SZŰCSMUNKA | TARTALOM | CÉHES TAKÁCSOK |
FEJEZETEK
A magyar parasztság gazdálkodásában hosszú évszázadokon keresztül igen jelentős szerepet töltött be a kender és a len finom rostjainak fonallá fonása, majd ennek vászonná, textíliává szövése. Az így nyert anyagokból a család és a gazdaság textilszükségletét egykor teljes egészében, majd egyre csökkenő mértékben biztosították.
Kender- és lenvászonból készültek a testi ruházat egyes darabjai, gyapjúszőttesből a felsőruhák, ezenkívül a lakás és a háztartás, valamint a gazdaság területén tudták sokrétűen hasznosítani a házilag előállított textíliákat. Ugyanakkor jelentős értéket képviselt az a sok kötél- és madzagfajta, amit a kenderfeldolgozás melléktermékeként elhulló részekből fontak, szőttek, sodortak. Így még a legapróbb és legdurvább hulladékrost sem minősült értéktelen szemétnek (Gáborján 1955).
Mennél inkább törekedett a parasztgazdaság az önellátásra, annál jobban ragaszkodott a gyapjú, a kender és a len házi feldolgozásához. Pedig a hagyományos szerszámokkal és hagyományos módon végzett textilmunka rendkívül időigényes volt. 1948-ban és 1949-ben három községben (Nagylócon, Szendrőn és Tiszaigaron) vizsgáltuk meg a házi kenderfeldolgozás termelékenységét és arra a megállapításra jutottunk, hogy durván számolva egy méter kendervászon előállítására a parasztcsaládok átlagban 25-30 munkaórát fordítottak (Szolnoky 1950). A manufaktúrák, különösen pedig a gyáripar termelékenységéhez mérten ez a házi munka már messzemenően nem volt gazdaságos, mégis a 20. század első felében is a parasztcsaládok nagy részében a nőknek rendszeres munkája volt. Ennek magyarázatát elsősorban abban találjuk, hogy a kenderfeldolgozás az időbeosztást tekintve nagyszerűen illeszkedett a mezőgazdasági munkákhoz: a teljes szükséges időráfordításnak csupán mintegy 16-18%-a jut a nyári mezőgazdasági munkák idejére, míg a többi, hosszan tartó munkát a téli hónapokban végezhették. Például a fonás, amely a teljes időráfordításnak mintegy 60%-át teszi ki, általában november 1-től kezdődik s legfeljebb február végéig tart, így munkát ad a család minden nőtagjának a teljes téli időszakban (Szolnoky 1950).
Ugyanakkor a fonás jórészt társaságban végzett munka volt. A hosszú késő őszi és téli délutánokon, estéken az asszonyok, főleg pedig a lányok századunk elején is még a fonóházakban gyülekeztek, hogy társaságban és vidámsággal törjék meg a fonás egyhangúságát. Társaságban a munka mellett tág lehetőség kínálkozott a beszélgetésre, mesélésre, dalolásra, játékra, s mivel a fonóknak a legények is vendégei, a két nembeli falusi fiatalság legfőbb szórakozó- és rendszeres találkozóhelyei voltak a fonóházak (104. kép).
{342.} Ugyancsak társas munka volt főleg a Tiszántúlon a kenderdörzsölés. Legények és lányok énekelve, beszélgetve, szórakozás közben dörzsölték a kendert, néha még egy-egy tánccal is megszakítva, sokszor a késő esti órákba nyúlóan. Ezek a társas munkák biztosították századokon át a falusi parasztfiatalság szinte egyedüli rendszeres szórakozási alkalmait. (A fonókról bővebben lásd Lajos Á. 1965.)
Bár a kender- és lenfeldolgozás tipikusan a parasztcsaládok nőtagjainak volt a feladata, mégis sok helyen a fonalat szövésre mestereknek, takácsoknak adták ki. Takácsok végezték a szövést a Dunántúl nagy részén és Csallóközben, részben takácsok és részben a család nőtagjai a Duna-Tisza közén és a Dél-Alföldön, végül megmaradt a szövés kizárólagosan házi munkának Észak- és Kelet-Magyarországon, valamint Erdély magyarságánál.
A település nagyságához mérten 1-2 takács vagy jóval több, 8-10, némelykor 30 is dolgozott egy-egy faluban. Számuk a múlt században több volt, századunkban azonban egyre fogyott. Az 1910-ben 2626 lelket számláló Zsigárdon (Kisalföld) például így alakult a számuk: 1910-ben 8, 1918-ban 5, 1925-ben 2, 1942-ben 1 takács dolgozott a faluban, 1950-ben pedig már egyetlenegy sem. Előfordult a múlt században is, hogy nem volt takács egy-egy kicsi faluban, ilyenkor a szomszédos községekbe vitték el szövetni a házilag elkészített fonalat.
A takács rőfszámra dolgozott, így kapta a fizetséget. Századunk húszas, harmincas éveiben a szövést rőfönként másfél kilogramm búzáért vagy 2-3 csöves kukoricáért végezték, de az is általános volt, hogy pénzt kaptak. „A takácsmesterségből senki sem tud megélni, akkor sem, ha sok a munka. Nyáron részaratni mennek el a takácsok és csak télen szőnek” mondták egybehangzóan idős adatközlőink.
Az ország északi és keleti vidékén, ahol nem takácsok végezték a szövést, ott is előfordult, hogy némely módos családban szövőasszonynak adták ki a fonalat megszőni. Eljártak az ilyen asszonyok nemcsak saját falujukba, de a szomszédos községekbe is, s amíg szőttek valahol, ott élelmet és szállást kaptak. Ezenkívül pénz, valamint egy kevés liszt, olaj, egy darab hús, kolbász ami éppen adódott -járt nekik fizetségként. 1952-ben mintegy napi 3 forint volt egy szövőasszony bére.
A szövésen kívül a fonás munkájába is bekapcsoltak egyes módosabb családok külső munkaerőt. Szegény öregasszonyok télen fonást vállaltak: megállapodtak, hogy például egy pászma fonalért mennyi pénz jár fizetségbe, vagy fontak meghatározott mennyiségű terményért is. Előfordult ritkán, hogy a fonásért idegennek rendes napszámot fizettek (pl. Szendrőn Borsod m. 1949-ben), vagy az is, hogy a fonást felesbe adták ki (pl. Tiszaigaron Heves m. 1949-ben).
Sok változata volt a kender résziben való megmunkálásának. Jártak le az Alföldre, a Bodrogközbe is a Hegyaljáról asszonyok hármas, négyes csapatokban, kendert törni és tilolni résziben: egyötödén, egyhatodán. Háton, nagy ponyvákban vitték haza magukkal a szöszt. Amíg a kenderrel dolgoztak, étkezést és szállást is kaptak.
Századunk első felében a kendert az uraságnál is résziben munkálták: nyőtték, áztatták és törték negyedén, ötödén. Csak minden negyedik, ötödik fej tört kender volt a megmunkálóé. Ugyanebben a községben (Sáránd, Hajdú-Bihar m.) 1952-ben, ha valaki másnak kendert nyűtt, azt már felesben csinálta.
A legáltalánosabb gyakorlat az volt, hogy aki nem tudta a nyár végi, kora őszi mezőgazdasági munkája miatt a kendert kinyűni, áztatni, eltörni és kitilolni, az kiadta ezt a munkát felesbe.
A következőkben áttekintjük azt a munkamenetet, munkeszközök és munkamódok egymásutánját, amelynek során a kender- és lenrostból szövet készül. Mint a {343.} magyarság gyakorlatában a legutóbbi időkig leginkább megmaradt textiltechnikát, a kendermunkát mutatjuk be elsősorban és részletesebben, és amennyiben ettől a lennel végzett munka eltér, úgy arra külön kitérünk.
A kendert és a lent a legjobb minőségű földbe vetették. A falvak határában, általában közel a településhez, egy tagban jelölték ki a nyomásos földművelő rendszer idején a kender vetési területét. (Ennek az emlékét őrzik a ma is oly gyakran előforduló kenderföldek, kenderszer dűlőneveink.) Járt innen földdarab nemcsak a jobbágyoknak, hanem a zselléreknek, sőt uradalmi cselédeknek is. A tagosítás után ez a rend felbomlott, s mindenki oda vetette a kenderét, ahol a földje erre a legalkalmasabb volt.
A kendernek és a lennek szánt területet alaposan meg kellett művelni. Kétszer, sőt háromszor megszántották, majd simára boronálták. Általában kétévenként trágyázták. A vetés a férfiak dolga volt. A vetés módja jórészt megegyezett a gabonavetés helyi módjával: a kendermagot vetőlepelből (Dunántúlon és az északi dombvidéken) vagy vetőzsákból (Alföldön) vetették. Ezenkívül előfordult bár ritkábban a kötényből, szakajtókosárból, kis fateknőből való szóró vetés, valamint a len kapa alá való vetése (kapával barázdát húznak és ebbe szórják bele sorjában a lenmagot), mely utóbbi a nők vetési módja volt. Fontos, hogy jó sűrűn szórják el a magot, mert így hosszúra és vékonyra nő a szála.
A kender vetésének idejét általában Szent György hetéhez, Zsófia napjához, áldozócsütörtök és pünkösd hetéhez kapcsolták. A lent részint kora tavasszal, március végén, április elején vetették, részint nyáron, a rozs aratása után a felszántott tarlóba. A tavaszi vetést még abban az évben, a nyárit csak a következőben dolgozták fel. A vetéshez országszerte igen sok mágikus cselekedet tartozott, amelyek mind a jó termést voltak hivatva szolgálni: egyrészt, hogy az elszórt magot a madarak ne szedjék ki a földből (pl. vetés közben nem szabad beszélni, három szem magot a nyelv alatt kell tartani, a vetőköténybe bezárt lakatot kell tenni stb.); másrészt, hogy a kender és a len magasra, hosszú szálúra nőjön (pl. telihold idején kell vetni, vetés közben nagyokat kell lépni, vetés után magasra kell ugrani, magasra kell feldobni az üres vetőzsákot stb.), végül pedig, hogy szép fehér rostja legyen a kendernek (pl. fehér vászonruhában kell vetni, liszteszsákból kell a magot szórni, a vető embernek reggelire rántottát kell enni stb.). De már az előző télen végzett analógiás varázslással is gondoltak a jövő évi kendertermésre (pl. farsangkor tánc közben a lányok nagyokat ugrottak, télen a nők szánkóztak, hogy jó hosszúra nőjön majd a kenderük).
A földbe került mag tizenkét, tizennégy hétre a vetés után beérett. A kender kétlaki növény: virágos (hím) szálai beporozzák az akkor még alacsonyabb magvas (anya-) szálakat. Századunk elején s korábban még inkább általános volt, hogy a beporzás után a virágos szálakat azonnal betakarították, míg a beporzott magvas kendert csak egy jó hónappal később szedték ki, amikor az megérlelte a magjait. A betakarítás módja a nyövés (nyüvés) volt, azaz a kenderszálakat kézzel, gyökerestül szaggatták ki a földből. Először tehát szálanként kiválogatva a magasra nőtt virágos kendert nyőtték ki, és vannak adataink arra, hogy valamikor a kender magasság szerint külön szinte rétegenkénti kinyövése és ilyetén való csoportosítása általános lehetett. Erre {344.} a legvilágosabb tájékoztatást Bálványosváraljáról kaptuk. Nyövéskor „előbb a magasabb szálakat fogja marokra, kitépi, a földhöz vagy lábbelije orrához veregeti, hogy a töve megszabaduljon a rátapadt rögtől. A markot a földre rakosgatja, 5-6 markot egy csomóba. Ez egy fű (fő) kender. Ezután az alacsonyabb szálak nyövéséhez fog. Ezeket elválasztják a magasabb növésűektől és külön fűkbe kötik. A magasabb rend neve kender, az alacsonyabbé berzenye. Ha szép magas a kender, elválaszthatnak több berzenyét is. Van olyan esztendő, mikor a kendernek 2-3 berzenyéje van” (Vincze 1943: 151). A tavasszal vetett lent július elején, a nyáron vetettet október elején nyűtték.
Nyövés közben két, három, esetleg négy markot összefogva kévébe kötöttek, majd az egész termést így hagyták kint a földön szikkadni az áztatóba vitelig (106. kép).
A kender és a len áztatása parasztságunknál mind álló-, mind pedig folyóvízben egyaránt szokásos volt (107110. kép). Gyakran természetes tóban áztatták, sokszor gödröt ástak (áztatás gödörben), és a talajvíz vagy az esőzések következtében összegyűlt víz áztatta meg a kendert. Folyóvizeknél főleg a part melletti sekélyebb és lassúbb mozgású vízben jelölték ki az áztatók helyét. Nagyobb folyóknál a holtágak vagy az árterületeken megmaradt vizek szolgáltak áztatóhelyül. Ahol nem volt a közelben áztatásra alkalmas víz, a szomszéd, esetleg harmadik, negyedik faluba, távolabbi áztatóhelyekre is elvitték szekéren.
Beható vizsgálatok arra utaltak, hogy a különböző áztatóvizekhez nem kapcsolódtak azokat jellemző, speciális áztatási formák. Így nem látszott eredményesnek a kenderáztatás kérdésében folyó- és állóvizek szerinti kategóriákat felállítani.
Nyövéskor a kender- és lenszálakat elmaradt, apró növésű kenderrel, illetve lennel kötötték kévékbe. Eláztatásnál vagy ezek a kévék szolgáltak a vízberakás egységéül, vagy pedig több, 6-10-15-20 kévét még nagyobb kötegekbe szalmakötéllel összefogtak és úgy tették az áztatóba. Előbbi esetben az áztatás egysége a kéve, míg utóbbinál a több (külön-külön is megkötött) kévéből álló köteg. Ezen az alapon beszélhetünk kévés és köteges áztatási módról.
A kenderáztatás e két formájának elterjedése határozott területeket rajzolt ki: a kévés áztatás a Nagy- és Kisalföld területére jellemző, itt összefüggő tömegben megtalálható, míg a köteges forma a Dunántúlra és Erdélyre.
Néprajzi megfigyelések és leírások (pl. Szolnoky 1956) arra mutatnak, hogy a len áztatása mindig köteges elrendezésben történt, ugyanakkor a kendert kévésen is és kötegesen is áztatták. Ahol a kendert kötegesen helyezték az áztatóba, ott általában jelentős lenes hatás érvényesülésével számolhatunk az adott kendermunkában. A Dunántúlon a múlt században még jelentős lentermelés és ennek megfelelően ugyancsak jelentős lenfeldolgozás volt, míg az Alföldön mindig a kenderé volt a hangsúlyos szerep.
A len Európa prehisztorikus növénye. Ezen belül is a Kárpát-medencében a len nagy múltjára vet fényt a lengyeli (Tolna m.) ásatásokból kikerült növényi maradványok vizsgálata: itt egy sírban a cölöpépítmények koránál régebbről származó lenfonalat és lenmaradványokat találtak. A len általánosan termelt rostnövény volt Európában. A kender a Kelet ajándéka. Vadon termő fajtája a délorosz síkságon ma is nagy tömegben megtalálható. Innen terjedt el Európába is. Az első írott forrást európai előfordulásáról Hérodotosznál találjuk. A kendernek nyugat felé terjedésében kétségkívül szerepe volt a népvándorlásnak is.
{345.} A magyarság a honfoglalás előtt ismerte már a kendert és rostanyagának hasznosítási módját. Bizonyítják ezt többek között a honfoglalás előtti, török eredetű kender, tiló, csepű, szösz szavaink, és erősíti az a tény, hogy eleink éppen azon a délorosz alföldön éltek századokig a honfoglalás előtt, ahová a kender őshazáját tesszük. Ugyanakkor len szavunk honfoglalás utáni, szláv eredetű, s utal egyrészt arra, hogy magát a növényt új hazánkba jövetelünk után, az itt élő (túlnyomó többségben) szláv népcsoportoktól ismertük meg, másrészt pedig kétségtelenné teszi azt, hogy ezek a népek lennel dolgoztak.
Kérdés, hogy lenes hatást miért éppen a már tárgyalt vidéken találunk hazánkban. E kérdésre a Kárpát-medence honfoglalás kori néprajzi viszonyai vetnek fényt. A honfoglalás korában itt élő szláv népcsoportok elsősorban azokat a vidékeket népesítették be, amelyek alkalmasak voltak a földművelésre, és szinte lakatlanul hagyták az Alföld nagy részének mocsaras tájait. A honfoglaló magyar nemzetségek szívesen települtek a már lakott vidékekre. Ez az együttélés, majd e népcsoportok felszívódása a magyarságba, a kulturális ötvöződést is biztosította. De a magyarság birtokba vette a vízjárta, füves és így a nagy, állattartásra alkalmas alföldeket is, ahol magával hozott kultúrája és életmódja kevésbé volt új, idegen hatásnak kitéve.
Ez lehet a magyarázata annak, hogy a lenkultúra befolyása ott tapasztalható ezer esztendő után is még mindig intenzíven az élő magyar népi műveltségben, ahol a kendertermelő és -feldolgozó magyarság jelentősebb számú, lennel dolgozó szláv néprétegre telepedett.
Az áztatás egységei térben is élesen különváló két alaptípusának a vizsgálata a honfoglalás kori Kárpát-medence néprajzi és települési viszonyaira is rávilágít, s az akkori magyar kender- és szláv lenkultúra egymásra rétegződését mutatja.
A kender- és lencsomókat (kévéket, kötegeket) a víz medrébe vert karók között helyezték el. Az áztatóhely vízmagassága szerint két, három, négy, esetleg több réteget is raktak egymásra, majd a teljes áztatni való kórómennyiségre kellő vastagon szalmát szórtak, erre pedig a víz medréből sarat, a parton kiásott gyeptéglát, nagyobb köveket, esetleg fatuskókat raktak. Ez a terhelés biztosította a víz alatt tartást és egyenletes áztatást.
Nyolc, tíz, tizenkét nap alatt a víz hőmérsékletétől függően a kender is, len is megázott. Már egy hét után kiment valaki a családból, és az ázó csomóból négy-öt helyről egy-egy szálat kihúzott, mintát, látót vett. Otthon a család nőtagjai aztán próbálgatták: törték, ujjaik körül csavarták, tenyerük között morzsolták, hogy eléggé ázott-e már. Vigyázni kellett, mert a kellően meg nem ázott kenderről, illetve lenről nem vált le a fás szövet, a pozdorja, a túl ázott rostok pedig gyengék voltak, szakadoztak.
Áztatás után kimosták a sártól, kévénként csapdosták a vízbe, a kéve kötelékét felhúzva rázták, öblögették. Ezután a vízparton sátorszerűen felállították a kévéket: itt lecsorgott róluk a víz, kicsit megszikkadtak, aztán hazavitték, s az udvaron a kertben napon szárították. Ritkábban és elsősorban a Dunántúlon kenyérsütés után a kemencére tették, kevesebb mennyiséget bele is raktak, hogy gyorsabban száradjon. Az északi dombvidéken milét építettek: gödröt ástak, ebben tüzet raktak, föléje sátorszerű ágakat állítottak, s erre rakták száradni a kenderkévéket. Ugyanezen a vidéken ismert volt a mile gödör nélküli változata is.
A megázott kender- és lenkórók teljes kiszáradása után következett a törés. Bár az első, durvább megtörés után került sor a lenrost tisztításának második műveletére, a harmatoztatásra vagy harmatra tevésre, mégis mint alapvetően az áztatáshoz kapcsolódó munkát itt kell megemlítenünk. Azokon a helyeken, ahol a lent tavasszal {346.} vetették, még ősszel, ahol azonban nyáron a tarlóba vetették, csak a következő év tavaszán tették ki harmatozni. Októberben, illetve április végén, amikor megjöttek a „szép gyenge esők”, kivitték az egyszer nagyjából megtört lent a rétre. A kévék kötelékét leoldották, s ugyanilyen egységekben kicsit széthúzva, hogy minél nagyobb felületen érje a lent a harmat, a fűre fektették. Így elhelyezve áztatta az eső, lepte a harmat és szárította a déli napsütés. Kellő harmatozás után hazaszállították és napmelegen szárították. Teljes kiszáradás után a tilóval pozdorja- és szilánkmentesre tisztították.
A törőmunkák legáltalánosabb eszköze a tiló (111115. kép). Megtaláljuk a Kárpát-medence minden olyan falujában, ahol kender- és lenfeldolgozással foglalkoztak, de ugyanígy elterjedt volt Európa-szerte is.
Az eszköz lényegében két, párhuzamosan egymás mellett húzódó deszkaél, amelyek közé egy harmadik deszkaél jár az egyik végén rögzített csap segítségével. Az egykarú emelő módjára működő törőszerszám szabadon mozgó karját a két párhuzamos deszka közé beverve törik meg a deszkaélek szögébe helyezett kender- és lenkórót.
A magyarságnál használatos tilókat technikai felépítésük szerint két fő csoportba oszthatjuk. Az elsőnél a tiló törzséül felhasznált gerenda közepén áttört vájatot vésnek ki, amibe a tiló vágókarja (nyelve, álla) belejár. A másik típusnál ezt a vájatot két deszkaélnek egymástól bizonyos távolságban való párhuzamos egymás mellé rögzítésével érik el. Az előbbi egyszerűbb, nehezebb, durvább kidolgozású eszköz, míg az utóbbi könnyebb, karcsúbb, finomabban megmunkált szerszám. A tilók e két csoportja, az áttört törzsű és a deszkás szerkesztésű eszközök elsősorban időbeli különbözőségek: a múlt század végén jóval több faluban volt általános az áttört törzsű tiló, mint századunk elején vagy éppen a század közepén.
Az áttört törzsű tilóknál a vájat oldaléle lehet sima vagy fogazottan kiképzett. Egészen határozott területet mutat a fogazott oldalélű, áttört törzsű tilók elterjedése: a Nagyalföldön, annak tiszántúli és DunaTisza közi részén egyaránt megtaláljuk, le a Bácskáig és a Bánátig (Szolnoky 1972: 51). Ezen az összefüggő területen kívül mindenütt máshol sima oldalélűek a tilók.
Az áttört törzsű tilók csoportjában függetlenül attól, hogy az oldalélek fogazottak vagy simák találunk egy- és kétvályús, illetve ennek megfelelően egy és két vágódeszkás eszközöket. Sima oldalélek mellett az egyes vájat (egy vágóéllel) az általános, míg a fogazott oldalélű kendertörőnél az egyes vájat jobbára a DunaTisza közi, a kettős vájat pedig a tiszántúli részeken az uralkodó.
Áttört törzsű tilóknál gyakran előfordul, hogy kétszer olyan hosszú gerendán az eszközt megkettőzik. Ezen a kettős tilón, kétvégű tilón egyszerre ketten is dolgozhatnak. Használatukat a Balatontól északra eső területen, a Kisalföldön, a Tiszaháton és az erdélyi magyarságnál tapasztaltuk leginkább.
A deszkás szerkesztésű tilók oldaléle mindig sima. A nyelv vágóélének száma lehet egy, kettő vagy ritkán három. Legáltalánosabb az egyetlen vágóéi. A deszkás tilók nyelve szorosabban illeszkedik, és így finomabb munkát végez, mint az áttört törzsű törőtilók.
A tiló típusú kender- és lentörők jelölésére a tiló a legáltalánosabban használt elnevezés. Ma jobbára a második törésnek, vagyis a tisztításnak a könnyebb, finomabban {347.} kidolgozott szerszámát nevezik tiló névvel. Az első törésre szolgáló eszköznek vágó, illetve törő a neve leginkább. A vágó terminus a Dunántúlon, a törő a Dunától keletre fordul elő, a tiló ugyanakkor szinte mindenütt.
A nyelvtudomány megállapította tiló szavunkról, hogy honfoglalás előtti, török eredetű, s eredetileg bőrtörőt, kendertörőt jelentett. A publikációk és a levelezések útján összegyűlt adatok arról győztek meg, hogy 1. a szóban forgó bőrtörők szerkezetüket és működési elvüket tekintve azonosak a tilóval, 2. mindig fogazottak, 3. népi nevük mindig annak a török tal szócsaládnak a származékai, ami előzményéül szolgált a magyar tilónak is.
Kutatásaink alapján végül is arra a megállapításra jutottunk, hogy a tiló típusú kender- és lentörők elődjének az eurázsiai sztyeppövezet pásztorkultúráinak a bőrtörőit tartjuk. Az eszközt mint kultúrájuk szerves elemét a népvándorlás népei hozták Európába, minden valószínűség szerint a 49. század folyamán. A magyarság is magával hozta a kendertörésre alkalmas bőrtörőt, a tilót, ami itt funkcióváltással kender- és lentörővé alakult: fogazása elmaradt, majd egy fa törzsének áttörésével megnyílt az út a deszkás szerkesztésű formák felé. (Részletesebben a tiló történetéről lásd Szolnoky 1972: 4397.)
Tanulságos azonban még az egy- és többnyelvű tilók recens európai elterjedése. Közép-Európában (Dél-Németországban, Svájcban, Észak-Olaszországban, Horvátországban, Morvaországban, Szlovákiában, Közép- és Dél-Lengyelországban) egymás mellett találjuk meg használatban az egy- és többélű tilókat. E központi, közép-európai zónától délre és keletre eső területeken az egynyelvű tiló az uralkodó, a központi régiótól nyugatra és északra eső területeken pedig a két- vagy többnyelvű tiló az általános.
Ez a területi elrendeződés fényt vet az egy- és többnyelvű tilók alkalmazási rendszerére is. Európának túlnyomóan lent termelő nyugati és északi vidékein a többnyelvű, kendert termelő déli és keleti tájain pedig az egynyelvű tiló használata az általános, a vegyesen kendert és lent termelő középső tömbjében pedig mindkét tilótípus párhuzamos használatát találjuk meg. Abban a vegyesen kendert is, lent is termelő zónában, ahol az egy- és többnyelvű tilót általánosan együtt megtaláljuk, ott a lent egymás után kétszer is megtörik ugyanazzal a két- vagy többnyelvű törővel; hasonlóképpen a kendert is kétszer egymás után, csakhogy előbb nagyjából az egynyelvűvel, majd aprólékosan tisztítják a többnyelvűvel. Az egynyelvű tilók területén, így lényegében Kelet- és Délkelet-Európában, gyakori a kendernek egymás után két egynyelvű tilón való megdolgozása: törése egy durvább és tisztítása egy szorosabban záródó, tisztító tilón. Ez az általános magyar rendszer is.
A tilóval való rostnövénytörés európai népi gyakorlatában tehát lényegében két fő rendszert találunk: egy nyugati és bizonyos fokig déli egytilós törőrendszert, valamint egy közép-, kelet- és észak-európai kéttilós rendszert, mely utóbbi a lenes vidékeken jobbára ugyanannak a tilónak kétszer egymás utáni használatát, a kenderes területeken pedig két különböző (egy durvább és egy finomabb munkát végző) tilónak az egymás utáni alkalmazósát jelenti. A rendszerek kialakulásában jelentős szerepe volt az eszköz megismerési korának és a feldolgozásra kerülő rostnövényfajtának (kender, len).
A kenderkórók áztatás, illetve szárítás utáni törésére szolgál a törőszék is. Ez egy fahasáb, amiben keresztben vagy hosszirányban egy vályús, öblös mélyedést képeztek ki. Ebbe beletartva a kenderkórók maroknyi kis nyalábját, egy ütőszerszámmal (leginkább sulyokkal) addig ütik, törik, míg csak a megroppant pozdorja ki nem hullik a rostszálak közül (116. kép).
A törőszékek két fő csoportja a keresztvályús és a hosszantvályús változat, és mindkét hasábon lehet egy vagy két munkamélyedés. A hosszantvályús és a kettős hosszantvályús törőszékek két területi foltban, a Kisalföldön és a Balaton keleti végétől északra eső területen voltak használatban, míg a keresztvályús (és kettős keresztvályús) változatok Észak-Pest, Nógrád és Hont körzetében. Hosszantvályús törőszékre találtunk még szórványosan Tolnában, Hevesben, Borsod-Abaújban, valamint Torockón és Temesrékason Erdélyben. A kárpát-medencei előforduláson túl az élő kultúrában még egy szűkebb területen találtunk rá a törőszékre Európában: Szerbia délkeleti és Macedónia északi részén, valamint az e területhez kapcsolódó Nyugat-Bulgáriában. Az ezen a vidéken található törőeszközök mindig hosszantvályúsak.
Ha nem is találtunk a recens európai parasztkultúrákban törőszéket, de egy hozzá nagyon Hasonlót ismerünk. Van ugyanis egy sulyokkal, furkósbottal (stb.) történő lentörési mód, aminek ősrégi múltja van nemcsak az európai, hanem általában a lenkultúrában. Ennél viszont mindig sima kő- vagy fafelületen történt a törés. Ilyennek tudjuk már az ókori Egyiptomból, s így törték a lent Plinius korában a rómaiaknál. Így, sima kőlapon, kerek vagy ritkán szögletes sulyokkal törték a lent mindenütt Európában. Felmerül a kérdés, hogy a kendertörésre használt vályús mélyedésű törőszék a hozzá tartozó sulyokkal nem az általános európai lentörő sulyoknak és alátétjéül használt sima lapnak az egyes területeken kialakult variánsa-e? Feltűnő ugyanis, hogy ott puhítják a pozdorjától már megtisztított kenderrostokat sima kövön sulyokkal való veregetéssel, ahol legerősebben érződik a lenkultúra hatása: a Dunántúlon és a Kárpát-medence északi vidékén. (Térképes bemutatás: Szolnoky 1972: 111.) A törőszék egykor, különösen a tiló nagyarányú térhódítása előtti időben főleg recens elterjedéséből következtetve Európa e nagyobb, középső területein általánosan használt szerszám lehetett. A kiindulást az önálló eszköz kialakulásához az óeurópainak számító, sulyokkal sima felületen való lentörés munkamódja és eszköze nyújtotta. A tiló terjedése azonban fokozatosan visszaszorította a törőszéket, s századunkra már csak nagyon elszigetelten, de két jelentős, foltszerű elterjedésével aránylag nagy területen átfogóan maradt fenn.
A kenderszárak első, alapozó törésére használt eszköz. Lényege a lábbal mozgatott, kétkarú emelő módjára működő nehéz fanyelv, amit a ráálló ember hoz munkába. Az alsó gerendán hosszanti, ék formájú oromzat húzódik, amibe a felső, rávágódó nyelv hasonlóan kialakított negatívja illeszkedik bele (118120. kép).
Kölyűs kendertörőt a magyar parasztság használatában két nagyobb területen találtunk: az IpolySajóTisza határolta vidéken, valamint a Duna-Tisza köze és Dunántúl déli részén. E két térségben a kölyűs kendertörőknek egymástól formailag is eltérő két típusát találtuk meg. Az északi típusra jellemző, hogy alapgerendája {349.} mindig ágasfából készült. Az Y formájú elágazás tövében keresztben elhelyezett tengelyen mozgatható a felső gerenda, a törő nyelve. Az északi típusú törőket mindig lábazatra emelik, és az e típushoz tartozó eszközöknek a törőfelületén egyetlen ék alakú gerinc húzódik. A déli típusú kölyűs kendertörőknél az alapgerenda mindig elágazás nélküli, soha sincs lábazatuk, és a két törőfelület többgerinces, illetve többvölgyes.
A kölyűs törők típusait csak bizonyos fokig fedi a népi terminológia. A Dél-Dunántúlon általános a zupa, zupáló, dufa elnevezés. E nevek délszláv kapcsolatra utalnak, mivel ott sztupa a törőmozsár és a kölyű neve. A törő elnevezést a Duna-Tisza közén a déli típus, Nógrádban pedig az északi típus jelölésére alkalmazták. Az eszköz eredetére utalnak a déli és északi típus területén egyaránt fellelhető küjü, kenderküjü, kendertörő küjü, kendertörő külü terminusok. Hevesben és Borsodban bitó a nevük.
A kölyűs kendertörőket csak a fentebb ismertetett területen találtuk meg, valamint ehhez déli irányban kapcsolódva Szlavóniában, Boszniában és Hercegovinában, Nyugat-Szerbiában és Horvátországban. Előfordulásukról máshonnan sem Európában, sem Európán kívül nem tudunk. Szerkezetileg is, de több helyen nevével utalóan is a lábbal mozgatott kendertörőnk eredete a terményhántoló és -törő kölyűkre vezethető vissza. Kölyű szavunk honfoglalás előtti, török eredetű, s ezekben a nyelvekben ’nagy famozsár’, ’zúzóteknő’ jelentésű. Rostnövények (kender, len, sőt csalán) törésére, puhítására a kézi famozsár a kölyű kétségtelen őse szintén nagy területen használt: az Ob mentén élő vogulok és osztjákok csalánmunkájában, lenre és kenderre a keleti szlávoknál általános, de ismerik a baskírok, a kazáni tatárok, a votjákok, valamint megtaláltuk bár nagyon elvétve a magyar parasztság használatában is. A kézimozsár lábbal működtetett nagyobb változatát, a mozsaras kölyűt ugyancsak használták a rostanyag puhítására de már lényegesen kisebb területen.
A Kárpát-medencében, valamint a Balkán-félsziget északnyugati részén azonban speciálisan a kenderkóró törésére alkalmazott változaton, a kölyűs kendertörőn dolgoztak. Ennél a kölyű mozsara és ütője helyett egy-egy többgerinces, illetve egy- vagy többvölgyes törőfelületet alkalmaztak. Összehasonlító vizsgálatok és a nyelvi anyag arra utalnak, hogy ez a speciális törőeszköz, a bordázott vagyis még át nem tört törzsű tiló egy- vagy kétgerinces törőfelületének a kölyűs technikával való összekapcsolása révén jött létre: az északi típus esetében nagy valószínűséggel a 1314. század, a déli (balkáni) típus esetében pedig hozzávetőlegesen a 1718. század folyamán.
A már megtört, pozdorjaszilánkjaitól is nagyjából megtisztított kenderrost további megmunkálásának, a rostok puhításának az eszköze a kalodás kenderdörzsölő (121122. kép). Lényegében két részből áll: egy hosszanti irányban áttört hengeres faoszlopból, a bálványból és az e körül forgó, két fatalp közé összefogott 6-8 botocskából, az ún. kalodából. Az oszlop vájatába szorosan behúzott rostcsomók egy rúd segítségével végzett váltogatott előre- és visszaforgatás közben a körben elhelyezett botokhoz dörzsölődnek és megpuhulnak.
Kalodás dörzsölőből egy kisebb faluban kettő-három, nagyobban hat-hét, esetleg több is volt. Az eszköznek igen nagy a termelékenysége. Az általában egy-egy család által elvetett 150 négyszögöles kenderföld termése körülbelül 120 fő tilolt kender, s ezt {350.} a mennyiséget három alkalommal a dörzsölőben 5-6 óra alatt megpuhítják. A néhány gazda udvarán felállított dörzsölőkhöz az ismerősök, szomszédok elvitték kenderüket, s az eszköz használatáért, azaz egy lyuk kender után (ami egyszerre befért a dörzsölőbe) a tulajdonos általában egy fej kendert kapott, amit maga választott ki a munka végén.
Dörzsölésre általában az esti órákban került sor. Szokás volt előzőleg az ismerős nagylányokat a dörzsölésre hívogatni, így biztosan eljöttek a legények is. Nótázás, tréfálkozás kísérte a munkát, majd a segítőket kaláccsal, pereccel, almával kínálták meg. Ha szép holdvilágos este volt, gyakran tánccal fejezték be a vidám társas munkát.
A kalodás dörzsölőket szerkezetük alapján két csoportba soroljuk: rögzített bálványosak azok, amelyeknek a kalodájuk forgatható, míg a forgó bálványosaknál a kaloda rögzített. Ez a két fő típus területileg is határozottan elválik egymástól: rögzített bálványos a dörzsölő a Dunántúl egy középső foltján, hasonlóképpen a Kisalföldön és a nógrádi, hevesi palócoknál. A Tisza mentén és a Tiszántúlon a forgó bálványos forma van erősen túlsúlyban.
A kalodás kenderdörzsölőnek a bemutatott kárpát-medencei elterjedésén túl még egyetlen eléggé kérdéses előfordulásáról van tudomásunk: a fehéroroszoknál. Ha nem is találjuk meg eszközünket mint kender- (len-) kikészítő konstrukciót, megtaláljuk mint bőrtörőt hatalmas területen. A recens magyar kultúrában a Székelyföldön leltük meg erre az első nyomot. Az eszközt itt a timsós fehérbőrkikészítő szíjgyártómesterek használták. A szomszédságunkban élő keleti szláv népcsoportoknál már egészen általános a kalodás bőrpuhító. Az eszköz elterjedtségét viszont sokkal keletebbre is nyomon lehet követni: a tilókhoz hasonlóan megtalálhatók ezek a bőrtörők végig a sztyeppövezetben számos szibériai nép műveltségében, ahol a bőr és ennek feldolgozása szükségszerűen elsőrendű szerepet játszott. Az eszköz hazája úgy tűnik Dél-Szibéria, s innen terjedt nyugat felé, amiben nem csekély szerepe lehetett a népvándorlás hullámainak is. A magyarság műveltségébe a kalodás bőr-, kendertörőt közvetlenül azok a sztyeppi török népcsoportok ültethették át, akikkel őstörténete folyamán szorosabb kulturális kapcsolatba került, illetve akikkel vérségileg is keveredett.
A kalodás kenderdörzsölőt így a magyar műveltség honfoglalás előtti elemének ítéljük.
A rostok puhítására felhasználják egyes helyeken a malmok energiaforrását, így a kenderkalló működtetésénél is (123. kép). Ennek lényege a mechanikailag emelt, majd súlyánál fogva visszaesni engedett nehéz fatönk. A csak függőleges irányban mozduló zúzótönkből egy oldalra beékelt fanyelv áll ki, amit egy legtöbbször vízi energiával forgásba hozott henger tüskéje emel fel, majd túlcsúszva alóla, visszaenged.
Puhításhoz a kenderrostot 15-30 markos kötegekbe fogták össze, s egy asszony egyszerre 4-6 köteget is forgathatott a lezuhanó bunkók alatt. Egy köteg puhításának az ideje körülbelül egy óra. A malmos a malom használatáért vámot szed: minden tíz marok után egyet kivesz magának.
A kenderkalló a Kárpát-medencében egy összefüggő területen, a Zagyva északnyugati és a Tisza északkeleti irányú vonala határolta nagy háromszögben fordul elő, ott, ahol a folyók, hegyi patakok vizét malmok működtetésére könnyen fel lehet használni.
{351.} Kenderkallóink felépítése és működési elve tökéletesen megegyezik a malommeghajtásos gyapjúkallókkal. A 13. század végén települtek a Szepességbe, jelzett területünk északi részébe a Németországból jött telepesek, a későbbi zipserek. A tárgytörténeti, az időbeli és a területi megfelelések alapján úgy tűnik, hogy általuk, velük került az új eszköz, a gyapjúkalló e vidékre. Ennek kenderpuhításra való alkalmazása csak az eszköz funkcióbővülését jelentette, anélkül, hogy azon bármilyen átalakítást kellett volna végezni.
A kenderkallók tömeges paraszti igénybevétele nem történt meg azonban néhány évtized alatt, hiszen ezen a vidéken a kenderkalló előtt volt már egy hagyományosan használt, rostpuhításra igen alkalmas házieszköz, a kalodás dörzsölő, amit az új, malmos berendezésnek ki kellett szorítani a használatból. Emellett a kenderkalló számára érthetően csak ott volt terjedési lehetőség, ahol megfelelő vízi energia (gyors folyású patak, folyó) is rendelkezésre állt.
A rostpuhítás eszköze az ugyancsak malomenergiához kapcsolt morzsolóhenger. Lényege az élére állított malomkő (vagy malomkőpár), ami egy simára kiképzett munkahelyen körbejár, s az alája helyezett megtört és tisztított kenderfejekben még visszamaradt apró pozdorjaszilánkokat felőrli, s a még merev rostszálakat selymes tapintásúra puhítja. Mindig valamilyen malomhoz kapcsolódik: vagy állathúzta járgányos, vagy vízi-, illetve motormeghajtásos malomba van beszerelve.
A Kárpát-medencében az eszköznek két fajtája fordul elő: a morzsolóköves és a vashengeres. Az előbbiek mindig lóvontatású járgányos malommal vannak kapcsolatban. Az egy- vagy ritkábban kétköves morzsolóhengereket eredetileg köleshántolásra vagy olajos magvak (tök, napraforgó) zúzására használták, emellett azonban idehozták a falu-, sőt a környékbeli asszonyok is kenderüket, hogy „megjárassák a kővel”. A morzsolóhengerek másik nagy csoportját a csonkakúp formájú, barázdás felületű vashengerek képezik, amelyek viszont már mindig vízi-, de még gyakrabban motormeghajtásos malmokba vannak beépítve.
Munka közben a kör alakú tőkére teszik az asszonyok a kendercsomókat, a törőket, s amíg a henger körbejár, meg-megforgatják. Egy asszony 5-6 törőt is elforgat egyszerre.
A morzsolóköves puhítás általánosan előfordult a Bácskában, és szórványos adataink vannak róla a Balaton-felvidékről, Budapest környékéről, Gömörből. Ezzel szemben a vashengert már egy tömbben, méghozzá ott találtuk meg, ahol a kenderkallót is. A vashenger technikailag a köves morzsolóhenger fejlettebb változata, így az eszköz eredetijét mindenképpen az utóbbiban kell keresni.
Nemcsak magyar nyelvterületen, hanem az Alpok vidékén is kapcsolatban állt a morzsolóhenger az olajmalmokkal. Olajkészítésre, az olajbogyók szétzúzására az egész Mediterráneumban megtaláljuk az egyköves és kőpáros törőhengereket. Az olajfa északi határán túl használatos az eszközünk Európában nemcsak más olajos magvak törésére, hanem szemes termények hántolására és a gyümölcsnek borkészítéshez, ecethez való összezúzására is Bretagne-tól a Duna menti országokig húzódó sávban. A Bácskában olyan falvakban találtuk meg kendermorzsoló köveinket, melyek lakossága a 18. században abból a Dél-Németországból költözött ide, ahol a morzsolóhenger gyakran olajmalmokhoz kapcsoltan lentörésre is szolgált.
{352.} Az előzőleg bemutatott kenderkalló és a most ismertetett morzsolóhenger tehát német területről, német telepesek révén került hozzánk: egy korai, 12. századi „északi” úton (Szepesség) és egy késői, 18. századi „déli” úton (Bácska, Dunántúl), majd a kendermunkában malmos meghajtáshoz kapcsolódásuk révén egy közbülső, a vízi energiával bőven rendelkező heves-borsod-abaúji területen találkoztak.
A rostok finomítását, puhítását lehet puszta lábbal taposva vagy csak kézzel dörzsölve, morzsolva végezni.
A lábbal való dörzsölésnél egy fej (marék) kendercsomót kalácsba fonva vettek láb alá, s vagy közvetlenül a földön, vagy egy leterített zsákdarabon, esetleg egy deszkán taposták. Munka közben valamire mindig rátámaszkodtak, hogy lábfejük és sarkuk mozgatása közben ne veszítsék el egyensúlyukat. A lábmozgásnak külön technikája van: váltogatottan taposásból, két lábfej közötti dörzsölésből és a sarokkal való morzsoló mozgásból tevődik össze. Egy fej kendert 15-20 percig kell lábbal dörzsölni.
Az esetek többségében ezt a munkát is társaságban végezték. Egy-egy gazdasszony 10-15 nagylányt is meghívott egy esti dörzsölőbe. Az udvaron két székre felfektetett hosszú létrába kapaszkodtak, s egy-egy fej kendert dörzsöltek a lábuk alatt, közben pedig énekeltek, beszélgettek. A lányok után az énekhangra a legények is gyülekeztek, s ezek megjelenésével még vidámabb, hangosabb lett a munka. Akinek a kenderét dörzsölték, tésztával, gyümölccsel kínálta segítő vendégeit.
A lábbal való dörzsölés elterjedése a Kárpát-medencében nagy hasonlóságot mutat a kalodás kenderdörzsölőével. Ahol kalodás dörzsölőt használtak, ott ugyanakkor szokás volt a lábbal való tiprás is. Figyelemre méltó a lábbal dörzsölés terminológiája, ami határozott, összefüggő foltokat rajzol ki a térképen: a Tiszántúlon dörzsölés, a honti-észak-pesti-nógrádi-hevesi vidéken morzsolás, a Dunántúl északi felén tiprás, déli felén pedig nyomás a neve.
A kendernek taposással való puhítását Ukrajnából ismerjük még. Itt azonban nemcsak a kendert puhították taposással, hanem a prémes bőr kikészítésénél is a törő-, puhítómunkának egyik általános módja a bőr megtaposása, lábbal tiprása volt. Ugyanakkor ez a bőrkikészítésnek a legrégibb módja is, amit megtalálunk századunkig az ázsiai sztyeppi népek, a törökök és a mongolok bőrmegmunkáló gyakorlatában. Az látszik a legvalószínűbbnek, hogy e taposásos kenderpuhítási technika mind az ukránoknál, mind pedig a magyarságnál ugyanazon közös forrásból, a sztyeppi népek bőrkultúrájából származik.
A puszta kézzel való kendermorzsolásra sohasem az első rostfésülést megelőzően került sor, hanem csak ez után, két fésülés közé beiktatva. A legjobb minőségű szála kenderből kis csomót vettek kézbe, ezt két marokra fogva őrlő, majd simító mozdulatokkal puhították, lágyították a még meglévő merevségét.
A kézzel való puhítás adataink alapján elég gyéren fordult elő: csoportban csak a Kisalföldön és a Nyugat-Dunántúlon találtuk meg. Ez az elterjedés nagyon hasonlít a törőszékek elterjedéséhez, amiről pedig arra a megállapításra jutott a kutatásunk, hogy ezek kialakulásában az általános ó-európai, kövön sulyokkal történő lentörés játszott alapvető szerepet.
Az európai lenkultúrának a vizsgálata arra az eredményre juttatott, hogy a kézzel való rostpuhításnak magyar nyelvterületen való előfordulása az európai lenkultúra {353.} egy igen régi munkamódjának a maradványa, és kenderkultúránkba való átszűrődése. Ez hozzánk feltehetőleg a honfoglalás előtt már itt élt, lennel foglalkozó szláv népcsoportok révén került.
A legapróbb pozdorjaszilánkoktól is megtisztított rostot marokba, fejekbe összehajtva 4-10 napi időtartamra különböző anyagok oldatával hatékonyabbá tett lében áztatták, majd ezután tiszta vízben kimosták és megszárították. A szöszcsávázás célja kettős: egyrészt puhábbá, selymesebbé tette a rostszálakat, másrészt színezte, sárgította azokat.
A szöszcsávázás nagy kádakban történt. Az áztatólében különböző összetételekben a következő anyagok fordultak elő: korpa, kukoricaliszt, főtt sárgatök, savó, kovász, só, hamu. A felhasznált anyagok hatására az áztatólé megsavanyodott, megposhadt, majd megkelt benne a szösz, s ettől az erjedéstől kimosás után puha, selymes tapintású lett. A főtt sárgatök, valamint a kukoricaliszt hatására pedig élénksárga, meleg színt kapott.
A szöszcsávázás általános volt a Tiszántúl középső és északi részén, de egyedi előfordulással távolabbi országrészeken is megtaláltuk.
A tiszta rostanyagnak ilyen jellegű áztatását, csávázását a magyar kenderkikészítő gyakorlaton kívül sehonnan sem ismerjük. Ellenben a bőrt az ukránok, a volgai tatárok, a tuvaiak, az evenkik, a burjátok stb. tejjel, vajjal, korpával, kovásszal és tejsavóval készítették ki. A magyar szöszcsávázáshoz és a savanyításos bőrkikészítéshez használt anyagok jóformán teljes egyezést mutatnak, amellett azt is, hogy nemcsak egyes eszközök esetében történt funkcióbővülés és funkcióváltás, amikor korábbi bőrkikészítő szerszámok a kenderfeldolgozásban új alkalmazást kaptak, hanem a magyarság lényegében az egész bőrtechnikáját ahol arra csak mód kínálkozott átvitte a kenderre; még az olyan eljárást is, mint a savanyúleves áztatást, amit pedig a rostanyag nem igényelt különösképpen.
A savanyúleves szöszáztatási eljárást ezért kultúránk honfoglalás előtti rétegéből származónak ítéljük.
A magyar nyelvterületen háromféle eszközt használtak rostfésülésre: a szegrózsás, a szegsoros és a sörtés fésűket.
A szegrózsásak kovácsolt szegekkel sűrűn teletűzdelt korong alakú falapból és az ennek tartására szolgáló hosszúkás deszkából állnak (126127. kép). Munka közben a rostcsomót belevágták a szegek közé, majd oldalra húzva „szakították”. Többszöri belevágás után a kézben maradt szálak simák, tiszták lettek, és fésülték ezeket. Gyakran nemcsak egy közepes sűrűségű szegrózsás rostfésülőt használtak, hanem először a szaggatáshoz egy ritkábbat, majd utána a fésüléshez egy sűrübbet.
A szegrózsás rostfésű az egész magyar nyelvterületen általánosan elterjedt. Jelölésére ma a leginkább használt népi terminus a gereben. Emellett a nógrádi-észak-pesti körzetben, valamint Erdély magyarságánál a héhő, héhel, héhelő, léhel stb. megnevezések voltak használatosak ugyanerre a fésűtípusra.
{354.} A szegsoros rostfésűk fából készített, lapát alakú testének végében egy vagy két, nagyon ritkán három sorban hegyes, kovácsolt vasszegeket helyeztek el, amelyek így 10-12 cm-re álltak ki a falapból (128. kép). Egyszerre két azonos lapátnyeles szerszámmal dolgoztak. Itt is először szaggatták a szegek közül a rostot, majd a két fésűt két kézbe fogva fésülték.
A szegsoros rostfésű használata a recens magyar kultúrában főleg az erdélyi magyarságnál található meg, ahol ez az eszköztípus, a szegsoros előfordul, ott régi magyar neve mindig gereben.
A sörtés rostfésűk erős disznósörtéből készült kerek, kefe formájú eszközök. A szegrózsás rostfésűn már simára fésült legjobb minőségű rostokat „húzzák meg” a sörtés ecsettel, ami így egészen vékony csíkokra hasogatja a még kissé széles rostszalagokat.
A sörtés rostfésűk használata a magyar nyelvterület keleti részén volt megtalálható, s itt ecset, ecsellő, pác a nevük (129. kép).
Gereben szavunk szláv jövevényszó, s minden valószínűség szerint a déli szlávból származik. Itt a gereben a szegsoros rostfésű neve, és a szerszámot nemcsak a kender és a len, hanem a gyapjú fésülésére is használták. Európa keletibb területeit kivéve a szegsoros gereben egykor a rostfésülés általános eszköze lehetett kontinensünkön. A magyarság a honfoglalás után az itt lakó déli szláv népcsoportoktól ismerte meg a számára új eszközt, és átvette kultúrájába déli szláv nevével együtt.
A szegrózsás rostfésűk héhel, héhő stb. névváltozatai az azonos jelentésű német Hechel szóból származnak. A jelzett két térség magyarságának kultúrájára német vonatkozásban csak a 1213. század fordulóján a Felvidékre és a 12. században Erdélybe nagyobb számban és szervezett csoportokban betelepült németek lehettek jelentős hatással. Ebben a korban a szegrózsás rostfésű Európa nyugatibb országaiban már használatos volt.
Az „új” eszköz, a szegrózsás héhel nagyobb munkatermelékenységű volt addig használt elődjénél, a szegsoros rostfésűnél. Ez az előnye biztosította számára nemcsak Nyugat- és Közép-Európában, hanem a Kárpát-medencében is erőteljes terjedését a szegsoros rostfésű rovására. A magyar nyelvterület nagyobb részén a régi gereben elnevezés kontinuitása mellett történt az eszközváltás.
A sörtés rostfésű keleti szláv hatásra a honfoglalás utáni időkben lett a magyar rostmunka eszköze. Legvalószínűbben a Kárpát-medence keleti és északkeleti területén élő és műveltségileg a keleti szlávsághoz tartozó népcsoportoktól ismerte meg és vette át a rájuk telepedő magyarság a sörtés rostfésűt, annak szláv nevével együtt.
A rostfésülő eszközök kettős funkciót láttak el: gyapjú, valamint kender és lenrost fésülésére egyaránt használták őket. A szegsorossal általánosan fésülnek gyapjút ma is Erdélyben, s a történeti anyag a szegrózsások magyar használatával kapcsolatban ugyanezt biztonyítja még a 17. században is. Egyedül a sörtés ecset gyapjúnál való alkalmazásáról nem tudunk a magyarságnál, de feltehetően ez is megvolt, mivel a keleti szlávoknál (akiktől eszközüket származtatjuk) ma is általánosan használt szerszám a sörteecset a gyapjúfésülésre. Európa más népeinél is jól ismerjük a szegsoros fésűnek gyapjúfésülésre való használatát, de a szegrózsásról nincs ilyen adatunk ismét megvan a keleti szlávoknál, pontosabban az ukránokat kivéve.
A rostanyagot a fésüléssel különböző minőségi csoportokba választották szét, hogy az ezekből font különböző finomságú fonalakból a legválasztékosabb vászonféleségeket állíthassák elő. Minél nagyobb volt egy vidéken a paraszti kendermunka intenzitása, annál differenciáltabb a rostfésülés során való minőségi osztályozás is.
Két határesetet mutatunk be példaként. Magyarvalkón (Erdély) három rostfésülő eszközt használnak egymás után. Először a szegrózsás léhelen lehelik meg a kendert, s ezáltal három minőségi csoportba osztályozzák: a java a lehelt kender; a gyengébb, rövidebb szálú rost a tövi szösz; a rossz, gubancos a hegyi szösz. E három közül az első két minőséget más eszközzel tovább fésülik, s ezzel még differenciáltabb minőségekre bontják. A lehelt kendert a sörtés ecsettel ecselik, s ennek eredményeként az első vonások után a sörték között maradt durvább és barnább rostszálakat külön veszik, ez a kihánt szösz. A további ecsetelés során a kenderből kiválik és a sörték között marad az egészen finom, fehér színű szöszfajta, a pátyosz. Ecselés közben lehullik a földre az igen apró szálú, de finom, puha szöszfajta, a pelyhe. Végül is kézben marad az egyenletes, vékony és hosszú szálú, legjobb minőségű kender. A lehelés után kivált második rostminőséget, a tövi szöszt már szegsoros gerebenen fésülik át másodszor. E munka során szintén további minőségekre osztályozzák: a java a gerebelt tövi szösz, a gyengébb, csomós rost a bucsi (Nagy J. 1938).
Eszerint tehát Magyarvalkón három rostfésülő eszköz használata során a rostokat két átmeneti minőség (lehelt kender és tövi szösz) után hét csoportba osztályozzák, abszolút minőségük sorrendjében így: kender, pátyosz, kihánt, gerebelt tövi szösz, bucsi, pelyhe, hegyi szösz.
Ezzel a nagyon differenciált minősítő eljárással szemben ott állt számos dunántúli falu rostfésülő és -minősítő gyakorlata, amely szerint egy szegrózsás eszközön mindössze két minőségi csoportba, egy jóba (szála) és egy rosszba (kóc) osztályozták csak a rostot.
E két „szélsőséges” osztályozási gyakorlat között számos átmeneti módot is találtunk a Kárpát-medencében: az általános három, ritkábban négy, igen ritkán öt s a csak néhány erdélyi magyar faluból ismert hat-hét minőségi csoportba való osztályozást. A készített minőségi csoportok száma természetesen összefügg az alkalmazott fésülőeszközök számával is. Magyar nyelvterületen nyugatról kelet felé haladva nő a szétválasztott rostminőségi csoportok száma, ami ez esetben is időbeli rétegek máig konzerválódott térbeli foltjait mutatja.
A kender, len és gyapjú fésüléssel rendezett, rostos, szálas anyagát fonallá kell sodorni. E munka alapvető eszköze a (jobb) kézzel pörgetett orsó, illetve a lábbal hajtott rokka. A fonás három összefolyó mozzanatból áll: a szálhúzásból (bal kézzel a rostcsomóból), az alapsodrásból (ugyanezen kéz három első ujjával) és a fonal teljes besodrásából (a jobb kéz pörgette orsóval, illetve a rokkával).
A kéziorsó vagy gyalogorsó 20-30-35 cm hosszú, két végén elhegyesedő pálca. Alsó végén gyakran kis fakorong (orsókarika) van, amely lendítősúlyként szolgál főleg {356.} addig, amíg az orsó szárára bizonyos mennyiségű kész fonalat feltekernek. A Kárpá-tmedence keleti és déli részein karika nélküli orsókat használtak.
Az orsó a vertikális szövőszékek használatának idején nemcsak a fonás eszköze volt, hanem a rajta összegyűlt fonálnak vetülékként a láncfonalak közé vezetésére is szolgált, azaz a vetélő szerepét is betöltötte. A láncfonalak között való átbújtatásban az orsónehezék akadályt jelentett, ezért legkésőbb a fonás után le kellett azt az orsópálca végéről húzni. A mai karika nélküli orsók az egykori vertikális szövőszékek korának orsóformáit őrzik.
Az orsó túlnyomórészt háziiparosok készítménye volt, mivel kialakítása speciális szerszámot is igényelt: az esztergát (kézi- vagy nyirettyűs eszterga), amely a nálunk használt esztergák legegyszerűbbje. Az orsót festéssel díszítették: különféle füveket, gombát, virágszirmot nyomtak az esztergán forgó orsófelülethez, esetleg vörös földet vagy bolti festéket alkalmaztak.
A fonás kezdetén, amikor az orsó még könnyű volt, az idős asszonyok gyakran egy krumpliszeletet vagy kis almát szúrtak az orsó végére, hogy nehezebb legyen, jobban pörögjön. Korábban általános volt, ma csak Erdélyből ismeretes az ólomból, zsírkőből gyakran díszesen kifaragott, középen lyukas, korong alakú orsókarika, amelyet a fonás kezdetén húztak az orsó végére. Régészeti ásatások a Kárpát-medence különböző vidékein nagy számban tártak fel a neolitikum óta agyagból készült, gomb alakú orsónehezékeket.
A guzsalyra kötik fel a megfonandó rost- vagy gyapjúcsomót. (A guzsalyról részletesen lásd Szolnoky 1951.) Fonás közben a guzsalynak csak másodlagos szerep jut, amikor a rostanyagot munka alá tartja, mégis ez a feladat a fonás termelékenysége szempontjából nem mellékes. A guzsaly különböző típusai, formái úgy alakultak ki, hogy a fonást végzők mindinkább célszerűbb megoldást akartak találni munkájuk végzéséhez. Igyekeztek úgy helyezni el a guzsalyt a bal kéz közelében, hogy az a fonónak keze ügyébe essék, ugyanakkor munkavégzés közben az elérhető legnagyobb kényelmet is biztosítsa.
A legegyszerűbb rostelhelyezésnél még nincs külön eszköz, a fonandó rostcsomót a fonó a (bal) kezében tartotta, és innen eresztette a szálat a jobb kézben pörgetett orsó sodrására. Egy, Sopron közelében előkerült Halstatt-kori urnán látható a fonás, szövés és motollálás ábrázolása. Úgy tűnik, hogy itt a fonó bal kézből ereszti a szálat, s ezen függ a pörgetett orsó. A legutóbbi időkig fontak így Egyiptomban a parasztok, a belső-ázsiai mongolok, a Kaszpi-tó melletti tatárok.
Kevésbé gátol a mozgásban, ha a rostcsomót fonás közben a fejre kötik fel. Tudunk alkalmazásáról a 16. századi Skandináviából, valamint Itáliából, Vesztfáliából, ahol is a fonó nő a fejére tette a lenrostcsomót és egy sapkával lefedte.
A rosttartó eszközök, az immár valóságos guzsalyok sorát az a rövid, 25-35 cm hosszú pálca, az ún. kéziguzsaly nyitja meg, amelynek alsó részét a bal kéz hátsó ujjával szorítja a fonó nő a markába. A pálca tetejére tűzi a rostot, és szabad három ujjával szálat húz és megadja a rostoknak az alapsodrást. Régi görög vázaképen, valamint ivóedényen látható ilyen ábrázolás. De használták a kéziguzsalyt jelen századunkig Egyiptomban, Görögországban, Bulgáriában, Dél-Olaszországban, Spanyolországban, Bretagne-ban, Normandiában és Skandináviában, vagyis körben Európa peremén.
Még racionálisabb eszköze a rost elhelyezésének az övguzsaly. Körülbelül méteres hosszú pálca ez, amit alsó végével az övbe (szoknya korcába) dugnak. Így a kéz teljesen felszabadult a fonásra. A guzsalyoknak ez a típusa a középkorban, de még az újkor elején is általános volt egész Európában. A középkor végétől terjed és szorítja {357.} ki az övguzsalyt a használatból Európa nyugati felén a székes guzsaly, ami egyben az ekkortájt terjedő rokka mellé is állítva tölti be a rendeltetését. Kontinensünk keleti felében az övguzsaly marad az uralkodó típus, mellette azonban általánossá válik a talpas guzsaly.
A rúdguzsaly átmenetet jelent az öv- és a székes guzsaly között (hossza 150-180 cm). Használati módja is utal átmeneti jellegére: járás közben övguzsalyként tűzik a szoknya korcába, ülő helyzetben fonva pedig a két térd közé szorítják.
A kárpát-medencei elterjedést illetően a Dunántúlon a legutóbbi időkig a székes guzsaly volt általános, az Alföldön, valamint az északi területeken a talpas guzsalyt használták, Erdélyben a rúdguzsaly volt a legjellegzetesebb, az övguzsaly pedig a román és a délszláv népcsoportoknál, illetve az ezekkel keverten élő magyaroknál.
Mivel a Kárpát-medencében előforduló recens guzsalytípusok más-más korban Európa legnagyobb részén használatban voltak, illetve a legutóbbi időkig használják őket, ezek egy általános európai eszközfejlődés időbeli rétegeinek tekinthetők, amelyek történeti okokra visszavezethetően a Kárpát-medence különböző tájain konzerválódtak.
A guzsalyok nagy részét legények lányoknak szerelmi ajándékba készítették: ez meglátszik gazdag faragásukon, díszítettségükön.
A fonás munkájának igen jelentős meggyorsítását eredményezte a fonókerék használatbavétele. A fonókerék zsinórkerék-áttételes szerkezet, amely hasonlóan a kéziorsóhoz szakaszos fonóeszköz: külön ütemben végzi a sodrást és a fonal felcsévélését. A kézzel hajtott, aránylag nagyméretű kerék hozza forgásba a vízszintesen elhelyezett orsót, amely a másik kézből egyenletesen engedett laza, szálas anyagot megsodorja. Az orsóra bodzafából, nádszálból vagy napraforgószárból készített csévét húznak, amire a megsodrott fonalat egyenletes menetekben rávezetik.
A magyar nyelvterületen a fonókereket elsősorban a gyapjút feldolgozó mesterek használták, Erdélyben néha a házi gyapjúfeldolgozásban is szerephez jutott. Legtovább a gubacsapók használták: ezen szőtték a gyapjúszövetet a gubához, az ún. gubavásznat.
A 13. században a fonókereket az európai posztóiparban már használták. Feltehetően az arab barhenttakácsok közvetítésével került Európába a magas textilkultúrával rendelkező Indiából, ahol az széles körben elterjedt (részletesebben lásd Endrei 1962).
A rokka ugyancsak zsinórkerék-áttételes szerkezet, de már lábmeghajtással működő folyamatos fonóeszköz, amely egyidejűleg sodorja a szálakat fonallá és motollálja fel a kész fonalat a csévére. A rokka működési elve a szárnyasorsó és a cséve fordulatszámának különbözőségén alapszik. Ez előállítható kétzsinóros meghajtással úgy, hogy a cséve és az orsó zsinórtárcsája eltérő átmérővel rendelkezik, és egyzsinóros hajtással úgy, hogy vagy a csévét, vagy az orsót hajtják csak meg, a másikat fékezik (Endrei 1962).
A rokka tulajdonképpen a kéziorsó munkáját végzi, ezért a fonásra kerülő rostcsomót vagy a rokka mellett tartott székes guzsalyra, vagy a rokkára szerelt külön rokkapálcára kötik fel.
A rokkának a századfordulón a lendítőkerék és az orsó egymáshoz viszonyított elhelyezkedése szerint három fő típusát használták: a Dunántúl északi felén, valamint {358.} a Kisalföldön a fekvő és kisebb mértékben az álló rokkát, a Dunántúl délkeleti felén és az Alföldön a ferde rokkát (133135. kép). Századunk negyvenes éveire a nyelvterület többi részén is feltűnik a rokka, jobbára azonban az álló típus. A rokka gyakoribb neve a Dunántúlon rokka, ettől északra és keletre ropka, rofka, a magyar nyelvterület déli részén pörgő, pörgőrokka, a Tiszántúlon kerekesrokka, a Felföldön a Tarnától keletre egészen Erdély északnyugati részéig kerekesguzsaly. Erdély többi részén fonókerék.
A rokka a fonókerékből történő kialakulása idején még kézi meghajtású volt. Akkor vált rokkává, amikor kétzsinóros áttétellel az orsó és a cséve különböző sebességű meghajtást kapott, s így egyidejűleg sodorta és csévélte a fonalat. A selyem cérnázásánál ez az eljárás az észak-itáliai filatoriumokban már a 13. század óta ismeretes volt, de a gyapjú- és rostanyag fonására szerkesztett kézirokka csak a 15. század óta volt használatos. Feltalálási helye valószínűleg Észak-Itália. A lábbal való meghajtás bevezetése legkorábban a 17. század elején következett be. A fekvő és ferde rokka még a kézirokkából való átmenetet mutatja, s a 17. század második felében terjedt el Olaszországban, Franciaországban, Hollandiában, míg Németországban már az alaptípust jelentő fekvő rokka formaváltozata, az álló rokka hódít. Magyarországon a 18. századtól kezdett a rokka terjedni, főleg a manufaktúrákban. Terjedését azonban az ipari forradalom megszakította, s csak paraszti házi használatban terjedt tovább, főleg a 19. században.
Igen gyakoriak Magyarországon a díszesen festett, kivirágozott rokkák. A rokkapálca különösen Baranyában figyelemreméltóan szépen faragott és karcolással gazdagon díszített.
A megfont fonalat a kéziorsóról (vagy a rokka orsójáról) a motollára vezetik fel, hogy ezen lemérjék a kész fonal mennyiségét. Így szerez a szövéshez készülő megfelelő tájékoztatást a készíthető vászon nagyságáról. Ezen kívül a motollálás célja az is, hogy a kimosáshoz, majd a megszárításhoz alkalmas formába hozza, kötegelje a fonalat.
A motolláknak két fajtáját kell megkülönböztetnünk, éspedig a kézimotollákat, valamint a leginkább horizontális tengelyű forgó motollákat.
A magyar nyelvterületen általánosan használt fonalmérő és motringolóeszköz volt a kézimotolla. Ennek két fő típusát használták: egyrészt az egyik végén villás elágazású, másik végén keresztpálcával lezárt rudat, másrészt a mindkét végén keresztpálcás rudat, ahol e keresztpálcák egymásra merőlegesen vannak elhelyezve. Ez a két fő típus területileg is meghatározott foltban jelentkezik. Európa nyugati, északnyugati és délnyugati területein a két keresztpálcás kézimotolla volt az általános, míg KeletEurópában (Oroszországban, Lengyelországban, Romániában, a Balkán-félszigeten és részben Magyarországon) az egyik végén villás elágazású.
A magyar nyelvterületen három-négy nagyobb foltban fordult elő a villás elágazású kézimotolla: a Dél-Dunántúlon, Hont-Nógrád vidékén, ritkábban a Bánátban és igen kiterjedten Erdélyben. Máshol a kézimotollák két keresztpálcás formájával találkozunk.
Eszközünk legáltalánosabb neve a motolla. Ez a név nyelvünkben szláv eredetű, és a Dunántúl déli fele kivételével az egész Kárpát-medencében így nevezik ezt a motringolóeszközt, függetlenül attól, hogy a régiesebb villás elágazású vagy pedig a két {359.} keresztpálcás forma. A Dél-Dunántúlon az olasz eredetű áspa a motolla neve, ugyancsak függetlenül attól, hogy villás elágazású vagy két keresztpálcás a formája.
A kézimotollák keresztpálcáinak két végére, illetve a villák szétágazásában visszafordulva vezetik fel a motollákra a fonalat. Így a lemért fonalmennyiség alapvetően két tényezőtől függ: 1. hogy milyen hosszú a kézimotolla rúdja és 2. hogy hányszor vezetik végig a fonalat a motollán.
A motolla hossza 35 és 180 cm között váltakozik, tehát igen nagy a különbség az egyes darabok között. Leggyakoribbak a 70-120 cm közötti rúdnagyságok. De a motollák még egy falun belül is eltérő méretűek szoktak lenni. Sokszor csak araszban említik amotolla méretét az asszonyok: „az én motollám ötaraszos”, „az enyém négy és feles”.
A múlt század végén még előfordult Vas, Zala és Somogy megyében, hogy a motollára egyszerre csak egy tele orsónyi fonalat vittek fel, és amikor a fonalat átadták a takácsnak megszőni, ez volt a tájékozódó számolás alapja. Ez egyszerű hosszmérés volt. Ám a magyar nyelvterület legtöbb vidékén a fonal tömegét mérték és így tájékozódtak a várható vászonmennyiségről itt a szövést házi munkaként a család nőtagjai végezték.
A fonalat egyszer végigvezetve a motollán a teljes rúdhosszúság négyszeresét viszik fel. A szaporább számlálás érdekében hármasával (Erdélyben négyesével is) veszik a fonalakat s ezt a három (négy) szál fonalat országszerte igének nevezik. Több (10, 20, 40, 60, 100, 120, 150, 200) igét együtt számlálnak egy pászmának, majd 2, 3, 4, sőt 5 pászmát vesznek 1 darabnak. De ebben az alapszámolási rendben is sok változat van, számos a variáció Néhányat bemutatunk, ám távolról sem a teljesség igényével: a) nincs ige, hanem 100 szál = 1 pászma, 5-10 pászma = 1 darab; b) 3 szál = 1 ige, 20 ige = 1 húsz, 16 húsz = 1 darab; c) 3 szál = 1 ige, 40 ige = 1 negyven, 5-10 negyven = 1 darab; d) 4 szál = 1 ige, 35 ige = 1 kötet, 4 kötet = 1 darab; e) 3 szál = 1 ige, 60-90 ige = 1 sing, 3 sing = 1 fonal; f) 3 szál = 1 ige, 20 ige = 1 zseréb, 15 zseréb = 1 darab; g) 3 szál = 1 ige, 100 ige = 1 pászma, 400 ige a fejéből, 300 ige a koccsából, 200 ige a szöszből = 1 darab.
A forgó vagy karos motollák horizontális tengelyen mozgó fakarok. A 4-6, esetleg 8 fakar végébe egy-egy mankó alakú keresztfa van becsapolva, s ezekre rakják le, ezek között nyújtják ki a fonalat. Gyakori, hogy a karok körbeforgásait valamilyen elmés kis szerkezet számlálja, meghatározott fordulatszámnál egy fanyelv kattanása figyelmeztet, hogy például 60-szor forgott körbe a kerék. Néha óramutatón lehet leolvasni a fordulatok számát és így a felmotollált fonal hosszát. A karos forgó motollák elszórtan az egész Kárpát-medencében előfordulnak, de az általános kézimotollák mellett a legutóbbi időkig ritkaságnak számítottak. E vertikálisan forgó motringolóknak is aszerint motolla vagy áspa a nevük, hogy a korábban már bemutatott „motollás” vagy „áspás” területről származnak-e.
A fonalszámlálás és csoportosítás ugyanazon rend szerint történik a karos forgó motollánál is, mint azt a kézieszköznél láttuk.
A motollán megszámlált igéket, pászmákat, darabokat (stb.) külön-külön elkötik egymástól, hogy a szálak összekeveredését megakadályozzák. Ezután a nagy motringot leemelik a motolláról, és kimossák a szennyeződést a fonalból. A mosás lényege a meleg hamulúgos áztatás, majd a piszkos lúg hideg vízzel való eltávolítása a fonalkötegekből.
{360.} A hamulúgos meleg áztatás talán legarchaikusabb formájánál a megnedvesített fonaldarabokat alaposan megforgatták tiszta fahamuban. A trágyadombba megfelelő nagyságú lyukat ástak, ezt tiszta rozsszalmával vastagon kibélelték s a hamuba forgatott fonalat belehelyezték, majd a tetejére is szalmát terítettek. Ekkor ráöntöttek néhány vödör lobogó forró vizet, s végül befedték trágyával. Így maradt a fonal 4-5 napig a trágyadomb lúgos melegében. Ezután került sor a kimosásra.
Hasonló ehhez a kemence melegében végzett lúgos áztatás. A fonalat ugyanúgy készítették elő, vagyis a nedves fonalköteget fahamuba forgatták és belehelyezték egy rozsszalmával bélelt fateknőbe. Itt megszórták vízzel, majd a kenyérsütés utáni meleg kemencébe tolták be. A kemence száját elfedték, gyakran be is tapasztották, hogy a meleg ne jöjjön ki rajta. Ebben a forró gőzben állt a fonal egy napig, amíg másnap ki nem szedték a kemencéből. Ekkor vitték kimosni.
Századunkra a lúgzókádban való forró lúgos párolás lett a legáltalánosabb. Nagy kádat lúgzólábra helyeztek, telerakták fonaldarabokkal, s felül egy nagyobb zsákvászonnal letakarták, lekötötték. Ebbe a durva ruhába, a hamvasba szitált fahamut szórtak és egy körülbelül literes edénnyel forró vizet meregetve a tűzhelyről, locsolták. A lúgzókád alján lyuk volt: itt folyt ki a fonalakon átszivárgott lúg. Ezt egy edénybe gyűjtve ismét megforrósították és fentről öntözgették vele egész nap a fonalat. Csak másnap nyitották fel a lúgzókat, s utána mindjárt vitték is a fonalat a hideg vízre kimosni.
A fonalak kimosását mindig a szabadban végezték. Legalkalmasabb volt erre egy patak vagy egy folyó, esetleg egy tiszta vizű tó a falu határában. Ennek hiányában a kút mellett mostak. A víz partjára mosószéket állítottak, esetleg nagyobb kövekből talpalatnyi kis szigetet raktak össze, amire éppen hogy rá tudtak állni, s bele-belemártogatva a fonalat a hideg vízbe, hozzáverték a kövekhez, a mosószéken meg alaposan ütlegelték sulyokkal. Az ütések következtében a bő tiszta vízben a szennyes, lúgos létől egyre inkább megtisztult a fonal.
A fonalmosás ideje általában február volt. Amikor a fonást befejezték, akkor került rá a sor. A nagy hidegben forró vizet vittek ki maguknak az asszonyok és abba mártogatták bele a hidegtől vörösre kicsípett kezüket. Sokszor a patak vagy a folyó jegén léket vágtak, hogy bő vízhez jussanak. Ilyenkor a talpuk alá szalmacsomót kötöttek, hogy ne közvetlenül a jégen álljanak a mosás ideje alatt.
A fonalkötegeket megszárítás után gombolyították. Ennek eszköze egyrészt a gombolyító volt, ami lassú forgással a fonalköteget az ember keze alá tartotta; másrészt egy másfél arasznyi hosszú botocska, a kótis, amire a gombolyítóról vagy lyukas, vagy kerek gombolyagba hajtották fel a fonalat, esetleg nagyalakú facsövekre csévélték fel.
A gombolyítók legáltalánosabb formája az ún. leveles gombolyító volt. Gyakran baklábra állított függőleges tengely, az ún. köldök körül horizontálisan forgó léckereszt. Ennek, vagyis a leveleknek a végein három-négy áttörés is sorakozik, amibe a csipkés faragású cifrafákat állítják. Mivel a cifrafák helye a leveleken változtatható, úgy állítják be, hogy a motolláról levett és kimosott fonalköteg ráfeküdjön a cifrafákra.
A leveles gombolyító munka közben a házban nagy helyet foglalt el. Ezért is terjedt a múlt század óta jelentősen a hengeres, azaz a takácsos vagy német gombolyító országszerte, de leginkább a dunántúli parasztság körében. E gombolyító lényege az egymástól változtatható távolságban elhelyezhető két pálcahenger, amire a fonalkötegeket felfektették és gombolyították.
A szövőszékre kerülő fonalat elő kellett készíteni a szövéshez: ki kellett alakítani a sűrűn egymás mellett párhuzamosan futó hosszanti fonalakból azt a fonalsíkot, amit majd a szövésnél a keresztszálak kereszteztek és lekötöttek. Úgy kellett elrendezni a fonalat, hogy a kívánt vászonhosszúságban a kívánt vászonszélességet adja. Ehhez a fonalat felvetették: általában a vetőfára (vetőkaróra, vetőrámára), de korábban jobbára csak a kerítésre, esetleg a ház falára.
A vetőfa nagy, hasáb alakú keret, ami egy függőleges tengely körül forgott. Ennek a tengelynek a felső végét a helyiség mennyezeti gerendájához kapcsolták, alul pedig egy fatönk kimélyített lyukába illeszkedett. Legfelül és legalul egy-egy keresztfát kötöttek át a vetőfa mellékfáira: a felső keresztfán egy fapecek, az alsón kettő állt ki egymás mellett.
A szőni akaró asszony kimért két szál olyan hosszú fonalat, amilyen hosszú vásznat szőni akart. Ennek a végeit az alsó pecekhez kötötte és a vetőfa függőleges mellékfáira körbe-körbe felvezette. Az így spirálisan felvetett páros fonalat a mellékfákon egyenletesen elrendezte. A felső peceknél a fonal visszafordult s ugyanazt az utat járta végig, mint az előbb. Ám az alsó kettős peceknél nem egyszerű visszafordulásról volt szó, hanem hurokalakban kerülte meg a fonal a peckeket s haladt tovább felfelé.
A fonalat úgy kellett felvetni, hogy az szorosan álljon a vetőfán. A felvetést mindig két asszony végezte. Az egyik a vetőfát hajtotta körbe egyenletesen, a másik az alsó és felső pecek között eresztette a mellékfákra a fonalat. Annyi fonalat vetettek fel a vetőfára, amennyi a kívánt pászmát a kívánt hosszúságban kiadta. A pászma tehát a leendő vászon szélessége. 1 pászma = 10 ige, vagyis 10 × 3 szál. Minthogy a vetőfára a fonalat párosával vetették fel: 1 pászma = 2 × 3 × 10, vagyis 60 szál. A pászmát az alsó peckeken olvasták le. Minden pászmát külön-külön egy vékony fonallal elválasztottak, elkötöttek egymástól. A közepes vászon szélessége általában 9 pászma volt.
A vászon hosszúságát rőfben mérték leginkább: 10 rőf hosszú fonal 7,5 rőf hosszú vásznat adott.
Mindenki annyi fonalat vetett fel a vetőfára, amilyen nagyságú vásznat akart szőni. Ha például valaki 30 rőf hosszú és 9 pászma széles vásznat akart szőni, akkor 40 rőf hosszúságban 540 szál fonalat kellett felvetnie:
1 pászma = 10 ige = 10 × 3 szál
9 pászma = 10 × 3 × 9 szál,
minthogy a vetőfára kétszeresen kell a fonalat vetni:
= 10 × 3 × 9 × 2 szál (= 540 szál).
A fonalat a vetőfáról láncba szedték le. Így tartották addig, amíg a szövőszékre nem húzták fel mint láncfonalat.
Lényegében hasonló módon történt régen, elvétve még a 20. század elején is a ház falán való felvetés. A tervezett hosszúságú vászonnak 1,3-szeresét vetették fel fonalban a falba (kerítésbe, esetleg a földbe) vert faszegekre. A felvetett fonalköteg elején páros faszeg állt, mivel itt a visszakanyarodás mellett meg kellett csinálni a keresztezetet is, hogy a fonalak párhuzamos futását majd a szövőszéken is biztosíthassák. Ugyanakkor itt számolták meg a felvetett fonalak tömegét, a pászmákat. A felvetett fonal kezdete és vége között annyiszor törték meg a fonalak vonalát, ahányszor a fonalhosszúság azt a ház falán, kerítésen vagy éppen a földön megkívánta. Az ilyen módon való fonalfelvetés azonban nagyon fárasztó volt, sok jövés-menést, netán {362.} futkosást is megkívánt, ezért terjedt el olyan gyorsan a múlt század második felétől a házban is elférő, kényelmesebb munkavégzést biztosító vetőfa használata.
A felvetést jelentősen meggyorsította az egyszerre több páros fonallal végzett munka. A takácsok gyakorlatából régen ismert volt, de a paraszti használatban inkább csak a 1920. század fordulóján és a két világháború közötti időben rendezett falusi háziipari tanfolyamok eredményeként terjedt el egy-egy inkább kisebb, mint nagyobb területen. Kell a munkához 12-14-16 darab arasznyi hosszú facső, két végén egy-egy zárókoronggal. Zsinóráttételes kézicsörlővel a facövekre fonalat csőrölnek, majd innen egy kis nyeles tábla, a vetősulyok ötször-hatszor-hétszer két áttörésén átvezetve egyszerre 10-12-14 összefogott szálával vezetik a vetőfára a fonalat.
A paraszti textilkészítés legbonyolultabb eszköze a szövőszék. Oszlopokból, gerendákból összeszerkesztett állvány ez, aminek egyrészt az a feladata, hogy a sok párhuzamos láncfonalat a fonalhenger és a vászonhenger között egy síkban kifeszítse, másrészt pedig az, hogy ezt merőlegesen keresztezze a vetülékfonalak síkjával.
A felvetett fonalat át kell helyezni a szövőszékre, fel kell tekerni a fonalhengerre. Ebben alapvetően fontos szerepet játszik a csépfának, cépoknak stb. nevezett két, párhuzamosan egymás mellett tartott léc. A felvetés alkalmával csinált fonalkereszteződésbe helyezik bele ezeket a csépfákat, elegyengetik, elrendezik a fonalakat a kereszteződésnek megfelelően. Ez a kereszteződés és ebbe a két cséppálca behelyezése a biztosítéka annak, hogy a láncfonalakat szép rendben, azaz párhuzamosan tudják feltekerni a fonalhengerre, valamint azt, hogy a láncfonal a két henger között mindig párhuzamosan fut majd szövés közben.
A láncfonal síkjába belenyúlik a nyüst és a borda. A lábítóval emelt és süllyesztett nyüst választja szét a láncfonalat alsókra és felsőkre, ez adja tehát a nyílást, a két fonalsík szögét, amibe a vetélőt s vele együtt a keresztfonalat bevezetik: majd a lengő bordával a bélfonalat tömören a vászonra ráverik.
A nyüstök magasságát a lábítóval szabályozzák. A lábító lenyomása pontos sorrend szerint történik. A két nyüst alkalmazásánál: 1216212 stb.
A két nyüsttel szőtt vászon a sima, egyszerű vászon, míg a négy nyüsttel a sávoly mintázatú vásznakat szövik. Fontos tudni, hogy minden egyes láncfonal csak egy nyüstszemen mehet át.
Nem készül mindig azonos minőségű fonalból a láncfonal (a vászon melléke) és a vetülékfonal (a vászon béle). A láncfonal lehetőleg mindig a jobb minőségű fonalból lesz. Így a vegyes vásznak leggyakoribb összetételénél szálakenderből font fonal a láncfonal, és ebben szöszből font fonal a bél. De előfordult gyakran, hogy gyárban készített pamutfonalból volt a láncfonal és ebbe a legfinomabb szálakenderből font fonalat használták beverőnek.
A sima és a sávoly kötésű vásznat a legkülönbözőbb fehér és színes (főleg piros és fekete) csíkokkal volt szokás díszíteni. Ezeket az egyszerűbb csíkmintákat két vagy négy nyüst alkalmazásával készítették. A gyakrabban szőtt, egyszerűbb sárközi mintákhoz például négy nyüstöt használtak, a következő sorrendbe befogva: 131342413, vagy 13131324242413 stb. és ezen kívül még számos variációban. A ládás és rózsás hím készítésénél ez a nyüstbefogás rendje: 1313132424241324242413131324… és ugyanez a láncfonalak nyüstbefogását illusztrálva:
A páratlan számú nyüstök alkalmazását a moldvai és bukovinai magyarok szövéstechnikájából ismerjük. Ilyen a három- és az ötnyüstös szövés, amivel a jellegzetes nagykockás mintázatú anyagot készítik.
Különös figyelmet és hozzáértő előkészületet kíván a nagyobb és komplikáltabb motívumokból, például szívekből, rózsákból, csillagokból, madáralakokból álló hímsor. Ezek leszövéséhez már semmiképpen sem elegendő csak a pedálos nyüst, hanem először a minta szerint tűvel madzagra soronként felszedik a láncfonalat. (Ez a technika a terminológiába is átment: „a fölszödött abrosz az a mintás, díszes abrosz”.) Majd a madzag útján betolnak egy vékony, tenyérnyi széles deszkát a láncfonalak közé, amit aztán élére állítva megkapják a nyílást, ahová a keresztfonalat bevezetik.
Sok mintából álló szőttes készítésénél az egypálcás, kézzel emelhető kis- vagy félnyüstöket (hurokpálcákat) alkalmazták általában, leginkább a Duna mentén délen, Sárközben, Baranyában. Minden félnyüst pálcájára rá volt szedve a mintának egy sora: így a félnyüstöket sorban emelgetve és a keletkezett nyílásokon a keresztfonalat átvezetve, megkapták a kívánt mintákat. Az éppen használaton kívüli félnyüstök hátra voltak tolva a cséppálcákig, amíg csak szükség nem volt rájuk egy-egy mintasor újabb készítéséhez. „Nagyon cifra szőttesnél 18-20 nyistet is kötöztek fel.”
A láncfonalat, illetve a vásznat tároló hengerek, a nyüstök és a lábítók, valamint a borda tartására a láncfonal síkját vízszintesen vagy enyhén ferdén tartó szövőszéknek kerete, állványa van. Az állványzatnak három fő formáját különböztetjük meg a Kárpát-medencében: a) teljesen zárt, beépített állvány, általában nehéz, vaskos gerendákból kialakítva (Dunántúl, Duna-Tisza köze, elsősorban ott, ahol takácsok szőnek); b) teljesen nyitott állvány, ahol a nyüstök és a borda tartására egyetlen akasztórúd áll ki az alapvázból (Erdély és részben Tiszántúl); c) egy félig beépített az előbbi kettő között átmenetet képviselő forma (Felföld és részben Tiszántúl).
A parasztszövőszék neve a Dunántúlon szüőfa, szövőfa, a Tiszántúl középső részén szövő, míg a magyar nyelvterület többi részén a szlávból közvetített szátva, szátyva (a Felföldön), illetve eszváta, osztováta (Erdélyben és az Észak-Tiszántúlon). A szövőszék két legjellegzetesebb alkatrészének, a nyüstnek és a bordának szintén szláv eredetű a magyar neve, méghozzá egységesen az egész magyar nyelvterületen.
Európa népei, így a görögök, rómaiak, germánok az ókorban még súlynehezékes függőleges szövőszéket használtak, de már ennek termelékenyebb, két keresztfás változata aminél a fonalsúlyokat keresztfával helyettesítették is ismert volt a rómaiak textilmunkájában. Ez utóbbi szövőszékfajta a Kárpát-medencében egészen a 20. század első feléig fennmaradt a tarisznyásmesterségben.
A szövőszék történetében rendkívül nagy előrelépést jelentett a pedállal működtetett nyüst alkalmazása. A lábítós szövés a kínai és hindu textiltechnikából alakult ki. {364.} Elő-Ázsiában már a 46. században a szövőszéken a láncfonalak síkját lábbal mozgatott (emelt és süllyesztett) nyüsttel választották szét, s a keresztfonalak tömörítésére lengő bordát alkalmaztak. Ez már lényegében az a szövőszék-konstrukció volt, amit máig is használtak a paraszti textiltechnikában. A 6. században Bizáncban szintén pedálosan mozgatott szövőszéken dolgoztak, ami aztán a 910. századra a Kárpát-medencébe is eljutott. Az arab hódítások következtében a 78. században Szicíliába is elkerült, majd pedig a 911. századra Nyugat-Európában is általánossá vált a pedálos szövőszék.
Mint arra már utaltunk, a tarisznyakészítő mestereknél a keresztfás vertikális szövőszék használata bár egyre csökkenő mértékben a 20. század közepéig megmaradt. A tarisznyás általában maga készítette el a szövőszékét is, ami egy körülbelül 200 × 250 cm-es nagyságú keret, gerendákból összeállítva, mintegy 20 fokos szögben ferdén nekitámasztva a helyiség falának. A két, simára csiszolt keresztfán, az initán hajtogatták át sűrűn egymás mellett a hét különböző színű szőrfonalat, ami a tarisznya csíkozását adta. A minden második fonalat kötő félnyüstöt, a zuzigatyát kihúzva nyílást kaptak, ahová a bélfonalat a csévepálca segítségével bevezették, majd visszaengedve a félnyüstöt, az újabb nyíláson visszavezették a bélfonalat. Valamennyi keresztfonalat az acélfogakkal ellátott kézibordával levertek, tömörítettek. Egyszerre két-három tarisznya fonalát tudták így a szövőszékre felhajtogatni.
A dunántúli és alföldi függőleges tarisznyaszövő székek részeinek elnevezése (a fentieken túl még csibak, zezbilica is) azt mutatja, hogy hozzánk a vertikális tarisznyaszövő szék délszláv közvetítéssel került (Ébner 1931b; Szolnoky 1954; Domonkos O. 1955b).
Hozzávetőlegesen 20 × 30 cm-es nagyságú, nyeles deszkalapocska, aminek a táblájában sűrűn egymás mellett lyukak és vonalas áttörések váltogatják egymást.
A tábla minden áttörésébe a kívánt hosszúságban fonalat fűznek be, így minden páratlan szálat a lyukakba, minden párosat a hasítékokba. Az összefogott szálak egyik végét a szalagszövő asszony a hasán a köténye kötőjéhez köti, ugyanakkor mezítlábos nagyujjával, vagy egy földbe vert karóhoz kötve maga előtt kissé megfeszíti: így a tábla szabadon lebeg a fonalakon, kartávolságban a szőni akarótól. A szövőtábla így szélességének megfelelően egyetlen síkba rendezi a befűzött fonalakat.
A szövőtábla megemelésével a lyukakba fűzött páratlan fonalak megemelődnek, a párosok a vájatban csúszva alul maradnak: az így keletkezett nyíláson átvezetik a legtöbbször csak gombolyagban tartott vetülékfonalat. A szövőtábla lenyomásával a lyukakba fűzött páratlan fonalak lenyomódnak, a párosak a vájatban csúszva felül maradnak: az így keletkezett, az előzővel ellentétes nyíláson visszadobják a vetülékfonalat. Ezután pedig tenyérrel, esetleg kis fakéssel egymásra verik jó szorosan a keresztfonalakat. A kész szalagot, a laposkötelet a derékon gyűjtik össze.
A munka egyetlen szerszáma tehát a nyüst szerepét betöltő kis fatábla, minden más feladatot tulajdonképpen az emberi test lát el.
Szokás volt nemcsak egyszínű, de színes szalagok készítése is. Ez esetben a tábla áttöréseibe szimmetrikus rendben színes fonalakat vezettek be.
E szerszámok legáltalánosabban használt magyar neve szövőtábla, szövődeszka, madzagszövő, laposkötélszövő.
{365.} A szövőtábla a múlt században még az egész Kárpát-medencében ismert és használt volt, az utóbbi időben már csak laposkötél készítésére használták, és sok helyen ezt is csak cigányok készítették. Ám úgyszólván egész Európából van adatunk legalábbis korábbi használatára. A késő középkorban, az újkor elején a dobozba szerkesztett szövőtáblák díszes és finom kivitelben a felsőbb osztályok asszonyainak kézimunkaeszközei voltak. Európa északi részén a parasztasszonyok a múlt század végén is még 40-50 áttöréses szövőtáblán mintás és színes öveket, szalagokat szőttek.
A szövőtábla egész Eurázsiában ismert volt. Észak-Amerikában prekolumbián eredetűnek tűnik, és valószínűleg a vikingekkel jutott el oda.
Említést kell tenni a szövőtábla egy különleges méretű típusáról, ami tudtunkkal csak a Bácskában, a Bánátban és a Szerémségben, valamint a déli Duna mente magyarországi vidékén fordult elő. Ez egy 155 cm hosszú és 35 cm széles tábla, benne sűrűn fafogakkal, amik 63-65 rést és lyukat alakítanak ki 125 cm hosszúságban. Lópokrócot szőnek vele durva kenderfonalból, vetülékként gyakran gyapjúfonalat használnak. A láncfonal és a kész szövet tárolására egy-egy 150 cm-es hosszúságú farúd szolgál, amit az udvaron lehetőleg 1-2 fa derekához, valamint 2-3 leterhelt szék támlájához kötve feszítenek ki. A szövést két férfi szokta végezni: az egyik emeli, illetve lenyomja a szövőtáblát, a másik a vetülékfonalat vezeti be a fonalsíkok nyílásába és ráveri a keresztfonalat.
A szövőtábla e nagy formáját szerb és magyar kötelesmesterek, valamint parasztemberek használták és készítettek vele a gazdaságban szükséges lópokrócokat, ponyvákat.
Az első gyapjúszövetminták Kis-Ázsiából származnak az i. e. 7. évezredtől. A gyapjú őshonának Mezopotámiát tartották. A magyarságnak a juh a bolgár-török kor óta kedvelt állata. Maga a gyapjú is honfoglalás előtti, ótörök eredetű szó nyelvünkben.
A Kárpát-medencében a hosszú fürtös, gyapjas rackafélék és a parlagi fajták voltak elterjedve, mígnem a juhtartás módjában mélyreható, lényeges változást hozott hazánkban a nyugati eredetű merinófélék 18. századi meghonosodása, különösen pedig a 19. század elején ezek tömeges elszaporodása.
A gyapjúmunka a textilkészítés legrégibb ága, időben megelőzte a len- és kendermunkát, a technológiája pedig hatással volt e rostnövények feldolgozására is. A gyapjúmunkának az önellátásra törekvő naturális gazdálkodás idején igen jelentős szerepe volt a parasztcsaládok gazdálkodásában.
Gyapjúszőtteseket a régi fajtájú, hosszú, fürtös szőrű juhok (racka) gyapjából készítettek. A férfiaknak teljes öltözeteket szőttek ilyen gyapjúfonalból, a nőknek pedig szoknyát, kötényt. Ezek mellett lakástextíliát (terítőket, takarókat, szőnyegeket), valamint a gazdaság megkívánta zsákokat, tarisznyákat, ponyvákat. Bár a gyapjúszövés régebben -jobban vagy kevésbé az egész Kárpát-medencében elterjedt volt, legjobban az erdélyi magyar népcsoportoknál maradt meg, szinte a legutóbbi időkig.
A gyapjú a juhtartás legfőbb haszonvétele. Ahol lehetőség volt rá, a juhnyírást megelőzően a birkákat folyó- vagy akár állóvízben megúsztatták, hogy a gyapjúból a zsírt és a piszkot lehetőleg kiáztassák. A juhok nyírására általában évente kétszer került sor: május végén, a legelőre való kihajtás után, majd július végén, augusztus elején. A bárányokat júniusban nyírták. Férfiak és nők egyaránt végezték ezt a {366.} munkát. Eszköze pedig az a juhnyíró olló volt, aminek máig is használt két változata, az egykarú emelő módjára működő karikás rugójú, valamint a kétkarú emelő elvén egy tengelyen mozgatott kétszárnyú olló az archeológiai leletek tanúsága szerint a vaskor óta változatlan. Nagy figyelemmel nyírták a juhokat, vigyázva arra, hogy lehetőleg egyenletesen vágják le a gyapjút, ugyanakkor ne sértsék meg az állat bőrét. A nyírás akkor érdemelt elismerést, ha a bunda egy darabban maradt meg.
A lenyírt gyapjút feldolgozás előtt még további tisztításnak vetették alá. Lehetőleg folyóvízben mosták úgy, hogy vesszőből font, egyenes oldalú, mély kosárba tették, a kosarat beleállították a vízbe és ott kikötötték. Egy rúd végére korong alakú mosókarikát rögzítettek és ezzel nyomkodták a vízben ázó gyapjút. Alkalmanként előzőleg otthon meleg vízben áztatták, majd kint a vízparton átsulykolták.
Mosás után otthon kötélen vagy nagy, alacsony peremű vesszőkasokban szárították. Teljes kiszáradás után a gyapjú fellazítása, szálasítása volt a következő munka. Először kézzel csipkedték, szaggatták kis csomócskákra az összetapadt gyapjút, majd fésülték a gerebenen, mesteremberek a kézikártolón. Ezáltal a gyapjú laza, szálas, pihés lett.
Az egy, két ritkán három szegsorral átvert nyeles lapátkát, a gerebent mindig párosan használva az egyikbe beakasztott gyapjúcsomót a másik lapát szegsoraival tépdesték, fésülték. A kártolóhoz a szegsoros gerebentől egyenes út vezetett: a szegsorok számának növekedésével létrejött a szegrózsás fésülő, majd az acél tépőszegek (villák) bőrlapba való ágyazásával és nyeles táblán való kifeszítésével pedig a sűrű szeges (500-600 villás) kártoló. Ezt hasonlóan az eredeti gerebenhez szintén párosával használták: az egyik kártolótáblát a tépőpadra rögzítették, s a másik táblával tépték, szálasították a közéjük rakott gyapjút. A kézikártolót körömpőnek, hörömpőnek is nevezték.
A gerebennel vagy a kártolón fellazított gyapjút orsóval guzsalyról vagy fonókerékkel fonták. A laza gyapjúanyagot guzsalyra kötötték fel, bal kézzel húzva belőle a szálat, ennek alapsodrást adtak, majd a jobb kézben pörgetett orsóval a fonallá sodrást megerősítették, végül az orsó derekára felcsévélték a fonalat. A fonókerék zsinóráttételes szerkezet: a kézzel hajtott nagy kerék hozza forgásba a vízszintesen elhelyezett orsót, amely a másik (bal) kézből egyenletesen engedett laza, szálas gyapjút megsodorja. Fonókereket elsősorban mesterek használtak, de Erdélyben a házi gyapjúfeldolgozásban is alkalmazták. Igen ritkán fonták a gyapjút rokkán is.
Fonás után a fonál a kétméteres nagy kézimotollára került, ahol megmérték a készített fonal hosszát: 3 szál = 1 ige; 20 ige = 1 zseréb; 8-10 zseréb = 1 darab fonal. A zserébeket motollával együtt vízbe mártották s csak száradás után vették le róla, mert így a fonal nem sodródott össze.
A gyapjúfonalból kiválogatták a fehéreket, amit majd fehéren is kívántak hagyni, a többit pedig megfestették. Még a fekete gyapjúfonal is festésre szorult, mert ha festetlenül használták fel, szürkés maradt, s a belőle készült ruha rövidesen megbarnult. Ha színes szövetet akartak szőni, akkor a felmotollált fonalakat házilag megfestették.
A gyapjúfestés módjait a Székelyföldről ismerjük. Fekete színnél a cserfakérget megáztatták, majd addig főzték, amíg kézzel szét nem lehetett nyomni, aztán boltban vásárolt gálicot tettek hozzá, majd ebbe a lébe belerakták a fonalat. Sárga színt úgy {367.} kaptak, hogy nyírfalevelet megfőztek, s ennek a főzetébe mártották a fonalat. Ugyancsak sárga színt ad a rogyica főzete is. A szujfű (vagy szurfű) főzete piros színt ad, a fűzfalevél új hajtásának főzetével pedig zöld színűre festettek. Szép és tartós kék szín a következő eljárással érhető el: egy nagy mázatlan cserépfazékban vizeletet gyűjtöttek, és amikor a fazék háromnegyed részt megtelt, a boltban vásárolt porlókékkövet zacskóba kötve beletették. Egy nappal később a fonalat is belehelyezték, ennek tetejére pedig nehezékül követ tettek. A fonalat a folyadékban többször meg kellett forgatni, a fazekat pedig állandóan meleg helyen, leginkább trágyába ágyazva tartották. Festés után a fonalat jól átmosták folyóvízben, majd kifeszítve szárították (Palotay 1937b).
Ezek után következett a szövésre való előkészítés. A kézimotolla hosszának megfelelő méretű, baklábra állított és ezen forgó leveles gombolyítóra tették fel a gyapjúfonalat. A fonalköteget a levelek végén álló cifrafák (néha orsók) tartották, s innen bomlott le a fonal, amikor azt kerek vagy lyukas gombolyagba hajtották fel. Amit láncfonalnak szántak, azt vetőfára (vetőszegre) egyszerre két gombolyagból spirálisan felvezették. Ilyenkor fent egy faszegen megakasztva a fonalpárt visszafordultak, s vezették le a spirális vonalon a fonalat, nagyon vigyázva, hogy véletlenül át ne lépjenek vele a szomszédos fonalkötegbe, mert az igen komoly bonyodalmat idézne elő a szövőszékre való felhúzáskor. Tehát ugyanolyan eszközökkel és ugyanúgy vetették fel a gyapjú láncfonalat, mint a kenderből és a lenből készültet. Nagyobb gyapjúszőttesek készítésénél általános volt, hogy a láncfonalat kenderből fonták, ami erősebb, mint a gyapjú.
Ismert volt a gubásoknál a vetőfogas használata is: ez két párhuzamos gerenda, egymástól 2-3 m távolságban, a falnak támasztva és arasznyi hosszú kiálló faszegekkel sűrűn megrakva. E szegek között szerpentinszerűen vezették le, majd fel a fonalkötegeket, miközben nagyon kell figyelni, hogy a visszafordulásoknál a keresztezetet mindig pontosan megcsinálják. Ez a keresztezet ugyanis a legfőbb biztosítéka annak, hogy a szövőszékre felhúzott láncfonal tökéletesen párhuzamosan fusson (N. Bartha 1939).
A gyapjúfonal szövése ugyanazon a szövőszéken és ugyanúgy történt, mint a kender, a len vagy a pamut szövése. Legfeljebb aszerint volt némi különbség, hogy mester, illetve nő vagy férfi dolgozott-e a szövőszéken. A takácsok és gubások használta szövőszék súlyosabb, masszívabb volt, jobban be volt rögzítve a helyiségbe, néha még a mennyezeti gerendákhoz is. A gyapjúszövésnél használt nyüstök, valamint a borda is alkalmazkodva a gyapjúfonal vastagságához ritkábbak, mint a kender vagy a len szövésénél használtak. A szövetbe csíkot, mintát, díszítményt szintén a kenderfonal szövésénél tárgyalt módon szőttek.
A megszőtt gyapjúszövetet általában még tömörítették, sűrítették feldolgozás előtt, hogy erős, tartós és lehetőleg vízhatlan legyen. Ez történhetett úgy, hogy sebes folyású patak medrébe, lehetőleg lezúduló víz alá nagy fakádat, kallókádat helyeztek, ebbe tették a szövetet, s a magasból ráömlő vízsugár verő és kavaró ereje által a kádban állandóan mozgatott szövet gyapjúszálai összezsugorodtak, a szövet széltében-hosszában összement, egyszersmind vastagabb, tömöttebb lett.
A gyapjúszövet tömörítésének, sűrítésének másik módja a kallómalomban való kallás. Ezt a vízi energiával hajtott malmot és ennek működését az előzőekben {368.} (kenderkalló) már ismertettük. Itt annyi a különbség, hogy a malomkerék tüskés főtengelye emelte, majd ejtette ütőbotok az alatta lévő vályúban a nedvesen tartott, vagyis állandóan öntözött szövetre estek vissza, és így a szövetet folyamatosan döngölve azt szinte nemezszerűen sűrűre tömörítették. A forgó tüskés tengelyre egy sorban több, 4-8 ütőbotot is ráállítottak, így egyszerre több tűret posztót tudtak kallózni, kallani.
A kallómalom valószínűleg a 9. században az alpesi német területen alakult ki, s a 11. századra a német vidékeken már jelentősen elterjedt volt a gyapjúszövetek sűrítésére. A Kárpát-medencébe feltehetően a Felföldre és Erdélybe a 1213. században nagyobb csoportokban betelepített németek révén került. Gyapjúszövetek malomban való kallózásáról Magyarországon először egy 12051218 közötti, Sopron környéki, latin nyelvű leírás tudósít.
Az erősen tömörített posztóknak a ruházatban és a lakáskultúrában betöltött jelentős szerepe miatt a kallómalmok különösen Erdélyben és a Felföldön terjedtek el. A megfelelő vízi energiával nem rendelkező posztókészítő központok messze vidékeken hoztak létre maguknak kallómalmokat. A debreceni gubások például a Bükk hegységben és a Zempléni-hegységben tartottak kallómalmokat. Nagyobb településeken, ahol kellő mennyiségű és energiájú víz állt rendelkezésre, egyéb malmok mellett is volt mindig kallómalom. Voltak völgyek, ahol egymás után álltak sorban a kallómalmok. Így például a 18. században Gyöngyösön húsz, Egerben tizenhat működött. Egykori elterjedtségükre mi sem jellemzőbb, mint hogy Erdélyben 1839-ben 415 kallóberendezés üzemelt. A 19. század végén, 20. század elején a gyári posztótermékek elterjedésével a kallómalmok nagy tömegben szüntették meg a működésüket.
SZŰCSMUNKA | TARTALOM | CÉHES TAKÁCSOK |