaz, eközben a vagyonjelző szerep a falusi lakosságnál ugyancsak átruházódott fokozatosan az eleinte jóval kisebb, de nyilván drágábban beszerezhető asztalosládákra.

A már kizárólag falusiak és szegényebb városiak leányai számára előállított ácsolt ládák méretét érezhetően befolyásolták az elhelyezés korlátai. Emellett számolni kell azzal, hogy a háborúságoktól sújtott századokban a falun élők többségének fel kellett készülnie a váratlan menekülésre, márpedig ehhez a kisebb, megrakva könnyebben emelhető láda volt az alkalmasabb. Ott, ahol az idők folyamán meg tudta őrizni az ácsolt kelengyeláda az egykoriakét megközelítő szélességét, ott a magassága csökkent jelentősen; így különösen a bihari román Bondoraszó háziiparosainál (egy 145 cm-es példány képét lásd: K. Csilléry K. 1982a: 165. kép). Gyakoribb volt, hogy a kicsinyítés lehetőleg arányosan történt; legszebb példái ennek a baranyai és somogyi ácsolt ládák (Tarján G. 1979).

Sajátos alakítás következett be a gömöri háziiparos központokban, amihez az ösztönzés hihetőleg a vevőkörüktől érkezett. Itt a tárgy szélességében erősen megkisebbedett, amit a magasság erőteljes növelése ellensúlyozott. Hozzávetőlegesen a módosult változat létrejöttének idejére is következtetni lehet. Az ugyanis, hogy az ismert legkorábbi, 1720-as évszámot viselő példány már ilyen arányokkal rendelkezik, jelzi, hogy ez az említett készítőknél a későbbiek során nagymértékben általánosuló forma még a 18. század kezdetét megelőzően létrejött. Ez a korai ácsolt láda Szarvasról (Békés m.) került a Néprajzi Múzeumba (K. Csilléry K. 1962: 232–234), mely tény viszont arra figyelmeztet, hogy a gömöriek kiterjedt vásárkörzete révén az új tárgyforma alighanem már meglehetősen korán szélesen elfogadottá vált.

A szarvasi, 1720-ból datált ácsolt láda jól példázza a díszítmény egyszerűbbé és egyben összefogottabbá válását is, akárcsak a díszítőelemek számának lecsökkenését, nemkülönben azt, hogy emellett megőrződött az a felületet élénkítő vörösítés és egyes elemek {348.} fekete színezése, ami a középkori geometrikus rajzolatú példányokat szintén jellemezte. Hozzá kell tenni, hogy miközben a jelzett változás lezajlott, a hatalmas területet ellátó, sok faanyagot fogyasztó gömöri központokhoz közeli erdővidéken vészesen megfogytak a feldolgozásra leginkább alkalmas, öreg bükkfák. A szükségből munkába fogott, mind fiatalabb fatörzsekből hasítható, keskeny deszkákból pedig egyre több darab kellett a ládák oldalfalaihoz. Ezen deszkák felületéhez igazodva azután a mesterek a díszítményt keskeny sormintákra bontották, ahogy ezt már az 1720-as példány is mutatja.

Az újkorban menyasszonyi ácsolt ládákat immár kizárólag köznépi vevők számára előállító háziiparosok többsége természetesen nem állt meg a középkorból áthagyományozódott, ám szükségképpen egyszerűbbre fogott mintázat ismételgetésénél. Sőt, a korán ácsolt ládák készítésére specializálódott gömöri falvakból (K. Csilléry K. 1991a: 490) származó, 18., de főleg 19. századi emlékanyag egy, az ácsolt ládák történetében szinte páratlan művészi alakulásról tanúskodik, mellyel talán csak az olaszoknál lejátszódott egyedi fejlődés vethető egybe (vö. pl. K. Csilléry K. 1982a: 172. kép).

Kétségtelen, már maga a piacért folyó harc figyelemfelkeltő és vásárlásra ösztönző, újabb és újabb ornamentális ötletek beiktatására késztetett; a népes háziipari központok természetes velejárója volt a versengés. Eközben egyes kimagasló tehetségű alkotók stílusteremtő képessége a nem túl nagyszámú motívumot különféleképp összekapcsolódó alakzatokká rendezte, sajátos és újszerű kompozíciókban. Hála a datált példányoknak, a változások létrejöttének menete ma már megbízhatóan dokumentálható (K. Csilléry K. 1981–84: 38). Anélkül, hogy lényegesebben szaporodott volna a motívumok száma, a rajz mind összetettebb s közben elaprózottabb is lett, egyre kevésbé emlékeztetve a középkori előzményekre. A 19. század derekától elmaradt a színezéssel való felülettagolás is és a kívánt művészi hatást a vonalháló ritkításával és sűrítésével érték el az alkotók (K. Csilléry K. 1989: 835–836). A minták hornyolóval való kivitelezéséből következően, előrajzolás és javítási lehetőség nélkül, egy menetben kellett azokat felrajzolni, és ez a kései bonyolult mintázatok esetében sem történhetett másként. A jelentős gyakorlat ered-ményeként azonban a kompozíciók többsége megkapóan könnyednek tűnik. A kései szemlélő nem is érzékeli, hogy az efféle műalkotás egykor tömegáru volt, és hogy a megélhetés szorongató gondja kényszerítette az alkotót a biztos kézzel, gyorsan végzett munkára.

Ebben az alakulási periódusban, az immár kizárólag a köznépnek szóló ácsolt ládákat is megérintették bizonyos külső hatások. Leginkább a mind nyomasztóbbá váló konkurencia, az asztalosok színes és lendületes ládavirágozásai hatottak a múlt század második felében, ám az ösztönzésükre megfogalmazott mintaelemek, főként virágok, ágak, sőt egyes kompozíciós megoldások többsége szervesen bele tudott épülni az adott, az elvont mértanias mintázat mellett addig csupán jelzésszerű emberalakokat magába foglaló együttesbe (vö. K. Csilléry K. 1977: 22).

A kisebb területeket ellátó és kevesebb mesterből álló közösségekben létrehozott ácsolt ládák díszítménye többnyire jóval régiesebb maradt a most idézettekénél. Mindazonáltal sokfelé, így még a középkori tradíciókhoz leghívebben ragaszkodó, Baranyát és Somogyot ellátó készítők körében is érezhetően meglazult a 19. század folyamán, a század derekától felerősödve, az a fegyelem, amelyet a kiérlelt megoldásokat kínáló, sok százados hagyomány diktált (K. Csilléry K. 1969: 68–70; 1973: 118–120; 1977: 19, 22; vö. Tarján G. 1979: 14–15., 29–30., 32–38. kép, 252–253). Aminek érezhetően a legnehezebben {349.} lehetett ellenállni – ha a műhelyek hozzá tudtak jutni –, azok az élénk színű gyári festékek voltak. Ám a különféle harsány színfoltokból ritkán sikerült a régiekével vetélkedő, egységes összképet teremteni.

Végeredményben azonban sikeres, az utókor megbecsülésére méltó alkotások egyaránt akadnak a korabeli népművészet általános alakulási tendenciáit, így a színesedés mellett a minták zsúfolását, elaprózását követni igyekvők művei közt, akárcsak azoké közt, akik az öröklött mintákhoz igazodtak, és azt fogalmazták át saját tudásuk szerint. Néha meglepően kevés díszítőelemből, csupán néhány egyenesből is remek kompozíciók jöttek létre, nemegyszer olyan faragók által, akik tudásukat másféle famunkákon szerezték és gyakorolták, míg ácsolt ládából – miként arról a fennmaradt ilyen darabok összeépítése tanúskodik – csak egyetlen példánynak vagy esetleg még néhány továbbinak a megalkotására vállalkoztak (lásd pl. Morvay J.–Molnár M. 1966: 19. kép; K. Csilléry K. 1967: 290–291, 293; 1972: 6–7. kép, 55; 1973: 118–120).

Az ácsolt ládák homloklapját borító díszítmények állandó, lassú vagy esetenként hirtelen módosulása mindaddig tartott, amíg megfelelő számban jelentkezett a tárgyat kelengyebútorként felhasználni óhajtó vevő a készítők piackörzetében. Az igény megszűnté-nek pontosabb időbeli meghatározása alaposabb vizsgálatot kívánna. Annyit azonban tudni lehet, hogy a kelengyéből való kiiktatásra az eltérő gazdasági és egyéb körülmények folytán jelentős időkülönbséggel került sor Magyarország különböző vidékein.

Az alföldi városokban, mezővárosokban például már a 18. században kivételes a paraszti lakosságnál is kelengyebeli ácsolt ládára utaló feljegyzés (lásd pl. K. Csilléry K. 1983: 281; 1990: 112). Legkésőbb a 19. század első felében az alföldi falvakban ugyancsak kimaradt az ácsolt láda a menyasszonnyal adandók közül (lásd pl. K. Csilléry K. 1951: 276; 1952a: 85–89; Bereczki I.–Örsi J. 1987: 83). Hozzá kell ehhez tenni, hogy a kiszorulás folyamatának megrajzolását nem csupán a visszaemlékezésekből előhívható időpontok bizonytalansága nehezíti, hanem az is, hogy a hagyatéki leltárakban feljegyzett szekrényekről is csak nagy ritkán tudható meg, milyen vagyoni helyzetű leány és mikor mehetett velük férjhez. Ebben a kérdésben azokat az eredeti alföldi környezetükben megőrzött és kiházasításhoz illő módon díszített példányokat sem tekinthetjük perdöntőknek, amelyeken ott áll a készítés éve, köztük nem egy meglehetősen kései is, mint amilyen például egy nádudvari (Hajdú-Bihar m.) ácsolt ládán 1877 (Deli E. 1989: 205–209. kép) vagy egy szentesin 1911 (K. Csilléry K. 1990: 89. kép, 111–112, 114). Az Alföldön, ahol a Néprajzi Atlasz gyűjtői a 20. századi állapotokat kutatva, nem csupán ácsolt ládát, de rá vonatkozó értékelhető emlékezést is csak elvétve találtak (MNA IV. 254–255. térkép), ezeket az ünnepélyes díszű, kései datálású objektumokat már minden bizonnyal eleve kamrai berendezési tárgynak vásárolták, hasonló tároló szolgálatra, mint amire a lakószobából kikopott valahai kelengyés ácsolt ládákat volt szokás befogni. Új darabok megszerzésére mindenütt volt mód, mivel az Alföldet termékeikkel rendszeresen felkereső, hegyvidéki háziiparosok egészen a jelen század elejéig az itteni vásárokon is kínálták azokat a díszített elejű ácsolt ládákat, amelyeket a hozzájuk közeli vidékeken kelengyebútornak vásároltak tőlük a férjhez adandó leányok részére.

Mindazonáltal a személyes adatgyűjtési tapasztalatokból arra kell következtetni, hogy az alföldi köznépi vevőkör általában nem érdemesítette figyelemre a gabona, liszt és más élelmiszer tárolása érdekében újonnan beszerzett példányokon az azok megszépítését célzó régies mintázatot. Alighanem éppoly közömbösen tekinthettek rá, mint a háznál {350.} már meglévő, divatjamúlt példányok ékességére. Ebben az érzéketlenségükben, úgy tűnik, a köznéphez tartozók mit sem különböztek azoktól az előzőkben említett úri és polgárasszonyoktól, akik kamrabútornak vettek a vásáron egy-egy népi ízlés szerint cifrázott, menyasszonyi ácsolt ládát.

Azt, hogy milyen nagy eltéréssel következett be az ácsolt láda kelengyebútor szerepének elmúlása, a dunántúli adatok különösen szemléletesen mutatják. A tipikus dunántúli kisvárosban, Keszthelyen a szökröny a 18. században még majd minden harmadik hagyatékba – paraszti háztartásokéba – beletartozott, de konyhai-kamrai tárolóbútorként a következő század első felében már kiszorulóban volt a házakból (Benda Gy. 1988: 31, 45, 56, 90, 97 stb.; 1989: 135, 142, 145, 147–148). Ám a várossal szomszédos községekben is hasonló volt a helyzet. Reziben 1785-ben az elhunyt Nagy Takáts István, féltelkes jobbágy házi eszközei közt egyedül két szökrény képviselte a tárolóbútorokat, míg az 1820–1830-as években az azonos helyzetűeknél felvett leltárakban a rígi vagy hitvány szökrön már csak konyhában, kamrában említődik (Hofer T. 1957: 287, 290, 296, 305, 310).

Ezzel szemben viszont Nemes-Népi Zakál György a Vas megyei, őrségi lakodalomról írva 1818-ban, még kelengyebútorként vagylagosan említi a ládát és a szekrényt. Sőt Hölbling Miksa 1845-ben, a Pécsvárad környéki katolikusok házassági szokásait jellemezve, ugyanebben a szerepben a szekrényt helyezi előre és csak utána, zárójelben a ládát. Összehasonlításul: a parasztlakodalom egy 1849-ből származó horvát leírása egyedül skrinja-ról, azaz ácsolt ládáról tesz említést (K. Csilléry K. 1951: 276).

A korabeli tudósítások érvényét erősítik az előbbi magyar vidékeken megőrződött, évszámos, menyasszonyi ácsolt ládák. Ilyen az Őrségből, Magyarszombatfáról egy 1833-ból datált példány (képét lásd K. Csilléry K. 1991a: 240. kép, téves aláírással) és egy másik, 1843-ból ugyanonnan, mely hihetőleg már az ilyen jellegű bútor helyi készítésének végső szakaszát példázza (K. Csilléry K. 1969: 16. kép, 68; 1991a: 238. kép). Azt, hogy Baranyában az ácsolt ládák milyen sokáig tartoztak bele a kelengyébe, a jeles számú 19. századi datált példány szemléletesen bizonyítja; akad köztük 1875-ös évszámot viselő is (Tarján G. 1979: 14–15., 29–30., 35–36. kép, 252–255; K. Csilléry K. 1969: 68–70; 1981–84: 39; 1991a: 237. kép; Somogy megyére lásd: Knézy J. 1992: 160).

Erdélyben ugyancsak nagy időkülönbséggel következett be az ácsolt láda elhagyása a parasztlányok kelengyéjéből. A korábbi időket illetően jellemző példaként szolgálnak a csíkménasági parafernum-, azaz kelengyejegyzékek. Ezekben az 1840-es évekig szerepel szekrény, így az 1841-ben ide férjhez jött csíkmindszenti Gáll Juliséban és 1848-ban Intze Borbáláéban; hozzátéve, hogy mindkettőjük módos, huszár családból való, az előbbi édesanyja nemesasszony. Egy századdal később, az 1940-es években még előfordult a ménasági házaknál egy-egy példánya az egykori – akkoriban már általánosan kar néven említett – díszes, írott menyasszonyi ácsolt ládáknak, de már másodlagos alkalmazásban (U. Kerékgyártó A. 1981–84: 94, 106, 108, 111, 113, 116, 122, 125). A csíki és erdővidéki szekrényláda vagy gúnyás szuszék évszámos egyedei egyértelműen tanúsítják a Csíkménaságról idézett adalékok általánosabb érvényét. Az itteni kései kelengyés ácsolt ládák ugyanis az 1830–40-es évekből datáltak. Nyilvánvalóan más célra készült azonban a legkésőbbről ismert díszített, magyarhermányi (v. Udvarhely m.), igen széles példány. Erre az 1856-os évszáma mellett olvasható férfinév, „Pető Izsák” figyelmeztet; talán padládaként szolgált (János P. 1971: 30; Seres A. 1978: 7–15. kép, 123–126).

{351.} Egyes helyeken késlekedtek az ácsolt kelengyés ládáról való lemondással. A Szilágyságban például, noha jobbára már a 19. század első felében kiszorította itt is az asztalos készítette láda az ácsoltat, Széren a visszaemlékezések szerint 1880 előtt „minden ember” értett a szekrény készítéséhez és cifrázásához. Még a 20. század elején is működött a községben három szekrénycsináló (Kós K.–Szentimrei J.–Nagy J. 1974: 20, 37–40).

Mai tudásunk szerint úgy látszik, legtovább a Palócságban tartották fontosnak, hogy ne hiányozzon a menyasszonyi kelengyéből az ácsolt szekrény. Nem lehetetlen, hogy akadt, ahol a ragaszkodáshoz a lakodalmi eseménysorban betöltött szerepe is hozzájárult, amit viszont elősegíthetett tárgyunknak a raktározás kívánalmaihoz jól igazodó formája, nagy befogadóképessége. Igen alkalmasnak bizonyult ugyanis annak a tekintélyes ételajándéknak az együttartására, őrzésére, amivel a menyasszony volt hivatott szolgálni, de amit már a kelengyével együtt átszállítottak a vőlegényes házhoz. Saját esküvőjükre visszaemlékezve, a jelen század közepén még híven be tudtak róla számolni az adatközlők Nagybátonyban és a ma már hozzácsatolt Maconkán (ma: Bátonyterenye, Nógrád m.). Eszerint az 1900-as évek elején a helyileg elvárt ajándékba beletartozott egy kis hordó (5–7 l) mézes pálinka, esetleg bor is, továbbá ünnepi kalácsok, így több – akár 10–16 – fonott morvány, egy fazék mákos ferentő, túróslepény és mellettük esetleg fánkféle is (pampuska, herőce), végül elmaradhatatlanul egy fazék rántottába sült hús és néha sült csirke is. Az így megrakott szekrény kulcsa a menyasszonynál maradt, rá hárult, hogy édesanyja és a nyoszolyólányok segítségével kínálja belőle a lakodalom másnapja reggelén a vőlegényes háznál egybegyűlteket. Jellemző, hogy noha Bátonyban a szekrény az 1910-es évek vége felé már divatjamúltnak számított, az olyan leány, akinek jó előre beszerezték, továbbra is ugyanúgy menyasszonykaláccsal telepakolva vitte azt férje házához, ahogy a hagyomány megkövetelte. Ennek megfelelően jártak el 1919-ben Horvát Ilona esküvőjekor, minthogy neki is még kisleány korában, 1911-ben megvásárolták a gömöriek kínálta, szépen cifrázott szekrényt (K. Csilléry K. 1951: 277; 1989: 829; a tárgy képét lásd Fél E.–Hofer T.–K. Csilléry K. 1969: 95: t.).

Maga a lakodalom folyamán játszott szerep másutt módosulhatott; egyes palóc községekben a múlt század végén a leányos ház vendégei helyezték el a menyasszony szekrényében az általuk ajándékba hozott ételneműt az esküvő estéjén, amit azután másnap, a nagy hérész alkalmával volt szokás elfogyasztani (Pintér S. 1891: 104).

Mivel pedig a termetes menyasszonyi szekrényekért a háziiparosok jóval kevesebbet kértek, mint az asztalosok a kisebb, bár tarkán virágozott ládákért, a kicsiny hegyvidéki falvakban csak nagy sokára mondtak le róluk, Maconkán még 1920-ban is akadt menyasszony, aki a láda mellett szekrényt is kapott. A csak némileg távolabb fekvő Bodonyból (Heves m.) származik az ismert legkésőbbi ilyen adat; eszerint itt 1928-ban volt az utolsó olyan férjhez menő, aki részére még rendeltek szekrényt, ugyanabban az évben, az egyik szuhahutai (ma: Mátraalmás, Nógrád m.) készítőnél (K. Csilléry K. 1989: 829; 1991a: 492).

Ezek után természetes, hogy a szekrény ezen a tájon a két világháború közti években is része maradt a lakásberendezésnek, sőt némileg azután is, mindaddig, amíg azok az asszonyok éltek a háznál, akiknek a kelengyéjébe még beletartozott a szekrény. A palóc asszonyok hálókamrájának egészen a fennállása végső szakaszáig, az 1950-es évekig jellemző bútora volt. Erről tanúskodnak azok a felvételek, amelyeket Gönyey Sándornak {352.} köszönhetünk, köztük a Maconkán 1931-ben és Kazáron (Nógrád m.) 1932-ben megörökített kamrabelső.

Az ácsolt ládák kelengyebeli alkalmazása Európa tőlünk nyugatabbra eső országaiban ekkoriban már régen a múlté. Az erről a sajátos felépítésű tárolóbútorról való lemondás időpontja azonban korántsem lehetett egységes, márcsak gazdasági, de sok egyéb ok miatt is. Összehasonlításul tanulságosnak látszik két olyan terület emlékanyagára hivatkozni, ahol nagyobb számban őrződtek meg évszámos – és néha a tulajdonos leány nevét is feltüntető – menyasszonyi ácsolt ládák.

A francia Alpok szegény magashegyi falvaiban, Queyras vidékén jó néhány, menyasszonyt megillető módon faragott díszű, 18. századi datálású példány bizonyítja az ekkoriban még eleven használatot; egy 1810-es dátum mindazonáltal itt már késeinek tekinthető (Cordero, M. 1989: 95, 98–99, 117–119). Németország északi részén, Alsó-Szász-országban ugyancsak szép számban maradtak fenn 18. századi évszámot viselő menyasszonyi ácsolt ládák, sőt az igen gazdag dekorációval borítottak éppen ez idő tájt váltak jellemzővé. Hozzá kell azonban tenni, hogy bár a felépítésük megfelelt a korábbi ácsolt ládákénak, ezeknek a daraboknak a kivitelezői már mind gyakrabban ugyanazok az asztalosok voltak, akik az újabb divatú, asztalos eljárásoknak megfelelően szerkesztett ládákat készítették. Az egyre ritkábbakká váló, egészen kései példányok közt 1853-ból származó is akad (Deneke, B. 1969: 133., 138. kép, 99; Heinemeyer, E.–Ottenjann, H. 1978: 118–119., 246–252. kép, 9, 21, 50–53; Dettmer, H. 1982: 96., 98., 101., 119. kép, 24–32, 134–136).

Európa keleti felében – ott, ahol egyáltalán befogadásra talált – az ácsolt láda hasonlóan vontatott ütemben veszítette el kelengyebútor szerepét, mint a magyaroknál. Századunkban ruha tartására egyre kevesebb helyen igényelték már, a hagyományos díszű darabokat is még leginkább gabona és liszt tárolására árusították ideig-óráig. Majd a gazdaság és az életforma modernizálódása, illetve erőltetett ütemű váltása, az erdők megfogyása, állami kisajátítása napjainkra Európának ezen a részén is gyorsan és végérvényesen pontot tett az ácsolt ládák készítésére és tradícióknak megfelelő használatára (lásd pl. Moser, O. 1960: 195–199; Kós K. 1972b: 128–131; Bănăţeanu, T. 1967–68: 379; Domaćinović, V. 1977: 28–33).

AZ ASZTALOS KÉSZÍTETTE LÁDA

Múltja

Az ácsolt ládával kapcsolatban most előadottak tanulságai sok tekintetben az egyéb bútorfélék esetében is érvényesek és a későbbiekre nézve felmentik a jelen összefoglalás íróját az alakulásmenetnek az előbbiekhez fogható részletezésétől. Különösen áll ez az asztalos készítette ládákra, amelyek használatára, az ácsolt ládákkal hosszú időn át tartó párhuzamos alkalmazásuk következtében, már az eddigiekben is számos utalás történt.

Az asztalos módszerekkel előállított és a magyar nyelvben a német eredetű láda szóval jelölt tárolóbútorról tudjuk, hogy Magyarországon a 13. századtól fogva mutatható ki. Míg ebből a legkorábbi időszakból egyedül a királyi családból származó ilyen ládára ismeretes adat, a következő, 14. századból már, az asztalosipar hazai terjeszkedésének megfelelően, polgári és nemesi birtoklásáról egyaránt tanúskodnak az oklevelek (K. Csilléry K. 1991a: 500–502).

{353.} Azt, hogy ezek után a 15. században kisebbfajta ládákhoz már parasztok is hozzá tudtak jutni, egyértelműen bizonyítja annak az idézésnek a szövege, amelyet az egykor Apatin (v. Bács-Bodrog m.) közelében feküdt Valfer faluban 1453-ban elkövetett hatalmaskodás ügyében bocsátott ki a király. Eszerint a támadók az itteni jobbágyházak ajtajait feltörve, bizonyos ládikákat (ladulas) s egyben a jobbágyok minden eszközét és javait, amit találtak, elvittek (Kammerer E. 1899: 369). Az utóbbiak közt bizonyára akadtak ácsolt ládák is, de a szöveg megfogalmazója – illetve a panaszukkal eléjáruló károsultak – az új típusú bútordarabokat tartották kiemelendőknek. Feltehető, hogy ilyennel akkoriban a falu kevés családja büszkélkedhetett még. Azon károk közt viszont, amiket 60 év múlva, 1513-ban a Somogy megyei fazekasfalu, Dencs név szerint felsorolt 12 jobbágya elszenvedett, a ládikák feltörése és kirablása mellett ugyanezt ácsolt ládákról is feljegyezték (Radvánszky B.–Závodszky L. 1909: 533; vö. K. Csilléry K. 1991a: 502); meglehet, ekkorra már az előbbi tárolóbútorok faluhelyen is jócskán veszítettek újdonság értékükből.

A kétféle előállítású láda együttes említéséből alighanem arra is következtethetünk, hogy mihelyt eljutott a jobbágyokhoz az asztalosok kínálta láda, egyúttal meghonosodott az ácsolt és az asztalos mívű ládák egymás melletti, egymást kiegészítő alkalmazásának gyakorlata, ami praktikus okokból – mint szó volt róla – a nemesi háztartásokban a 14. századtól, hihetőleg tehát már az átvétel idejétől, megszokottá vált.

Falun kezdetben az asztalos készítette láda inkább csak a vagyonosság jelzője lehetett egyes tehetősebb jobbágycsaládoknál. Hiszen ez a tárolóbútor, ahogy azt az oklevelekben szereplő ladula elnevezés ki is fejezi, kicsiny méretű volt, csekély befogadóképességgel. Miként az főként úri-polgári ügyeket tárgyaló oklevelekből kiolvasható, a ladulában gyakran rejlett pénz, értéktárgyak, ékszerek, iratok (Szabó I. 1969: 223). Egy ilyen tároló alkalmatosság beszerzésére a falusi gazdák közül azoknak érhette meg áldozni, akik kellő mennyiségű zár alatt őrzendő pénzzel, ékszerfélével rendelkeztek, amit, ha a szükség úgy hozta, együtt, ládikástúl könnyebben, gyorsabban lehetett menekíteni. Márpedig a dencsi fazekasok imént említett megkárosításáról 1513-ban kelt jelentés hivatkozik is rá, hogy ezen jobbágy mesteremberektől pénzt is raboltak el. Ennek ismeretében a valferi jobbágyokról ugyancsak feltehető, hogy a bennük rejlő pénz vagy azt helyettesítő érték miatt tették külön is szóvá ládikáik elvesztését.

Meghatározásra vár még, hogy mikortól válhatott részévé az asztalos készítette láda a falusi leányoktól elvárt kelengyének. A nemesi családokat illetően azonban tudjuk, hogy náluk a 14. században már nem csupán a scrinium számított kelengyebútornak, ott lehetett mellette a ladula is. Így tanúsítja ezt az úszori (v. Pozsony m.) Pókatelki Magdolna asszony kelengyéjének 1393-ban rendezett ügye (ZsOklt. I. 336; vö. K. Csilléry K. 1991a: 501).

Hihető, hogy a falusiak is, amint meglett hozzá a lehetőségük, szintén beiktatták a leányukkal adandók közé az asztalostól vett ládát. Bizonyító adat erre a 17. század első évtizedeiből idézhető. 1618-ban egy boszorkánysággal vádolt nagymácsédi (v. Pozsony m.) parasztasszonynak, több nagyjószágot tartó gazda feleségének, átkutatták a ládáját, mely kulcsra záródott (Schram F. 1970–1982: III. 232). 1627-ben pedig, szintén boszorkányper kapcsán, egy nagymegyeri (v. Komárom m.) – vallomásából ítélhetően tehetősebb – parasztasszony, Horváth Pálné tanúskodásából az tudható meg, hogy hazavitte meghalt asszonyleánya ládáját (Klaniczay G.–Kristóf I.–Pócs É. 1989: I. 451). Megjegyzendő, {354.} abból, hogy a szóban forgó tárgy megnevezésére mindkét jegyzőkönyv a láda szót alkalmazza, a korábbi ládikákhoz képest megnövelt méretre lehet következtetni.

Mindazonáltal, a Gönyey Sándortól 1931-ben megörökített maconkai palóc hálókamra képét nézve (108. kép) szembeszökő, hogy az ott együtt élt asszonyoknak az ágyuk mellett tárolt kelengyeládái közül mennyivel kisebbek az asztalosok kezétől származó darabok, mint az ácsolt ládák (Hofer T.–Fél E. 1975: 235. kép). Márpedig ezek a példányok már a kétféle előállítású láda párhuzamos használatának legvégső szakaszából valók. De hát az árkülönbség sosem vált elhanyagolhatóvá. Ez a tény magyarázatot kínál arra, hogy mi indokolhatta – egyéb okok mellett – a háziiparosok régimódi készítményeinek lakásbeli bútorként való megtartását és egyben a kelengyében állandósult helyük megőrzését is Magyarország előnytelenebb földrajzi-gazdasági helyzetű területein.

A köznépnél az, hogy az asztalosláda is beletartozzon a kelengyébe, nyilván csak fokról fokra válhatott általánossá, vidékenkénti eltérésekkel. A folyamat előrehaladásának biztosabb megítéléséhez érdemes figyelembe venni azokat a Palócság falvaiban felvett 18. századi adatokat, amelyek tűzkárok összeírásaiból származnak, ahol is felsorolják, mi minden veszett oda egy-egy háznál. Az ezek nyújtotta ismeretek márcsak azért is tanulságosak, mivel megcáfolják azt a történeti adalékok feltárását megelőzően megfogalmazódott vélekedést, miszerint azokban a falvakban, amelyek a lakás modernizálása tekintetében a közelmúltban elmaradottaknak mutatkoztak, az iskolázott kézművesektől kikerült bútorfélét egészen későn fogadták be csupán (vö. K. Csilléry K. 1989: 828–829).

A korai, 18. századi palócföldi adalékok alapján ugyanis az látszik valószínűnek, hogy a befogadás kezdete itt sem késhetett jelentősebben. Már a 17. században akadhattak jobb anyagi helyzetű jobbágycsaládok, amelyek itt is megengedhették, hogy ácsolt láda mellett asztalosládát is vigyen magával a háztól férjhez adott leány. A kárlistákból megítélhetően a 18. század derekát követően már az asztalosládák megszaporodásával lehet számolni. Egy 1768-ban bekövetkezett tűz után például egy mohorai (Nógrád m.) jobbágyháznál négy láda megsemmisülését diktálták be az összeírónak, míg 1771-ben Becskén (Nógrád m.) öt ládáét; a gazda itt mindenesetre, miként feljegyezték, egésztelkes volt. Igaz, az adatok másrészt arra is rávilágítanak, hogy eközben a háztartásokban a ruhatartó ácsolt szekrények száma sem csökkent (Zólyomi J. 1974a: 32, 33, 44; 1975: 171; vö. K. Csilléry K. 1989: 823–824).

Az asztalosládáknak kisebb pénzű vevők körében való terjedését jelzi a vásári láda kifejezés létrejötte. Ilyenre már 1607-ből van említés egy, a Szabolcs megyei Baktán felvett leltárban (Radványszky B. 1879–96: II. 127; vö. K. Csilléry K. 1991a: 508). Mivel pedig a nagyobb területek köznépének tömegáruval való ellátására szakosodott asztalosközpontok legkelendőbb cikke a menyasszonyi láda volt, az ott dolgozó asztalosokra ráruházódott a ládás jelző, miként a komáromi mesterekre, de ugyanígy például a bajorországi Tölz városában működöttekre is (K. Csilléry K. 1987b: 47, 60; 1991a: 509–510). Ezért kapták a brassói, kelengyésládák készítésére specializálódott mesterek a Trugelschmied, azaz „láda-kovács” (Petheő D. 1864: 16; K. Csilléry K. 1982b: 423), a segesváriak meg a Trunnenbutzer, „láda-bütüző” (Capesius, R. 1977: 119; 1983: 55) elnevezést. Ennek a ténynek az ismeretében válik érthetővé, miért van az, hogy lényegében a ládák szolgálnak kulcsként az egyes ilyen asztalosközpontok jellemző stílusának meghatározásához, nemkülönben azoknak a változásoknak a lemérésére, amelyek az idők során abban bekövetkeztek.

{355.} Arra, hogy Magyarországon az asztalosládák részben már a 15–16. század folyamán eljuthattak szélesebb körben a parasztsághoz, majd jelentősebb számban a 17. században, egyrészt pénzes ládika, másrészt kelengyeláda formájában, közvetett bizonyítékul kínálkoznak a későbbi emlékanyag bizonyos formai és díszítésbeli vonásai. Tudjuk, a köznép ládáinál a formabeli eltérést tulajdonképpen a lábmegoldás adja, miközben a ládatest egyező, hasáb alakú. A korai középkorból öröklött, ácstechnikát idéző lábkiképzés az, amikor az alányúló bütüdeszkák szolgálnak lábként (lásd pl. Windisch-Graetz, F. 1982: 77–81., 106., 108., 112., 165., 231., kép, 45–47, 119). A késő középkorban terjedt el a ládatest alá helyezett talapzat alkalmazása; ez a felépítésmód, mely a német nyelvterületen különösen kedvelt volt, úri-polgári ládákon a 16. században, esetenként a 17. században is előfordult, és ugyanígy Magyarországon is (lásd pl. Windisch-Graetz, F. 1982: 220–221., 225–230., 232., 251., 276–279. kép, VI. t., 118–120; 1983: 104., 106., 276., 278–282., 295–296., 298., 300., 346., 348., 403., 439–440. kép, 174; Kovalovszky J. 1980: VII. t., 57., 59., 61., 68. kép; Vadászi E. 1987: 71–72., 126–128. kép, 14., 23. t.). A magyar népi gyakorlatban az előbbi megoldás ritkább ugyan, de például a hétfalusi csángóknál a 19. századi festett ládákon még alkalmazták (lásd pl. 1803-ből: K. Csilléry K. 1980b: 384). A gótikus szabású talapzat szívósan megőrződött a Székelyföldön és a Sárközben (vö. K. Csilléry K. 1991a: 503), egy további területről, Borsod megyéből ugyancsak említésre méltó egy valószínűleg miskolci készítésű, 18. századi virágdíszű láda (lásd pl. Domanovszky Gy. 1981: II. 56).

Díszítése

A díszítést illetően feltehető, hogy a legkorábbi időszakban a parasztleányok menyasszonyi ládáját általában lendületesen felfestett, hajladozó levelekből álló indák képezték, a késő gótika szellemében. Ennek késői utódai sokfelé kimutathatók a hazai 18–19. századi emlékanyagban, leginkább már kiszorulva a felületen szétterülő kompozíció szélére (K. Csilléry K. 1972: 25; 1991b: 197). Ehhez az indadíszhez járultak hozzá elterjedésüket követően a virágmotívumok, ahogy azt például a legkorábbról, a 17. századból fennmaradt komáromi ládán láthatjuk (lásd pl. K. Csilléry K. 1972: II. t., 25; 1991a: 260. kép, 510).

A virágokból összetett mintázat, a virágozás vált végül is uralkodóvá a köznépi menyasszonyi festett, esetleg faragott díszű ládákon. A virágkompozíció az emlékanyag alapján áttekinthető közel három évszázad során sokféleképpen változott, de egyéb motívumok, így figurális díszítmény nem tudott mellette tartósabban tért nyerni. Ritka példaként idézhető az alakos díszre két menyasszonyi láda, vőlegény és menyasszony párral. 1859-ből, Csíkkarcfalváról maradt fenn az egyik (Budapest, Néprajzi Múzeum). A másik 1882-ből a mohácsi sokác barkácsoló, Darázsi Marin műve. Ezen magát és menyasszonyát jelenítette meg, virágok közt állva, a hitelesség kedvéért névjelüket is felfestve. A közösségi stílus kötöttségein túllépni akaró egyéni teljesítmény ez, és alighanem az lehetett az előző ábrázolás is (K. Csilléry K. 1961: 91, 93). Úgy tűnik, alkotóik egyéni kezdeményezésből, egymástól függetlenül újólag megteremtették ezt a kelengyeládára oly igen illő jelképet, mit sem sejtve arról, hogy a 17. században, festve vagy kifaragva, nem egy nemesi kisasszony menyasszonyi ládáját ékesítette már (lásd pl. Bárányné Oberschall M. 1940: 12., 19. kép, 8–9; Vadászi E. 1987: 126. kép; Fodor I. 1992: 77).

{356.} Madár, leginkább párosan, számosabban ugyan, de mégis csupán néhány műhely ládáin jelent meg; amennyire megítélhető, rövid vagy nem túl hosszú életű kezdeményezésként. Pedig már 1706-ból találni olyan említést, miszerint több más láda mellett „egy kis Madaras Tarka Ládában” szállítottak könyvet Kolozsvárról, gróf Teleki Pál megbízásából (Monok I.–Németh N.–Tonk S. 1991: 14). Vásári láda lett volna? Nem tudni; eredeti madaras díszű láda legkorábbról a 18. század második feléből ismert, ilyen az 1768-ban Umling János által a valószínűleg magyargyerőmonostori (v. Kolozs m.) Finta Ilona részére készített láda, melynek belsejében egy madár képe rejlik (K. Csilléry K. 1972: VI. t., 58), és ilyen, ugyancsak tőle, egy 1781-ből való példány Zentelkéről (v. Kolozs m.), melyen az egy-egy virágcsokron ülő madárpáros már a tárgy homloklapját díszíti (Bátky Zs. 1906: 157–158; Viski K. 1941: 232).

Legtovább, mintegy fél évszázadon át a komáromi ládások termékei sorában szerepelt madaras díszű menyasszonyi láda. A legrégebbről, 1780-ból datált példányon még az úri-polgári intarziás példákat idézve, két papagáj néz egymással szembe. Ezeket az „el-parasztosodás” során fehér galambpár váltotta fel. Egy későbbi darabon azután az 1828-as évszám már úgy tűnik, hogy a madaras ládák keresletének határát jelzi (K. Csilléry K. 1987b: 54, 74).

Viski Károly éppen a népi ládák tárgyalása kapcsán jegyezte meg, hogy „a magasabb társadalmi rétegek tárgyi műveltségjavának a néphez való alászállását semmi más tárgykörben nem kísérhetjük figyelemmel olyan tanulságosan, mint a bútorfélék csoportjában” (1941: 233; vö. Bátky Zs. 1906: 153). Majd – mint láthattuk – másutt ezt kiegészítette azzal a megállapítással, hogy a festett bútorok mesterei át is formálták az átvett díszítményeket, és miként Viski lényegében joggal mondja, magyarrá tették (1942: 317). A komáromi madaras ládák erre különösen meggyőző példát nyújtanak.

A ládadíszítmények szüntelen módosulása, ma már tudjuk, jelentős részben a megfelelően iskolázott asztalosok tudatos közvetítésének köszönhető. Az ő révükön érkeztek az újdonságok, így a legényvándorlás során megismertek – a kortársi iparművészetnek az a mintakincse, ami idővel, az iparoktatás keretében, már részben külföldi mintalapok nyomán vált elsajátíthatóvá (vö. K. Csilléry K. 1984: 203–208). Ez is szervesült azonban, mihelyt a vásárlói közösségtől elfogadást kapott, a már meglévő, sajátnak érzett ornamentikával. (A helyi stílust létrehozó asztalosközpontokra lásd: K. Csilléry K. 1991a: 511–523, további irodalommal.)

A vevőközönségnek az ideális menyasszonyi ládáról kialakított képe nem kis mértékben volt meghatározója tehát a továbbalakulásnak. Az asztalosmesterek ajánlásai mellett a lehetőségekhez mért igényekhez a követendőknek érzett rangosabbak ugyancsak nyújtottak többé-kevésbé közvetlen példát. Nem szabad tehát azt sem szem elől tévesztenünk, hogy a társadalmi ranglétra mely fokán állóktól gyűrűztek tovább – még ha egyre egyszerűsödve is – az elvárásokat irányító minták. Márpedig a 17. században még a hazai főúri családok leányai is ládával mentek férjük házához; a ládának ez a funkciója csak a 18. századra szűnt meg körükben. Jellemző, hogy az 1694-ben nősült II. Apafi Mihály – a címe szerint még erdélyi fejedelem – felesége, Bethlen Kata, Bethlen Gergely főgenerális leánya szintén ládát kapott az esküvőt követően, 1695-ben (lásd pl. Vadászi E. 1982: 100, 114, 118, 120; vö. K. Csilléry K. 1985a: 185). Igaz, kiemelkedő színvonalú ládát, melynek mestere a német manierizmus ötlettárából merítetteket is magyarrá tudta alakítani. Mindez azonban aligha feledtetheti, hogy ekkor már, az adott történelmi körülmények {357.} következtében, jelentős késésben voltunk Európa nyugati feléhez képest, minthogy ott a láda a 17. század folyamán végérvényesen kiszorult a rangbeliek otthonából.

Érthető, hogy Magyarországon a 18. században is még sokáig hatottak a 17. századi előkelő menyasszonyi ládák megtestesítette példák a kelengyeládához ragaszkodó városi polgárság, illetve kisebb nemesség körében. Johannes Teusch lakatosmester, nagyszebeni polgár egy ilyen méltóságteljes, fa- és ónberakással gazdagon felékesített láda fedelének festett belsejében érthető büszkeséggel írathatta hát fel 1713-ban, hogy ő vásárolta meg a feleségének ezt a mesterremeknek készített darabot (Vadászi E. 1982: 121–122). A 18. század elején még a szász hatóságok is úgy érezhették, hogy korlátok közt kell tartani a díszes kelengyeládák terjedését. Megismételték az 1689-ben kiadott rendelkezést, miszerint a közrendűek ládáin csakis egyszerű dísz engedélyezett, sőt meg is toldották azzal, hogy tilalmazták az ilyeneken az évszám feltüntetését (Capesius, R. 1983: 21, 64; vö. K. Csilléry K. 1991a: 508–509). Ám a továbbiakban efféle határozatnak nincs nyoma; az elöljárók úgy látszik, ennek már nem látták szükségét.

A ládák felülettagolása 17. századi gyakorlatának mindinkább egyszerűsödő folytatására még az 1780-as évekből is akadnak példák polgári és kisebb nemesi családok számára készült darabokon. Olyan emlék is fennmaradt 1780-ból, Berzétén (v. Gömör m.), melyen ugyancsak 17. századi hagyományt folytatva, bibliai jelenetek sorakoznak a hom-loklap mezőin (Csapodi Cs. é. n.: 355; vö. Bárányné Oberschall M. 1940: 11). Mégis inkább az adott felületnek – leginkább egyedül a homloklapnak – festett virágokkal való teljes kitöltése lett általánossá (Vadászi E. 1982: 126–127, 129–130). Nem egy ekkori láda virágozásában érzékelhetőek a 17. századtól mind fokozottabban elkülönülő népművészet jegyei, miközben a közéjük iktatott barokkos elemek már ugyancsak hozzájuk igazodtak.

Használata a 18–20. században

A 18. század második felében végre szélesebb körűvé válik a házasságkötés évének és a menyasszony nevének megörökítése a megrendelésre készült ládákon. Ez pedig lehetőséget kínál annak vizsgálatára, hogy milyen volt a ládák tulajdonosának társadalmi helyzete. Az erre irányuló kutatómunka a közelmúltban indult meg, biztató eredménnyel (Nagy Varga V. 1993). Az egykori birtokosok ismeretében kirajzolódik a 18. század végi mezővárosi, vezető tisztséget viselő, vagyonos gazdáknak az a törekvése, hogy olyan láda tartozzon férjhez adandó leányuk kelengyéjébe, amely a kisnemes családok leányaiéhoz hasonló. A megismert példányok arról tanúskodnak, hogy ezek a gazdag parasztpolgárok, elfogadva a nemesi ládákon érvényesülő – ekkorra ugyan már leáldozó – korstílust, szintén azt igényelték az asztalostól, hogy rokokó ízlésű, faragott keretezés legyen a láda homloklapján s ez övezze a továbbra is elvárt festett virágozást (K. Csilléry K. 1985b: 192–193; Nagy Varga V. 1993: 215–223).

Másféle tanulságot kínál azoknak a menyasszonyi ládáknak az egybevetése, amelyek a 18. század második felében a nemesség legalsóbb rétegéből jövő megrendelésre készültek, azokkal a példányokkal, melyeket a következő század első felében ugyanez a réteg készíttetett. A 18. század utolsó évtizedeiből való ilyen ládák még arról vallanak, hogy ha a család nem is tudta ládánál korszerűbb tároló alkalmatossággal ellátni leányát, arra azért törekedett, hogy a kelengyebútor az éppen uralkodó stílusnak megfelelő külsőt {358.} kapjon. A 19. század elejétől kezdődően viszont már nem ismeretes olyan kurtanemesi menyasszonyi láda, amely valamiféle igyekezetet jelezne a bekövetkezett újabb stílusváltás figyelembevételére. Az emlékanyag éppen ellenkező folyamatról tanúskodik. Megfelelően annak, ahogy párhuzamosan a paraszttársadalomba való elkerülhetetlen beilleszkedéssel ez a nemesi réteg a mezővárosi és falusi parasztság népművészetét is elfogadja, a kisnemesi menyasszonyi ládákról ugyancsak a hasonulás szorgalmazása olvasható le. Tanulságos ehhez a 19. század első évtizedeiből származó komáromi ládák példája, minthogy csupa kisnemesi megrendelésre megalkotott példányon mutatható ki az „elparasztosítás” megindulása, az átvételük idején még korszerű, de időközben érvényüket vesztett rokokó és klasszicista motívumok átalakítása, sőt összeolvasztása, kiszínesítése, illetve hozzáidomítása a komáromi műhelyek hagyományos virágornamentikájához. Ez az alakulás csak folytatódik, amikor a 19. század első negyede vége felé jobbágyleányok számára is készült már ilyen komáromi láda (K. Csilléry K. 1984: 207–208; 1985b: 194–195; 1991a: 512–513).

Az ízlésbeli beolvadás lezárultát jelzik viszont az alföldi mezővárosban, Hódmezővásárhelyen a 19. század második negyedében, helyi kisnemes családok leányai részére készült virágdíszes ládák. Ilyen például Molnár Sáráé 1833-ból vagy Mónus Erzsébeté 1844-ből (mindkettő Budapest, Néprajzi Múzeum). Ezek pusztán a megjelenésüket tekintve, méltán lennének parasztleányok kelengyeládájának vélhetők, ámde ott áll figyelmeztetően a nevek előtt a megkülönböztető NS rövidítés.

A szegényebb leányok kelengyeládáiról rendszerint nem lehet megállapítani eredeti tulajdonosuk kilétét. Ők rászorultak a tömegárura, és csak kevesen engedhették meg körükben, hogy felírassák a megvett ládára nevüket és a házasságkötés évét. Így hát nehéz arról képet alkotni, hogy a kispénzű családok hogyan tudtak eleget tenni a közösség által elvárt kötelezettségüknek, a kelengyeláda adásának. A nehézségekről vallanak a múzeumokba került olyan menyasszonyi ládák, amelyeket az újbóli felhasználás alkalmával átfestettek, illetve fiókot tetetve alá, magasabbra alakíttattak át (lásd pl. K. Csilléry K. 1972: VIII. t.). Egyértelműen kiviláglik a felújítás célja az olyan daraboknál, ahol kétféle dátum és esetleg leánynév olvasható a ládán. Ilyen tárgy azonban, az elmondottakból érthetően, rendkívül ritka, vélhetően csak korábban jobb napokat látott családok ragaszkodtak kényszerű helyzetükben is a feliratoztatáshoz. Ez a magatartás sejthető egy rimaszombati eredetű láda láttán, melynek elején „SZILVÁSI MÁRJA 1766”, fedelének belsejében meg „BALÁS SUSANNA 1791” olvasható (K. Csilléry K. 1970: 113–115).

A Hódmezővásárhelyről és környékéről múzeumba begyűlt emlékanyag számos példát szolgáltat arra, miként igyekeztek a nehezebben élők csekély fizetségért bár, de mégis mutatós, újonnan készített menyasszonyi ládához juttatni leányaikat. Itt az a gyakorlat vált szokásossá az 1830-as évektől adatolhatóan, hogy a szegény sorsúak, akik számára elérhetetlennek számíthatott az asztalos kezétől származó és bizonyára nem olcsó, színes virágos láda, ehelyett valamely barkácsolóval csináltatták meg, amit ő azután tudásának megfelelően faragott ki, a mintát esetleg ki is színezve, de többnyire pusztán egy színnel mázolva át az egész felületet (K. Csilléry K. 1983: 289–290; 1985b: 31. kép, 206; 1990: 133. kép, 144, 148).

Mindez az igyekezet aligha maradhatott rejtve a közösség tagjai előtt. Ám a méret és az alkalmazott díszítés foka abban az esetben is egyértelműen jelezte a menyasszonyi ládák tulajdonosai közti vagyoni eltérést, ha a falubeli gazdag és szegény leány számára {359.} egyaránt asztalostól és netán ugyanattól a mestertől rendelték volna meg azt (Fél E.–Hofer T. 1969: 20; K. Csilléry K. 1985b: 27. kép, 203).

Mivel pedig az asztalosműhelyekből kibocsátott tulipános, rózsás ládák a 19. század folyamán nem csupán elfogadott kelengyebútorok voltak még a köznép széles körében, de mintegy jelképezték is a házasságkötést, a déli Duna mentén és Dél-Dunántúlon a módos családokba beházasodó szegény parasztlegényektől is elvárták, hogy csekélyke holmijukat egy ahhoz méretezett virágdíszes ládában vigyék apósuk házához. Ha presztízsokokból a nagygazda menyasszony is kapott egy, vagyoni helyzetéhez illően jóval nagyobb ládát, mint például Faddon (Tolna m.) – vagy pedig már komódot –, amikor mindkettő felállításra került a tisztaszobában, a menyecske kelengyebútorát helyezték a főhelyre, szemben az ajtóval, míg férjéét félre, az oldalsó falszakaszra, kifejezve ezzel a családon belüli, alárendelt helyzetét. Ládafeliratok alapján feltehető, hogy vőláda készíttetése ezen a tájon már a 19. század elején szokásban volt, míg viszont a Homokmégyről Szakmárra (Bács-Kiskun m.) beházasodott Kapitány József nevével jelzett, virágdíszes láda annak a hiteles emléke, hogy az ilyen láda iránti elvárás még 1913-ban is érvényben maradt (K. Csilléry K. 1962: 43. kép, 236; 1985b: 204–205; 1991a: 266. kép; Kerecsényi E. 1983: 75. kép. 164).

A ládavirágozás szokása hatott a legénykorú cselédek ládájának kialakítására is. Az előre látható gyakori költözés ismeretében a cselédnek állt fiú lehetőleg új ládát kapott, ám rendszerint beérték azzal, hogy ráírassák erre a tulajdonos nevét. A vőládák elterjedési területéről viszont ismeretes a menyasszonyi ládákéhoz igazodó virágozású példány is. Ilyen készült – tekintettel a későbbi háztartással való hurcolkodásokra, meglehetősen termetesre szabva –, faddi asztalosműhelyben a cecei (Fejér m.) Benkő József részére, 1866-ban (K. Csilléry K. 1961: 47. kép, 93; 1985b: 205).

Volt, ahol a juhászlegények ládáját is virágozás borította. A dunántúli német származású juhászok ládái ugyan másféle, német területről átplántált hagyományt hordoznak, páros Isten bárányát a 19. század első felében készültek, ami mellé vagy helyébe a század második felében juhász képe került (Gémes B. 1975–1976: 1–3. kép, 173–178). Úgy látszik azonban, az ilyen láda nem tudott szélesebb körben elfogadottá válni. Tanú erre a múlt század első felében keletkezett „Beszegődtem Tarnócára bojtárnak” kezdetű műdal egyik sora: „Fölteszik a tulipános ládámat” (K. Csilléry K. 1972: 34). Egy komáromi asztalos által az 1873-as világkiállításra alkotott, hagyományos virágozású láda fedelén is ez a verssor olvasható, mellette pedig ez: „eredeti juhászláda”. A komáromi ládás asztalosok egy bizonyos nagyobb ládatípusukat egyenesen juhászos ládának mondták (K. Csilléry K. 1971: 34–35. kép; 1987b: 63). Egyébként egy, a dunapataji Kele János juhász számára 1838-ban készült virágdíszes láda (lásd a 16. sz. színes képen) a végig juhászattal foglalkozó család férfiágán öröklődött, egészen a jelen század második feléig (K. Csilléry K. 1969: 78).

Ezenközben, a 19. század folyamán, a köznép soraiban is egyre inkább fogyott már a menyasszonyi ládával férjhez menő leányok száma. A mezővárosokban ez a folyamat érezhetően hamarabb ment végbe. Példaként Hódmezővásárhely idézhető. Itt asztalos készítette virágos festésű menyasszonyi láda 1850 utánról nem maradt fenn, míg az alighanem mind szegényebb megrendelők igényelte faragott ládák legkésőbbről ismert példánya 1872-ből datált (K. Csilléry K. 1983: 288–289; 1990: 144). A szomszédos Szegedről ismert legkésőbbi virágzott láda 1874-es évszámot visel, de hozzá kell tenni, hogy ez {360.} Horgosról (v. Csongrád m.) került múzeumba. A szegedi múzeumi példányok alapján ítélve úgy látszik, a 19. század derekától kezdődően már a Szegeden előállított többi kelengyeláda is túlnyomórészt a környező falvakban találhatott gazdára (K. Csilléry K. 1990: 93–94., 128. kép, 125). Mindenképpen figyelemre méltó, hogy a közeli Apátfalván (Csongrád m.) 1906-ban még volt leány, aki menyasszonyi ládát vitt magával a házasságba (Fejér G. 1994: 133).

Végül is az első világháború utáni években szakadt vége szegényebb vidékeken, illetve szegényebb családoknál annak, hogy a leányok ládát vigyenek a kelengyével, azaz úgyszólván egy időben az ácsolt ládák ilyen célú alkalmazásának megszűntével. A Mura menti horvát falvakban egészen az 1930-as évekig a láda maradt a kelengyebútora a szegényebb leányoknak (Kerecsényi E. 1983: 166).

Ahhoz, hogy jobban érzékeljük a magyar falvak lemaradását a kelengyebútor modernizálását illetően, figyelembe kell vennünk, hogy Németországból a legkésőbbi emlékei a festett, virágos ládának a 19. század második feléből származnak (lásd pl. Deneke, B. 1969: 183. kép). Felső-Ausztriából 1886-ból idézhető erre kései példa (Lipp, F. C. 1986: 222). Csehországban általában szintén ekkortájt hagytak fel vele, míg viszont Morvaország északkeleti részén még a 20. század közepén is volt helyi kereslete a virágos festésű ládának (Johnová, H.–Staňková, J.–Baran, L. 1989: 106. kép, 73–74). Lengyelországban ugyancsak igényelték még a hagyományos virágozású menyasszonyi ládát egyes területeken az 1930-as, sőt 1940-es években is (Reinfuss, R. 1977: 39., 147. kép).

MÚLTJA

Az egy vagy két ajtóval záródó szekrény nagy múltú bútordarab. Már az ókorban kialakították, kisebb, ládában nehezen tárolható tárgyak raktározására. Egyiptomi előzmények után a római császárkorból adatolható, főként műhelyberendezésként. Magánházban ősszobrokat, de edényfélét és ételneműt is őriztek benne, a literátusok meg kézirattekercseiket (Richter, G. M. A. 1966: 79–81, 115–116). Iratok, könyvek, kegytárgyak tartására alkalmazta a középkori egyház; de arra, hogy volt egyéb célú felhasználása is, a St. galleni 820 körül keletkezett kolostorterv figyelmeztet, amelyen bejelölték az edény-, étel- és gyógyszerszekrények helyét is. Az alapformából idővel többféle formájú és funkciójú utód származott. Ami a ruhafélék elhelyezését illeti, a polgári lakásokból a 15. {361.} századtól fennmaradt nagy, négyajtós szekrényekben a fehérneműt rakták el (Windisch-Graetz, F. 1982: 47–55, 66–68, 121–123).

A ruhák felakasztva való tárolása csupán a barokk korban vált szükségessé. Főúri háztartások azonban nem igényeltek ehhez szekrényt. Az európai udvarok számára irányt mutató Franciaországban, nemkülönben Angliában, előkelő helyen erre szolgált a ruháskamra (garde-robe). A kisebb lakással rendelkező polgárság viszont rákényszerült, hogy felsőruháinak is a lakótérben, előszobában vagy lakószobában szorítson helyet és ehhez megfelelő szekrényt csináltasson. A házba betérők szeme előtt lévő polgári ruhásszekrénynek illő díszítést kellett kapnia; így vált tulajdonosai presztízsbútorává (Szabolcsi H. 1972: 89).

Ez a jellemző polgári bútor származott át a köznéphez; ám miként azt a kutatók nem mulasztják el hangsúlyozni, területenként és vagyoni helyzettől függően, mindenütt jelentős eltérésekkel. Franciaországban a 18. század közepétől jelent meg a falusi leányok kelengyéjében (Tardieu, S. 1976: 71, 76). A németországi területi különbségeket jelzi, hogy míg Alsó-Szászország nyugati részén és ugyanígy Bajorországban már a 17. század vége felé előfordult ruhásszekrény parasztházban, Felső-Hessenben jórészt csak egy század múlva, a 18. század végén kapott befogadást (Deneke, B. 1969: 111). Felső-Ausztriában több, 17. század végéről–18. század elejéről származó, festett virágos ruhásszekrény tanúsítja, hogy habár nem egy leánynak kellett még megelégednie ládával, többük már szekrénnyel ment férjhez (Lipp, F. C. 1986: 60–70). Általában azonban a 18. század folyamán tudott csak érvényre jutni a ruhásszekrény az osztrák parasztságnál (Beitl, K. 1976: 18). Csehországból a legkorábbi adatok a 18. század második feléből valók erre (Johnová, H.–Staňková, J.–Baran, L. 1989: 40). Nem hagyható azonban figyelmen kívül az a tény, hogy viszont Közép- és Kelet-Morvaországban a ruhásszekrény a 18. században még jobbára csak a kisvárosi polgárházakig jutott el, a parasztokhoz pedig sok helyütt csupán a 19. század végén, azaz már az akkor városokon dívó szekrényforma (Večerková, E. 1994: 30–32).

Ezek ismeretében nem tűnik túl nagy késésnek, hogy nálunk, úgy látszik a 18. század végén kezdett elérkezni a parasztházakba a ruhásszekrény.

Igaz, a jánosréti mesternek az 1480-as években festett Szt. Miklós-főoltára egyik tábláján már ott látható, kereskedő házában, ládák és ruhatartó rúd szomszédságában – alighanem tárolókamrában – egy egyajtós szekrény. Ajtaja zárva lévén, nem tudni, mit tárolhattak az ilyenben. Nem lehetetlen azonban, hogy élelmiszert, mint sok külföldi társában, hiszen a képen megjelenített, a rúdról textilneműt lerántó, ládát felfeszítő, egy másikat meg elcipelő tolvajok a szekrényt érintetlenül hagyták (a képet lásd pl. Vadászi E. 1987: 23. t., 70).

A polgárházbeli ruhásszekrény Magyarországon is a 17. századtól indult terjedésnek (lásd pl. Szabolcsi H. 1972: 89; Vadászi E. 1987: 110, 112). 1648-ban a győri asztaloscéh ruhásszekrényt írt elő mesterremekként; de ez még egy régebbi típus, kéttestű és négyajtós, amelyben csak fektetve lehetett tárolni, így fehérneműnek szolgálhatott. Az előírás csak 1718-ban módosult, a korábbi „nem hasznosítható” (eladhatatlan) helyett kétajtós, háromoszlopos szekrényre (Gürtler, W. 1983: 48–49).

A szélesebb elterjedés időpontját illetően fel kell figyelnünk arra a tényre, hogy a 18. században kibocsátott hivatalos árszabásokban még nem említik a ruhásszekrényt, következésképp az még nem lehetett tömegáru. A Somogy megye által 1793-ban kiadott {362.} árszabás meg is jegyzi az asztalosáru felsorolásának záradékában, hogy „Ezen Limi-tatiob(an) bé nem zárt olmáriomok, Asztalok, és más effélék, mivel sok féleképpen kinek, kinek kívánsága szerint készétetnek szabad alkura hagyattatnak” (Domonkos O. 1991: 719). A 18–19. század fordulóján bekövetkezett változásról tanúskodik Pest-Pilis-Solt vármegye 1812. évi árszabása, melyben már egyaránt megemlítésre került a kemény- és a lágy fából készített, a kétajtós és az egyajtós Ruha Almarium, megjelölve mindegyiknél az érte kérhető árat arra az esetre is, ha a megrendelő adja hozzá a fát (Bárth J. 1987: 172).

ALKALMAZÁSA A 18–20. SZÁZADBAN

Mindazonáltal a fennmaradt tárgyi emlékek ismeretében az is világosan látszik, hogy a ruhásszekrények befogadása a magyarországi parasztházakban kezdetben korántsem volt átütő sikerű és sokáig nem is tudott országos kiterjedésűvé válni. A túlmyomórészt publikálatlan emlékanyag behatóbb tanulmányozása és egybevetése az idevágó írásos adalékokkal a későbbi kutatásra vár ugyan, annyi mégis megállapíthatónak látszik, hogy az első időszak elterjedési hulláma nagyjából a Dunántúl északi részére hatott ki, átnyúlva egyes, főként német falvak esetében ennél délebbre is, így Somogy és Tolna megyébe, sőt a Duna-Tisza közére. Ezek a virágos festésű példányok kelengyebútorként szolgáltak, felváltva a ládákat. Ennek megfelelően többnyire ott olvasható rajtuk a házasságkötés éve, mely egyben a készítésé is. A datálásokból pedig kitűnik, hogy divatjuk általában mintegy jó fél évszázadon át tartott, nagyjából az 1850-es évek végéig (Pálos E. 1911: 11. kép, 170; Herkely K. 1941: 13; Domanovszky Gy. 1964: 23. kép, 13; 1981: I. 109, II. 68; K. Csilléry K. 1965: 60. kép, 224; 1972: XIII. t., 36, 48; Fülöp M. 1975: 30, 32; Boross M. 1982: 21. kép; Knézy J. 1992: 7. kép, 160). „Már régen nem készítik” – jegyezte meg róluk Pálos Ede 1911-ben, a Rábaköz és Győr vidékének népművészetéről írva (1911: 170).

Néhol azonban, a korai elterjedési terület keletebbre eső részén, a 19. század második felében is folytatólagos maradt az igény a színes virágos menyasszonyi ruhásszekrényekre. A hartai (Bács-Kiskun m.) németeknél egészen a II. világháború idejéig megmaradt a szekrény kelengyebútornak, míg a vőlegény itt, német szokás szerint, saját holmija számára vőlegényládát kapott (Boross M. 1982: 22–27., 29–30., 53–54., 60–67. kép, X–XI., XV–XVI. t., 35, 103–106, 110–124; K. Csilléry K. 1987a: 2., 4., 13., 18–20. kép, 388–393, 409–411).

Domanovszky György helyesen ismerte fel, hogy a ruhásszekrény „nem mint az úri rend bútordarabja szállt alá a parasztsághoz” (1942: 10), bár a hozzáfűzött, kora felfogásának megfelelő elgondolás, miszerint a hazai falusiak a külföldi telepesek, főleg németek útján ismerkedtek volna meg vele, nem állja meg a helyét. A 18. század folyamán betelepült németek ismerhették már ezt a bútorújdonságot, de csak majd miután megteremtődött rá a lehetőségük, igyekezhettek meg is szerezni, megcsináltatni azt – igazodva a Magyarországon, illetve az Osztrák Császárság területén érvényre jutott ideálokhoz. A magyarországi virágdíszes ruhásszekrények ugyanis sem formailag, sem pedig virágozásukban nem hozhatók közvetlen kapcsolatba az azokról a területekről ismertekkel, ahonnan a szóban forgó németek származnak.

{363.} DÍSZÍTÉSE

A magyarországi népi ruhásszekrények jellegzetes vonásai sokféle hatás nyomán formálódtak ki. Így azon túl, hogy felépítésük igazodott a hazai, 18. század végi polgári szekrényekéhez, a korai példányok legkiterjedtebb hatósugarú csoportja esetében úgy tűnik, legényvándorlás során szerzett ismereteknek köszönhető sajátos többlete, a trapéz alakú oromzat (K. Csilléry K. 1991a: 516). Az ezekre a példányokra festett, kétfülű vázába állított csokroknál viszont, bár emlékeztetnek egyes külföldi, főként csehországi szekrények mintáira, pontosabb megfelelés nem állapítható meg; inkább az mondható, hogy mindegyikük a kortársi korai klasszicista virágornamensek származéka.

A minták meghonosodását illetően erősen érződik az a korlátozó hatás, amit a virágozásnak Magyarországon széles körben megszokott, a népi festett bútoron szinte egyedüliként elismert volta gyakorolt. Figurális ábrázolások szekrényeken nem is terjedtek el csak néhány német községben, mégpedig túlnyomó többségben lovas alakok képe. Ezeknél is – bár az előkép külföldi, nevezetesen a Linz környékén divatozó „lovasszek-rények” figurái – arról tanúskodnak a nálunk látható ábrázolások, a magyar huszárok és lovas betyárok, hogy megjelenítésükhöz a mintát a közkézen forgó hazai metszeteken, képes ponyvafüzetekben kellett keresni (K. Csilléry K. 1973: 115–118; 1987a: 410–411).

Összefüggő, az egész szekrényfelületet, illetve az ajtók mezőit egységbe foglaló jelenetsorok Magyarországról mindeddig nem váltak ismeretessé. Pedig a népi szekrények alkotói ilyenféle ábrázolásokkal is találkozhattak és nem feltétlenül csak külföldön. Legalábbis erre figyelmeztet az a kassai levéltárban őrzött, datálatlan leltár, amelyet a III. Károly magyar király (1685–1740) idején szolgált Gruber Ferenc Károly, felső-magyar-országi sóhivatali felügyelő hagyatékáról vettek fel. Ebben leírtak egy kék színű szekrényt, melynek két ajtószárnyára a négy évszak volt felfestve (Kemény L. 1915: 150–151). Ilyen, ajtajukon a négy évszak egymásutánjára emlékeztető szekrények országunk szomszédságában, mind osztrák, mind pedig cseh parasztházakban éppen nem voltak ritkák (lásd pl. Schmidt, L. 1967: 38. kép, 133, 152; Johnová, H.–Staňková, J.–Baran, L. 1989: 4–8., 41–43. kép), nem is beszélve másféle témájú képsorozatokról.

Magyarországon a virágos szekrények korai divatja a 19. század derekát követően – mint szó volt róla – lényegében megszakadt. A század második felében azután már a kor internacionális stílustörekvéseinek megfelelő – részben megkésett biedermeier, részben historizáló – jegyeket hordozó szekrények terjedtek, nemcsak mezővárosokban, de faluhelyen is. Most azonban már, ahogy a városok és mezővárosok elfordultak a hagyományos, festett bútortól, általában az lett a jellemző, hogy változatlan formában vegyék át mindazokat a termékeket, amelyeket az asztalosipar korszerű áruként kínált.

Tanulságos képet nyújtanak ezekről azok a Veres József által 1886-ban közreadott fényképek, amelyek Orosháza – akkor még falu – földmíves gazdái lakásának akkoriban zajló átalakulását voltak hivatottak szemléltetni. Az új típusú szobaberendezésben jobbra három szekrény is látható egymás mellett. Két egyajtós szekrénynek üveges felsőrésze van; ez kellő betekintést engedett a látogatóknak a polcokra rakosgatott lakástextíliákra, a háziasszony büszkeségeire. Legszélről egy további, kétajtós ruhásszekrény áll. Miként Veres megjegyzi, az ilyen új divatú szekrény lehetett fényezett, tehát keményfából való, és lehetett festett, azaz az előbbinek puhafából készített, barnára mázolt mása (Veres J. 1886: 39).

{364.} A ruhásszekrény elterjedése falun – a ládákról írottak alapján is sejthetően – hosszasan elhúzódott. A Vas megyei Őrség falvaiban a vásárokon beszerzett ruhásszekrény, a sifonér az 1860-as, 1870-es években kapott befogadást (Bíró F. 1975: 103), a Borsod megyei Rakaca községben viszont csak az 1920-as évek után (Kisfalusi J. 1975: 257). A Nógrád megyei Maconkán (ma: Bátonyterenye) 1933-ban ment férjhez az első olyan leány, aki szekrényt kapott kelengyéjébe, egy teljes, Pestről hozatott hálószoba részeként. Akkor már a szomszédos falukban ez elfogadott szokás volt. Náluk mégis szidták érte az öregek: „Minek ez a nagy hidas (= disznóól)!”

Az újabb szabású szekrényeknél már kevéssé fordult elő, hogy népies ízű dísszel igyekezzenek megeleveníteni a készítők az uralkodó korstílusban előállított tárgy felületét. Még leginkább a nemes fát imitáló erezés, flóderozás adott alkalmat játékos felületalakításra, akár rozmaring, nefelejcs rajzolására is az erek közé – ahogy az a zámolyi (Fejér m.) asztalosoknál szokásban volt. Az itteni, vásári árura szakosodott mesterek a 19. század végétől a 20. század elejéig az így kicifrázott menyasszonyi almáriumokra az évszámot is felrajzolták – ami a korabeli városi bútoron már rég nem volt szokásban –, sőt felírták rá a leány nevét is, ha így rendelték (Lukács L. 1977: 11. kép, 7).

Ez idő tájt Kalocsa környékén az asztalosok felrakott tarka matricákkal színesítették meg a gazdag családoknál ekkoriban divatba jövő menyasszonyi szekrényeket. Különösen kedveltté vált a szekrény elejének két oldalán lévő pilaszterek fejezetén a Szűz Máriás lehúzókép (K. Csilléry K. 1972: 58).

Kalocsa környékén azonban még élt a virágos bútorfestés gyakorlata is. Ugyanígy a déli Duna mente környékén más csoportoknál is, ahol több példa ismeretes a kései szekrények színes virágozására. Az alsónyéki (Tolna m.) Benák Sándor és Garzó Sára esküvőjére készült szekrény feltehetőleg bajai asztalos műve; fehér alapon az itteni stílusban virágozta ki 1873-ban (K. Csilléry K. 1972: 17. kép). Későbbi példa idézhető nemes-nádudvari (Bács-Kiskun m.) németektől 1905-ből, férfinévvel (P. Szojka E. 1990: 54) és ugyanebből a korból a budapesti Néprajzi Múzeum három virágdíszes példánya ugyancsak ezen környékbeli németektől (tévesen erdélyiekként leltározva; egyiküket lásd: Domanovszky Gy. 1942: 4. kép; 164: 22. kép).

Saját hagyományuk értékének felismerése ösztönözte a kalotaszegi falvak lakóit a helyi tradíciókat vállaló és egyben továbbalakító parádés vagy cifra szoba létrehozására. Ebbe a 20. század derekára kialakult együttesbe a magától értetődően ide illőnek érzett kortársi, modern tárolóbútorokat is besorolták, köztük a ruhásszekrényt. A beilleszkedést ezeknél a saját stílusban megfogalmazott és az egész felületen szétáradó virágozás szolgálja (lásd pl. Várady P.–Borbély A. 1989: 58–59; 1990: 77, 80).

MÚLTJA

Már a késő középkorban születtek megoldások a szekrények fiókokkal való ellátására. A sokfiókos iratszekrény jeles példája a boroszlói egyház számára készült almarium 1455-ből (Windisch-Graetz, F. 1982: 252–253. kép, 130). Ausztriából a 15. századból fennmaradt olyan alacsony szekrény is, melynek három fiókja a tárgy teljes szélességét végigéri – valószínűleg szintén egyházi használatból; ez már a későbbi komódok formáját {365.} vetíti előre (Müller-Christensen, S. 1981: 28. kép, 37). Ugyancsak megőrződött innen hasonló alsórésszel ellátott sekrestyeszekrény 1521-ből (Windisch-Graetz, F. 1982: 267. kép). Francia területről szintén ismert a 15. századból a későbbi komódok formáját mutató, egymás fölött hat lapos fiókos szekrény, liturgikus öltözetek fektetve való elhelyezésére (Aronson, J. 1977: 355. kép; a fiókos szekrények korai példáira lásd még: Feulner, A. 1927: 42. kép, 55; Eames, P. 1977: 19–26. kép, 35–44).

A háztartások ekkoriban úgy látszik, még nem igényeltek fiókos szekrényt. A német polgárok szemében minden bizonnyal alkalmasabbnak tűnhettek a fehérnemű tárolására a négyajtós, kétrészes, nagy befogadóképességű és egyben reprezentatív megjelenésű állószekrények. Először Angliában kezdtek el, a ládatest jobb kihasználása érdekében, fiókokat tenni annak alsó részébe, mely alakulás emlékét a komód angol neve: chest of drawers, „fiókos láda” is jelzi. Már a 16. század közepéről maradt fenn ilyen, fölül ládát, a lenyitható homloklap mögött pedig fiókokat tartalmazó példány (lásd pl. Deneke, B. 1969: 123; Szabolcsi H. 1972: 178. kép, 93). Ezek után Angliában a már kizárólag fiókokból álló szekrény a 17. század második felében a falusiak körében is meghonosodott (Hayden, A. 1912: 60–67).

Mégis ahhoz, hogy ez az újszerű tárolóbútor szerte Európában elterjedjen, az ösztönző példával valamely nagy hatású kulturális központnak kellett előállnia; ez pedig a 17. század második felében a francia királyi udvar volt. A tárggyal együtt innen származott át a komód név, melynek francia megfelelője, a commode eredeti jelentésénél fogva kifejezi az ilyen tárolóbútor legfőbb előnyét a régebbiekkel szemben, azt ugyanis, hogy „könnyen kezelhető” és „kényelmes”.

Bár Németországban előkelő rezidenciákon és polgárházakban egyaránt megjelent a 18. század elején a komód (Benker, G. 1984: 35; Ehret, G. 1986: 27), a falusi lakosság ezt minden praktikussága ellenére sem igen fogadta be. A kevés parasztházból származó emlék a 18. és 19. század fordulójáról való (Deneke, B. 1969: 123). Alighanem mire eljutott az újfajta bútor ismerete a falvakba, addigra ott már a ruhásszekrény foglalta le a kelengyebeli helyet, ennek mutatósságával pedig a fiókos szekrény nem mérkőzhetett. Hasonló okból ítélték a francia kisvárosiak és falusiak is nélkülözhetőnek; csak gazdag családoknál talált befogadásra (Tardieu, S. 1976: 84, 86–88).

Magyarországon az úri és a polgári lakásokban a fiókos szekrény szintén elterjedt a 18. század folyamán. Abban a leltárban, amelyet Sopronban 1748-ban Johann Adam Pintér polgármester házában vettek fel, már szerepel a szekrényfélék közt, két ruhásszekrény mellett egy diófa háromfiókos szekrény („Kasten mit drei Schubladen”, D. Askercz É. 1976: 133). Majd 1797-ben Ferd. Fleischhacker parasztpolgár kétszobás házában is ott van már a diófa Comod-Kasten, nemkülönben 1799-ben Anton Reinhart hegybírónál is, nála egy berakott díszű, rézveretes, háromfiókos példány (D. Askercz É. 1976: 140). Ruhásszekrényről azonban ez utóbbi két leltárban nincs szó, másrészt nincsen már ruhásláda sem.

Az ismertté válás kiterjedését jelzi, hogy 1801-ben Ruszti János őszödi (Somogy m.) hajdú házánál ugyancsak számba vettek lágyfából sublótot – a ház egyetlen tárolóbútorát – (Knézy J. 1992: 160), illetve, hogy ekkor már idézhető ilyen adat az ország távolabbi pontjairól is. Így a Kismarján (Hajdú-Bihar m.) 1803-ban elhunyt, módos id. Bábolnai Mihály házában szintén volt a második szobában egy kommód 3 fiókra, a lakás két szobájában található hét különféle láda mellett (Varga Gy. 1978: 100–101, 284–286).

{366.} ALKALMAZÁSA A 19–20. SZÁZADBAN

Hazánkban tehát a fiókos szekrény szélesebb körű terjedése viszonylag korán megindulhatott. Befogadásának kezdete a köznépnél nagyjából ugyanarra az időre esett, mint az ország bizonyos korlátozott kiterjedésű részén a népies virágozású ruhásszekrényeké, melyekről korábban volt szó. Az, hogy végül általában a komód részesült előnyben a szekrénnyel szemben, leginkább annak tulajdonítható, hogy annál jóval kevesebbe került. Hiszen míg Pest-Pilis-Solt vármegye már említett, 1812. évi árszabása szerint az asztalos 20 forintot kérhetett a puhafából készített – tehát a köznépnél számba jöhető – kétajtós Ruha almáriumért, a Három fiókos Ruha tartó Almárium lágy Fából áraként csupán 8 forintot jelöltek meg (Bárth J. 1987: 172–173).

Mindazonáltal a fiókos szekrény általánosabbá válása korántsem történt gyorsan. Hódmezővásárhelyen például már 1814-ben felvett iratban előfordul ugyan háromfiókos sublót, majd ezt követően időről időre továbbiakat is említenek (Kissné Hideg E. 1988: 16), ám a fennmaradt feliratos, datált virágos díszű ládák tömege cáfolja, hogy az ilyen tárolóbútor a 19. század második fele előtt itt lényegesebb behatolást ért volna el akár a gazdag parasztcsaládokban is (vö. K. Csilléry K. 1990: 132). Elszigetelt presztízsbeszerzések maradtak ezek, akárcsak másutt a környéken, így az az Armárium tele férfi ruhával – a fentiekből következően vagy fiókos, vagy állószekrény –, amely a makói kéttelkes Oláh Mihály gazda házában pusztult el az 1781. évi tűzvészben (Tóth F. 1983: 43; vö. Juhász A.–Tóth F. 1990: 93–94; K. Csilléry K. 1990: 115, 146; Benda Gy. 1989: 158). A többség az ilyenféle újításokat nem tudta követni, sőt a rangos menyasszonyi ládák ismeretében úgy tűnik, hogy ez még módos családoknak sem állt szándékában.

Talán nem tévedés a fiókos szekrények népi elnevezésének eltérő voltában – mint azt az eddig szóba került komód, sublót, fiókos almárium jelzi –, a példaadók, illetve az áruterjesztők sokféleségét és cserélődését, netán a terjedés meg-megszakadását látni. Alighanem az ország jelentős területén vált évtizedekre, akár fél évszázadra is mintegy a társadalmi helyzet és a lakáskultúra szintjelzőjévé, hogy ki tudta megfizetni, illetve ki igényelte a ládát, ki a fiókos szekrényt és ki a ruhásszekrényt. Erre a felismerésre alapozva készített Benda Gyula igen tanulságos jellemzést, inventáriumok adatainak felhasználásával a keszthelyi lakások felszereltségének változásáról az 1790–1848 közti években. Kiderül ebből, hogy a városban a mezőgazdaságból élők lakását ebben az időszakban végig a láda jellemezte ruhatároló bútorként. Miközben azoknak a keszthelyi leltáraknak száma, ahol sublót előfordul, a kezdeti öt százalékról az 1840-es években már negyvenre emelkedett, sublótot gazdacsaládoknál a vizsgált hat évtized folyamán felvett 40 leltárnak mindössze öt százalékában találtak (Benda Gy. 1989: 136–137, 139–140).

A más területekre nézve folyamatban lévő hasonló, beható statisztikai elemzések nyilván tovább árnyalják majd a lakáskultúra változásáról és az újabb típusú bútorok közt a fiókos szekrény elterjedéséről kirajzolódó képet. Az eddigi idevágó – jórészt adatközlői visszaemlékezésekre támaszkodó – adalékok mindenesetre azt sejtetik, hogy ennek elfogadása falun a későbbiek során is igen elhúzódott. Átányon (Heves m.) például csak a 19. század vége felé vált kelengyebútorrá a négyfiókos sublót (Fél E.–Hofer T. 1967: 107). Tiszaigaron (Szolnok m.) ugyan a gazdag leányok kelengyéjében ennél némileg korábban, az 1880-as évek elején felváltotta a ládát a háromfiókos kaszni, de a szegény leányoknál csak az 1900-as évek elején kerülhetett erre sor (K. Csilléry K. 1952a: 91, 93).

{367.} Az elterjedés vontatottsága különösen jól érzékelhető Zólyomi Józsefnek a palóc területre vonatkozó levéltári kutatásainak köszönhetően. Juhász János egésztelkes sziráki (Nógrád m.) jobbágy házában, az 1833-ban papírra vetett végrendelet szerint már volt egy fiókos kasznyi (Zólyomi J. 1974a: 40), sőt egy csupán 3/8-ad telekkel rendelkező dejtári (Nógrád m.) jobbágyházaspár hagyatékában levő kétfiókos puhafa sublódról is azt állapították meg 1855-ben, hogy „ócska” (Zólyomi J. 1974b: 66). Mindazonáltal – bár a fiókos szekrény a századforduló táján egyre gyakoribb az e vidéki parasztcsaládoknál – a 20. századi palóc menyasszonyi ládák kései évszámai mindennél hitelesebben tanúskodnak az általánosulás akadozottságáról, igazolva az idős falusiak által elmondottakat, miszerint voltak községek, ahol az új típusú kelengyebútort csupán az első világháború után várta már el minden menyasszonytól a közvélemény. Maconkán (Nógrád m.) azonban a menyasszony továbbra is kapott asztalos készítette ládát is – ahogy azelőtt ácsolt szekrényt a rózsás láda mellé –, és ez a párosítás csak az 1930-as években maradt el. Akkor viszont már itt is kezdetét vette az áttérés a modern szobaberendezésre, ehhez pedig állószekrény tartozott (K. Csilléry K. 1989: 850, 852). A kelengyebútorok hasonló párosítására máshonnan is van adat. Így Bagon (Pest m.) a sublót mellé ládát, a fennállóhoz, a ruhásszekrényhez sublótot kaptak a lányok (H. Csukás Gy. 1988: 70–71).

A fiókos szekrény esetében a vidéki köznép is többnyire a polgári példákhoz való igazodást várta már el, mind a tárgy színét, mind pedig a formáját illetően. Ez utóbbival kapcsolatban legfeljebb a tárolófelület növelése, nevezetesen a fiókok szaporítása érdekében – akár ötig – tettek engedményt. Kevesen engedhették meg maguknak, hogy keményfa szekrényt rendeljenek, leginkább fenyőből készültet vásároltak. Ezen egyszínű barna vagy okkersárga mázolás volt hivatott megidézni a keményfa látszatát, kiegészítve esetleg a felület erezésével. Évszámot, ahogyan polgári megfelelőjére, erre sem volt szokás tenni. De az eddig ismertté vált virágos díszű példányok alapján úgy látszik, hogy ilyeneken sem igényelték már vevőik a készítés évét és a tulajdonos nevét. Amennyire az a felkutatott kisszámú egyed alapján megállapítható, a sublótok színes virágozása rövid életű divat lehetett, egy-egy helyi asztalos kezdeményezésére. A dunántúli virágos ruhásszekrényekéhez hasonlítható, azonos stílusjegyeket hordozó, nagyobb területre kiterjedő virágozási gyakorlat az emlékanyagból nem rajzolódik ki. Igaz, a sublótfiókok nem is nyújtottak kedvező felületet a virágkompozíciókhoz, csupán kicsiny, keskeny sávokat; nagyobb csokrok legfeljebb a tárgy fedőlapjára és oldalfalára kerülhettek (lásd pl. Bátky Zs. 1906: 48. t.).

DÍSZÍTÉSE, HATÁSA A LÁDÁRA

A kisvárosi és falusi házakban álló fiókos szekrények nézőinek szemében azonban már semmiképpen sem egy esetleges virágozás jelentette a bútordarab fő értékét, sokkal inkább a rajta elhelyezkedő tárgyak. A sublót ugyanis az úri és polgárházakban elnyert szerepét, a dísztárgyak hordozását is magával hozta. A köznépnél ez akként módosult, hogy a szoba főfalához állítva, illő terítővel letakarva, katolikus helyen úgyszólván házi-oltárként szolgált, másutt pedig mintegy kiállítóhelyévé lett a családi emlék- és kegytárgyaknak, ünnepi edényeknek, poharaknak meg egyéb mutatósabb használati daraboknak, mint állótükör, jobb petróleumlámpa; mindezt amennyire lehetett, szimmetrikus rendben csoportosítva (lásd pl. Juhász A.–Tóth F. 1990: 53., 86. kép, 94).

{368.} Ahol a fiókos szekrények megjelenése után is tovább élt a menyasszonyi ládák készítésének gyakorlata, az új tárolóbútor formája többé-kevésbé hatott a ládatestek kialakítására. Hatására kaptak alsó részükön végighúzódó fiókot a kelengyésládák – így például Hódmezővásárhelyen már 1822-től kimutathatóan. Akinek ilyen megoldásra nem tellett, annak a ládáján – hogy a fiók látványát megidézzék – léccel különítettek el egy sávot a homloklap alján. Makón ilyen hatás reményében a ládát alulról toldották meg, körben a fenék síkja alá lenyúló deszkacsíkkal, felfestve erre még a kulcspajzsot is a kulcslyukkal, kétoldalt meg a kihúzó fogantyúkat (K. Csilléry K. 1990: 102–103., 111., 118., 120–121., 128–129., 132–133. kép, 125, 132, 141). Balassagyarmat környékén viszont megelégedtek annyival, hogy csak egy keskeny, festett virágfejekből összeadódó, vízszintes sáv tagolja két részre a láda homloklapját (lásd pl. I. Sándor I. 1985: 11. kép).

A 19. század második felében előfordult, hogy meg is szaporították a homloklapot vízszintesen felosztó léceket annyira, hogy a láda egy valóságos háromfiókos sublót képét nyújtotta. A Mura menti horvátoknál az ilyen, sublatnak is mondott ládák a festett virágos dísz mellett valódi réz kulcspajzsokat és húzókarikákat vagy porcelán gombokat is kaptak a tökéletes látszat kedvéért. Ilyen ládák itt az 1880-as évektől egészen 1930 körülig készültek (Kerecsényi E. 1983: 75–78. kép, 164–166).

Egy 1854-es és egy 1878-as datálású vargyasi (v. Udvarhely m.) fiókos vagy kaszten-láda tanulságos képet ad az ilyenféle alakulás menetéről (Kós K. 1972a: 12. kép és 48–49. lapok közti kép). Ez a kasztenláda kifejezés önmagában is tükrözi a végrehajtott változtatás tudatosságát. Hasonló kifejezés máshonnan is ismert, így Kalocsa környékéről: sublakos láda (K. Csilléry K. 1952b: 19. kép, 12), az Őrségben (Vas m.) viszont: ládasublat (Bíró F. 1975: 103).

Előfordult, hogy gyarapították a láda fiókjainak számát, miként azt egy nagytarcsai (Pest m.), 1896-ban készült példány szemlélteti, melyen csupán egy alacsony ládarészt képeztek ki a két fiók fölött (I. Sándor I. 1985: 14. kép).

Hozzá kell mindehhez tenni, hogy a komódszerűen kialakított láda korántsem népi lelemény szülötte. Saját lehetőségeiknél többet mutatni vágyók a szegényebb polgárok és kisnemesek közt is akadtak, ahogyan azt a budapesti Iparművészeti Múzeum egy 18. század végi ládája bizonyítja. Ezen, imitálva a hazai komódok homloklapjának szokásos díszét, faberakással három sorban egymás fölött elhelyezkedő, téglalap alakú mezőket jelenítettek meg (Szabolcsi H. 1972: 179. kép, 93). Megjegyzendő, az ilyen intarziás dísznek szinte mása látható, festéssel kivitelezve, egy süttöri (Fertőd, Győr-Sopron m.), egyfiókos, a 19. század második felében készült, parasztházbeli ládán (K. Csilléry K. 1952b: 23. kép).

Magától értetődően idézhetők példák a felsorolt jelenségekre más országokból is. Ládatest alján, komódok módjára elhelyezett fiók például a német és osztrák emlékanyagban szintén előfordul, így már 18. század végi tárgyon is. Egy ilyen, kétfiókos láda Salzburg környékéről 1847-ből származik (Deneke, B. 1969: 124). Másféle tanulságos példákat szolgáltat a 19. században többszörösen szétdarabolt Lengyelország. Itt a fiókos szekrény a 19. század folyamán egyedül a nyugati részek parasztházaiban jelent meg, míg másutt csak az I. világháborút megelőzően, de általánosan csupán gazdag családoknál. Másoknál a ládán a homloklapra felerősített lécekkel vagy festéssel volt szokás utánozni a számukra megfizethetetlen komód fiókjainak sorát. Gyakori volt a láda aljába {369.} beépített – vagy csak oda felfestett – fiók is (Reinfuss, R. 1977: 40., 42., 135., 142., 152. kép, 187–189).

Az előbbiekhez hozzá kell fűzni, hogy Magyarországon a 19. század folyamán helyenként bekerültek másféle kis szekrények is a köznépi lakásokba, anélkül azonban, hogy ezek átfogóbb elterjedést értek volna el. Ilyen volt például a fölül fiókkal, alatta pedig kétfelé nyíló ajtóval ellátott szekrényke, amely a magyarországi polgárságnál a végső soron a francia trumeau szóból származó trümó néven vált ismertté. Így már Trimo-Kästchen nevet visel egy 1848-ban összeállított, nyugat-magyarországi kéziratos füzetben is, mely asztalos mintarajzokat és szakmai tanácsokat tartalmaz (Domonkos O. 1972: 4. kép, 178).

Ám a polgári megnevezés nem gyökeresedett meg a köznépnél a megfelelő tárgy átvételével. Leginkább a mindennemű szekrényt jelölő kaszni szóval illették az újabb szekrényfélét vagy más olyan névvel, amit fiókos szekrényekre volt szokás alkalmazni. Igaz, a feladat, amit a parasztszobában adtak neki, az utóbbiakéval egyezett: az ajtóval szemközt állítva, a teteje ennek is kiállító és őrzőhelyévé lett a család becses tárgyainak, katolikusoknál meg ez is szinte házioltárrá alakult. Az utóbbi alkalmazást példázza egy, a budapesti Néprajzi Múzeum részére Kapuváron (Győr-Sopron m.) megszerzett, 1886 és 1925 közti bútorokkal berendezett parádés szoba, amelybe egy ilyen szekrényke is beletartozik (K. Csilléry K. 1965: 51. kép). A neve itt is kászli vagy kaszni volt, az újabb szóhasználattal pedig kis szekrény.

A hartai (Bács-Kiskun m.) németek szintén reprezentációs tárgynak vették át ezt a szekrénykét a 19. század utolsó harmadában, akárcsak a kapuváriak. A befogadás módja mégis más volt. Kapuváron – bár komódból akadt itt is festett virágos – a gazdag családok minden változtatás nélkül illesztették be a megkésett biedermeier jellegű vagy historizáló stíluseszményt követő polgári bútordarabot a hagyományos elrendezésű szobába, ahol a régebbi formát őrző bútorokat, így a mennyezetes ágyakat még helyi stílusú virágozás borította. A hartaiak viszont magától értetődően kívánták meg az új formájú szekrénykén is az asztalostól a náluk még javában dívó színes virágdíszt, hozzáigazítva így az újdonságot a berendezés régebbi elemeihez. Hartán a háromfiókos komód csak a 20. században honosodott meg némileg. Általában mindkét újabb bútordarabot Komot-schank néven nevezték, mégha igazodva a fiókos szekrényt hozzájuk közvetítő szomszédos magyar községek megnevezési gyakorlatához, az utóbbi tárgyra alkalmazták a Schublade nevet is (Boross M. 1982: 16., 55–56. kép, 35, 106–109; K. Csilléry K. 1987a: 5., 12. kép, 388, 392–393, 409, 411, 413).

{370.} TERMINOLÓGIAI KÉRDÉSEK

Mindezt tükrözi az elnevezések sokfélesége. Szakmáron (Bács-Kiskun m.) ugyanazt az alsó részében zárt, fönn pedig nyitott polcos, 19. századi konyhai edénytároló bútordarabot ómárjomnak is, kaszninak is mondják. A szomszédos Dunapatajon, ahol emberemlékezet óta csákvári csíkos fazekak sorakoztak a konyhabeli, hasonló felépítésű példányokon, leginkább csak fazekasnak emlegették. Egy Komádiból (Bihar m.), Molnár Balázs által a budapesti Néprajzi Múzeum számára megszerzett, Nagyváradon készült üveges felsőrészű szekrénynek, mely faragott füzérdísze alapján 18. század véginek ítélhető, kadru a neve (a gardrób szóból). Ez az elnevezés egyébként azt látszik jelezni, hogy itt eleve ruhatárolóként terjedt el a most szóban forgó bútordarab. A magyarság keleti csoportjainál az ilyen szekrény legfőbb hasznosítási módja a későbbiekben is a lakástextíliák, felhasználásra váró vászontekercsek tárolása volt, így a szatmári Felső-Tisza-vidékről a 18–19. század fordulójáról megőrzött, faragott, festett almáriumoké is egészen a 20. századig (H. Flórián M. 1978: 26. kép, 36, 38, 60).

A Komádiból való kadru a családi emlékezet szerint az egyik menyecske által a házhoz hozottak tartozéka volt. A Székelyföldről a 19. századból ugyancsak ismert ilyen adat. A kézdipolyáni (v. Háromszék m.) módos Simon Máriának is volt a kelengyéjében – 1879-ben – egy kredencz, ám az 1855-ben férjhez ment édesanyja még nem kapott ilyent (Kós K. 1981: 474–476). Szélesebb körben azonban alighanem csak a 20. században sorolódott ez a szekrényféle a kelengye bútorai közé. A Csíkménaságon a 18. századtól fennmaradt hozománylevelekben is csak a 20. század elejétől található meg: a Károly Júlia férjhezmenetelekor, 1903-ban kelt hozománylevélben a tálas, Adorján Rozáliáéban, 1909-ben az üveges tálas, majd 1919-ben Csedő Rozáliáéban és Csedő Erzsiében az üveges kaszten (U. Kerékgyártó A. 1981–84: 135, 138, 140–141). Maconkán – a számos megőrződött régiesség kapcsán előzőleg többször említett nógrádi faluban – az 1940-es évek elejétől kezdődően kaptak a leányok egy teljes szobabútor mellett konyhaberendezést is és benne edényes szekrényt.

MÚLTJA

A magyarországi népi edénytartó – és részben, miként az idézett adalékok mutatják, vászonnemű-tároló – szekrények jelentőségének tisztázásánál nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy ezek, háztartásbeli hasznosításukon túl, mindenekelőtt reprezentációs célú bútorok. Azok voltak az elődeik is. Az ősök közt kell számon tartani az ókori görögök díszedény és egyéb dísztárgy elhelyezésére szolgáló asztalát, mely a Kr. e. 5. század végétől adatolható. Ez – a rá kirakott értékek jobb érvényesülése érdekében – akár két, lépcsősen emelkedő polccal is el lehetett látva. Hasonló rendeltetésű asztalt az etruszkok és a rómaiak is alkalmaztak (Richter, G. M. A. 1966: 389., 414–416., 422., 424–426., 466. kép, 81–84, 99, 116). Annak emlékét, hogy a középkorban eleinte ugyancsak asztalra rakosgatták ki az alkalom fényét emelő edényfélét, a sajátos kialakítású, 16. századi angol pohárszék, a teljesen nyitott és csupán két egymás fölött elhelyezkedő lappal rendelkező court-cupboard – szó szerint „udvari serlegtartó deszka” – őrizte meg, formájában és nevében egyaránt (Windisch-Graetz, F. 1982: 82. kép, 48).

Ilyenféle előzményre lehet következtetni a magyar pohárszék szó alapján is. Hasonlóképp, a forma megváltoztatása előttről tartotta meg a nyitott polcos felsőrészű paraszti edénytartó szekrény polc nevét, mely például Milotán (Szabolcs-Szatmár m.) használatos, {371.} illetve az ország másik szögletében, a Vas megyei Őrségben a tálalupóca elnevezést (Kardos L. 1943: 119–121. kép, 193–194; vö. K. Csilléry K. 1982a: 261).

Az edénytartó asztalból magas lábakon álló szekrényt formálva, majd ezt egy fölébe emelkedő polcrendszerrel megtoldva, alakította ki az edénytartó szekrények nagy hatású alapformáját a 14–15. században kibontakozó németalföldi és francia bútorasztalosság. Míg a 14. századból csupán szűkszavú említései vannak az edénytartó szekrénynek, 1415 körül már ott látható a képe a Limbourg testvérek által Jean de Berry burgund herceg megbízásából készített, „Trčs Riches Heures” néven ismert imádságoskönyvnek a hercegi étkezést bemutató, januári lapján (lásd pl. Hansen, W. 1984: 199). Igaz, itt a három polcot borító aranyedények tömege és a bútordarab lapját fedő fehér terítő eltakarják magát a szekrényt, de a 15. század második feléből már több eredeti példánya – köztük nem egy igen pompás darab – is fennmaradt (Feulner, A. 1927: 45–47. kép, 57–61; Windisch-Graetz, F. 1982: 123–127., 163., 168. kép, 80–82, 87–88; lásd még pl. Hinz, S. 1989: 128., 135–136. kép, 19; Kaesz Gy. 1994: 193., 198. kép, 74).

Az így létrejött luxusbútor különösen alkalmasnak bizonyult tulajdonosa anyagi erejének érvényre juttatására. Érthető, hogy kialakulásának körzetében gyorsan terjedt; ezt tükrözi a szakirodalomban oly sokszor említett, a polcok számát az azt birtokló rangja szerint meghatározó szabályozás (lásd pl. Vadászi E. 1987: 57). Nem csupán polgárok igyekeztek szert tenni ilyen presztízsbútorra, de tehetős parasztcsaládok is. Már az 1510 körüli években megörökített egy ilyen, habár egyszerűbb, de megfelelően kiképzett példányt egy parasztház belsejébe bepillantást nyújtó jelenet, nevezetesen a németalföldi Bruggéban (Bruges, Brügge) készült ún. Grimani-kódex február hónapot bemutató lapja. Itt az edénytartó szekrény a lakás tűzhellyel szemközti falánál figyelhető meg. Fölső része nyitott elejű, polcán egy zöld cserép- és egy barna, talán rézkancsó áll (lásd pl. Bloesch, H. 1935: II. t.; Hansen, W. 1984: 30. kép). Megjegyzendő, a Grimani-kódex egyes képeire, így erre is, erősen hatottak a már említett, száz évvel korábbi, Limbourg testvérek-féle imádságos könyv kompozíciói. Az edénytartó szekrényt illetően azonban hozzá kell tenni, hogy ilyen a korábbi műben megjelenített parasztházban még nem látható (lásd pl. Hansen, W. 1984: 27. kép). Megtalálható viszont ezen szekrény a parasztházat is bemutató jelenet további, 16. századi változatai közt. Egy 1520–30 körüli, szintén bruggei miniatúrán a szekrény polcára kitett kancsó közelében egy nagyobb tál is van, úgy tűnik, mindkettőt fémedénynek kívánta ábrázolni a mester (Hansen, W. 1984: 28. kép). Parasztházbeli edénytartó szekrényre más, 16. századi németalföldi művészi alkotásról, festményről, rézkarcról szintén idézhető példa (Weyns, J. 1974: 131–132. kép).

Az edénytartó reprezentatív szekrény paraszti használatának terjedését jelzi, hogy abban a jellemzésben, amelyet Thomas Harrison 1587-ben Anglia leírásának szentelt munkájában a tárgyi környezetnek, a háznak és lakásnak a 16. század folyamán végbement modernizálódásáról nyújt, az olvasható, hogy „még az alantasabb kézművesek és sok gazdaember is nagyrészt megtanulta a módját, hogyan rakja meg almáriumait fémtálakkal, evőeszközökkel” (Kulin K. 1964: 200).

Úgy tűnik, Európa az előbbieknél keletebbre eső – kedvezőtlenebb viszonyok közt élő – részein általában nehezebben alakult ki igény és lehetőség a közrendű népességnél arra, hogy bemutatásra is alkalmas edénytartó szekrényt állítson be a lakásába. A tehetősséget jelző edényféle kirakásához több más, olcsóbb, egyszerűbb megoldás is kínálkozott. A sok nyitott polccal rendelkező szekrény így végül csak korlátozottan talált befogadásra.

{372.} Ezzel szemben a zárt élelmiszertartó szekrénynek itt is – mint másutt – számos változata vált széles körben használatossá, köztük középkorból öröklött formák is; edények puszta tárolására ezek is alkalmasak voltak. Svájcban, a francia reneszánsz buffet hatására alakult ki egy jellegzetes, nyitott középrészű szekrény, mely a szomszédos német és osztrák terület falvaiban is elterjedt; ezen edények bemutatására is lehetőség volt. Ilyenféle megoldást, nyitott középrészt, a polgári ebédlőszekrényektől ösztönözve, másutt is kialakítottak a tárgyalt csoportba tartozó szekrényeknél (Deneke, B. 1969: 285–291., 295–306. kép, 32, 124–130; Beitl, K. 1976: 27. kép, 19).

Ami a nyitott polcos edénytartó szekrényt illeti, az Németország nyugati részén a 16. században ritkán ugyan, de már megjelent parasztházakban is. A gyakran dús faragásdíszű emlékanyag azonban inkább csak a 17. századtól történő fokozottabb falusi terjedést dokumentálja – ekkor már helyenként a kelengyébe adottak közt is előfordult (Heine-meyer, E.–Ottenjann, H. 1978: 9, 27–28, 46–47, 76–82, 93). A nyitott felsőrésszel ellátott, reprezentatív kialakítású edénytartó szekrénynek van másik, szigetszerű megjelenési területe a németségnél: Szászország. Itt azonban, az ebédlőszekrény formájú változattal párhuzamosan, már csak akkor gyökeresedett meg, a 18. század folyamán, amikor az előbbi vidéken hovatovább divatjamúlttá lesz és a 18. század második felétől fogva ki is szorítja a Hollandia felől érkező, üvegezett edénytartó szekrény. A szászoknál elterjedt mindkét változat fenyőfából készült, festett virágozással (Ritz, J. M.–Ritz, G. M. 1968: 50–51. kép, 50). Ilyen, nyitott vagy pedig zárt felsőrészű szekrények, szintén virágos festéssel borítva, a 18. század közepétől a cseh és a morvaországi parasztsághoz is eljutottak (Johnová, H.–Staňková, J.–Baran, L. 1989: 15., 53., 64., 81. kép, 43). Ugyancsak elterjedtek Lengyelországban, de az ottani falvakban már csak többnyire a 19. század közepétől, díszítésük itt is festett virágozás (Reinfuss, R. 1977: 153–161., 168. kép, IV–V., XXXIV. t., 189–198).

Magyarországról az ezt a tárgyat illető, legkorábbról ismert adataink a 15. századból valók. Ezek azonban mind Mátyás király nevezetes ilyen, drágaságokkal megrakott, a külföldi követek csodálatát kiváltó alkalmatosságairól szólnak (lásd pl. Szabolcsi H. 1954: 19; Vadászi E. 1987: 94).

Ez a presztízsbútor korán általánossá válhatott a nemesség udvarházaiban, miként ezt a pohárszéket említő adatok már a 16. századra nézve mutatják (Radvánszky B. 1879–96: I. 20, II. 52, III. 127, 148). 1668-ban, 1681-ben kászoni lófő székely családoknál is említik (Imreh I.–Pataki J. 1992: 322).

Mindazonáltal úgy látszik, nem csupán a lakás vendéglátásra kijelölt részében helyeztek el ilyen szekrényt. Abban a latin–magyar szójegyzékben ugyanis, amelyet Szikszai Fabricius Balázs, a sárospataki iskolában 1561–76 közt, tanári működése során, a magyarországi viszonyokra alkalmazva állított össze, fogalomkörök szerinti csoportosításban, nemcsak az Ebéllö vagy vaczorállo ház berendezési tárgyai közt található meg a pohár szék, de az edényfélékről, különösen a konyhaiakról szóló fejezetben is, talán konyhai bútorként közéjük iktatva (Melich J. 1906: 70, 87). Bazin (v. Pozsony m.) várának 1586-ban történt összeírásában valóban feljegyzésre került a konyhában egy „Alma-rium fazek tharthany” (Radvánszky B. 1879–96: II. 62). A 17. századi soproni polgárházak leltáraiban is többször említettek élelmiszeres almáriumot (Almer), illetve élelmiszeres vagy konyhai szekrényt (Kasten), a konyhában vagy a kamrában (D. Askercz É. 1976: 115, 118–119, 121). Ezekéhez hasonló funkciót sejtet egy háromszéki adat 1716-ból, {373.} mely szerint egy festett pohár székben „két hólyagos csupor, két hólyagos fazék, egy rosz compona (mérleg), egy mázas zergős korsó” találtatott (Cs. Bogáts D. 1943: 118).

Megjegyzendő, a konyhai szekrény is szolgálhatta a reprezentációt, amennyiben tetszetős elrendezésben, megszemlélésre érdemesített edényfélét raktak ki rá. A látogatók ugyanis a konyhát is felkeresték, sőt ettől ösztönözve a 17–18. században Hollandiában és Németországban divatba jött díszkonyhákat létesíteni, pusztán a tárgykészletek bemutatására. Azonban a használatban levő konyhát megjelenítő ezen korbeli ábrázolások is mind olyannak mutatják be azt, ahol állandóan számolnak a váratlan vendéggel. Mindenesetre a tárgyak, főként fémtányérok sorozatai, többnyire falipolcokon sorakoznak, szekrényféle ugyanis, a füstelvezetés elégtelen volta miatt, korábban még ritka volt a konyhákban (Wilckens, L. 1978: 12., 61., 104. kép, 40, 54–55; Benker, G. 1984: 37; 1987: 27–28).

A szobabeli pohárszékkel kapcsolatban érdemes felfigyelni rá, hogy ennek zárt alsó részét az úri háztartások alighanem már kezdettől igénybe vették textília, asztalnemű eltevésére. Ez olvasható ki például abból a Nádasdiak számadásai közt, 1554-ben, utazások idején többször ismétlődő tételből, melyben „az poharszekbeli ruhanak mosasatol” címmel jegyeztek fel kiadásokat, több-kevesebb asztalkendőt, abroszt, törülközőt és tányértörlőt sorolva fel (Belényesy M.–Gáborján A. 1959–60: II. 222, 226, 227, 230). Ugyancsak asztalneműt tartottak az almáriumban, edény mellett, a 17. században Kolozsváron (Jakó Zs. 1957: 383).

A városiak által történt elfogadás nyomán (erre lásd még pl. Zoltai L. 1936: 8) a pohárszék eljutott falura is. Az erdélyi szászoknál, mivel az új típusú bútordarabot magyar közvetítéssel ismerték meg, poarszek és hasonló neveken terjedt falun (Roth, V. 1907: 10297, 4; 1908: 192). Más tárgyról átörökített, régebbi nevet is alkalmaztak rá, így nehéz megítélni, hogy az 1574-ben Keresztényfalván (v. Brassó m.) Lucas Böstentől hagyományozott régi, csúnya Schüsselramp és egy festett Schüsselrump vajon ezt a bútort jelölte-e már (Capesius, R. 1977: 106). Mindenesetre az eddigi ismeretek szerint az egykori Magyarország területéről parasztházból fennmaradt legkorábbi, 1694-ből datált edénytartó szekrény, mely a régebben mezővárosi rangú Barcarozsnyón (v. Brassó m.) őrződött meg, valójában egy nagyobb városból ide átszármazott objektum. A rajta látható virágos átfestés történhetett esetleg helyben, de az alsó rész két faragott hermapilasztere egyértelműen tanúskodik arról, miként azt Roswith Capesius, a tárgy publikálója megállapította, hogy ez a pohárszék eredetileg valamely városi patrícius részére készült (Capesius R. 1983: 37–38. kép, 38; vö. uő. 1977: 107–108, más évszámolvasattal; lásd még K. Csilléry K. 1985a: 185).

HASZNÁLATA A 18–20. SZÁZADBAN

Magyar mezővárosok és falvak lakosságától a 18. századtól vannak adataink edénytartó szekrény használatára. Ekkortól már a fennmaradt emlékanyag bizonyítja mindennél inkább az alkalmazását. Különösen figyelemre méltók a székelyföldi, szépen faragott, könnyed áttört és vésett mintázatú példányok, melyek megalkotói az úri-polgári előképet nagyon eredeti módon fogalmazták át; ezek mindeddig még nem kaptak érdemi tárgyalást. A Szentegyházasfaluból (v. Udvarhely m.) származó egyed 1763-ból datált (Ortutay Gy. 1941: II. 62; K. Csilléry K. 1972: 25. rajz, 48), egy másik, ismeretlen helyről való rokon darab 1782-ből (Bănăţeanu, T.–Pauncev, M.–Bongiu, A. 1971: 58. kép). Egy {374.} kénosi (v. Udvarhely m.) példány is nagyjából az előbbi kettővel lehet egykorú (Malo-nyay D. 1907–1922: II. 310. kép, 185). A későbbiekben azután az edényes szekrényeknek ezen a változatán is háttérbe szorította már a műves faragást a színességével jobban ható virágozás (ilyen példány képe: Kardalus J. 1982: 22). A 19. században végleg diadalmaskodott a festett dísz, ahogy általában a falusi szobák vendégfogadást is szolgáló részének bútorainál. Székely asztalosmesterektől számos 19. századi – 20. század eleji jeles, nemegyszer igen gazdagon virágozott példánya maradt fenn és mellettük egyszerűbbek is, szobabeliek és konyhában használatosak egyaránt. Akadnak köztük az úri-polgári ebédlőszekrényekhez hasonló, csak középütt nyitott almáriumok, kasztenek is, másrészt pedig fölül több polccal ellátott álló tálasok (Malonyai D. 1907–1922: II. 317–318, 322, XXI. kép, 187–188; Kós K. 1972a: 22. rajz, 32–33, 48–49. közti t.; Kós K.–Szentimrei J.–Nagy J. 1972: 108, 137–141, 148; Domanovszky Gy. 1981: II. 70). Ám az utóbbiak közt a legpompásabb daraboknak is, akárcsak a szerényebbeknek vagy a lényegében díszteleneknek, egyaránt a polcaikra kirakosgatott tányérok voltak legfőbb ékességeik. A tányérokkal teli polcaikkal a mennyezetig felnyúló széki (v. Szolnok-Doboka m.) tálasok ezt különösen jól példázzák.

Ne feledjük azonban, hogy korábban edénytartó szekrény beszerzését nem engedhette meg magának minden család, de még számos falu egész lakossága sem. Ám a kulturális érintkezések beszűkült voltát is jelzi az a tény, hogy az ilyen funkciójú szekrények korábbi, 18–19. századi térnyeréséből jelentős területek maradtak ki.

Az Alföld esetében a nagy asztalosközpontokban – különösen Debrecenben, Nagyváradon – működő készítők befolyása igen erős volt, és révükön olyan változatok tudtak elkerülni már a 18. században az általuk ellátott vidéken akár a falvak gazdag parasztságához is, amelyek az idézetteknél pontosabban követték az érvényben levő korstílust. Ilyenek voltak az üveges felsőrészű kredencek – ilyen a Komádiból már említett kadru is –, illetve a hasonló, de zárt felsőrészű almáriumok, mint a szatmári Felső-Tisza-vidékről említett példányok. Emellett használatos volt itteni konyhákban is – az előbbieknél szélesebb elterjedéssel – a fölül nyitott polcokkal rendelkező almárium vagy a benne leginkább tároltak után nevezve, tejes, ez virágozott is lehetett (Deli E. 1989: 224. kép, 153–154; Bellon T. 1987: 504. kép, 371; K. Csilléry K. 1990: 116. kép, 115). Egy orosházi gazdaház akkoriban már régimódinak számító berendezésű szobájában látható a régi kredenc jellemző elhelyezési módja, a Veres Józseftől 1886-ban közölt felvételen; ezt a díszbútort ugyanis a tisztaszobák főhelyére volt szokás állítani, ahogy másutt a sublótot vagy valaha a menyasszonyi ládát (Veres J. 1886: 32–33).

A Duna-Tisza közén és a Dunántúlon edényes szekrény beállítása a szobába kivételesnek látszik. Igaz, az úri-polgári otthonokban is ritka az ilyen tárgyforma. Bátky Zsigmond jobb módú parasztszobák bútoraként Szentgálról közli, hogy a sublótra üveges szekrényt állítottak fel (Veszprém m., 1906: 48. t., 158). Vajkai Aurél beható szentgáli kutatásai szerint ez ott „csak régi nemzetes háznál volt”, hozzátéve, hogy „nagy becsben tartották” (1959: 238).

A legáltalánosabb ezeken a vidékeken, hogy a konyhában kapjon reprezentációs szerepet az edénytartó szekrény, így a pitvarban, a ház bejárata és a szoba ajtaja közti kis falszakasznál felállítva. Ezeknek a szekrényeknek a felépítése nem a már említett, végső soron szobai bútorra visszamenő darabok formáját követi. Jellemzőjük az aszimmetrikus beosztás, az, hogy baloldalt egymás fölött fiókok vannak, míg a másik, nagyobbik részt {375.} foglalja el a szekrénytér, általában egyetlen ajtóval. Elvétve előfordul ez a típus az Alföldön is, így a nyíregyházi szlovákoknál, a tirpákoknál (Bodnár Zs. 1989: 4. kép), de általánosabb az ország nyugati felében.

Ez a konyhai szekrénytípus a délnémet területről való. Stájerországból már 1665-ből van emléke (Hänsel, V. 1979: 26–27; továbbiak pl: Wagner, E. 1983: 165–168. kép, 21). Ott az ilyenek szokásos dísze a dekoratív, gyakran virágos festés volt (lásd még Deneke, B. 1969: 289–290. kép; Fuger, W. 1975: 29, 94). Az ekként felépített konyhai szekrények a 19. századra Csehországban is meghonosodtak (Johnová, H.–Staňková, J.–Baran, L. 1989: 108. kép). A délnémet területen a konyhaszekrények ily módon való kialakítását a polgárság is elfogadta. Lehetett tehát szabályos konyhakredencnek ilyen alja, amihez fölsőrészként üveges szekrény csatlakozott (Benker, G. 1987: 207. kép).

Magyarországra talán az asztaloslegények vándorlásai során szerzett ismeretekkel jutott, és a konyhák modernizálásával kapott polgárjogot. A hazai parasztságtól ismert példányok a 19. század második feléből és a 20. századból valók. Kivitelezésük lehetett a polgári korstílushoz igazodó, az ajtajuk például neorokokó jellegű keretezésű – ilyen, többek közt az említett, nyíregyházi tirpák családtól származó példányé –, ahol pedig dívott még a virágozás, ott annak szellemében kaptak ezek is festett díszt. A hazai aszimmetrikus felépítésű edényes szekrények közt, úgy tűnik, kevesebb az egyetlen egységes tömböt képező tárgy, ezt a formát jobbára az ország nyugati tájain fogadták el (lásd pl. Vajkai A. 1959: 238; Fülöp M. 1975: 26, 35; Zsedényi J. 1975: 54–55). Az egytestű szekrények teteje köré is igényelhettek azonban módos helyen korlátot, az oda kiállítandó tányérok megtámasztására, így Kapuváron (Győr-Sopron m., K. Csilléry K. 1972: 16. kép). Keletebbre a kétrészes szekrények alsó fele készült az aszimmetrikus modellnek megfelelően, és ezen emelkedett a szokott tányértartó polcrendszer, így például a hartai németeknél (Boross M. 1982: 136–138).

ELTERJEDÉSE A MAGYAR NYELVTERÜLETEN

Már Cs. Sebestyén Károly rámutatott arra, miként alakult a fülkéből valódi bútor azáltal, hogy üregét kibélelték, majd ajtót erősítettek fel elé, azután egybeszerkesztették a kettőt és végül ezt az alkotmányt kiakasztották a fal felületére. Cs. Sebestyén ennek kapcsán azt a kérdést is megfogalmazta, hogyan juthatott el ez az elemi bútor a magyarokhoz, feltételezve a nyugati közvetítést, de megkockáztatva annak lehetőségét is, hogy eleink a fülkék létesítését még a honfoglalást megelőzően eltanulták (1930a: 41–46). A kérdésre adandó válasz még a mai ismereteink alapján sem könnyű, tudva ezen lakástartozék jelentős múltját, nemkülönben azt, hogy egykori alkalmazása milyen kiterjedt volt, Európán is messze túlnyúlva. Mégis az a tény, miszerint a magyar elnevezés, a fülke – {376.} illetve egyszerűen fül, ahogy ugyancsak nevezték – finnugor eredetű, amellett szól, hogy népünknél a vakablakok ismerete régi lehet. Ilyen fülkék kialakítása, ahol a fal alkalmas volt erre, egészen a közelmúltig gyakorlatban maradt (Viski K. 1941: 245–246; K. Csilléry K. 1972: 2. kép, 46–47; 1982a: 18., 48., 108., 111., 161–162. kép, 38, 205–206, 261).

Másról vall az asztalos készítette népi faliszekrénynek a deákos műveltségből eredő téka neve, hasonlóképp a nyelvjárásokban erre a tárgyra használatos más, összefoglaló szekrény elnevezések, mint almárium, kászli, amihez hozzá kell venni, hogy a házilag barkácsolt ilyen alkalmatosság is falialmáriom, szegletalmáriom nevet visel, így Göcsejben (Gönczi F. 1914: 424–425). De magát a falba vágott fülke elé helyezett ajtós deszkalapot is falitéka, faliszekrény néven emlegetik, mint például Vargyason (Kós K. 1972a: 27) vagy tékaboríték a neve (lásd a 15. sz. színes képen), mint Homoródalmáson (K. Csilléry K. 1972: 13. kép, XI. t.). Mindez arra látszik mutatni, hogy a faliszekrény lényegében már kialakult bútorként érkezett hozzánk és falun is így honosodott meg, különböző közvetítések útján, majd pedig ezt követően lett a fülkék járulékává.

A tékáknak a parasztság körében való meggyökeresedésének feltehető idejére már Cs. Sebestyén Károly következtetett, az újkori népi, különösen egyes székelyföldi példányok középkorias jegyeire alapozva, s megállapításait a későbbi kutatás is elfogadta. Eszerint a tékák keskeny, magasra felnyúló ajtaja gótikus formaeszményt követ. Ami az előzményeket illeti, a Felvidéken és Erdélyben a 15. századból több faliszekrény is fennmaradt, melyeken az ajtó a későbbi népi tékákéhoz hasonló formaadású, köztük faluról – egyházi alkalmazásból –, Hervartóról (v. Sáros m.) és Malompatakról (v. Szepes m.) származók (Kovalovszki J. 1980: IV., 24., 29. t., 11–13, 25, 27–28). Az újkori parasztházbeli tékák további korai eredetű eleme az ajtón gyakran alkalmazott, rácsozással lezárt, kisebb-nagyobb nyílás. Egyes 18–19. századi tékák festett, kanyargó indás mintája ugyancsak a gótika egy jellemző díszítőornamensének felel meg.

Valószínűnek látszik tehát, hogy Magyarországon a falusi lakosság körében az asztalosok készítette tékák elterjedése az ugyancsak tőlük beszerzett kelengyés ládákéval közel egy időben, még a török terjeszkedés, háborúskodások és az ország szétszakadása előtt megindult. Hiszen a parasztház két-három helyiségessé bővülése már a 14–15. században kezdetét vette (Szabó I. 1969: 41–42), ami megteremtette a lehetőségét a bútorállomány bővítésének és modernizálásának, egyben ösztönözve is azt (vö. K. Csilléry K. 1972: 47; 1991a: 503–504, 506–507).

HASZNÁLATA EURÓPÁBAN

A szomszédos országokban megőrződött emlékanyag szintén erősíteni látszik a Cs. Sebestyén Károly által adott kormeghatározást. A faliszekrény ilyen korai, falusi, hihetőleg paraszti használatának – nálunk sajnos hiányzó – tanúja például egy keskeny, hosszúkás, két ablak közé beiktatott tékaajtó, mely tulajdonképpen fülke ajtaja, mivel beépített darabja egy kisméretű szoba 1500 körül létesült falborításának. Ez a szobafal és a hozzátartozó mennyezet a dél-tiroli Puster-völgy Rasen falujából (ma: Olaszország) való. Készíttetőjét a kutatók szerény viszonyok közt élt személynek ítélik, aki feltehetőleg parasztgazda volt, akárcsak a legutolsó tulajdonos; hozzáteendő: fával borított falú szobák 1500 után váltak általánosabbá ezen vidék parasztságánál, a faházak kőépületre való felcserélését követve (Gschnitzer, H.–Menardi, H. 1986: 16, 23–25). Tanulságos ennek a {377.} ritka emléknek az összehasonlítása két másik falifülkével, ezek egy 1520-ig működött úriszék tárgyalótermének a 15. század első felében csináltatott falborítása tartozékai voltak; az épület a Rasennel azonos völgyben fekvő Niederdorfban állt. Ezeket a fülkéket is két-két ablak közötti falszakaszba iktatták be, polcaik azonban szabadon maradtak, ajtó nem készült az elzárásukra. A raseni fülkeajtóval szemben viszont – mely az egyszerű, egyenes vonalú keretezésen kívül minden díszt nélkülöz – a két niederdorfi fülke széles keretét, jól érzékeltetve az ítélkező uraság lehetőségeit, dús és változatos, gondosan faragott mintázat díszíti (Gschnitzer, H.–Menardi, H. 1986: 18–19; Colleselli, F. 1978: 3. kép, 31).

Nem kevésbé figyelemre méltók számunkra a faliszekrények szobán belüli elhelyezését illető csehországi adatok. Ezek részben városiak; így az északon fekvő Liberec (Reichenberg) egyik kereskedője üzleti könyvében szerepel 1560-ban és 1562-ben „sarokbeli házikó”, majd később ugyanolyan rendeltetésű almer (Krüger, F. 1963: 543). De már 1580-ban egy morva faluban, Mĕřinában egy szabó lakásában is feljegyzésre került armarka „az asztalnál”, sőt 1611-ben egy negyedtelkes jobbágy házában is – Jaromĕřic faluban szerepel „sarokbeli zöld almárka” (Večerková, E. 1994: 33–35).

Mindezek az adatok megerősíteni látszanak nem csupán azt, hogy a téka a feltételezett korai időszakban jutott el a magyarországi parasztházakba, de valószínűvé teszik azt is, hogy nálunk szintén eleve a végleges helyére, a lakásnak az asztal mögötti szögletébe szerelték a falra, oda, ahol a későbbiekben, egészen a 19–20. században bekövetkező rangvesztésig, megszokott helye volt. Ott lehetett látni még néhol a jelen század elején is, így, a példákat a magyarok lakta terület két szélső sávjából választva: a Zala megyei Rózsaszegen (Malonyay D. 1907–22: IV. 566. kép) és az egykori Csík megyei Gyergyó-alfalun (Malonyay D. 1907–22: II. XIX. t.).

Arra, hogy az átvétel idején az iskolázott, a példaadók közé számítható társadalmi réteg tagjainál is ez volt a faliszekrények szokásos elhelyezése, polc szavunk egy korai adata figyelmeztet. Ez az említés az „Asztalra és tartozékaira vonatkozó szavak” közt található a legkorábbról teljességében fennmaradt két latin–magyar szójegyzékben, az 1380–1410 közt másolt Besztercei Szójegyzékben (Finály H. 1892: 63) és az 1400–1410 közti Schlägli Szójegyzékben (Szamota I. 1894: 79). Ezek közös eredetijét pedig, magyar helyesírásuk alapján megállapíthatóan, még a 13. század elején fogalmazták (Kniezsa I. 1952: 94). Azt, hogy milyen formájú tárgyra utalt az asztalhoz tartozók közé sorolt polc esetében ennek a tulajdonképpen iskolai, latin nyelvű társalgási gyakorlathoz készült szószedetnek a megalkotója, azt a polc előtt álló középkori latin szó, a tristeca világosítja meg számunkra. Ennek a jelentése ugyanis: „háromszintes”; a polc szóval jelölt berendezési tárgy tehát egy hárompolcos, ajtó nélküli faliszekrény lehetett.

Hozzátehető, hogy 1549-ben Podmaniczky Ráfael szucsai (v. Trencsén m.) várában is felemlítődik egy régi armarium az asztal mögött (Lukinich I. 1937–43: IV. 209). Nem szabad azonban elfeledkeznünk arról, hogy az ún. sarkos berendezés vagy diagonális rendszer és ezzel összefüggésben a lakóhelyiség meghatározott szegletének a fenntartása a szertartásos cselekményekre, vendéglátásra, közös étkezésre csak bizonyos földrajzi térségben, Közép-, Kelet- és Észak-Európában terjedt el – a magyarok is hihetőleg megismerték már a négyszögletes házzal együtt, a honfoglalás előtt. Az, hogy a polcot, tékát legfőként ebben a különös becsben tartott lakásrészben helyezzék el, szintén Európának ezekre a területeire korlátozódott (K. Csilléry K. 1982a: 272–274, további irodalommal).

{378.} Faliszekrényt, tékát azonban másutt is használtak Európában, ám a lakáson belüli elhelyezésük nem mutat törvényszerűen érvényesülő megkötéseket. Az viszont figyelemre méltó, miként például 14–15. századi olasz ábrázolásokból megállapítható, hogy nem csupán egyszerű hajlékokban, de korszerű, sőt elegáns berendezésű polgári lakásokban is lehetett falba vágott fülke, de ugyanígy asztalos készítette, falba beillesztett nyitott vagy zárható szekrényke is, nemkülönben falra felfüggesztett téka. Ezekben egyaránt helyet kaphatott használati vagy díszedény, könyvek és sok más egyéb. Érdemleges reprezentációs szerepet azonban ezek nem kaptak, és láthatóan a bennük elhelyezett tárgyaktól sem vártak el megkomponált rendet (Thornton, P. 1991: 200., 219., 221., 253., 255., 273., 291., 293–294., 355., 361–362. kép, 239–240; K. Csilléry K. 1982a: 133., 161–162. kép, 261).

15–16. századi közép-európai ábrázolásokon inkább lehet példát találni arra, hogy a nyitott – vagy nyilván szándékosan nyitva tartott ajtajú – faliszekrényt a polgár értéktárgyai bemutatására használja fel, ám az egyházi fejedelem asztala közelében felfüggesztett nyitott téka polcain is ünnepélyes, vendégváró, pedáns rendben függnek az ezüst- vagy ónkancsók és támaszkodnak hozzájuk a tányérok, sőt ugyancsak nagyságrendbe rakva állnak egy másik tékán a könyvek, miként ez utóbbit id. Lucas Cranachnak Albrecht von Brandenburg kardinálisról Szt. Jeromosként 1525-ben festett képe példázza (lásd pl. Hinz, S. 1989: 99., 166. kép).

Emellett kialakult a faliszekrénynek olyan változata is, amely alkalmasnak bizonyult kézműves műhelyek berendezési tárgyának: egy falra akasztott, nyitott, sokpolcos tároló-alkalmatosság. Ennek tanulságos bemutatását kapjuk a Krakkó város statútumait tartalmazó, 1505 körül készült Baltazar Behem-féle kódexben. Az ott ábrázolt cipészműhely nyitott fali tárolójának polcai sámfákkal és kész cipőkkel rakottak, az asztalosműhely két, keskeny és magas, ajtó nélküli faliszekrénykéje pedig szerszámokkal, akárcsak egy hasonló formájú nyitott állószekrény is, hozzátéve, hogy a fegyverkészítő műhelyben viszont ajtóval felszerelt falifülke látható (Ameisenowa, Z. 1961: 8., 14., 29–30., 42. kép, III. t.; az asztalosműhelyt lásd: Vadászi E. 1987: 2. t.).

A faliszekrény végül, másféle reprezentációs bútorok előretörésével, az úri és polgári lakáskultúrában nem tudott komolyabb és tartós jelentőségre szert tenni. Így a köznépnél meghonosodott változatokat a bútorművészet stíluscserélődései csak kevéssé érintették.

HAZAI ALKALMAZÁSA A 18–20. SZÁZADBAN

Nálunk a legnagyobb újítást a sarokszekrényeknek a Franciaország felől a 18. században érkező, ott a rokokó idején kiérlelődött divatja hozta (Szabolcsi H. 1972: 96). A köznép számára is termelő, iskolázott asztalosok a háromszög keresztmetszetű és az asztal mögötti szögletbe pontosan beillő formát sokfelé megkedveltették. Ilyen lehetett már a Debrecenben Sas Istvánné hagyatékában 1740-ben feljegyzett „szegletbe való ujj almáriomottska” (Varga Gy. 1988: 109). Korábban a „szegletbe való”, falra akasztott vagy pad szegletébe állított szekrényke négyszögletes keresztmetszetű volt – külföldön is, így német területen (lásd pl. Deneke, B. 1969: 296–297. kép, 125–126). Azt a feltevést, hogy az 1740-ben említett új almáriomocska már újszerű kialakítású lehetett, egy eredetiben fennmaradt és igen közeli, 1752-es évjelzésű tárgy támogatja: egy nagy valószínűséggel Debrecenben készült, virágos festésű saroktéka; ennek tulajdonosa egy {379.} egyeki (Hajdú-Bihar m.) gazda volt (Deli E. 1989: 238–239. kép; Varga Gy. 1988: 8. kép, 106, 109). Azt pedig, hogy ez az új tárgyforma ekkor már szélesebb területen elfogadásra talált, egy a következő évből, 1753-ből megőrződött, sarokba illő almárjom jelzi, egy mezőkövesdi módos parasztcsaládtól; ennek virágozása miskolci asztalosmesterre vall (K. Csilléry K. 1969: 76–78; 1972: XVI. t., 29; 1975a: 590–591).

Minden újdonsága ellenére, a saroktéka mégsem tudott sehol általánossá válni. Ezt például Debrecen környékéről is számos, az 1752-ben készültnél jóval későbbi, múlt századi, a hasáb forma melletti kitartást jelző példány tanúsítja (Deli E. 1989: 225., 227–228., 243., 246. kép). A tárolótér az ilyenekben mindenesetre jobban kihasználható, mint a háromszögletű polcos szekrénynél. Az asztalszeglet egyik falára függesztve, ezek a hagyományosabb alakú tékák a belépőnek is inkább szemre estek. Ennek tudatában festették fel egy a 19. század második felében, Csongrád városában készült palackos, nyitott téka oldalfalára a megfeszített Krisztus virágkoszorúval övezett képét (K. Csilléry K. 1990: 130–131. kép, 150).

A téka soha nem került be a kelengyebútorok közé, így azután szemben a kiházasításkor adandókkal, ennél nem szorította a készíttetőt az újítás kényszere. Egy a házbeli szentsarokba beillesztett tárgyat komoly ok nélkül – mindaddig, amig tiszteletben tartották a rendet, hogy annak ott a helye – nem cseréltek. Ez magyarázza a tékák formaadásában és itt-ott a díszítésükben sokfelé megnyilatkozó konzervativizmust. Másrészt viszont újítási hajlandóság esetében nem is kellett másokhoz, többségi elvárásokhoz oly módon igazodni, mint a kelengyebútorok csináltatásánál. Így hát nagyon régies darabok mellett a tékák közt sok az egyedi ötletből született, amely nem vagy alig terjedt el, esetleg csupán egyetlen közösségben kapott polgárjogot. Ilyen sajátos, az edénytartó szekrények ihletése nyomán megalkotott darab egy Vargyason (v. Udvarhely m.) 1859-ben készült falialmá-rium vagy falitálas, ezen az alacsony szekrénytest fölé két tányértartó polcot csinált a mester, a szekrény alatti részre pedig fogakat tett, bokályok felaggatásához (Kós K. 1972a: 22. kép, 32–33. lapok közötti és 48–49. lapok közti tábla, 27).

Nem kevésbé egyedi a Kapuváron (Győr-Sopron m.) létrehozott és elfogadottá vált, a 19. század második felétől ismert megoldás, a téka beépítése a sarokpad szegletébe. Ennek az összekapcsolásnak köszönhetően viszont itt a tékák szentsarokbeli elhelyezésének gyakorlata az országosnál jóval későbbig tolódott ki; itt ugyanis az első világháborút követő időkben is készültek még tékával egyesített sarokpadok. Másféle kombináció is előfordult, nevezetesen a Mária-háznak, mely Kapuváron szinte elmaradhatatlan tartozéka volt a szentsaroknak, a beépítése a sarokpadba, a téka helyére.

Ami a Mária-házat illeti, ez maga is a tékák továbbalakításának tekinthető. Olyan, szentsarokbeli elhelyezésre méltó, asztalos készítette szekrényke volt ez, mely arra szolgált, hogy befogadja valamely Szűz Mária kegyszobor vagy kegykép zarándoklatról hozott másolatát. Kapuváron a Mária-ház a padba épített szekrényke fölött helyezkedett el és ahhoz igazodva, saroktéka formára készült. A Mária-házak belsejét nagy gonddal díszítették, főként művirággal, de helyenként, így Kapuváron is, szokásban volt családi ünnepek becses emléktárgyait, búcsús apróságokat ráilleszteni a Mária-szobor számára varrt öltözetre vagy odatenni mellé. A magyarországi Mária-házakkal rokon emlékek, szobrokat, kegytárgyakat őrző, házi ájtatosságot szolgáló szekrénykék természetesen más országokban is előfordulnak. Mégis figyelembe véve, hogy nálunk kizárólag a Mária-kultuszhoz kötődnek és hogy túlnyomórészt a szentsarokhoz kapcsolódnak, a magyarországi {380.} emlékeket egyedülállóknak kell mondani. A barokk vallásosságtól indítva, paraszti gyakorlat hozta őket létre, amennyire megítélhető, a 18. századdal kezdődően. Általánossá mindazonáltal a magyar katolikusság körében sem váltak (K. Csilléry K. 1965: 214–216; Fél E.–Hofer T.–K. Csilléry K. 1969: 94. kép, 15; Varga Zs. 1970: 125–126; 1974: 462, 464; Verebélyi K. 1993b: 171–177). A hazai előzmények közt ott vannak az előkelő családok szekrénykébe zárt ereklyés szentképei. Egy ilyent a gróf Lázár família szent-demeteri (v. Udvarhely m.) kastélyában 1744-ben felvett leltár így említ: „üveg tekába valo fris kisded kép, apácza munka” (Szilárdfy Z. 1984: 17; Verebélyi K. 1993: 125).

Míg katolikus parasztházaknál Szűz Mária-szobrot őriztek tékába illesztve a szentsarokban, protestáns helységekben a téka a Biblia, zsoltároskönyv, kegyes olvasmányok és istóriák, iskolakönyvek helye volt, így például a református Hódmezővásárhelyen (Kiss L. 1943: 266), a Nagykunságban és másutt az Alföldön (Györffy I. 1909: 77). A nyitott tékák polcára díszül edényt – módosaknál óntányért – is feltettek, az ajtóval zártba meg pálinkát, orvosságfélét és apróbb, féltett holmit raktak el. A könyvekről kapta a téka az evangélikus Békés megyei szlovákoknál a kniharna, könyvszekrény nevet (Vajkai A. 1974: 177) és hasonló értelmű nevét a hartai németeknél (Fél E. 1935: 16).

A téka azonban még így sem jutott el minden hajlékba. Házilag is kevés helyen vállalkoztak rá, hogy ilyent barkácsoljanak, legalábbis nem a ház tiszteleti szegletébe illőt. De hát a téka nem volt eredendő tartozéka a szentsaroknak, csupán utólagos járuléka. Szegényebb vidékeken presztízstárgy lett belőle, amivel a falu egy-két tehetősebb családja dicsekedhetett csak, ahogyan az a Nógrád megyei Maconkán is volt, sőt valószínűleg másutt is a Palócságban. Így tudják ezt a visszaemlékezések, és ennek az írásos adatok sem mondanak ellent (K. Csilléry K. 1989: 860–861).

Az Alföldön viszont a 19. században helyenként szinte elképzelhetetlen lett volna a lakás téka nélkül; ennek köszönhető az ezen a tájon oly nagy számban, többségükben már másodlagos funkcióban és elhelyezésben megőrződött példányuk. Ezeken a helyeken a szegény családok lakásberendezéséből sem hiányozhatott; a Kiss Lajostól az előbbiekben hivatkozottak is a hódmezővásárhelyi szegény asszonyok életéről írt könyvéből valók.

Szegény parasztember által birtokolt tékát örökített meg Munkácsy Mihály ifjúkori, 1863-ban festett életképe, a Levélolvasás; ehhez a helyszíni vázlat valószínűleg Gyulán készült (Munkácsy M. 1950: XVII. t.). Az itt látható, veremházbeli kicsiny szoba még le sincs padlásolva. Ám a szűkös lakóhelyiség bejáratával szemközti falon ott lóg a kis nyitott téka. Szomszédságában feszület, szimmetrikusan elrendezett tányérkák, képek; mindez éreztette a belépővel, hogy olyan család otthonába érkezett, mely rendelkezik az elvárt legszükségesebb tárgykészlettel, és a hagyomány megkívánta rendhez szerény körülményei közt is igazodni kíván (lásd még K. Csilléry K. 1982a: 115. kép).

KIALAKULÁSA ÉS ELTERJEDÉSE EURÓPÁBAN

A történelmi adatok arra figyelmeztetnek, hogy az elsőként említett variáns, a tálasfogas tekint vissza nagyobb múltra, és az egyszerű változatot csak ennek mintájára alakították ki. A mi tálasfogasunk őse az európai középkori polgári berendezés kiegészítő bútoraként jött létre, az edénytartó szekrénynél egyszerűbb megoldásként, az értékesebb edényféle, főként óntányérok és -kancsók kirakásához. Lehetett polc az ajtó fölött, rajta egymás mellett a különféle edénnyel, melyet pusztán keskeny perem védett a leeséstől, így például a Jan van Eycknek tulajdonított, Keresztelő János születését bemutató, 1416–17-ben festett képen, az ún. Torinói imádságoskönyvben (lásd pl. K. Csilléry K. 1985b: 202–203; Hinz, S. 1989: 98. kép). Fali polcon zsúfolódik össze az ónedény a szent család szerény otthonában Klevei Katalin hercegnő 1440 körül, valószínűleg Utrechtben készült imádságoskönyvének két miniatúráján (Hansen, W. 1984: 24–25. kép).

A tárgyak jobb érvényesülésére adott lehetőséget az olyan falipolc, melyen bevágásokba szorították be vagy függőlegesen álló pöckökre borították rá nagyságrendben az ónkannákat. Mögöttük hasonlóképp, tálakat lehetett felsorakoztatni vagy más becsesebb tárgyakat kitenni. Mint Gabriel Mälesskircher Krisztust Simon házában ábrázoló, Münchenben 1476-ban festett képe mutatja, a kannapolcot alkalmazhatták az ajtó fölötti díszedény-polccal egyazon lakóhelyiségben is, módos polgári szoba reprezentációs kellékeiként – melyek mellett a padon ott állhatott, mint itt is, a rangos téka (Benker, G. 1984: 9. á., 5. kép; kannapolc további példáját lásd pl. Hinz, S. 1989: 159. kép).

A fémedény kiállítására szolgáló polcra olasz polgári otthonból ugyancsak idézhető 15. századi példa (Thornton, P. 1991: 250. kép). Úgy látszik azonban, az edénynek a szobában ily módon való szemlére tétele ott nem kapott jelentőséget. Az efféle polcot inkább a konyhában rakták fel. Vittore Carpaccio Mária születését bemutató, 1504–1508 közt festett, jól ismert képén a konyhában látható az edénytartó polc, mégpedig már azzal az ideális megoldással, hogy a kancsók felaggatására fogak szolgáljanak, melyek azonban itt a polc felső részére kerültek. A tányérok, egy sor szemben és egy sor az oldalára állítva, a kancsók alatt sorakoznak (lásd pl. Thornton, P. 1991: 56. kép).

Az ilyenféle újítások elindítóinak hovatartozását nehéz megállapítani. Annyi azonban kétségtelen, hogy az 1505 körül készült krakkói Baltazar Behem-féle kódexben már ott lóg az asztalosműhely falán, használatlanul, egy kampós fogakkal és a tányértartó deszka körül alacsony kerettel ellátott polc. Bár ezt a tárgyat már joggal mondhatjuk tányéros fogasnak (Ameisenowa, Z. 1961: 14. kép; Vadászi E. 1987: 2. t.).

{382.} Az ötletek tehát érezhetően gyorsan terjedtek, újabb és újabbakat sugallva, a presztízstárgyakat kiállítani hivatott alkalmatosság mind célszerűbbé formálása érdekében. A holland Claes Jansz Visscher 1609-ben készült metszetén – melyen polgári családot látni asztali imánál – az asztal közelében függő tálasfogas alkalmazása is megszemlélhető: alul, kampókra aggatva, kancsók lógnak, míg fönn, a vízszintes deszkán, a tányérok a korábbi módon támaszkodnak a falnak (Hinz, S. 1989: 287). A tálasfogasnak ezt a változatát több más, 17. századi holland ábrázolás is megörökítette.

A 16–17. században közben szokásossá vált Németalföld és Németország módos polgárainál, hogy végig a szoba falborítását fölülről szegélyező deszkalapra edényfélét állítsanak, így a 17. században a divatos színes fajanszot is. Gyakran az edényekből ritmikus felépítésű sorokat komponáltak, például karcsú kupákat kerekded tányérokkal váltogatva (lásd pl. Wilckens, L. 1978: 8. á., 1–2., 10–13., 32., 35–36., 38., 55–58., 68. kép; Thornton, P. 1985: 16. kép).

Ilyen, önmagában szerény berendezési tárgy esetében, melyet a művészi bútoroknak szentelt összefoglalások említésre sem méltatnak, de még a népi bútorokról szólók is többnyire alig érdemesítenek figyelemre, nem lehet pontosítani, hogy hol jött végül létre az a változata, amely hazánkban annyira elterjedetté vált, az, amelynél a tányérokat korlát őrzi a leeséstől, míg alul a fogak sorakoznak. Az ismert elterjedési terület meglehetősen szűk: az újkori paraszti emlékanyagban megvan Ausztriában – a felső-ausztriai nagygazda családok emeleti parádés szobáját, a „fölső szobát” egészen körbefuthatta (Lipp, F. C. 1986: 319–320), Csehországban (Johnová, H. 1980: 13. kép; Johnová, H.–Vĕceřová, I.–Balák, J. 1983a: 76–79. kép) és Lengyelországban (Reinfuss, R. 1977: 119–121. kép, XXVIII. t.). Míg a polgári edénytartó polcok mind dísztelenek, de ugyanígy
a német parasztság által helyenként használtak is (Deneke, B. 1969: 126–127), az osztrák, cseh, lengyel tányéros fogasok színesen virágozottak, illetve az utóbbiak esetleg faragott díszűek. Évszámmal megjelöltekről azonban az összefoglalások nem emlékeznek meg.

ALKALMAZÁSA MAGYARORSZÁGON

Ami a magyarországi elterjedést illeti, az adatok arra figyelmeztetnek, hogy tárgyunk ismerete több irányból származott át hozzánk. Ezt jelzi az a bejegyzés, amely Törcsvár (v. Brassó m.) várgondnoka 1527–1537 közti számadásaiban olvasható: „cartallo ut vocant schissel ram”, a régi olasz nyelv „keret” jelentésű cartallo szavával jelölve a latin szövegben az objektumot és a vele azonos értelmű német ram szóval értelmezve azt (Roth, V. 1908: 192). Az olasz szó, cartalus formában latinosítva, ugyanennek a tárgynak jelölésére brassói feljegyzésben szintén olvasható (Bartal A. 1901: 108). Egy magyarázó betoldásból, melyet 1534-ben a város gondnoki naplójában az asztalosmester részére két tálasfogasért történt kifizetést elkönyvelő bejegyzéshez tettek, az is megtudható, hogy az ilyen bútordarab kancsók és tálak tartására szolgált (Roth, V. 1908: 192).

Azt, hogy a magyarok körében a tárgynak régiesebb, karfa nélküli változata is használatos volt, 17–18. századi erdélyi leltárak párkányos fogas és karatlan fogas adatai jelzik (B. Nagy M. 1970: 124; EMSztT IV. 180). Szász községekben néhol a közelmúltig szokásban maradt az ilyen, a tányérok számára pusztán párkánnyal felszerelt fogasok használata, így a volt Szeben megyei Szászorbón, Kiscsűrben és Szelindeken, de az északabbra fekvő szász falvakban is, mint a volt Beszterce-Naszód megyei Kisdemeteren {383.} (Capesius, R. 1977: 26–28., 30. kép). Ezeken a fogasokon természetesen a falnak támasztották a tányérokat.

A levéltári adatok tanúsága szerint a tányéros fogas nálunk igen elterjedtté vált a 16–17. században. Gazdagon berendezett polgári otthonokban is beletartozhatott a vendégfogadásra rendelt szoba felszerelésébe. Olyan helyen is kitették, ahol pedig a vele együtt szereplő tárgyak közt több is akadt, mely származásával bizonyította a külföldi példák szoros követésének igyekezetét. A kolozsvári Stenczel Imre patrícius házában, 1637-ben, az „első nagy szobában”, ahol többek közt Németországból hozott, intarziás mennyezetes ágy állt és a falakat hét, Bécsben beszerzett, figurális díszű kárpit fedte, két hosszú és öt rövid fogast is felfüggesztettek, nyilván a kárpitok fölé, mintegy végigfutó frízként (Jakó Zs. 1957: 390). Ily módon való elhelyezésére utal az a leltár, amit azokról a „házi eszközökről” vettek fel 1605-ben, melyek Beis Sebestyén, Nagyszombat „város gazdája”, azaz városi számvevő után maradtak. Ebben az olvasható, hogy a szobában, ahol az elhunyt lakott „fogasok környös körül” (Radvánszky B. 1879–96: II. 115).

A fogas nem csupán polgárházak berendezésének lehetett része nálunk ebben a korban, hanem nemesi, sőt főúri kastélyokénak is. Így Felsővadászon (Borsod-Abaúj-Zemplén m.) 1631-ben, a Rákóczi-kastélyban az „asszony házában”, azaz az úrnő szobájában négy zöld színű fogast vettek számba (Radvánszky B. 1879–96: I. 23; lásd még pl. B. Nagy M. 1970: 123–124).

Ahogy általában történt ebben az időszakban a tárgyak egyik országból a másikba való átplántálódása során, a fogasok közt is minden bizonnyal létrejöttek nálunk helyi színezetű változatok. A szűkszavú leltárak azonban sajnos általában nem adnak a leírt tárgy kialakításáról közelebbi tájékoztatást, még hosszú vagy rövid voltára, színére, anyagára is csak esetenként utalnak. Mégis sejthető, hogy akadhatott ornamentális dísz is rajtuk. 1681-ben, Apafi István magyarsajói (v. Beszterce-Naszód m.) udvarháza szobáiban felsorolt, legfeljebb a színükkel jellemzett sok fogassal szemben az egyik szobában levőkről ez áll a leltárban: „Hosszu, karos, zöld fogasok nr. 3. 1673 esztendőszám vagyon reáirva” (B. Nagy M. 1973: 191).

Ezek a célszerű és a rájuk kitett edénnyel a szoba képét előnyösen megváltoztató tárolóbútorok a köznép számára is kívánatosnak tűnhettek, és úgy látszik, hamar elérhetővé is váltak. Kolozsváron erről a bíróság elé került ügyek 16. századi jegyzőkönyvei tanúskodnak. Már korántsem a kezdeteknél tarthatott a terjedés 1568-ban, ha Barla Péterről azt vallották, hogy „semmi holta után nem maradott, hanem egy hitván tollas derekal, és egy hitván fogas”. Egy családfő 1572-ben tett panasza pedig, miszerint „annyera rugják volt az falt, hogy az ő fogassáról két tálnyér is essett le” (EMSztT 1983: IV. 179), alighanem akként értelmezendő, hogy a fogas polca korláttal még nem rendelkezett, csupán kis peremmel.

Hamarosan falun is megkezdődött a tálasfogas terjedése. Prázsmárból (v. Brassó m.) már 1556-ból ismert Schisselräm említése (Capesius, R. 1977: 176). Az idevonható magyar nyelvű adatok esetében azonban nem határozható meg pontosabban, milyen tárgyra vonatkoznak. Heltai Gáspár 1566-ban kiadott egyik, az elszegényedett gazdafiúról szóló meséjében előforduló táltartó, minthogy a lakásban az asztalt és a padot követően kerül szóba, talán szintén tálasfogast jelez (Heltai G. 1897: 179). A táltartó, mint a bazini (v. Pozsony m.) vár 1586. évi leltárából kitűnik, falra akasztott bútordarab volt (Radvánszky B. 1879–96: II. 70). Mindazonáltal így sem lehet teljességgel kizárni, hogy {384.} esetleg a Heltai-féle mesében szereplő tárgy többsoros polc, nyitott tékaszerű alkotmány lenne.

1648-ban, abban a hatalmaskodási esetben, mely a Fertőrákoson (Győr-Sopron m.) akkor létezett tíz jobbágyportát érte, azok közt a javak közt, amit a kóborlók felprédáltak, szintén említenek polczokat, az asztalok, székek és padok után. Ezek is becses darabok lehettek tehát, úgy tűnik, szintén valamiféle tányértartó polcok, fogasok (Esztergomi Prímási Világi Levéltár. Acta radicalia X 196: 75–76).

Meg kell említeni, hogy ennek a tárgynak a Miava környéki (v. Nyitra m.) szlovák nyelvjárásban fogaš a neve (Bednárik, R. 1949: 13. kép, 41), sőt előfordul ez a megnevezés a morváknál is (Večerková, E. 1994: 20). Ez a tény azt jelzi, hogy ez a bútordarab a magyar köznép körében hamarabb tudott általánosabbá válni. Egyébként a hartai (Bács-Kiskun m.) németeknél is Fogasch – esetleg szekrényke, Schänklche – a tárgy neve; ők ilyennel nem találkozhattak német, Hessen és Pfalz területén volt egykori hazájukban, ahonnan az 1720-as években ide bevándoroltak (Fél E. 1935: 16; K. Csilléry K. 1987a: 408).

Maguk az eredeti mivoltukban megőrződött tárgyak többségükben az említett levéltári adatoknál jóval későbbiek. Erdélyi szász faluból, Hégenből (v. Nagy-Küküllő m.) 1681-ből említ Victor Roth egy fennmaradt, rózsákkal virágozott példányt (1907: 10297: 4). Debrecenből az első ismert darab 1747-ből datált, bár az újabb, restaurátori vizsgálat alapján úgy látszik, hogy ez ennél korábbi készítésű és az 1747-es évszám már az átfestést jelzi (Varga Gy. 1988: 106, 108–109).

A magyar falusi házakból ismert, hol egyszerűbb, hol díszesen virágozott fogasok már a 19. századnak és a 20. század elejének emlékei. Az asztal melletti falon való elhelyezésre készültek, a család rangját jelölték és ennek megfelelően voltak kialakítva; néhol évszámmal is ellátták őket. A cifraságot kedvelő vidékeken, Kalotaszegen, a Sárközben a múlt század végén esetleg a korlátjukra illesztett fagömbökkel és felaggatott facsüngőkkel tették látványukat mozgalmasabbá. A 19. század második felében egészen egyedülálló példányok is születtek: a legjelesebbek a pilinyi (Nógrád m.) faragó, Bertók János kezéből kerültek ki; ő a huszáros lócák figuráit alkalmazta a fogas korlátján (Nyári A. 1909: 139; K. Csilléry K. 1972: 14–15. kép; Domanovszky Gy. 1981: II. 66–67). Ezek a próbálkozások azonban már nem találtak szélesebb visszhangra.

A 19. század ugyanis a parasztház modernizálódásával magával hozta a fogasok kiszorulását is, különösen és legelőször éppen a gondosan megformált, díszített, a ház tiszteleti szegletében ékeskedő példányokét. Már Kiss Bálint így emlékezik meg erről: „A tehetősebb gazdák házaiban voltak az asztal melletti padok felett fogasok, amelyekre felül rá voltak rakva a régi cintányérok, cseréptányérok, ezenfelül pedig kancsókat aggattak. Ez a szokás azonban az 1805-ik körül mindjobban kezdett a divatból kimenni” (Sima L. 1914: 397).

Szentesen ekkorra már, miként erről Kiss Bálint ugyancsak megemlékezik, tekintélyesre nőtt a fal felső részére kitett képek sora (Sima L. 1914: 397). Alighanem ezek szorították le onnan a fogasokat. Ám a parasztházak falait lassan falun is mindinkább elborították a képek. Nyáry Albert 1909-ben írja a Palócságból, a pilinyiek házáról: „Az ablakok felett, ha ugyan elfér még, fogasok vannak tányérokkal és kancsókkal” (1909: 143).

{385.} A fogasok egykori ékességeiből rendszerint csak a színes tányérokat tartották meg a falon, a képek között, fölött vagy alatt, majd akár a szabadon maradt falfelület egészét elborították velük, és így is hagyták általában mindaddig, amíg ragaszkodtak a ház lakói a hagyományos lakásberendezéshez.

TÖRTÉNETI ADATOK

Kimondottan tárolásra készült alkalmatossága volt a régebbi lakásoknak a tárolórúd. Ezt két erre a célra kifaragott és a mennyezethez rögzített deszkalap tartotta; a rudat az ezekbe vágott kerek nyíláson húzták át. A rúd használata Európában a középkortól fogva, az ezredforduló előtti időktől kezdődően kimutatható. A 15. századig úri és polgári lakásokban sem volt ritka, így a hálószobában erre dobták fel a levetett ruhát, a tárolóhelyiségben pedig az éppen használaton kívüli ruhadarabokat terítették rá. Ilyen funkcióban látható a jánosréti (v. Bars m.) templom az 1480-as években festett egykori főoltárának a szekrények kapcsán már említett tábláján, egy kereskedő kamrájában. Mivel pedig a középkorban, a lakások megfelelő füsttelenítése állandósultáig textíliákkal volt szokás ünnepi alkalmakkor a nap méltóságához illő megjelenést adni a befeketedett helyiségeknek, ezt a sajátos bútordarabot előkelő lakásokban is segédeszközként használták a kárpitok és függönyök ilyen, időszakonkénti felakasztásához (K. Csilléry K. 1982a: 131., 160. kép, 259–260, 282).

A kárpitok rúd segítségével történő felfüggesztése figyelhető meg az 1360 körül keletkezett magyar Képes Krónika királyi palotát megjelenítő miniatúráin (Dercsényi D. és mások 1964: I. 37, 78, 141). Alighanem az előkelő otthonoknak ezt a gyakorlatát követve vált szokásossá köznépi hajlékokban is az ünnepjelző textíliák rúdra való felteregetése. Ennek egyedülálló, korai megjelenítése idézhető Magyarország déli szomszédságából, a Johannes de Castua által a szlovéniai Hrastovlje Szt. Háromság-templomában 1490-ben festett falképről. Itt a Paradicsomból kiűzött Éva a házabeli tűzhelynél fon, mögötte pedig, az asztal melletti falrészen ott a rúd, rajta egymás mellé felrakott három, szőttes vagy hímzett, csíkos mintázatú, rojtos kendővel (K. Csilléry K. 1982a: 159. kép, 259).

{386.} Rudak alkalmazása nálunk sokáig eleven gyakorlat maradt. Az erdélyi fejedelmi kincstár tulajdonában levő egykori Kőváron (v. Szatmár m.) „az udvarbírák számára csináltatott lakóház” 1694-ben felvett leltára szerint a bútorzat részeként volt „geren-dához szegezett, lyukas tartódeszkában általjáró, köntösöknek és ruházatnak való fenyőrúd is nro. 2” (B. Nagy M. 1973: 252). A nagysajói (v. Beszterce-Naszód m.) Apafi-udvarház 1681. évi összeírásában az egyik, katonáknak szolgáló házban került említésre öreg gúnyatartó rúd (B. Nagy M. 1973: 183).

A Szentsei-daloskönyv egy 17. századi, házasodásról szóló – mint a szöveg mondja – a Bakony és Vértes közt szerzett dala szerint valamely személy rúdon felhalmozott ruhaneműje vagyonosságot jelzett. A dalban szereplő özvegyasszony

„Mig magát ajánlja: pénzem elég vagyon,

Köntöse magának, urának az rudon.”

(Szentsei Gy. 1977: I. 90, II. 146)

A rudak használatát további 17–18. századi adatok is igazolják. Figyelemre méltó, hogy kicsiny – a pitvar két oldalán csupán egy-egy lakószobával bíró – kisnemesi udvarházak berendezésében szintén ott voltak a rudak. Így Nagysomkúton (v. Szatmár m.) 1728-ban az első és hátulsó házban egyaránt említettek ilyent, míg Vingárdon (v. Alsó-Fehér m.) 1755-ben a boronafalú udvarház belső szobájában (B. Nagy M. 1970: 34, 51, 124).

Ami a rudaknak a lakásdíszítésben játszott szerepét illeti, a hrastovljei falkép ismeretében azt kell vélni, hogy legalábbis ünnepek jöttével az ott láthatókhoz hasonlóan lehetett kirakva a rúdon az olyanféle textília is – köztük szép számmal kendők –, mint amit értékként emeltek ki azok a jegyzőkönyvek, melyeket 14–16. századi hatalmaskodások után magyarországi jobbágycsaládokat ért károkról vettek fel (Szabó I. 1969: 221–222; K. Csilléry K. 1982a: 284–285).

Lakásdíszítő céllal tartott rúdravalót azonban még jóval későbbi források is említenek, városi polgárházakból is. Zoltai Lajos levéltári kutatásai során közel harminc, 18. századi debreceni hagyatéki iratban talált rájuk adatot. Egy-egy családnál általában egy-két darab volt belőlük. Nemesi származású szenátor feleségénél és szerényebb viszonyok közt élt mesterasszonynál egyaránt előfordultak. Az így, szobadíszként alkalmazottak közt nem csupán kendők lehettek, de akadt rúdravaló abrosz, sőt tekintélyes méretű rúdravaló ruha is. Az ilyenek 5–6 sing (kb. 310–370 cm) hosszúságot is elérhettek, amihez megfelelő nagyságúra szabott rúd kellett (Zoltai L. 1936: 17–18). Másutt a rúdra feltett kendők számát szaporították; a makói Nagypál János hagyatékában jegyezték fel 1792-ben: „10 törülköző kendő, pamukos a rudon 4 fr. 3, nagy, pamukkal szüvött abrosz a rudon 3 fr.” (N. Fülöp K. é. n.: 12).

HASZNÁLATA A MAGYAR PARASZTSÁGNÁL

A rúdravalók és az azokat tartó rudak kapcsán a parasztházbeli bútor ismerői előtt önkéntelenül is felötlenek a kendőszeg nevet viselő tálasfogasok. Az előbbiekével egyező, korábbi igénybevétel valószínűségére többen is utaltak már. Viski Károly szerint a „fogastálas ... erdélyi ’kendőszeg’ neve mutatja, hogy – bizonyára nem nagyon régen is – mi volt a rendeltetésük, vagy mi volt e tálasféle helyén” (1941: 247). Ehhez érdemes hozzátenni, hogy időközben a kutatásnak a kendőszeg megnevezésre már 1593-ből sikerült, Székelyudvarhelyről, példát találnia (EMSztT 1993: VI. 367).

{387.} Közelebbről már csak a legutóbbi idők parasztházainak emlékanyagából ismerjük a ruhatartó rudat: hétköznapi és ünnepi feladatot ellátó variánsait egyaránt, no meg a lakáson kívül alkalmazott – bár megelőzően esetleg ugyancsak a szobában szolgált – társait, a kamrabeli zsáktartó vagy az eresz alatti, kukoricacsövek felakasztására rendelt, málészárasztó rudat. Közelmúltbeli emlék nem kevés akad, tárgy is, de még inkább fénykép-felvétel.

A lakásban faluhelyen, amíg megvolt a kemence, sokfelé megmaradt mellette a rúd ruhaszárasztónak, de nem kevés helyen ragaszkodtak hozzá a lakásdíszítés érdekében. Volt, ahol állandósult lakásdísz lett a rúd a ráterített ruhaneművel. Kalocsa környékén, így Szakmáron még az 1960-as években is lehetett látni szegényebb, régies rendjét megőrzött parasztházat, ahol a kemence melletti rúdon állandóan ott díszelgett a virágos csíkkal hímzett szélű kendő. A kifüggesztett ruhaféle elvárt száma, mibenléte falunként, azon belül meg vagyonosság szerint is különbözött, amit tovább módosított, hogy van-e eladó leány a háznál vagy esetleg magános öregasszony lakja csak.

Erdélyben különösen sokrétűvé, gondosan megkomponált alkotássá lett az ilyen lakásdíszítés. A gyimesi csángóknál így írt erről 1909-ben Cs. Sebestyén Károly: „Az ajtó fala és az ágy mögötti fal mentén, annak egész hosszában lóg a gunyatartórúd, horgokkal a mennyezeti gerendákra erősítve. Nagyon szépek ezek, a szobának két falát félig beborító szőttesek és hímzések. Sűrűn egymás mellé vannak kirakva, a nagyobbak alul, a kisebbek a tetejére, széles hímzett sávjukkal kifelé fordítva... Végül még sok apró bolti selyemkendő lóg rajta, a melyeket a házbeliek temetésekről hoztak haza ajándékképen” (Cs. Sebestyén K. 1909: 195–196). Györffy István 1911-ben le is fényképezett egy ekként felöltöztetett házbelsőt Gyimesközéplokon, ahol a hatást azzal fokozták, hogy a két oldalfal közé kifeszített kötélre további ruhaneműt terítettek fel, nem csupán kendőfélét, de hímzett bőrmelleseket is.

Elgondolkoztató mindazonáltal, hogy voltak az országban területek, így a Palócság, ahol nem vált szokásossá a rúd díszítő célú felhasználása, alkalmilag sem, még kevésbé állandósult formában. Pedig rúd lógott itt is a hálókamrában minden asszony ágya fölött, de oda csak a szennyes ruhát dobták, orsótartó kosarat, ünneplő csizmát vagy más egyéb tárolandót akasztottak, tettek fel. Ünnepeken az ágyakat magasra vetették, de föléjük a rúdra már nem került kendő vagy más dísz (lásd pl. Morvay J. 1981: 83–84).