AZ ASZTALOS SZERKESZTÉSŰ „LÁDA”

AZ ASZTALOSSÁG MAGYARORSZÁGON A 14–15. SZÁZADBAN

A királyi családnak az efféle, ez idő tájt még ritka megoldással kivitelezett bútorai származhattak természetesen külföldről is vagy az udvar által idegenből behívott mestertől. A 14. századból azonban van már adat az asztalosipar magyarországi meghonosodásra is. Körmöcbányáról 1371-ből, Nagyszombatról pedig 1394-ből ismeretes ilyen említés egy-egy ott működött asztalosra, az utóbbi „Tyscher” esetében láda készítése kapcsán is (Radocsay 1967: 19, 132–133). Ezek az adatok igen koraiak, hiszen Bécsből is csak 1380-ból való az első ismert feljegyzés „Tischer”, azaz asztalosmesterre, míg 1340–1369 között csakis ládakészítőről – „Schreiner”, tehát ácsolt ládáknak a készítője – szólnak az iratok (Windisch-Graetz 1982: 115).

A városokban létesülő asztalosműhelyekből kikerülő újszerű áru minden bizonnyal igen hamar utat talált a vidéki nemesi családokhoz is. Ezt példázza az 1393-ban a pozsonyi káptalan előtt tárgyalt ügy is, mely szerint ahhoz a kelengyéhez, amit a csallóközi Uszoron lakó Benedek fia János szolgáltatott vissza az elhunyt felesége, Pókatelki Magdolna családjának, egy nagy ácsolt láda mellett egy ládika (ladula) is tartozott (Mályusz 1951–1958: I. 336; vö. K. Csilléry 1982a: 266).

Az, hogy ezek után a 15. századra az asztalosság már meggyökeresedett Magyarországon, sokoldalúan adatolható. Miként várható, Buda városának a 15. század első negyedében lefektetett jogkönyvében is szó van az asztalosokról. Az új iparág országosan elterjedt voltának jelzésére pedig idézhető, hogy egyrészt Pozsonyban 1416-ban ugyancsak dolgozott már asztalos, másrészt Kolozsvár 1453-ban összeállított adójegyzékében három asztalost sorolnak fel, sőt a kolozsmonostori apátság adózói közt 1457-ben szintén akad két asztalos. Az egyiküket „Gregorius Asthalgyartho”-nak mondja az összeírás. Az asztalgyártó elnevezés ekkoriban az új iparággal terjedhetett országosan, amint azt például a leleszi (volt Zemplén m.) konvent levéltárának 1464. évi és a veszprémi káptalanbelinek pedig egy 1478-ban kelt oklevele érzékeltetheti. De a későbbiekben egyeduralkodóvá váló asztalos elnevezés szintén használatos volt; erre is találni már 1454-ből a leleszi konvent levéltárából példát (Szamota–Zolnai 1902–1906: 37–38; Szűcs J. 1955: 63, 118–119; Vadászi 1987a: 59–60, 1987b: 284–285).

A 15. századból ismertek arra vonatkozóan is a legkorábbi említések, hogy megkezdődött az asztalosság beilleszkedése a céhrendszer kereteibe. Kassán 1459-ben már létezett a képírók, kerékgyártók, esztergályosok és asztalosok egyesült céhe, Pesten pedig 1482-ben az a céh, amelyben az asztalosok ácsokkal és kőfaragókkal társultak (lásd pl. Szűcs J. 1955: 118–119; Radocsay 1967: 58).

{502.} Azt, hogy mindennek nyomán a városokban az asztalosság kínálta termékek immár természetes tartozékaivá váltak a lakásoknak, szemléletesen bizonyítják a 15. századi szárnyasoltárok ábrázolásai; ezek ugyanis, amennyiben polgári környezetben jelenítik meg a szent eseményt, túlnyomórészt asztalosbútorokkal berendezett lakóhelyiségeket mutatnak (lásd pl. K. Csilléry 1982a: 160. kép; Vadászi 1987a: 21., 23. tábla). A magyarországi asztalosok mesterségbeli tudásáról viszont az eredetiben fennmaradt tárgyi emlékek, az egyházi és világi rendeltetésű, polgári vagy nemesi házban állt bútorok tanúskodnak (lásd pl. Szabolcsi 1954: 6–7. kép, 15–17; Kovalovszki 1980: II–IV. és 5–14., 17., 20., 24–29., 54–56. kép, 6–13, 20; Windisch-Graetz 1982: 259., 315–317. kép, 129–130, 138).

ASZTALOSÁRU (ASZTAL, LÁDA, TÉKA) A FALVAKBAN, 16–17. SZÁZAD

Minket azonban most természetesen legfőként az érdekel, hogy mikor is jelenhetett meg az asztalosáru a paraszti otthonokban. A parasztházbeli használatnak – mai ismereteink szerint – első egyértelmű bizonyítékai a 16. század elejéről valók. Mégis igazat kell adnunk Szabó Istvánnak, aki annak az alapján, hogy a 15. századból falusi asztalgyártókra is talált adatokat, feltételezte, tanult mesteremberek kezéből származó asztal vagy esetleg más bútordarab is eljuthatott már ekkor a parasztházakba (Szabó I. 1969: 222).

Meglehet, hogy már az 1513-ban a Somogy megyei Dencsen (valószínűleg a mai Szőkedencs) említett ládikák között is volt olyan példány, amit még az előző században szereztek be a fazekasfalu lakói valamely asztalostól. Ezeket egy hatalmaskodás során törték fel – ácsolt ládákkal egyetemben – a fazekasságból élő jobbágyoknak, Sebestyén Kelemennek, Babos Jánosnak és a többieknek a portáján (Radvánszky–Závodszky 1909: 533).

Lényegében ugyanezt kell mondani arról a három asztalról, amelyet egy 1515-ben felvett leltár szerint a Fertő tó mellett lakó Jankó István birtokolt. A szóban forgó asztalok aligha lehettek szokványosak, minthogy az összeírók egyedül ezeket tartották fontosnak kiemelni a tehetős jobbágy lakásának bútorzatából, míg a többi beleértődött a sommás összefoglalásba, miszerint „házieszköze elég van” (Szabó I. 1969: 222). Ezek az asztalok minden valószínűség szerint asztalosmester keze munkái voltak, és tekintetbe véve a paraszti viszonylatban kiemelkedően nagy számukat, igen elképzelhető, hogy akadt köztük korábbi, másfél évtizednél régebbi, azaz még a 15. századból való.

Jankó István jobbágy asztalai jelentőségének a megítélésénél figyelembe kell idézni azt a tényt, hogy az önálló iparágat kifejlesztő asztalgyártók vagy asztalosok, miként azt a Közép-Európa keleti felében elterjedő nemzeti és latin nyelvű elnevezésük sugallja, kezdetben eleve asztaloknak a gyártására specializálódtak (K. Csilléry 1972: 41; Windisch-Graetz 1982: 116). A már nem csupán használat céljából, de kifejezett reprezentációs igénnyel megépített szobai asztal ugyanis új berendezési tárgy e korszakban; ez váltotta fel a középkor korábbi századaiban általános bakos – bakokból és rájuk fektetett deszkalapokból álló – asztalt, azt az alkalmi bútort, amelyet csakis az étkezések idejére volt szokás felállítani. A művesen kiképzett, deszkalábakon nyugvó, kötéssel egybeszerkesztett, új típusú asztaloknak a legkorábbi példái Olaszországból mutathatók ki, így Giottónak az assisi Szent Ferenc-templomban, 1297–1300 közt festett azon freskóján, amely a celanoi lovagnak a saját otthonában történt {503.} halálát jeleníti meg. Az átvett alapformából alakították ki azután, a 14–15. században, az Alpokon túli asztalosok a gótikus asztalok ismert változatait, amelyek az asztalosmestereknek köszönhetően nagyrészt elterjedtek Magyarországon is (lásd pl. Windisch-Graetz 1982: 288–294., 311–315. kép; Vadászi 1987a: 67–68., 79. kép, 21. tábla).

Jankó István asztalai tehát tipikus presztízstárgyaknak mondhatók, ám az aligha lehet véletlen, hogy egy gazdag falusi jobbágy a korabeli divatos városi bútorok kínálatából éppen asztalokkal fejezi ki a tehetősségét. A parasztházban ugyanis az állandó asztal, a kora középkortól fennálló lakásrendhez igazodva, az ünnepi cselekményeknek fenntartott és leginkább megtisztelt szegletben kapott helyet, ahová a megbecsült vendégeket is ültették (vö. K. Csilléry 1982a: 250–251, 272–273). Más kérdés, hogy miként helyezhettek el Jankó Istvánéknál ennyi asztalt, hiszen ebben a korban Magyarországon az jellemezte a parasztházakat, hogy egyetlen fűtött, tehát reprezentatív asztallal felszerelhető helyiségük volt. Jelenkori ismereteinkből visszakövetkeztetve az látszik a legvalószínűbbnek – és ezt a leltárbeli kiemelés sem zárja ki –, hogy a szobabelin kívüli két másik példányt, mely lehetett esetleg akár régebbi, illetve öröklött is, szétszedett állapotban tárolták, és csak nagyobb vendéglátások ünnepi alkalmaira vették elő.

Három asztal egyetlen jobbágyportán – minden valószínűség szerint 1515-ben is kivételesen ritka lehetett. Ám a szentsarokban egyetlen, asztalos készítette asztal előnyös helyzetű vidékek más gazdag jobbágycsaládjainál szintén előfordulhatott. Tény, hogy a 15. századi–16. század eleji magyarországi táblaképekről és az eredetiben fennmaradt 15-16. századi példányokról ismert gótikus jellegű asztalformák rendre megtalálhatók a parasztság körében a későbbiekben használatosak között, így különösen az erdélyi magyaroknál, néhol a Tiszántúlon és elszórtan egyebütt is, mint például a Tolna megyei Faddon (lásd pl. Domanovszky 1981 b: II. 84, 86). Hozzá kell azonban tenni, hogy természetesen maga a szélesebb körű elterjedés, sok körülménytől gátolva, még igen hosszan elhúzódott.

Az asztalos készítette kelengyeládákat illetően a dencsi fazekas jobbágyok ládikáira vonatkozó, 1513. évi feljegyzésen kívül ugyancsak a századokon át továbbörökített tárgyforma az, amely a legmeggyőzőbben tanúskodik a parasztság által való befogadás kezdeti időszakáról. Erre lehet következtetni például a ládák gótikus szabású talapzata alapján, amelyhez többek közt a Sárközben, nemkülönben a Székelyföldön még a múlt században is ragaszkodtak a készítők és készíttetők (lásd pl. K. Csilléry 1972: IV. kép; Domanovszky 1981b: II. 54, 60, 62).

Szemben a két előbbi bútorfélével, a falitékákra vonatkozóan mindeddig nem került még elő dokumentum arra nézve, hogy a 15–16. századi jobbágyházakba is bekerült volna ilyen, asztalos készítésű bútordarab. Mégis minden jel arra mutat, hogy ezt a tárgyat – melynek eredetileg az asztalszöglet, a szentsarok adott helyet (K. Csilléry 1982a: 260) – szintén már az előbbiekkel egy időben kezdték el egyes módos jobbágycsaládok is beszerezni. Különösen a székelyföldi, 18-19. századi példányokon megőrződött gótikus jegyek – főként a keskeny, magas ajtó – utalnak erre, miként Cs. Sebestyén Károly, a tékákról írva, már felhívta erre a figyelmet (Cs. Sebestyén 1930: 41–46; vö. Kovalovszki 1980: IV., 24., 29. kép).

A jobbágyok azonban korántsem vettek át minden, az asztalosmesterek kialakította új bútortípust. Nem fogadták be például a ruhásszekrényt. Pedig Közép-Európában ez is egyike azoknak az újszerű és praktikus bútordaraboknak, amelyeket a 15. században az asztalosok a lakások berendezéséhez kínáltak. Münchenben már 1427-ben ott szerepel – az asztallal és a ládával egyetemben – a céhbe való felvételhez {504.} készítendő mesterremekek közt. 1504-ben Bécsben is beiktatták a ruhásszekrényt a remekek közé (Windisch-Graetz 1982: 115–116). Magyarországon, legalábbis a polgárságnál, szintén befogadásra talált, miként azt a jánosréti, 1476 körül festett Szent Miklós-főoltár egyik táblája mutatja, mely egy kereskedő házában lejátszódó jelenetet szemléltet (vö. Vadászi 1987a: 23. tábla).

Ami a parasztházakba bekerült bútoroknak a díszítését illeti, ezt a menyasszonyi láda esetében, a tárgynak a férjhezmenetellel kapcsolatos reprezentációs szerepét figyelembe véve, mindenképpen fel kell tételeznünk. Olyan korabeli vagy közel egykorú adatunk azonban, amely a 15–16. századi jobbágyháztartások kelengyeládái ilyen díszének a mibenlétéről tájékoztathatna, Magyarországról egyelőre nincsen, sőt mind ez ideig máshonnan is csak nagyon kevés idevágó anyagot tárt fel a kutatás.

Igen valószínűnek látszik mindenesetre, hogy nálunk a módos jobbágycsaládok számára is elérhető asztalosáru már a kezdeti időkben is a fenyőfából készültek közül került ki; márpedig a felhasznált nyersanyag általában meghatározta a díszítést is. A faanyag kérdéséhez emlékeztetni kell a sokszor említett tényre, miszerint a korábbi technológiák szerint dolgozó, hasított deszkákat alkalmazó bútorfaragók, köztük az ácsolt ládákat előállító háziiparosok, keményfát választottak alapanyagnak, ugyanis ez a megfelelő mind a nyers, illetve félnyers állapotban való felhasogatáshoz, mind pedig a fejszével, kétnyelű késsel, hornyolóval való megmunkáláshoz. A kiszárított faanyag alkalmazásán alapuló asztalosmódszerekhez viszont kiválóan alkalmas a puhafa, különösen a könnyen megmunkálható, gyalulható lucfenyő. Igaz, Európa számottevő területei az asztalosság térnyerése után is megmaradtak a keményfánál, így Olaszországban túlnyomórészt diófából, Európa nyugati és északi részén pedig tölgyből dolgoztak. Az Alpok vidékén viszont átálltak a nagy mennyiségben rendelkezésre álló, jó minőségű fenyőfélék alkalmazására. A 15. században már a fenyő itt a bútorok legfontosabb nyersanyaga, ami azután, hihetőleg márcsak az olcsósága következtében is, mindazoknak a területeknek az asztalosainál, ahová elért a délnémet kulturális befolyás, jórészt szintén általánosult. Hozzá kell azonban tenni, hogy a gazdag városi polgároknak, illetve a várak és udvarházak lakóinak a számára készült bútoroknál különféle nemesfa – dió, jávor, kőris – furnérokkal borították a bútortestet. A domború és áttört faragásokat is szükségképp az ehhez alkalmasabb keményfából kellett készíteni (vö. Windisch-Graetz 1982: 80, 118).

FESTETT BÚTOROK, DÍSZÍTMÉNYEK

Az ismert emlékanyagból ítélve, korán kibontakozhatott a gyakorlat, hogy a fenyőt színes festéssel tegyék tetszetősebbé. Ezt példázza a Hervartó (volt Sáros m.) római katolikus templomából származó és a 15. század utolsó negyedében készült szentségtartó faliszekrényke is. Márpedig ez a tárgy a jelen összefoglalás témája szempontjából ugyancsak fontos, minthogy a koszorúpárkányától eltekintve, formailag a későbbi népi tékákkal azonos. Ennek a szekrénytestnek a felső szakaszát egyszerű, ismétlődő minta borítja, világos- és sötétvörös meg zöld színben, sablon segítségével festve. Tárgyunk ünnepélyességét – Jézus felfestett névjelén túl – a koszorúpárkány adja; ez hársfából faragott, szőnyegszerű virágmintával, és az előbbieknek megfelelően színezett (Kovalovszki 1980: IV. kép).

Mindamellett nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy maga a bútorfestés nem ekkor, tehát a fenyő bútoripari felhasználásával kezdődött (lásd pl. K. Csilléry 1985a: 174–175). Már a bútorhasználat általánossá válásának kezdeti szakaszán, az i. e. 2. {505.} évezredben is ezzel az eljárással, olcsó festett mintázással próbálták megidézni a mesteremberek a kevésbé tehetős egyiptomi családok részére készített bútordarabokon az előkelők berendezési tárgyainak látványát, a különféle drága anyagok felhasználásával létrehozott berakások változatos csillogását.

A festett bútorok későbbi történeti alakulása azonban, különösen, ami a középkor korábbi századait illeti, jórészt kiderítetlen. Csak a 12–13. századtól maradtak fenn ilyen emlékek, az elsők azonban mind templomi vagy kolostori használatból: egyházi öltözetek tárolására használt, figurális és ornamentális festésű láda és szekrény, illetve tisztségviselői szék, közöttük olyan is, amelyen a színezés csupán a faragott ornamentikát kíséri és emeli ki (a korai emlékanyagot lásd pl. Windisch-Graetz 1982: 1. és 111. tábla, 65–66., 96. kép). Ezekre a példányokra tehát fenntartással lehet csupán hivatkozni, hozzátéve, hogy lakásbeli színes festésű bútor – illetve ilyeneknek az említése – a középkorból csak a 14. századtól kezdődően ismeretes. A festéssel díszített bútorok alkalmazásában, úgy tűnik, Olaszország járt az élen; innen már a 14. századból maradtak fenn festett, figurális, növényi és egyéb díszű kelengyés ládák (lásd pl. Windisch-Graetz 1982: 105–106. l., 193., 197. kép).

A lakásbeli bútorok festéssel való díszítése fokozatosan elterjedt az Alpokon túl, a német nyelvterületen is. Mindazonáltal a Bajorországban felkutatott 16–17. századi céhes tilalmak azt is érzékeltetik, hogy mekkora ellenállást kellett az ilyen munkára vállalkozó asztalosmestereknek leküzdeniök. Hiszen az 1554-ben hozott müncheni határozat egyenesen azt követelte, hogy „minden fát a maga mivoltában kell hagyni”. De még egy század múlva, 1660-ban is olyan tilalmat csatoltak a tölzi asztalosok a céhszabályzatukhoz függelékként, miszerint a ládák, szekrények, ágyak és egyebek nem kaphatnak ólomfehér alapozást. Ezt azzal indokolták, hogy ily módon a „rovarrágott, korhadt és silány” fát is feldolgozzák, és érzékenyen becsapják a vevőket (Gebhard 1937: 19–21).

Minthogy a tölzi asztalosok – hasonlóan a komáromi „ládás” mesterekhez –, a 16. századtól kimutathatóan, vásárokon értékesített tömegáru előállítására specializálódtak, valószínűnek látszik, hogy az 1661-es rendelkezés hátterében a parasztházbeli festett bútorok kibontakozása áll (Gebhard 1937: 8–10, 21–22). Figyelembe kell mindenesetre venni, hogy az olcsó festett bútort ez idő tájt nem csupán a parasztság vásárolta. A legkorábbról megőrződött ilyen bútordaraboknál tehát nehéz meghatározni, melyek is lehettek közöttük azok, amelyek eleve parasztházba kerültek.

Ez utóbbi kérdés természetesen joggal felvethető Magyarországra vonatkoztatva is. Ami azonban a lakásbeli bútorok festéssel való díszítésének gyakorlatát illeti, itt más probléma is felmerül. Ellentétben ugyanis az Európa más területeiről ismert középkori gyakorlattal, azzal, hogy az ácsolt ládák dísze faragott – esetleg némi színezéssel –, Erdélyből, nevezetesen szász községekből, jeles számban maradtak fenn olyan példányok, amelyeknek nem járulékos eleme a festés, minthogy homloklapjuk egész felületét egyedül a színes, szabad rajzú ornamentika borítja. A legkorábbi festett díszű darabok, mintázatuk stílusjegyeiből ítélve, még esetleg a 14. században, illetve 1400 körül készültek (Szabolcsi 1954: 3. tábla; K. Csilléry 1982a: 164. kép). Az eddig ismert egyetlen datált példánynak az évszáma 1565, ez a szászok lakta Apold községből (volt Nagy-Küküllő m.) maradt fenn (Capesius 1983: 27. l. és 8. rajz). Ám ennek a darabnak a díszítménye már az ácsolt ládák festett ornamentikája legkésőbbi fázisát példázza, azt, amely az ilyen díszítésnek a 16. század végén bekövetkezett elhalását előzte közvetlenül meg (Klusch 1989: 48).

Az erdélyi szász festett ácsolt ládák legrégiesebbnek tűnő, jellegzetes díszei, a szalagminta körgyűrűibe foglalt állatalakok, ugyancsak színes festéssel kivitelezettek. {506.} Márpedig ez a fajta mintázat, a körökbe rajzolt valóságos állatok és meselények, másutt mélyített alapú faragással jelennek meg az ácsolt ládákon, nevezetesen észak-német, 1300 körülre datált példányokon (lásd pl. Windisch-Graetz 1982: 76. kép; Vadászi 1987a: 58. kép), nemkülönben észak-olasz, asztalos készítésű ládaféléken, a 15. század első feléből (lásd pl. Windisch-Graetz 1982: 174. kép).

A hasonló ábrák gyökere közös: ennek a román korban oly igen kedvelt, antik eredetű motívumnak a legfontosabb közvetítői azok a minták voltak, amelyek a bizánci selymeken – majd más országok ezeket követő készítményein – pompáztak. De hol kerülhetett rá az efféle mintázat a bútorokra? Nem lehetetlen, hogy még a Bizánci Birodalomban. Sajnos azonban Bizánc bútorművességéről alig tudunk valamit, az erre vonatkozó anyag feltárása és értékelése eddig még nem történt meg. Faragott elefántcsont lapokkal borított, rozettadíszes ládikáknak azonban számos példánya ismert, köztük olyan is, amelyen a szokásos karikába oroszlánfigurát komponáltak. Témánk szempontjából különös figyelmet érdemel, hogy színesen festett, asztalostechnikával kivitelezett faládika is megőrződött a Bizánci Birodalom területéről, még a 6. századból: a tetején és az oldalán kör alakú médaillonok, bennük képmások, így a fedelén Krisztusé (Winkelmann–Gomolka-Fuchs 1987: 47. kép).

A magyar láda szó eredetének az ismerete mégis arra int, hogy elődeinkhez az asztalosmesterség nyugat felől, német közvetítéssel érkezett, és alighanem ezzel együtt a fenyőfának nyersanyagként alkalmazása, sőt egyben annak festéssel való megszépítése is.

Kérdés tehát, valóban fenntartható-e az a korábban felmerült és oly magától értetődőnek látszó feltevés, miszerint az ácsolt ládák festett dísze a konkurensként fellépő asztalosok kínálatának a hatására jött volna létre (K. Csilléry 1972: 24; Capesius 1983: 27). Mindenesetre, ha ez valóban így történhetett, úgy a magyarországi lakásokban már a 14. század folyamán meg kellett honosodniuk a festett asztalosbútoroknak.

Ami a 14–16. századi erdélyi szász ácsolt ládák szabad vonalvezetésű, színes mintázatát illeti, ez kétségtelenül hivatásos kézműveseknek, vagyis templomokban müködő festőknek a kezére vall (K. Csilléry 1972: 24; Vadászi 1987a: 69, 1987b: 289). Nem csupán a díszítmények jellege árulkodik erről, de a fehér krétaalapozás is – erre egyébként az asztalosműhelyekből kikerülő bútoroknál már nincsen példa. Ma azonban még azt sem tudjuk, hogy vajon Magyarország-szerte elterjedt-e a maga idején az ácsolt ládák szabad rajzú, tarka festésének a divatja. Avagy elszigetelt, helyi kezdeményezésnek kell-e tekintenünk – esetleg közvetlenül bizánci példák nyomán –, egyedül Nagyszeben környéki szász falvakra korlátozódva. Meggondolkoztató ezzel kapcsolatban az a tény, hogy míg a felépítésük tekintetében az erdélyi középkori ácsolt ládáknak ott vannak a pontos megfelelői a későbbi népi emlékanyagban – a 19. századi baranyai és somogyi példányok megjelenésükben mintha kisebbre méretezett testvéreik lennének –, a pusztán színes festéssel kivitelezett díszítményeiket illetően viszont a kései ácsolt ládáknál ehhez hasonlítható párhuzam nem mutatható ki.

A több színnel festett középkori szász ácsolt ládák oly jellemző figurális díszítményegyüttesének az asztalosok készítette magyarországi bútorokon sem találni megfelelőit – hozzátéve, hogy nincs ilyen a szász asztalosmunkákon sem. Másként van ez a középkori szász ácsolt ládák egy másik, elterjedt díszítménytípusának, a gótikus jellegű indás mintáknak az esetében (vö. pl. K. Csilléry 1972: I. tábla; Vadászi 1987a: 80. kép). Roswith Capesius tekintélyes számú emlékanyagnak az áttekintése alapján úgy látta, hogy ez a díszítésmód némileg későbbi tárgyakon tűnik fel, mint a figurális díszítmények (Capesius 1983: 29). Mindenképpen különös figyelmet érdemel, hogy az {507.} efféle indás dísz az egykori Magyarország területén előállított későbbi, 18-19. századi népi bútorokon is fellelhető. Nagy ritkán akár a bútordarab egyedüli ékítményeként is szerepelhet, így egy Hosszúpályiban (Hajdú-Bihar m.) előkerült 18. századi tékán, sőt még később, egy 1839-es datálást viselő példányon is, mely Zetelakáról (Udvarhely m.) való (K. Csilléry 1972: XII. és XV. tábla). Általában azonban az indadísz együtt jelenik meg a későbbiekben uralomra jutott virágkompozíciókkal. Mindazonáltal – miként az a régről továbböröklődött, divatjukat veszített motívumoknál lenni szokott – ilyenkor a kanyargós, néha már virágot is hordozó indák leginkább a díszített felület két szélén találhatók, mintegy a peremekre szorítva (K. Csilléry 1972: 25. l., IV., VI. és IX. tábla). Joggal hihető tehát, hogy ilyenféle indák díszíthették nálunk a korai időkben az asztalosok által a paraszti vevőkör számára készített festett díszbútort: kelengyeládát és szentsarokbeli tékát. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a középkori ácsolt szász ládákon megfigyelhető, illetve a Magyarország-szerte terjedő asztalosság által alkalmazott indadísz közt ennek ellenére sem kell közvetlen kapcsolatot feltételezni, lévén a lobogó leveles indadísz a korstílusnak széltében megjelenített díszítőeleme (vö. pl. K. Csilléry 1972: 12. rajz).

Szemben az indadísszel, arra, hogy az ácsolt ládára országosan jellemző geometrikus ornamentika is átruházódott volna az asztalosműhelyekben előállított festett díszű árura, a magyarországi emlékanyagból semmi biztos nyom nincsen. Holott a szomszédos Ausztriában, pontosabban Linz környékén a parasztság számára dolgozó asztalosság – a 16. századtól kimutathatóan – egy jellegzetes, geometrizáló, festett, népies díszítőstílust alakított ki, mely azután igen szívósan, egészen a 18. századig továbbélt. Igaz, itt – bár faragással kivitelezve – az úri házak gótikus ládáin is megtalálhatók a különféle mértanias rozetták (Lipp 1986: 29–54., 252., 262–263. l., 22–24., 26., 33–44., 47–53., 57–58., 60–69., 72–73., 397., 419., 422–423. kép).

Mindez arra figyelmeztet, hogy a piacra dolgozó asztalosságnak a kezén – akárcsak az ácsolt ládák készítőinél – a vevőkör által elfogadottak megcsontosodásával, korán létrejöhettek a kisebb területre érvényes díszítésbeli jellegzetességek. Habár Magyarországról ezt tanúsító korai adatunk egyelőre nincsen, annyi kétségtelen, hogy legalábbis a „magyar módra való” ládát a 16. században már megkülönböztették nálunk. Ugyanis 1562-ben, Ormányi Józsa sümegi kapitány halála után a hagyatékban öt „Magjar modra walo” ládát írtak össze, miközben leltárba vettek egy fekete „olaz modra walo” ládát is (Országos Levéltár E 185. Archivum familiae Nádasdy 55. cs. 29. t.).

Ma még nem tudjuk, hogy létezhetett-e vajon valamiféle egyezés a 16. századi sümegi „magyar” ládák és a Dubrovnikban az 1450-es évek során előállított „magyar ládácskák” („cistellas ungareschas”; Han 1966: 198) díszítésmódja, netán a formájuk között. A déli szomszédság felől nézve azonban kétségkívül szembeötlőbbek lehettek a magyar jellegzetességek, amint azt tanulságosan bizonyítják az olyan adatok, mint az ugyancsak Dubrovnikban, 1443-ban egy festő- és faragómestertől megrendelt „magyar faágy” („unum lectum ligneum hongarescum”), nemkülönben az egyik dubrovniki nemesi ház 1524. évi leltárában említett „magyar módra készült velencei faágy” („un letto di legno veneziano all ungarescha”; Han 1966: 197, 200).

Visszatérve a magyarországi bútorok festett mintázattal való felékesítésének kérdéséhez, ki kell emelni, hogy nem ismeretes, hogy nálunk ezt a díszítőeljárást valaha is tilalmazták volna – olyanféleképp tehát, mint amilyen tiltásokra az előzőkben a 16–17. századból, dél-német területről történt hivatkozás. Epp az ellenkezőjéről tanúskodik egy, igaz, 17. századi adalék, nevezetesen arról, hogy ekkortájt – legalábbis Erdélyben – az asztalosoknak ezt a gyakorlatát mintegy a mesterség természetes {508.} velejárójának tekintették. A kolozsvári asztalosok 1618 és 1653 között keletkezett céhszabályzata ugyanis egyrészt megtiltotta számukra a tábla- és falképfestést meg a címerírást, azzal, hogy az „nem őket illeti”, másrészt azonban hozzátette: „de az magok szokása szerént fára, deszkára virágokkal cifrázzanak, a mint az asztalosok szoktak” (lásd pl. K. Csilléry 1971a: 64; Tombor 1968: 12).

Ha pedig a 15–16. században a sümegi várkapitánynak a javai közt ott voltak a „magyar módra való” ládák, és Dubrovnikban és Velencében a -polgárság és a nemesség nem csupán számon tartotta, de követésre méltónak is ítélte a „magyar módra” készített bútort, még inkább ilyenek, azaz a helyi ízlésnek és lehetőségeknek megfelelően megalkotottak lehettek azok az asztalosbútorok, melyek utat találtak a magyarországi parasztházakba. Hogy azután a kereslet fokozódásának nyomán, mikor alakulhatott itt ki az elsősorban a kevésbé tehetős rétegeknek az ellátására szakosodó, az ő kívánalmaikat szem előtt tartó és az áruját főként vásárokon kínáló asztalosság, az ma még pontosabban nem határozható meg. Mindenesetre a „vásári láda” általam ismert legrégebbi említése meglehetősen korai, 1607-ből datált. Tatay István baktai (Szabolcs m.) nemesembernek a hagyatékában szerepel, ekként: „egy vásári ládában kékes párna haj, valami fejér fonal” (Radvánszky 1879–1896: II. 127). Az, hogy a hosszasan felsorolt családi értékeket követően, legutolsó tételnek hagyták, aligha véletlen; a javainak jellegéből és mennyiségéből következtethetően tehetős birtokosnak a házánál nem sokra becsülhették a vásáron beszerzett holmit. Ám a jobbágyokra vonatkozó feljegyzésekben efféle utalásra nem lehet számítani, nem csupán e források szűkszavú volta miatt, hanem mert a falusi lakosság házacskáiban éppen a ,,vásári” kelengyeládák lehettek a magától értetődőek, így külön említést nem érdemlők.

Mindaz az igen csekély számú korai, még a 17. századból származó magyarországi emlék, ami a mai megítélés szerint vásári asztalosárunak mondható, maga arról tanúskodik, hogy az egyes vidékek mestereinek gyakorlatában jelentősek voltak az eltérések. Nem csupán az ismeretek cserélődésének a lehetőségei lehettek mérsékeltek, de számolnunk kell esetleges hatósági beavatkozásokkal is. Erre figyelmeztet a Segesvárt 1689-ben hozott – hiányosan fennmaradt – határozat, illetve annak némileg későbbi kiterjesztése. Ezekben korlátozni kívánták a vásárra szánt kisebb méretű ládákon – körülbelül egyméteres nagyságig – és részben a szerényebb ágyakon alkalmazni szokott festett díszítést.

1689-ben azt írták elő, hogy ezekhez a ládákhoz silány minőségű zöld festéket kell felhasználni, kevert színeket nem szabad. A díszítés pedig egyszerű „pater noster” minta legyen, zöld és kék színben (Capesius 1983: 19).

Ezt a mintát akkor, amikor a 18. század elején a „szükségtelen és ártalmas” festések elleni megszorításokat már kiterjesztették a „szász nemzet” egészére, a hengerrel felhordott tulipánokkal azonosítja a határozatot. Ez alkalommal, ellenezve, hogy „mindenféle munkát” a „legjobb, legszebb” színekkel, „legpompásabban” fessenek ki, azt is kimondták, hogy a már említett méretű ládáknak a fedelét nem szabad bemázolni, sem évszámmal ellátni. A csavart léccel való díszítést megengedték ugyan, de nem kerülhetett közéje rózsa. Jogában állt viszont a mestereknek „lombdíszt” alkalmazni. A „rosszabb” ágyakra is csak egyszerű, tulipános „pater noster” mintát engedélyeztek. Az aprólékos előírás még az alapszínre is kiterjedt, ehhez barnát, fehéret és kéket volt szabad felhasználni, egyébként semmi „idegen drága” szín nem lehetett közöttük „lazurozáshoz vagy efféléhez” (Capesius 1983: 21, 64).

Ezek a megkötések minket márcsak azért is közelebbről érdekelhetnek, mivel a 18. század elejéről származó szabályzatban szó van a magyar vásárokról is, mint ahová {509.} a szász mesterek ilyen áruval jártak. Mindazonáltal nem ismert, hogy mennyire volt lehetséges érvényt is szerezni a kinyilvánított korlátozásoknak – sablonnal, hengerrel festett díszű erdélyi szász bútordarab nem is került még mind ez ideig elő (Capesius 1983: 38) – alighanem egyhamar meghaladta őket az idő.

Szemben a tilalmakkal, melyeket a kiváltságosak és tehetősek ruhabeli divatváltozásaihoz felzárkózni kívánó köznép „fényűzése” visszaszorítására századokon át, számtalan változatban fogalmaztak meg szerte Európában, a bútorokra vonatkozó ilyenféle tiltások rendkívül ritkák. Ilyen szabályozás maradt fenn például Németországból Braunschweigből, 1653-ból; ebben – ugyancsak azzal az indoklással, hogy a pazarlást óhajtják meggátolni vele – a menyasszonyi ládáknak az alapszínét határozták meg: vöröset engedélyezve a lakosság legelőkelőbb rétegének, a kevésbé tehetőseknek zöldet és egy „szerényebb”, közelebbről meg nem jelölt színt a legalsóbb rétegbe soroltaknak (Deneke 1969: 50).

KOMÁROM

Az egykori Magyarországnak a legjelentősebb ilyen asztalosközpontja Komárom volt. Ez tett szert a legkiterjedtebb hazai piackörzetre, minek megfelelően ennek a központnak a hatása bizonyult a legerőteljesebbnek. Komárom városának asztalosai szintén a legkelendőbb tömegárura szakosodtak: parasztok, illetve kisnemesek számára gyártott kelengyebútorra, legfőként a ládákra. Készítményeik’ térnyerésének kezdetei ahhoz közeli időszakaszra tehetők, mint a németországiaké: a 17. századra. Más figyelemreméltó párhuzam is mutatkozik. Az említett két német asztalosközpontnak a létrejöttében ugyanis jelentős tényezőnek számíthatott, az előnyös nyersanyagbeszerzési lehetőség mellett, a nagyobb mennyiségű áru szállítására módot kínáló vízi út: az Isar és a Majna; innen kapták a Türingiai-erdőbeli produktumok a Flössertruhe ’tutajos láda’ elnevezésüket.

Komárom sajátos „ládás” iparának a kibontakoztatásában is döntő szerepe lehetett az alkalmas földrajzi elhelyezkedésnek, a két fontos vízi útnak, a jó minőségű fenyőfát odaszállító Vágnak és a készárunak a vásárhelyekre való eljuttatását szolgáló Dunának a találkozásánál. Ennek köszönhetően, úgy látszik, korán állandósulhatott a komáromi bútor legfőbb árusítási körzete. A 18. századot illetően ezt nem csupán az a korai adalék jelzi, miszerint 1728-ban Belgrád egyik üzletében egy {510.} komáromi ládát is leltárba vettek, de az a tény is, hogy végig a Dunának az egykori Magyarországhoz tartozó szakaszán, számos helységben őrződtek meg még a 18. századból származó, komáromi műhelyekből kikerült bútordarabok. További 18. századi egyedek, így Kapuvárról ágyak (Győr-Sopron m.; Néprajzi múzeum, Budapest és Liszt Ferenc Múzeum, Sopron), valamint ládák, például Szentgálról (Veszprém m.; lásd pl. K. Csilléry 1972: III. tábla) meg Szeged környékéről (lásd pl. Domanovszky 1981b: II. 52), Tiszanánáról (Heves m.; K. Csilléry 1987b: 2. kép), nemkülönben az a tény, hogy debreceni 18. századi leltárbán is előfordul „komáromi nyoszolya” (Zoltai 1936: 5), érzékeltethetik a komáromi tömegáru behatolásának az irányait és nagy vonásokban egyben az ekkorra elért határait is. Hozzá kell azonban tenni, hogy a szélesebb körű elterjedéshez azoknak a komáromi asztalosoknak a működése is érdemlegesen hozzájárulhatott, akik a 17-18. század folyamán az Alföld és a Dunántúl számos pontján vállalták fel festett, virágdíszes templomi berendezések és mennyezetek kivitelezését (K. Csilléry 1987b: 47–49).

Míg évszámos emlékeknek és a segítségükkel datálható objektumoknak köszönhetően, a 18. századi komáromi termékek alakulástörténete ma már egyre pontosabban rajzolódik ki, a 17. századból csak a közelmúltban sikerült egy kelengyeládát Györgyi Erzsébetnek komáromi készítményként azonosítania. Ezt a kisméretű, csupán 77 cm széles példányt, amelyet már eddig is a 17. századinak tartottunk számon, az Ezredéves Kiállítás néprajzi falujának hercegszántói (Bács-Kiskun m.) házához gyűjtötték; a komáromi áruknak szinte mindvégig legfontosabb, Duna menti piacterületéről való tehát. A készítőhely lokalizálásához meggyőző bizonyítékul szolgálnak ezen láda díszítésének egyezései a 18. század első felében készült komáromi ládákéval. Ugyanakkor természetesen akadnak eltérések is, de ezeket magyarázhatja az idők folyamán bekövetkezett stílusváltozás. A megfelelések közt első helyen érdemel említést a régies virágkompozíció, mely részarányos felépítésben a homloklap egészére kiterjed, továbbá a lényeges díszítőelemek fehérrel történt kontúrozása (vö. K. Csilléry 1972: II. és III. tábla, 59. l.). Elgondolkoztató, hogy a 17. századi ládán megjelenő kompozícióhoz hasonlót a déli Duna mentén több helyi készítésű példányon is láthatunk, még a 19. században is.

A komáromi asztalosmunkák térnyeréséről elsősorban az emlékanyag tájékoztat, mindazonáltal a termelés növekedésére következtethetünk a mesterek számának a gyarapodásából is – 1715-ben 6, 1720-ban 10, 1770-ben 30, 1845 táján 36 volt a számuk (Kecskés 1978: 158) –, még ha arról nincsen is kimutatás, hogy ugyanekkor hányan szakosodtak közülük a „ládás” iparra. Másrészt viszont egyedül a közelmúltbeli visszaemlékezéseknek az alapján van tudomásunk arról, hogy a „tarkázást” asszonyok – családtagok meg mások is – végezték (Kecskés 1978: 160–162; K. Csilléry 1987b: 55–58). Ám azt, hogy hányan lehettek az ezzel a munkával foglalkoztatottak, illetve, hogy mikortól vált szokásossá asszonyoknak a bekapcsolása a munkavégzésbe, nem tudjuk. Mindenesetre a templommennyezetek feliratain, ahol többnyire az alkotómestert is megnevezték és nemegyszer a munkatársait is, női név nem fordul elő (K. Csilléry 1972: 42). Tény viszont, hogy a 19. században, a III. komáromi stílusban faragott díszű ládákon már szinte rendszeres az olyan festett virágozás, mely koránt sincs tekintettel az alatta elhelyezkedő faragott motívumoknak a vonalvezetésére. Márpedig ez nyilván annak a következménye, hogy a festést ekkorra már asszonyok kezére bízták.

Emlékeztetni kell azonban itt arra, hogy máshonnan is ismeretesek adatok, miszerint a virágdíszes árut gyártó asztalosoknak asszonyok segítettek be a bútorok kifestésével, hazánkból például Kalocsa környékéről, Egerből, Karcagról. Tudunk {511.} ilyen gyakorlatról Németországból és Ausztriából is. Felső-Ausztriából már a 18. századból, 1782-ből megőrződött olyan, gazdag figurális festésdíszű ruhásszekrény, amelyet a festőasztalosnak a felesége szignált. Mindamellett a legtöbb ismert bútorfestő asszony ott is a 19. század folyamán alkotott – a munkásságukat tanúsító, legkésőbbi datálású példány 1886-ból származik (Lipp 1986: 95, 140, 183, 219–220, 222, 269, 326, 334).

A komáromi asztaloskészítmények több mint két évszázadot átfogó emlékanyagának alakulástörténete sok tekintetben példaértékű a széles tömegek kiszolgálására szakosodott magyarországi asztalosság egészére. Jellemző már az is, hogy még a 18. {512.} század dereka táján a bútorok stílusváltása ahhoz igazodott, ami a virágos festésű templomi berendezések esetében elfogadásra talált. Ám nem kevésbé tanulságosnak látszik, ahogy a 18. század végén megjelentek a komáromi ládákon az akkor uralkodó korstílusban megfogalmazott motívumok, azoknak a mintalapoknak megfelelően, melyeket az iparostanulókkal másoltattak a részükre az 1777-es Ratio Educationis alapján megindított rajzoktatás keretében (K. Csilléry 1984: 205–207; vö. Szabolcsi 1972: 54–57). Általánosabb érvényű tanulságot hordoz az ezt követő folyamat is: a III. komáromi stílust jellemző, a bevezetésükkor egyértelműen korszerű, faragott motívumoknak a 19. század első felében fokról fokra bekövetkező „elparasztosítása” {513.} – ami mögött a megrendelők igényeinek az érvényesülése sejlik fel, előbb a paraszti társadalomba mindinkább beletagozódó kisnemeseké, majd pedig a jobbágygazdáké (K. Csilléry 1984: 207–208). Ugyancsak jellemző az utolsó nagy, az 1860-as évektől a 20. század elejéig dokumentálható, komáromi IV. stílusnak az a figyelemreméltó vonása, ahogy a felület dekorálásában teljesen visszaszorult az időigényes férfimunka, a faragás, szemben az eluralkodó tarka „tulipánozással”, amit az ipar szempontjából képzetlen, tehát kisebb költséggel járó női munkaerőre lehetett bízni. Csakhogy ekkorra a kedvező gazdasági adottságú vidékeknek, főként a városoknak, mezővárosoknak a lakossága többségében átpártolt már a korabeli műbútoroknak megfelelő, egyszínűre mázolt bútorokra. A megmaradt, a színes virágos bútorok mellett kitartó, főként falusi és emellett jobbára kevésbé tehetős vevőkörnek a megtartásához viszont nyilván elengedhetetlen volt az olcsó áruk kínálata (K. Csilléry 1987b: 56–58).

{514.} Fel kell hívni a figyelmet arra a jelenségre, hogy a komáromi bútorok stílusváltásai nagyjából azokon a főbb fordulópontokon mentek végbe, amelyek egyértelműen rajzolódnak ki az évszámos magyarországi népi bútoroknak a grafikonján. A nevezett töréspontok a 19. század legelején, a század derekán, majd a végénél jelentkeznek, a Néprajzi Múzeum több mint 700 ilyen tárgyának a statisztikai vizsgálata nyomán készült görbéken (104-107. ábra; K. Csilléry 1985b: 183–196). A grafikonok azt is meggyőzően szemléltetik, hogy a legrégibb, az 1760-as évekig terjedő időszakban a népies jellegű datált bútoroknak mind az előállítása, mind pedig a használatuk a városokban és a mezővárosokban volt erőteljesebb. Az idevágó statisztikai görbének a tanúsága szerint a 19. század első felében azután mindinkább falun tört előre az ezeket a bútorokat kibocsátó asztalosság, hogy majd a század derekán már többnyire ez lássa el ilyen áruval az azt igénylőket. Másrészt viszont az is leolvasható a datált {515.} anyag alapján megrajzolt görbéről, hogy az ilyenféle bútoroknak az elutasítása még ezt megelőzően megindult a városi és a mezővárosi polgárok körében.

Komárom népi asztalosságának az esetében mindez azt is jelenti, hogy habár ennek a nagy teljesítményű központnak a hatása működésének egész ideje alatt széles körben felismerhető, a Komárom mutatta példa lényegében akkor nyert döntő, stílusindító szerepet, amikor a gabonakonjunktúra jól érzékelhető hatásaként, a 18. század végétől kezdődően, sorra megindult a komáromiak vásárkörzetének területén a csupán néhány községet ellátó asztalosközpontok létesülése. Falvakban is jelentős, idővel jellemző saját stílust kialakító asztalosközösségek jöttek létre, mint amilyen a Duna Tolna megyei oldalán fekvő Faddé és feljebb, a túlsó parton elterülő német telepes falué, Hartáé. Itt, a Sárköz vidékén szinte egyazon időben léptek színre, mintegy csoportosan, a komáromi ihletésű bútorkészítő központok. Működésük megindulásáról éppen annak az alapján tehető fel, hogy az a 18–19. század fordulójára esett, mivel e kisebb hatósugarú készítőhelyeknek a bútorvirágozási modora egyaránt azt mutatja, hogy hozzá az alapvető ösztönzést a komáromi II. és részben a III. bútorstílus szolgáltatta. Másrészt a kibontakozási szakasznak 1830 táján történő lezárulását ugyancsak az jelzi, hogy az ekkoriban érvényesülő komáromi újítások a legutolsó olyanok, amelyek ezen központok némelyikénél, például Hartánál még követésre találtak (K. Csilléry 1987b: 59–60).

Az ekként kialakult asztaloscentrumok közt akadt olyan, nevezetesen Harta, mely mihelyt erőre kapott, a némileg tágabb körzetben is Komárom helyére igyekezett törni. Hartán – ahol a helyi asztalosiparról 1820-tól tanúskodnak évszámos bútorok – az 1828. évi összeírás ládakészítőnek nevezi az akkor még egyetlen asztalost; ő tehát akárcsak a komáromiak, kelengyebútorra specializálódott (Boross 1982: 41, 103–104). Elnevezésével ellentétben viszont a későbbi, már több asztalosműhelyből kikerült emlékanyag arról tanúskodik, hogy a vásárokon nem annyira a láda, mint inkább az ágy lehetett igazán kelendő cikke a hartaiaknak. Átvéve a díszágyneműhöz való jellegzetes komáromi ágyaknak a kialakításmódját, a hartai készítők, úgy látszik, főként a munkaigényesebb – és bizonnyal jelentősen drágább – „lófejes” ágyakkal arattak sikert. Számos ilyen, a Tolna megyei Sárköz és környéke községeiben fennmaradt, hartai eredetű példány bizonyítja ezt a több mint fél évszázadon át, a datálásokból következtetve az 1830-as és az 1890-es évek közt fennállt piaci kapcsolatot (K. Csilléry 1987a: 408).

EGYÉB DUNÁNTÚLI KÖZPONTOK

A Dunántúl egészét természetesen sohasem uralta egyedül Komárom városának asztalossága. Számos kisebb-nagyobb, népies bútorokból élő asztalosközpont működött itt. Számbavétele azonban még az önálló stílust kialakítottaknak sem történt meg maradéktalanul, sőt úgy tűnik, hogy a megőrződött eredeti objektumoknak az alapján elkülöníthető helyi stílusok többségének az esetében ma még nem tudjuk lokalizálni az előállítás helyét. A készítőhelyeket illetően esetenként lefolytatott, különböző mélységű vizsgálatok pedig ezeknek az asztalosközpontoknak más és más vonásaira világítanak rá, nem utolsósorban ez eltérő kutatási szempontok következtében, valamint a rendelkezésre álló, illetve igénybe vett források és az emlékanyag meglehetősen heterogén volta miatt is. Egységes, az egész országrészt átfogó kép az eddig feltártaknak a segítségével semmiképpen sem rajzolható meg – sőt mindez nagyjából más tájegységekről is elmondható.

{516.} Igen tanulságosak a Domonkos Ottó által kimutatottak, az, hogy Sopronban az 1665 és 1800 közt eltelt másfél évszázad alatt milyen jelentős számban fordultak meg a vándorlási idejüket töltő, külföldről érkező asztaloslegények, illetve hogy miként emelkedett ebben az időszakban folyamatosan a várost ugyanezen célból felkereső magyarországi asztaloslegények száma (Domonkos O. 1974: 5. kép). Ám nem tudni, hogy a vándorlások révén megszerzett ismeretekből mi hasznosulhatott a magyarországi műhelyekben a népies tömegáru készítésének során.

Közvetlenül a legényvándorlásoknak köszönhető átvételre utaló nyomok a népi anyagban alig mutatkoznak. A távolból talán ily módon hozzánk érkezett ráhatás emlékének tulajdonítható a Dunántúl északi felében elterjedt ruhásszekrényeknek trapéz alakú, magasan a szekrénytest fölé emelkedő oromzata (lásd pl. K. Csilléry 1972: XIII. tábla; Lukács 1977: 10. kép; Domanovszky 1981b: II. 68). Az északnémet barokk szekrények oromzatkiképzésének ez a változata 1700 körül alakult ki, Danzig (Gdansk) műbútorasztalosainak a kezén. Majd azután a divatújdonságok módján terjedt tovább. Mire azonban délebbre jutott, már jóformán csak a népi ízlésnek megfelelő szekrényeket képezték ki ekként. Így érte el e sajátos oromzatnak a divatja a 18. század vége felé Csehországot és Ausztriát (Schmidt, L. 1964: 828–831). Mindez érthetővé teszi, miért nem idézhető reá példa a korabeli magyarországi műbútorasztalosok készítette szekrények köréből (vö. Szabolcsi 1972: 131–141., 144–146., 152–153., 155. kép). Amikor tehát a 19. század elején trapéz alakú oromzattal megjelent a ruhásszekrény a dunántúli parasztházakban, az asztalosok nem az úri-polgári mintákat közvetítették. Így ez esetben nem elképzelhetetlen a legényvándorlás nyomán történt átplántálás, különösen mivel ekkoriban még – a datált példányok alapján ítélve, legalábbis az 1830-as évekig – javában készítették az ilyen oromzatú szekrényeket a parasztság számára dolgozó felső- és alsó-ausztriai műhelyek (vö. Schmidt, L. 1964: 8. kép; Lipp 1986: 129–130., 268–269., 273–274., 478–481., 489. kép). Az átszármazás mikéntje mindazonáltal még hitelesítésre vár.

Más kérdés az, ami viszont magának annak a ténynek az ismeretében vetődik fel, hogy a ruhásszekrények a magyarországi falusi lakásberendezésekbe csak ilyen sokára kerültek be, így még a Dunántúlon sem korábban a 18. század végénél – egyebütt pedig még ennél is később. Felmerül tehát, hogy mennyiben adódott lehetőségük érvényesíteni a vásári árut előállító asztalosoknak a tanulóéveik alatt megszerzett és a mesterré váláshoz kötelező vizsgamunkában, a „remek”-ben megtestesített tudást? Pedig, ami a megkövetelt remeket illeti, az arra vonatkozó előírások ugyancsak vontatottan követték a bútordivatban végbement változásokat. Elég legyen itt csupán arra hivatkozni, hogy noha a győri asztalosok céhlevele 1648-ban ruhásszekrényt írt elő mesterremekként, a soproniak számára viszont csupán az 1749-ben kelt privilégium mondta ki ezt hivatalosan, még ha a változtatás indokolása – „mert eddig láda helyett ehhez hasonló szekrény készítése volt szokásban, minthogy az könnyebben értékesíthető” – nem hagy kétséget afelől, hogy a még 1579-ből öröklött céhszabályzat erre vonatkozó kikötésének a betartásától hallgatólagosan már jó ideje eltekintett a céhszervezet (Gürtler 1983: 48–49; vö. Szabolcsi 1982: 179–190).

Az újabb és újabb díszítményeket, presztízsbútorokon bevezetve, miként azt a komáromi III. stílus is példázza, nyilván könnyebben lehetett elfogadtatni, így ezek egyre gazdagíthatták a már kikristályosodott kompozíciókat vagy akár előidézői is lehettek a helyi stílusok átalakulásának. Ám azok a bútorfélék, amelyek elől a közösségek gazdasági vagy egyéb okokból elzárkóztak, az asztalosaik megfelelő tudása ellenére is csak nehezen nyertek befogadást. A mesteremberek pedig a vevőik elvárásaihoz kényszerültek igazodni. Erre nézve igen figyelemre méltók a komáromi {517.} asztalosok 1820-ban lefolytatott pereskedésének adatai. Ennek során ugyanis egy helybeli polgár, miután az asztaloscéh kérte az eltiltását a bútorok árusításától, azzal kívánta ebbeli tevékenységének a jogosságát indokolni, hogy „ezen városi asztalos mesterek többnyire … parasztládákbul, ágyakbul s fogasbul … élnek, márpedig én ilyeneket nem árulok, hanem fölsőországi újmódi szereket”. Az asztalosok viszont azzal érveltek, hogy ők is képesek „tisztességes mobiliákat” előállítani, miként azt a remekmunkáik tanúsíthatják, mint például az „Aufsatz és sublódos kaszni vagy fennálló gardrob almáriom … a sekreter kaszni”. Hozzá kell tenni, hogy a „házi mobiliák” nevezett árusa az „újmódi” bútor terjesztése mellett fel kívánta volna vásárolni a komáromi műhelyek termékeit is, a mesterek azonban elutasították, mondván, hogy „vagynak nagyobb városokban … mobiliai letevő helyek, de csak az asztalos mesterek … felvigyázása s eladása által tartatnak fel” (Eperjessy 1988: 72).

A komáromi mesterek vallomásának ismeretében természetesnek kell vennünk, hogy a 19. század végén azok a zámolyi (Fejér m.) asztalosmesterek, akik egyébként a korstílushoz igazodó, „flóderozott”, azaz erezett szekrényekkel és más bútorfélével vásároztak a környéken, magától értetődően készítettek kelengyeládákat is (Lukács 1977: 5–7).

Ami a tarkán virágozott ládáknak, illetve a hozzájuk hasonlóan festett egyéb bútordaraboknak az oly hosszú időn át tartó kelendőségét illeti, erre nézve rendkívül tanulságosak azok az adatok, amelyek az egykor Zala megyéhez tartozó Muraköz ilyen bútorokat előállító horvát asztalosközpontjaira vonatkoznak; ezek igen korlátozott gazdasági lehetőségekkel rendelkező, jelentős mértékben szegény lakosságú falvakat láttak el. Az itteni sajátos, szíves-tulipános stílus kelengyebútorokról az 1830-as évektől ismert. Ám az ilyen bútorok gyártásának fellendülése csak jó fél évszázad múlva következett be, minden bizonnyal azt követően, amikor tetemes késéssel – akárcsak más, kényszerűen elmaradott vidékeken – itt is általánossá kezdett válni, hogy a korábban jórészt házilag barkácsolt berendezést asztalostól vett bútorral váltsák fel; a nyilvánvaló ideált a saját menyasszonyi ládáik és ágyaik képviselte virágdíszes bútor képezte. Az előállítók többsége négy muraközi községben tömörült. Az 1876. évi iparkamarai jelentés ezekben még csupán néhány asztalost említ – legtöbbjük, tíz mester, Kotorban élt –, majd csak ezt követően emelkedett meghökkentő gyorsasággal a számuk. Az 1900. évi népszámláláskor Alsódomborúban 22, Csáktornyán és Perlakon 26–26, Kotorban 32 asztalost írtak össze. Az 1910-es népszámlálás tanúsága szerint 10 év alatt a számuk tovább nőtt, 28, 34, 33 és 36 mesterre. Az őket éltető kereslet még az első világháborút követően is tartott, és nem csupán a Muraközben, de a továbbra is Zala megyében maradt horvát községekben is. Mivel pedig a Jugoszláviához csatolt készítőközpontokból nehézkes volt az áru idejuttatása, az 1920-as években több asztalos áttelepült a felvevő közösség közelébe, Tótszerdahelyre. Bár a későbbiekben természetesen ezt a vidéket sem kerülte el az ízlés- és bútortípusváltás, még 1930 körül is készült itt tulipános láda. Jellemző, hogy akadt a Tótszerdahelyen működő asztalosmesterek között, aki első ízben 1933-ben készített ruhásszekrényt, míg egy másikuk csak 1946-ban (Kerecsényi 1983: 165–166).

Amennyiben csupán néhány községben talált elfogadásra valamely népi bútorstílus, az a mintakincsbe és kompozíciós sémákba beletanult mestereknek a lehetőségeit erősen korlátozta. Így volt ez a Fertő mentén, ahol az 1820-as évektől ismert és az 1910-es évekig kedvelt maradt, apróvirágos bútort csak az itteni négy falu tekintette sajátjának. A készítésük nyilván nem tudta teljesen lekötni a századfordulón itt működő három asztalos munkaerejét, és ez kényszeríthette kettejüket, hogy eljárogasson {518.} a távolabbi vásárokra, a másféle virágozású bútort használó Rábaközbe, ahol az otthon érvényes árnál olcsóbban vesztegette az arrafelé bizonyára idegenkedéssel fogadott készítményeit (S. Lackovits 1975: 251).

A virágdíszes bútorok, nevezetesen menyasszonyi ládák vásározásával kapcsolatban figyelemre méltó egy alsóőri (volt Vas m.) asztalosdinasztiából származó visszaemlékezés, miszerint a 19. század közepe táján a télen előállított, százra is felmenő, egymástól díszítettségük mértékében eltérő ládát tavasszal szinte hetente szállították Felsőőrbe és Szombathelyre, néha 2-3 kocsival is, egy kocsin mintegy 8 ládával. A kelendő portékát tőlük is, más mesterektől is hamar megvásárolták, s vitték még Sümegre is (Gaál 1966: 370–371).

Népszerűségének teljében a virágokkal festett bútorok készítése a faragóspecialisták – az iskolázott mesterek szemszögéből tekintve kontárok – körében is követőkre talált. Legjobbjaik, nem ritkán más faiparoknak a művelői, a hivatásosakétól mit sem különböző bútorokat hoztak létre. Egy, az 1870-1920-as évek közt munkálkodó faddi (Tolna m.) faragó – negyedszázadon át vízimolnár – szerszámhagyatéka kapcsán vizsgálta a helybeli ilyen készítőknek a szaktudását, működési körét és lehetőségeit Molnár Mária (1965: 329–336). Úgy találta, hogy a szerszámkészlet csak a mennyiségben és némely esetben a minőségben különbözött a helybeli kisiparosokétól, de ez nem okozott lényeges színvonalbeli különbséget. A faddi asztalosság – miként az előzőekben szó volt róla – a komáromi minták nyomán bontakoztatta ki régies hatású tulipános stílusát, valamikor a 19. század elején (vö. K. Csilléry 1963: 122–126; 1985b: 194–195). A hagyományos bútoroknak, köztük teljes szobaberendezéseknek a készítése azonban itt a századforduló idejére teljességgel a parasztsághoz tartozó helybeli, előnyös feltételekkel dolgozó faragókra szállt át, elsősorban azokra, akik emellett az esztergályozásra specializálódtak. Pontosabban nem tudni, hogy ennek a helyzetnek az előzményei meddig nyúlhatnak vissza, de az 1900-ban itt működő, idegenből beszármazott négy asztalos egyike sem vállalt mást, csakis az akkor modernnek tekinthető berendezési tárgyakat. További vizsgálatot érdemelne, hogy vajon a faddi példa mennyire általánosítható.

A dunántúli asztalosság kapcsán szólni kell a keményfából dolgozókról is. A Balaton-felvidéken, a Bakony vidékén, az Őrségben és Göcsejben túlnyomórészt ezt alkalmazták az asztalosok; igen valószínűleg már kezdetektől. Az utóbbi két területen a bútor teljesen egyszerű és rendszerint mindennemű díszítéstől mentes volt; a menyasszonnyal adott virágos, fenyőfa ládákat feltehetőleg más műhelyek szolgáltatták. A Bakony vidékén és a Balaton-felvidéken viszont elterjedt a bútorokon a faragás és a fa- és spanyolviasz berakásos díszítés (lásd pl. Domanovszky 1981b: II. 76, 83), ez utóbbi elsősorban a nemesi jogállású falvak lakosainál, de ugyanígy német községek módos jobbágyainál is, főként bortermelőknél. A legkorábbról ismert ilyen bútorok 18. század végi datálása alapján, illetve az alkalmazott ornamentika jellemző elemei nyomán következtetve, a korai klasszicista bútorművészet nyújthatta hozzájuk a példát.

Megjegyzésre érdemes, hogy a berakásdíszes bútorokkal berendezett Balaton-felvidéki szobabelsők nem csupán a magyarországi népies bútorművesség teljesítményeinek a körében egyedülállók (vö. K. Csilléry 1972: 57), de közép-európai vonatkozásban is kevés hasonló jelenségre lehet hivatkozni. Ilyen belső fejlődés kialakította intarziával díszített bútorzat idézhető például a 18. század közepétől 1870 körülig terjedő időszakból a Hamburgot ellátó négy kertészközség, a Vierlande gazdag parasztházaiból (Bauche 1965).

A Balaton-felvidék faragott és faberakásos, keményfa bútorokat gyártó asztaloscentrumairól mindeddig igen keveset tudtunk. Annál örvendetesebbek H. Csukás {519.} Györgyinek a nemesi jogállású Szentkirályszabadján működött asztalosokra vonatkozó kutatásai (1987), melyek különleges értéke, hogy a középpontjukban nem a készítmények, hanem az azokat megalkotó mesterek állnak.

Szentkirályszabadján a 18. század vége óta működtek asztalosok – a mesterséget Veszprémben, majd a 19. század második harmadától helyben tanulták ki – és mellettük, legalábbis a 19. század derekától, céhen kívüli, valószínüleg asztalos rokonnak bedolgozó kontárok is. Korábban intarziadíszes bútorokat állítottak itt elő, és nagy valószínűséggel feltehető, hogy faragott díszítésűeket is. Az 1840–1850-es években már több mint 20 asztalosmester munkálkodott egyidejűleg a községben – ugyanakkor a szintén kisnemesi Szentgálon 6-8 volt a számuk. Mivel pedig ennyi asztalost Szentkirályszabadja a maga 2 ezret sem elérő lakosságával aligha tudott volna foglalkoztatni, fel kellett tételezni, hogy már ekkor is vásároztak az árujukkal, miként az az 1870-es évektől bizonyítható. A korábbi időkben csak a keményfa bútort igénylő bakonyi és Balaton-felvidéki falvakat látták el. Csupán a hagyományos és a piackörzet bővítését erősen gátló helyi stílusoknak a lehanyatlása után tudtak behatolni a távolabbi területekre, és ezzel vetélytársaivá válni a már említett, fenyőfa szekrényekkel vásározó zámolyi asztalosoknak. A szentkirályszabadjai asztalosok ugyanis a 19. század utolsó negyedére nagy többségükben szintén szekrények készítésére tértek át, továbbra is keményfából dolgozva. A munkaintenzitás jellemzésére: napi 11-12 óra munkaidővel hetente két szekrénnyel tudtak elkészülni, így évente mintegy 100 darabot lehetett előállítani; mindazonáltal a teljesítményt erősen befolyásolta az ipari munka melletti mezőgazdasági tevékenység. Vásározni általában az asztalosfeleségek jártak, hetente, de inkább csak 2-3 hetenként. Egy-egy kocsira 8-10 szekrényt pakoltak fel, vagy aki ágyat, asztalt is gyártott – egyéb bútorok készítését nem tartották kifizetődőnek –, ennek megfelelő bútoregyüttest. Rendszerint fuvarossal szállíttattak, ehhez akár hárman-négyen is társultak. A még ideálisan megközelíthető vásárkörzet határának a mintegy 100 kilométert tartották. Ezen belül is mindenki csak egy-egy megszokott kisebb körzetet látogatott, ahol azután igazodni lehetett a helyi elvárásokhoz, teljesítve az esetleges megrendeléseket is. A szentkirályszabadjai asztalosokról való ismeretek teljességéhez hozzátartozik még, hogy működtek itt megrendelésre és közvetítő kereskedők részére dolgozó, a többiek által „műbútorasztalos-féléknek” titulált asztalosok is; ők vásározni ritkán jártak.

ALFÖLDI KÖZPONTOK

Az elmondottak azt mutatják, hogy mindaz, amit az elsősorban falusi tömegigényeknek a kiszolgálására szakosodott dunántúli asztalosságról az eddigi kutatások alapján ismerünk, összességében, minden hiányossága ellenére is, sokoldalúan világítja meg ezt az iparágat. A más tájegységek asztalosságáról azonban, sajnos, általában még az előbbiekben jelzetteknél is jóval kevesebb került idáig feltárásra. így, ahogyan azt a komáromi asztalosság esetében is jeleztük, a dunántúli egyéb asztalosközpontokról idézettek szintén példaértékűeknek tekinthetők, és ennek az alapján megengedhetőnek látszik, hogy a továbbiakban lényegében eltekintsünk a mesterségre vonatkozó, kiragadott részleteknek a bemutatásától.

Az Alföldet illetően, itt mindeddig egyedül a már érintett hartai asztalosmestereknek a működéséről vannak behatóbb ismereteink. Ámbár a hartaiaknak a komáromi asztalosok készítményeivel való stíluskapcsolatára – amiről volt már szó –, nemkülönben arra a lényeges összefüggésre, ami Esztergom és Harta munkái között áll fenn – {520.} minthogy a hartai ruhásszekrények formai megoldása és részben figurális dísze is közvetlenül Esztergomból eredeztethető – már egyedül stíluskritikai alapon lehet rámutatni, miközben mit sem tudunk a mögöttük rejlő emberi kapcsolatokról (Boross 1982; K. Csilléry 1987a, lásd még K. Csilléry 1973).

Bár különösen az újabb kutatások nem egy alföldi asztalosközpontnak a jelentőségére rámutattak, az ismereteink túlnyomó többsége – így általában a kívülről jött behatásokra vonatkozóak is – a 18–19. századból fennmaradt tárgyi emlékeknek az elemzéséből származik; idézhetők például a Tiszántúl déli részének jeles bútorkészítő helyei: Békéscsaba és Tótkomlós (Tábori 1974; Vajkai A. 1974) meg Hódmezővásárhely (K. Csilléry 1983). Makó asztalosait illetően azonban, a stílusuk megismeréséhez legjelentősebb készítményüknek, a ládáknak a bemutatásán túl, a legújabb kutatásoknak köszönhetően, 1824-es időmetszetben az itt élt asztalosok vagyoni és társadalmi helyzetéről is képet kapunk (Juhász 1982a; Fejér G. 1989).

Megbízhatóan lokalizálható helyi készítmények híján számos más központnál viszont még stíluskritikai vizsgálódásra s ezzel a lehetséges emlékanyagnak az azonosítására sincsen mód. Hiába került elő egy korainak mondható, 1782-ből való adat, mely „festett kecskeméti láda” leltárba vételéről tudósít Szegeden (Juhász 1985: 454), ha semminemű támpontunk sincs, hogy mik is lehettek a megkülönböztető jegyei (vö. K. Csilléry 1989: 91).

Az asztalosokat illető közelebbi adatok közül említésre méltók azok, amelyek az asszonyoknak a bútorvirágozásban játszott szerepére vonatkoznak. Mint hazai viszonylatban egyedülálló ilyen tárgy, külön figyelmet érdemel az az átányi (Heves m.) ládika, amelyen az azt pingáló, az asztalosmester leánya, megörökítette a nevét (Fél–Hofer 1961: 65).

Más szempontból érdemel figyelmet Cibere Julcsa, a karcagi bútorfestő asszony, akiről Györffy István már 1909-ben megemlékezett (Györffy I. 1909: 76). Őt követve, Bellon Tibor gyűjtött adatokat Cibere Julcsára és az anyja nyomába lépő, bár kevésbé biztos kezű leányára. Az anya asztalosleány volt, Hajdúböszörményből, képzését az apai műhelyben kapta. Működését az teszi szokatlanná, hogy rendkívül későn, már a hagyományos bútorvirágozás térvesztésének az idején, a 19. század második felében lépett fel, mégis el tudta fogadtatni, sőt megkedveltetni a stílusát, ami azután a leánya előtt is megnyitotta az utat (Bellon 1987: 366–367. l., 495., 505., 507. kép).

A kalocsai szállásokon élő pingálóasszonyok azoknál a faragóknál vállaltak bútorfestést, akik a múlt század végén azt követően vállalkoztak a környezetükben még kelendő, hagyományos bútoroknak a készítésére, hogy a város asztalosai felhagytak vele (lásd pl. K. Csilléry 1966: 343–344). A Tolna megyei Fadd faragóspecialistáinak bútorfestői magatartásától a pingálóasszonyoké abban különbözik, hogy ők a virágok megformálásában egyáltalán nem igyekeztek követni az asztalosok készítményeit, hanem a saját, a falfestésben begyakorlott és a helyi közönség által már elfogadott stílusukat ültették át a bútorokra.

Az alföldi asztalosságról adott rövid összefoglalásnak a végére maradt a legfontosabb, legkorábbi emlékeket felmutató és hatásában messze, a tájegységen túlra is kisugárzóan irányt mutató központ: Debrecen, ahol már a 16. század közepén működött asztalos. 1620-ból az asztalosok céhlevele is megőrződött, és a 17-18. századból számos dokumentum, köztük jeles tárgyi emlékek maradtak fenn (Zoltai 1936; Cs. Tábori 1981; Deli 1989: 141–143). Az asztalosság itteni korai térnyerését tanúsítja közvetve az 1620-as céhszabályzatnak az a pontja, amely a városbeli kontárok működését igyekszik a saját szükségletre való bútorkészítésre visszaszorítani (K. Csilléry 1972: 43). Egy 1768-ban kelt előírás azt jelzi, hogy miként kívánták összehangolni {521.} az asztalosok piaci tevékenységét, megszabva, hogy egy-egy mester hány festett ládát és bölcsőt állíthat ki a vásárokon (Deli 1989: 145).

Különösen figyelemre méltó azonban, ahogy a 19. század elején hirtelen fellép egy szembefordulás a hagyományos módon gyakorolt bútorvirágozással. A tilalom a céh 1826. évi jegyzőkönyvében olvasható: „Mint hogy a’ vásári munkák, ládák és nyoszolyák külömb-külömbféle festékkel való felvirágozása régóta sok károkat okozott a’ B. Czéhnek, melynek a véle való bánását, és költségét az azt megvevő rendű vevők semmiben vésznek, ennek elhagyásával a munka pedig semmivel sem alatsonyíttatik. Arra való nézve a mostani szükségtelen költségek elkerülése végett az egész B. Czéh meghatározta ennek a semmi helyen nem tanult, ákom-bák festéseknek eltörlését, rendelvén a’ szoros megtartásra büntetésül 15 conventiós forintot” (Deli 1989: 146–147). A tiltó soroknak az indokolása mindenesetre egészen más, mint volt a szászok 17–18. századi határozataié. Azok az alacsonyabb helyzetűeket kívánták a luxustárgyak megszerzésében korlátozni, ez viszont gazdasági okokra hivatkozik, talán a dekonjunktúra idejének a bútorvásárlás visszaesésében is tükröződő hatása váltotta ki (104. ábra, vö. K. Csilléry 1985b: 8. kép). Kérdés természetesen, mennyire és mikorra juthatott érvényre a szigorú tiltás. Debreceni stílusú bútorok legalábbis ismertek későbbről is. Ahhoz azonban mindenképpen hozzájárulhatott, hogy hamarosan a Debrecen környéki filiális műhelyek vagy éppen kontárok vegyék át a város szerepét a hagyományos virágozású bútorok előállításában (Deli 1989: 147–148).

FELFÖLDI KÖZPONTOK

Továbblépve a Felföld területére, itt, legalábbis a középső területeken, egyrészt Miskolc (K. Csilléry 1975: 589–599), másrészt a gömöri városok, elsősorban Rimaszombat (Valentová 1973) asztalosainak a készítményei uralták a terepet. Tudva, hogy Miskolcon például 1838-ban 40 asztalosmester működött, sejthetjük, hogy közülük nem kevesen szakosodtak a paraszti vevőknek szánt, virágos bútorokra. Ezeknek a számát nyilván kontárok is gyarapították, amihez tekintetbe veendő a miskolci asztalosok ugyancsak 1838-ban elhangzott panasza, miszerint „számukat majd feljebb haladják a kontárkodók”. A miskolciak mellett ugyanakkor sok más, kisebb készítőhely működött a környéken, céhszervezetileg, fel egészen Putnokig, Miskolchoz kapcsolódva (Bodó 1975: 542. l., 2. kép); sajnos azonban az utóbbiak készítményeinek, bútorstílusuknak az azonosítására – illetve a miskolcitól való elhatárolására, ami már csak a piackörzetek megállapítása érdekében is fontos lenne – még nem történt kísérlet. A miskolciból leszakadó mezőkövesdi stílusnak (K. Csilléry 1975: 599) az előbbiével egyező vonásaira gondolva, de számolva a Miskolcon és filiáléin kívül létező további, rokon stílusú bútorközpontoknak – mint például Eger, Gyöngyös – a termékeivel is, ez a munka nem kevés nehézséggel párosulhat.

A felföldi asztalosközpontok által kibocsátott népi ízlésű bútorok közül egyedül a sátoraljaújhelyi „vásári asztalosok”, „virágos asztalosok” – a századfordulón 5-6 ilyen működött itt – festett bútorairól rendelkezünk alapos tanulmánnyal, benne a virágozás gyakorlatának sommás ismertetésével (Petercsák 1988).

Szólni kell még a palóc területen, a Karancsság vidékére eső góccal elterjedt áttört, nem kis számban figurális díszű bútorokról, ugyanis ez a felettébb változatos, sokszor igen ötletesen, harmonikusan megkomponált, országos viszonylatban egyedülálló bútorcsoport, főként padok, végső soron a 18. századi polgári asztalosság által létrehozott alapformáknak a leszármazottja. A falusi barkácsolóknak – főként pásztoroknak, {522.} továbbá uradalmi alkalmazottaknak, cselédeknek, kerékgyártóknak, erdőkerülőknek a kezén alakult ki, szabadon távolodva el az ötletadó előképektől, a 19. század második felében; datált példányai az 1870-es évektől ismertek. Parasztemberek közül kevesen próbálkoztak meg vele. Ugyancsak kevés olyan asztalos akadt, és az is csupán e bútorok divatjának legvégső szakaszában, a két világháború közötti években, aki vállalkozott az ilyen irányú kereslet kielégítésére, ám a gyorsabb előállítás érdekében erősen leegyszerűsített mintázással, a barkácsolók mívesebb kézi faragása helyett (K. Csilléry 1973; a Palócság bútorművességéről lásd bővebben K. Csilléry 1989a).

Itt kell megemlíteni, hogy szintén asztalos készítésű tányértartó polcoknak, nyitott tékáknak az ihletésében hozták létre a századforduló táján a cserépfalusi (Borsod-Abaúj-Zemplén m.) háziiparos faragók a tányérosok egy igen dekoratív megoldású változatát, amelyen a korlátok áttört díszét a tárgy feliratának a betűi és az évszámok alkották. Ugyancsak a „babrácsolók” készítettek eladásra a 20. század elejétől deszkatámlájú szobai székeket is, valamint vázas szerkesztésű, kávás konyhaszékeket (Lajos A. 1959–1961: 130–131; K. Csilléry 1969: 77–78).

ERDÉLYI KÖZPONTOK

Az erdélyi magyar asztalosközpontokról való tudásunk lényegében az utóbbi idők kutatásain, legfőképpen Kós Károlynak, továbbá az ő tanítványainak a publikációin nyugszik.

Az erdélyi asztalosközpontok közül az első helyen Vargyas (volt Udvarhely m.) nevét kell említeni, minthogy az itteni bútorfestő asztalosokról közreadottak (Kós 1972c) alapvető fontosságúak arra nézve, hogy miben álltak ezen iparág múltbeli falusi mestereinek a szakmai ismeretei. Nem csupán a magyar festőasztalosságot illetően, de nemzetközi viszonylatban is egyedülállóak azok a tapasztalatok, amelyek az alkalmazott festékek alapanyagaira vonatkoznak, túlnyomórészt ásványokra és kőzetekre, amiket a községük határában és környékén maguk az asztalosok szereztek be és dolgoztak fel házilag. Ezeket és az egykor élt asztalos ősökről fennmaradt további szakmai ismereteket a hagyományokra rendkívül érzékeny id. Sütő Béla (1895–1982), a vargyasi asztalosság jeles képviselője tartotta fenn, miután tudatosan elsajátította a hozzátartozóktól, pusztán az egykori technológia és a családi múlt iránti érdeklődésből – jóllehet az 1850-1860-as évektől már a vargyasi műhelygyakorlatban is gyári festékek váltak használatossá. Márpedig a családi hagyomány szerint a 16. század óta a tagjainak többségében asztalosként, Vargyason tevékenykedő és legalábbis a 17. századtól festőasztalosként mindmáig működő dinasztia a 17–18., illetve 19. századból továbbörökített, datált szerszámaival (a legkorábbi egy, 1680 évszámot és akkori tulajdonosa, Sütő József nevét viselő festéktörő márványlap) és a nem kevésbé régről, „fajról fajra maradt” munkamódszereivel páratlan tudást halmozott fel (108. ábra).

Másutt a biztos tudásról tanúskodó emlékanyag ellenére, a Vargyason Sütő Bélának köszönhetően ránk maradt, valamikori ismeretekről legfeljebb némi töredékes visszaemlékezések élnek. Annál örvendetesebb, hogy fennmaradt viszont a csíkszenttamási Ferencz Antal mester 1828-ban megfogalmazott kézirata, a Rövid oktatás Az asztalossághoz tartozó és a képfestéshez megkívántató némelly festékek készítéséről és tulajdonságairól, benne receptekkel az ásványi és növényi alapanyagokból előállítható festékekre, ismertetéssel a kapható bolti festékekről, továbbá a gyantás kencére. {523.} Mindebből a „gyintár” készítésére vonatkozók közreadásra is kerültek (Kovács D. 1956).

A Székelyföldön a festőasztalosságnak sok más, egy-egy környéket többnyire faluzva ellátó központja is működött, különösen Udvarhelyben, néha több nemzedékre visszanyúló asztaloscsaládokkal. Ezek közül tizenhét, Hargita környéki központról, az ott dolgozó mesterekről és készítményeikről jelent meg tartalmas összefoglalás (Kardalus 1982).

Az erdélyi magyar és más nemzetiségűek falun és városon működő festőasztalos mestereiről – többek között a kalotaszegiekről – jó áttekintést nyújt Kós Károly, összehasonlításul a Vargyason székelő asztalossághoz (Kós 1972c: 7–10), külön kitérve a nők által végzett bútorvirágozásra (Kós 1972c: 62–63. l., 72. jegyzet). Az általa idézett asztalosközpontok közül a legkiterjedtebb ismereteink a Brassó melleti hétfalusi csángók gazdagon virágozott szobaberendezéseket gyártó asztalosairól van. Itt a múlt század közepe tájától kezdődően dolgozó asztalosok mellett több festő asztalosleány is működött. Ők a helybeli asztalosok által megrendelésre szállított bútort, illetve a szobák itt szokásos falborítását, a deszkázott falat a vevők házánál virágozták ki. Vittek az asztalosok a környékbeli heti- és országos vásárokra is árut, egy-egy alkalommal két-három szobaberendezést, illetve ládákból húszat is (Seres 1976).

Az erdélyi nemzetiségek festőasztalossága egymással kölcsönhatásban alakult. A magukról a tárgyakról leolvashatókon kívül azonban erről a kapcsolatról meglehetősen keveset tudunk. Ezért figyelemre méltók az olyanféle közlések, mint 1864-ben Petheő Dénesé (idézi K. Csilléry 1982b: 423), aki megírta, miként segített be a nagy keresettségű „brassói ládák” készítésébe az erre szakosodott asztalosnál elszegődött székely cselédlány, aki „a háziasszony felügyelete alatt ama bizonyos ládákra festi csodás ügyességgel a tulipánokat s rózsákat”.