{678.} VÁSÁRISMERTETÉSEK

BUDA-PEST

Buda és Pest vásárairól szólva nem egyetlen vásárhelyről kell megemlékeznünk, hanem mindazokról a vásárhelyekről, amelyek a történelem folyamán valamikor is voltak a mai Budapest területén. Buda és Pest talán a legszebben példázza, hogy milyen földrajzi tényezők a legalkalmasabbak vásárhely-vásárhelyek kialakulásához, fejlődéséhez. Mind Buda, mind Pest a Kárpát-medence központjában, Európa egyik legnagyobb folyója, a Duna mellett, rendkívül fontos átkelőhelynél, szárazföldi utak, síkság és hegyvidék találkozásánál települt, ősidők óta lakott területeken. Ezek a települések az árucsere szempontjából is fontosak voltak; a budai és pesti vásárok ilyen körülmények között nemcsak a két város, még csak nem is Magyarország, hanem a környező országok gazdasági és kulturális életében is jelentős eseményeknek számítottak. Egyébként meg kell említenünk azt is, hogy a Budapest története első kötetében Nagy Tibor (az őskortól a honfoglalásig) és Györffy György (az Árpád-korban) a főváros történetét igen szerencsésen a városfejlődés, az árucsere, a vásárok történetének keretében írták meg (Nagy T. 1973; Györffy Gy. 1973).

A honfoglalást követően Buda és Pest jelentősége azáltal is növekedett, hogy szomszédságában telepedett meg a vezéri törzs, majd pedig a 13. század folyamán Buda az ország fővárosa, a király székhelye lett. A vásárhellyé alakuláshoz nagy lendületet adott az árumegállítási jog is. A legkorábbi időktől fogva nyomon követhető a főleg élelmiszert árusító mindennapi piac mindkét helyen. Ezekből a piacokból fejlődtek ki a messze földön híres, a nemzetközileg is fontos vízi út és szárazföldi utak miatt kezdetektől fogva az ország határain túl is számon tartott budai, illetve pesti vásárok. Először, 1244-ben, Pest kapott városi szabadalmakat, benne vásártartási jogot is, mégpedig nagyon figyelemreméltó módon. IV. Béla az év minden napjára engedélyezett vásárt Pest városának. Nyilvánvalóan a mai értelemben vett piacokról volt szó. 1287-ben Buda évi 16 napos vásártartási szabadalmat kapott. A budai vásárok ügye azonban másként alakult. Az 1400-as években Budán évi egy országos vásárt és – a mindennapi piacok mellett – ötvenkét hetivásárt tartottak.

Már a török hódoltság előtt Pesten nagyobb jelentőséghez jutottak a vásárok, mint Budán. A pesti piac-vásártér a Duna partján alakult ki, ahová főleg hajókkal hordták az árut, úsztatták a fát, a halászok pedig bárkákból árulták a halat. Már ekkorra, a magyar középkor végére kialakult Buda és Pest környékén, a közelben egy élelmiszert termelő övezet, ahonnan akár naponta is, vagy csak a hetivásárokra, rendszeresen hordták föl az élemiszert, baromfit. Az állatvásár és a szekeres terményvásár is itt helyezkedett el, de korán, már a 15. században mindinkább kifelé szorultak a Kerepes felé tartó út és a városfalon kívül futó országút mentén. Budán két helyen alakult ki vásártér. Fent a várban és lent a Duna-parton. Ezekről a budai vásárokról írta Zolnay László (1969: 133–138), hogy a középkori Buda ünnepnapjai voltak. Az egész várost lázban tartották.

A török hódoltság alatt mind a pesti, mind a budai vásárok bizonytalanokká váltak a közbiztonság leromlása miatt, de azért igyekeztek megtartani őket. A piacok is elszegényedtek, kevés élelmiszert árusítottak itt a környékbeli parasztok. A kereskedelem újjászerveződött, Buda egyenesen a török kereskedelem egyik legfontosabb végpontjává formálódott. A kereskedelem a görögök, örmények, arabok, dalmátok, szerbek kezébe került. Elterjedtek a boltok, a duttyánok, illetve a boltokból álló csarsiák. A török kiűzése után elsőnek Pest állította vissza vásárait, már 1690-ben évi két, majd 1694-től évi négy vásártartásra szerzett szabadalmat. Ez a négy vásár maradt aztán a pesti vásározás alapja. Az első a József-napi vásár {679.} volt (március 19.). Tavaszi vásárnak is mondták. A következő vásár a Medárd-napi (június 8.), különös jelentőségre tett szert. Már csak kíváncsiságból is sokan jelentek meg rajta. A Medárd-nap közismert időjós nap lévén (ha Medárd napján esik az eső, akkor negyven napig esni fog, azaz rendkívül csapadékos, nedves, következésképpen hűvös nyár lesz), mindenki kíváncsian leste, hogy esik-e az eső vagy sem. A Medárd-napi vásár, amit nyár eleji vásárnak is mondtak, mindig nagy forgalmú volt, különösen sok külföldi jelent meg rajta. A János-napi vásár augusztus 29-én volt. Mindenki korainak vélte, nem tartották még igazi őszi vásárnak, sokan nyárutói vásárnak is hívták. Ez azért volt fontos mozzanat a vásár életében, mert a parasztok még nem tudták eladni terményeiket. Ekkorra a legtöbb helyen még el sem csépeltek, a takarmány vonatkozásában sem volt jó ez az időpont. A János-napi vásár hiányait, mulasztásait nagyban pótolta a Lipót-napi vásár (november 15.). Ez volt az igazi őszi vásár. Sok feljegyzés szól róla, a hagyomány is azt mondja, hogy Pesten november 15-e körül mindig jó idő volt. Az előzőleg rossz időjárás ekkorra rendszerint megjavult. Mindig nagy is volt a Lipót-napi vásár, tele mindenféle áruval, sok-sok vevővel. A Lipót-napi vásárt a télre való felkészülés jellemezte.

A 18. század folyamán a pesti vásárok oly nagyra nőttek, hogy teljesen háttérbe szorultak mellettük a budaiak. Forgalmuk mindinkább fokozódott; a vásár elkezdett differenciálódni. A Duna-part ugyan még hosszú ideig megmaradt piacnak-vásártérnek, de jelentős vásárrészek mind kijjebb-kijjebb települtek, főleg a már említett Kerepesi út (a mai Rákóczi út), de a városfalak külső oldala mentén is. A 19. század elejére az állatvásár (baromvásár) a Kerepesi út végére (a mai Köztársaság tér) került, a hozzá vezető út pedig vásárutcává, piacutcává alakult. Itt, a mai Kossuth és Rákóczi úton állt a kirakodóvásár, ahol főleg bőrárukat, csizmát, cipőt, szűcsmunkákat, textíliákat, vásznakat, gyolcsot, selymet, posztót, szövetet, illetve ezekből készített mindenféle ruhákat árusítottak. A kirakodóvásár egy része a Duna-parton maradt, itt rakodtak ki a fazekasok, üvegárusok, a háztartási cikkek és eszközök árusai. Itt, a part északi részén maradt a fapiac is. A főleg úsztatásból származó fát itt húzták partra és vagy nedvesen, vagy szárítás után itt árusították.

A mai Erzsébet teret-a pesti vásár növekedésére jellemzően – Újvásártérnek hívták. Számtalan bódéban itt árusítottak az élelmiszerárusok, a mindenféle zöldségesek, gyümölcs-, aszalványárusok, fűszeresek. Az Újvásártér Duna-parti részén állt a baromfipiac. A Molnár utca végénél, a Belvárosi plébániatemplom mögött a molnárok, pékek, kenyérsütő asszonyok, perecesek árultak. De itt voltak találhatók a szalonna-, füstölthús-árusok is. A közeli Rózsa téren a fésűsök, pipások, a Sebestyén téren a könyvkereskedők és a könyvkötők, a Kecskeméti utcában a zsidó rőfösök árusítottak. A mai Tanács és Múzeum körúton, az akkori Országúton is állt a vásár, itt is ruhaneműket, mezőgazdasági és kézműveseszközöket, szerszámokat, háztartási cikkeket árusítottak. A vásárok forgalmát nagyban növelték a mozgóárusok, a lacikonyhák, a fuvarosok, a fogadók sokasága. A pesti vásárok időpontjának meghatározásánál a szabadalomban közölt négy dátum úgy volt értelmezendő, hogy a vásárok egyenként 6-6 napig tartottak, és annak a hétnek a hétfőjén kezdődtek, amelyik hét tartalmazta a négy dátumot, a vásárhatárnapot.

Az ezek szerint évente 24 napon át tartó pesti vásárok – párhuzamosan a város fejlődésével, lélekszámának állandó növekedésével, a kézművesség, ipar és kereskedelem mind nagyobb kibontakozásával – a település központi intézményei lettek. A Pestre ellátogató idegenek, utazók, írók mindegyike lelkesedéssel írt róluk, s nagyságukról, forgalmukról hű képet festettek. Leginkább Schams Ferenc (1822) feljegyzéseit idézik, aki szerint a vásárok idején „szinte hihetetlen számú kereskedő, szatócs, kofa, házaló, vándor, kézműves és zsidó lepi el a várost. Húszezer szekér is érkezik, mintegy négyszer annyi igavonó állattal, s eladók és vevők hada vonul fel.” A pesti vásárokon volt a legnagyobb a szórakoztató rész. Képmutogatók, mutatványosok, bábszínház, cirkusz, állatsereglet, bűvészek, panorámák, panoptikumok, hipnotizőrök és egyéb szórakoztatók, aztán sütögetők, pecsenyések, lacikonyhások, tabernák, kocsmasátrak, török édességesek, kávésok, fánk- és pogácsasütők, palacsintások szállták meg a vásártereket, a vásárutcákat, a különböző vásárrészekhez közel eső helyeket.

A múlt század második felére, amikor a két város, Buda és Pest egyesülésével a budapesti agglomeráció megindult, a vásár tovább tagolódott. A piacok különösen szétszóródtak, s a város különböző helyein számos kisebb piac keletkezett. Részint ezekre hordta áruit a sok kofavonat és kofahajó, amelyek mintegy 60 kilométeres körzetből naponta szállították az élelmiszereket. Részint pedig a kiépített vásárcsarnokokba, ahol standjaikról árusították felhozott áruikat. Ezek az áru- vagy vásárcsarnokok az egykori nagy piacok helyén vagy azokhoz közel épültek fel, és maguk köré, kívül, a járdákon, tereken kis piacokat alakítottak ki.

{680.} A modern nagyváros kiépülésével, a közlekedés átalakulásával, a város rendezése, szépítése következtében a vásárok is átalakultak. Először is a nagyipar, a nagykereskedelem kialakulásával vesztettek jelentőségükből. Szerepüket Budapesten is mindinkább a nagy boltok, üzletházak, áruházak vették át, melyek egy része már a múlt század végére szakosodott. Mígnem a vásárok, az állatvásárok kivételével – melyeket azonban messze kint a városközponttól helyezték el –, meg is szűntek. Ezek pótlására alakultak ki a budapesti árumintavásárok (Márciusi Vásár, majd Tavaszi Vásár, még később Keleti Vásár, Budapesti Árumintavásár), hogy aztán 1925-ben a Budapesti Nemzetközi Vásár intézményében megerősödjenek, állandósuljanak. Minthogy a BNV eredetileg a külföldi iparcikkek bemutatója volt, hamarosan megteremtődött a hazai ipar seregszemléjeként az ún. Őszi Vásár is.

A budapesti vásárok, hetivásárok országos jelentőséggel bírtak. Minden más vásár, árucsere-alkalom számára mérvadók voltak a pesti vásárokon kialakult árak. Az ország falvaiban, mezővárosaiban tartott hetivásárokon felvásárolt áruk tekintélyes része idejött, itt került eladásra. A pesti nagykereskedők, kereskedők viszont az ország legtöbb vásárán, hetivásárán megjelentek, hogy ott eladják áruikat a kiskereskedőknek, boltosoknak, kisiparosoknak. Ők végezték az anyagellátást.

A pesti vásárok, hetivásárok, sőt a mindennapi piacok is az interetnikus kapcsolatok létrejöttét segítették. Az itt megjelenő sok külföldi, német, cseh, olasz, szerb árus és vevő mellett állandó árucsere-alkalmai voltak a felvidéki szlovákoknak, a Pest környéki sváboknak, a Duna menti szerbéknek, az erdélyi románoknak, a ruténeknek, a horvátoknak, az ország valamennyi nemzetiségének. Holott, a múlt század végéig maga a város is jelentős német és kisebb számú, de az árucserében fontos szerepet betöltő szerb lakossággal bírt. Budapest magyarosodásában a pesti piacokon, hetivásárokon és vásárokon nagy számban megjelenő alföldi, dunántúli, kisalföldi magyaroknak, illetve ezeknek az árucsere-alkalmaknak nagy szerepük volt.

GYŐR

A győri piacokkal, vásárokkal foglalkozó földrajzi, történelmi, helytörténeti és régészeti, nemkülönben néprajzi munkák a város rendkívül jó, az árucsere lebonyolítása szempontjából kiváló helyen való fekvését hangsúlyozzák. Győr egyrészt a Duna és jelentős mellékfolyói mellett, másrészt nagyon lényeges szárazföldi utak mentén és találkozásánál települt. A település azáltal is korán vásárhellyé fejlődött, hogy egy nagy kiterjedésű medence, a Kisalföld közepén alakult ki; eleve vonzáskörzetébe vonva e táj minden más települését.. De nemcsak ezeket, hanem kiváló vízi és szárazföldi útjai következtében számos más, távolabbi vidéket, települést is. Úgy, ahogy arról már a római hódítás előtti időkből, de különösen a római korból értesülhetünk. Arrabona életében igen nagy jelentőségű volt a kereskedelem, mégpedig nemcsak a helyi, hanem a távolsági kereskedelem is.

A honfoglaló magyarság is ekként értékelte a területet, az egykori római várost, avar telepet, és szinte törvényszerű, hogy telephelyei közül kiemelte, központtá válását elősegítette, és hogy ennek az újjászerveződésnek az egyik alapja éppen a hely árucsere- (kereskedelmi) hagyományai voltak. A várispánság és a püspökség megszervezése betetőzése volt e kora középkori városfejlődési folyamatnak, amelyről a győri helytörténet már a 13. századra vonatkozóan a következőket írja: „A kereskedelem és árucsere-forgalom élénkülésével természetesen a győri piacok és vásárok is rendszeresebbé váltak. A messze földről érkező idegen kereskedők akár nyugat felé igyekeztek, akár a tőlünk keletre eső, távoli országokba, szívesen értékesítették itt portékáikat, amelyek a győri vándoriparosok, kalmárok segítségével az akkori várispánsági körzet – királyi megye – más lakottabb részeibe is eljutottak. A piacok, vásárok vonzó ereje idővel nemcsak a háziipar fejlődését segítette a személyi szükségleteken túlmenő készletek termelésére, hanem a mezőgazdaságot is, s amellett a már letelepült kézműves és kereskedő réteg további számbeli gyarapodását is meggyorsította. A vásártartás gyakorlatát egyébként királyaink egyre inkább támogatták, miután a befolyó vám- és adótételek a mindenkori uralkodót illették. Ezek a jövedelmek gyakran olyan tekintélyes összegeket tettek ki, hogy bő lehetőséget nyújtottak az alattvalók megajándékozására. A fentiekből következik, hogy a XIII. század eleji Győr állandó telephelyet választott lakói között már növekvő számban jelenik meg az a két népelem – a kézműves és a kereskedő –, amely a község kereteit mindinkább túlnövő ispánsági székhely népességének városalkotó magját vagy legalábbis annak csíráit képezte” (Lengyel 1971: 85–86). A tatárjárás Győrt is tönkretette, de megsemmisíteni nem tudta. A tatárdúlás után rövid idővel, 1255-ből már a győri árucsere fellendülésére következtethetünk egy királyi oklevélből, amely {681.} a győri vám visszaéléseivel és az új vámtarifával foglalkozik. Egy, 1260-ban kiadott győri vámszabályzatból pedig még többet megtudhatunk. Elrendelte, hogy a győri vámosok nem szedhetnek több vámot a korábbi vámoknál kocsik, hajók, marhák vagy egyéb áruk után. A vámszabályzat különbséget tett a magyar és német marhakereskedők között. A németek kétszeres vámot voltak kötelesek fizetni. A vámszabályzat díjtételeiből kiolvashatóan különféle szövetek, bőrök, prémek, selymek és sok más ritka és drága árucikk igen sok idegen kereskedőt vonzott ide, a németeken kívül is. Az első vásárszabadalomnak V. István 1271-ben kiadott kiváltságlevelét tekinthetjük, amely Győrt a legmagasabb középkori városi státusba, a szabad királyi városok sorába iktatta (Fügedi E. 1971).

Ilyen körülmények között fejlődött Győr árucsere-jelentősége az egész középkor folyamán, minden háborúság, a feudális anarchia veszedelmei ellenére. A Mátyás király korára felgyülemlett városjogi kérdések rendezése során Győr mezővárosi besorolást kapott. Mint tudjuk, a mezővárosi fejlődés alapja a vásártartás joga, ami Győrnek akkor már régen birtokában volt. A győri árucsere ugyan már ősidők óta kettős arculattal bírt, de ezekben az időkben, a 15–16. század folyamán, véglegesen kettőssé formálódott: a helyi, vagyis belső és a távolsági, vagyis nagy területekre kiható, sokszor átmeneti jellegű, közvetítő árucserére, vásárra.

Az ősi piactér-vásárállás a Győri-Duna vagy Kis-Duna partján alakult ki, illetve később a közvetlen közelében formálódott nagy, négyszögű téren nyert elhelyezést. A Duna-parti, kikötőül is használatos, ősi piac-, vásárhelyet számos kis piac-, vasárutea kötötte össze az új piac-, vásártérrel. Ezeken a kis utcákon egymástól elkülönítetten más és más árucikkeket árusítottak (pl. halat, kenyeret, gyümölcsöt). Árucikkek tekintetében is kialakult a szinte a legutóbbi időkig tartó rend. Eszerint a győri árucserében a legfontosabb árucikk a kenyérgabona (liszt) volt, aminek nagy hányadát a Dunán hozták föl az Alföld déli részeiből. Az itt eladásra került és itt összevásárolt búzát (lisztet) már ekkor nyugatra szállították, és Bécsben vagy még távolabbi helyeken értékesítették. A másik legfontosabb árucikk a szarvasmarha volt, amit nagyrészt ugyancsak az Alföld távoli vidékeiről, sőt esetleg Erdélyből hajtottak ide és adtak el. Az egyik szarvasmarha-ellátó táj és város, Kecskemét nevét győri helynév is őrzi (Bátky 1930). A szarvasmarha mellett különösen sok ló és sertés fordult meg a győri vásárokon.

A középkor folyamán a győri piacok, hetivásárok fontos és nagy választékban kapható árucikkei voltak a különféle kézművestermékek, a város számos céhének, illetve céhes iparosának munkái: a csizmadiák, szabók, takácsok, tímárok, szűcsök mellett kocsikészítők, kerékgyártók, bognárok, asztalosok termékei kerültek eladásra. Az 1271. évi vámmentesség különösen nagy lendületet adott a győri iparosoknak, akik ettől kezdve rendszeresen látogatták mind a közeli, mind pedig a távoli hetivásárokat, vásárokat.

Győr fejlődése, bár olykor-olykor lelassult, mégis töretlen és folyamatos volt. Mindaddig, míg a város és környéke a török terjeszkedésével a hadak útjába nem került, s amíg várát meg nem erősítették és az ország egyik legfontosabb végvárává nem tették. Győr bevételével a török többször is próbálkozott, de eredménytelenül. Mígnem 1594-ben a várvédő német katonaság feladta. Győr elvesztésébe a császári hadvezetés sem tudott belenyugodni, hiszen Győrrel a Bécset közvetlenül védő legjelentősebb végvárat veszítette el. Győr visszavétele négy évvel később, 1598-ban sikerült. Azonban ez a rövid idő is elég volt ahhoz, hogy a hadjárásoktól különben is erősen korlátozott győri árucsere még inkább tönkremenjen.

A visszavételt követően sem változtak meg mindjárt a körülmények. Az elmenekült lakosság csak lassan szállingózott vissza, az otthon maradottak pedig oly kevesen voltak és úgy elszegényedtek, hogy nem képezhették a város újjáéledő árucseréjének alapját. A hosszú időn át tartó hadiállapot, a háborús viszonyok, a nagymérvű bizonytalanság nem kedvezett a város fejlődésének. Az árucsere erőteljes fellendülése csak a 18. század első felében, a török kiűzése, a nagy belső vándorlás lezajlása, a II. Rákóczi Ferenc-féle szabadságharc után következhetett be, azután, hogy Mária Terézia 1743-ban újból a szabad királyi városok sorába iktatta. Győr újra élni kezdett kiváltságaival s mindjobban gyarapodott, mind gazdasági, mind társadalmi, illetve kulturális téren. A nagyarányú fejlődésnek az alapja ismét Győr virágzó mezőgazdasága, fejlett kézművessége, mindjobban kiépülő kereskedelme, illetve az ezek által ösztönzött árucsereviszonyok voltak.

Ezt a fejlődési menetet igazolja a város 1712-ben kapott első új vásárszabadalma ugyanúgy, mint az 1798-ban szerzett újabb vásárszabadalom, amely már hetivásár tartását is engedélyezte. Ezt a szabadalomlevelet 1799-ben némi bővítéssel újra kiadták. Az ezekben a szabadalomlevelekben megállapított vásári-hetivásári renddel élt aztán a város, mondhatni a legutóbbi időkig, miközben többször változott a piac, a hetivásár, a vásár helye, s állandóan nőtt a forgalma, gazdasági, társadalmi és kulturális jelentősége. Győr árucsere-történetének országos jelentőségűvé válása a feudalizmus bomlásával, a polgári tendenciák érvényesülésével {682.} felgyorsult. A 18–19. század fordulóján a győri vásárok, hetivásárok és más árucsere-alkalmak (pl. boltok) forgalma egyre fokozódott, ahogy erről – immár statisztikai adatokkal alátámasztva – többek között Balázs Péter is beszámolt (1980). Fényes Elek 1851-ben hat országos vásárról tudott, „mellyek kivált lovakra, aztán szarvasmarhákra nézve nevezetesek. 1104 mesteremberei közül legszámosabbak a vargákon és szabókon kívül a molnárok, takácsok, szűcsök, fazekasok és mészárosok. Kereskedése igen élénk gabonával, borral, dohánnyal, gubaccsal, nyers bőrökkel, sertésekkel, lovakkal és ökrökkel” (Fényes 1851: II. 70–72). Az 1892. évi vásárjegyzék is hat vásárról tud. Az elsőt január 18-ára teszi, azaz a Piroska napját magában foglaló hétnek három első napján (hétfőn, kedden és szerdán) tartották. A másodikat a nagyhét első három napján, a harmadikat az úrnapját magában foglaló hét első két napján, míg a negyediket a július 22-ét, azaz Magdolna napját magában foglaló hét első két napján, aztán az ötödiket a szeptember 8-át, azaz Kisasszony napját magában foglaló hét első két napján, a hatodikat pedig a november 25-ét, azaz Katalin napját magába foglaló hét első két napján tartották. A szerdai vásároknak különösen jelentőségük lett azáltal, hogy ősidők óta szerdánként rendszeresen hetivásárokat tartottak. Ezek a szerdai hetivásárok, amikor azokat heti állatvásárokká nyilvánították, egyrészt azonosultak a két első vásár szerdánként, harmadik napon tartott állatvásáraival, másrészt a további négy, csak kétnapos vásárhoz szerdai állatvásárként csatlakozva a győri vásárokat háromnapos árucsere-alkalmakká formálták.

Az 1892. évi vásárjegyzék megjegyezte, hogy azokat a szerdai állatvásárokat, amelyek ünnepnapokra esnek, az azt megelőző napon, azaz kedden kell megtartani. A mindennapos piacokból a középkor folyamán a szerdai és a szombati hetivásárrá fejlődött, ahogy erről már az előzőekben is szó volt. A hetivásárok közül pedig a szerdai rendszeres állatvásárrá vált. Ez a vásárfejlődési menet is igazolja Győr rendkívüli nagy forgalmát, kimagasló jelentőségű vásárhely voltát, kereskedelmének jelentőségét. A gőzhajózás kifejlődésével (bár a nagy testű, mély merülésű gőzhajók nem tudtak bemenni a város alá, hanem Gönyünél átrakásra szorultak), az útrendszer jobb, a Szigetközre, sőt a Csallóközre is nagyobb figyelmet fordító kiépítésével, majd pedig a vasút megépítésével (a város az egyik legjelentősebb hazai vasúti csomóponttá fejlődött) Győr jelentősen kiszélesítette vonzáskörzetét és hatalmas mértékben fejlesztette kereskedelmét általában, de távolsági és nagykereskedelmi vonatkozásban különösen. Kiemelkedően naggyá, az ország vezető gabonakereskedelmi központjának, Pestnek a forgalmát többszörösen felülmúlóvá a gabonakereskedelem fejlődött (búza, de árpa, zab és rozs is). Az állatforgalom szintén fokozódott, és a 19. század derekára a korábban vezető szarvasmarha-, lókereskedés mellé felfejlődött a sertéskereskedés is. A győri hetivásárok, vásárok sertésforgalma elsősorban a győri termelési körzetre alapozódott, mélyen lenyúlva délre, Pápáig, Veszprémig.

A közlekedés és a kereskedelem fejlődésével párhuzamosan, azokkal szoros kapcsolatban haladt Győr ipari fejlődése is. A nagy múltú céhes ipar helyét a múlt század második felében egyre több manufaktúra, illetőleg közép- és nagyüzem foglalta el. Győr gazdasági fejlődésére mi sem jellemzőbb, mint hogy 1856-ban itt alakult meg a Lloyd Kereskedelmi Testület, s itt szerveződött meg a nagy területekre érvényes irányító- és ellenőrző munkát végző (Győri) Kereskedelmi és Iparkamara is.

Magának a győri vásárnak a fejlődését az mutatja leginkább, hogy egyrészt a nagy forgalom, másrészt a városfejlődés aktuális szempontjai következtében az ősi vásárhely helyett új, tágasabb, a korszerű közlekedési eszközökhöz közel eső vásárteret alakítottak ki. Ez az új vásártérkomplexum a vasútállomástól délkeletre jött létre és több részre tagolódott. A Lóvásártér mellett volt a Lópróbáló-tér, az ugyancsak nagy területű Marhavásártér és az Aprómarha vásártér. Az új vásártér kialakulásával az összevásárolt állatok zömét már vasúton szállították el Bécsbe, Brünnbe, illetve Grazba. A gabona szállítása is áttevődött a vasútra, ami egyrészt a fuvarosságot, másrészt a hajón történő gabonaszállítást, általában a vízi szállítást szorította háttérbe.

A győri piacok és a szombati hetivásár a helyi igényeket elégítették ki, s főleg élelmiszerek adás-vevését jelentették. A szombati hetivásároknak, amelyeken a helyi iparosok is kipakoltak, és számos vándorárus szintén árusított (hangsúlyozva, hogy a helyi iparosok sérelme nélkül), elsősorban a helyi igények kielégítése szempontjából volt jelentőségük, bár meg kell jegyeznünk, hogy ipari tekintetben mindig volt felvásárló jellegük is. A messze földről eljött kereskedők szívesen vásárolták össze a szombati hetivásárokon kipakoló győri iparosok termékeit, hogy továbbvive, főleg Bécsben és környékén, de akár Zágrábban és vidékén értékesítsék. Nem így a szerdai hetivásár esetében, ami azáltal, hogy rendszeres hetivásárrá fejlődött, az állatkereskedelem, az állatfelvásárlás szempontjából vált fontossá.

Nagyon érdekes megfigyelni Győr árucseréjében, hogy míg nagyjából 1860-ig a gabonaforgalom (és a vele kapcsolatosan kialakult malomipar) volt a nagy, a meghatározó erejű, addig az 1860-as évektől {683.} kezdődően mindjobban és jobban az állatforgalom vált jelentőssé. Mind termény-, mind állatforgalmukkal a győri piacok, hetivásárok és vásárok a tőle nyugatra elterülő országrész (Mosonmagyaróvár, Kapuvár és részben Sopron közvetítésével) és az országhatárokon túli, alsó-ausztriai területek, elsősorban Bécs, Graz és környéke ellátását biztosították. A Pozsonnyal való árucsere-kapcsolat lényegesen gyengébb volt. A győri kereskedelem, vásározás a kapcsolatot Morva- és Csehországgal, Brünnel közvetlenül – és nem Pozsony közvetítésével – tartotta. A földrajzi közelségen kívül ez a külkereskedelmi irányultság magyarázza, hogy talán minden jelentősebb vásárhelyünk közül leginkább itt, Győrben terjedt el és vált általánossá a bécsi mértékrendszer, illetve annak pozsonyi adaptációja (pozsonyi mérő).

A győri vásárok rendje érdekesen, sok más vásárétól eltérő módon alakult. A vásárok végül is háromnaposak voltak. Az első napon, azaz hétfőnként terményvásárt tartottak, ideértve a bort is. A második napon, azaz kedden volt a kirakodó- vagy iparcikkvásár, a harmadik napon, szerdán pedig az állatvásár. A hétfői terményvásároknál meg kell említeni a nagy mennyiségben árusított szalonnát, mézet, valamint haszon- és tűzifát, valamint takarmányt. Sok lisztet is árusítottak, mint ahogy a nyár végi, őszi vásárokon-piacokon sok aszalványt is adtak-vettek. A piacokon, valamint a szerdai állatvásárok hetivásár részén, de szombatonként is sok baromfit árultak. A Szigetközből különösen sok vízi szárnyast hoztak Győrbe eladásra, és tollat is. Győr szintén beletartozott abba a nyugat-magyarországi baromfi-, tojáskereskedelmi körbe, „tyúkászkodásba”, aminek elsőrendű feladata volt a birodalmi fővárossá nőtt, mind közlekedésileg, mind iparilag nagyot fejlődött Bécs és környéke ellátását biztosítani. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy Győr hetivásárain, vásárain mindig számos bécsi, alsó- és felső-ausztriai kereskedő, nagyvágó jelent meg. A győri piacokon-vásárokon kialakult árak országosan iránymutatókká váltak, s ezért a múlt század második félének lapjai, különösen az ország közgazdasági viszonyaival foglalkozó újságok, rendszeresen közölték a győri árfolyamokat.

Győr az új idők termelési, elosztási, felhasználási körülményei közt is megtartotta, sőt növelte vonzáskörzetét. A győri vonzáskörzetbe tartozó települések vásár-, piachelye továbbra is Győr. Ezek a körülmények, piac-, vásárhagyományok tették Győrt napjainkra – Pécs mellett – a Dunántúl másik regionális központjává (Dávid–Lengyel–Z. Szabó 1971).

SOPRON

Sopron vásárai az ország legnagyobb árucsere-alkalmai közé tartoztak (Csatkai 1939; Iváncsics 1958; Bácskai–Nagy 1984). Két különböző földrajzi táj találkozásánál, a Bécsbe vezető út mentén települt ősi kereskedő- és iparosváros. Számos városi kiváltságot kapott, amelyek mindegyike vásárszabadalmat is tartalmazott. IV. László (1277), III. András (1297), Károly Róbert (1317, 1346) és Nagy Lajos (1365) szabadalmait Mátyás király 1463-ban erősítette meg. Miksa 1576-ban ismét megerősített néhány előbbi kiváltságlevelet, majd II. Mátyás 1613-ban, I. Lipót 1663-ban, 1684-ben, 1693-ban, III. Károly 1736-ban stb. Árucseréje növekedését segítette elő fontos vámhely volta és különféle vámkedvezményei. Megyeszékhely, szabad királyi város – virágzó céhes iparral, jó mezőgazdasággal, bányászattal, kiterjedt kereskedelemmel. Vásárai jelentőségét mit sem csökkentette, hogy 20 kilométeres körzetében két városnak, Kismartonnak és Nagymartomnak, 50 kilométeres körzetében pedig kilenc településnek (Nezsidér, Óvár, Babolt, Kál, Veresvár, Monyorókerék, Vasvár, Kapuvár – 68. térkép –, Beled) voltak vásárai.

Az 1892-ben készített kimutatás érdekesen közölte a soproni vásárok időpontjait. Az első vásár március első hétfőjén volt, ha pedig ez a farsang utolsó hétfőjére esett, akkor egy héttel később. A második vásárt május első hétfőjén tartották. A harmadikat augusztus utolsó hétfőjén. A negyedik vásár a Szent Erzsébetnapot (november 19.) magába foglaló hét hétfőjén volt, de ha Erzsébet-nap vasárnapra esett, akkor a vásárt a megelőző hét hétfőjén tartották. Ezeken a vásárokon kívül még négy külön lóvásárt is tartottak, éspedig február, április, június és október első hétfőjén. Ezeket a lóvásárokat a múlt század derekán gazdasági (termény- és mezőgazdasági eszköz-) – és marhavásárral bővítették. Sopronban tehát évente nyolc vásárt tartottak. Egy-egy vásár három napon át folyt, hétfőn, kedden és szerdán. A következetes hétfői vásárkezdésben nyilvánvaló a vasárnap tilalma. A hetivásárok hétfőn és pénteken voltak. De ha hétfő ünnepre esett, akkor kedden és csütörtökön tartották a hetivásárt. Mind a vásároknak, mind pedig a hetivásároknak óriási forgalmuk volt. A soproni vásár volt az ország egyik legnagyobb marha-, bor-, gabona- és sertésvására. Hetivásárai a baromfifelvásárlás közismert alkalmai voltak, a Sopron környéki falvakat járó tyúkászok {684.} innen, a soproni hetivásárról is Bécsbe szállították a baromfit, a tojást – ahogy erről Domonkos Ottó tanulmányában (1967) be is számolt. Horváth Zoltán (1976) pedig ezt a sokrétű, nagykereskedelmi jellegű árucserét részletesen a felbomló jobbágyság időszakára vonatkozóan, az egész megyére kiterjedően ismertette. Csatkai Endre nagyszerű helyismerettel rendelkezve, főleg a soproni hetivásárok gazdag leírását adta. Számunkra talán a legalkalmasabb Fényes Elek pár mondatos összefoglalása geográfiai szótárában: „Élnek kézművességből, kereskedésből, földművelésből, bor és gyümölcstermesztésből … 40 kereskedője borral, gabonával, szarvasmarhával, sertéssel, mézzel, viasszal, aszaltgyümölccsel, gyárművekkel élénk kereskedést folytat. Négy országos vására és két hetivására (hétfőn és pénteken) nagy fontosságú volt úgy, hogy éven át 40.000 db szarvasmarha, 150.000 sertés eladatik. A baromvásárt mindig pénteken tartják. Néhány évvel ezelőtt gyapjú-vásárra is nyert szabadalmat” (Fényes 1851: IV. 38–40).

A vásár korán kiszorult a fallal körülvett belvárosból. A Várkerület nyugati oldalán húzódó Ó-gabonatér nem más, mint egy hosszú vásár-piac utca. A helyigényes vásárrészek kitelepültek a városból a Kuruc domb elé, a város keleti szélére, ahol is külön felkerített vásártere volt a szarvasmarháknak (Marhavásártér), a lovaknak (Lóvásár-tér). Közelükben alakult ki a Fapiac.

A soproni vásárok, hetivásárok nagyságát, jelentőségét fokozták a város nagy hírű vendéglátó-intézményei: fogadók, szállók, kocsmák, kávéházak. A soproni vásárokon is számos interetnikus kapcsolat alakult ki. A vásárokat, hetivásárokat a város magyar és német polgárain kívül a Sopron környéki horvátok, a Bécs környéki osztrákok, bécsiek, szlovákok s morvák látogatták. Itt is feltűnt a vásárokhoz kapcsolódóan a cseregyerek intézmény. Sok dunántúli magyar család Sopronba adta német szót tanulni gyermekét, míg a soproni német családok magyar vidékre küldték el gyermekeiket. Sopronban mindig sok, magyar vidékről származó diák tanult, és a vándorló mesterlegények, a szakmai továbbképzés mellett, a nyelvtanulás kedvéért is látogatták Sopront. A soproni vásárok, hetivásárok jó alkalmak voltak a diákok, katonák, cseregyerekek meglátogatására.

NAGYKANIZSA

Nagykanizsa – viszonylag kis népessége ellenére- nemcsak Zala megye, hanem az egész Dunántúl igen fontos települése. Földrajzi adottságai fejlesztették elsőrendű vásárhellyé. Az alacsony Zalai-dombvidék és a belső-somogyi hátság közt lévő széles völgyben, a Murába ömlő Kanizsa-folyócska keleti partjára települt, míg tőle mintegy három kilométer távolságra, a Kanizsa nyugati oldalán Kiskanizsát találjuk. A város földrajzával, történelmével foglalkozó valamennyi munka megemlíti, hogy a két Kanizsa közt elterülő mocsaras rétségben, egy nagyobb homokdombon állt Kanizsa vára, ami különösen a 16–17, században bírt katonai jelentőséggel. Megemlítik azt is, hogy Nagykanizsa csinos, városias település, sok nagyszerű épülettel, intézménnyel, s hogy vele ellentétben Kiskanizsa elhanyagolt falu, rendezetlen portákkal, apró parasztházakkal. A két Kanizsa 1880-ban egyesült. A leírások megegyeznek abban is, hogy Nagykanizsa, főleg a vasút kiépülése után, a közlekedés, a kereskedelem terén nagyot fejlődött, s a századvégre egy érdekes, sok vonatkozásban egyedinek is mondható városfejlődés eredményeként nemcsak Zala megye legnépesebb, leggazdagabb városa lett, hanem nagyobb területek, távoli vidékek közlekedése és kereskedelme szempontjából is számottevő helységgé vált.

A kanizsai vár egy nagy kiterjedésű uradalom központja volt. Nagykanizsát váraljai településnek is vehetjük, mezővárosi státussal, vásártartási joggal. Kiskanizsa pedig jobbágyfalu volt, s bár a múlt században ez a település is mezővárosi besorolást nyert, mindvégig megmaradt földműves, állattartó, mezőgazdasági településnek. Nagykanizsa mezővárosa egyrészt a vár, az uradalom, másrészt a település földrajzi adottságai révén egy nagy kiterjedésű termelési körzet központja is volt. Annak a – főleg földműveléssel, erdőműveléssel, állattartással foglalkozó – területnek volt a központja, amely a Balaton délnyugati sarkától, a Kis-Balatontól délre-délnyugatra terül el, és egészen a Dráváig, illetve a Muráig tart. A terület gazdasági jelentőségét fokozza, hogy Nagykanizsát érintve egy rendkívül fontos útvonal (Buda–Székesfehérvár–Siófok–Komárváros–Nagykanizsa–Letenye–Csáktornya–Varasd–Zágráb–Károlyváros–Fiume; illetőleg Csáktornya–Celje–Ljubljana–Trieszt–Velence) haladt rajta keresztül, amit nagyjából aztán a vasút is követett. A középkorban nagyrészt ezen az útvonalon bonyolódott le a Velencébe irányuló magyar marhakereskedelem. A középkori kanizsai vásárokat a szarvasmarha- és a gabonavásárok jellemezték, valamint az, hogy az itt összevásárolt árukat főleg Horvátországba, illetve a tengerpartra, legtávolabb Velencébe szállították. A 16–17. század veszedelmekkel teli időszakában sem szűnt meg a kanizsai árucsere, bár súlypontja áttolódott a védettebb Lendva vásáraira.

{685.} Számottevő és a kanizsai vásárok forgalmába mindjobban bekapcsolódó kézművesség, ipari tevékenység a 18. században fejlődött ki, az első céhszabadalmak a 17. század végéről származnak (kovács, pék-sütő, kőműves, ács, kalapos stb.). Mind a városban, mind a környező falvakban, mezővárosokban több, céhen kívüli mester is dolgozott (csizmadia, szabó, fazekas, takács, szíjgyártó, kerékgyártó stb.) és árusított a kanizsai vásárokon. A kanizsai heti- és országos vásárokon mindig, a legutóbbi időkig, igen sok vándorárus és vásározó iparos vett részt.

Nagykanizsa igen korán, 1697-ben kapta új, első vásárkiváltságát. Ebben a szabadalomlevélben csak országos vásárról volt szó. Még az ezt bővítő 1722. évi újabb, második vásárszabadalom is csak országos vásárról tudott, akárcsak a harmadik, az 1741. évi. Az 1783-ban kapott újabb, immár negyedik vásárszabadalom azonban már hetivásárt is engedélyezett. 1808-ban szaporították az országos vásárok számát, 1837-ben pedig a hetivásárokét. Végső kifejlésben Nagykanizsa évi hat országos vásárt tartott. Méghozzá a következő, eléggé körülményesen meghatározott időpontokban: az első vásárt „február 2-ka előtti, vagyis gyertyaszentelő előtti hétfőn” tartották. A másodikat „húsvétvasárnap előtti hétfőn”. A harmadikat „pünkösdvasárnap előtti hétfőn”; a negyedikre pedig „aug. 15-ike előtti, vagyis Nagyboldogasszony előtti hétfőn” került sor. Az ötödik kanizsai vásár időpontja „okt. 15-ike előtti, vagyis Terézia előtti hétfő” volt, azonban, ha október 15-e hétfőre esett, akkor azon a napon tartották. A hatodik vásár „decz. 8-ika előtti, vagyis boldogasszony fogantatása előtti hétfőn” volt. A nagykanizsai vásárok kétnaposak: hétfőn termény- és állatvásárt tartottak, kedden pedig iparcikk-, kirakodóvásár volt. Mind a termény- és állatvásárok, mind pedig a kirakodóvásárok nagy forgalmú, népes sokadalmak voltak, nagy számmal jelent meg rajtuk a délnyugat-dunántúli parasztság, a környező falvak, mezővárosok vásározó mesteremberei, de távoli kereskedelmi központok képviselői is, Pestről, Zágrábból, Fiuméból, Ljubljanából. Nagykanizsán a mindennapi piacokból előbb a szerdai, majd pedig a pénteki fejlődött hetivásárrá. A helyi termékek felvásárlása szempontjából terményre, állatra nézve a szerdai, az iparcikkre nézve pedig a pénteki hetivásár volt a jó, a nagy forgalmú. A vonzáskörzet sok apró falujából, kisebb-nagyobb mezővárosából, a Dráva mente községeiből, Barcstól a fuvarosságáról híres Tótszerdahelyig és onnan a Mura mellékéről fel egészen a Kerka völgyén Magyarszombatfáig, Gödörházáig, északon pedig Keszthelyig, Marcaliig szinte kizárólag Nagykanizsára piacoltak, vásároztak. Ez a kiterjedt vonzáskörzet – amelynek közgazdasági jelentőségét az is fokozta, hogy az e területen és szomszédságában található nagybirtokok, uradalmak is Nagykanizsára jártak adni-venni – biztosította azt, hogy a nagykanizsai árucsere gyorsan kilépett a helyi viszonyok közül és nagykereskedelemmé fejlődött. Nagykanizsa különböző árucsere-alkalmairól is elmondhatjuk, hogy a 17-18. század fordulójától mindjobban elkülönültek egymástól a helyi igényeket kielégítő, főleg élelmiszerárusítással foglalkozó, ún. belső piacok és a nagykereskedelmi hálózatba bekapcsolódó, a helyi igényeken túlmutató, felvásárlásból és anyagellátásból álló heti- és országos vásárok. Minden kutató megegyezett abban is, hogy Nagykanizsa árucseréjét, közlekedését és kereskedelmét tekintette a nagyarányú urbanizálódás alapjának (Makoviczky 1934; Degré 1972). Különösen pedig a vasút megépülte után hangsúlyozták Nagykanizsa közlekedési fontosságát, elsőrendű átkelőhely voltát Horvátország, a tengerpart, Észak-Itália felé.

A nagykanizsai piacok élelmiszer-különlegességei közé tartozott a mindenkor árusított drávai hal. Viszonylag sok erdei termék – például gomba – került a piacra, és mindig nagy volt a tej, tojás, a tejtermékek (túró) piaca is. A terményvásárok alapját a búza képezte, de árpát, zabot, sőt rozsot is sokat árusítottak. A századfordulóig mindig lehetett kölest is kapni Kanizsán. A kukorica csak a legutóbbi időben vált fontos terménnyé, árucikké Kanizsán, mégpedig a sertések intenzív, főleg kukoricára alapozott hizlalásának hatására. Az állatvásárok fő áruja a szarvasmarha volt. Nemcsak a továbbtenyésztésre alkalmas tejelő szarvasmarhának volt mindig nagy keletje, hanem a vágómarhának is. Számottevő volt az ökörforgalom is, főleg az uradalmak vonatkozásában. A lóvásár ugyancsak fontos és nagy volt, különösen az erős, már betört, egy-két éve befogott lovak voltak kelendőek. A nagykanizsai állatvásárokon mindig – századunk derekáig egyre fokozódóan – sok sertés cserélt gazdát. Nagy részüket kiszállították az országból, de sokat a nagykanizsai hizlaldák vásároltak föl. A kirakodóvásárok fő árucikkei a ruhaneműek voltak: anyagok és készítmények egyaránt, aztán különféle háztartási eszközök, cserép- és fémedények, bútorok, járművek: szekerek, kocsik, tragacsok; bognármunkák: kádak, vödrök, hordók.

A nagykanizsai piacok, heti- és országos vásárok életében – Pécs, Győr vásáraihoz hasonlóan – sokoldalú, az árucserén keresztül érvényesülő interetnikus kapcsolattal, hatással számolhatunk. Mindenekelőtt horvát, dalmát, szlovén és osztrák hatásokról beszélhetünk, de számottevő a városba a 18. század végétől – a nagykanizsai piacok és vásárok, illetőleg kereskedelem erőteljes fejlődésével párhuzamosan – {686.} betelepülő zsidóság hatása is. A nagykanizsai piacokat, de még inkább a heti- és országos vásárokat több magyar népcsoport tagjai is felkeresték, mégpedig rendszeresen. A Dráva mente magyarságának központi vásárhelye volt, de rendszeresen megfordultak itt az ormánságiak (különösen a nyugat-ormánságiak), göcsejiek, hetésiek, őrségiek, és mindig nagy számmal a somogyiak (főleg Belső-Somogyból), valamint a Balaton déli partján lakók, Siófoktól Balatonszentgyörgyig. Bármilyen magas fokúra fejlődött is Nagykanizsa közlekedése, a kiterjedt vonzáskörzet számtalan apró településéből csak gyalog (batyuzva) vagy csak szekéren lehetett Nagykanizsát megközelíteni. Ezért Nagykanizsa vonzáskörzetében hosszú ideig megmaradt mind az egyéni szekerezés, mind a fuvarozás intézménye. Ez utóbbi különösen a nagy tételekben vásárra szállított termények, anyagok esetében maradt fenn sokáig (Fényes 1851: II. 172).

Nagykanizsa vásárhely voltát településmódja, települési változásai is igazolják. A városon keresztülhaladó országos főútvonal a település középső részén először orsószerűen kiszélesedett, majd pedig tágas, nagyjából téglalap alakú térré formálódott. E piac-vásártér körül épültek fel a város életében oly nagy szerepet játszó magtárak, raktárak, vendégfogadók, boltok, később a pénzintézetek, illetve az igazgatási központok; egyszóval az a bizonyos „kis városi üzletnegyed”, amely itt, Nagykanizsán sajátosan nagyvárosi képet nyert, a vásárhely jelentőségének megfelelő középületek, középületsorok nagyvonalú megépítésével.

SIKLÓS

Siklós jellegzetes váralja település. Már a 13. század végére mezővárosi szintet ért el. A település egyik korai említése éppen vásárával kapcsolatos, s egyben rávilágít arra is, hogy milyen hatalmaskodások estek vásárók alkalmával. 1294-ben a siklósi várnagy a siklósi vásáron feltartóztatta a szársomlói várnagy lovát. Siklós fejlődését nemcsak vára biztosította, hanem rendkívül jó fekvése is. Siklós a drávai átjárókhoz vezető út őreként, az Ormánság keleti végén, nagy kiterjedésű kisfalvas terület és termelői körzet központja. Ilyennek találták a törökök is, és ezért helyeztek el benne számos török intézményt, többek között vásárt. A török kori vásár bizonyára olyan orientális volt, mint a nála jóval nagyobb pécsi vagy a hozzá hasonló szigetvári. A kereskedelem nem annyira a görögök, mint inkább a szerbek kezébe került. A szerbek a törökök kiűzése után is itt maradtak, sőt menekülő szerbekkel létszámuk még nőtt is a 18. század folyamán. Siklóson a 18. század második felében erőteljesen fellendült a korábban sem jelentéktelen kézművesség (szűcsök, csizmadiák, szíjgyártók, fazekasok, kerékgyártók, bognárok stb.) és kereskedelem (takarmány, bor, gabona, bőr, sertés, szarvasmarha, ló, fa, kocsi stb.).

Új vásárszabadalmat csak a II. Rákóczi Ferenc-féle szabadságharc leverése után, 1715-ben nyert. Hetivásárának ügyét 1826-ban rendezték, majd 1831-ben. A siklósi hetivásár napja péntek, de a nagyhéten nagypéntek helyett nagycsütörtökön volt. Siklós vásárainak időpontjai érdekesen alakultak. Az év első vásárát március 19-ének a hetében hétfőn, a másodikat Szentháromság-vasárnap (pünkösd után első vasárnap) utáni hétfőn, a harmadikat Nagyboldogasszony ünnepének (augusztus 15.) hetében hétfőn, aztán november 30-án és december 2-án tartották (Fejes S. 1937; Bezerédy 1982; Szita 1982; Erdődi 1982). Siklósnak tehát évi öt vására volt, amiből hármat hétfőn tartottak, kettőt pedig megadott időpontban, esetleg vasárnap is, ha november 30-a, illetve december 2-a vasárnapra esett. E két utóbbi vásár megtartása néha az időjárástól függött. A márciusi vagy tavaszi vásár nagy állatvásár volt, igen sok választási malacot hoztak fel rá a környező falvakból. A második a késő tavaszi vásár volt, sokan csak kései vásárnak mondták. Ekkor sok takarmány, gabona, bor fogyott. Nagy volt a sertés- (süldő-) forgalma is. Sokszor megesett, hogy a környező uradalmak is ekkor vásároltak továbbtartásra. A nagyboldogasszonyi vásár volt a legnagyobb. Egy kicsit már őszi vásárnak tartották. Igen sok iparcikk, főleg ruhanemű fogyott. De ekkor vették meg a hízónak valót azok, akik korábban még nem szerezték be választási malacként vagy süldőként. Ekkor kelt el a legtöbb ló is. Ugyanis a nagy nyári munkákban a rossz, gyenge lovak leromlottak. Könnyű dolga volt a vevőnek, mert mindjárt láthatta, hogy milyen lovat vesz – ha vesz. Sokan voltak – lóhoz értő gazdák, cigány kupecek –, akik kimondottan ilyen leromlott lovakat kerestek. Olcsón megvették őket és télen feljavították, aztán vagy megtartották, vagy továbbadták.

Az év végi két vásár téli vásár volt, jelentős terményforgalommal. Ezenkívül a fa, tüzelőanyag, bor, téli ruházati cikkek voltak a legkeresettebb áruk. A siklósi vásár a váron kívül, a váralját kerítő, közepe táján kiszélesülő, kereszteződésében térré táguló főutcán volt. Az állatvásárt a század elején helyezték el a gyűdi út mellé, a vasútállomás közelébe, ahová aztán a harmincas években a kirakodóvásár is követte. A siklósi vásár tehát egynapos vásár volt, az állat- és termény-, valamint a kirakodóvásárt egy helyen, egy napon {687.} tartották. Ez a nagy forgalom ellenére azért volt lehetséges, mert a vonzáskörzetébe tartozó minden településről elérhető volt egy nap alatt. A siklósi vásárok ma is élénkek, a dél-baranyai kisfalvak árucserealkalmai. Kipakolnak rá rendszeresen a városi, sőt pécsi, mohácsi állami, szövetkezeti boltok is. Legjelentősebb ma is a nagyboldogasszonyi vásár. Újabban azzal is gazdagodott, hogy ezen a vásáron stafirozzák ki az iskolásokat. Ekkor vesznek nekik új ruhát, cipőt, nagykabátot.

PÉCS

Pécs ősi vásárhely a Mecsek déli lejtőjén, egy nyugat-keleti, a dunai átkelőhelyekhez tartó, a Dunával párhuzamosan haladó észak-déli irányú főútvonalat keresztező út mellett alakult ki. Már a római korban jelentős település, kereskedelmi központ volt. Tudjuk, hogy István király vámmentességet adott a pécsi kézműveseknek és kereskedőknek az egész ország területére. És ha a középkori pécsi vásárokról nem is tudunk pontos adatokat, ez a vámmentesség is igazolja, hogy léteztek, s hogy Pécs városi kiváltsággal, tehát vásárszabadalommal is rendelkezett, hogy az árucsere szempontjából számottevő lakossága volt. A pécsi vásárok az egész középkor folyamán fennálltak, virágoztak. Erre vall az is, hogy a török hódoltság alatt már megvoltak, s nemcsak megmaradtak, hanem új színekkel is gazdagodtak. Pécs jelentős árucsereközponttá vált. Az egykorú német írókon kívül (reiche türkische Handelstadt) Evlia Cselebi is így vélekedett. Szerinte a város főútvonala mellett, a Budai kaputól a Szigeti kapuig négyszáz mesternek állt a boltja, és a Kelet minden neves áruja megtalálható volt bennük. I. Ferdinánd Budán, 1528. február 6-án megerősítette II. Ulászló és II. Lajos Pécsnek adott kiváltságlevelét, amelyekben már a vásárok mint jelentős, országosan számon tartott intézmények szerepeltek. Pécs jelentős vásárhagyományaira utal az a tény is, hogy a török kiűzése után azonnal a legelsők között kapott új vásárszabadalmat. I. Lipót 1699. augusztus 15-én négy országos vásárt engedélyezett a városnak. A négy vásárból hamarosan havonkénti vásár, azaz évi tizenkét vásár lett. Az 1742. augusztus 20-án kelt újabb vásári kiváltság már ezt engedélyezi. 1804. január 27-én a hetivásárokról rendelkeztek, amikor is a hét minden napján tartott piacokból kettőt, a szerdait és a szombatit hetivásárrá minősítették. Ezzel a renddel éltek aztán a pécsi vásárok, hetivásárok, piacok mindaddig, amíg a város közlekedési viszonyai hátrányosan meg nem változtak (Dankó 1965).

A dunai hajózás (gőzhajó) fejlődése Pécset erősen visszavetette, hiszen a városnak nem volt vízi útja. A vasút kiépítése sem kedvezett Pécs árucseréjének, egyrészt mert későn épült meg, másrészt pedig amikor elkészült, jelentős területeket, helységeket kivont Pécs vonzáskörzetéből. A közlekedési viszonyok megjavításával számos helyen keletkezett vásár vagy szaporodott a számuk, még Pécs közvetlen szomszédságában is. Nem csoda, ha éppen Pécsett emeltek szót (1906) a vásárok számának emelése ellen és helyeselték, hogy például Kaposvár a korábbi négy vására mellé nem kapott még négy újabbat. A pécsi árucsere érdekeit szem előtt tartva a megyei szervek is így vélekedtek, és például a város közelében lévő Püspöknádasd, Hetvehely és Magyarszék újabb vásárokra vonatkozó igényét nem helyeselték, ellenezték.

Pécs települését nagyban befolyásolta a vásár, a piac. A város az ún. belsővásárteres, fallal körülvett települések közé tartozott. A vásártér a város központjában alakult ki, a mai Széchenyi téren, összefüggésben a déli oldalon a városon végighúzódó főútvonallal (Rákóczi út). A Széchenyi tér volt a Nagypiac, a közelben lévő Jókai tér pedig a Kispiac, a Haltér eredeti neve pedig Halpiac volt. Az Alsósétatérnek két neve is volt, az itt árusított árucikkek után: Búzapiac, Edénypiac. A mai Kórház téren volt a Disznópiac, az Irányi téren pedig a Marhapiac. Mindezek a helyek vásárutcákkal voltak összekötve, és így vásári, de még hetivásári napokon is az egész belváros egyetlen, összefüggő vásárt alkotott. A 18–19. század fordulójától kezdve figyelhető meg az a törekvés, hogy a vásárt kitelepítsék a város központjából. Számottevő eredmények elég későn születtek, egészen az 1920-as évekig csak a történetileg kialakult vásárterek nagyobbításával, a környező utcákra, terecskékre, a régi temető irányába való kiterjesztésével találkozunk. Itt állították fel aztán a múlt század végén a városi hídmérleget is.

A vásárterek, vásárutcák mentén, tehát a város központjában alakultak ki a messze földön híres vendéglátóhelyek. Közülük a legnagyobb a Nagypiacon 1845-ben, a korábbi fogadó helyén létesített Nádor szálloda volt. Ebben a fejlődési szakaszban vált a Nagypiacot és a Tettye közelébe telepített Marhavásárt összekötő Király (ma Kossuth) utca a város kereskedőutcájává, üzletnegyede központjává.

A pécsi vásárok, hetivásárok, piacok történetét eléggé ismerjük. Benne jelentős szerepet játszott a pécsi kézművesség, ipar fejlettsége, a környék mezőgazdasága, bányászata, háziipara. A pécsi vásárok az állatforgalom szempontjából is kiemelkedtek, a baromfipiac is. nevezetes volt. A múlt század derekától {690.} kezdődően erőteljesen jelentkezett a város körül kialakult élelmiszer-termelő körzet, részben piacon kívüli, házhoz szállításos árusítással (tej, tejtermék, tojás, baromfi, zöldségfélék). Pécs árucsere-alkalmain is több etnikum találkozott: ormánsági, sárközi magyarok, bosnyákok; távolabbról tolnai és somogyi magyarok, németek, szerémségiek; magyarok és horvátok. A pécsi vásárok kitűntek azzal is, hogy forgalmuk növelésében sokkal inkább részt vettek a nagyiparosok, nagykereskedők, mint más vásárok esetében. A pécsi vásárok jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy a város a Dél-Dunántúl vezető települése, gazdasági, társadalmi és kulturális központja, valódi nagyváros legyen.

BAJA

Baja a Duna egyik nagy kiágazása, a Sugovica mellett, fontos átkelőhelynél, a Duna mentén Pestről délre tartó fontos útvonal mellett, jelentős termelési körzet (Sárköz, Észak-Bácska) központjaként alakult ki (Erdei 1939; Rapcsányi 1934). Hatalmas, a város központját elfoglaló, négyzet alakú, egyik oldalával a Sugovicára nyitott vásártere a legszebb magyar terek egyike. A városban korán szép számú iparos- és kereskedőréteg alakult ki. A Dunán – a Sugovica közvetítésével – Baja igen nagy forgalmat bonyolított le: Pestre, Győrbe, Pozsonyba és Bécsbe, valamint a Balkánra gabonát szállított, Komáromból fát, deszkát; Bécsből, Pestről pedig mindenféle anyagokat, iparcikkeket kapott a hajózás révén.

A középkori vásárszabadalmakat nem számítva, a legutóbbi vásárrendet kialakító két vásárszabadalmáról szólunk csak. Az elsőt 1801-ben kapta a város, a másikat (az első módosítása a hetivásárok rendezésével) 1820-ban adták ki. Ezeknek megfelelően Baján évente öt vásárt tartottak, a mindennapi piacok közül pedig a szerdai és a szombati vált hetivásárrá. Mégpedig úgy, hogy a szombati hetivásár a valóságos vásár, nagyságát mutatta. Baján az év első vására a február 14-ét megelőző vasárnap volt. A továbbiak pedig április 24-én, július 22-én, szeptember 21-én és december 6-án, illetőleg mindig vasárnap, ha ezek a határnapok a hét más napjára estek, akkor a közvetlenül megelőző vasárnap tartották. A vásárok kétnaposak voltak, vasárnap volt az állat- és terményvásár, hétfőn pedig a kirakodó. A vásárt közvetlenül követő szerdai hetivásár beleolvadt a vásárba, rendszerint a kirakodóvásár folytatása volt. A hetivásárokat, ha azok ünnepnapra estek, az előző napokon tartották meg. A bajai árucsere-alkalmak egyik sajátossága volt a legutóbbi időkig rendszeresen megtartott, már említett, Péter-Pál-napi (június 29.) fokhagymavásár (Solymos 1976).

A bajai piacok a szomszédos sárközi, bácskai és Duna menti falvakból származó élelmiszerekkel voltak mindig tele. Igen sok baromfit, élőt és vágottat hoztak föl eladni. Azonkívül zöldségféléket, gyümölcsöt, különösen sok almát, de lisztet, sózott és füstölt szalonnát, kolbászt és más élelmiszereket is. A halászok a Sugovicán álló bárkáikról mérték állandóan a halat. A vásárok legkeresettebb árucikke a gabona volt. Több gabona-nagykereskedő is működött a városban, akik az összevásárolt gabonát Pestre, Győrbe, Bécsbe vagy újvidékre, Belgrádba továbbították. A városban igen sok magtár épült, elszállításig a gabonát azokban tárolták.

Baja az Alföld déli részének faelosztó állomása is volt egyben. Iparosai közül az asztalosokat, takácsokat (posztógyártás), fazekasokat, tímárokat, szíjgyártókat, bocskorosokat, koffereseket, csizmadiákat, szűcsöket, szabókat, szűrszabókat, bognárokat, kötélverőket, fésűsöket, bádogosokat, kapcakötőket, harisnyásokat, kalaposokat, gombkötőket, kosárkötőket, kovácsokat, lakatosokat, rézműveseket kell megemlítenünk. Mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy Baja, a bajai vásár országos hírű legyen. A bajai árucsere lebonyolításában nagy szerepük volt a város szerb kereskedőinek, a bácskai falvak, városok rendszeresen idevásározó magyar, szerb és német lakosainak, vándorárusainak.

KECSKEMÉT

Kecskemét nemcsak a Duna-Tisza közének és egy kicsit a Nagyalföldnek, hanem az egész Kárpátmedencének is földrajzi központja. Mint vásárhely jellegzetesen egy bizonyos földrajzi táj közepén kialakult árucsereközpont. A települést körülvevő nagy kiterjedésű legelőkön ősidők óta nagyszabású állattartás folyt, a szántókon pedig gabonatermesztés. A nagy területeket borító homok hasznosításában a múlt század végén döntő változás következett be: részben öntözéses gazdaságok keletkeztek (uborka, paprika, {691.} káposzta és egyéb zöldségfélék termesztésére), részben pedig gyümölcsös-, szőlőskertek sokasága alakult ki, a már korábbról ismert kertek mintájára (barack, kadarka). A nagy határú városban a középkortól fogva voltak mindennapos piacok, hetivásárok és vásárok. Középkori árucsere-alkalmai – melyeken a termény- és állatforgalom volt a legnagyobb – a török időket is átvészelték. Ezekről a középkori kecskeméti vásárokról írták, hogy olyan nagy forgalomnak örvendtek, hogy néha két hétig, sőt tovább is eltartottak s azokon fél Európa kereskedői megfordultak. De maguk a kecskeméti híres tőzsérek is messze földeket bejártak. Hogy a kecskemétiek barmaikkal szabadon közlekedhessenek, III. Ferdinánd 1646-ban oltalomlevelet adott számukra (Hornyik 1860–1862; Balanyi 1968).

Kecskemét már 1696-ban (új) vásárszabadalmat nyert, amit aztán 1744-ben, 1746-ban megújítottak, 1793-ban a korábbi vásárszabadalmak összefoglalásaként és bővítéseként új, a hetivásárokról is rendelkező vásárszabadalmat nyert. A továbbiakban aztán ezen szabadalomnak megfelelően alakultak és fejlődtek vásárai. 1892-ben Kecskemétnek az alábbi vásárai voltak: az első a Gergely-napi vásár (március 12.) volt. A második a Gordián-napi vásár (május 10.), amit azonban mindenki májusi vásárnak mondott. A harmadik kecskeméti vásár a Lőrinci vagy Lőrinc-napi vásár (augusztus 10.) volt. A negyedik vásár Ciprián napján (szeptember 26.), az ötödik, a Katalini vásár, Katalin napján (november 25-én) került megrendezésre. A kecskeméti vásárokat mindig hétfőn kezdték, mégpedig úgy, hogy ha a vásártartásra kijelölt napok vasárnapra estek, akkor a vásár a közvetlenül utána következő hétfőn kezdődött. Ha a határnapok hétfőre estek, egyszerűbb volt a dolog, mert akkor kezdődtek a vásárok. Ellenben, ha a határnapok a hét utolsó napjainak valamelyikére estek, akkor az azt megelőző hét hétfőjén kellett megkezdeni a vásárokat. A kecskeméti vásárok megtartásában érdekes, máshol alig gyakorolt rend alakult ki. A vásárokat két napon át tartották A határnapok (hétfők) a kirakodóvásárt jelölték, és az állat-, terményvásárt az előtte való napon, azaz vasárnap tartották meg. A mindennapos piacokból a keddi és pénteki emelkedett ki és vált hetivásárrá. Mint a hetivásárokon, mind a vásárokon a város kézművesei mellett a környező városok (Nagykőrös, Kiskunfélegyháza, Cegléd, Abony, Csongrád, Szentes, Szeged) iparosai is nagy vásárt csaptak. Azonban Fényes Elek is inkább Kecskemét állat- és terményvásárait emelte ki: „Élnek pedig főképpen juh-, szarvasmarha-, ló-, sertéstenyésztésből, szőlőskertek míveléséből, mellyek igen becses és erős vörös bort, s igen sok gyümölcsöt teremtenek; szappancsinálókból, s más kézi mesterségekből, s végre kereskedésből. Nevezetesen Pestre hordanak kenyeret, gyümölcsöt, szalonnát, zsiradékot, hízott sertéseket, szappant, gyapjút, szarvasmarhát, nyers bőröket, bort. Továbbá szarvasmarhával elágazó kereskedést folytatnak, s a kecskeméti baromvásár az elsők közé tartozik hazánkban” (Fényes 1851: II. 191–192).

Kecskeméten a különböző utak a város szívében lévő Piac téren (ma Szabadság tér) futottak össze. Hosszú-hosszú ideig itt volt a piac, a hetivásár és a vásár is, illetve a hozzá csatlakozó főbb utakon, utcákon (Nagykőrösi utca stb.). Ezt az ősi piac-, vásárteret ábrázolta a Vasárnapi újság egyik, 1855. évi száma is, jelezve a képen, hogy a piac, a vásár milyen alapvető szerepet játszik a város életében. A piacok, vásárok egyre nagyobb helyigényeinek megfelelően a múlt század második felétől kezdődően előbb a tér megnagyobbításával próbálkoztak, majd pedig a különböző vásárrészek kitelepítésébe fogtak. Ilyen nagyobbítás volt a Vásári utca kiépítése, a Városháza mögött. Az új, ún. Nagyvásártér a máriavárosi vasúti megálló közelében alakult ki; a város felé eső részen volt a kirakodóvásár, a kifelé eső részén pedig a baromvásár. A hatalmas forgalmat érzekeltetendő, az 1909. évi felhajtási adatokat ismertetjük. 1909-ben a kecskeméti baromvásárokra 12 712 szarvasmarhát, 6999 juhot, 5172 lovat, 6747 sertést, 82 kecskét és 62 szamarat hajtottak fel.

A kecskeméti hetivásároknak, vásároknak mindig nagy szerepük volt Budapest ellátásában. A Budapest–Lajosmizse–Kecskemét vasútvonal megépítése különösen nagy lendületet adott a budapesti piacok, vásárcsarnokok ellátásának. Számtalan kecskeméti kofa Pestre dolgozott. Ugyanakkor a gyümölcstermelés az ország határain túlra irányuló kereskedelembe is bekapcsolta a várost: a barackot a kora hajnalban kezdődő piacain a kereskedők egész sora vásárolta fel, hogy minél hamarabb külföldre szállíthassák. A kecskeméti árucsere-, vásártörténet azért is tanulságos, mert egy sajátos mezővárosi fejlődés keretében (tanyavilág) nőtt nagyra, nemcsak a város, sőt nemcsak a környék, nemcsak Budapest, hanem a külföld számára is.

{692.} SZEGED

Szeged hazánk mindig kiemelkedő települése, az árucsere vonatkozásában is a legnagyobb jelentőségűek közé tartozó városa volt (Reizner 1894). Nagy vásárhellyé fejlődését kiváló fekvése indolkolja. A Marosnak a Tiszába ömlésénél, a Tisza partján, fontos átkelőhelynél, jelentős szárazföldi utak találkozásánál, illetőleg ezek védelmére épített erődnél, várnál létesült. A középkori Szeged két részből állt. A város magját a vár képezte, de a Felsőváros külön vásárral rendelkezett (a Szent György-templom mellett), és az Alsóváros is (a Szent Demeter-templomnál). IV. Bélától, Zsigmondtól, Mátyástól, II. Lajostól és más uralkodóinktól a város számos kiváltságot kapott, melyek mindegyike a vásártartásra nézve is rendelkezett. Szeged 1498-ban szabad királyi város lett, elérte a magyar városfejlődés legmagasabb fokát. Ettől kezdve folyamatosan az ország második városának tartották. Mint szabad királyi város, erődített hely, számos országos jelentőségű eseménynek volt a színhelye. Jelentőségét azonban mégsem ezeknek köszönheti, hanem mezőgazdasági és ipari termelőmunkájának, messze kiterjedő vonzáskörzete áruinak, értékesítésének, megszervezésének, egyszóval fejlett árucseréjének. Az árucsere fejlődése szempontjából igen fontos tényező volt, hogy Szegeden rendezkedett be az ország egyik legnagyobb sótára, ami a várost már a középkorban nagy területek kereskedelmi központjává, sóelosztó helyévé tette. A másik lényeges tényező volt a marosi és a tiszai vízi út, különösképpen pedig a mindkét folyón való faúsztatás Erdélyből, illetve Máramarosból. A faúsztatás Szegedet az ország egyik legnagyobb, ugyancsak hatalmas területeket ellátó faelosztó helyévé fejlesztette (Juhász 1962).

A Maros és különösen a Tisza más vonatkozásban is alapját képezte a szegedi árucserének, a piacok, hetivásárok, vásárok szinte példátlan kifejlődésének. A szegedi vásárokkal, árucserével is sokat foglalkozó Bálint Sándor a halászatban és a vízi közlekedésben, szállításban jelölte meg azokat a tényezőket, amelyek Szeged árucseréjét naggyá tették (Bálint 1968: 18–42). A halászat ún. nagyhalászat volt már a középkortól fogva, és szinte az egész Tiszára kiterjedt. A szegedi gyalmos halászok Tokaj, sőt Csap vidékéig is eljártak. A szegedi halpiac, amelyen állandóan folyt az árusítás, méghozzá nemcsak kicsiben, hanem nagyban is, az országhatáron túl is ismert volt. A sózott, szárított halat a szigorú böjtöt tartó ortodox szerbek és románok főleg Szegeden szerezték be nagy tételekben. A vízi közlekedés biztosította a nagyarányú termékcserét, és hozzájárult bizonyos szakmák erőteljes kifejlődéséhez. Például a faúsztatás, a Szegeden kialakult óriás fapiac jelentősen elősegítette az ács-, de különösen az asztalosipar és a hajókészítés létrejöttét. A hajókon történő gabonaszállítás révén pedig nemcsak jelentős gabona- és egyéb terményvásárok alakultak itt ki, hanem fontos malom- és pékipar is.

A középkori vásárszabadalmakról nem szólva, a legutóbbi időkig fennálló szegedi vásárrend alapjául szolgáló, 1720-ban kapott vásárszabadalmat és az azt teljesebbé tevő 1747. évi vásárkiváltságot említjük csak meg. Ezek alapján a múlt század végére Szegeden öt nagyvásárt tartottak. Az év első vására a Donát-napi vagy donáti vásár volt (február 17.). Ezt a Donát-napot magában foglaló héten, vasárnaptól vasárnapig tartották. A második vásár a május 5-ét, a harmadik a július 31-ét, a negyedik az október 10-ét, az ötödik pedig a november 30-át magában foglaló héten került megtartásra, ugyancsak vasárnaptól vasárnapig, de úgy, hogy a vásárkezdő vasárnapot megelőző pénteken és szombaton már külön sertésvásárokat tartottak. A voltaképpen kilenc napig tartó vásárok, amelyek évente negyvenöt napot tettek ki, igen jól mutatják a szegedi vásárok nagyságát, a város életében betöltött jelentőségüket. Különösen jól látszik ez akkor, ha számításba vesszük a hetivásárokat is, amelyeket szerdán és szombaton tartottak, és szinte semmiben sem különböztek a nagyvásároktól. Talán csak a nagykereskedők hiányoztak innét, egyébként az árukínálat, a vevők érdeklődése ugyanolyan nagy volt. Különben a mindennapos piacok is nagyok, forgalmasak voltak, és az élelmiszerek bőségét kínálták. Szegeden ezeken a mindennapi piacokon is részt vett a környék (Tápé, Algyő, Szőreg, Kiskundorozsma, Hódmezővásárhely, Makó stb.) és a hatalmas tanyavilág lakossága.

Fényes Elek írta (1851), hogy a szegedi búzapiac több sor házat foglalt magába, a nagyvásár a vár és a város között lévő térségen volt, a baromvásárt pedig a Rókusvárosban tartották; kiemelte, hogy sok kézműves tette színessé, forgalmassá a szegedi vásárt, hogy sok kereskedő élt a városban, és sok idegen kereskedő is látogatta a vásárokat, hogy a hajózás és a fuvarozás nagyon fontos és fejlett volt, és megemlítette az egyik sajátos terméket, a híres szegedi szappant is. Bálint Sándor (1959) szerint a szegedi piacokra, hetivásárokra jellemző sajátos két árucikk a paprika (ezt régebben a Széchenyi téren árusították) és a kenyér (ezt viszont a Klauzál téren árusították a kenyérsütő asszonyok). A szegedi vásár forgalma {693.} kihatással volt a Tisza partján, tőle délre települt mezővárosok, a Tisza-Maros-szög településeinek és a két legközelebb eső, ugyancsak fontos vásárhely, Szabadka és Hódmezővásárhely árucseréjére, vásáraira. Úgy is, hogy a szegedi kézművesek, kereskedők, kupecek, kofák mindennaposak voltak ezeken a vásárokon, hetivásárokon, és közreműködésükkel nemcsak az ottani vásárok forgalmát, jelentőségét növelték, hanem a szegedi kereskedelmi kultúrát is terjesztették. A szegedi hetivásárokon, piacokon, vásárokon a helyi és környékbeli magyarságon kívül rendszeresen megjelentek a helyi és környékbeli, de távolabbi vidékre való szerbek, Arad környéki, bihari és Temes vidéki románok, dél-alföldi svábok, szabadkai bunyevácok, sőt a torontáli bolgárok is. A szegedi árucsere-alkalmak is számos és jelentős interetnikus kapcsolat kialakulására adtak lehetőséget (Bálint 1968).

HÓDMEZŐVÁSÁRHELY

Hódmezővásárhely híres vásárairól Kiss Lajos nagyszerű, irodalmi igényességgel megírt vásárleírásából (1956) és Tárkány Szűcs Ernő adalékaiból (1958) jól tájékozottak vagyunk. Hogy mégis szólunk róla, az indokolja, hogy a vásárhelyi árucsere-alkalmakat a mezővárosi fejlődés alapjának tekintjük és egyben ezen fejlődés kifejezőjének is. Hódmezővásárhely számos neves, jobb földrajzi adottságokkal rendelkező vásárhely (Makó, Szeged, Csongrád, Szentes, Orosháza, Nagylak, Szegvár, Apátfalva stb.) szomszédságában nagy, országosan számottevő vásárhellyé tudott fejlődni. Már a Hódmezővásárhely név is igazolja, hogy a település életében mily fontos esemény, a fejlődés alapját jelentő intézmény volt a vásár. A város vonzáskörzete nem túljelentős, nem nagy kiterjedésű, s még ezen is több vásárhellyel osztozott. Fejlődését talán azzal magyarázhatnánk, hogy a Tisza bal oldalán, Szeged ellenpárjaként települt és növekedett. Már 1266-ban Vásárhely néven említették, jelezve ezzel is, hogy a település létét és további fejlődését vásárhely mivoltának köszönheti. A legnagyobb határú településeink közé tartozik, lakói szinte kizárólagosan mezőgazdaságból éltek, a határ víz nem járta, kiváló talajú részein főleg gabonát termesztettek. A nagy kiterjedésű réteken, legelőkön pedig sok állatot, főleg szarvasmarhát tartottak. A mezőváros kézművessége is a mezőgazdaságból fejlődött ki, arra épült. Malom-, bőr-, takács-, kovács- és bognáripara fejlődött ki jelentékenyebben, a fazekasságot nem számítva. A város és nagy kiterjedésű határa a változatos birtoklástörténet utolsó fázisában – a csongrádi uradalommal együtt – a Károlyi család tulajdonába került (1722). A Károlyiak mezővárosaként a 18. század folyamán erőteljes fejlődésnek indult, a lakosság létszámának gyarapodása révén. A középkori Vásárhely ugyanis, a mai Hódmezővásárhely határában létezett közel 20 községgel együtt, a 16-17. század háborús viszonyai között majdnem teljesen megsemmisült. A mai Hódmezővásárhelyet a megmaradt lakók és a 18 megsemmisült szomszédos falu szétszóródott lakói népesítették be. Fokozatosan vették újból művelés alá a határbeli kiváló termőföldeket, míg állataik legeltetésére a szomszédos pusztákat kellett megszerezniük. A nagy határ művelés alá fogásával a zárt település felbomlott, és kialakult a vásárhelyi tanyavilág (Tálasi 1983). A vásárhelyi vásárok legfontosabb vonzáskörzete saját tanyavilága lett, hasonlóan a kecskemétihez. A vásárhelyi mindennapos piacokon élelmiszer-árusítás folyt, a hetivásárokon ugyancsak, azzal a különbséggel, hogy a mind nagyobb mennyiségben felhozott baromfit, tojást, zöldség- és gyümölcsféléket a kereskedők, kofák felvásárolták és legtöbbször Szegedre szállították. A hetivásárokon jelentős terményforgalom is kialakult, a helyi kézművesmesterek (szabók, csizmadiák stb.) is kipakoltak. Bármily jelentősek voltak azonban a piacok és a belőlük kialakult keddi és pénteki hetivásárok (ez utóbbiak nagy állatfelhajtással) Hódmezővásárhely életében, az igazi, a város települési, termelési sajátosságait legjobban kifejező árucsere-alkalmak a vásárok voltak. Hódmezővásárhely vásárai a múlt század végén érték el tetőfokukat. Ekkor voltak a legnagyobbak, a város életét leginkább meghatározók.

Az a vásárszabadalom, amely magába olvasztva minden korábbi privilégiumot és hagyományt, a virágkorukat élő vásárhelyi vásárok rendjét megszabta, 1804-ből való. Az év első vására a Jézus körülmetéltetése napját (Circumcisio Domini, január 1.) megelőző vasárnap és hétfőn volt. A második vásárt a József-napot (március 19.) megelőző vasárnap és hétfőn tartották. Ez volt a tavaszi vásár, nagy állatforgalommal. A harmadik vásár megrendezésére az úrnapját megelőző vasárnap és hétfőn került sor (úrnapja a pünkösd utáni első vasárnapot, a Szentháromság-vasárnapot követő csötörtökön van). Ez általában májusi vásár volt, ezért nyárelői vásárnak is nevezték. Ezen volt a legnagyobb a mezőgazdasági eszközök kínálata. A negyedik vásárra júliusban került sor, mégpedig az Apostolok oszlását (Festum divisionis Apostolorum, július 15.) megelőző vasárnap és hétfőn. Az ötödik vásár októberi vásár volt, mert a Gál {694.} napját (október 16.) megelőző vasárnap és szombaton tartották. A vásárhelyi vásárok azonban nem két-, hanem háromnaposak voltak, mert a kijelölt vásárnapok a kirakodóvásárok napjai voltak, az állatvásárokat az ezeket megelőző napon, szombatonként tartották. Ha hozzávesszük ehhez azt is, hogy a pénteki hetivásárok hangsúlyosan állatvásárok is voltak, és hogy a hetivásárok nem különültek el a vásároktól, különösen nem az állatvásárok, akkor tulajdonképpen a vásárhelyi vásárok négynaposak voltak.

A vásárhelyi vásárok érdekessége az volt, hogy – néhány kivételtől eltekintve –, idáig hozták áruikat a Bihar-hegységből induló oláh dézsások, faeszközkészítők, fazekasok (oláh edény), abroncsosok, boronások, kosarasok, teknővájók. Ezek a jobbára román árusok abban különböztek a Felvidékről jövő, főleg szlovák fa-, üveg-, vászon-, csipke-, sáfrány-, gyógyszer-, olaj- (olejkárok), vasárusoktól, hogy azok északról, a Tisza vonalát követve jöttek, és nem tartották Vásárhelyt végcéljuknak. Vásárhelytől távol fekvő helységeket, vásárokat is felkerestek minden irányban. A helyi fazekastermékek jelentősen háttérbe szorították ugyan az idegen kerámiát, az oláh edényt éppúgy, mint a tót edényt, de azért mégis jöttek, árultak; a gömöri és a révi edények eljutottak ide is. A tót és oláh edények igénytelenebb kivitelezésű, zömükben mázatlan, azaz vászonedények voltak, míg a vásárhelyi fazekaskészítmények mázasak, gazdagon díszítettek. Kiss Lajos a vásárhelyi híres vásárokról elmondva mindent, a vásárszínhelyekről is szólt, sőt térképvázlatot is közölt róluk. Kitűnt, hogy a város települése erőteljesen alkalmazkodott a vásár igényeihez. Bőségesen írt a vásárhelyi vásárok kulturális vonatkozásairól, folklórjáról is. Munkája első lévén vásárismertetőink között, nagy hatást váltott ki. Utána sorra jelentkeztek a részben önálló, részben pedig egy-egy monográfiába bedolgozott vásár-, árucsere-történeti, néprajzi féldolgozások.

DEBRECEN

Debrecen vásárairól, annak ellenére, hogy összefoglaló módon még senki sem foglalkozott velük, tucatnyi jobbnál jobb tanulmány szól. Szimics Mária történeti feldolgozása (1938) mindmáig helytálló, alapos munka. Újabban pedig Gyimesi Sándor (1982–1983) tárta fel közgazdasági, gazdaságtörténeti aspektusból a feudalizmus végi debreceni vásárokat, kereskedelmet, az elsők között hangsúlyozva – a vásárok mellett – a hetivásárok fontosságát.

Debrecen mint vásárközpont két földrajzi tényezőnek köszönheti kialakulását. Fontos szárazföldi utak találkozásánál, végeredményében még peremterületen létesült. Úgy tűnik, hogy Debrecen várossá alakulásában, nagy vásárhellyé formálódásában a társadalmi körülményeknek jelentősebb szerepük volt, mint a földrajziaknak. Debrecen birtokosai országos jelentőségű főurak voltak, uradalmuk központjává Debrecent tették, létrehozva ezzel egy bizonyos gazdasági, társadalmi és kulturális koncentrációt, már a 13–14. században (Bársony 1984). Ennek a koncentrációnak volt első renden következménye a mezővárosi fejlődés kibontakozása, a parasztpolgárság mellett túlsúlyra jutó kézművesek, kereskedők rétegének kialakulása. A debreceni áros-népek társadalmi mozgása a debreceni vásárok kialakulásának, fejlődésének a legfőbb alapja.

A debreceni vásárokat többféle névvel illették, jelezve a vásár, az árucsere rendkívüli jelentőségét a város és hatalmas vonzáskörzete életében. A debreceni vásárokat inkább nevezték sokodalomnak, mint más vásárokat. Bizonyára azért, mert a debreceni vásárok hosszú-hosszú évszázadokon keresztül tényleg sokadalmak, rendkívül sok embert a városba, a vásárba hozó árucsere-alkalmak voltak. Aztán sehol másutt nem vált a vásár nevévé a szabadság szó annyira jellemzően, mint itt, ebben a szabad városban, értelmezhetjük akárhogy is ezt a nevet. Akár úgy, hogy a feudalizmus, a rendiség korlátai között a debreceni vásárok azon kevés intézmények közé tartoztak, amelyeken viszonylag szabad, az árucsere lehetőségét biztosító és ezzel a vásártartónak is nem kevés hasznot hajtó független körülmények uralkodtak; akár úgy, hogy a megnyílt, a határnapra összejött vásárokon a vásárra érvényes helyi rendszabályok – például elővásárlási, vásárlási tilalmak, kikötések stb. – figyelembevételével szabad, jogos volt a vásár, az adás-vétel. Bármelyik is volt a vásár szabadság névvel illetésének oka, Debrecen esetében fontosabbnak tűnik a gyakran használt, mondhatni állandósult jelzője: nagy. A debreceni vásárokat igen elterjedten nagyszabadságoknak is nevezték (Boldisár 1934), nyilván a vásárok nagyságára is célozva vele.

A debreceni vásárokkal kapcsolatosan több vonzáskörzeti kutatás folyt mind a régmúltra, mind a közelmúltra vonatkozóan (Eördegh 1953; Dankó 1974c; Gyimesi 1982–1983). Ezek a kutatások bebizonyították, hogy bár Debrecen vásárai elsősorban magára a városra és a mintegy 100 kilométeres közvetlen {695.} környezetére épültek, vonzáskörzete óriási, esetenként közelebbről meg sem határozható nagyságú volt. Mert a debreceni vásárok közvetlenül kapcsolatban álltak a távoli, legnagyobb magyar vásárközpontokkal (Rozsnyó, Kassa, Miskolc, Beregszász, Szatmár, Nagybánya, Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely, Brassó, Arad, Temesvár, Szeged, Szabadka, Kecskemét, Gyöngyös, Buda és Pest, Komárom, Győr, Sopron, Nagyszombat, Érsekújvár, Gyula stb.) és ezek közvetítésével igen távoli vidékekkel mint vonzáskörzettel.

Debrecen több kisebb faluból alakult egységes várossá a 13. század folyamán. A településhálózat körülbelüli központjában épült fel a mai Nagytemplom elődje, a gótikus – a szegedi Alsóvárosi templommal rokon – Szent András-templom. A mind összébb-összébb való település szabadon hagyta a templom déli oldala előtt kialakult, dél felé lenyúló vásárteret utcának. Ez a vásárutca, amely talán már a 15. század óta következetesen Piac utca néven szerepel, volt a helye a mindennapos piacoknak, de a hetivásároknakis.

Az első ismert, már korábbi viszonyokat szentesítő debreceni vásárszabadalom 1405-ből, Zsigmondtól származik. A város gazdasági jelentőségére, erőteljes fejlődésére mutat, hogy már két évvel később, 1407-ben újabb vásártartási jogot kapott. De talán még e két, egymást gyorsan követő vásárszabadalomnál is jobban mutatja Debrecen erőteljes gazdasági fejlődését az, hogy 1466-ban Szilágyi Erzsébet, Debrecen akkori földesura, érdekes vásárszabadalmat szerzett a városnak. Azaz nem is a város egészének, hanem csak a Mester utcának, ami a kiváltság értelmében évente egyszer, január 10-én, tizenöt napos vásárt tarthatott. A különös vásárszabadalom jelentőségét csak fokozta, hogy már a következő évben, 1467-ben, egy másik, hasonló vásárszabadalmat kapott a város, jobban mondva ismét egy része, ezúttal az akkori Homok utca (a mai Csapó utca). Ez a rendkívüli vásárszabadalom azt jelentette, hogy Debrecenben egyszerre három vásár is volt. Az első az eredeti, a régi vásár volt, a település központjává váló Piac utcán, a második a Mester utcán, a harmadik pedig a Homok utcán.

A debreceni vásárok a 15–17. században továbbfejlődtek, egységesültek, mind nagyobb forgalmúakká váltak. Ez a fejlődés abban is megmutatkozott, hogy a vásár a 18. század elején, amikor a háborúságok már nem veszélyeztették, kiköltözött a város árkán kívülre (Külsővásártér). Jóval tágasabb helyre, mint amilyen a város belsejében rendelkezésre állott. A vásárok száma és időtartama is emelkedett. A 18. század elején már évente hatot tartottak. Tekintve, hogy tartamuk 12-15 nap volt, azt jelentette, hogy Debrecenben egy évben 70-90 napon át vásár volt. Ha ehhez hozzávesszük a hetivásárokat is, azaz további 104 vásárnapot, elmondhatjuk, hogy Debrecenben az év felében vásár volt. A sok vásár közül nem mindegyik váltott ki megfelelő érdeklődést, de egyébként is rendezni kellett a közben szabad királyi várossá lett város vásárügyét. Ezért 1747-ben újraszervezték őket, számukat leszállították négyre. Ez a négy vásár fejlődött aztán tovább és vált a „debreceni nagyszabadság” fogalmává.

Az év első vásárja a Remete Antal-napi vásár volt. Általában január 7-től 15-ig tartott. Az első öt napon volt a bőr-, gyapjú, méz-, dió-, továbbá toll-, iparcikk-, gabona- és egyéb termény- (takarmány-) vásár. A hatodik és hetedik napon tartották a sertésvásárt, úgy azonban, hogy a hetedik napon már megkezdődött a lóvásár, ami a hetedik és a nyolcadik napon volt. A két utolsó napon pedig baromvásárt tartottak. Nagyjából ez volt a három másik vásár beosztása is. Ilyen renddel folyt le a második, a Szent György-napi vásár (április 15–23. között), aztán a harmadik, a Nagyboldogasszony-napi (augusztus 5–13.) és a negyedik, a Dienes-napi (szeptember 30–október 8. között) vásár is. A vásárok ilyenfajta „széthúzása” igen kedvezett a vonzáskörzet kiszélesedésének, mert távoli helyekről is kényelmesen el tudtak jönni. Még akkor sem történt baj, ha nem értek ide mindjárt az első napra. Sőt, voltak olyanok, akik eleve csak a vásár végére, későbbi napjaira jöttek, „kitartani” a vásárt és természetesen az árakat. A debreceni vásárok nagysága lehetővé tette, hogy a 19. század derekára elkülönüljön az „úri vásár” a parasztvásártól. Az „úri vásártársadalmi alkalom volt, birtokosok, pénzemberek, nagykereskedők alkották. A Bika és más neves vendéglátóhelyeken élt ez a vásár. Az árucserét közvetítőkkel végezték, és jobbára pénzügyleteket bonyolítottak le. A parasztvásár a vásártereken, a vásárutcákon folyt (id. Móricz P. 1891).

Az állatvásárokkal kapcsolatosan kell megemlékeznünk a debreceni vásárok egy másik érdekességéről, a hortobágyi hídi vásár kialakulásáról. A Hortobágy Debrecen határába eső, nagy kiterjedésű legelő, tele gulyákkal, csordákkal, nyájakkal, ménesekkel. A Füredi út, amely a Hortobágy-folyón át tartott Tiszafüreden át Egerbe, illetve Gyöngyösre és Pestre, majd teljes hosszában vásárút volt. A nagy számú állatot nem hajtották be a vásárra, hanem az út szélén legeltetve árulták őket. A hídnál a kora középkortól fogva vám- és vele kapcsolatosan várakozóhely (csárdával, hatalmas kocsiállással) volt, ami könnyen alakult át alkalmi vásárhellyé. Az útszélen való vásárcsapást legalizálták: 1892-ben a városi tanács elhatározta, hogy rendszeresíti {696.} a hortobágyi vásárt, kijelölte végleges helyét a megszokott, akkor már hagyományos helyén, a kilenclyukú híd mellett, a csárdától délre elterülő részen. A helymeghatározás azért volt fontos, mert a hídvámszedés továbbra is fennmaradt, s aki a másik oldalról jött, annak hídvámot kellett fizetnie. Ugyanakkor az új vásárhely hivatalos használatbavételének ünnepélyesebbé tételére azt is elhatározták, hogy a nyitást összekapcsolják a Gazdasági Egyesület 25 éves jubileumával, az Egyesület által a hídi vásáron rendezendő állatbemutatóval. A hídi vásárok időpontját illetően 1893-ban született döntés (Dankó 1974d). A belügyminiszter úgy rendelkezett, hogy az egyik hídi vásár minden év augusztus 20-án tartandó meg. A másik vásárt pedig (ekkor, a hídi vásár virágkorában, évi két vásár volt) a szeptember 14-ét megelőző hét szerdáján tartották. Eredetileg tehát naptárilag két közeli vásárról volt szó, nyári vásárról – és kezdetben csak állatvásárról. Később aztán az egyik vásárt tavaszra tették, de az állatvásár jelleg továbbra is megmaradt. Az idevonatkozó rendelkezéseket azonban nemigen tartották be, a hídi vásároknak kezdettől fogva volt bizonyos, a pásztorélettel összefüggő kirakodóvásár része is (kulacs, kolomp, csengő, juhászkampó, pásztorkalap, szűr, bicska, buksza, bogrács, vaskanál, szíjgyártómunkák, nyereg, tarisznya stb. árusítása; Béres 1976). A századvég egyszerre volt a hídi vásárok virágkora és hanyatlásuk kezdete is. Az állatforgalom mindinkább a vasúton bonyolódott le; bekapcsolódva számos kisebb vásár, az uradalmak és még inkább a helyi, sokszor a hetivásárok, vásárok kizárásával folyó állatkereskedelem, a felvásárlás. Ugyanakkor, a forgalom fellendítése érdekében, sorozatosan egy sereg helység, nagyközség kapott vásárszabadalmat, amelyek végül is nem a vásárok fellendüléséhez, hanem a forgalom rendkívüli méretű megosztásához, következésképpen a vásárok hanyatlásához vezettek általánosan; így a hídi vásár esetében is. A második világháború előtt a hídi vásár már elvesztette jelentőségét. Az a vélemény alakult ki róla, hogy nem is érdemes megtartani. Pedig ekkor figyeltek fel rá, és vált a pusztával együtt idegenforgalmi érdekességgé. A második világháború után jó ideig nem is tartották meg, és amikor a hatvanas években a hivatalos, inkább idegenforgalmi, mint kereskedelmi szervek felélesztették és egy napra (augusztus 20.) összpontosították, eredeti állatvásár jellegét mind a gazdálkodási, mind a kereskedelmi struktúra megváltozásából következően is elvesztette. Kirakodóvásár lett, sőt ezen belül is ún. folklórvásár, amelyen népművészek, népi iparművészek, a népművészet mestereinek készítményeit árulták, illetve árulják.

A hídi vásárokról szólva három tényezőre kell felhívni a figyelmet. Az egyik az, hogy kialakulásukban nagy szerepük volt az ún. helyhez nem kötött, mozgó, útszéli, kút melléki stb. vásáralkalmaknak. Ezek a vásárformák rokonok voltak az ún. zugvásárokkal, amelyeket különböző helyeken, sokszor a legális vásárhelyek, vásárterek, vásárállások közelében, de a vásár kerítésén, árkán, kapuján kívül, megbeszélt helyeken tartottak. A zugvásároknak két fajtája alakult ki. Az egyik csoportra csak azért került sor, hogy az eladók, különösen sok jószág esetében, ne fizessenek vámot, helypénzt; ne kelljen az állatokat a messzi vásárterekre hajtani. A másik csoportot az is jellemzi, hogy kevésbé voltak nyílt vásárok; a vásároktól távolabbi helyeken, elrejtőzve jöttek össze, és rajtuk nem minden esetben „igaz jószág”, azaz törvényes tulajdonú állat cserélt gazdát. Az efféle zugvásárokon nem kértek visát, paksust, de nem is adtak, mert a legtöbb esetben nem is volt. Az ilyen zugvásárok közelében mindig található volt egy-egy megbízható kovács, aki rögvest átbilyogozta a jószágot. Ettől eltekintve nem kell azt gondolnunk, hogy a zugvásárok ezen csoportjában kizárólag lopott állatokat adtak-vettek. Sokféleképpen, másként is kerülhetett ide állat, olyan, amelyiknek a tulajdonjogi körülményei hosszabb magyarázatra, utánajárásra szorultak volna. Ilyenek voltak például a befogott állatok, a kártyacsatákon stb. nyert állatok.

A másik figyelmet érdemlő tényező az újvásár, első vásár megünneplésének, emlékezetessé tételének hagyománya. 1892-ben, amikor a hídi vásárt törvényesítették, az első vásárt állatkiállítással, a Gazdasági Egyesület fennállásának 25 éves évfordulójára tervezett ünnepségekkel kötötték össze. Ebben az időben igen sok helység kapott vásártartási jogot, az első vásárt mindenütt különféle versenyekkel, a helypénz mérséklésével vagy erre az alkalomra való elengedésével, népünnepélyekkel (karómászó, zsákbajáró, célbadobó játékok, lekvároslepény-evő versenyek, lóversenyek, csergetés-verseny stb.) tették emlékezetessé. Az első vásár hagyományaihoz hasonló ünnepségeket tartottak a vásár időpontjának változása esetén is, az első, új dátumon megrendezett vásáron. A század végén, a sok új vásárszabadalom kiadásával párhuzamosan, már csak az új vásárokkal való egyeztetés következtében is, több régi vásár időpontja megváltozott. Az új vásáridőpontokkor rendezett vásári ünnepségeknek is az volt a céljuk, hogy felhívják a figyelmet a vásártartási időpontra, hogy a vásárt propagálják. A harmadik figyelemreméltó tényező az volt, hogy a hídi vásár már legalizálásakor sem volt ún. hagyományos vásár. A hamarosan megépülő hortobágyi vasút erőteljesen bekapcsolódott az állatszállításba, és szinte kezdetektől fogva feleslegessé tette a hajcsárokat.

{697.} CSENGER

Csenger „félezerével vásáráról” Molnár József írt értékes, adatgazdag tanulmányt (1983). Csenger az egyik legérdekesebb fejlődésű mezővárosunk. A 11. században, a szatmári várispánsághoz tartozó várjobbágyok telepítették, a Szamos fontos átkelőhelyénél, a Szatmárba vivő út mellett. Központi fekvése, jó közlekedése nagy fejlődési lehetőséget biztosított számára. Mezővárosi fejlődésének elismerése, egyben további haladásának alapja az 1388-ban, Zsigmondtól kapott vásárszabadalom volt. A vásárjogot évi 15 vásár tartására Csenger földesura, Csaholyi Sebestyén szerezte, majd leszármazói örökölték. A csengeri vásárjog érdekessége az, hogy a vásár egészen 1834-ig megmaradt a birtokosok közvetlen kezelésében, és csak ekkor adták bérbe. Előzőleg a vásárjövedelem a Csaholyi család leszármazása révén már oly mértékben osztódott, hogy negyedévenkénti szétosztása szinte lehetetlenné vált: mindig vitákat, sőt pereket eredményezett. 1834-ben, a vásárjog bérbeadása előtt, a vásárjövedelmet 48 részre osztották. A különböző leszármazott családok a rokonsági foknak és a birtok-, illetve családnagyságnak megfelelően más és más mértékben részesedtek belőle. A vásárjövedelem elosztását az 1848-ig fennállott nemesi szék végezte. A később havonként rendszeresen megtartott vásárok adtak Csengernek olyan tekintélyt, hogy a 15–16. században közigazgatási és egyházi központtá válhatott, annak ellenére, hogy a település lélekszáma alig magasabb valamivel a környező falvakénál.

A csengeri vásárok kezdettől fogva mint híres szarvasmarhavásárok voltak ismeretesek. A Szamosköz Csenger környékén lévő apró falvaiból mind a földesurak, mind pedig a jobbágyok a csengeri vásárra hajtották jószágaikat eladásra. A felhajtott jószágoknak csak igen kis hányadát vették meg a csengeriek, többségét az idejött kupecek, felvásárlók, kereskedők szerezték meg. A 18. századra már kialakult Csengerben is egy vékony kupecréteg, akik az összevásárolt szarvasmarhákat vagy más állatokat a szatmári, nagykárolyi vagy debreceni vásárokra hajtották és ott értékesítették. Így a csengeri vásároknak egy meghatározott kis körzetben összegyűjtő és továbbító szerepük volt. A vásárokra érkező kupecek, kereskedők nagy élénkséget vittek a városkába. A vásárok tartama alatt nagy forgalmat bonyolítottak le a piacteret körülvevő apró boltok is.

A középkorban a vásárokat a Szamos partján tartották, de a vásárteret a Szamos rendszeresen rongálta, hordta. Ezért aztán a vásár beköltözött a település belsejébe, a piactérre. Ez nem volt tér, hanem a városka kiszélesedett utcája. Nagyjából a Szamossal párhuzamosan, észak-déli irányban húzódott. Az a körülmény, hogy a vásár a 18–19. század fordulóján beköltözött a piactérre, a város belsejébe, nagyban elősegítette az ún. „kisvárosi üzletnegyed” kialakulását. Különösen a múlt század második felétől állt bolt bolt hátán a térré szélesülő utcában, illetve utcakereszteződésben. A boltok a vásárok alkalmával nagy forgalmat bonyolítottak le, mert a vásárokra állatokat felhajtó környékbeli parasztok ekkor és itt vásároltak. Ennek a kisvárosi üzletnegyednek köszönhető Csenger mindmáig városiasnak ható magja, élénk forgalma, viszonylag sok üzlete, jóllehet lakosainak száma még ma sem éri el a hatezret.

Az állatvásárt, minthogy a település belseje szűknek mutatkozott befogadására, 1832-ben kihelyezték az ugarföldekre. A következő évben a kirakodóvásárt is kiköltöztették a mezőre. A piactéren ezután csak fát, nádat, gyümölcsöt és edényt lehetett árusítani. 1835-ben a régi, évi 13 vásárt átmenetileg hatra csökkentették, és egyidejűleg hetivásár engedélyezését kérték, keddre. Egyúttal azt is, hogy a pénteki napokon kezdődő vásárok is kedden kezdődhessenek. Ezt azért kérték, mert a pénteki vásár nem alkalmas a környékbeli zsidóság számára: nem tudnak időben hazamenni, Csengerben éri őket a sábesz. Azt viszont a vásár érdeke megkívánja, hogy ne csak a környékbeli zsidók látogassák, hanem a távolabb lakók is.

Egyébként a csengeri vásárok havi vásárokként szilárdultak meg.. A városkában december kivételével minden hónap harmadik péntekjén – ünnep esetén előző pénteken és a karácsony előtti pénteken – tartottak országos állat- és kirakodóvásárt. A hetivásár is péntekre szorult, mégpedig úgy, hogy tekintet nélkül a hetivásárokon megjelenő zsidókra, csak a péntekre eső keresztyén ünnep miatt tartották meg csütörtökön. Ez a pénteki vásárberendezkedés azt eredményezte, hogy a csengeri zsidóknál széleskörűen kialakult egy sajátos vásári vendéglátás. A csengeri vásárokon megjelenő, távolabb lakó zsidók délelőtt elvégezték vásári dolgaikat, s amennyiben csillagfeljövetelig hazaértek, akkor délben elindultak hazafelé. Ha azonban ez nem volt lehetséges, akkor Csengerben maradtak és a péntek estét, valamint a szombatot valamelyik zsidó családnál töltötték. Sok esetben rokon zsidó családokhoz szálltak. Ennek a sábeszi vendéglátásnak egész rendszere alakult ki, és az árucsere-kapcsolatokon túl sokféle hatást váltott ki. Például családi, rokonsági kapcsolatokat is teremtett.

{698.} A csengeri vásár jelentősége abban állt, hogy egy kis települést az árucsere, a vásár tett hangsúlyossá, formált várossá (mezővárossá). Jellemzője még az is, hogy vásárszervezete a feudális vonásokat – a település kisnemesi mivolta következtében – igen sokáig megőrizte. Ez leginkább a vásárvám elosztásában, a vásárbírói szervezet működtetésében nyilatkozott meg. Valamint abban, hogy Csengerben a vásár és a hetivásár meglehetősen összemosódott; a maga teljességében ez a kétféle árucsere-alkalom a település fejletlensége, alacsony lélekszáma következtében nem vált szét. A csengeri vásárok szorosan beletartoztak a tiszántúli vásárok sorába. Közvetlen kapcsolataik voltak a környező nagyobb városok, köztük a távolabb eső Debrecen vásáraival is. Nem hagyhatjuk említetlenül azt a körülményt sem, hogy Csenger vásárai ugyanúgy főleg állat-, méghozzá szarvasmarhavásárok voltak, mint a hortobágyi hídi vásárok. Sem Csengerben, sem közvetlen környékén számottevő ipar nem alakult ki. A csengeri vásárok, hetivásárok iparcikkek dolgában inkább a szatmári, nagykárolyi, bátori mesterek vásárai voltak. Az iparcikkek zömét azonban a csengeriek nem a vásárokon szerezték be, hanem a piacteret körülfogó számtalan boltocskában (Dankó 1975a).

MISKOLC

Miskolc hazánk egyik legnagyobb városa. Nagyszerű fekvése (két táj és fontos főútvonalak találkozásánál, völgybejáratnál), kiváló földrajzi adottságai miatt a település a legrégebbi idők óta fontos árucserehely. Miskolcon a középkortól fogva voltak mindennapos piacok, hetivásárok és nagyvásárok is. De ezekről az árucsere-alkalmakról, bármily jelentősek voltak is a település és távoli környéke számára, meglehetősen kevesgt tudunk. A város középkori kiváltságlevelei a vásárok ügyét rendezték ugyan, de az első, kimondottan vásárral foglalkozó privilégium elég késői, csak 1696-ból ismeretes. Ekkor a városnak már ősidők óta két vására volt, az áldozónapi, azaz áldozócsütörtöki és a Szent Lukács-napi (október 18.). 1696-ban ehhez a két vásárhoz kapott a város két újabb vásárt, éspedig a Szent Julianna- (február 16.) és a Sámuel-napit (augusztus 26.). Hosszú időn át aztán ez a négy vásár járta Miskolcon. Mind a négy többnapos sokadalom volt. A középkori miskolci piacokról, vásárokról Marjalaki Kiss Lajos (1957), részint pedig Komáromy József (1963) tájékoztattak bennünket, főleg régészeti és topográfiai kutatások alapján. Tőlük tudjuk, hogy a miskolci piac, vásár a 15. század előtt a mai Széchenyi utcának a városi és megyei tanács irányába kiszélesülő, apró térré bővülő részén volt. A 15. századtól a piac és a vásár a keleti utcarészbe tevődött át, az utca déli oldala volt az ún. Derék piac. A későbbiek folyamán, lassú fejlődéssel, a piac és a vásár kiszorult az utcából, és a miskolci piacok és vásárok differenciálódása révén a város központjából kijjebb, különböző, de a főutcával (amit itt is Piac utcának neveztek) összeköttetésben álló helyekre, utcarészekre szorult. A vásártér ún. utcás elhelyezése, a település egészében elfoglalt helye, az egész városra gyakorolt települési hatása azon túl, hogy bizonyos fokig magyar sajátosság, jól mutatja a vásár, a piac intézményének Miskolc életében betöltött rendkívül fontos szerepét.

Itt emlékezünk meg arról, hogy e fontos, nemcsak Miskolc számára jelentős vásárokról érdemleges leírásunk alig van. Szendrei János (1886–1911) igen szűkszavú volt, csak a tárgyához feltétlenül szükséges adatokat írta le. Mint legrészletesebb, jó leírást, Božena Nemcová leveleit kell megemlítenünk, aki legfogékonyabb éveiben töltött Miskolcon felejthetetlen napokat (Domán–Komáromy 1963).

1901-ben a város a meglévő és nagyon látogatott négy vásár mellé egy ötödiket is kapott (a Szent Eusebius-napi, röviden téli vásárt, december 15.). Az alkalmatlan időben tartott áldozócsütörtöki vásárt pedig 1838-ban áthelyezték Orbán napjára. Ezek a vásárok, a népes naponkénti piacok és nemkülönben a nagyon forgalmas hetivásárok, amelyek közül a szerdait egyenesen baromvásárként kezelték, Miskolcot erőteljesen bekapcsolták a Kassa–Eperjes–Krakkó, illetve a Gyöngyösön át Pestre, Sátoraljaújhelyen át Ungvárra, Munkácsra és Lembergbe (Lvov) tartó kereskedelembe. Több környező vásárhely és Miskolc között szoros árukapcsolat alakult ki: Rimaszombat, Rozsnyó, Eger, Gyöngyös, Tiszafüred, Mezőcsát, Tokaj, Sárospatak, Sátoraljaújhely s mindenekelőtt Pest és Buda vásárai jelentős mértékben igazodtak egymáshoz és szolgálták egymás érdekeit. Miskolc az árucsere révén is végpontja volt egy, a múlt század derekán erőteljesebben meginduló, de már régóta tartó migrációnak, amely a Sajó-völgy és a hozzákapcsolódó völgyek (Balog, Rima völgye) településeinek nemcsak áruit, hanem gyakran lakóit is ide közvetítette. Miskolc jelentős mértékben Gömör piaca volt. Első jelentős állomása a gömöri vándorárusoknak, kereskedőknek ugyanúgy, mint a távolsági kereskedelembe bekapcsolódni vágyó gömöri állattartó gazdáknak, parasztkupeceknek. De Miskolc volt az első jelentősebb, a menetet megosztó állomása a szepességi {699.} vásznas-gyolcsos árusoknak is. Ezzel a migrációval Miskolcra állandóan eljutottak szlovákok, lengyelek, németek és Zemplén felől rutének. A miskolci vásár az egyik legjelentősebb, interetnikus kapcsolatokat kialakítani és ápolni tudó társadalmi intézmény volt.

GYÖNGYÖS

Gyöngyös, Miskolchoz hasonlóan, igen jó földrajzi helyzete (Mátraalja, két különböző táj találkozása, fontos út mellett való fekvés, útkereszteződés) következtében korán nagy forgalmú kereskedővárossá fejlődött (Dankó 1974a). Kézművesei, kereskedői nemcsak a gyöngyösi árucsere-alkalmakon voltak jelen, hanem messze környék, elsősorban azonban a vonzáskörzet vásárain, piacain is (Pásztó, Balassagyarmat, Jászberény, Jászárokszállás, Vác, Tiszafüred, Eger). Mendöl Tibor Gyöngyöst az északi három nagy vásárváros egyikének tartotta és főleg a kereskedelmét hangsúlyozta (Mendöl 1963: 393). Szerinte Gyöngyös, mint piaci árugyűjtő hely, a környék termékeit, főleg gyümölcsöt és bort vásárolt össze és szállított a főváros, illetve más vidékek, ritkán a külföld felé is. Jelentősnek minősítette áruanyag-szétosztó szerepét a kiskereskedelemben, a kisiparban. A város négy vására ősi, régtől fogva kialakult vásáridő. Gyöngyös középkori kiváltságai, amelyeket elsőként Mátyás király foglalt össze, a török időkön át szinte napjainkig érvényben voltak. Egy érdekes, egyéni vásárnap is kialakult a 17–18. század folyamán: a március 25-ét megelőző hétfőn önálló tenyészállatvásárokat tartottak. A gyöngyösi vásárok szinte mindmáig tartó rendjét különben 1715-ben III. Károly szabta meg, az elődök vásárprivilégiumait megerősítő új vásárszabadalmában. Eszerint a februári vagy gyertyaszentelői vásár (február 2-3.) téli vásárnak számított. Fő árucikkei a búza, rozs, liszt, bor, szalonna, zsír, húsáruk, például kolbász, különböző aszalványok, lekvár, hízott, közeli levágásra való sertések, valamint választási malacok, nevelésre szánt borjak, csibék, illetőleg a környékbeli és a távolabbi faeszközkészítő falvak lakosai által az ősszel és a tél folyamán készített különböző mezőgazdasági eszközök voltak. A téli vásáron sok volt a vad, a vadhús, amit a mátrai vadászok, erdőt járó emberek árusítottak. A májusi vagy Orbáni vásár (május 25-26.), illetőleg tavaszi vásár volt a legforgalmasabb. Ezen jelent meg a legtöbb, távoli vidékről származó kereskedő. Fő árucikkek voltak a bőr, a szarvasmarha, a ló, a juh, régebben a szamár és az öszvér is. Ekkor volt a legnagyobb a gyapjúvásár. A lóvásárt különösen fontossá tette a közelgő hordás és nyomtatás. Magánosok és az uradalmak, nagyobb gazdaságok ekkor szerezték be a nyári-őszi munkákhoz szükséges lovak zömét. Természetesen ezen a vásáron is lényeges volt a borforgalom. Ekkor kelt el a legtöbb, legalább egyszer már letisztított újbor. Tekintve, hogy a májusi vásár volt a legjelentősebb állatvásár, ekkor volt a legnagyobb a köteles-, szíjgyártó-, kocsigyártómesterek forgalma is.

Az augusztusi vagy Bertalani vásár (augusztus 24–25.) eredetét tekintve patrocíniummal (Szent Bertalan templomával és annak búcsújával) állt kapcsolatban. E vásár idejére általában túl voltak már a betakarításon, a termények egy részét el is adták, a vásározóknak tehát volt pénzük az őszi, téli szükségletek beszerzésére. Ekkor volt a legnagyobb a ruha-, csizma-, cipővásár. Az ősszel házasulandók számára itt szerezték be a stafírung még hiányzó részeit (pl. bútort is). Ekkor kelt el a legtöbb cserépedény, nagyrészt gyöngyösi és pásztói készítmény, üvegportéka, de vasedény is – tekintettel a befőzésekre, az eltört, elhasználódott edények pótlására. Ez volt a hordók, kádak, szüreti felszerelések vására is. Az augusztusi állatvásár szintén nagy forgalmú volt. Főleg az igás állatokat keresték: szántó, hordó ökröket, már betört csikókat, jó erőben lévő, fiatal lovakat. Ez volt egyben az állatselejtező vásár is. A kiöregedett, a nyári munkákban esetleg megrokkant, legyengült állatokat vágóba adták el. Ezen a vásáron érződött leginkább az a törekvés, hogy a télnek csak jó minőségű, egészséges, erős állatokkal s megfelelő mennyiségű és minőségű takarmánnyal szabad nekiindulni. A novemberi vagy Erzsébet-napi vásárt sokszor megzavarta a korai hideg, sőt olykor-olykor a hó is. De azért sok bor elkelt rajtuk. Azt tartották, hogy azok adják el az Erzsébet-napi vásáron a borukat, akiknek gyorsan pénz kell, mert kifogytak belőle, vagy valami rendkívüli esemény, betegség, haláleset, nem várt kiházasítás elvitte. De aztán azok veszik, akik olcsóbb, alig kezelt, éretlen borral is beérik. Különben a gabona-, szekér-, kocsi-, hintó-, szita-, cserép-, kő-, vasedény-, kosár-, teknő- és lábbelivásár ekkor volt a legjelentősebb. A szűcsáruknak is nagy keletjük volt, bár ilyenkor a mesterek igen kitartották áraikat. Jobban járt, aki nem ezen, hanem valamelyik másik vásáron vette meg a ködmönét, bekecsét, subáját, kucsmáját, kesztyűjét.

A gyöngyösi vásárnapok meghatározásához hozzátartozott, hogy ha a vásárnap nem vasárnapra esett, akkor a vásárt a megelőző vasárnapon és hétfőn kellett megtartani. Az a tény, hogy Gyöngyös vásárait {700.} vasárnap tartották, kezdték, arra mutat, hogy a vásárok eredetileg búcsúvásárok lehettek. Az orbáni vásár állatvásárából (május 25.) és a hetivásárokból alakult ki Gyöngyös egyik legnagyobb jelentőségű vásárfajtája, a havi állatvásár. Minden hó első péntekén tartották, s általában igen nagy volt a forgalom és nagyon megmutatkozott a felvásárlás, az áru gyors továbbítása Budapest felé.

A gyöngyösi vásárok a településszerkezetre is hatással voltak. A piac-, vásártér eleinte a térré kiszélesedő főútvonalnak a városon keresztülmenő szakasza, a Hatvani úton a Szent Bertalan-templom előtti része volt. A forgalom növekedésével a város szélén lévő térségre költözött a terménypiac, -vásár és eleinte az állatvásár is. Ez volt a Búzapiac. Aztán az állatvásár innen is továbbállt. A főutca piacot-vásárt tartó részét Piactérnek is nevezték. Ezeknek a tereknek a környékét foglalták el a különböző nagy boltok, vendéglők; kialakult az a bizonyos „kisvárosi üzletnegyed”. Amikor aztán végül a piac is kivonult a főutcáról, ezek a boltok, vendéglátó-létesítmények ott maradtak, és ma is tanúskodnak az egykori Gyöngyös nagy vásárairól, fejlett kereskedelméről.

A gyöngyösi vásárokkal kapcsolatosan térünk ki az ócskapiacra, bár az ócskavásár, ócskás sor, zsibvásár stb. nem itt alakult ki a legszebben, a legnagyobbra. Az ócskapiac megszerveződése jellemző, hiszen ilyen jellegű ócskaárusítás megvalósítása csak nagyobb, jelentősebb városokban lehetséges: urbanizációs jelenség. A gyöngyösi hetivásároknak mindig volt ócskasora, ócskás sora. Ma is van, de mostanság már különváltak egymástól és az ócskapiac, a zsibpiac ma is él, sőt virágzik, a pénteki hetivásárokkor, a vásár többi részétől elkülönülve. Az ócskapiacot a Gyöngyös-patak partján messze elhúzódva, a zsinagóga szomszédságában találjuk.

A gyöngyösi vásárok fontos láncszemei voltak a keletről nyugatra tartó évszázados marhakereskedelemnek. Az erdélyi Mezőségről elindított marha, míg Désen, Bánffyhunyadon, Margitán át, vagy Nagybánya, esetleg Tasnád–Nagykároly felé haladva Debrecenbe vagy Miskolcra ért, hogy onnan aztán Gyöngyösön is átvonuljon, sok kézen ment keresztül. Nemcsak az állatforgalomban, hanem más áruféleségekkel kapcsolatban is többirányú interetnikus kapcsolatok létesültek.

MEZŐTÚR

Mezőtúr volt a messze földön híres túri vásárok színhelye. Nemcsak a Tiszántúl, hanem az egész ország legjelentősebb vásárai közé tartoztak. Túr a Berettyó partján, fontos átkelőhelynél, nagyjából a Tiszántúl, tehát egy nagy kiterjedésű, egységes földrajzi táj, egyben termelési egység közepén, ősi tiszai átkelőhelyek (Szolnok, Csongrád, Varsány, Ug) közelében települt. Az egykor Külső-Szolnok megyébe kebelezett település a 13. században még falu volt, de a 14. század végén már mezővárosként szerepelt. Amikor 1411-ben Zsigmond több más helységgel együtt Brankovics György szerb fejedelemnek adta, már vámszedési joga és vására is volt. Óriási határa miatt „kis Debrecennek” is emlegették. Valóban sok hasonlóság van a két város története, gazdálkodása és árucseréje között. Túr, hasonlóan Debrecenhez, a Hunyadiak alatt élte első virágkorát. Hunyadi János és fia, Mátyás, különféle kiváltságokkal látták el, köztük vásárszabadalmakkal is. 1466-ból maradt ránk legrégebbi vásárszabadalma. A későbbiek során ezt erősítették meg, írták át és módosították. A megerősítések közül legfontosabb az 1724. évi (Bodoki Fodor Z.–Bodoki Fodor Zs. 1978: 9–10, 21, 46–47, 78–79, 128), mert ez vetette meg az újkori, okmányokkal és feljegyzésekkel már jól nyomon követhető túri vásárok alapját.

A túri vásárok a török hódoltság alatt sem szüneteltek, sőt, bizonyos értelemben virágkorukat élték. Sok török, balkáni kereskedő fordult meg itt, és rajtuk keresztül Túr bekapcsolódott a külkereskedelembe. Természetesen a hódoltság éveiben megtartott túri fásárok sem voltak kockázat nélküliek. Gyakori volt a „vásárütés”. Sepsi Laczkó Máté írta krónikájában, hogy amikor 1585-ben „a magyarok a thúri sokadalomra ütnek, sok nyereséget hoznak: Báthori István, Russel Claudius tokaji kapitány, egri Borbély András, kassai had: sárgák, vörösek” (Sepsi Laczkó 1858: 23). A vásárokat mégis megtartották, mert erre késztették a várost a termelési viszonyok, árucsere-hagyományok. Ki kell emelnünk a virágzó állattartást, a jó hozamú földművelést és nem utolsósorban a már ekkor erős kézművességet.

Mezőtúron korán alakultak céhek. A mesterek elsősorban a helyi vásárokra dolgoztak, de ellátogattak a környező kisebb vásárokra, sőt távolabb is, Debrecenbe, Kecskemétre, Jászberénybe. A túri céhek a környező kisebb településeken filiálékat szerveztek, a filiális mesterek a túri vásárokban majdnem a helyi mesterekkel egyenlő jogokkal rendelkeztek. A kedvezmények a túri céhekhez és a céheken keresztül a túri {701.} vásárokhoz kötötték őket. A hódoltság kora különösen elősegítette egy szerény kereskedőréteg kialakulását, amely aztán fokozatosan növekedett mind számát, mind súlyát tekintve. Túr esetében azonban a hivatásos kereskedőknél mindig jelentősebbek voltak a parasztkereskedők, különösen a kupecek. Mind a kézművesek, mind a kereskedők a vásárból éltek. Vörös István, Mezőtúr céheinek krónikása írta, hogy „a szabad adásvevés (legalábbis szabadabb!) színtere az országos vásár, a sokadalom volt. A helybéli céhek iparkodtak elsőséget biztosítani maguknak az idegenekkel és a kontárokkal szemben. Az első árulóhelyeket maguknak tartották fenn. Utánok, vagy mellettök a filiálisok árulhattak és csak ezek után jöhettek a vidékiek a már előre kijelölt sorrendben” (Vörös 1911: 66). De úgy látszik, hogy még így is kifizetődő volt a túri vásárokon megjelenniük és árusítaniuk, mert a nagyszámú helybeli mesternél mindig több vidéki, idegen iparos pakolt ki és árusított. A túri vásárok, bár állatforgalmuk (szarvasmarha, juh) sem volt lebecsülendő, főleg iparcikkvásárok voltak. Ezt fejezi ki Vörös István már idézett munkája is, amelyben a túri céhtörvények elemzésével, a törvényeknek a vásárokra vonatkozó részeinek kiemelésével voltaképpen a túri vásárok történetét írta meg.

Mezőtúrnak négy országos vására volt. A vásárnapok január, május, augusztus és november elsejére estek és kétnaposak voltak. Mégpedig úgy, hogyha ezek a vásárnapok hétköznapok voltak, akkor az előtte való vasárnap kezdődtek az állatvásárral és hétfőn folytatódtak a kirakodóval. Erre a beosztásra vonatkozóan ismét Vörös Istvánt idézzük: „Nyári időben 6, télen 7 órakor csináltak sátort, az árusítást 10-12 órakor kezdték meg. Mikor vasárnap is volt jószágvásár, csak vasárnap délután készíthették a sátort és hétfőn a reggeli harangozáskor kezdődött a vásár. Aki a kitűzött óra előtt árulni mert, bírságot fizetett” (Vörös 1911: 66). Tehát a túri vásárokat szinte kizárólag a kirakodóvásárokkal azonosítja. A vasárnaponként tartott állat- és részben terményvásárokról nem is emlékezett meg. A mezőtúri mesterek között legtöbb volt a csizmadia, szűcs, szabó, kocsigyártó, szíjgyártó, tímár, korsós, tálas, egyszóval fazekas, asztalos, lakatos, kovács, szappanos, takács, kerékgyártó, bodnár, köteles, szitás, fésűs, kalapos, esztergályos, késes. Kölcsönösségi alapon árultak a túrkevei, kisújszállási, karcagi, törökszentmiklósi, cibakházi, békési, szarvasi, gyomai, dévaványai, szeghalmi, füzesgyarmati és gyulai vásárokon, hetivásárokon. A mesterek mintegy negyede távolabbi vásárokra is eljárt: Kecskemétre, Jászberénybe, Debrecenbe, Hódmezővásárhelyre, Aradra, Nagyváradra, Szentesre és Szegedre.

Társadalmilag vizsgálva a túri vásárok fejlődését, a mezővárosi polgárság gazdasági és politikai törekvéseinek valóra váltását kell bennük látnunk. Túr korai mezővárosaink egyik legnagyobbika, ahol viszonylag erős és nagy létszámú parasztpolgárság alakult ki. A város birtoklástörténete is nagyban elősegítette a polgári fejlődést. A török időkben bizonyos védelmet élvező khász-város, majd Rákóczi-birtok. A II. Rákóczi Ferenc-féle szabadságharc leverése után egy része jó ideig kamarális birtok, más részein a Kállay és a Paluska család osztozott, a kuruc város sok bajára, megpróbáltatására. Mezőtúr – Nagytúr – parasztpolgársága már 1514-ben, a Dózsa-féle parasztháborúban is jelentős tényező. Jellemző, hogy a II. Rákóczi Ferenc-féle szabadságharcnak is éppen a túri vásárral kapcsolatosan jelentkeztek utórezgései. Nemcsak Polgár Mihály lázítási ügyére kell gondolnunk, hanem arra a vásárokon is végzett szervező-, előkészítő munkára, amely Túron Törő Pál (a család a 17. században tőzsérségen meggazdagodott) vezetésével állt ellen az idegen elnyomásnak. Köztudott, hogy a Péró-féle „kis-kuruc mozgalom” (1735) úgy kezdődött, hogy a lázadók a szomszédos Békésszentandrásról kiindulva, a túri vásárra igyekvő szarvasi polgároknak és mesterembereknek útját állták. Kifosztották őket, és az így szerzett pénzzel, anyaggal, felszereléssel kezdték meg rövid ideig tartó felkelésüket (Bodoki Fodor Z.-Bodoki Fodor Zs. 1978: 30-53).

A túri vásár a közlekedés átalakulásával, a vasút kiépülésével, a kézművességet mindinkább visszavető gyáripar, nagyüzemi ipari árutermelés következtében a századfordulóra hanyatlani kezdett. Az ekkortájt keletkezett népies műdal okosan tapintott rá a túri vásárok lényegére:

– vagyis arra, hogy a túri vásárok jellegzetessége a sátrakban árusító kirakodóvásár (beleértve a lacikonyhákat, korcsmákat), iparcikkvásár volt. A túri sátrak ponyva-, gyékényalkalmatosságok voltak, nem épültek fából, vasból, kőből, mint például Debrecenben, ahol a hosszan tartó vásárok miatt érdemes volt állandóbb jellegű vásári építményeket, sátrakat emelni. A túri vásár hanyatlásának idején e vászon-, gyékénysátrak is elmaradtak, jelezve, hogy csökken a vásár jelentősége. Még a vásári ponyvaárusok se sátorból árusítottak. Kivéve a helyi céget, a sok-sok ponyvát, hírverset kiadó túri Braun János-, Gyikó {702.} Károly-, majd Dolesch Géza-féle nyomdát, amely sátorból árult – továbbárusítás céljára, nagyban is (Pogány 1978: 291–292, 341). A túri vásárokon mindig sok volt a koldus, ezek egy része ún. énekes koldus. Énekmondók, históriások is gyakran felkeresték, ponyvaárusok szintén. A koldusok, énekes koldusok, históriások, vásári énekesek csak kis részben voltak túriak. Zömük a környező nagy vásárhelyekről származott (főleg Hódmezővásárhelyről, Makóról, Szentesről, Kecskemétről).

A vásárokon tapasztalt nagy érdeklődés, kereslet vehette rá a túri nyomdászokat, különösen Gyikó Károlyt, hogy egy neves helyi ponyvaszerző pár, Nagy Károly és Csató Ignác állandó foglalkoztatásával számos ponyvatörténet kiadója és terjesztője legyen. A Gyikó-cégen kívül más nyomdák nem árultak a túri vásáron, csak könyvárusok, ponyvások, viszonteladók. A könyvárusok legkeresettebb áruja a kalendárium volt. Leginkább a Bucsánszky-féle budapesti ponyva- és kalendáriumkiadó termékeit árusították, de sok debreceni kiadvány is eljutott rajtuk keresztül a túri vásárra. A túri vásáron is árultak Bibliát, zsoltároskönyvet, imádságoskönyveket, de egyiknek se volt olyan keletje, mint a Szikszay György írta, nagyon elterjedt Keresztyén tanításoknak. A könyvárusok a kalendáriumot általában nem magában árulták, hanem kópertás levélparírral, zsebbéli kis notesszel, képeslappal, irkával, irkára ragasztható, ragasztós hátú címkékkel, hegyvédő ceruzával és még sok minden mással együtt. Különösen márciustól kezdődően, amikor már a kalendáriumok igen lejárták magukat, és az elmúlt idővel arányosan az értékük is csökkent. De csökkent még más okok miatt is. A kalendáriumokat és minden más olvasmányt főleg télen olvasgatták az emberek, amikor ráértek. Márciusban vagy még később már azért sem vettek kalendáriumot, mert mikor olvasták volna? Beköszöntött a tavasz a maga ezer munkájával, törődésével. Nem jutott idő az olvasásra. Aztán még egy szempont. Az év elmúlt három hónapja tanúskodhatott arról, hogy jó-e, igaz-e, megbízható-e a kalendárium időjóslása vagy sem. Ha nem volt az, akkor bizony azt a kalendáriumot ezért sem vásárolták. Nagyon is kellett a mindenféle melléklet, hogy mégis megvegyék.

A túri vásár leginkább a debreceni és a hódmezővásárhelyi vásárokkal állítható párhuzamba. Nemcsak magának az árucserének a város életében betöltött szerepe, hanem a települések sok hasonlóságot mutató gazdasági, társadalmi, kulturális és politikai fejlődése következtében is. Mindhárom tisztántúli vásár a saját, nagy kiterjedésű vonzáskörzetén messze túl hatással volt az árucserére és az árucseréhez kapcsolódó kulturális jelenségekre. Ennek köszönhették méltán nagy hírüket.