HÚSIPAR, VEGYIPAR, SÓBÁNYÁSZAT | TARTALOM | MAGYAR BŐR- ÉS LÁBBELIKÉSZÍTÉS |
FEJEZETEK
A legősibb emberi mesterkedések közé tartozik. Kezdetét onnan számíthatjuk, amikor a kő mellett fémet használtak fel eszközök, fegyverek, ékszerek készítésére. A puha rezet váltotta fel a bronz az i. e. 3. évezred elején, Európában i. e. 1900900 között. A bronzkort a vaskor követte, amikor a kohászat fejlődésével, a fújtatók beállításával a vasból is tudtak már eszközöket előállítani az i. e. első évezred fordulóján, a Kárpát-medencében i. e. 900-tól a szkíták és kelták. Honfoglaló őseink szintén a korabeli fejlett fémművességgel rendelkeztek a régészeti leletek tanúsága szerint. A középkorban és az újkor elején hazánk fémművesipara az európai fejlődés színvonalához közel állott, majd a reneszánsz idején indult virágzásnak. A magyarországi vasművesség nem az ókori vasfeldolgozás folytatása, hanem a honfoglaló magyarság a dél-oroszországi sztyeppen sajátította el, illetve a 12. századtól bevándorló német fémművesek ismereteivel egészítette ki (Bodgál 1968). A 19. század második felétől a kifejlődő gyáripar hatására hanyatlás kővetkezett be, de egyes szakmákban a fémműves kisipar napjainkig dacolni tudott a nagyüzemi konkurenciával.
A fémművesség magyarországi kutatása a dualizmus korában indult meg ipari szakemberekkel, akik főképp a technológia fejlődését vizsgálták. Az etnográfusok érdeklődése későn fordult a fémművesség felé. Az első lépést Jankó János tette meg a torockói vasbányászat és kohászat néprajzi kutatásával (Jankó 1893b). Folytatója azonban nem akadt a két világháború között, csupán kisebb adatközlések jelentek meg, valamint a múzeumok kismesterség-gyűjteményeiben kapott a néprajzi anyag elhelyezést. A fémművesség újbóli kutatása az 1950-es években indult meg. Történészek, technikusok, régészek, néprajzi szakemberek adták közre dolgozataikat. Hasonló a fémművesipar néprajzi feldolgozása a szomszédos országokban: Lengyelországban, Csehszlovákiában, Jugoszláviában is, ahol elsősorban technikatörténészek foglalkoztak vele. Egyedül Ausztriában tekinthet vissza nagy múltra a fémművesség kutatása, főképp a stájer vasvidéken, de sok más múzeumban is megtaláljuk a fémművesség produktumait, a mesterségek szerszámait (Bodgál 1968).
A fémművesség vizsgálata sok tanulságot szolgáltathat a magyar népi kultúra kutatói számára. Megismertetésében azt a bevált módszert követjük, hogy először a nyersanyagok megszerzését tesszük vizsgálatunk tárgyává, majd ezt követően a felhasználásukat mutatjuk be a legfontosabb iparágakban.
Több évezredes emberi tevékenység. Régészeti leletek tanúskodnak róla, hogy legősibb fémünk az arany és a réz volt. Mindkettőt termés állapotban ismerte meg az őskor embere. Az arany főleg elemi állapotban fordul elő a felsőbb kőzetrétegekben erek, telérek alakjában. Ez a termésarany vagy bányaarany. Az aranyat tartalmazó kőzet a természeti erők hatására töredezik, mállásnak indul, s a törmeléket a víz patakokba mossa, folyókba sodorja, a termésarany pedig szabaddá válik szemcsék, lemezkék, pikkelyek alakjában. A lelassult vízfolyás helyén, főképp a folyók alsó szakaszain lerakódik a kaviccsal, homokkal együtt. Ezen a másodlagos lelőhelyen már mosott arany a neve.
Az arany megszerzésére bányákban és a folyók mentén hasonló módszert talált ki az „ember. Az aranybányákban összezúzzák a kőzetet, s a fajsúlykülönbségen alapuló fizikai kiválasztással, ún. dúsítással vagy széreléssel víz segítségével választják el az aranyat a meddőtől. A folyóvizek hosszú útjukon ugyanezt a munkát végzik el: apróra törik a kőzetet, s az így szabaddá vált és lerakódott aranyat az aranymosók hasonlóan fizikai kiválasztással szerzik meg. Ennek legősibb eszköze az állati szőrmés bőr, a rovátkolt deszkalap, fejlettebb formája pedig a posztóval fedett aranymosó pad. A finomabb tisztítást kémiai úton végzik: a higanyos foncsorozással, amalgámozással, ami lényegében nedves úton történő kohósítás, de lúgozásnak is tekinthető.
Európa egyik leggazdagabb aranymosó helye az őskortól napjainkig a Kárpát-medence volt, legfőképpen Erdély, a Kisalföld és a Muraköz. Az itteni aranymosás már az őskorban kimutatható, különösen a boiok idején és később is a római uralom alatt. Már Herodotos is megemlékezik az erdélyi aranyról (Uzsoki 1961). Az erdélyi folyók aranytartalmáról a 13. században Anonymus, majd a 16. században Oláh Miklós írt.
Az aranybányászattal együtt az aranymosás is fellendült a középkorban, mert királyaink kiváltságokkal segítették elő. Fontos adat 1581-ből Károly főherceg levele Batthyányi Boldizsárhoz a Mura-Dráva mosott aranyáról. 1691-ben Zrínyi Ádám a Mura mentén hajdúkkal mosat aranyat. 1749-ben Vas megyében kezdődött az aranymosás, majd folytatódott Zala, Somogy megyékben, s az aranyat Nagykanizsán váltották be (N. László 1988a: 187). A legfontosabb Mária Terézia 1776-ban kelt rendelete volt, amiben szabályozta az aranymosást, és támogatásáról biztosította az aranymosókat (Rákóczy 1905).
A Duna kisalföldi szakaszán, a csallóközi parton Gúta, Naszvad, Bős, Szap, Csicsó, Füss, Kolozsnéma, Aranyos, Vajka, Medve, Doborgaz lakói éltek aranymosásból. A Szigetközben pedig Ásvány, Lipót, Nagybajos voltak a leghíresebb aranymosó helyek. Ezenkívül a Vág, Garam, Ipoly partjain is mostak aranyat (N. László 1988b).
A Dráva mentén Légrád, Drnje, Molve, Virje községekben mostak aranyat, de felaranyásztak Stájerországba Pettauig, Golldorfig, ahol a helyi lakosság is foglalkozott vele. A Mura mentén Muravid, Szentmária, Alsómihálovec, Kapronca, Molnári, Őrtilos, Péterhida, Tótszerdahely, Vízvár községekből vannak adataink, de felaranyásztak Ratkersburgig, sőt Grazig is, ahol aranyukat jól beválthatták. A Rábából is mostak aranyat a 19. században, csak kis mennyiségben (N. László 1988a).
A Felső-Tisza-vidék aranybányái Nagybánya, Felsőbánya, Oláhlaposbánya, Kapnikbánya, Óradna területén átfolyó Tisza, Visó, Kászó patakok mentén már a 13. században mostak aranyat. A nagy mennyiségben termelt arany ebben az időben {247.} csaknem kizárólag mosásból származott. A Tisza jobb partján Körtvélyes, Bocskő, Lonka, Farkasrév, Felsővisó, Técső, Visk voltak híresek a 18. században. A máramarosi aranymosás a 19. században Kabolapolyánán, Kászópolyánán Tiszaújlakig volt ismert.
Erdély adta a legtöbb aranyat a Kis-Szamos, Aranyos, Maros határolta Zaránd, Hunyad, Alsó-Fehér megyék, Aranyosszék, Torda és Kolozs megyék területén. Abrudbánya, Zalatna, Verespatak bányái mellett a folyók, patakok aranya is tekintélyes volt (N. László 1988a).
Az Alföldről Mezőtúr határából, a Kőrösök mentéről és a Szatmári-síkságról vannak még aranymosásra utaló gyér adataink.
Az aranymosás legfejlettebb módszerével a csallóközi és szigetközi aranyászok dolgoztak. Az aranymosás technikáját velük mutatjuk be, majd az erdélyi és muraközi módszer különbségeit ismertetjük.
Első lépés volt a megfelelő hely kiválasztása. A zátonyok vörös színéről ismertek rá, mert az arany a vörös színű gránáthomokkal együtt rakódik le a zátonyok alján. Messze elkalandoztak a jó helyért, feljutottak Linzig, lefelé pedig Komárom alatt a Vág torkolatánál dolgoztak, de az alföldi szakaszon Paksig, Mohácsig eljutottak, sőt a Dráván, Murán is megfordultak. Alkalmas időben hetekig távol voltak. A munkahelyet próbamosással választották ki. Ez volt a lapátpróba: feketére pörkölt falapátra {248.} hordalékot raktak vaslapáttal, majd rázogató, lökésszerű mozdulatokkal lelötykölték a kavicsot, homokot, s ha a lapáton legalább 30-40 sárga aranyszemet láttak csillogni, akkor felállították a mosópadot: puhafa deszkából készült, asztallap nagyságú táblát három lábbal úgy, hogy 10-15 fokos lejtéssel álljon. Felső részére, a saroglyára vaslapáttal rakták fel a hordalékot, míg lejtőjére durva pokrócot helyeztek. Hosszú nyelű, henger alakú meringülővel merték rá a vizet óvatosan, egyenletesen, nehogy az erős vízsugár az aranyszemeket is elsodorja. A föveny lecsurgott a lejtőn, s az aranyszemek fajsúlyuknál fogva fennakadtak a pokróc szálain. A megmaradt kavicsot a saroglyából kidobták, majd újra megrakták, és folytatódott a vízmeregetés elölről. Ha a pokróc megtelt, levették és az aranyászsajtárba öblítették, majd visszarakták. A napi munka végén a sajtár aljában lerakódott dús aranytartalmú homokot egy csónak formájú faedényben, a szérkében tisztították tovább úgy, hogy egyik kezükkel híbálták, a másikkal vizet mertek rá, s így a homok nagy része a szérke elvékonyodó végén kiszökött, az arany pedig a fenekén maradt. Ezt az ún. aranyporzót egy csuporba gyűjtötték és így vitték haza. Otthon cseréptálba öntötték és higanyt (kénesőt) csöpögtettek rá. Kézzel addig gyúrták, foncsorították, míg az aranyszemek el nem tűntek, besüllyedtek a higanygömböcskékbe. Ezután vízzel kiöntötték a megmaradt hordalékot, a higanyt pedig gyolcsacskóba töltötték, jól kinyomkodták, hogy a higany kiszökhessen, a megmaradt higanyos aranyat pedig vaskanálba öntötték, tűz fölött kiégették, hogy a higany elpárologjon, s a kanálban maradt a tiszta arany. Ez volt a legkényesebb művelet, hogy a mérgező higanygőzt be ne lélegezzék, de tovább se égessék a kelleténél, mert akkor sötétebb lesz az arany színe, és az már nem olyan értékes. A szép sárga aranyport, a sáraranyat ha kihűlt, babszem nagyságú golyókba gyúrták össze s úgy rakták el az aranygyűjtő szelencébe. Pozsonyban, Győrött, Komáromban váltották be, de Esztergomban, Budán is kaptak rajta az aranyművesek, mert kitűnően lehetett ötvözni. Naponta átlagosan egy-két grammot kimostak, tehát a napszámot bőven megkeresték. Mégsem voltak gazdagok, szegény emberek maradtak, ahogy ősi dallamú szép énekük is mondja:
Halász, vadász, aranyász |
üres zsebbe kotorász… |
A múlt század végéig még falvak lakossága élt belőle: Ásványon, Lipóton, Bősön, Szapon, Aranyoson. Ásványon 1831-ben 72 család, 1870-ben pedig 102 család élt aranymosásból, Lipóton ugyanekkor 39, illetve 54 családról tudunk (Timaffy 1975: 40). A szabályozással megemelt vízszint időszakos foglalkozássá tette, állandó megélhetést már nem tudott biztosítani, ezért az aranyászok is szegre akasztották szerszámaikat. Napszámból éltek, de amikor csak lehetett, kisvízkor siettek ki a Dunára aranyászni. Ezeket az öregeket már csak a halál tudta a víztől, mosópadtól elszakítani (Timaffy 1961).
A muraközi aranymosás lényegében megegyezett a Duna mentivel, de felszerelésük primitívebb volt és kevesebb szerszámból állt. Mosódeszkájukon nem volt saroglya; egyszerű, rovátkolt felületű deszka. Erre rakták a fövenyt, s az aranyszemek a rovátkákba akadtak bele. Innen vesszőseprűvel söpörték a teknőbe, amiben víz alá merítgetve dúsították tovább. Az aranyporzót itt is higannyal foncsorították. Hosszú nyelű merítőjük érdemel még említést: nyárfából faragott, csonkakúp alakú edény, alul az oldalán facsappal bedugható lyuk van, ezen át öntözték a fövenyt (Gönczi 1895: 142145).
Erdélyben az Aranyos mentén volt legjelentősebb az aranymosás. Mosópad helyett itt is ferdére állított deszkát használtak, egyik oldalán peremmel, de már gyapjúkendőt raktak rá. A fövenyt kerek teknőben hordták a deszkára, és vízmerítő kupával merték rá a vizet. Az aranyhomokot a mosóteknőben dúsították tovább rázogatással, majd marhaszarvba gyűjtötték. A vasércszemeket mágnessel választották ki, a higannyal foncsorítást nem ismerték (Gunda 1956: 82).
A fémművesség legfontosabb nyersanyaga a réz és a vas. Csak nagyon kis mértékben találhatók szín állapotban, mindkettőt kőzetekből kell kibányászni. A réz legtöbbször primer ércekből képződik másodlagosan, leginkább kénhez kötve található, és sok meddőt tartalmaz. A vasérc telérekben fordul elő, szemcsés mészkő és csillámos agyagpala között. Bányákban, kohókban, hámorokban készítették elő mindkettőt az ipari felhasználásra.
Ércbányászatunk már a 1012. században jelentős volt, főképp Nyugat-Magyarországon Vas és Sopron megyék nyugati felében, valamint Kelet-Magyarországon a Sajó középső folyása mentén, Borsod megye északi részén, Torna, Gömör megyék területén. A két Vasvár, Rudnik, Rudabánya a 1011. századi vasművességünk tanúi (Györffy Gy. 1977: 442445). Fejedelmi vagy királyi szolgálónépek művelték a bányákat, s dolgozták fel az érceket a 13. századig. A kézi erővel kibányászott érceket természetes légáramlat vagy izomerővel végzett fújtatás segítségével kis térfogatú redukciós kemencékben állították elő a kohászok és kovácsok. Ezek önálló parasztok, {250.} a fémfeldolgozás szolgáltatásaik közé tartozott. Termelésük csak az úr, az uradalom és a szolgálónépek szükségleteinek fedezésére volt elég. A 13. századtól a fémkohászat a falusi csoportiparról a városi kézművességre helyeződött át. Megszaporodtak a lelőhelyek is a Gömör-Szepesi-érchegységtől a Mecsekig és Erdélyben. A 14. században már vasat is exportáltunk Angliába, Gdanskba (Heckenast 1980). A későbbi évszázadokban bányászatunk, kohászatunk az európai színvonalon fejlődött tovább, jelentős változást csak a gépesítés hozott. Fémművesiparunk néprajzi vizsgálata szempontjából a kézzel végzett munkák jelentik kutatásaink fő irányát.
Ércbányászatunk legjelentősebb területe a múlt század végéig Erdélyben a Torockó völgye volt, s egyúttal vasművesközpontja is. Híresek voltak vaskészítményei, a torockói vaskapa már szerepelt Bethlen Gábor árszabásában (Kós 1971). A múlt század végén még 80 bánya nevét ismerték a torockói völgyben. A legjelentősebbek egyike Szentkeresztbánya, ami 1830-ban még kaszáló volt, s 1838-ban kezdték művelni. Ugyanilyen híres volt Balánbánya, a 19. század elején felfedezett rézbánya; „érczgazdagságra nincs párja egész Európában” írta róla Orbán Balázs (Orbán 18681873: II. 93). A bányaművelés technikája azonos volt az egész ország területén, s csak kisebb eltéréseket, főképp terminológiai különbségeket találunk Erdély, valamint Rudabánya és a nyugati országrész bányái között.
A régi bányák előtere a hold, itt volt a karám, kis kunyhó, a bányászok ebédelőhelye. A bánya. szájával szemben volt a korc, a kihordott kőzetdarabok halmaza. A bánya száját ajtóval zárták le, innen indult az akna vízszintesen, vagy függőlegesen lefelé. A vájatok alacsony, szűk folyosók voltak, bennük lazásnak hívták az ácsolatot, ahol porladozott a kőzet. A tárók olyan alacsonyak voltak, hogy helyenként csak hason csúszva lehetett bennük mozogni. A bányaüregek felett ingó, csúszós palló vezetett át. A kőzetet a vízszintes aknákon taligákkal, tolószekérrel tolták ki és a leverőn ürítették. Ahol nem lehetett kitolni, ott zsákban, háton hordták ki a kőzetet hajlott derékkal a jövesztés helyéről a napszintre. Ezt a nehéz munkát szemléltetően írja le Paládi-Kovács Attila. Az ércet kapával húzták be a fából, bőrből készült zsákokba, amelyeket századunk elején a vaskosár váltott fel. E munkát Gömörben rámolásnak nevezték (Paládi-Kovács 1985: 306). A függőleges aknákban a bányászok lajtorján jártak föl-le. Ha felfelé haladó bányász lefelé igyekvővel találkozott, a lefelé menő a létrafokba kapaszkodva lógatta magát a mélység fölé, amíg társa az érccel tömött zsákkal felfelé kúszott. Az érchordó bányászok naponta többször is megjárták ezt a fel-le utat (Orbán 18681873: V. 210211). A romlott lég tisztítására vájt kürtőket gőzlyuknak hívták. Az összegyűlt vizet kéziszivattyúval pumpálták ki a tárna szintjéig, ahonnan már csatornán vezették el. A bányákban legtöbb helyen sapkalámpát hordtak a bányászok. Torockón viszont bányamécs helyett gyertyával világítottak. Vele mérték a műszakot is. Minden nap két gyertyát vittek magukkal, az első gyertya elégése után ebédeltek, a másik gyertya fogytával hazatértek (Jankó 1893b: 20).
Bánya mélyén a vaskőfejtés legrégibb módja a repesztés volt. Rozsnyó környékén vízzel repesztettek. Hosszú vasfúróval lukat fúrtak a kőzetbe, majd megtöltötték forró vízzel. A lukat méretre faragott fadugókkal zárták el, és kalapáccsal fokozatosan beljebb verték a furatba. A követ a nyomásnak kitett víz repesztette (Paládi-Kovács 1985: 304). Ezt az ősi módot váltotta fel a robbantás puskaporral. A robbantásos művelés eszközei: bányafúró, tisztító-, fojtóvas, tő, patron, németkóré és portartó táska. A bányafúróval lukat fúrtak a sziklába, ebbe tették a puskaport bőrből készült mértékben, a patronban, de előbb a tisztítóvassal kipucolták a lukat. A fojtóvas segítségével papirossal és kővel elfojtották a puskaport, beszúrták a tőt a fojtásba a {251.} porig, s mire kihúzták, cső maradt a helyén. Ebbe jött a kóré, górénak is mondták, s külső végébe egy darab taplót tettek. Ezt meggyújtották, s amíg égett, elfutottak, hogy a robbanás kárt ne tegyen bennük. A szétrobbantott, széthányt kőzet meddő részét péregnek hívták, ha vaskővel vegyesen fordult elő, akkor gurnya volt a neve. A bányában használtak még kis és nagy csákányt, pörölyt, bányaszeget, kapát és tekenyőt. A kisnyelű szerszámot szűk helyen használták. A munkát a csákánnyal kezdték, vele vágtak kis szabad utat a kőzetbe, ahova beillesztették a bányaszeget és a pöröllyel beverték, hogy a kőzetet megrepessze. A nyers vaskövet már a munkahelyen osztályozták, vagyis megparakolták, a használhatót a többitől elkülönítették. Kihordva a vaskövet a bánya bejárata előtt halmokba rakták, és vékával vagy buduval mérték szét a részvényesek között (Jankó 1893b: 21).
{252.} A régi kis családi bányákban Gömörben két ember dolgozott együtt: a vájár és a csillér vagy segédvájár. A vájár dolga volt a furatok készítése és a lövés, vagy robbantás, a csillér pedig a rámolást végezte, s a termelt ércet kiszállította. A nagyobb bányákban csapatnak nevezték az együtt leszálló, egy műszakban dolgozó bányászok csoportját. A műszak még századunk első évtizedeiben is 12 óra volt, reggel 6-tól este 6-ig. Délben feljöttek ebédelni, s aztán visszamentek. Élelmükről maguknak kellett {253.} gondoskodniuk, az ún. hetes tarisznyában hordták az otthonról hozott élelmet. Paládi-Kovács Attila még folklórjukról is összefoglaló ismertetést ad, a német, szlovák gyökerű hiedelmekről, a bányatörpéről, bányaszellemről, a kígyókőről, varázsvesszőről, mondásaikról, dalaikról (Paládi-Kovács 1985: 312317).
A kibányászott vaskövet megpörkölték. A vaspörköléshez a vaskövet kosarakba rakva lovak hátán, terhelőnyergen (31. ábra) hordták a kohókhoz. Egy lóra két kosarat akasztottak Ez a kőkas függőleges mogyorólécekből készült, harántul mogyorófavesszővel fűzték keresztül, ez tartotta össze. Száját bőrrel szegték be. A két kast a ló hátán két oldalról gúzs tartotta össze a nyergen. A kohó mellett álltak a kürtő formájú pörkölőkemencék vagy rostok. Ezek körülbelül egy öl magasak, másfél öl szélesek voltak, három oldaluk fal, az elejük nyitott. A vaskövet faszénnel együtt rakták a kemencébe. A faszenet az aljára tették, erre került a vaskő, végül a kemence elejét is lezárták feketekődarabokkal (augitporphir). A kődarabok közt járt annyi levegő, hogy a faszén lassan eléghetett, a pörkölést elvégezte. A faszén elégése után a vaskő kihűlt, és a zárófalat lebontották. A pörkölt vaskövet kalapáccsal apró darabokra törték, hogy a még benne lévő idegen részeket elkülöníthessék. Az apraját sűrű rostával kirostálták. A kirostált gazt ezután vízbe tették, ahol a még használható vaskőföveny a fenékre ülepedett, s innen gyűjtötték össze megszárítani.
A vaskőolvasztás következett ezután. Az őskorban még olvasztógödrökben faszénnel redukálták a vasat. Később alakultak ki a különböző kemencetípusok. Az olvasztás régi technikáját a középkor végéig működő Sopron környéki magyarfalva-kányaszurdoki kohók (32. ábra) mutatják. Ezek a kora középkorban Európa-szerte ismert kemencék fejlett változatai. Kőből épített aknakemencék voltak, salakkifolyóval és mesterséges fújtatással. A kőalapozású kemencébe vasérc és faszén keverékét adagolták, majd begyújtották. A hőmérséklet növelését fújtatóval érték el. A befúvócsövet a fenékrésznél vezették be, s vele szemben alakították ki a salakcsapoló nyílást. A salak magas hőmérsékleten megömlött és kifolyt a kemencéből, a vasszivacs pedig a kohó fenekére rakódott le. Ezekből a kemencékből fejlődtek ki a nagyolvasztók (Gömöri 1979).
A kohászat fejlettebb technikája egyező volt az egész ország területén. A kohók általában másfél ölnyi magas kürtők voltak, kerek belsejüket tűzálló agyaggal tapasztották ki. A kohót először faszénnel megtöltötték, alul meggyújtották, és ha az izzó széntömeg süppedni indult, akkor kezdték meg a vaskő feltöltését váltakozva szénrétegekkel. A szenet és a vasat is kosarakban hordták fel a kohó szájához. A lezárt kemencékbe mintegy 12 óra hosszat vízi erővel mozgatott fúvók segítségével levegőt adagoltak az égéshez, s közben az olvasztás alatt kohónyárssal ellenőrizték a szénmennyiség {254.} növelésének vagy apasztásának szükségességét, a tarackot pedig többször kiszúrták. Amikor a kemence tartalma már megsüllyedt, alul a kohó száját kibontották, és a fenekére gyűlt nyersvasat, más néven kenyérvasat vagy vasbucát kifeszítették a kemencéből. Másfél öles hosszú fogóval megfogták, kihúzták, tőkére tették, szénporral betemették, hogy meg ne hűljön. Aztán még tüzesen két vasvágó fejszével két oldalról kezdve kettévágták. Hogy a fejszék meg ne szoruljanak benne, ék alakú mákóval feszítették a vágás helyét. A vasolvasztó kemencék, kohók végtermékét, a cipó alakú, erősen salakos, részben szivacsos szerkezetű fémvasat, vagyis vasbucát a verőkbe, hámorokba szállították (Heckenast 1980).
A hámorok, más néven vasverők a 11. századtól működtek, s Franciaországon keresztül terjedtek el kelet felé. Felülcsapó vízikerékkel a folyóvíz erejét és az esés {255.} energiáját egyesítették a fújtató és a hámorkalapácsok mozgatására. Magyarországon a 14. század közepétől van róluk tudomásunk. Legrégibb adatunk Körmöcbányáról való, 1331-ből vízikereket, víz melletti kohót és vízzel hajtott kölyűket, zúzókat említ. Ugyanebben az időben a Sajó, Csetnek, Murány és Turóc völgyében elég bővizűek voltak a folyók, s a hámorok üzemeltetését egész évben biztosították. A 1516. századból már sok hámorról tudunk: a Gömör-Szepesi-érchegységben, a Szegességben, a Sajó völgyében, a Garam vidékén, a Dunántúlon Pécsváradon, Rohoncon, Szalónakon, Lékón és Buda mellett Felhévizen, s végül Erdélyben Torockón (Heckenast 1980). Itt a leghíresebbek a szentkeresztbányai, fülei vashámorok voltak, egyenként évi 20, ezer mázsa nyersvasat, 7 ezer mázsa öntvényt állítottak elő (Orbán 1868-1873: I. 82). A 18. század közepén működött a Közép-Dunántúl egyetlen vasolvasztója és hámora Kislődön.
A hámorok egy fedélen kívüli és egy fedél alatti részből álltak. Fedélen kívül volt a duzzasztó vagy duntató, kiszélesített vízmedence, ahonnan az összegyűlt víz a zsilipbe folyt. A kisrekesztő kétkarú emelő módjára egy ágasfából állt, ezen feküdt a gém, aminek egyik végéről lógott le a rekesztő, s a zsilipet úgy zárta le, hogy a víz a kiskerékre folyjon. Ez mozgatta a fúvókat. A nagyrekesztő szintén gémes szerkezetű volt, a nagyrekesztő zsilipjét mozgatta, ami a nagykerékkel hajtott nagyverőt járatta. A fedél alattii részben állt a fúvó, ez fújtatta a levegőt a szélvezetőn át a tűzhely fenekén lévő parázsra. A tűzhelyhez magas kémény tartozott, alul nagy üregű nyílással, ebben izzították a vasat. A nagyverőt vagy kalapácsot a nagykerék mozgatta, állványát az első és hátsó ágas tartotta. Alatta tőkében állt a vasüllő, rajta nagy pöröllyel ütötték a vágót (Jankó 1893b: 29).
A vas feldolgozása a hámorban úgy történt, hogy a kettévágott vasbucót szén közé a tűzhelykemencébe rakták és behintették vastörmelékkel. Ez megolvadva a buca vasával egyesült, más része fenékvasként a fenéken gyűlt össze. Az izzó félbucát a verő alatt a vágóval darabokra vágták, ugyanígy a fenékvasat is. A darabokat a nagyverővel nyújtották, alakították, a kalapácsolással eltávolították a salakzárványokat, s így kapták a kis karbontartalmú lágyvasat. Ebből kovácsolták a singvasat, ekevasat, a szabadságharc alatt kardot, szuronyt, és ágyúkat öntöttek. A kapákat kisebb kapaverőkkel kovácsolták, ezek emelkedése, ütése nem volt olyan nagy, mint a nagyverőé (Jankó 1893b: 3132). A hámorokat a kohászati nagyipar szorította ki a használatból. Legtovább századunk közepéig a mezőgazdasági szerszámokat előállító mecenzéfi vasműveseknél és a szentgotthárdi kaszagyárban működtek.
A fémműves települések társadalmát Torockó példáján tanulmányozhatjuk. A bányászoknak, zsákhordóknak évszázadok alatt kialakult szervezetük volt választott elöljáróval, felügyelővel, bíróval, hajdúval. A bíró hozott ítéletet a felmerült ügyekben, és a hajdú végrehajtotta. A vaskő kovácsvassá való átalakításához a szénégetők, lóhajtók, szekeres gazdák, kohósok és verőkovácsok szoros együttműködésére volt szükség. A szénégetők Szent Györgytől Lucáig kint égették az erdőn a faszenet. A lóhajtók pénzért, hideg élelemért bányafát vontattak télen, a vaskövet fuvarozták a kohókhoz vékony kosarakban, nyáron pedig a faszenet hordták szénkosarakban. Gyalogosan vezették kötőfékkel az egymás farkához kötött, libasorban haladó lovaikat, öt-hat mokány lovat. A szekeres gazdák a nagyobb fuvarokat bonyolították le. A pörkölés és olvasztás a kohósok dolga volt, míg a verők, hámorosok vízikerékkel mozgatott mázsás kalapácsaikkal idomították a kohókból ideszállított vasat singvassá, ekevassá, kapa- és acélos kaszavassá. Ezt dolgozták fel a cigánykovácsok, szögeket, kapákat, sarlót és patkót készítettek, a magyar kovácsok pedig lakatosmunkát végeztek, szerszámokat, edényeket, eszközöket, vasalásokat csináltak {256.} megrendelésre. A vasat fehérizzásig nem hevítették, ezért hidegkovácsoknak is hívták őket. A ranglista tetején a bányagazdák, verősgazdák álltak mint résztulajdonosok, a vasváltók pedig az értékesítéssel foglalkoztak (Kós 1971).
A vastermelés lassú fejlődését a 18. században Reaumur francia tudós újításai, munkát könnyítő eljárásai indították meg. A mai nyersvasgyártás alapját a gőzgép felfedezése vetette meg azzal, hogy az olvasztók fúvatásának problémáját megoldotta, és a faszenet a koksz váltotta fel a 19. század első felében. A múlt század közepe óta a vaskohászat módszerei lényegében nem változtak, viszont a kisebb üzemeket a nehézipari nagyüzemek váltották fel. Ezek néprajzi vizsgálata már a munkásosztály hagyományainak kutatási körébe tartozik.
A föld mélyéből kibányászott és előkészített nyersanyagot a fémműves iparosok dolgozzák fel használati tárgyakká. A falusi lakosság nélkülözhetetlen használati tárgyainak nagy részét falusi, mezővárosi iparosok, céhes vagy céhen kívüli kézművesek termékeiből szerezte be (Domonkos O. 1974: 18).
A kovácsmesterség gazdag irodalmából kiemelkedő jelentőségű Szabó György és Bodgál Ferenc munkássága. Szabó a középkori kovácsmesterség alapvető kutatását végezte el (Szabó Gy. 1954), Bodgál pedig a történeti néprajzi szempontú tanulmányokban volt termékeny, a vasművesség kutatásában egyedülállóan jelentős munkát végzett, és az iparágról kandidátusi disszertációt készített (Bodgál 1962a-1971b).
A kovácsmesterség korán vált önálló ipari tevékenységgé. Már honfoglaló őseink idejében is köztiszteletben álló foglalkozás volt. Nyáron a gyepvasércet bányászták, tisztították és dúsításra előkészítették, s csak ősszel és télen dolgoztak kovácsolással. A gyepvasércet dúsítás előtt hetekig mosni kellett, egy-két hónapig szárították, nyílt tűzön pörkölték a kis kemencékben, kézi fújtatással nyerték ki belőle a bucavasat sokszor negyven óráig is tartó munkával. Ezt még újabb izzítással, erős kovácsolással tisztították, s csak ezután kezdhették meg a vasszerszámok, fegyverek készítését (Bartha 1958).
A 1215. században sokrétűvé vált a mesterség, ebből a korból páncél-, sarkantyú-, kard-, üst-, lemezkovácsokat ismerünk, valamint kés-, kasza- és szegkovácsokat. Céhekbe tömörülve dolgoztak. Figyelmen kívül hagyva az erdélyi szász városok 1376. évi közös kiváltságlevelét, a legrégibb kovács céhszabályzatot 1467-ből Kolozsvárról ismerjük. Ezt követően a legkülönbözőbb időpontokban alakultak az országban kovácscéhek. A mesterek létszáma még a nagy városokban sem volt sok szemben más foglalkozásokkal , ezért a legtöbb helyen vegyes céhbe tartoztak a lakatosokkal, rézművesekkel, vagy több várossal céhszövetségben dolgoztak (Szádeczky 1913).
Az uradalmakban, falvakban dolgozó kovácsok műhelye, kézzel végzett munkája nem sokat változott az idők folyamán. Műveikről a korabeli limitációk tanúskodnak. Győrött 1647-ből ismerjük az első árszabást, amelyben kovácsok is szerepelnek, majd később 1726-ból, 1818-ból maradtak fenn ilyen emlékek. Hasonlókat mutat az ároktövi kovácsok árjegyzéke is (Bodgál 1967: 216). Ajtó-, ablakpántokat, vasalásokat, sarokvasakat, pipákat, reteszvasakat, ablakrácsokat, ajtó- és ládazárakat, láncokat, szegeket, tűzcsiholó acélt, nyársakat készítettek, háromlábakat az üstök alá, zablákat, béklyókat, kapákat, ekevasakat, csoroszlyákat, ásóvasalásokat, fejszéket, bárdokat, vonókéseket, s emellett fő munkájuk volt a szekerek vasalása és a lovak patkolása (Szabó Gy. 1954).
{257.} A földesúrnak dolgoztak uradalmi műhelyekben, de külön kovácsaik voltak a jobbágyoknak, műhelyeiket a faluközösség tartotta fenn. A kovácsműhelyek helyét a 1819. században megyei és községi utasítások szabályozták: a lakóházaktól és a gazdasági tárolóépületektől távol kellett lenniük, mert tűzveszélyesek voltak. Ezért kiszorultak a falu szélére. Kellett a szabad tér a szekereknek és a lovak patkolásához is.
A paraszti közösség egyik legnélkülözhetetlenebb iparosa a kovács. Termelőeszközöket készít, gazdasági télszereléseket javít, szekereket vasal, lovakat patkol, s az elmúlt századokban még állatokat is gyógyított. Ezért jelentős helye volt a falusi társadalomban. Az egész országban elterjedtek a közbirtokossági kovácsműhelyek, ahol céhes vagy céhen kívüli mesterek dolgoztak szerződéses alapon. Iparigazolványt csak századunkban kívántak hozzá. A közbirtokosság három évre fogadta fel a kovácsokat Szent Mihály-napkor, s a legtöbb helyen újévtől újévig működtek. Ha meg voltak vele elégedve, akkor a szerződést nem kellett megújítani, „kiöregedésig” tartott. A gazdák előtt a jelentkezők tarifát készítettek, hogy mennyiért vállalják a munkát. Szavazással választották meg a kovácsot: a neveket papírra írták és kalapból kihúzták. Más helyeken viszont a legelőnyösebb ajánlattevőt vagy a legjobb hírűt választották meg. A község adta a műhelyt és lakást kerttel, 3 ezer négyszögöl határbeli földdel, a mester viszont saját szerszámaival dolgozott. A gazdák költöztették a faluba családjával együtt, és január elsején állt munkába. A kovács ügyeit a gazdák közül választott kovácsbíró intézte, neki ezért ingyen végzett minden munkát. A közbirtokosság tagjait is előnyben részesítette, kora reggel és az esti órákban soron kívül szolgálta ki őket. Általában pénzért dolgozott, csak az ekevasak, csoroszlyák élesítéséért kapott a tagoktól évenként egy véka búzát (25 kg), a közbirtokosságon kívüliek 30 kg-ot adtak. Hitelbe dolgozott, kontóskönyvben írta fel a végzett munkát és az árát. A gazdák évente egyszer számoltak el a kováccsal pénzben vagy búzában, ősszel, cséplés után. A szegényebbek ledolgozták tartozásukat: felszántották, művelték a földjét, fuvaroztak neki.
A kovácsműhely különálló, szabadkéményes épület volt. Napjainkig megőrizte a régiek emlékét többek kőzött a verpeléti műemlék kovácsműhely (Bodgál 1965a), vagy a szilsárkányi a szentendrei múzeumfaluban (Boros 1974). Századunkban nem sokat változtak a műhelyek sem külsejükben, sem felszerelésükben. Termelőszövetkezetek, állami gazdaságok kezelésében még sok helyütt ma is jól tanulmányozhatók. Előterükben fedett patkolószín található, tárapilléreihez, hevederekhez kapcsolódó vaskarikákhoz kötik a lovakat. Az ökrök patkolásához a homlokzatra illeszkedő kettős kalodát használták. A bejárattal szemben áll a kohó. Közepén két félkör alakú tűzicipó, bal oldalán a hűtővályú vízzel, benne a kukoricacsuhé pemet. Másik oldalán a tüzelőszén, kőszén, koksz, faszén, sokszor keverve is, benne a rakólapát, és a tűzinyárs, amivel a salakot tolják félre. A gázokat a füstsátor gyűjti össze és kivezeti a kürtőn a kéménybe. A falon a különféle méretű és szájkiképzésű tűzifogók és a fogószorító klógnik lógnak. A kohóhoz csatlakozik a vontatórúddal, kézzel vagy lábbal hajtott, körte alakú fújtató, mögéje dobálva a vásott vasdarabok, amelyek hevítéssel újra nyersanyagokká válnak. Előtte áll a lécből készült szerszámráma, benne a különböző kalapácsok, formázók, steklik. Az ajtó bal oldalán lévő fal előtt áll a kézzel hajtható fúrógép (ma már árammal működik), az udvarra nyíló ablak előtt a keményfa lapú satupad, rajta a kovácssatu és a kézisatu vagy sikattyú. Mellette, falra erősített deszkán a különféle menetmetszők, fúróhajtók, kétnyelű kések, reszelők, ágasfúrók, kerékagyfúrók, mértékes vonalzók, könyöklukütők, ollók, olajok, zsírok, szögek. A satupad végén, a kohóval szemközt áll a szarvasüllő a földbe ásott fatőkén. {258.} Kétszarvú, az egyik kerek, a másik négyélű. Az üllőháton két lyuk van a behelyezett vas alakítására. A tőkén tartják a kézikalapácsot, nekitámasztva pedig az egyik ráverőt. Az üllőtőkén vannak még fúrók, csavarok és a spicc-stekli. Az egyik legfontosabb eszköz a kalapács, vasverőnek hívták régen. Legsúlyosabb a pöröly, 5-10 kilós, 50-100 centiméteres a nyele, öregverőnek is nevezik. Kisebb a félkézverő, 3-4 kilós. A kovácskalapács feje és talpa acélozott. Használnak még keresztkalapácsot, padkalapácsot, fejezőkalapácsot, árkolókalapácsot, karikahajtót, üttető- és patkolókalapácsot. Ezek faállványon lógnak szép sorjában. A hátsó falnál találhatók a lópatkolós eszközei: patkolóasztal, patkolóbak. Az asztalon patkolószerszámok: körömkés, körömvas, körömszedő olló, szögcsípő fogó, szögvájó, körömráspolyok, körömreszelők, patkoló csípőfogók, kalapácsok. A hátsó falon polcos szekrényben szögek, csavarok, srófok, patkósarkok, kenderkócok. Itt tartják még a Tógyógyításhoz szükséges ásítóvasat, farkasfog vésőt, érvágót. A kohó fölött rúdon lógnak a különböző méretű patkók, láncok, zabolák, szekérvasalások.
Az ilyen jól felszerelt műhelyben jól megy a munka, ami évszázadok folyamán napjainkig igen változatos volt. Jellemző fényt vet rá egy ároktövi kovács kontós {259.} könyve 19111920 között. Egy év alatt egy nagyobb gazdának a következő munkákat végezte el: vasvilla hegyezése, új szigony, nagy hidas övedző közepe kifúrással és megpántolása, vízfogó vas forrasztása, új sróf muterral, plattal, kútdézsához sasos karika, új veder vasalása, ásórugó kiveréssel, hidas láncszem forrasztása, egy pernádszeg kútgémbe, új sróf kútostorba, harapófogó-renoválás, kútdézsára abroncs, kúthorgas kinádolva, szöggel együtt, ópatkóverés, újpatkóverés, hátsó saroglyaláncba két horog, csatlósforrasztás, csizmavasalás, lőcsvasalás, jászolkarika sassal, vetőgépsrófok, rúdvégvasalás, förhéchorog, főrhécre új pánt, patkósarok-élezés, vályújavítás szögekkel, ráfhúzás, kalapács- és üllőigazítás, vendéggúzs csinálása, hevedernyak hajtása, új sróf szán talpára, tengelyvégszög csinálása, hámfavasalás, tengelyigazítás, nyújtó végín új sróf csinálása (Bodgál 1967: 202). Ezenkívül készít még a kovács boronába hanttörő fogakat, hozzájuk pántokat, ekekapákat, fahengervasalást, kaszaüllőket, {260.} kaszakalapácsokat, széna- és szalmavágókat, csizmavágókat, csizmapatkót, fejszét élesít, a kaszákat nyélhez illeszti kaszakarikákkal és vasékkel, elvásott kapákból szárvágót csinál, kaszából nádvágót, káposztavágó kést. Benne van szinte egy paraszti üzem minden vasipari szükséglete.
Legkevesebb a munkája január-február, június, október és november hónapokban. Legtöbb viszont áprilisban, májusban, júliusban és szeptemberben. A nagy mezőgazdasági munkák idején kopik, törik a szerszám, szekér, ekevas. Ilyenkor reggel négytől este lámpagyújtásig dolgoztak két-három tanulóval. A kovácsmunka mellett legtöbben kis földjükön gazdálkodtak is, tehenet, hízót, aprójószágot tartottak.
Az eszközök készítése, javítása mellett meg kell vizsgálnunk a munkamódokat is. Legfontosabb a kovácsolás, edzés, nyújtás, szögecselés, szekérvasalás és a patkolás. A kovácsolást vörösizzáskor végzik az üllőn kalapáccsal lehűlésig. Közben az üllőt és a kalapácsot vízzel nedvesítik, így a vas kemény és rugalmas lesz. A kohó felől álló ember, a mester tartja fogójával az izzó fémet, a kéziverő (félkézverő) apró ütéseivel irányítja a legényt, aki az öregverővel (pöröly) két kézzel nagy erejű ütéseket mér a vasra, közben a mester pengeti az állandó ritmust. Két vasdarabot fehérizzás mellett hegesztenék, kovácsolnak össze. Mikor a vas heged, szikrákat hány, ebből tudják, hogy jó. Ha acéllal hegesztik, akkor hegesztőport adnak hozzá (bóraxot, szalmiákot vagy agyagos siványhomokot). Ez az acélozás. Ha vasat vassal hegesztenek, például patkódarabokat, akkor nádalásnak hívják.
Edzéskor a kovácsvasat acéllá edzik, például a kocsik tengelyénél. Nyújtás a vas hosszabbítása, szélesítése, kovácsolása az üllőn. Ellenkezője a vaskosítás vagy zömöklés, amikor a vas rövidül, vastagodik. A szögecselés két vaslemez összekötése szilárdan vagy forgón. Kocsirészek vasalásánál fordul legtöbbször elő (Frecskay 1912: 165182).
A szekérvasalás kívánja talán a legtöbb ügyességet, s ezt egyes mesterek környékűkre kiterjedően szinte művészi színvonalra emelték, táji típusokat állítottak elő. A kerekeket talpalják vagy sínezik legelőször. Az egy szál sínvasat tüzesítve meghajlítják, méretre levágják, összeforrasztják és melegen húzzák a talpfára. A kerék mindegyik oldalára ugyancsak tüzesen húzzák rá az agykarikákat és a sípkarikákat is. A tengelyek beállításához fognak ezután. A régi fatengelyeket marokvassal borították. A gyárilag készült tengelyeket viszont meghajlítják a tengelyágy görbületének megfelelően. Ez három hevítéssel történik a négylábú hajlítóbakon. A meghajlított tengelyt ugyancsak melegen ütik bele a tengelyágyba. Az összefogó cúgpántokat {261.} is ők készítik. A rúdszárnyat borítóvassal megvasalják, a bókonyokat szintén, továbbá a förhécet a fellépővassal és csatlóssal. A juhafát is vaslemezzel borítják, s az első tengely vánkosán a fürgetőt a két rakoncával. A kocsit összetartó derékszöget maguk kovácsolják, akárcsak a kerékszögeket is. A kocsi oldalait, saroglyáit, lőcseit és a rudat védővassal, borítóvassal vasalják meg, s a kész szekeret is ők állítják össze (Timaffy 1985).
A patkolás a leggyakoribb kovácsmunka. A lovakat az előtérben lévő belső támpillérhez, hevederekhez kapcsolódó vaskarikákhoz kötve patkolják, az ökröket pedig a műhely utcai homlokzatához illeszkedő kettős kalodában. Az ökrökre Télpatkót vertek fel,- előtte körömkéssel igazították ki a körmöket. A lovak patkolásához kihozzák a patkolóbakot, a ló lába alá, s az asztalt a szerszámokkal. Először a patát szedik rendbe a körömkéssel, körömszedő fogóval, körömreszelővel, majd ráigazítják a patkót úgy, hogy feketemelegen rápróbálják a patára, vajon bő-e vagy szűk. Megjegyzik a kiigazítani való helyeket, és hevítéssel, kalapálva hozzák rendbe, aztán újra felpróbálják. Ha jó a patkó, a szöglyukakat kitágítják, széleit beszegik, körülreszelik és lehűtik. A patkón megkülönböztetik a hegyét, hajlását, ágait vagy szárnyait, sarkait. A hegyen edzett vasdarab a koptató, fölötte kis szegély a kápa, ezt görbítik rá a Tókörömre. A patkón árkolás van, ebbe hajtják a 6-8 patkószeg fejét, hogy ne kopjanak gyorsan. A fölszögelésnél vigyáznak, hogy a szög a lovat meg ne nyílalja, és a szög kiérjen a körömházon. A végét lecsípik, a csonkot a patkolókalapáccsal lelapítják, lehomorítják és lereszelik. Téli patkolásnál még a sarkokat ellátják élesszögekkel vagy csavaros sarkokkal. A rúgós lovakat orrukra csavart pipával szelídítik, vagy farkukra erősített vaskarikán átfűzött kötéllel kötik meg a felemelt lábát (Timaffy 1983).
A kovácsok ügyességüket, rátermettségüket tojáspatkolással is igyekeztek megmutatni. Valóságos kis remekműveket találhatunk országszerte vas-, ezüst-, aranypatkókkal, barokkos díszítéssel, talpakkal (Györgyi 1982). Művészetüket falusi házaink díszítő vasalásai, oromdíszei s a temetők kovácsolt vaskeresztjei ugyancsak őrzik. Nem csoda, ha az ügyes kovácsot sok helyütt ördöngös embernek tartották, róluk sok érdekes történetet találunk prózai népköltészetűnkben.
Nehézipari nagyüzemeink kovácsológépei ma már egyre jobban háttérbe szorítják a kézi erővel végzett kovácsmunkát, de mezőgazdaságunk ma sem nélkülözheti egyedi termékeiket és javítómunkájukat.
Magyarországra a 15. századtól kezdve vándoroltak be a cigányok. Legdolgosabb, leghasznosabb rétegük a kovácsok voltak. Már Mátyás király és Bocskai seregében fontos fegyverkovácsmunkát végeztek. A várakban szintén nélkülözhetetlen volt a tevékenységük. 1659-ben Szendrő várából van róluk írott adatunk, s a 18. század elején a cseszneki várból is. A földesurak kedvezményekben részesítették őket: adómentességet kaptak, a községi kovácsházakban lakhattak és a városok peremére letelepedhettek. A korabeli limitációk szerint javították az ekéket, fúrókat készítettek, szögeket, csizmapatkókat csináltak. Egyre nagyobb versenytársai voltak a céhbeli kovácsoknak, ezért működésüket körülhatárolták. Csak olyan munkát végezhettek, amit céhbeli mesterek nem csináltak: törött vasvillákat forraszthattak, de újat is készíthettek, szántóvasakat élesítettek, csizmapatkókat, nádvágó kaszákat, béklyókat, {262.} rostélyokat, fúrókat, nyársakat, ásókat, kapákat készítettek, ezeket javították, sarlókat forrasztottak, különböző szögeket, iszkábákat vertek (Bodgál 1965b).
A múlt században is fontos volt még működésük. Az 1893-as cigányösszeírás szerint az ország összes kovácsainak 22,5 százalékát tették ki. Századunk elején is sokan dolgoztak még, de a technika fejlődése egyre jobban csökkentette jelentőségüket. Vándor életmódot folytattak. A mesterség apáról fiúra szállt, és büszkék voltak rá. A családban a férfiak kovácsoltak, a nők a háztartásban dolgoztak és mezőgazdasági idénymunkákban vettek részt. A fiúk már 10-12 éves korukban kezdték a munkát, s egy év alatt apjuktól megtanulták. Testi erejük szerint először a könnyebb munkákat végezték, stukatúr-, rabicszegeket vertek, majd kampósszöget, párkányszeget, végül a nehezebbeket: sínszeget, cigányszeget készítettek. Az apa mellett mindig dolgozott egy-két fiú, mert a fújtatáshoz, kalapálásokhoz segéderő kellett.
Kezdetleges műhelyük két típusát ismerjük (36. ábra). A süllyesztett műhely vagy kaliba 80-100 cm mélyre kiásott verem, náddal fedett nyeregtetővel borították. A felszíni műhely egészen nyitott volt, szabadon, vagy a házhoz ragasztva alakították ki. Mindkettőnél a „munkahely” egy csípőmagasságig érő gödör volt, ebben állva dolgoztak. Sokszor hordót süllyesztettek a gödörbe, hogy száraz helyen állhassanak. Hideg időben lábukat még zsákkal is betekerték, hogy ne fázzanak. A gödör körül a talajt „asztalnak” használhatták, nem volt szükség üllőt tartó tökére, mindjárt a földön állhatott. A szerszámokat köréje rakták, s munka közben nem kellett hajolgatni, minden a kezük ügyébe akadt (Ladvenicza 1955: 227).
Szerszámkészletük szegényes. Az egyszerű kapdosófúvót legtöbbször maguk készítették juh-, kecske- vagy kutyabőrből. A lenyúzott bőrt kifeszítették, meszes oldattal {263.} a szőrt eltávolították, s a bőrt V alakban zsákszerűen összevarrták. A csúcsában egy vastagabb farészbe vascsövet dugtak, s a bőrzsák szélére két lécet vagy bőrdarabkát szögeltek. Fejlettebb volt már a kettősfújó, egy hosszúkás bőrzsák, a feje felé keskenyedett. A tetejét és alját fából csinálták, erre szabták rá a bőrt. A legfinomabb csikóbőr kellett hozzá, hogy jó puha legyen. A tetején lévő fából készült szárral fújtattak. Az alján lévő szelelőlukon billentyű működött. Ha a tetejét felhúzták, jött be a levegő, ha meg lenyomták, ment ki belőle az orron levő lyukon és csövön keresztül (Bodgál 1965b: 521).
Üllőjük szintén többféle volt. Használtak kovácsműhelyekből kikerült kopott kovácsüllőket, kovancát, szervasüllőket, koroncát, földbe verhető patkolóvasat, dopot, vagy egyszerű vasúti síndarabot. A kohót vagy kemencét földből készítették. Lyukat kotortak, ez volt a várta, s kisározták fazekasoktól szerzett bécsifölddel. A kemence tűzpartjába tették a száklát, ez téglányi magas volt. Ide vezették a fúvó orrát egy vaslemezből készült csőben, a dujóban. Tüzelésre eleinte faszenet használtak, később, negyven-ötven év óta kokszot, amit koksztörő kővel darabokra törtek a gyerekek vagy az asszonyok. Kis- és nagykalapácsot használtak, a verőt, két szögfogót, görbeajkút a szögekhez, egyenesajkút az iszkábákhoz, továbbá rossz reszelőből élesített háromélű vágót, kilukasztott lapos acélból készült szegverőt, különböző fúrókat, lukasztókat, reszelőket, szúróvasat, amivel a tüzet piszkálták, vaskaparót, ezzel kaparták a kokszot a tűzre, szénlapátot, mintázósablont, grasztulyának nevezett nyeles, szalmával, kukoricalevéllel körülvett vasrudat, amivel a tüzet szentűték, hogy ne égjen gyorsan, s végül a mocsollát, régi cserép- vagy vasedényt, vizébe mártogatták a grasztulyát és takarták a szenet, hogy ne pattogjon, de a verőt is belemártották, ha felmelegedett.
Nyersanyagukat, a különböző méretű laposvasakat, rudakat, drótokat, rossz kaszákat, ekevasakat, kopott reszelőket, szuronyokat az ócskásnál szerezték be, s kocsival szállították haza. A faszenet, ha lehetett, maguk égették, vagy szénégetőktől vették, ugyanígy a kokszot is vásárolták (Ladvenicza 1955).
Munkájukat egy hétre pontosan beosztották. Pénteken, szombaton az anyagot szerezték be és szállították haza, vasárnap pedig előkészítették a jövő hétre. A drótokat kiegyenesítették, a vasakat másfél-két méteres darabokra vágták, majd a kohó közelébe rakták, hogy kéznél legyenek. Ezt nevezték hasításnak. A tüzelőanyagot is előkészítették. Gerjesztéshez vékony puhafából 15-20 centiméteres darabokat vágtak és csomóba rakták a kohó sarkába, izzításhoz pedig a diókokszot apró darabokra törve kirostálták és finakkal mérték ki. Hétfőn kezdődött a termelőmunka. Nyáron már hajnali két órakor kezdték, a nagy melegben tíz órakor abbahagyták, s este dolgoztak hét-nyolc óráig. Télen öt-hat órakor fogtak munkához. Hét elején napi tíz-tizenkét órát is dolgoztak, hogy hét végén több szabadidejük legyen. Minden munkát maguk végeztek. A gyerek fújtatott vagy előmelegítette a vasat, apja pedig a gödörben állva vagy kint guggolva dolgozott. Az üllő előtt volt a kemence tűzpartja, ide előrenyúlva tette be a vasat, majd kivette, az üllőn a kívánt formára alakította, s a készet kidobta oldalra hűlni (Bakó F. 1954: 239).
A különböző szögeket ügyes mozdulatokkal gyorsan kovácsolták. A puhafát a kohóba tették, meggyújtották, a fúvóval élesztették, majd megrakták koksszal, és fújtatás mellett néhány perc alatt izzott. Ekkor a drótot a tűzbe tették izzítani. Az izzó drótot a fogóval kiemelték, izzó végét az üllőhöz fenték, hogy a salak lehulljon róla. Először a szög hegyét formálták ki, az üllőn hegyesre kalapálták, majd a szárát verték ki a kívánt formára. A kikalapált szögszárat a kellő hosszúságban az üllő széléhez téve egy ütéssel behajlították, s az üllő vágóján egy ütéssel a megfelelő méretre levágták. {264.} A sínszög fejét sablon szerint kalapálták a szükséges T alakúra, más szögeknél az üllő lukába dugták, s ott verték ki a fejét. A kampósszeget ugyanilyen gyorsan csinálták. A körülbelül 8 centiméteres darabokra vágott vasakat a kohóba tették, ha izzott, az üllőn kihegyezték, végét szemmértékkel levágták az üllővágón, és a steklin behajtották. Egy szög kikalapálása ügyes embernek 15-20 másodpercig tartott, s így hetente egy mázsa szeget tudott csinálni.
Az ácskapcsokat acélrudakból készítették. Kettőnek a méretét vették, a közepénél megmelegítve két darabra vágták és úgy tették tűzbe. Izzás után üllőn félkézkalapácscsal kihegyezték és a steklin behajlították. Egy ágra húztak vagyis csak az egyik hegyét hajlították be, majd hűlni hagyták, és külön izzítással hegyezték ki a másik végét.
A fúrók készítése jellegzetes cigánymunka volt. Nyersanyagul kaszaélt, kaszaormot, ekevasat, ócska szuronyt, reszelőt használtak fel. Tűzön hevítve üllőn kalapálták ki a kívánt formára, majd kireszelték. Kaszaüllőt, kaszakalapácsot, kaszakarikát, kaszaéket, csizmapatkót ugyancsak ócska vasanyagból kovácsoltak.
Sok félkész patkót készítettek a kovácsok számára, mielőtt a gyáripar ezt elvette tőlük. Két napra beosztott munka volt. Első napon a kisebb-nagyobb patkóknak megfelelő méretre vágták a laposvasat az üllővágón, kalapáccsal, hidegen. Az összevágott mennyiséget másnap kovácsolták meg. Kemencében izzították, fehérizzáskor kivették a hosszúfogóval, az üllőn kalapáccsal meghajlították a kívánt formára, aztán nyelesvágóval vagy pfalcvágóval belevágták a pfalcot, vagyis a szegélyt. Egyikük rátartotta, a másik ötkilós nagykalapáccsal ráütött. A félkész patkót kétmelegre csinálták: egy melegítéssel az egyik felét, újabb melegítéssel a másikat. A végén megrichtulták, megegyengették üllőn kalapáccsal, s ekkor ütötték bele a méret számát, 0-tól 6-ig. Lyukat, sarkat már a patkolókovács ütött rá, a patához igazítva (Timaffy 1985).
Iszkábásoknak is hívták őket, mert sok iszkába szöget kovácsoltak hajók, dereglyék, csónakok készítéséhez, és a molnároknak is dolgoztak. A pödröttlábú iszkábát háromszög alakúra kivágott pléhanyagból készítették. Fogóval betették a tűzbe, izzították, majd egyik felét üllőn kalapáccsal megpödörték, fogóval megfordították, kihegyezték és a megadott méretre hajlították. A laposlábú iszkábát hidegen csinálták úgy, hogy fogóval megfogták, üllőn kalapáccsal meghajlították. A laposlábú iszkábát nem hegyezték ki (Czigány 1950).
Egy hét alatt készített termékeiket zsákba rakták és vállukon vitték eladni, vagy a megrendelőhöz. Piacokra, vásárokra is jártak, pramatyáztak, ahogy a vásározást nevezték. Leterítettek egy zsákot, kirakták rá áruikat, amelyek rendszerint igen kapósak voltak, sokan keresték a szögeket, eszközöket. A csizmapatkókat ott helyben fel is verték, ha szükség volt rá.
A 20. században már nem annyira a cigányok kovácsolásáról, mint inkább fémművességéről beszélhetünk. A tiszaigari cigányok például meleg- és hidegkovácsolással réz csigacsinálókat, orsókat és egyéb házieszközöket készítettek, s főleg csengőt öntöttek (Bakó F. 1954).
A második világháború után a cigánykovácsok egyéni munkája megszűnt. Ahol az idők folyamán mélyebb gyökeret eresztettek, ott szövetkezetbe tömörülve napjainkig megmaradt ez a mesterség. Gépi és kézi erővel egyformán dolgozó, jól felszerelt szegkovács-szövetkezet működik Győrött, Pomázon és Salgótarján mellett Nógrádmegyeren. Sínszöget, kampósszöget, ácskapcsokat, félkész patkót készítenek, és sok jut termékeikből külföldi megrendelőknek is.
A fémműves kisipar jellegzetes mesterei. A mindennapi élet nélkülözhetetlen eszközeit készítik, javítják. A közép- és újkorban már virágzott a mesterségük, céhes emlékeik ma is megbecsült értékei múzeumainknak.
A lakatost az elmúlt századokban lakatgyártónak hívták. Nyersanyaga a vas: rúdvas, kerekvas, laposvas, pántvas, idomvas, valamint vasbádog. Ez kétféle: feketelemez és fehérlemez. Ritkábban rezet és ötvözeteket is felhasznál.
A lakatosműhely berendezése hasonlít más vasművesekéhez. Az ablak előtt munkapadok állnak, fiókjaikban szerszámokkal. A bejárattal szemben a tűzhelyet vagy kiskohót találjuk, közepén a tűzfallal, tűzfészekkel. Ide csatlakozik a fújtató gégéje, ezen át jut a levegő a tűzfészekbe. A gázokat a füstsátor gyűjti össze és elvezeti a kémény kürtőjébe. A levegőt fújtató adja. Két részből áll: a szívódobból és a szélhajtóból. Ezeket egy fenék választja el egymástól, és fedél zárja le. Oldalait ráncos bőr borítja. A szívódobot vontatórúddal vagy lábítóval működtetik. Az élesztett tűzet vasbottal piszkálják, vaslapickával kaparják. Fűtésre kőszenet, tapadószenei, kovácsszenet használnak, ritkábban kokszot és faszenet is. A tűzhely mellé helyezik a vashűtő edzőteknőt. A kikovácsolt vastárgy vízbe mártva acélossá vált (Frecskay 1912: 239257).
Rendkívül fontos szerepük volt a mérőeszközöknek, a vonalzók, szalagmérték, tűzimérték, tolómércék, lukmérő, drótmérő, lemezmérő, pántvasmérő, a formákat mérő alakozó, a különböző körzők: hegyelkörző, tapintókörző, lukkörző, rugóskörző, csuklóskörző s a szögmérők vagy szögellők úgy helyezkednek el a műhelyben, hogy mindig kéznél legyenek. A méréseket az irdalólapon végzik.
A megmunkálás legfontosabb szerszáma az üllő, az üllőtőkén. Ugyanilyen nélkülözhetetlen a satupad a satuval és a kézisatuval vagy sikattyúval. A munkadarabok megfogására fogókat használnak: tűzifogót, más néven kovácsfogót, lapos- és hegyesfogót, drótfogót, csípő- és harapófogót, csőfogót, és ideszámítják a csavarkulcsot és a franciakulcsot is. A kalapácsokon megkülönböztetik kovácsoltvas fejét, talpát, élét, csúcsát, nyelét. Legsúlyosabb a pöröly, a félkézkalapács, kisebbek a padkalapács, felező-, árkoló- és üttetőkalapács. A tűzi- és hidegvágók tartoznak még ide, a laposvágó, résvágó, lyuggató, lyuktágító.
A hidegszerszámok közé tartoznak az ollók: kéziolló, tőkeolló, emeltyűsolló, valamint a fúrók: hegyelfúró, tekercs- és pergőfúró, a reszelők: öregreszelő, más néven durvareszelő, lapos vagy kézireszelő, kerekreszelő, félhátú- és simítóreszelő. A csavarokat csavarmetszőkkel készítik (Frecskay 1912: 239257).
Munkájuk szintén meleg- és hidegmunkából áll. Melegmunka a kovácsolás, forrasztás, nyújtás, vastagítás, hajlítás, vállazás. Hidegmunka pedig a vágás, formázás, szögecselés: két vaslemez összekötése.
A 18. században még a csizmapatkolás, a kengyel-, zabla- és sarkantyúkészítés is a lakatosok, az ún. magyar lakatosok dolga volt az 1724. évi Sopron megyei limitáció szerint (Domonkos O. 1980a: 69). Máshol külön működtek sarkantyú- és zablacsinálók az 1746. évi Fejér megyei kézműves-összeírás szerint (Farkas G. 1971: 285). Nagybányán, Debrecenben ezek előállítását fejérmívességnek vagy ónosmívességnek nevezték, és Debrecenben például az ónos művet a Lakatgyártó Rend készítette (Rickl 1930: 13).
A legfontosabb lakatosmunka a zárak, kulcsok készítése. A zárak sokfélék lehetnek, a leggyakoribbak: tolózár, fiókzár, borító- és vésett zár. A kulcs részeinek külön nevet adtak: kulcsfej, fül, szár és toll. Készítenek álkulcsot, tolvajkulcsot és mesterkulcsot {266.} is, továbbá kilincset, lakatot, ajtók, ablakok vasalását, pántokat, sarkokat, reteszeket.
Ma gyárak állítják elő a szükséges felszereléseket, a lakatosoknak már csak a javítás, alakítás, módosítás munkája marad. Kiemelkednek közülük a különböző dísztárgyakat készítő műlakatosok.
A fémműves kisipar jellegzetes mesteremberei a bádogosok is. Legfontosabb nyersanyaguk a bádog vagy lemez. Többfélével dolgoznak: fehérbádoggal, ez ónozott vaspléh, sárgaréz bádoggal, rézbádoggal, cinkbádoggal és egyszerű fekete bádoggal.
Munkájuk sokrétű. A bádog feldolgozását sikolással, elnyújtással kezdik a sikolótőkén, sikolókalapáccsal. Ettől a bádog síkossá lesz. Utána a kirajzolás vagy irdalás következik az irdalóval, egy kemény acélvesszővel. A formákat alakozók vagy alakmások után rajzolják ki. A kirajzolt mintát kiszabják, ezt lenyírásnak is nevezik. Eszköze a lemezolló. A nagyobb formákat a tőkeollóval szabják ki, a kisebbeket kéziollóval. Szükség esetén használnak még körollót, lyuggatót, kerekvágót.
A kiszabott bádogból edények, eszközök, öblös vagy mélyített tárgyak készülnek. Egyik módja a hajlítás a szarvasüllőn fakalapáccsal vagy sulyokkal. A kisebb, kerek hajlításokat a simázóüllőn végzik simázókalapáccsal. Szükség esetén használnak még hozzá szegővasat, karimavasat. Az edények száját tölcsér- vagy kehelyszerűen kibővítik, ez a tágítás a tágítóüllőn, tágítóverővel. Üreges tárgyak öblének kialakítását horpasztásnak és domborításnak hívják, domborítóval, horpaszverővel, öblözővel. A vert munkát simára kell kalapálni, ez az egyengetés, síkozás a síkverővel, egyengetőkalapáccsal. A díszítéseket a horganyüllőn végzik kisverővel, egyéb cifrázásokat, mintákat pedig a szegővason, sarkverővel. Az elkészült darabokat forrasztással kötik össze a faszénnel táplált forrasztófűtőben hevített forrasztópákával (Frecskay 1912: 2428).
A gyáripar a bádogosmesterség virágzását is megszüntette. Legjobban az épületbádogosok tudnak lépést tartani a megváltozott körülményekkel: ereszcsatornákat, vezetékcsöveket, könyökcsöveket készítenek, az építkezéseken szükséges lemezmunkákat, szerelőmunkákat végzik.
Összefoglaló nevükön fémműveseknek hívták őket. A vas tömeges elterjedése előtt nagy volt a jelentőségük, hiszen a városi, mezővárosi polgárok mindennapi használati tárgyai legnagyobbrészt rézből, bronzból készültek, s a parasztság is használta lekvár- és pálinkafőző üstjeiket. Hazánkban a legrégibb emlékek a velemi őskohók, réz- és bronzfeldolgozó műhelyek feltárásaiból ismertek. A honfoglalás korából szintén sok tárgyi emlékük maradt meg. A középkortól kezdve pedig az egyre fejlődő kézművesség szintjére emelkedtek. A mesterek céhes keretben dolgoztak, a 1415. században még közös céhben a rézöntők, ólomöntők, ötvösök, ónművesek, bádogosok, lakatosok. Létszámuk nem volt nagy, így több város mesterei alakítottak közös céhet, például a győri mesterek a komáromi, érsekújvári, esztergomi réz-, bronz- és aranyművesekkel dolgoztak együtt, s közösen választott céhmester irányította munkájukat. Különösen Mátyás király udvarában, a Dunántúlon és Erdélyben virágzott a mesterség (Szádeczky 1913). Eger iparosai közt 1718-ban egy, 1785-ben már öt mestert tartottak számon, akik a városi polgárság és a falusi nemesség számára dolgoztak (Breznay 1933: 11. 214). A céhes mesterek mellett falusi kontárok és cigányok is foglalkoztak rézöntéssel, de róluk külön kell megemlékeznünk.
{267.} A városi mesterek munkájának jelentős részét az egyházi megrendelések, a szíjgyártók, bútorasztalosok, háztartási fémtárgyakat eladó kereskedők szükségletei adták, de vásárokra is jártak. Templomok számára készítettek szentségtartókat, kelyheket, füstölőket, tömjéntartókat, öröklámpákat, gyertyatartókat, kancsókat, képkereteket, csillárokat, ezek javításával is foglalkoztak, a hiányzó részeket pótolták (Domonkos J. 1973: 253).
A szíjgyártóknak sokat dolgoztak. Még századunk első évtizedeiben is a lószerszámok fémrészeit leginkább rézből vagy bronzból készítették. Megrendelésre csináltak húzóvégkarikákat, nyakszíjkarikákat, szügykarikákat, lemezes Télkarikákat, kápakulcsokat, egyszerű és díszes kápaközépcsavarokat, végcsavarokat, szárkarikákat, gömbölyű, ovális vagy díszes gyeplőkarikákat, nyaklókarikákat, szemződíszeket, címereket, monogramokat, homlokláncokat, homlokrózsákat, fülrózsákat, sallangrózsákat, gömbölyű, lapos, szögletes vagy csipkés vereteket, különböző formájú és nagyságú csatokat. A karikákat, kulcsokat, gombokat, csatokat rézből, bronzból öntötték, a vereteket, rózsákat lemezből vágták ki, a címereket, monogramokat pedig lombfűrésszel faragták ki lemezből. Az úri díszszerszámok fémrészeit nikkelezték vagy ezüstözték (Timaffy 1973: 227).
Sokat dolgoztak bútorasztalosoknak is: réz vagy bronz bútorvereteket, fogantyúkat, sarkokat készítettek. Rézrudakat öntöttek lakatosok, bádogosok számára, akik aztán továbbmunkálták. Gépalkatrészeket is öntöttek ki hozott minta után kisiparosok megrendelésére. Kereskedőknek, illetve vásárokra sok háztartási fémtárgyat készítettek, egyéni megrendelőknek javításokat is vállaltak. Legkapósabb műveik a díszes kések, villák, kanalak, mozsarak, rézedények, tálcák, evőeszköztartók, szalvétagyűrűk, hamutartók, virágvázák, lámpadíszek voltak. Készítettek még vásárokra üstöket, bográcsokat, kancsókat, tálakat, lábasokat, pitykegombokat, habverő üstöket, konyhai tűzhelyekbe vízmelegítőket, kórházi felszereléseket, kondérokat, mosóüstöket, lekvárfőző edényeket, zsírsütő lábasokat, szőlőprés-alkatrészeket. A harmincas évek gazdasági válságával kezdett hanyatlani a forgalom, s aztán nem tudtak már versenyezni az olcsóbb gyári holmikkal. Már csak javítgatnak, esetleg galvanizálnak a még élő idős mesterek (Timaffy 1973: 228).
Minden munkát kézzel végeztek. A jelentősebb munkafázisok: öntés, domborítás, cizellálás, lemezvágás és patérozás vagy bevonás, később galvanizálás.
Az öntés volt fizikailag a legnehezebb munka. Először az öntőmintát készítették el. A szabványos csatokról, veretekről mintadarabjuk volt. A különleges díszes darabokat pedig először lerajzolták a kellő méretre, utána fából kifaragták, vagy plasztilinből mintázták meg, és gipsszel kiöntötték. Erről készítették el az öntőformát. Az öntéshez kétrészes formaszekrényt, formakasznit használtak. Mindkét részt megtömték nedves formázófölddel, majd az öntőmintát leformálták a földbe. A formát egy sima deszkára rakták, s erre tették rá a földdel megtömött szekrényt úgy, hogy a földes részbe a minta benyomódott. Ezután megfordították, s az alsó szekrényre pontosan ráillesztették a földdel tömött felső szekrényt is, így a forma alsó és felső felületének egyaránt megkapták a negatívját. Mindkét szekrényt beszénporozták, hogy öntéskor a föld ne ragadjon össze, majd a mintát óvatosan kivették. A szekrényt pedig kemencében kiszárították. Ezután összeillesztették az alsó, felső részt és préssel összeszorították.
A rezet, bronzot, horganyt házikemencéjükben olvasztották meg grafittégelyben. Ezek a tégelyek különböző méretűek voltak, a kívánt mennyiségű nyersanyagot gyorsan megolvasztották néhány dekától ötven kilóig. A kemencében kokszba ágyazták az öntőtégelyt. A koksz beizzott, és leghamarabb az ón, horgany, sárgaréz olvadt {268.} meg, legtovább a bronzot kellett hevíteni. Ha a fém megolvadt, a tűzről nagy fogókkal kiemelték a tégelyt és öntővillába rakták. Ebben vitték az öntés helyére, és így öntötték be az olvadt fémet a formaszekrénybe, a rajta lévő csatornán keresztül. Félretették egy-két óráig, amíg kihűlt, aztán szétbontották a mintaszekrényt és kivették a kiöntött anyagot. Egy jó negatívról cinből 50-100 darabot is ki tudtak önteni, rézből, bronzból pedig csak egyet. Ha már nem kellett, kipiszkálták a földet a szekrényből, és új munkára készítették elő. A kiöntött darabokról letisztították a homokszemeket, majd lereszelték az egyenetlenségeket, és végül csiszolókkal fényesre csiszolták. Így készültek a lószerszámok fémrészei, a bútorveretek, gépalkatrészek, háztartási fémtárgyak s az egyházi felszerelések egyes alkotórészei.
A nyersanyagot: rezet, bronzot, horganyt vették, de régi, avítt fémtárgyakat is összetörtek rézmozsárban és megolvasztották. A rézforrasztót úgy készítették, hogy a mozsárban összetörték a rezet apróra, majd bóraxszal összekeverték, tűzön összefőzték. Ez a massza hamarabb olvadt, így vele forrasztottak. Ez volt a keményforrasztás, míg a cinnel, ónnal, forrasztópákával a lágyforrasztás történt (Timaffy 1973).
Másik fontos technikai műveletük a domborítás vagy fémnyomás volt. A kívánt mintát megrajzolták, aztán fából kiesztergályoztatták, erre a famintára vékony rézlemezt borítottak, majd kézzel nyomkodták, s végül az esztergapadon préselték, nyomóacéllal, fakalapáccsal kalapálták, míg a réz a kívánt formát fel nem vette. Így készültek a templomi kelyhek, szentségtartók, tömjéntartók, füstölők lábazatai, kancsók alkotórészei. A kehelykupát szintén famintán domborították, de a szára tömör volt, két Télrészben öntötték ki, s a végén egybeforrasztották.
A mesterség legigényesebb, szinte művészi technikája a cizellálás vagy finomdomborítás volt. A szükséges rézlemezt vették, ennek hátára rajzolták a kívánt mintát. Ezután az elődomborítást végezték el. A lemezt tepsi alakúra formálták és teleöntötték szurokkal. Mikor megkeményedett, a kirajzolt mintát domborítóárral vagy cizellálópulznival óvatos ütögetés mellett bedomborították a szurokba. A szurkot leégették, és előtűnt nagy vonalakban a domború minta. Ezután maga a finomdomborítás következett. Több mint száz különböző méretű és nagyságú domborítóval, véső, reszelő, fogó kellett hozzá és egy könnyű kis cizellálókalapács. Ezzel ütögették óvatosan a megfelelő szerszámokat a rajzolt minta mentén, s ezek a lemez első oldalán kinyomták a kívánt díszítő domborulatokat. Hozzátartozott még az árnyékolás vagy matterozás: éles vésőkkel pontokat ütöttek vagy vonalakat karcoltak a kidomborított mintára, hogy a dimenziós hatás jobban érvényesüljön. Legfőbb díszítőeleműk a szőlőfürt, virág, levél, kacskaringó, inda volt, de ugyanígy készítették a díszes, domborított monogramokat is. (Timaffy 1973: 229).
A pántokat, vereteket, apróbb díszítőelemeket rézlemezből vágták ki. A lemezvágás technikája abból állt, hogy a rézlemezre rárajzolták a kívánt mintát, majd fém lombfűrésszel szépen kivágták. Egy kis reszelés, csiszolás után szállításra készen álltak.
Az ötödik fontos technikai művelet a bevonás vagy patérozás volt. Az öntött, domborított, cizellált vagy kivágott tárgyakat szükség és kívánság szerint nikkellel, ezüsttel vagy arannyal vonták be. Ez nagyon régi munkamódszer volt, csak a század elején váltotta fel a galvanizálás, vagyis bevonás elektromos áram segítségével. A patérozás a tűz erejét használta fel a bevonásra, ezért tűzezüstözésnek vagy tűzaranyozásnak is nevezték aszerint, hogy ezüsttel vagy arannyal vonták be a tárgyat. Csak abszolút tiszta felületet lehetett bevonni, ezért először lecsiszolták, kefével, ruhával letisztították a bevonandó tárgyat. Közben elkészítették a bevonóanyagot. Az ezüstöt vagy aranyat kilágyították, vagyis papírvékonyra kikalapálták. Ezután ollóval apró {269.} szeletekre vagdalták és az olvasztó grafittégelyben higanyba rakták. Tűzre tették az olvasztókemencén és hevítették mindaddig, amíg a higany megfalta a fémet, vagyis az arany, ezüst felolvadt benne. Az így nyert tömör higanyt kihűlve ecsettel felkenték a bevonandó tárgyra, majd a kemencén faszénparázs fölött lassan forgatva hevítették, míg a higany elpárolgott, az arany vagy az ezüst pedig rásült a tárgyra. Mikor már nem gőzölgött a higany, akkor lett kész a bevonás. A higanygőz a kemence kéményén át távozott, vigyáztak nagyon, hogy meg ne mérgezzen senkit. Amikor kihűlt, még a szükséges csiszolást, fényezést végezték el rajta. Ez a módszer volt a bevonás legrégibb technikája. Évszázadokkal ezelőtt is így dolgoztak az ötvösök, rézművesek. A bevonáshoz szükséges ezüstöt vagy dukátaranyat vásárolták, de szívesen dolgoztak mosott arannyal is (Timaffy 1973: 230).
A századforduló óta a tűzbevonás technikáját már csak ritkán alkalmazzák, helyette áttértek a galvanizálásra, mert egyre több lett a nikkelezés, és fogyott az arany-, ezüstmunka. Kezdetben elemmel, batériával fejlesztették az egyenáramot, ma már villanyárammal dolgoznak.
Rézedényeket, öntött eszközöket nemcsak céhes, vagyis szakképzett rézművesek készítettek, hanem szervezetbe nem tartozó, kellő ügyességgel rendelkező falusi kézművesek és cigányok is. Az Északi-hegyvidéken, a Nagyalföldön és Erdélyben volt számuk jelentős. Termékeikkel kielégítették az igényeket. Vásárokra jártak, de egyes híressé vált készítőket messzi vidékekről is felkerestek (K. Kovács 1969).
Üstkészítőknek nevezték a kalapáló rézmunkát végző, üstöket, különböző rézedényeket készítő kézműveseket. Nyersanyaguk a rézlemez, más szóval üstfenék vagy sála. Ez laposra kovácsolt, körkereti lap, közepe vastag, szélei felé elvékonyodik, s rézhámorokból, rézöntő műhelyekből szerezték be. Szerszámaik a különböző méretű fém- és fakalapácsok, üllők, fogók, körzők. Az üstfenék alakítását nyújtással, bővítéssel, mélyítéssel dübörgetésnek nevezik. Az üstfeneket fatőkére teszik, kalapáccsal horpadásokat vernek ki rajta jobbról-balról, míg körül nem ér, s az elképzelésnek megfelelő félgömb alak kialakul. Ezt hidegmegmunkálásnak hívják. A réz közben rideggé lesz. Meg kell lágyítani kovácskohóban, izzítással. Vörösizzáskor a vízhűtő kádba mártva lehűtik és tovább kalapálják, majd újra lehűtik. Ezt a munkát hevítésnek vagy lágyításnak mondják. Ez a dübörgető eljárás ismétlődik, amikor az edény száját kalapáccsal szűkítik, a fenekét lapítják, vagyis zömöklik, az oldalakat domborítják, vagy homorítják, a szükségletnek megfelelően. Az edény szélének karimázásához drótot használnak. Drótbújtatással a szélet kikarimázzák, és a karimát ráhajlítják. Nagyobb üstöket, edényeket több darabból szegecseléssel, nitteléssel illesztenek össze, vagy összeforrasztják. A széleket farkasfogazzák, úgy illesztik jól össze, s kalapálással egymásba verik. A varratokról kaparással levakarják a piszkot, meghintik hegedűgyantával és megforrasztják. A kész üstnek, edénynek pirkasztással vagy vörhenyezéssel adják meg a színét. A legfinomabb simaságot polírozással érik el a sárgarezem, például habverő üstön, vázákon, edényeken (Frecskay 1912: 348357).
A kolompok készítői nemcsak kolompár cigányok voltak, hanem ez a mesterség vidékenként virágzó kézműiparrá vált. Legjelentősebb színvonalra Jolsván emelkedett az 1700-as évek óta. A 19. század elején még 30-40 család élt belőle a lakatoscéh {270.} keretében (Márkus 1943). Hunfalvy (1867) szerint a jolsvai kolompkészítők évente több ezer, mindenféle nagyságú kolompot szállítottak az Alföldre, Erdélybe, a Dunántúlra, sőt külföldre is, Bulgáriába, Moldvába, Havasalföldre, Szerbiába. A jolsvai kolomp ilyen széles körű elterjedésének egyik oka, hogy itt bőségesen találhattak a mesterek olyan alkalmas égetőagyagot, amiben kitűnően olvadt a réz, de jó hírnevűk elsősorban a kolompok hangolásának finomságában rejlett, amely messze túlszárnyalta más vidékek kolompjaiét. És ez volt a legfontosabb: a szép hangú kolompért kilométereket gyalogoltak a pásztorok vásárokra vagy a készítőkhöz. A leghíresebb kolomposvásárok az Alföldön, Debrecenben és Kecskeméten voltak. Itt sokáig időztek a vásárlással, összepróbálták az egyes kolompokat, hogy hangjuk összecsengjen. Mindig a-meglévőhöz hangolták az újat. A szép kolompszó a pásztor büszkesége volt. A kolomp hangjából sokszor meg tudták mondani, kié a nyáj (Tálasi 1936: 7677). A hajdan virágzó kolompármesterségre az első világháború tett pontot.
A kolompkészítéshez jó hallás és kézügyesség szükséges. Egyedül nem lehetett a munkát végezni, csak segédlettel, inassal vagy segéddel, sokszor családtaggal. Első teendő a vaslemez kimérése volt a mércével. Ez egy fapálcika rovásokkal. Mérés közben a sárgaréz drót jelzővel vagy jelölővel húzták meg a kivágást jelölő vonalat. A lemez közepét a középmérő rézsodronnyal mérték ki. A kirajzolt formát kivágták. Előbb a vaslemez éleit, majd sarkait szelték le, aztán a formát előrajzolás szerint. Éles lemezvágó ollót használtak, fatőkébe helyezett vasállványt mozgatható, kiélesített karral.
A kivágott formát a homorítótőkén kalapáccsal homorították, a nagyobb kolompokat pedig pöröllyel ütötték. Az aránytalanságokat szarvasünőn egyengették ki. A homorított lemezt meghajlították, széleit egymás fölé helyezték, és a szegecselés számára lukakat ütöttek bele, majd szegecseléssel összedolgozták. A fülezést alátéttel és hidegvágóval végezték, lukakat vágtak a kolomp vállrészén, és ebbe illesztették a fület.
A legkörülményesebb munka: a forrasztás kővetkezett. A hozzá szükséges agyagot 24 óráig áztatták, hogy minden agyagrészecske felázzon. Ezután négyszer széttaposták, ötször megfordították és végül még kétszer újra megtaposták, majd pelyvával jól összekeverték. Az így péppé gyúrt agyaggal a nyers kolompokat kitapasztották, hogy forrasztáskor el ne égjenek. Vele egy időben bemérték a rezet, vagyis elosztották az apróra tört rézdarabokat a kolomp nagyságától függően. Mindenféle hulladékrezet fel tudtak használni. A bemért rezet az agyaggal tapasztották rá a kolompra egyenletesen kívül és belül, hogy a megolvadt réz szétfolyhasson a vasból lévő kolomplemez mindkét oldalán. Az így megtapasztott kolompot megszikkasztották, száradni hagyták. Ez volt az előmelegítés a szárítópolcokon. Innen rakták a forrasztókemencébe. Ebben hevítették a kolompokat, amíg a réz meg nem olvadt. Fújtatóval fújták a levegőt az izzó faszénre. A kemencét úgy rakták meg, hogy az aljába, a száklyavasra egy sor faszenet tettek, erre jött egy sor kolomp, majd megint egy sor faszén és egy sor kolomp, amíg tele nem rakták a forrasztófészek száját. Kékes láng jelezte a forrasztószer megolvadását. Közben a kolompokat piszkavassal forgatták, hogy a megolvadt réz egyenletesen osztódjék el. Körülbelül egy óra múlva a kalaplyukon át óvatosan vizet csurgattak a kolompokra, s ha kihűltek, az agyagsalakot letisztogatták róluk. Forrasztás után csiszolódobbal vagy reszelővel lecsiszolták őket, majd behelyezték a nyelvet úgy, hogy a fül kinyúló hosszabb ágára akasztották és a szárát behajlították.
Már csak a behangolás nagyon kényes munkája volt hátra. Ennek titkát minden mester őrizte, hiszen ettől függött a kolomp kelendősége. Minden darabot kézbe {271.} vettek, megzörgették a megcsiszolt kolompot, megfigyelték a nyers hangját. Aztán rátették a szarvasüllőre, azon hangolták kalapácsütésekkel. Tudni kellett, hogy hova és mekkorát üssenek az oldalára, hogy jó és tiszta hangot adjon. Ha magasabb hangot akartak, akkor a nyelv fölötti oldalát ütögették, míg kis horpadás nem keletkezett. Mélyebb hangért lejjebb kellett az ütést adni. Így sikerült sokszínű kolomphangokat elérni: sírót, verőt, pergőt, rengőt, buffogót, kopogót, pattogót, kisharangot, gulyaharangot.
A behangolt kolompokat drótra fűzték nagyság szerint, így raktározták, amíg piacra nem vitték. Tizenkét féle méretben készültek kolompok: volt fél, egy, kettő, három stb. nagyságú, vagy űrtartalom szerint ötdecis, literes és egyiccéstől öticcésig (Márkus 1943).
Az ország különböző területein működő kolompárok táji típusokat alakítottak ki, mint a közönséges alföldi kolomp, a finomabb csókvári kolomp, a szűk szájú bánáti, a liptói juhkolomp, a dunántúli magyar kolomp, az oláhcsengő s a négyszögletes, lapos disznókolomp.
A csengőöntés technikája nagyon régi, még bronzkori eredetű. Nálunk a 18. századból említik. Falusi rézöntők és cigányok művelték, módját titokban tartották. Az Északi-hegyvidéken, az Alföldön, a Hajdúságban alakultak ki a csengőöntés jellegzetes központjai, de a Dunántúlon Vas megyében és Győr környékén is foglalkoztak vele. A falusi mesterek tavasztól őszig a földet művelték, és inkább csak télen öntöttek csengőt. A konyhában vagy a kamrában dolgoztak, ide építették kisméretű, csonkagúla alakú kohóikat téglából, és sárral betapasztották, alul lyukat hagytak a fújtatónak. Ezekben a kohókban főzték a rezet egy grafittégelyben. A csengőöntéshez kétharmad rész sárgarezet, egyharmad rész vörösrezet használtak fel. A megtöltött tégelyt beletették a kohóba, alája faszenet raktak és meggyújtották. Közben körülrakták, s a tetejét is befedték faszénnel. Azt tartották, hogy „fojtott tűzben föl jól a réz”. A levegőt két kézifújtatóval adagolták szabályos ritmusban. Zsaráttűzben kellett a tégelynek állnia, nem volt szabad kialudnia a tűznek, ezért tűzpiszkáló vassal állandóan szenet piszkáltak köréje. Egy óra alatt megfőtt a réz. Egy kis szalmiákot vegyítettek bele, megkavarták és fújtattak tovább. Újabb kavarás után cint raktak bele, betemették izzó faszénnel és folytatódott a fújtatás. Negyedóra múlva abbahagyták. Kinyitották a tégelyt, és vaspálcára kötött evőkanállal próbaöntést végeztek. Ha ez meghűlt, és törése szép sűrű volt, akkor sikerült jól az olvasztás.
Míg a réz olvadt, a kohó mögötti égetőben kiégették a sárformákat, amelyeket vadnyúlszőrrel kevert agyagból készítettek a csengők nagyságának megfelelően. Velük együtt égették ki a henger alakú ütőformákat is. A farámába helyezett formát nagy öblű görbefogóval, a formafogóval kirakták a kohó elé, és a kibontott tégelyből teleöntötték rézzel. Fél óra alatt kihűlt, majd leverték róla kis kalapáccsal az agyagformát.
Az esztergályozás munkája következett, amit az egyik végén működő félesztergás végeztek úgy, hogy a behelyezett csengőt forgatták, és reszelővel leszedték a ragacsokat. Ez volt a nagyolás. Ezután finomabb reszelővel csiszolták tovább egészen fényesre. A fülét is szépen kireszelték és kifúrták, majd belehelyezték a csengő nagyságának megtelelő ütőt. A szárát meghajlították, beleakasztották a kengyelvasba és csavarosan visszahajtották. Már csak a mesterjel bemetszése volt hátra, esetleg a tulajdonos nevének kezdőbetűit metszették be a csengő oldalába (Ecsedi 1931).
A cigányok csengőöntése egészen primitív, nagyon ősi technikát őrzött meg. Nyersanyaguk a réz (elrepedt csengőkből, ágyúhüvelyekből, törött mozsarakból, más rézhulladékokból), valamint akácfából égetett szén és folyópartokról szedett iszapos {272.} homok. Szerszámaik: tűzifogó, kalapács, csengőszög, kés, pléhforma, kisüllő és birkabőr fújtató (Bodgál 1965b).
A negatív öntőmintát a pléhforma segítségével vizes homokból készítették, szikkasztották, majd szétkotort parázson szárították. Az egyszerű kohót szintén agyagos földből csinálták, kis lukat hagyva a fúvónak. Egy 30 × 30 × 30 centiméteres gödröt ástak, amibe a sárral körültapasztott összetett mintát behelyezték, földdel befedték. Körülötte mélyedést, tányért készítettek. A fúvót mindig a széljárás szerint állították be, a csövét átdugták a kohón. A minta körül a földet egyenesre nyesték, a mélyedésbe homokot tettek, s azt is tölcsér alakban kidolgozták. A kalapáccsal apró darabokra tört rezet a tűz tetejére rakták, bal kezükkel folyamatosan fújtattak, míg a réz meg nem olvadt, és az öntőnyíláson át a mintába folyt. Ha kihűlt, a mintát fülénél fogva kibontották, a csengőt kalapáccsal kiütögették. A kész csengőt a homoktól megtisztították, a durvább részeket lereszelték, majd beakasztották az ütőt. Meghallgatták a hangját. Hogy minél szebb hangja legyen, angolcint vagy ezüst ötkoronást öntöttek bele.
Különböző nagyságú csengőket öntöttek, pár dekástól kilósig. Nagy volt iránta a kereslet még századunk első évtizedeiben is, mert gulyára, juhnyájra, csikókra, lakodalmas kocsikra szép hangú csengőket kerestek. Csapatos lóra vastagabb falú, éles hangú csengő, kellett, körülbelül egykilós. Tinókra vékony falú, vastagszavú, félkilós {274.} csengők készültek. A hatvanöt dekás hegyesszavú csengőket juhokra kötötték, míg a tizenöt-húsz dekás, vékony falú, vastagszavú csengők a csikóké voltak. A legkisebb csengők a bárányok nyakát díszítették. Velük járt a szép csat is, amit külön kellett megrendelni. A vevő óhaja szerint öntötték ki különböző formákba, s szépen kifényezték. Ma már a gyáripar elégíti ki csengőkből is a szükségletet (Ecsedi 1931).
Juhászkampókat, fokosokat a csengőöntéshez hasonló technikával készítették a rézöntők és a cigányok, de sokszor maguk a juhászok is. Anyaguk a háborúból visszamaradt rézhüvelyek, öreg kampók, törött mozsarak, csapágyak, kilincsek. A juhászok ólomból öntötték, mert ez könnyebben olvadt. A megfelelő mintát dió- vagy bükkfából faragták. A ceruzával kirajzolt mintát fűrésszel kinagyolták, majd bicskával {275.} szépen kifaragták. Ritkábban homokkőből vésték ki, a juhászok pedig szaruból készítették.
A negatív elkészítése aprólékos munkát igényelt. Az öntőszekrényt lapos deszkára helyezték, aljába rakták ki a minta egyik felét és finomra őrölt faszénport, erre pedig nedves homokot szitáltak. A szekrényt aztán homokkal tömték tele, fabunkóval jó keményre döngölték. A fölösleges homokot simítókanállal levágták. A szekrény második felét ugyanígy készítették el. A mintát kivették, és a homokban maradt a negatívja. Ennek kisebb sérüléseit kijavították, majd grafitos vízbe mártott ecsettel lekötötték a homokot, hogy meg ne sérüljön. A negatívba helyezték a famag után nagy gonddal elkészített homokmagot, majd a mintaszekrény két felét összeillesztették, rögzítették. Amíg ez még száradt, azalatt elkészítették a rezet az öntéshez. Az apróra tört rézdarabokat a rézporral együtt öntőhüvelybe tették, ezt faszén között egy nagyobb átmérőjű olvasztótégelybe, lezárták és a kohóba helyezték. Egyenletes fújtatással szították a tűzet, s a réz lassan olvadni kezdett. Olvadását állandóan figyelték, mert a réz közben összecsúszott, újabb rézdarabokkal kellett pótolni és egy dróttal megkeverni. Vigyáztak rá, hogy ne korán öntsék a rezet, mert akkor megkásásodik, tönkremegy. Csak akkor foghattak hozzá az öntéshez, ha jó fehérizzó volt a réz, és a faszén erős zöld lánggal égett. Az öntőhüvelyt egy fogóval megfogták, kiemelték az olvasztótégelyből, s az olvadt rezet beleöntötték a kohó elé helyezett minta öntőnyílásába. Ezután a mintát kivitték az udvarra, s egy óráig hűlni hagyták, majd a mintaszekrényt kinyitották, s a hűlő kampót kivették belőle. Hasonló módon öntötték a kampó felerősítéséhez szükséges réz koponyaszeget és a fokosokat is.
A kiöntött juhászkampót és fokost tisztítani, finomítani és díszíteni kellett. A beégett homokot dörzsárral kisimították, a felöntést hidegvágóval vagy fűrésszel levágták, az esetleges öntési hibákat behegesztették. A díszgombot maróval körülmaratták, a tokot reszelték. Először durva reszelővel lenagyolták, majd sima és félhátú reszelőkkel finomra reszelték. Ezután következett a díszítés. A kampót satuba fogták, vágóval, apró ütésekkel mintát (levél, rozmaring vagy más virág) vágtak bele. A tarajt nagyobb ütésekkel kipontozták. A szép juhászkampónak egy választási bárány volt az ára, de akár öt kiló juhsajtot is adtak érte (Bodgál 1959).
Öntöttek még kengyelt, nyeregkeresztrezeket, szíjcsatokat, rézsarkantyúkat, rézgyűrűket, mozsarakat is, a pipaszurkálót hidegen készítették.
A házról házra járó vándoriparosok a 19. században és a 20. század elején még jellegzetes alakjai voltak a városoknak és falvaknak egyaránt. Az akkori ipar fejletlensége, helybeli iparosok hiánya miatt szükség volt a munkájukra, hiszen olcsóbb volt bedrótoztatni a repedt cserépedényt, mint újat venni. A drótozó, foltozó vándoriparosok a történeti Felső-Magyarországról, Trencsén, Nyitra, Sáros és Szepes megyékből indultak útnak, és bejárták az egész országot. Szlovák nemzetiségűek voltak. Vándorlásukat a kedvezőtlen földrajzi adottságok tették szükségessé: a gyenge minőségű termőföldek nem tudták eltartani a lakosságot, viszont a nyersanyaghoz: fémhez, üveghez a közelben könnyen hozzájuthattak. Az 1890-es népszámlálás 1674 drótost mutat ki, 1900-ban a számuk 2000 fölé nőtt (Petercsák 198la). Ezután már hanyatlás következett, s a világháború utáni új határok elzárták előlük a magyar országrészeket. A Hegyköz falvainak lakói szinte átvették tőlük a vándorbotot. A Zempléni-hegységben Kishuta, Nagyhuta, Vágáshuta szlovák anyanyelvű férfiai a trencséniektől tanulták {276.} meg a drótozás mesterségét, a bádogos-, foltozómunkával együtt. Őket is a gyenge termőföldek késztették vándorlásra. Az ötvenes évekig az itteni férfilakosság egyik fő foglalkozása volt. Az ipar fejlődésével azonban fölöslegessé váltak, az 1960-as évtizedben lassan felhagytak a vándorlással.
A mesterség családon belül öröklődött, és csak férfiak végezték. Asszonyaik otthon a földet művelték és az állatállománnyal vesződtek. Legtöbben egész évben vándoroltak, mások viszont csak a fontos mezőgazdasági munkák után indultak útnak. Ezt nagy készülődés előzte meg. Az asszonyok pogácsát sütöttek, szalonnát, kenyeret, hagymát, száraz ételt raktak a tarisznyába. A férfiak a kocsmában hitelre ittak, hogy szerencsésen hazatérjenek, s a számlát csak ezután fizették ki. Szokás volt az is, hogy az indulás napján semmit sem adtak kölcsön a házból, nehogy elvándoroljon az is (Bakó F. 1951b).
A környékre gyalog vagy kerékpáron jártak, messzebbre pedig vonattal utaztak. Megvolt mindegyiküknek a megszokott körzete, ahogy mondták: járása, egy-egy nagyobb városi központtal. Itt szálltak meg albérletben, és innen indultak gyalog vagy kerékpáron a környező falvakba. Hangos kiáltozással hívták fel magukra a figyelmet: „drótoznyi, fótoznyi, fazikat fódoznyi”. Ahol szükség volt rájuk, ott behívták őket, megegyeztek a fizetségben, aztán munkához láttak az udvaron, vagy eresz alatt, rossz időben a színben. Pénzért vagy ebédért, szállásért is dolgoztak, nyáron padláson, csűrben, pajtában megaludtak. Közeli helyről vasárnap vagy ünnepnapon hazamentek, messzi vidékről viszont csak karácsonyra. Főképp a keleti országrészeket járták, de sokan a Dunántúlra is átjutottak. Kezdetben csak törött cserépedényeket drótoztak be, de amikor ezeket fokozatosan felváltották a gyári horganyzott, zománcozott edények, akkor átálltak ők is a foltozó-, bádogosmunkára. Voltak közöttük ablakosok, akik a közeli üveghutákból 50-60 kilónyi üveget is elvittek a hátukon, és a házaknál beüvegezték a törött ablakokat (Balassa 1957).
A drótosok legfőbb munkája a cserépedények bedrótozása volt, zománcos, alumíniumból készült fazekak, lábasok, mosogatók, vödrök foltozása, fenekelése, tűzhelyek javítása, sütők foltozása, s az ügyesebbek még új sütőket is tudtak készíteni. Nemcsak a törött cserépedényeket javították meg, hanem a nagyobb űrtartalmú vászonfazekakat is, hogy a beléjük töltött 10-15 liternyi leves vagy káposzta szét ne feszítse őket. A javítgatások mellett sok értékes új tárgyat is készítettek. Híresek voltak a művészkedő hajlamról tanúskodó pipaszurkálóik, alátétjeik, vázáik, madárkalitkáik, kulcstartóik, tölcséreik, a nagyurak számára ezüst- vagy aranydróttal bevont díszedényeik (Ferko 1985: 4857).
Anyagkészletük kétfajta drótból állt: vörösréz és alumíniumdrótból, ezen kívül bádoglemezekből, melyeket vaskereskedésekben vásároltak. Szerszámaik: véső, kisüllő, lyukasztó, ár, reszelő, harapófogó, colstok, csípőfogó, pléhnyíró olló, hidegvágó, kis- és nagykalapács, fakalapács, vonalzó, üllővas, nittszögtartó doboz, csiriztartó doboz, fa alátét, forrasztóón, azaz cin és forrasztópáka. Mindezeket hátukon vitték szerszámos ládájukban. Ezt könnyű puhafából készítették, ritkábban fémlemezből. Két részből állt: lemeztartóból (amibe még két-három köteg drót is belefért) és szerszámtartó dobozból. Élelmüket bőrtarisznyában vitték magukkal (Petercsák 1973).
A cserépedényeket ügyes technikával drótozták be. A nyakát körbefogták erősen rátekert dróttal, majd abból levezetve hálókötéssel körbe-körbe kötötték az edényt. Alul dupla sorral megerősítették, és a drótot a fenék szélén csavarosan meghúzták. A repedt, törött részeket lisztcsirizzel kenték be. A fémedényeket foltozták vagy szükség esetén fenekelték. A kisebb lyukakat egy folttal és nittszeggel javították {277.} meg, a nagyobb lyukakra már két folt is kellett, amelyeket nittszög fogott össze. A lyuknál egy, másfél centivel nagyobb foltot vágtak ki ellipszis alakúra a bádoglemezből, ezt térdükön ólomüllőn vaslukasztóval középen átlukasztották, majd az edény formájának megfelelően sínen leperemezték, kikalapálták. A belső foltot befekvési helyére illesztették, hogy „passzoljon”. A külsőt is ugyanígy hozzáillesztették az edényhez. Ezután mindkettőt pépes lisztcsirizzel vastagon bekenték kívül is, bévül is. A szegecset a szegecshúzóval vagy nitthúzóval meghúzták, a fölösleges részt csípőollóval vagy fogóval lecsípték, aztán bedugták a foltok lukjába, majd kalapáccsal széthúzták a szegecset, vagyis megfenekelték. Ha megszáradt, vízzel kipróbálták, nem folyik-e, s csak akkor adták vissza a megrendelőnek (Timaffy 1984).
A poharakat, amelyeket nem raktak forró tűzhelyre, nem foltozták, hanem cinezték. Az edényt először jól megtisztították, sósavval lemaratták a luk környékét. Letkorminak nevezett kis forrasztópákájukat megtüzesítették, majd hegyét reszelővel megtisztították, szalmiákba mártották és az edényhez érintve a cint ráolvasztották. Elsimították a forró pákával, hogy a lukat jól betömje, s így hagyták kihűlni.
Az edények fenekelése kívánta a legtöbb munkát. Először leverték a régi rossz feneket, és az edény alját ollóval körülnyírták, hogy a vágás egyenletes legyen. Ezután kiperemezték, vagyis a körülnyírt alsó szélét sínre téve kalapács élével körülverték, kifelé hajlították. Rászabták a feneket: madzagra szöget kötöttek, ráillesztették a pléhlemezre, a madzag másik végére kötött ceruzával pedig kört rajzoltak. Másik módja az volt, hogy a pléhre helyezett edényt húzták körül ceruzával, de ez nem lett olyan pontos. A kört pléhvágó ollóval körülnyírták úgy, hogy körülbelül egy, másfél centiméteres peremet hagytak, ennyivel nagyobb pléhet vágtak le. A peremet fakalapáccsal a sín szélén vagy gömbölyű vasdarabon behajlították, letették a sík lapra, és az edényt ráhelyezték. Mindkét peremet lisztcsirizzel vastagon bekenték, majd négy helyen becsípték, vagyis rácsípték a feneket az edényre, s kis szakaszokban körbe ráhajtották az egészet úgy, hogy a két perem szorosan egymásba illeszkedjék. Az így elkészült dupla peremet megfordítva felülről fakalapáccsal verték rá az edény oldalára, hogy jól ráfeküdjön. Az ütéseket az edény belsejébe tartott gömbvassal kísérték, hogy masszív legyen, ne legyen hullámos.
Az első világháború után elmaradozó drótosokat falusi kovácsok, bádogosok vagy paraszti „ezermesterek” igyekeztek pótolni. Több helyütt még ma is foltoznak, fenekelnek edényeket, kannákra, kútvödrökre új feneket, fület készítenek, szeneslapátnak, szemétlapátnak nyelet csinálnak, tepsit rövidítenek, s ha kilukadt, alumíniumnittel foltozzák meg (Timaffy 1984). Munkájuk egyre kevesebb, mert csak az idős emberek ragaszkodnak még megszokott edényeikhez, s inkább foltoztatják, mint hogy újat vegyenek.
A legkezdetlegesebb társadalmi és technikai fokon a kés volt az ember legnélkülözhetetlenebb eszköze munkában, táplálkozásban, védekezésben egyaránt. Ezért a késesipar is a legrégebbiek közül való. Szegeden 1522-ből került elő az első írott adat, s a késesipar már virágzott a 18. században, közös céhben a lakatosokkal, puskaművesekkel. Debrecenben szintén céhük volt a késeseknek közösen a csiszárokkal, kovácsokkal, lakatosokkal, és 1674-ben teljesen önállók lettek, „Fabri cultrarii”. A 17. században Rimaszombat és Gyöngyös késesmesterei ellátták az egész hódoltsági területet. A 19. század első felében már a jászberényi céhbe tartoztak az alföldi {278.} késesmesterek. Mindenféle mesterséggel kapcsolatban álltak, szerszámmal látták el a szűcsöket, csizmadiákat, vargákat, pintéreket, ácsokat, henteseket, mészárosokat, méhészeket, kertészeket, juhászokat, s a háztartások számára késeket, bicskákat készítettek. A népi szóhasználat szerint a kés nyélbe merevített penge, a bicska vagy zsebkés pedig összecsukható. Egy 1839-bőt való szegedi céhremekjegyzék megmutatja, hogy milyen eszközöket készítettek a mesterség virágzása idején: szabóollót, 14 colos dragánkést, zsebbe való bicskát, asztalra való kést tompa heggyel, utazóbicskát, háromágú villát, kanállal együtt, ki-be csukhatót, kertészkést, pennavágót, pipaszurkálót, pipavakarót, pipatömőt, dugóhúzót, körömvágót, körömreszelőt, közönséges fűrészt és ollót (Bálint 1978).
A híres késesmesterek termékei a vásárok révén elterjedtek az egész országban. Legismertebb bicskafajták: a szegedi halbicska vagy szirákibicska, a hosszú, keskeny, finom nyelű náderbicska, a görbevonatú bácskai bicska, a fejes görbebicska, az egyenes nyelű macskarabicska, a totóbicska (pengéjét nem behajtani, hanem a nyélbe betolni lehet), a nagyobb méretű kubikosbicska, a díszes jegybicska, a paprikahasító bicska, a finom kétpengéjű zsebkés, a debreceni habánbicska, a zalai tótbicska, az őrségi őribicska és a kisalföldi bugylibicska.
A késeknek is számos változata ismert: a fanyelű konyhakés, az igényesebb keskeny, hajlékony pengéjű szeletelőkés, a disznóölő kés vagy szúrókés, nyúzókés, csontozókén, fejtőkés, kaparókés, miskárolókés, a tímárok eszköze a félhold alakú curholókés, a falcolókén, szűcsöké a mosókés vagy vakarókés, a bognárok szerszáma a steklikés, rajzkés, szíjgyártóké a nittelőkés, továbbá a kertészkacor vagy görbekés, szemzőkés, szőlőmetsző kés, a nyeletlen szabókés, szűcskés, suszterkés stb. Ma már legtöbbjüket a gyáripar állítja elő (Bálint 1978).
A késesek minden munkát kézzel végeztek, géppel nem dolgoztak. Munkamódjuk kisebb eltérésekkel azonos volt az egész országban.
A kés négy részben készült el. Legfontosabb a penge és a rugó megcsinálása volt. Ez kovácsmunka, hevítéssel, kalapácsolással állították elő. Nyersanyaguk az edzhető acél és a vas. Először tömöríteni kellett a vasat. Faszén közé helyezték, izzították, a szükséges hőt az égő faszén biztosította, fújtatót nem használtak. Az így előkészített vas már hajlítható, reszelhető volt, s izzó állapotban üllőre téve a kívánt formára kovácsolták. Körömütővel a penge felső részébe körmöt, végébe a névütővel a védjegyet vésték. A durva megmunkálás után az edzés következett, vörös- és fehérmeleges, a minőségtől függően. A felhevített vasat vízbe vagy olajba mártva, sok helyütt faggyúban lehűtve edzették. Fűrészporral leszívatták az olajat, majd csiszolókorongon fölfehérítették, tűzön meglágyították, mert az olajban megmerevedett. Ez volt a színreeresztés, amit újabb csiszolás követett. Végleges alakját a penge és a rugó a nyéllel együtt végzett finomításkor nyerte el (Veliky 1971).
A nyél elkészítése volt a munka másik fázisa. A nyél anyaga szerint fanyelű, rezes nyelű, csillagos, ólmos és gyöngyház nyelű lehetett a bicska vagy a kés. A nyél legfontosabb része a vasból vagy sárgarézből készült belső lemez, a platina, ehhez erősítették a többi alkotórészt. Külső felén és két végén fémből készült résszel végződik a nyél: ez a pakni. A penge felőli részen a fejpakni, másik végén a farokpakni. Vasból, rézből vagy alpakkából domborították a síktoló kalapáccsal egy kis üllőn, a steklin. A platinát és a paksit összeforrasztották ólom segítségével, majd kifúrták, megszögelték. A pakni elhelyezése a nyélen különböző lehetett, többpengéjű bicskáknál középre is raktak egyet. A nyél két fele között a platinák közé szorították az acélból készült rugót, amin a penge fordul. A nyélben van még a négyszögletes tálung, amiből a penge kiágazik. Erre vésték a mester kézjegyét vagy védjegyét. A nyél {279.} gyöngyház anyagát külföldről, legtöbbször Bécsből, Hamburgból szerezték be, de otthon is készítettek folyami kagylóhéjból. A kagylókat fűrésszel vékony szeletekre vágták, az így nyert gyöngyházlapokat leköszörülték, majd nyélbe passzítva átfúrták, s félkemény alpakkaszöggel rászögelték, közepére helyezve a harmadik paknit. Szarunyelű bicskáknál a szarut láng fölött meglágyították, majd két vaslap kőzött laposra préselték, s reszelővel készítették el a különböző nagyságú betéteket. A gyöngyház és szarunyelű bicskákat még átfúrt rézlapocskákkal is díszítették. Fanyélnek a feketére pácolt bükk- vagy szilfát tartották legalkalmasabbnak, s késsel faragták ki a megfelelő méretre, formára (Veliky 1971).
A kések összeállítása, más néven a bicskaállítás a munka harmadik szakasza. Beszögezték a rugót, a nagy, esetleg a kis pengét is, melléje került az abfalnak nevezett réskitöltő betét. Vigyázni kellett, hogy a bicska részei ne feszüljenek, mert akkor hamar eltörik. A rugó beállítása mindig a pengétől függött, és azt egy acéllemez segítségével végezték.
Már csak a finomítás volt hátra. A pengét egy jellegzetes szerszámon, a késes-satun simítóreszelővel finomították, ez a polírozás. Leköszörülték a penge hátát, másként fokát, a pengét magát megköszörülték és kifényesítették. A satubafogás alatt egy faeszköz, a klupni védte a kést. A nyelet egy sóblernek nevezett háromszögletű fémhántoló reszelővel megreszelték. A fényesítést rongy- vagy filckoronggal végezték, enyv és csiszolópor keverékével (Veliky 1971).
Debrecenbe habán késesek települtek át Erdélyből 1674-ben, és Sárospatakra is eljutottak. Ők készítették az Alföldön elterjedt habánkést (Takács B. 1978). Híresek voltak még a kecskeméti, stószi, radványi mesterek. A zalai tótbicskát a péterhegyi vendek csinálták (Csaba 1947). Késekkel, bicskákkal megtömött bőrtarisznyájukkal jártak városról városra, vásárról vásárra még századunk elején is. Jellegzetes fanyelű bicskájukat szilvafából, bükkfából és kecskerágóból készítették, de csináltak szaruból is. Ők egy-két órán át főzték a szarut, majd gyalupadba szorították, egyenesre nyomtatták, míg meg nem keményedett. Utána csontfűrésszel feldarabolták, majd esztergályozták. A fanyelet is egyforma minta szerint esztergályozták ki. Ezután festették pirosra vagy sárgára, de volt festetlen nyelű bicskájuk is. Sokra harántcsíkokat égettek. A kész nyélen a penge behajlítására hosszanti rést fűrészeltek, nyakára fehér bádogból, rézbádogból vagy katonapatron hüvelyéből készült lemezt húztak, s ezt hegyes, árszerű vésővel kicifrázták. Az egyes mesterek egyéni mintákat használtak, így rá lehetett ismerni a készítőre. A pengét legtöbbször eltörött sarlóból, kaszából csinálták, kiköszörülték megfelelően keskenyre, kihegyezték és beszorították a nyélbe (Csaba 1947).
A Dunántúlon még híresek voltak a soproni, kőszegi, sárvári és felsőőri késesek. A fanyelű késeket éppúgy, mint a kisalföldi faragott nyelű bugylibicskákat a vevők kiherélték, végükből levágtak egy darabot, hogy náluk maradjanak, el ne vesszenek. Ez volt a célja annak a babonás szokásnak is, hogy a vásáron megvett kést kétszer, háromszor átdobták hátrafelé a fejükön keresztül (Timaffy 1984a).
Ma már csak múlt időben beszélhetünk a késesekről is. A gyáripar elsorvasztotta, s csak egy-két idős mester élteti még az országban ezt a hajdan virágzó mesterséget.
Hasonló a sorsa a köszörűsöknek is. A vágóeszközöket időnként meg kell köszörülni, s ez éltette a hajdan virágzó mesterséget. A köszörülés legegyszerűbb házi módja két kés összefenése, de minden családnál akad kaszakő is, amin megnedvesítve jól lehet a késeket, kaszákat, sarlókat élesíteni. A kényesebb holmikat: finom késeket, borotvákat, ollókat, darálókat azonban mindig inkább köszörűsökkel élesíttették.
{280.} Még századunk elején is vándorköszörűsök járták az utakat, utcákat. Két keréken járó, talicskaszerű ládájuk elején magasra emelkedett a pedál segítségével lábbal meghajtható nagy lendítőkerék, ennek áttétele hozta mozgásba a tengelyre húzható köveket és csiszolókorongokat. A láda tetején állt a csapos vizestartály, amiből a köszörűkövet nedvesítették. A köszörűsszerszámnak egy másik fajtája is volt, ennél a vizestartály helyett a tengely alatt volt egy pléhedény, ennek vizében forgott a köszörűkő (Béres 1964).
Verejtékezve tolták szerszámukat faluról falura. Az utcasarkokon megállva először pléhdarab köszörülésével adtak jelt érkezésükről, majd hangos kiabálással hívták a köszörültetőket. A házbeliek kifutottak az utcára, s akinek szüksége volt rá, odavitte az élesítenivalót. A munkát ott az utcán végezték el, s mindig sok nézőjük is akadt. Pénzért dolgoztak, de élelmet is elfogadtak, sokszor ebédet kaptak a családnál. Piacokra, vásárokra ugyancsak eljártak. Forgalmas helyen álltak le és köszörülték meg az idehordott életlen holmikat. Kelet-Magyarországon vándorköszörűsök (cigányok) ma is előfordulnak még, bár ritkán. Egy-egy utcát, lakótelepet 3-4 hetenként meglátogatnak, becsengetnek a lakásokba. Köszörűjüket régebben kerékpárra szerelve lábbal és pedállal hajtották, ma villanymotor hajtja a kőszőrűt. Kést, bárdot, ollót éleznek, de javítanak esernyőt is (Bakó Ferenc közlése).
Központi fekvésű községekben, városokban céhbeli köszörűsmesterek éltek közös céhben a késcsinálókkal, lakatosokkal, puskaművesekkel, de posztónyírókkal is. A céhek megszűnése után önálló iparosokként dolgoztak, és működnek ma is, nagyon megfogyva bár, régi emlékeket őrző műhelyeikben. Legfontosabb munkeszközük a négy-öt darab faállványon álló, tengelyen forgó köszörűkő. Kisebb műhelyekben a mesterek lábbal hajtották, nagyobb műhelyekben pedig inas vagy napszámos kézzel forgatta lendkerék-áttétellel a köszörűkövet. Századunk húszas-harmincas évei óta villanymotorok végzik e meghajtómunkát. A tengely alatti tartály vizében nedvesedik a kő, vagy felülről, csapos edényből csöpögtetik rá a vizet. A műhely munkaasztalán fontos eszköz a fémsatu, a különböző fogók, reszelők, kalapácsok, s az asztal fölött szép rendben elhelyezett különböző nagyságú és finomságú kövek, élesítő- és csiszolókorongok, kefék (Timaffy 1984a).
Munkájuk ma is változatos: a sokféle kés, olló, borotva, húsőrlő, korcsolya és kórházi eszköz, gépalkatrész köszörülése, fenése, igazítása. Minden munkadarabjukat először köszörülik, majd polírozzák, aztán fenik. Köszörülés az él kialakítása, nagyolás homokkő kövön, ma már inkább műkorundon. Addig kell a kést köszörülni, amíg az él a vastag acél szélén ki nem alakul. Ezután a seibnek is nevezett filckorongon polírozzák, fényesítik, majd egy finomabb korongon finomítják tovább, miközben pasztával kenik, hogy az anyag el ne égjen. A filckorongokat enyvvel vagy vízüveggel kenik be a súrlódás, kopás ellen.
A fenés vagy finomélezés a következő munka. Először kaszakövön, majd finomabb habkövön átfenik úgy, hogy kézzel húzogatják a kövön élével előre óvatosan, érzéssel. Befejezésül szőrkoronggal tükörfényesre fényesítik a pengét. A különböző nagyságú konyhakésektől a finom alpakka evőkésekig mindenféle kést, bicskát elvállalnak. A régebbi evőkések nyelét és pengéjét külön készítették, s gyantába öntve erősítették össze. Ha meglazult, vagy kijött, újra kellett gyantázni az egészet. Az evőkéseket finomabb korongon polírozzák, majd szőrkefével fényesítik, a borotvákat ugyanígy. Az iparosok vágószerszámait, pléhvágó ollókat, vésőket, gyalupengéket, a könyvkötők, nyomdászok késeit, a kerti ollókat hasonlóan köszörülik, fenik, az eltörött bicskapengéket pedig pótolják. Ezek a munkák ma már egyre ritkábbak, mert az iparosok maguk is megfenik szerszámaikat.
{281.} Az ollókat ugyancsak köszörülik, polírozzák, fenik, mint a késeket. A legnagyobb szabóollóktól kezdve a papírvágó, húsvágó és házi ollókon át a legkisebb köröm-, bőrvágó, pedikűr- és kézimunkaollókig mindenfélét megtalálunk munkadarabjaik között. Az ollókat szétszedik, és így köszörülik a nagyságuknak megfelelő kövön. Először a belső lapját köszörülik meg, aztán élet húznak rá, ezzel a hegye is megköszörülődik. Végül a sarkait köszörülik úgy, hogy a két szár könnyen foroghasson, és a hegye pontosan összeérjen. Az olló belsejét, a lapot fakorongon simítják le, hogy a belső homorúsága megmaradjon. Ez a hajlat nagyon fontos, mert vágáskor csak az élnek szabad egy ponton érintkeznie. Ha szükséges, a satun finom kalapáccsal javítják meg. Az ollószárak külsejét a késekhez hasonlóan polírozzák, végül kefén fényesítik. Utoljára marad a fenés. Nagy finomságú, ún. missziszippi-kövön fenik le az éleket, közben egy kis ecsettel petróleummal kenik be. A megfent szárakat összerakják, csavarral vagy nittszeggel satuba fogva összeütik (Timaffy 1984a).
A borbélyok hajnyíró gépeit, a marhanyíró gépet edzett acélkorongon élesítik. A húsőrlőnek a belső lapját köszörülik meg, majd a kését, mindkettőt megfenik, aztán összeillesztik, hogy pontosan egymásra feküdjenek. A korcsolyákat először satuban laposra reszelik, majd különösen kemény homokkövön víz nélkül köszörülik.
A mesterséghez tartozik az esernyők javítása is. Nemcsak ma, hanem a 1819. században is nyáron ez adta a legtöbb munkát. Nyáron mindig kevesebb volt a köszörülnivaló, csak ősszel, télen sokasodott meg, főképp a disznóölések idején. Az ernyőkből nagy volt a választék, a kényes női napernyőktől az erős férfiesernyőkig. A fanyelű ernyőket esztergáltatták, enyvvel ragasztották, a bambusz- és fémfogantyúkat javították, a fémrészeket pótolták. Az asszonyok a sérült huzatokat stoppolták. Ma szintén ezt teszik fogók, ollók, kalapácsok segítségével.
A városi mestereknek még századunk elején is felhajtóik voltak, akik járták a környező falvakat, összeszedték a köszörülni- és javítanivalót, behozták a műhelybe, s ha elkészült, visszavitték a tulajdonosokhoz. A kényesebb ollókat, késeket, borotvákat, szerszámokat inkább a mesterekkel élesíttették, mint a vándorköszörűsökkel.
A régi műhelyekből kis üzlet nyílt az utcára, ahol különböző késeket, ollókat, borotvákat, zsebkéseket, ernyőket árultak.
HÚSIPAR, VEGYIPAR, SÓBÁNYÁSZAT | TARTALOM | MAGYAR BŐR- ÉS LÁBBELIKÉSZÍTÉS |