{386.} KÉKFESTÉS

A KÉKFESTÉS ELŐZMÉNYEI

A kelmefestést és a textilnyomást tartjuk a kékfestés előzményeinek, amelyek gyakorlatában egyrészt a kék szín festéséhez a festőcsüllenget (Isatis tinctoria), illetve az indigót (Indigofera tinctoria) használták, másrészt a nyomódúcok alkalmazásával mintás kelméket állítottak elő. A két eljárás külön-külön iparág, de egy műhelyen belüli gyakorlatukat is megismertük (Vydra 1954; Domonkos O. 1981).

A kék színt adó két festőanyag versenyére a 17. századi hajóutak felfedezései után került sor, amikor az Afrikát megkerülő hajókaravánok nagy tömegben hozták Indiából Európába az indigót. A spanyol tengeri kereskedelmet a holland flotta megelőzte, magához ragadta a hatalmat, és a legnagyobb behozatalt bonyolította le a 17-18. század fordulóján. A színtartóbb és töményebb, tisztább minőségű indigó használata rendkívül gyorsan terjedt el a posztó- és vászonfestésben egyaránt. A behozott festőanyag gyors ütemben szorította vissza a Türingiában és Franciaországban évszázadok óta folytatott és busás jövedelmet biztosító csüllengtermelést, amint ennek részleteiről a csülleng történetét tárgyaló 18. századi irodalom hírt ad (Schreber 1752). Hazai termesztési kísérletek is folytak az 1750-1850 közötti időben, eredményei {387.} azonban nem veszélyeztették a behozott festékek egyeduralmát (Katona D. 1839).

A 17. század közepén Franciaországban és Németalföldön a mintás keleti textilek is tömegesen megjelentek, az indigószállítmányokkal együtt. Az ún. indienne, a sokszínnyomású textilnyomás rendkívüli divattá vált a francia királyi udvarban és főúri körökben, utánzásuk romlással fenyegette a belföldi kézművesipart francia, angol és német területen egyaránt. Az új eljárások is ezekben az országokban váltak leghamarább ismertté, többek között a textilnyomás egyik speciális ága, a reservenyomású kékfestés is. Ennek terjedését nagyban előmozdította a szakmában jártas hugenották szétrajzása, menekülése Franciaországból, valamint a németalföldi kereskedelem által terjesztett áru is. A 17. század végén már jelentős műhelyek működtek Amszterdamban, majd pedig egyre több német városban. A 18. században az ún. Porcellan Druck, a keleti kék-fehér mintás porcelánok színhatását utánzó reservenyomást jelölő szakkifejezés a kékfestésre vonatkozott. Európai terjedését Forrer könyvéből (1898) jól nyomon követhetjük.

FESTŐCÉHEK

Hazánkban az első kelmefestő céhalakítás természetesen a legfejlettebb festőipari területen következett be 1608-ban, Lőcse, Eperjes, Késmárk, Igló városközi testületeként, de bevonva a kisebb helységek mestereit is az ellenőrzésükbe. Az ország nyugati és középső területeire a bécsi Schön- und Schwarzfárber céh terjesztette ki hatáskörét. Ismerjük a soproni, ruszti, nezsideri és kőszegi mesterek felvételét a bécsi főcéhbe 1627-ből.

Erdély területéről Brassó város számadáskönyveiből vannak adataink a festők nagy tömegű munkáinak költségeiről, adózásukról, egyszerre több mester működéséről. Részletesebb levéltári munkára sajnos nem volt mód.

A lőcseiek városközi céhéből 1676-ban az eperjesiek, 1713-ban a késmárkiak, 1725-ben a liptóiak váltak ki. A bécsi főcéh hatáskörét örökölte, illetve megváltotta a pozsonyi Schön- und Schwarzfärber céh, hatáskörét az egész Dunántúlra és a Duna-Tisza közére kiterjesztve. A bányavárosok mestereit a besztercebányai céh vonta ellenőrzése alá 1770-ben.

Az ország középső és déli területeinek török alóli felszabadulását követő újratelepítési politika a festőipar arányosabb területi elosztódását is magával hozta. Egyrészt az ország északi területén bekövetkezett szakmai túlnépesedés okozta kirajzás déli irányban, másrészt az ország nyugati vidékeiről, illetve a német területekről bevándorlók is gyarapították a mesterek számát. Ez a folyamat a főcéhek vonzáskörzetének fokozatos kiterjedésében, másrészt azok további kisebb céhekre bomlásában, illetve festőket is magába foglaló vegyes céhekben is kifejezésre jutott. 1813-ban a budaiak és pestiek közösen kaptak jogot az alföldi mesterek új céhbe szervezésére, amiből évekig tartó hatásköri vita keletkezett a pozsonyi főcéhvel. A vonzáskörzeti térképeket egyesítve úgy látjuk, hogy az ország egész területe viszonylag jó szórtsággal el volt látva festőkkel, a városok mellett nagyszámú mezőváros és falu is befogadott ilyen mestereket. Erdélyre vonatkozóan a kutatási nehézségek miatt nincsenek részletes adataink, bár tudjuk, hogy 1753-ban a brassói festőcéh szabályzatainak megújítását kéri, másrészt az 1762-1853 közötti időből fennmaradt a mesterek felvételi könyve. Feltehető, hogy a céh hatásköre egész Erdély területére kiterjedt.

A vizsgált levéltári anyag alapján úgy látjuk, hogy a céhek fennállása alatti időben az ún. kontárok, céhen kívül dolgozó mesterek száma nem nagy, illetve azokat {388.} többnyire bekényszerítették valamelyik területileg illetékes céhbe, a szervezettség és ellenőrzés tehát meglehetősen nagyfokú volt ebben az iparágban. A kelmefestésnek és kékfestésnek rendszeres, háziiparszerű paraszti gyakorlatáról nem tudunk.

A KÉKFESTÉS ELTERJEDÉSE

A kékfestés magyarországi megjelenésére és gyakorlatára minden előfeltétel adva volt. A kelmefestés különféle eljárásait, sőt az indigó rendszeres használatát, illetve mesterremekként való megjelölését a lőcsei festőcéh 1715-ben kapott új céhlevelében már rögzítette – igaz, mintázat nélkül. Az 1737-es késmárki vásározásra vonatkozó egyezményből a mintás kelmékkel való kereskedés Debrecenig kiterjesztett körzetéről kapunk hírt. Ugyanebben az évben alakult a sasvári kartonmanufaktúra, amely egyéb termékek között a kékfestő előállításával is foglalkozott (Endrei 1969). Sopronban 1769-ben a festők „drucken auf Porcelan Arth”. Az ország északi területein pedig az 1760-as években kibontakozik a harc a festők és a vászonnyomók (Leinwanddrukker), a tapétanyomók (Wasserdrucker) és az olajnyomók (Oldrucker) között a kékfestés monopolizálásáért, illetve szabad gyakorlatáért. Hiteles adatok szólnak arról, hogy a pozsonyi festők már 1765-ben alkalmazták a kékfestést, sőt azzal vádolják őket, hogy úgy vették meg a titkot idegen legényektől.

A kékfestés széles körű elterjedését a mesterremek-előírások, hagyatéki leltárak tételei, árszabások áruféleségei, az egyes műhelyek üzleti feljegyzései, népviseleti ábrázolások, körözések személyleírásai, lopások és rablások kárjegyzékei egyaránt folyamatosan bizonyítják a 18. század közepétől. A kékfestő kifejezést 1770-ből, a pápai Bengely István panaszos leveléből olvassuk először, majd egyre gyakrabban találkozunk használatával az új eljárás megjelölésére.

Az írott emlékek mellett néhány idevágó korai tárgyi emléket is megismerhetünk. Így a legkorábbi évszámos kékfestő kelme 1783-ból, Körmöcbányáról való. Az ágyhuzatként használt kelmén zenélő rokokó pár látható egy fa alatt. Az Ádám és Éva jelenet rokokó fafaragású nyomódúcai pedig Balassagyarmat, Kassa és az Árva megyei Velicna műhelyéből kerültek múzeumokba.

Az új festőeljárás a már működő kelmefestő műhelyekben meghonosodott, mindenhol igyekeztek kihasználni a divatos kelmék konjunktúráját. Ezt nagyban elősegítette a sajnálatosan fejletlen magyarországi textilipar helyzete, szűk termelési kapacitása. A mezővárosi és falusi műhelyek a 19. század közepén a közvetlen környékük helyi igényeit figyelembe véve állították elő termékeiket, alkalmazkodva nemzetiségi ízléshez és hagyományokhoz. A hazai piacot osztrák, cseh és morva gyárak textilei árasztották el, ami ellen a Kossuth által alapított Iparegylet a „honi” ipar támogatását hirdette meg. Sok szép tárgyi emléke maradt fenn az ún. „honi mozgalom”-nak, bár méreteiben sem az, sem a Védegylet nem érte el kitűzött célját.

Az ipari méretű termelés az óbudai Goldberger kékfestő műhelyéből nőtt ki, a céhes kereteket mellőző királyi engedély segítségével. A kézinyomást már 1841-ben háttérbe szorította a francia Perrot által 1834-ben feltalált, szakaszosan nyomó gép munkába állítása. A nemzeti piac alakulásába is elsősorban a céhen kívüli gyárak szóltak bele, így több óbudai textilgyár. A falu számára dolgozó műhelyek vásári körzeteit részleteiben külön tanulmány mutatja be (Domonkos O. 1977–78). Míg 1890-ben 414, addig 1940 körül már csak 70 önálló műhely dolgozott az országban.

{389.} MINTAKINCS

Az európai textilnyomás általános történetéből, a középkortól kezdve szinte napjainkig, az a jellegzetesség figyelhető meg, hogy többnyire a szövött textilek mindenkori divatos mintázatát igyekeztek olcsóbb változatban a szegényebb néprétegek számára is elérhetővé tenni, tehát olcsó nyomástechnikával utánozták azokat. Ez éppen úgy érvényes a bibliai jelenetek vagy életképek ábrázolására, mint a brokátok, selymek mintázatának átvételére. A kékfestésben is nyomon kísérhetjük a folyamatnak több állomását is.

A már említett Ádám és Éva jelenet vagy a zenélő rokokó pár, de a Felső-Magyarországról is közölt Krisztus feltámadása jelenet jól ismert a 17–18. századi szövött emlékekről a német területeken. Az átvétel ilyen módjáról a már hivatkozott Forrer-, valamint a szász és türingiai kékfestés emlékeit bemutató Bachmann–Reitz-kötetből (1962) és a lengyel R. Reinfuss művéből (1953) is számos példát ismerünk.

A 18. század textil- és papírtapétáinak mintakincsével sok rokonságot mutat a kékfestés e korból származó rétege. Hazai példáját nemcsak a már említett pozsonyi vitákból ismerjük, ahol a vászonnyomók és a tapétakészítők is végeztek indigóval festett reservenyomást. Egy ceglédi, papírra nyomott könyvelőzék 19. század közepi mintájának szinte azonos kékfestőváltozatát találtuk meg a hajósi kékfestő műhelyben, valamint a Sopron megyei Csepreg egy megszűnt műhelyének hagyatékában is.

Az egyszerűbb kockás, körkörös damasztszövések mintáival az ország több kékfestő műhelyében találkozhattunk. A legkorábbi évszámos darab 1815-ből való, a ceglédi múzeum őrzi. De említhetjük a pápai műhely mintakönyvének számos, szövést utánzó mintáját éppúgy, mint az ország északi területén elterjedt változatokat. Az 1960–1970 körüli években a Duna-Tisza közén hasonló mintafákkal még készültek asztalterítők és bugyorkendők.

A 19. század elejének empire stílusú, csíkos szövött textilmintái szépen vannak képviselve a kékfestés motívumtárában is. Ezeket ágyneműre, ruhaanyagra egyaránt nyomták.

A népi hímzések köréből is találkoztunk néhány keresztszemes szegélyminta kékfestőváltozatával, de az új stílusú kalocsai nagyrózsás motívumokat is használták 1940–1950 között a kalocsai kékfestő műhelyben.

A kiragadott konkrét példák mellett a divatszerű motívumvándorlás nagy méreteit figyelhettük meg a 19. századi anyagban. Az ország egymástól távol eső műhelyeiben méretre és rajzolatra pontosan egyező végmintát, szegélymintát, díszítményeket találtunk. A magyarázatot maguk az ügyes mesterek adták meg. Egy nagyon divatos mintának a rajzát vagy kis textildarabját könnyen megszerezték, és azt elkészítették, vagy formakészítő specialistákkal elkészíttették, és a következő tavaszi vásáron már konkurensként vitték árujukat vevőik elé.

Adatközlőink elbeszéléséből tudjuk, hogy a kékfestőminta készítésére specializálódott vándorló legények sok igényt elégítettek ki, addig maradtak egy-egy műhelyben, amíg az óhajtott számú új minta el nem készült. De üzleti levelezésből hiteles leírásaink és mintacsíkjaink is maradtak a pápai műhelyben, amelyeket a Vorarlberg tartománybeli Hard műhelyeiben készítettek. Hasonló szerepet vállaltak a cseh és morva textilközpontok egyes mühelyei, így a csehországi Dvuor Králové egyik üzeme is, ahol a fafaragás jellegzetes és nagyszámú szerszámkészlete 1965-ben még hiánytalan volt. Innen a két háború között szállítottak Magyarországra kézi nyomásra alkalmas mintafákat.

A mintakincs táji jellegzetességeire a vásári körzetek tanulmányozása nyújtott bőséges anyagot.

{390.} A KÉKFESTŐ HASZNÁLATA – VÁSÁRI KÖRZETEK

A kékfestőt egyrészt a női és férfiviseletben használták fel, másrészt lakástextilnek. A mérleg a viselet javára billen, hiszen egy családon belül is több személynek volt szüksége akár több öltözetre, s ezek elhasználódása is gyorsabb volt, mint a lakástextileké.

A viseleten belül természetesen a női öltözetek különböző darabjai adták a többséget, míg a férfiviselet szerényebb választékkal, használati körrel vette ki részét. A női viseletben a legváltozatosabb motívumokkal készültek a ruhaanyagok. Általában a csíkos mintákat kedvelték a rakott szoknyához, mert járás közben elővillantak a virágos, vízfolyásos vonalak. De az apró petty, virágmotívum is szokásos volt szoknyára és blúzra is. Ezeket azonban inkább az idősebbek viselték. Egyes vidékeken a szoknya alját díszítő ún. koszorú nyomása is divatos volt. A kékfestő virágja lehetett fehér, világos vagy sötétebb kék, kék-fehér, sárga-fehér, sárga-zöld, zöld-fehér, orange-fehér. A kelme indigós színváltozatai a középkék vagy búzavirágkék, sötétkék, bronzvörös. Az egyszerű, ún. sima kék kötényeket a házi, ház körüli, hétköznapi munkákban használták. Kimenőre vagy ünnepi viselethez díszesebb darabok készültek. Ezeket rendszerint koszorús, bordűrös virágos csíkokkal, vagy a kötény sarkaiba helyezett csokrokkal mintázták. A fej- és vállkendők szintén sok lehetőséget adtak a művészi kivitelezésre a csokrok, két-három soros szegélydíszek összeválogatása révén, de az egyszerű baboskendők is nagyon kedveltek voltak. A férfiviseletben az egyszerű sima sötétkék félkötény, néhol a melleskötény volt használatban. Egyes vidékeken az ünnepi viselet tartozéka volt a koszorús változat, ahol az alja és a két széle is virágos szegéllyel volt mintázva, sőt a két alsó sarokba madármotívum is került. A sima kék gatya a paraszti nyári öltözetben több helyütt megtalálható, a kubikusoknál jellegzetes, a bő ing és gatya pedig a csikós- és gulyásviselet hagyományai közé tartozik. Az aprómintás ing a földműves nép körében is kedvelt volt vidékenként, míg a piszkosabb munkát végző kovács-, lakatos-, kékfestőlegények, mesterek általánosan viselték. Zsebkendőt pettyes, virágos, állatmotívumos, harci jelenetes változatban egyaránt ismerünk, használata a katonaság révén vált elterjedtté. A nők nem használták, ők fehér, hímzett zsebkendőt varrtak viseletükhöz.

A lakástextilek körében korai adatokat ismerünk asztalterítőkről és ágyneműről. Ez utóbbi általában nagymintás, a 18. században figurális, bibliai témákkal díszített. A múlt századtól napjainkig a csíkos, indás, virágos-leveles motívumok kék-fehér, sárga-zöld stb. színváltozatokban díszítették a dunyhahuzatokat, de a fehérágyra tett terítőket is. A múlt század végén alakult ki a „reggelizőabrosz”, „ebédlőabrosz” divatja. Az elsőnél a szegélydíszen belül virágcsokrok kíséretében tejes-, kávéskanna, cukortartó, csésze, kifli, perec motívumok vannak, az utóbbin pedig az ebédhez terített asztal tányérokkal, mellé- vagy ráhelyezett kés-villa-kanál mintázatával. Városi kispolgári hatásra, esetleg többszínű változatban készültek. Rendszerint kelengyébe vagy házasságkötési emlékként rendelték ezeket. Anyaguk erős házivászon, városon lenvászon. Az ún. „ajtóruha” a konyha bejáratát függönyözte el nyári időben, távol tartva a legyeket a nyitott konyhától, lakástól. – Az abrosznak is használt, vele azonos méretű batyukendőt is itt említjük meg, ez jellegzetes kockás mintázatú, s a piacra vitt zöldség, baromfi háti cipeléséhez ma is használják a Duna-Tisza közén.

Külön kell megemlítenünk a kékfestő gyászban való viseletét, szinte fekete hátterű sötétkék mintás szoknya-blúz, kötény és fejkendő összeállításban. Ismert az ún. „Kossuth-gyász”-kendő, illetve -öltözet Kazárról. A „halottas abrosz” sárpilisi példánya szekszárdi műhely készítménye 1880 körül. Az ún. „gyászágy” ritka előfordulását {391.} Nógrád megyéből, Hollókőről, Heves megyéből pedig Átányból ismerjük (Fél–Hofer 1967).

Az alapanyagként használt vásznak finomabb fajtái gyári készítésű pamutvásznak, ezekből a női viselet, az ágynemű és a férfiak ing-, kötény-, zsebkendőféleségei készültek. Erős lenvásznat vagy házivásznat kívánt az asztalterítő, ajtóruha, batyukendő, valamint a csikósok, gulyások, kubikusok viselete.

Az egyes műhelyek vásári körzeteinek gyűjtése közben mód nyílt a táji, nemzetiségi sajátságok megfigyelésére is. Így a magyarok körében inkább a fehér, kék-fehér mintás ruhaanyagok és kendők, kötények voltak a kedveltek. A németek a nagyon sötétkék alapon kék aprómintákat viselték. A vendek a bronzvörös alapon zöld virágosat keresték. A szlovákokra az élénk, fehér-kék, kék-sárga, nagy fehér virágos anyagok voltak jellemzőek.

A korosztályok ízlése is megnyilvánult a minták színében és nagyságában. A fiatalok az élénk, vidámabb, feltűnőbb anyagokat, az idősebbek a szolidabbakat választották. A férfiaknál a koszorús, virágos kötényt csak legénysorban volt szokás viselni.

E főbb jellegzetességek természetesen időben és tájilag rendkívül sok változatban, néha ellentmondásosan jelennek meg a vásári körzetek leírásában, a hagyományos ízlés mesterek által közölt adataiban. Egy-egy mester körülbelül 20-50 kilométeres körzetben járt vásárokra, néha öten-hatan is összetalálkoztak a jelentősebb centrumokban, utcát képezve a sátrak sorában. Ezen a körön belül ismerték a helyi ízlést, szokásokat, divatalakító személyeket. A századfordulóra kialakult a kisebb-nagyobb piaci körzetek tiszteletben tartása, különös tekintettel a gyáripari termékek amúgy is nyomasztó konkurenciájára (Beck 1963; Domonkos O. 1977–78; Fügedi M. 1975; Juhász 1963).

Századunkban a két világháborút követő anyaghiány, a népviselet gyors változása, a kivetkőzés, csökkentette a kékfestő iránti keresletet, előtérbe kerültek az olcsóbb, városias kartonok. A kékfestő műhelyek száma jelentősen megcsappant, napjainkban mindössze tizenöt mester dolgozik. Az 1930-as években kezdett elterjedni az indantrénnal való festés, ami a városi igények kielégítésére is alkalmassá vált. Így azután az 1960-as években megújuló kékfestődivat éppen az indantrén szép színének, jó tulajdonságainak köszönhetően ismét fellendítette a még működő műhelyek munkáját. A városi viseletben a népművészeti értékű mintakincs rendkívül vidám és kellemes színfoltot jelent. A lakástextilek körében tartós használata alakult ki. A megújulást az iparművészek és a műhelyek közösen teremtették meg, közülük többen a Népművészet Ifjú Mestere, illetve a Népművészet Mestere címet nyerték el. – Az 1783-ban alapított Kluge-cég pápai műhelyéből 1962-ben Kékfestő Múzeum létesült. A magyarországi kékfestésről önálló kötet jelent meg 1981-ben (Domonkos O. 1981).