{104.} HALÁSZAT

HALÁSZÓ VIZEK AZ ÁRMENTESÍTÉSEK ELŐTT

Amikor a 19. század második felében először vették számba a magyar történetírók a középkori oklevelek vízrajzi adatait, csodálkozva és hitetlenkedve állapították meg, hogy az Árpád-korban 3000–4000 piscina, vagyis – a latin szó eredeti jelentése szerint – ’halastó’ volt az országban. Bár azt Ortvay Tivadar (1882: 357) is észrevette, hogy e piscinák (egy-kettő kivételével) folyóközelben feküdtek, először Herman Ottó (1887–88: 71–79) fogalmazott meg a halban felettébb gazdag magyarországi folyók mellett teljességgel indokolatlan többezernyi halastóval – azaz: a „fejlett haltenyésztéssel” – kapcsolatos kételyeket: „a sok ezer név legnagyobb részének nem halastavakra, hanem azokra a tanyákra van vonatkozása, amelyekre az egyes tó vagy folyó minden község határában fel volt és ma is fel van osztva”. Módszertani értelemben bármennyire jelentős volt is, hogy Herman – a recens párhuzamok figyelembevételére figyelmeztetve – irányt mutatott a több jelentésű, gyakran valóban ’halászóhely’-et jelentő piscina értelmezéséhez, érvelése el is bizonytalanította az etnográfusokat és a történészeket az ártéri tavak halászati jelentőségének felismerésében.

Herman következtetését persze az általa idézett középkori források sem támasztották igazán alá. Akadnak ugyan -taua utótagú vízrajzi nevek, ám ha ezeknek nem ’tava’, hanem tana ’tanya’ – azaz ’hálóhúzó hely’ – lenne is az olvasata, sokkal több a forrásokban a -tho, -thow, -tou utótagú tónév, s ezek semmiképpen sem vonatkozhatnak ’tanyá’-ra. Az pedig nem kétséges, hogy valóban ’mesterséges halastavak’ voltak azok a hegyi patakok vizével táplált, részben a tóásók által mélyített, részben a patak „eldugásával” – gát építésével – kialakított piscinak, melyek „magánosok kastélyai körül, kolostorok közelében” Erdély-szerte „oly nagy számban” voltak azonosíthatóak a 19–20. század fordulója tájt, hogy – Sztripszky Hiador (1908: 71) következtetése szerint – „nem volt valamire való birtok, amelyben halastavak ne lettek volna”. Bár a Sztripszky által értelmezett és az azóta publikált adatok azt igazolják, hogy a patakvölgyi ’halastavat’ eredményező dugás egyszersmind malomgát is volt, azaz: a halastó-létesítési eljárás „eredete” nem lehet független a patakmalmok elterjedésének korától, a római kortól, a régészeti leletek bizonysága szerint akár őskori eredetű gondolat is lehet a patak elgátolásával tó létesítése (Roska M. 1939). Az ilyen piscinák egyébként nemcsak Erdélyben, hanem – bár az adatok kevésbé feltártak – a Dunántúlon is elterjedtek lehettek a középkorban, s még a 18. században is (Holub J. 1963: 60; Fülöp É. 1985).

A folyamközeli piscinák halgazdasági jelentőségének megértéséhez egyébként sem a tó maga – hangsúlyozta az „ártéri gazdálkodás” jelentőségét először tudatosító Andrásfalvy Bertalan –, hanem a rendszerint vele együtt a szövegbe foglalt fok (s {110.} több latin megfelelője: meatus, fossa, fossatum, piscina alveus) szerepének felismerése adott kulcsot. A fok eredetileg „azt a mesterséges, emberkéz alkotta átvágást jelenti, mellyel a folyóvíz mentét közvetlenül kísérő magasabb hátat, természetes gátat megnyitották, hogy a víz kijuthasson a völgy egész árterületére, illetőleg apadáskor ezen keresztül visszafolyhasson a mederbe” (Andrásfalvy B. 1973: 12). Olyan vagy teljességgel ember alkotta, vagy eredetileg természetes, de folyamatosan tisztított, mélyített vízfolyások, csatornák voltak tehát a fokok, melyek – összekötvén a folyót és az ártéri tavakat, illetve behálózván az árteret – biztosították, hogy az évi rendszerességű áradások vize a tavakba jusson és szétterüljön az árterületen.

Az áradásokkal van ok-okozati összefüggésben az ártéri piscinák halban való gazdagsága. A halak ívásukkor, mely időben egybeesett a tavaszi áradással, a sekélyebb vizet keresték, kiúsztak tehát a fokokon át a tavakba. Ha erre az ösztönszerű vándorlásra alapozták a halászok a zsákmányolást, a víz szétterülését biztosító vízfolyásokon és az ártér tavaiban nagyobb mennyiségben jutottak a zsákmányhoz, mintha a folyóban halásztak volna.

A középkori okleveles emlékekből arra következtethetünk, hogy nemcsak az éppen kiúszó halakat igyekeztek feltartóztatni és kifogni, hanem a fokon emelt keresztirányú földgát vagy erős gerendákból megépített rekesz segítségével az ártéri „halastóban”: a piscinában vagy vivariumban megtartották a leívott halakat, hogy – megfelelő időben – kerítőhálóval halászhassanak (részletesen: Szilágyi M. 1992a: 31–42). Az 1138-ban Álmos herceg által a dömösi prépostságnak adományozott Citei nevű, a mai Tápé (Csongrád m.) határában volt halastóról (vivarium, quod dicitur Citei) azt is közli az oklevél, hogy meghatározott időben nyitni és zárni kellett annak ki- és bejárati ágát (exitus et reditus fauces vivarii). Ezt Győ, Csákány és Tápé lakói végezték. A halastó jövedelmének harmada azonban a csongrádi várat illette, s ezért a prépostság halászainak együtt kellett működniük a csongrádiakkal, „ha rekeszteni akarnak” (claudere uoluerit). Mivel a tó jövedelmét osztották meg, nyilvánvaló, hogy azért kellett a halászó szolgáknak együttműködniük, mert a megfelelő időben történő „elzárás” tette lehetővé mindkét birtokos számára a folyamatos halászatot. Különösen bizonyító erejűek azok az oklevelek, melyekben a piscinát a legnagyobb méretű tavi kerítőháló, a gyalom nevéből alkotott földrajzi név jelöli. A Szabolcs megyei Veresmart környékére lokalizálható Gyalmostó (pyscina Gyalmastho, Galmasthow) tulajdonjogát tisztázó hosszú pereskedés (1329–1330) eredményeként a peres felek végül is abban egyeztek meg, hogy jobbágyaik együttműködnek a halászatban. Nyilván ugyanúgy, mint a dömösi prépost és a csongrádi vár halászai, mivel ugyanezt a tavat 1381-ben rekesztékével együtt említi egy másik oklevél (stagni Gyalmostou ad duas capturas). A gyalmostó ilyen értelmezése Werbőczy magánjogi magyarázatában is benne foglaltatik: az általa kimagasoló, a nagy folyók vizafogó helyeivel azonos értékűnek minősített „Nagy halastavak, melynek rekeszei vannak” magyarázó mondata ugyanis: „és amelyeket gyalmostónak vagy morotvának [azaz: a folyóról »lefűződött« holtágnak] is neveznek”.

Andrásfalvy Bertalan – s az ő eredményeire alapozva a vízügytörténet kutatója, Károlyi Zsigmond – arra következtetett, hogy az áradó folyóvíz „ártéri szétvezetésének gondolata és gyakorlata ... a Duna medencében a középkor folyamán addig szinte páratlanul álló méretekben és tervszerűséggel kivirágzott”. A török hódoltság {111.} alatt azonban az „ártéri fok-csatorna-rendszer ... gyors romlásnak indult. Nemcsak a további építkezés és a fokok, csatornák kezelése, tisztítása maradt el”, hanem a lakosságnak érdeke is volt, hogy az ártér vadonná – búvóhellyé – váljék. A török hódoltság után hozzákezdtek ugyan a fokrendszer ismételt kiépítéséhez, a középkori „virágzás” színvonalát azonban meg sem közelítette a 18–19. század ártéri gazdálkodása (Andrásfalvy B. 1973: 20, 52 – vö. Károlyi Zs.–Nemes G. 1975). Bár e nagy jelentőségű elmélet „virágzással”, „tervszerűséggel”, majd „hanyatlással”, végül „részleges helyreállítással” jellemzi az ártéri gazdálkodás korszakait, ezeknek a „korszakoknak” a gazdaságtörténet szempontjából nincs igazolható jelentőségük, ha a halászó vizek jellegét vizsgáljuk. Az egykorú források ugyanis – mind a középkorban, mind a hódoltság korában, mind a 19. század első felében – csupán annak bizonyítására alkalmasak, hogy az ártéri tavak halászatának az ármentesítésekig sokkalta nagyobb gazdasági jelentősége volt, mint a folyókénak. Csak azoknak a folyószakaszoknak – leggyakrabban sziget melletti egyik folyóágnak – a haszonvételi értéke vetekedett a legnagyobb ártéri tavakéval, melyek a vizák fogására voltak alkalmasak: ahol szégyével való rekesztést, s ahol vizafogó tanyát alakítottak ki. Az adott korban „legértékesebb” halászó víznek egy másik korszakéhoz viszonyított értékét – azaz: a „gondozás” érdekében belefektetett, „többnek”, illetve „kevesebbnek” vélt munkamennyiség talán eltérő hozadékát – lehetetlen megállapítani, hiszen egy-egy korszakra vonatkozóan sincsenek értékelhető adataink a halászati gazdálkodás tényleges hasznának kiszámítására, csupán a valószínűsítésére. Szinte csak arra vannak, hogy megállapítsuk: a forrásokkal jól belátható bármelyik korszakban gazdálkodtak a természeti adottsággal; a tavaknak az évi rendszerességű áradás eredményezte halbőségét a lehetőséghez képest maximálisan kiaknázták.

Az ártéri tavak folyamatos halászati jelentőségével kapcsolatban az alábbiakat kell tehát számon tartanunk:

– Nemcsak az Árpád-kori, kora középkori birtokadományozásról szóló oklevelek, hanem a 16–17. századi urbáriumok is az ártéri, rendszerint földrajzi névvel azonosított piscinákat említik a legtöbb hasznot ígérő, ezért elkülönítetten kezelt halászó vízként. Ezeket a jogtulajdonos – ebből a szempontból lényegtelen, hogy kikkel és milyen feltételek mellett – a maga hasznára halásztatta, ezért tilalomban tartotta.

– A török részre adózás mértékét meghatározó 16–17. századi defterek, alkalmazkodván ebben a magyarországi gyakorlathoz, szintén a vizek eltérő haszonvételi értékét vették figyelembe: a piscinákból, gyalmostavakból származó (többségében nyilván piacra kerülő) zsákmány felét, a folyókból s ugyanígy a jelentéktelen kisvizekből a döntően önellátási célból kifogottnak tizedét kellett a meghódolt országrész jobbágyainak beszolgáltatniuk (vö. Szilágyi M. 1982a: 304–210).

– A 18. századból és a 19. század első feléből származó különböző források már nem a földbirtokos által tilalomban tartott és – a robotot is igénybe véve – a jobbágyaival halásztatott piscinákról tájékoztatnak (bár helyenként ilyenek is voltak). Sokkal inkább arról, hogy a legértékesebb halasokat – s ezek akkor is vagy vizafogásra alkalmas folyószakaszok, vagy az ártéri tavak voltak – faluközösségek, maguk a halászok (közöttük városi céhtagok is, jobbágyok is), s idő telvén a halkereskedelemben érdekelt vállalkozók bérlőként hasznosították. Ha a bérleti szerződések kellően részletezőek, azt is tartalmazzák, hogy a szokásos időben levonuló tavaszi áradásnak, {112.} illetve a fok ilyenkor szükséges kinyitásának, apadáskor pedig elrekesztésének az elmaradása szerződést módosító – a bérösszeget csökkentő – jelentőségű volt (vö. Szilágyi M. 1984, 1986a).

– A 19. század második felében, ha Herman Ottó nem tulajdonított is neki jelentőséget, maguk a halászok természetesen számon tartották az ártéri tavaknak a fokok rekesztése révén jelentősen megnövelhető haszonvételi értékét. A mindszenti halászmester, Danicska József – Herman egyik informátora – például ezt írta ifjúkora idejéről: „...e század elején a folyamok mentén sok helyen léteztek halastavak. Neveiket onnét vették, hogy halastóknak használták, mégpedig úgy, hogy azoknak külön vízbeeresztő csatornát készítettek, amit akkor ’fok’ néven ismertek. Ezt a szükséghez képest gondozták is ... De gondoskodtak ezen tavak fokjainak erős farekesszel való ellátásáról is. Több helyen, ahol ilyenforma műveletek voltak, a folyók partjain, a vízmosás alkalmával lehet látni, milyen erős rekeszösszeállítást használtak azért, hogy a halakat a halastavaikban biztosan megtarthassák” (részletesebben: Danicska J. 1886, 1887; vö. Szilágyi M. 1983, 1987b). Ahol pedig a folyó és egy-egy ártéri tó, vízállás természetes kapcsolata a gátépítések után is megmaradt, a 20. századot is megérte a fokok rekesztésének – ekkor már – féllegális, mindinkább illegális gyakorlata. Az 1888. XIX. tc. – a halászati törvény – általánosságban fogalmazta meg a meder teljes szélességben történő rekesztésének és az ívó halak ártéren való visszatartásának tilalmát, 1907-ben pedig a földművelési miniszter rendelete (47.500/1907. VI. 4. sz.) a fokok elzárására konkretizálta e tilalmat: „... egyesek nemcsak akadályozzák az ártérre vonult halaknak a mederbe való visszatérését, de azzal, hogy a vonulás útjába kiválasztott helyeken rekeszt (lészát, vejszet, hálót stb.) állítanak, a halakat s azoknak az ártérben fejlődött ivadékait zsákmányul ejteni igyekeznek”. Az ilyen rekeszt megsemmisítették, építője ellen pedig mint orvhalász ellen eljárást indítottak – kivéve, ha a minisztérium a körülmények mérlegelése után mégis engedélyt adott az ártéri vízfolyás elrekesztésére (Fischer F. 1928: 81–82).

Ha az ártéri tavak, valamint a Duna és a Tisza haszonvételi értékéhez viszonyítunk, messze nem volt a vízfelület nagyságával arányosan növekvő a halászati kihasználtsága nagy tavainknak: a Balatonnak, a Velencei-tónak és a Fertő tónak. Jellemző ebből a szempontból, hogy a Balaton mellékiek, mielőtt az 1860-as években az alsó-tiszai halászok meg nem ismertették velük a maguk kerítőhálóját, tavasztól őszig nem használtak a 140 méternyi hosszú gyékényesnél nagyobb hálót. Szinte kizárólag partközelben halásztak mind a nagyhálókkal, mind a kisszerszámokkal; a tó belsejében pedig a tél jelentette az igazi halászati idényt: a jég alatti kerítőhálós halászatkor a 200 méter hosszúságot is elérte a balatoni gyékényes (Jankó J. 1902a: 340–350).

AZ ÁRMENTESÍTÉSEK KÖVETKEZMÉNYEI

A 19. század közepén–második felében lezajlott mocsárlecsapolások, gátépítések és mederrendezések a mezei gazdaságot szolgálták: jelentősen megnövelték a szántóföldi művelésbe, rétgazdálkodásba bevonható területeket. Emellett – elsősorban a Dunán – a zavartalan hajózást is biztosítaniuk kellett. A vízrendszerbe történt beavatkozások {113.} a halászat jövedelmezőségét rendkívül kedvezőtlenül befolyolták. (Az ármentesítő munkálatokról lásd: Fodor F. 1957; Károlyi Zs. 1960; Ihrig D. [szerk.] 1973; Dóka K. 1987.)

Az állandóan vagy időszakosan vízzel borított területek csökkenésének szemléltetésére elegendő egyetlen adatsort idézni. Az 1820–1830-as években elkészült felmérések és utólagos számítások alapján arra következtettek a vízügytörténet kutatói, hogy a Tisza és mellékfolyói ősi ártere mintegy 1 963 700 hektárnyi volt, s ebből 477 000 hektár állott állandóan víz alatt. A 20. század második felében viszont mindössze 53 869 hektárt tettek ki az állóvizek és vizenyős területek a magyarországi Tisza-völgyben (Botár I.–Károlyi Zs. 1971: I. 12–13).

A csökkenésnek ilyen számadatai sem fejezik ki azonban a változások tényleges hatását, hiszen a megmaradt vizek minőségileg is alaposan megváltoztak. A gátak megépülésével elértéktelenedtek a kiterjedt árterület tavai, hiszen megszűnt az ok-okozati összefüggés a tó halállománya és az évente ismétlődő áradások között. Az értékváltozást jól kifejezi, hogy a Tisza menti halászok dögöknek, Dög-Tiszának nevezik a holtágakat, vagyis a „holt”-nál pejoratívabb hangulatú, alapjelentése szerint állatok tetemére alkalmazott jelző lett a „nem élő” minősítője.

A 20. században halászatilag hasznosított holtágak persze nem azonosak a „lefűződéssel” keletkezett egykori morotvákkal, melyeknek szinte mindegyike feltöltődött és kiszáradt. Ezek a dögök a szabályozáskor levágott kanyarulatokból alakultak ki. Egy 1879-ben készült jelentés szerint csak a Tiszán 111 átvágást végeztek, s ez megközelítőleg ennyi holtágat eredményezett (Botár I.–Károlyi Zs. 1971: I. 62). A rövidítés érdekében kiásott „vezérárkokból” kifejlődő holtágak mindegyike persze korántsem jelentett azonos méretű és minőségű vizet. A Felső- és Közép-Tiszán rövidebbek voltak a kiásott medrek, lényegesen gyorsabban fejlődtek valóságos folyómederré, s ment végbe az egykori folyókanyar „állóvízzé” alakulása. Különösen ha az árvízvédelmi töltésen belülre került egy-egy ilyen holtág, zajlott le gyorsan az eliszaposodása, s borították el különböző vízinövények. Szolnoktól délre lényegesen hosszabb kanyarulatokat vágtak át. A legnagyobb, 18,6 km hosszú, a gyálaréti Holt-Tisza, mely 7,6 km-es új meder ásásával jött létre, s a nagyobbak, halászati szempontból jól hasznosíthatóak közé tartozik még a cibakházi, a tiszaújfalusi, a csongrádi és az atkai Holt-Tisza is, melyeknek mindegyike kívül esik a védtöltésen. Nincs ugyan természetes kapcsolatuk a folyóval, több ilyen holtágon mégis önálló halászati társulat alakult. Biztosított volt ugyanis hasznosításuk feltétele: zsilippel ellátott csatorna kapcsolta a holtágat a folyóhoz.

A 19. század második felétől már nem az ártéri tavak, hanem a folyók bérletének megszerzéséért versengtek a halászati vállalkozók és a halászok. A bérelt folyószakaszhoz hozzászámították az áradás néhány hete alatt vízzel borított hullámteret és a folyóközeli tavakat, vízállásokat. A vállalkozó-bérlők legalábbis mindent megtettek, hogy ezeket is bérleményük részének tekinthessék, mert az ártéri mélyedésekben – leginkább az utak és gátak építésekor keletkezett kubikgödrökben – visszamaradó halak, különösen az ivadékok, a víz kiszáradván, elpusztultak volna. Ahol a vállalkozó-bérlő nem tudta belekapcsolni a maga üzemébe az ártér vizeit, és a jogtulajdonos (a közbirtokosság, a MÁV vagy az ármentesítő társulat) sem adta külön bérbe, az alkalmi halfogók – jogi értelemben: orvhalászok – szabad prédái maradtak.

{114.} A nagyobb holtágakat, ha érdemes volt halászatilag hasznosítani, nem iszaposodtak és gazosodtak el, önállóan is bérbe adhatták, s bennük – rendszerint állami támogatást is igénybe véve – haltenyésztéssel kombinálták a zsákmányolást. A halászati szakírók és a kormányszervek már az ármentesítés befejezése előtt szorgalmazták a természetes vizek halasítását és szabályozott lehalászásukat (összefoglalóan: Répássy M. 1902; Hankó B. 1928; Fekete I. 1955. – lásd még: Kenessey A. 1868; Kriesch J. 1868; Tasner D. 1868). A propaganda nem is volt hatástalan. A pesti halászmester Singhoffer József például arról számolt be emlékiratában, hogy tiszai bérletükön, már az 1860-as években halastavat létesítettek a 350 holdnyi újkécskei Holt-Tiszában, s Szegedről is ismerünk egy, az 1860-as években hosszan elhúzódó pereskedést halasított holtágról (Singhoffer J.–Peijcsik I. 1892: 35–44; Solymos E. 1969). A természetes vizekben, ha halasították is, más tenyésztési elveket érvényesítettek, mint a pontynevelő tógazdaságokban, a cél azonban azonos volt: a halhústermelés. A mindjobban terjedő okszerű haltenyésztés eredménye, hogy 1931-ben a halászati gazdálkodásról készült kézikönyv megállapíthatta: „A Tisza mentén lévő, töltésen kívüli holt medrek halállománya már lényegesen jobb, mint az anyamederé s ezekben a pontyivadék és süllőikra kihelyezése is eredményesebb” (Fischer F. [szerk.] 1931: 75).

A „természetes vízi halászat” és a „okszerű halászati gazdálkodás” mintegy másfél évszázada tartó párhuzamossága a halakkal kapcsolatos értékítélet átalakulásával is együtt járt: a folyók mentén élő halászok is, halfogyasztók is sztereotip módon szokták hangoztatni, hogy a tavi hal „pocsolyaízű”, a halastavi, mert etetett, túl zsíros, csak a folyóban nevelődő az ízletes. Ez a vélemény a folyók 20. századi felértékelődését fejezi ki, hiszen az ármentesítés előtt – mint fentebb mondottuk – a zsákmány döntő hányada tavakból került ki. Maguk a halászok a folyami hal értékesebb voltának hangoztatását „az az igazi halász, aki a folyóban halászik” szentenciával is megtoldják, lebecsülvén azokat, akik az elgazosodott holtágakban halászgatnak. A tavi hal értéktelenségén persze könnyű volt némi halász-rafinériával módosítani. A szegedi kishalászok a pocsolyában nevelkedett barahalat egy-két hétig a Tisza vizében a bárkában tartották (kifürdették, kisaralták), s a jó víz „kimosta húsuk rostjai közül a sarat, még a kövérségüket is megcsappantotta. Megillatosodtak ízben és visszaszépültek színben ... Két hét után el lehetett adni őket bátran az óvatos nagyfiséreknek” (Bálint S. 1957: I. 111, 750).

A folyami halászat nagyobb presztízsének persze van alapja, hiszen a szabályozás a folyó természetét is alaposan megváltoztatta: a mederrövidítések hatására gyorsabbá, sodróbbá vált a víz áramlása és nagyobb lett a vízszintingadozás. A vízügytörténet kutatói szerint a szabályozás előtt a Tisza maximális árvízszintje 2–3,5 m-rel alacsonyabb, kisvízszintje 2–2,5 m-rel magasabb volt a mainál. Vagyis hevesebb lefolyásúak lettek az áradások; a mentesítés előtt a kiöntés időtartama akár kétszerese-háromszorosa is lehetett a mainak (Botár I.–Károlyi Zs. 1971: I. 13–15). Arról alig tudunk, hogy milyen nehézségek árán alkalmazkodtak annak idején a halászok ezekhez a változásokhoz. Herman Ottó, aki a szabályozások közvetlen hatását tapasztalhatta, nem utalt rá, hogy az erősebb sodrás és a jelentősebb vízszintingadozás módosulásokat kényszerített volna ki a szerszámkészletben és egyes szerszámok használatában. A 20. századi néprajzi gyűjtők is olyannak ismerték meg a foglalkozásukra {115.} felettébb büszke folyami halászokat, amilyennek annak idején Herman jellemezte őket: „Az imbolygó lélekvesztő az ő járműve, a melyen mindent el tud rakni, a melybe belenőtt; állva, ülve úgy el van rajta, hogy meg sem billen” (Herman O. 1887–88: 509). A sodró vízen való közlekedésnek és munkavégzésnek ez a biztonsága a legfőbb jellemzője máig a dunai és tiszai halászoknak – ez különbözteti meg őket a kisvízi halásztól.

Az ármentesítések következtében a nagy tavak – elsősorban a Balaton – halászati jelentősége is felértékelődött. A halászati bérlők a 19. század közepén–második felében mind nagyobb méretű kerítőhálókkal, s azokkal a szegedi, szentesi, mindszenti nagyhálós halászokkal halásztattak, akik a tiszai halcsökkenés miatt voltak kénytelenek munkát vállalni a Balatonon. Bár a kortársak elsősorban a törzsökös balatoni, s nagyrészt engedély nélküli eresztőhálósoknak tulajdonították az itteni halállomány csökkenését, hiszen egykorú becslések szerint ekkortájt már 2000–4000 eresztőhálót is leraktak naponta (Szilágyi M. 1989a: 17), a tó halászatának ezt az ármentesítéssel összefüggő 19. század végi konjunktúráját mégis szemléletesen kifejezi, hogy maguk a halászok – Jankó János (1902a: 313) tapasztalata szerint – a szegediek által használt öreghálóknak tulajdonították a halállomány néhány évtized alatt ott is bekövetkező „pusztulását”.

Az is a balatoni halászat jelentőségnövekedésének kifejezője, hogy – miközben a kortársak folyamatosan a halállomány csökkenését panaszolták – az 1900-ban megalakult „Balatoni Halászati Részvénytársaság” mégiscsak jól prosperáló élelmiszer-termelő iparággá tudta fejleszteni a halászatot (vö. Reöthy F. 1983). Pedig a mind népszerűbbé váló sporthorgászat és az idegenforgalom, a fürdőélet ellentétes érdekeivel is egyeztetni kellett a halásztatást. (A Balatonon, a Velencei-tavon különösen jelentőssé fejlődött sporthorgászatról lásd: Antos Z. 1991; Molnár A. 1984; Vígh J. 1981, 1987).

A „KÖTELES” HALAK

A középkorban és az újkor elején a tokfélék (Acipenserini) voltak a magyar vizek legértékesebb, s csak speciális módszerekkel fogható halai. A tokfélék éves rendszerességgel úsztak fel a Dunába, innen a nagyobb mellékfolyókba, s miután valamelyik csendes és sekély folyószakaszon lerakták ikrájukat, igyekeztek vissza a tenger vizébe. Ez a kettős „vándorlás” teremtett lehetőséget folyami halászatukra.

A legnagyobbra növő tokfélének, a vizának (Acipenser Huso L.) több mázsás hústömegét, ízletes voltát és ínyencségként fogyasztott ikráját dicsérték a régiek. Bél Mátyás például egy 1733-ban Mohácson kifogott és Bécsbe szállított, 805 font (kb. 450 kg) súlyú és 5 1/2 rőf (kb. 428 cm) hosszú vizáról adott hírt, megemlítvén azt is, hogy 88 fontnyi (kb. 49 kg) volt az ikrája (Bél M. 1984a: 353). A vizahalászatnak a középkor folyamán a Duna mentén – főképp a Csallóközben – volt kiemelkedő gazdasági jelentősége (például: Takáts S. 1897; Alapy Gy. 1933), de számottevő vizahalászat folyt a Tokaj–Szolnok közötti Tisza-szakaszon is (Sugár I. 1979). A források elsősorban a királyi, főnemesi és kolostori konyhákon elfogyasztott, esetenként többszáz kilométer távolságra elszállított, darabszám adminisztrált vizákról emlékeznek meg (Iványi B. 1962; Benda B. 1999). A 18. századra már csökkent a magyar vizekből kifogható vizák mennyisége, ennek következtében a vizahalászat módszere is módosult. Bél Mátyás, aki dunaföldvári, illetve Szeged környéki személyes megfigyeléséről egyaránt beszámolt, a szégyét nem, csak a kerítőhálóval való vizafogást ismertette (Bél M. 1984a: 352–353; 1984c). A 19. század első felében pedig – az al-dunai halászat hatékonyságának megnövekedése, illetve a Vaskapu szabályozása miatt – annyira megfogyatkoztak a vizák, hogy Danicska József mindszenti halászmester – amint azt 1896 körül keletkezett kéziratos emlékiratában leírja (Néprajzi Múzeum EA 4289 ltsz.) – évtizedenként csak egy-egy példánnyal találkozott. A 20. században a Dunán is csak kivételesen került hálóba egy-egy példány, és ezekről újra meg újra szenzációként tudósított a napi sajtó (az adatokat összegyűjtötte: Khín A. 1957).

A valamivel kisebbre növő (1–2 méter hosszú, 50–150 kilós), a történeti forrásokban toknak és sőregnek emlegetett tokféléket (színtok: Acipenser nudiventrisa L.; vágótok: Acipenser güldenstadtii L.; sőregtok: Acipenser stellatus L.) a 19. század második felében még gyakran fogtak, a 20. századra viszont elveszítették gazdasági jelentőségüket: ha véletlenül hálóba akadtak, csak lényegesen kisebb példányaik. A legkisebbre növő tokféle – a szakirodalmi adatok szerint 7–10 kg-os, a közelmúlt sporthorgász rekordlistája szerint 6,33 kg-os (Harka Á. 1997: 34) – kecsege (Acipen-ser ruthenus L.) máig minőségi zsákmánynak számít. A két világháború között a dunai és tiszai halászok az év egy rövid szakaszában még érdemesnek tartották a kecsege horgászatára specializálódni, helyenként pedig külön kecsegeháló szolgált a fogására. Ahhoz képest azonban, hogy a 17–18. században Tokaj táján külön rendtartás {117.} szabályozta a kecsegehálók lerakásának feltételeit, lévén a vidék legfontosabb minőségi zsákmánya (Pap M. 1981), manapság már alig jelent többet gasztronómiai kuriózumnál, ha a legízletesebb halként emlegetik.

Legnagyobb ragadozó halunk, a harcsa (Siluris glanis L.) a 19. századi ismertetések szerint a 3 méter hosszúságot és a 200 kg súlyt is elérte, 1995-ben viszont a sporthorgász rekordlistán egy 98 kg-os példány volt az élen (Harka Á. 1997: 112). Ha ilyen mértékben csökkent is a harcsák mérete, s ha meg is ritkultak a kapitális példányok, a közelmúlt halász- és sporthorgász élménytörténeteinek – ahogy a korábbi évszázadokban is voltak – ők a főszereplői. Falánkságukat a vízben úszkáló kacsák, libák megdézsmálásával, sőt ember és állat megtámadásával szokták jellemezni. Ezek a toposzok, valamint a cseles legyőzésüket részletező élményelbeszélések egyes motívumai több évszázadosak (Szilágyi M. 1992b). A harcsa – a 18–19. századi árlimitációkból következtetve – nem tartozott ugyan az íze miatt különösen értékelt halak közé, szálkamentes hústömege mégis csábító volt a vevő számára. Ezért egyedi módszerekkel fogják ma is, és a tömegzsákmánytól elkülönítetten viszik piacra.

Az archivális forrásokban a tokféléket és a harcsát nevezik öreg – azaz ’nagy’ – halnak. E fajok közül kerültek ki az ún. köteles, számos halak. A „köteles” jelzőt a vízben való kikötéssel magyarázták a halászok, ez azonban a jogi „kötelmek” feledésbe merülése utáni népetimológia. Mindkét jelző arra vonatkozik, hogy a halászokat elsősorban a darabszám számon tartott minőségi zsákmányból kötelezték az úri konyha ellátására (vö. Herman O. 1887–88: 806).

A „TÖMEGZSÁKMÁNY”

A 18–19. századi árlimitációkból következtetve a harcsával közel azonos értékűnek tekintették egykor az elsősorban tavakban élő pontyot (Cyprinus carpio) és csukát (Esox Lucius), melyeknek a fogására szintén alkalmaztak speciális módszereket, eszközöket. A halállomány általános csökkenése után a ponty halgazdasági jelentősége számottevően felértékelődött, lévén a tógazdaságok tenyésztett, s a természetes vizekbe is leggyakrabban telepített hala. Az ínyenc halfogyasztók azonban a mesterségesen táplált, s ezért „túl zsíros” nemespontyféléket mindmáig sokkal kevésbé értékelik, mint a természetes vízi vadpontyot. A csuka – noha nem tenyészthető, sőt rendkívüli falánksága miatt a tógazdaságokban kártékonynak tekintik – annak köszönheti változatlan népszerűségét, hogy viszonylag gyakori előfordulású, mindenféle vízben megtalálható, s falánksága miatt egész évben – még télen, jég alól is – könnyen zsákmányolható.

A csukához hasonlóan fehér és ízletes húsú a sporthorgászok által különösen sokra értékelt, a folyókban is, tavakban is országszerte elterjedt süllő (Stizostedion lucioperca), mely azért érdemli meg ehelyütt a figyelmünket, mert egyik változata, a fogas a Balaton legjellegzetesebb és legértékesebb halaként vált ismertté, sőt: a 20. században minőségi exportcikké. Bár 1551-ből idézhető az első, kivételes értékű balatoni halat sejtető adat a fogasra, a 18–19. századi helyismereti irodalom pedig már „balatoni specialitásként” dicséri, hangsúlyozván, hogy más vizeinkben nem {118.} fordul elő, a 20. századi halkereskedők (és balatoni lokálpatrióták) mégsem tudták elérni az önálló halfajjá minősítést, a süllőtől való megkülönböztetést (vö. Lukács K. 1940b, 1943b; Zimmer F. 1940).

A mocsarak, valamint a tavaszonként vízzel borított, aszálykor kiszáradó rétségek legfontosabb tömeghala volt a réticsík (Misgurnus fossilis), melynek fogásában a halászok foglalkozási csoportjától valamelyest elkülönülő csíkászok télen voltak igazán eredményesek. A kisméretű (30 cm körüli), kígyóra emlékeztető halat igen ízletesnek mondják; legjellemzőbben káposztával főzték. Mindig hordóban vagy dézsában szállították a városi piacra, a limitációkban pedig űrmérték szerint – iccében – szabták meg az árát. A mocsárlecsapolások hatására nem tűnt el ugyan teljesen, hiszen a néprajzi gyűjtők a közelmúltban is ismertették fogási módjait, de oly mértékben megfogyatkozott, hogy a 20. század eleje óta a „régi vízivilágot” szimbolizáló sztereotip szövegfordulatokkal inkább az emlékét idézgetik. Úgy, mint a gyermekkorára emlékező Györffy István: „Gyermekkoromban csíkot még hoztak a csíkászok a karczagi piacra s most is előttem van, mikor anyám a visító csíkot nyakazta. Káposztával megfőzve nagyszerű kun eledel volt! Gyermekeink meg már a csíkot nem is ösmerik!” (Györffy I. 1922: 42–43. – a csíkról és a régi vízivilág egyéb termékeiről mint múltszimbólumról lásd Szilágyi M. 1997a: 123–124; 1997b).

A 16–17. századi források gyakran emlegetik a sebes pisztrángot (Salmo trutta m. fario), mely akkortájt a hegyi patakok hideg és tiszta vizű szakaszainak – valamint a patakok „eldugásával” kialakított halastavaknak – a legízletesebb, az úri konyha számára is igényelt hala volt. Bár azóta gasztronómiai különlegesség lett, s a 19. század második fele óta – az „okszerű haltenyésztés” elvei szerint – fokozottan óvják és gondozzák, mivel a sporthorgászok legelőkelőbb zsákmánya, természetes élőhelyein „tömeghalnak” is megmaradt. A hegyi patakok halpusztító módszereket alkalmazó orvhalászainak – panaszolják visszatérően a halászati szakírók – a pisztráng volt a legközönségesebb zsákmánya.

A pontyfélék családjába (Cyrinidae) tartozó keszegféléknek – melyeket a régi források is, a mai halászok-horgászok is „fehér halak”-ként szokták emlegetni – elsősorban a szárítotthal-kereskedelemben volt jelentőségük. A csak szárítani való haltömeg viszonylagos értéktelenségét pontosan kifejezi a szegedi halász Bitó János (1993: 53) 1930 tájt keletkezett emlékiratában rögzített, az 1870-es évekre vonatkozó árarány: „...a közönségesebb sózott halnak 16 forintért kelt [mázsája; 56 kg-os »régi« mázsában számolva], de a jobb fajta, nagyobb halakért 22–24 forintot is megadtak”.

Nemcsak a halászok, a halfogyasztók is az itt bemutatottaknál sokkalta több halfajt tartottak számon, hiszen gyakran nemcsak a fajokat, hanem az alfajokat, sőt változatokat is más-más névvel jelölték – ahogyan az a „népi” halneveket is feltüntető ichtiológiai adattárakban és a halneveket egybegyűjtő szótárakban tükröződik (Herman O. 1887–88: 663–759; Lovassy S. 1927; Fischer F. 1931: 21–34; Hankó B. 1931; Vásárhelyi I. 1961; Beke Ö. 1932, 1933, 1934; Rácz J. 1996). De kevesebbet is annál, mint amennyi faj ténylegesen létezett a Kárpát-medence vizeiben, nem lévén a fajok többségének gazdasági jelentősége, esetleg a zsákmány tömegét növelték. Jellemző ebből a szempontból a nagy tapasztalatú Bitó Jánosnak egy mellékes megjegyzése: amikor az 1896-os millenniumi kiállítás rendezőinek megbízásából össze {119.} kellett gyűjtenie a Tiszában található halak 4–4 példányát, komoly erőfeszítésébe és sok pénzébe került a vállalkozás, s ő maga is csak ekkor tudta meg, hogy 67 féle hal élt akkortájt a Tiszában (Bitó J. 1993: 143).

JOGGYAKORLAT A FEUDALIZMUS SZÁZADAIBAN

A magyar halászati jog középkori történetét Degré Alajos (1939) foglalta össze. Az okleveles forrásokból úgy következtetett, hogy a honfoglalás korában teljes volt a halászati szabadság; csak a 11. századtól fordulnak elő – s mind gyakrabban – a halászatot érintő királyi adományozások, ami a vizek magántulajdonba kerüléseként értelmezhető. A 11–12. század fordulóján Kálmán király e folyamatot más irányba igyekezett terelni: a német jogfelfogást követve kísérletet tett a halászat (és a vadászat) regaleként kezelésére. Vannak ugyanis adatok arról, hogy a már magántulajdonba került vizeket a király visszavette. Kísérlete azonban nem változtatta meg a kialakuló gyakorlatot: a halászó vizek – mindig földbirtokhoz kapcsoltan – a 12. században is királyi adományként tűnnek fel az oklevelekben. Az nem fordult elő, hogy az uralkodó csak halászati jogot adományozott volna, földbirtokot nem. Pedig a halászat regale jellegéből ennek kellene következnie. Az oklevelek megörökítette víztulajdonosok a középkor századaiban leginkább egyházi intézmények, ritkábban világi birtokosok.

A 13. század első évtizedéig a király halászó szolgákat is adományozott a halászati joggal együtt, akik halat szolgáltattak uraiknak a halasokból. A döntő változás II. András uralkodása idején következett be; annak részeként, hogy a személyes – hűbéres – függésen alapuló földbirtoklás lassan magántulajdonná szilárdult. Ekkor kezdték a halászati jogot a földbirtok tartozékaként meghatározni. Az ingatlan és a halászati jog mind szorosabb összekapcsolódásának folyamata a mohácsi vészig tartott, de még ebben a korszakban sem jelentette mindig és mindenütt a víz és a parti birtok elválaszthatatlanságát. A halásztatás gyakorlata is megváltozott. Az 1351. évi jobbágytörvénytől halászó szolgákról bizonyosan nem beszélhetünk: ekkorra már a jobbágyságba olvadtak be az ún. „szolgálónépek” (vö. Heckenast G. 1970), s a halászattal – vagy halászattal is – foglalkozó, uruk konyháját hallal ellátó jobbágyok társadalmi helyzete alapvetően nem különbözött a jobbágyság egészétől. A földművelés-állattartás mellett halászattal is foglalkozó jobbágyokat „külön halászosztály nem létében” lehet halásznak tekinteni. Nyilván ilyen értelemben emlegettek a kortársak – Degré értelmezte így az adatokat (1939: 104) – a 16. század elején csupán Szegeden 3000 halászt.

A halászati jog tehát a földbirtok tartozéka volt. A 16–17. században mégis – nyugati példa nyomán – általános lett az a jogértelmezés, mely a halászatot regale eredetű nemesi előjognak tekintette, azt is elismervén, hogy a városok, a kiváltságos területek lakóit egyetemlegesen szintén megilleti ez a jog. Velejárója volt e felfogásnak, hogy az egyházi és világi birtokosok a legértékesebb vizeiket tilalmasnak nyilvánították. A jogtulajdonos ezeket egyéb regalekhoz hasonlóan igyekezett hasznosítani: {120.} vagy robotot igénybe véve a maga hasznára halásztatott, vagy a hasznosításra vállalkozó halászoktól, akik városi polgárok is, a maga jobbágyai is lehettek, zsákmányrészt, illetve éves bérleti díjat követelt. A másodrendű, de még jövedelmezően hasznosítható vizeket (vidékenként és koronként változó) zsákmányrész ellenében jobbágyfalvak vagy jobbágyok vállalkozó közösségei halászták. A értéktelen, külön jövedelmet nem ígérő kisvizeken szabad volt a halászat a jobbágyok számára. Ezek hasznából ki-ki a faluközösség által kialakított, hagyomány szentesítette rendtartás szerint részesedhetett. Nyilván „a faluközösség egyetlen tagja sem szerezhet előnyöket mások rovására” elvet érvényesítve szervezték meg a halászatot – hasonlóan a legelő, a rét, a nádas hasznosításához. Kivételesen – a Fertő tó mellékéről ismerünk rá példát – a jobbágytelkek tartozékaként is kezelhették a falu határában lévő halá-szóvizeket (részletesen: Andrásfalvy B. 1970b).

A halászattal kapcsolatos jogfelfogás tehát két, eléggé szilárd pilléren nyugodott a feudalizmus idején:

– noha a halászatot nemesi előjognak tekintették, a jobbágyok számára sem volt „tilos” halat fogni, sőt a birtokosok kötelezték jobbágyaikat a vizek hasznosítására, ami azonban másféle földbirtokos–jobbágy viszonyt feltételezett, mint a szántóföld-, a legelő- vagy az erdőhasználat;

– a halászati jog hasznosításának vidékenként és koronként különböző gyakorlatát a vizek közötti értékkülönbségre tekintettel alakították ki: ugyanaz a jogtulajdonos is másképpen kezelte a minőségi zsákmánnyal kecsegtető halasait, mint csekély értékű vizeit.

A jobbágyok halászatának valamilyen formáját azért ismerték el legálisnak, mert bőven voltak olyan vizek, melyeken csak az önellátás eszményét követő parasztoknak „érte meg” halászni. Ha a jobbágyok csupán élelemszerzés céljából fogtak halat, a jogtulajdonos is megelégedett némi „ebédre való” hallal – de el is tekinthetett tőle, hisz úgyis részesedett a tilalmasok minőségi zsákmányából. Ha viszont értékesíteni tudták jobbágyai a zsákmányt, a földesúr is igényt formált a haszon egy részére: harmadára vagy felére.

SZABAD HALÁSZAT

A „halászati szabadságról” szólva a halászok vélekedését közvetítő korai néprajzi irodalom eléggé nagyvonalúan általánosított. Herman Ottó megfogalmazása szerint (1887–88: 138–142) „régen” mindenki szabadon halászhatott: „a halászat szabad ipar volt”. A „szabadság”-fogalom ilyen használatával már a kortársak sem értettek egyet. Hunfalvy Pál (1888: 228) a Herman-monográfiáról írt kritikájában például azt fejtegette, hogy a „szabadság fogalma nyilván kétféle, melyet Herman Ottó egymástól nem különböztet meg, s melyet a földmívelés példájával világíthatni meg. Nálunk minden ember ekét és vonómarhát szerezhet magának, ebben nincs szabadtalanság; de különbség áll elő, ha kérdezzük, a maga földjét vagy másét szántja-e... A föld-mívelésnek szakasztott hasonmása a halászat. Ha pénzem és kedvem van, mindenféle halászati szerszámot szerezhetek magamnak, de kérdés, hogy van-e folyóm, tavam, hogy halászhassak.”

{121.} Hunfalvynak volt igaza: természetesen nem lehetett akárkinek, akárhol halásznia. Maguk a halászok mégis – a múltra emlékezve – „szabadnak” emlegették a halászatot. Jankó János (1902a: 303–304) – a balatoni halászat kapcsán – így általánosított: „a nép ... mindig szabad halászatról beszél s vallja, hogy az megvolt a hatvanas évekig”. Pedig – fejtegeti – „a víz mindenkor a község birtokosáé, az uraságé volt, s azt a nép bizonyos szolgálatok fejében halászhatta”. Csalog József (1940: 236), jól tudván persze, hogy „a halászat joga mindenkor szabályozva volt”, így foglalta össze a sárközi öregek „egybehangzó állítását”: „régente mindenki halászott, aki csak járni tudott”. Nyárády Mihály (1938: 390) az 1910–1920-as években a Rétközben hallotta emlegetni „úton-útfélen” a szabad halászatot, noha – bizonyítja ő is – „a rétközi halászóhelyek az egyes helységek földesuraságának osztatlan közös tulajdonai voltak”.

Valahol viszont valóban szabadon, bár rendszerint valamilyen csekély halmennyiség beszolgáltatására kötelezetten halászhattak mindazok, akiknek halászszerszámaik voltak. Olyan szerszámaik természetesen, melyek a nem tilalmas vizek meghalászására voltak alkalmasak. Az halászhatott ugyanis szabadon, aki tiszteletben tartotta a tilalmat. A 16–17. századi urbáriumokból az ilyen értelmű „halászati szabadság” is kiolvasható (lásd az urbárium-közléseket: Makkai L. 1954; Maksay F, 1959; Jakó Zs. 1944; Prodan, D.–Ursuţiu, L.–Ursuţiu, M. 1970; Prodan, D. 1976).

A birtokosok vagy név szerint felsorolt halászok, vagy a faluközösség kötelességévé tették, hogy a tilalmas vizeken halászva a zsákmány meghatározott részét beszolgáltassák. A „halászként” megkülönböztetett jobbágyok esetében az jelentette a halászfoglalkozást, hogy csak halászattal szolgáltak, más úrbéres kötelezettségük nem volt. Bár – a vagyoni összeírások ezt tükrözik – ők is rendelkeztek paraszti gazdasággal. A halászó jobbágyok társadalmi helyzetét jól megvilágítja a sárospataki „magyar szeresi vagy réti halászok” és a „szegedi vagy gyalmos halászok” 1632. és 1648. évi s még a 18. században is megújított rendtartása (Makkai L. 1954: 191–192, 264–265). Az előbbiek, akiket lakóhelyük alapján neveztek magyarszeresieknek s nyolcan voltak, a tilalmas tavakat rekesztették. Az egyik tóból az öreg hal harmadát adták uruknak, az apró hal mind az övéké maradt; a többi tilalmas tóból fogott nagyja halat teljes egészében be kellett szolgáltatniuk. Ezen túl – ami azt is bizonyítja, hogy egész évben folyamatosan halásztak – minden pénteken, nagyböjtkor pedig naponta, közösen egy 10 iccés dézsa halat és csíkot, a Sulymos tóból pedig, amikor annak termése volt, külön-külön egy dézsa sulymot szolgáltattak a konyhára. A gyalmos halászok hatan voltak, s alkalmasint – ők maguk vagy elődeik – a töröknek hódolt Szegedről menekültek Sárospatakra. Heti négy nap (hétfőn, szerdán, pénteken és szombaton) halászták a tilalmas vizet, s két napon a zsákmány aprajának-nagyobbjának a harmada volt az övék, két napon pedig csak ételükre valót kaptak az apró halból. Két nap semmivel sem tartoztak, tehát ha halásztak, maguknak foghatták a halat. Bár a közös tulajdonú hálójuk, a 114 öl (kb. 200 méter) hosszú gyalom értékesebb halászeszköznek tűnik, mint a réti halászok rekesztőszerszámai, a halászat főfoglalkozás voltában, illetve abban, hogy többségük igavonó állatokkal is rendelkezett, tehát mellesleg földművelést folytatott, nem volt alapvető különbség a két halászcsoport között. Az is a kiegészítő földművelésről árulkodik, ahogyan a gyalmo-sokat – időszakosan – mentesítik a halászat alól: „Amikor az aratast Isten elő hozza, {122.} szabadsagok vagyon az halászoknak az aratasra kimenni es eledelekre valot keresni.”

Halászként összeírt személy azokon a vidékeken is feltűnően kevés, ahol a természeti körülmények arra kényszerítették a lakosokat, hogy a földművelés-állattartás mellett halásszanak is. 1645-ben például a munkácsi uradalomban 3977 háztartást írtak össze, s közöttük mindössze 20 halászt. Ezeknek a halászoknak egy része sem a síkvidék folyóin és kiterjedt vízállásain halászott, hanem a hegyek között lakván, a tilalomban tartott patakokról volt köteles a konyhára pisztrángot és kövi halat szolgáltatni. Erdélyben szintén tilalomban tartották a patakokat, és az ezek „eldugásá-val” kialakított halastavakat, s ezekből egy-egy faluból „halászként” az urbáriumba felvett 2–3 jobbágy szolgáltatta a halat (Makkai L. 1954: 489–504; Jakó Zs. 1944: 54–65, 116–123, 145–152). Általánosítva is fogalmazhatunk: a csupán kisebb értékű halászó vízzel rendelkező birtokos éppen úgy kijelölt tilalmasokat, ahonnan elvárta a konyhára való halat, mint az, aki a Duna, a Tisza vagy a Balaton mentén rendelkezett halászati joggal. A halászóvizek értékére-értéktelenségére nincsenek egzakt mérőszámok: olyan minőségű halról kellett gondoskodniuk a jobbágyoknak az udvarház számára, amilyen akadt a „saját” vízben, vagy pénzért kellett beszerezni.

Nemcsak a „halászként” számontartott jobbágyától várta el persze a földesúr, hogy halásszék a számára: az ebédhal-szolgáltatást minden jobbágytól, aki halászni akart, megkövetelhette. Kapuvár (Sopron m.) 1597. évi urbáriumában például azt rögzítették, hogy „minden személy, az ki az ur őn[agysá]ga földén halász ... szergyárás szerént minden héten Ebédhalat ad, de ugy kell érteni, hogy egyik héten egy, az másik héten ismeg az másik” (Lukács K. 1953: 285).

Az urbáriumok tehát azt tükrözik, hogy korántsem volt általános egyes jobbágyok „halászként” adminisztrálása. Gyakoribb volt, hogy a „falu” szolgált halászattal, és a bíró volt köteles a tilalmas halastó jövedelmével is elszámolni. 1632-ben és 1648-ban Petrahón (Zemplén m.) a faluközösség kötelességévé tette az urbárium, hogy az ereket megrekessze, s ami „számos halat fognak, annak két reszet urunk eő nagysaga szamara adgiak be, harmada az falue”, s emellett „Halász penzt tartozik az falu adni annuatim niocz forintot” (Makkai L. 1954: 195). Ezekben a halászattal szolgáló falvakban vagy minden parasztgazda „mellesleg” – de nem elhanyagolható jelentőségű mellékfoglalkozásként, hanem a vízrajzi viszonyok jelentette kényszernek engedelmeskedve – halász is volt; vagy a faluközösség tartotta számon, hogy kik szoktak halászni, s tőlük várta el a teljesítést, ha halászati szolgálatra kötelezték a falut. A szolgáltatására kötelezésnek pedig feltétele, hogy a faluközösségnek a nem tilalmas vizekre vonatkozóan teljes rendelkezési joga volt. Azaz: „szabadnak”, bár a faluközösség által szabályozottnak tekinthető a halászat mindazok számára, akiknek voltak alkalmas halászati eszközeik.

RÉSZES HALÁSZAT – HALÁSZATI BÉRLET

A zsákmány meghatározott hányadának – felének, harmadának, negyedének, olykor csupán hetedének – a beszolgáltatására a folyók vizafogásra alkalmas szakaszain, illetve a tilalmas tavakban halászókat kötelezte az egyházi, a világi földesúr vagy a {123.} király. A „rész” megadására kötelezettek „halászattal szolgáló” jobbágyok és városi polgárok (akik a Duna mentén a 16–17. század óta céhes halászok) egyaránt lehettek.

A városi polgár halászok – legkorábban a magyarországi felső Duna-szakaszon, Pozsonyban például már a 13. században – privilégium biztosította „szabadságot” nyertek a legértékesebb halászó helyekre, ami azonban az ő esetükben is zsákmányhányad és/vagy ebédhal szolgáltatásával járt együtt. Pozsony város 1291. évi kiváltságlevele szerint a halászok, azzal együtt, hogy ugyanolyan jogok illették meg őket, mint bármelyik pozsonyi polgárt, a vizákból, a jég alól, illetve hálóval kifogott halakból a zsákmány harmadrészével tartoztak a pozsonyi grófnak (Alapy Gy. 1933: 19 és passim). A nagyhálósokat („aki öregh hálóval szokot halászni”) és kisszerszámosokat („az ki pedig koczás”) egyaránt magában foglaló céh tagjainak jogait és kötelezettségeit Komáromban céhprivilégium részletezte, mely – noha elsősorban a halkereskedés monopóliumának biztosításával kapcsolatos rendelkezéseket tartalmaz – a halászóvíz tulajdonosával szembeni kötelezettségeiket is magában foglalja. Az 1696. évi szabályzatuk szerint például „Az Dunán az mint a Privilégiumok az Halászoknak tartya, mindenütt Szabadon halászhatnak, de úgy mindazonáltal, az Földes Uraknak az Kik Földén halásznak hírt agyanak ... valamely Földes Urnak az Tanyáján a vagy Földén Vizát, Tokot avagy Sőreget (: Mellyek másképpen köteleshalaknak hivattatnak:) fogand tehát abbul járandó Negyedet az Földes Urnak, az kiknek az Tanyáján fogatik igazán kiszolgáltassák” (Solymos E. 1987a: 345).

A részes halászatnak ez a formája, különösen, ha a halkereskedelemben érdekelt városi polgárok voltak a halászok, lényegileg bérleti vállalkozásnak tekinthető, hiszen a zsákmány (rendszerint nagyobb) részével, a nem köteles halakkal pedig teljes egészében önállóan rendelkeztek. A valóságos bérlői jogviszony mégis a 18. századtól lesz igazán jellemző a legjobban jövedelmező, nemritkán egy-egy birtokos összes halászóvizének hasznosítására.

Eleve ilyen viszonyt teremtett a jobbágyok alkotta communitas (inkább mezőváros, mint falu) taksás, kontraktualista vagy cenzualista jogállása. A földesúr és jobbágyai között létrejött úrbéri szerződésbe ugyanis vagy beleértették a település határában lévő halászóvizek jobbágyi hasznosítását, halféle vagy más vízi állat beszolgáltatására is kötelezvén a communitast, vagy külön szerződtek a regálékra, közötte a halászóvizekre. A Körösök és a Berettyó vidékén a 18. században az évente megújított szerződésbe belefoglaltak viszonylag nagy mennyiségű, csak az úri konyhán hasznosított teknősbéka szolgáltatását is. Akkor válik egyértelművé, hogy ez tulajdonképpen a halászati jog „bérleti díja”, amikor – a 18. század vége felé – az uradalom már külön szerződést kötött a falvakkal a halászatról. Füzesgyarmat (Békés m.) 1795-ben három évre szóló szerződése szerint a communitas 250 teknősbékát és három akó csíkot tartozott Gyulára szállítani, s ezért „Szabaddá hagyatik a fent irt Község, az egész Határban minden néven nevezendő Vizeknek, halászó Tavaknak, békászó és csikászó réteknek haszon vételével; azon vizekben, és rétekben, a maga tetszése szerént, akár kinek szabadságot adván”.

A „szabadságra” utalás itt – s ha communitas volt a bérlő, másutt is ugyanígy – arra vonatkozik, hogy a helyi elöljáróság joga volt a hasznosítás megszervezése: ha „al-bérletbe” adta a vizeket halászoknak, illetve egy-egy szerszám használatáért „taksát” {124.} szedett, ezzel a bevétellel nem kellett az uradalmi kasszának tételesen elszámolniuk. A tanács tehát – mintha a jog tulajdonosa lenne – feltételeket szabott a lakosságnak, s csak azok halászatát ismerte el legálisnak, akik elfogadták a feltételeit. Akik pedig elfogadták, laza érdekközösséggé szerveződtek. Gyomán (Békés m.) 1832-ben például az elöljárósággal szerződő 59, persze nem főfoglalkozású, hanem „paraszt-halász”, halászgazdának, harmados halászbírónak és kishalász bírónak nevezett vezetőikkel, „Halász Társaság”-ként kötött egyezséget a communitassal. Mert „fizettek” (vagy előre kialkudott összeget, vagy a zsákmány harmadának-felének pénzbeli értékét, s az úri konyhára való halat is ők adták), elvárták a helyi elöljáróságtól, hogy mindenki mást tiltson el a halászattól – vagy térben és időben korlátozza a nem halász lakosok önellátást célzó halfogását (Szilágyi M. 1992a: 127, 129–130).

Egy-egy jobbágyközségnek ezekbe a bérleményeibe rendszerint nem tartoztak bele az igazán értékes halászóvizek. A nagyobb uradalmak arra törekedtek, hogy a jól jövedelmező tavaikat, vizafogó helyeiket, a készpénz bevételüket gyarapítandó, külön adják bérbe jobbágyaiknak, lehetőleg azonban vállalkozóknak vagy céhes halászoknak. Mohácson (Baranya m.) 1744-ben csak a négy legnagyobb halastó után adtak a lakosok harmadot a földesúrnak, s a vizafogó hely volt az uradalom kezelésében. A város határában lévő többi víz után viszont a város kívánta meg a harmadot; nyilván azért, mert a communitas a halászati jogot bérelvén „albérlőknek” tekintette a halászokat. A Duna menti Sárközben az uradalmi tilalmasok halásztatásának ellenőrzése, akár a jobbágyok, akár halkereskedők voltak a tényleges hasznosítók, a halászispán hatáskörébe tartozott. A falvakban – bérleti viszony esetén – a harmadot vagy árendát beszolgáltatni köteles tóbíró (maga is a falu lakója és halász) volt a halászati munkálatok szervezője. Rendelkezése alá tartozott a tómester, aki a rekeszépítést is, magát a halászatot is irányította, felelős volt a böjtkor esedékes hal beszolgáltatásáért, s olykor maga vezetett egy nagyhálós kompániát (Andrásfalvy B. 1975: 186, 213–215).

A legjobb vizahalászoknak tekintett komáromiak bérlői vállalkozását jelentheti Bél Mátyás Tiszafüredre (Heves m.) vonatkoztatott megjegyzése: „A füredi viza annyira híres, hogy a komáromiak is minden évben eljönnek ide vizát halászni” (Bél M. 1968: 88). Ekkortájt a kalocsai érseki uradalom Duna-szakaszának vizafogó tanyáin is komáromiak halásztak, ám olykor csak „albérlők” voltak. 1723–1726 között az uradalom összes halászóvizéért egy, a vendégfogadókat és az egyik pusztát szintén bérbe vevő vállalkozó igen magas – évi 3200 Ft – bérösszeget fizetett, és helybeli jobbágyparasztok, illetve komáromi céhes halászok voltak az albérlői: a kisebb egységekre tagolt vizek tényleges hasznosítói (Solymos E.–Solymosné Göldner M. 1978: 43–46).

A 18. század folyamán persze arra is volt példa, hogy a kalocsai uradalom – s a Duna mentén több más uradalom szintén (Andrásfalvy B. 1975: 188; Solymos E.–Solymosné Göldner M. 1979) – egyidejűleg egy-egy jobbágyközséggel is, helybeli paraszthalászokkal is, közeli (tolnai, bajai) s távolabbi (győri, komáromi, budai, pesti) céhes halászokkal is szerződéses viszonyban volt. Közülük a halkereskedelemben érdekelt, s gyakran nem is halászó, hanem helybeliekkel halásztató győriek és komáromiak kockáztatták a legnagyobb tőkét. A decsi (Tolna m.) Holt-Duna 1803. évi bérleti díja – melynek meg nem fizetése miatt évtizedekig pereskedett egy győri halkereskedő {125.} és a bátaszéki uradalom – 3600 Ft volt. Ez a hatalmas összeg mégsem jelentett a kereskedő részéről meggondolatlan, eleve kétes kimenetelű vállalkozást: már az apja is, a korábbi években ő maga is a Decsen kifogott halakat vásárolta fel, s a megelőző „próba”-évben – a per során elfogadott zsákmánymennyiséggel és eladási árral számolva – 28 000 Ft-nyi volt a teljes árbevétele (Szilágyi M. 1984: 338).

A 19. század első felében – és nemcsak a Dunán, hanem az Alsó-Tiszán, illetve a Balatonon is – mind általánosabb lett, hogy a halkereskedelemben érdekelt vállalkozók, nem halászcsapatok árendálták egy-egy uradalom összes halászóvizét. A nagyhálós kompániákat és a kisszerszámosokat pedig „albérlőként” – gyakorlatilag „részes halászokként” – foglalkoztatták, s mert kereskedtek a hallal, a halászoknak jutó részt pénzben fizették ki. A Pallavicini-uradalom mindszenti (Csongrád m.) halászóvizeit 1835–1838 között egy helybeli zsidó kereskedő bérelte évi 260 váltóforintért (aki egyébként nemcsak hallal, hanem juhval és gyapjúval is kereskedett). Az 1847–1852-es évekre pedig az összes uradalmi vízre kötött szerződést, évi 3600 váltóforintot vállalván, egy többféle bérleti vállalkozásban érdekelt szegedi, német származású polgár. Ez utóbbi szerződés azt is részletezte, hogy az így megszerzett jogba beleértendő az ártéri tavak kerítőhálós halászata, „a nagyobb víz áradásokkal gyakorolható Veisz, marászta, mét és szigony mellesleges halászatokkal együtt”, a folyó Tisza nagyhálós halászata és kisszerszámos halászata (Szilágyi M. 1986a: 154–157). A Balatonon szintén a 1840-es években jelentek meg, eleinte kisebb vízterületek hasznosítását vállalván, a zsidó bérlők (Szilágyi M. 1988b), s az 1880-as évekre már „a Balaton halászatának 6/7 része zsidó bérlő kezében volt”. Jankó János (1902a: 304–305) így jellemezte vállalkozásaik fokozatos kiterjedésének folyamatát: „a helybeli halászokra ráliczitált a zsidó kishalász; megbukott; átvette tőle megint helybeli s ezt kiliczitálta a zsidó nagyhalász”, aki már több község határára kiterjedő vizeket használt. Ez a mind nagyobb arányú vállalkozás persze a tiszai halászat lehanyatlásával: a szegedi, szentesi, mindszenti halászok foglalkoztatásával függött össze.

AZ ÁRVÍZ JÁRTA TERÜLETEK KISSZERSZÁMOS HALÁSZATA

A történeti forrásokból nem minden, az etnográfusok által ismeretett „régies” halászeszközről és fogási módszerről lehet kellően részletező leírást idézni arra vonatkozóan, hogy a jobbágyok a régmúlt századokban valóban alkalmazták azokat. Bár közvetettek a bizonyítékaink, mégsem kétséges, hogy a „régi vizes világra”, tehát a 19. század közepénél–második felénél nem régebbre visszaemlékező egykori öreg halászok tapasztalatait tükröző néprajzi dolgozatokban bemutatott nem eszközigényes módszereket (például kézzel való halfogást, a sekély vízben vagy a jégen át meglátott hal leütését, a hurokkal való csukafogást, a mérgező növények alkalmazását) vagy a szigonyozás, a tapogatós-, az emelő-, a kereső-, a rekesztőhalászat olyan eszközeit, melyeknek, mert felettébb archaikusak, Eurázsia-szerte ismertek a párhuzamai, bizonyosan alkalmazták a megelőző századokban is.

Bél Mátyás 1730–1735 között tett Heves megyei megfigyelése az áradások paraszti kihasználásának kiváló példája: „Áradás idején ... a hal is kiúszik a mederből az elöntött ártérbe. Mihelyt a lakosság észreveszi, hogy kiöntött a Tisza, néhány szakaszt azonnal jó mélyen eltorlaszol a medertől, sövénnyel, rőzsecsomókkal, hogy az idetévedt halak visszatérését megakadályozza. Amikor később a víz visszahúzódik szokott medrébe, az árterületen olyan nagy tömegű hal marad vissza, hogy a kisgyerekek kézzel szedik össze. Amikor ebben az évben a Tisza áradását figyeltük, mi magunk is láttunk a parton olyan üregeket, melyeket a halászó parasztok szerkesztettek és nemrég sövénnyel kerítettek” (Bél M. 1968: 25). Az ártérre kihúzódott halak visszatartása lényegileg azonos azzal, amit a tilalomban tartott ártéri tavak rekesztése jelent. A jeles szerző által emlegetett „parasztok” azonban nem a tavi kerítőhálós halászat érdekében, hanem azért akadályozták apadáskor a halak mederbe húzódását, hogy az árterület mind sekélyebb vizében könnyűszerrel összeszedhessék azokat. A „kisgyermekek kézzel szedik össze” nyilván nem szó szerint értendő, azt kifejező stílusfordulat csupán, hogy a leapadó vízben „gyerekjáték” halhoz jutni: halászeszköz sem kell hozzá.

A recens leírásokból jól ismerjük ezt az eszköz nélküli fogási módot. Az orvhalászok – ha az engedély hiányát nem hangsúlyozza a leírás: szegény emberek, pásztorok, {127.} fiatal fiúk – az áradás után visszamaradt tocsogókban az iszap felkavarásával (kisebb állatsereglet vízbe terelésével vagy a maguk taposgálásával) mozgásképtelenné tették a halakat, hogy puszta kézzel megfoghassák. Az élményelbeszélések szerint kivételesen nagy zsákmányhoz jutottak ilyen módon (Ecsedi I. 1923–24: 42; Banner J. 1929a: 53; Szilágyi M. 1981). Aki tudatosan tartotta vissza a mederbe igyekvő halakat, és utána folyamatosan figyelte az ártéri vizek állapotát, ismerte a halak természetét, néhány hét alatt bizonyosan „kiszedhetett” annyi, amúgy pusztulásra ítélt halat, amennyi – ha gondoskodott a tartósításról – hosszú időn át elegendő volt a számára, s ha volt piaca a halnak, akár el is adhatott belőle.

Ha a 20. században már orvhalász parasztok felettébb egyszerű módszereinek eredményességét értelmezni akarjuk, nem az eszközkészlet igen csekély értékére, hanem az adottságok kihasználásának tudatosságára: a halak és a vizek minden rezdülésének alapos ismeretére, folyamatos megfigyelésére kell helyeznünk a hangsúlyt. A tapogatós halászatban nem a szegényemberi türelemnek, kitartásnak köszönhető – bár a recens leírások inkább ezt szokták emlegetni – a legalkalmibb borítóeszközzel (elvásott feneketlen kassal, ócska rostakéregből barkácsolt tapogatóval) is bizton remélhető „éppen elég” zsákmány. A tapogatós halász ugyanis – pontosabban: halászok, hiszen többen dolgoznak együtt az olyan vízállásban, melynek halas voltáról előzőleg meggyőződtek – sohasem „vaktában” rakosgatja a kast: hátha sikerül halat borítania. Eltervezetten és nagy figyelemmel – a vízben felszálló buborékokra és a megriadt hal mozgására ügyelve – szokta végigpásztázni a vizet az alkalmi tapogatós csapat, miközben a mozgásirányt, az egymástól való távolságot, a haladási sebességet is összehangolja (Ecsedi I. 1934: 184; Bárdosi J. 1959: 166–169; Szilágyi M. 1971: 280–281). A szigonyozás szintén akkor eredményes, ha a halász nem „vaktában szúrkál”, hanem a látott vagy apró jelekből észlelt halat igyekszik felnyársalni. Ezért vették kézbe a szigonyt – s veszik a tilalom ellenére – a „szegény emberek” ívás idején, amikor az ártér sekély vizében jól látható a hal, s lustábban is mozog. A szigonyozásnak voltak persze egyéb alkalmai is, ám ezek szintén a tudatosság példái. Ha nem „mutatta magát” a hal, igyekeztek láthatóvá tenni: éjszaka, a fáklya/lámpa fényére a csónakhoz vagy a patak vizében gázolók közelébe gyülekező halak felnyársalása volt, s az orvhalász-gyakorlat szerint maradt is, az egyik legelterjedtebb szigonyozási módszer (Schenk J. 1899: 8; Ecsedi I. 1934: 160–166; Nyárády M. 1938: 170; Végh A. 1972: 236–241; D[eregnyői] Varga L. 1984: 57–58).

Leleményesek voltak az alkalmi halászok a halfogási elveket tárgyiasító eszközöknek a végletekig egyszerűsített leképezésében is. A húzóhálót helyettesíthette például vászonlepedő, szájánál szétfeszített zsák, a lányok-asszonyok köténye, pendelye, a pásztoroknál a két száránál bekötött bőgatya vagy ing, fűzvesszőnyaláb vagy hínárköteg (Szilágyi M. 1995: 27–28). Még több alkalmi eszközzel megoldott halfogási módszer kapcsolódott – a 20. századi „kisvizek” halászatát ismertető néprajzi dolgozatok tanúsága szerint (például Gönyey [Ébner] S. 1925, 1926; Ecsedi I. 1934: 215–222; Nyárády M. 1938: 382–383; Kiss L. 1943b, 1961) – a téli időszakhoz, amikor a parasztember, akár gazda volt, akár napszámos, „jobban ráért halászni”. És eredménnyel is halászott, mert halélettani megfigyeléseit kamatoztatta. Ilyeneket például:

– a sekély vízben, az áttetsző jégen az elfekvő halak jól láthatóak, a jégre mért {128.} ütéstől pedig elkábulnak, tehát egy egyszerű balta is megfelelő eszköz, mellyel a jégre lehet sújtani, és alkalmas a jég feltörésére is (Szilágyi M. 1963);

– ha a megvastagodott jégen léket vágnak, a levegőre gyülekező halak a léken át szigonnyal felnyársalhatóak, illetve bármilyen kasfélével, alkalmi eszközzel (a leírások szerint rostával, nádvágóval, lapáttal) kiemelhetőek vagy kikapkodhatóak;

– a jég alatt telelő halak oxigénigényét, lékhez gyülekezését használták ki akkor is, amikor halcsapdát – varsát, legáltalánosabban csíkkast – állítottak a lékbe, amit halászeszköz híján egy ölnyi szalma vagy sás is helyettesíthetett: ebbe is belebújtak a csíkok;

– mivel télen a halak bányára vonulnak (a fenék üregeiben húzódnak meg), s ernyedtebben mozognak, meg kell zavarni őket, hogy egy irányba meneküljenek; abba az irányba, ahol az önmagukban csekély hatásfokú, ám egymás mellé elhelyezve „kikerülhetetlen” kishálók – a Bodrogközben vasasszákok, a Hernádon meriszákok – sora várja őket (Szilágyi M. 1980: 25–31, 62–69).

Ezeknek a 20. századi megfigyeléseknek az a korábbi századokra vonatkoztatható tanulsága, hogy bármennyire más volt mind terjedelmét, mind halban való gazdagságát tekintve a régi folyó és ártere, a vízzel mint évről évre áradással fenyegető, de különleges javakat is ígérő „adottsággal” harmonikusan együtt élő hajdani jobbágyparaszt tudásanyagának szerves része kellett hogy legyen a halakkal kapcsolatos megannyi tapasztalat – elemi érdeke volt, hogy az legyen. Nem volt persze a szó szoros értelmében „halász”, aki néhány egyszerű, speciális eszközt szinte nem is igénylő fogási mód variálásával a szükségletét kielégítő zsákmányhoz jutott. Csak a hagyományos tudást működtette, s annál hatékonyabban, minél alaposabbak voltak a vízrajzi és halélettani ismeretei. Ez utóbbiakra tulajdonképpen nagyobb szüksége volt, mint valóságos „halásztudásra”, mert azokra a vizekre, melyekben szabadon halászhatott, úgysem lettek volna alkalmasak a mesterségbeli felkészültséget igénylő – és drága – halászszerszámok.

A REKESZTŐHALÁSZAT

A saját konyha szükségletének kielégítésén túl a piacot is számításba vevő paraszthalászok legelterjedtebb fogási módjai és eszközei a rendszeres halvonulást használták ki. A mederbe rögzített fogófejes nádfalazat – a vejsze – az ármentesítések után a vízinövénnyel borított tavak, a valamikori vízfolyásokból, az erekből megmaradt tocsogók fogószerkezete volt. A történeti forrásokból azonban arra következtethetünk, hogy a szabályozás előtt a periodikusan ismétlődő, tehát kiismerhető víz- és halmozgást igyekeztek kihasználni a vejszéző paraszthalászok. A Sárrét vidékén például azért kellett a 18. században a mezőváros elöljáróságának kijelölnie a halászok vészeinek helyét, hogy elejét vegyék a torzsalkodásnak: aki úgy építette, hogy másoké elől teljesen elrekesztette a vonuló halakat, vagy lerombolták a vészét az ellenérdekeltek, vagy a tanács rendelte el az eltávolítását (Szilágyi M. 1992a: 63–75). A varsának azt a változatát, melyet a Sárrét, az Ecsedi-láp vidékén nádtörmelékből-földből felhalmozott gát – hurcagát, csíkgát – átereszeibe, nyílásaiba állítottak, s a mocsár vizének halmozgását használták ki általa, csak a „régi vizes világra” hivatkozó {129.} emlékezésekből ismerjük – eltűntek a mocsarakkal együtt. A 18. századi térképeken viszont rátalált ezekre a közlekedési útként is szolgáló gátakra Ecsedi István (1934: 139–141), ha pedig annak idején térképen is jelölték, okkal következtetett kivételes jelentőségükre.

E rekesztő szerkezetek – a recens gyűjtési tapasztalatok igazolják – két ok miatt lehettek különösen kedveltek a szabályozatlan vizek paraszthalászai körében:

– A megépítésük nem igényelt anyagi befektetést, mert a nád és a vessző a rétek majdnem értéktelen mellékterméke volt; ha a tanács szabályozta is a „nádosztást” (mint a Nagykunság mezővárosaiban), a szükséglet mértékéig ingyen lehetett hozzájutni. A megépítés, a lerakás után – ami persze szakértelmet és munkát kívánt – „magától” fogta a halat: csak ki kellett szedni a vészfejből vagy a varsából a zsákmányt. Ami azért volt különösen előnyös a parasztok számára, mert a halászati munkákat – a vejsze-építést is, a zsákmány kiszedését is – el lehetett végezni a földművelő munkák szüneteiben.

– E fogóeszközökkel automatikusan megoldódott az elfogyaszthatatlan, értékesíthetetlen zsákmány időleges tárolása: akkor szedték ki természetes közegükből a halakat, amikor „ráéheztek” a halételre, illetve amikor érdemes volt piacra vinni.

KERÍTŐHÁLÓS HALÁSZAT

Sok 16–18. századi adat idézhető arra, hogy zsákmánytömeg elérésére alkalmas tavi kerítőhálókat is használtak a jobbágyparasztok. Olyan hálóféléket tehát, melyek elsősorban az árutermelő halászok üzemét szokták jellemezni, mivel a komoly befektetést feltételező eszközöket csak folyamatos használattal s a zsákmány biztos eladhatóságára számítva lehet rentábilisan működtetni. Ez a látszólagos ellentmondás azonban könnyen feloldható. A „gyalmos társaság” ugyanis nem csupán a háló kezeléséhez szükséges halászbokrot (Herman O. 1887–88: 67–71) jelentette, hanem vagyoni társulást is: a gyalom közös tulajdonban volt. Az előállítási költség nem jelentett tehát egy-egy résztulajdonos számára túl nagy befektetést, különösen ha figyelembe vesszük, hogy – lévén földművelők – maguk termelték meg, dolgozták fel a kendert, s a hálót is maguk kötötték. Ezzel a parasztgazdaságban, házimunkaként előállított nagyhálóval nyilván megérte, ha nem napról napra, hanem csak a halfogásra legkedvezőbb időszakban – télen, jég alatt, illetve tavasszal és ősszel, a mezőgazdasági munkák szüneteiben – halásszanak; olyan rendszerességgel, ahogyan a zsákmány értékesíthető.

Nemcsak maguknak a paraszthalászoknak volt közös tulajdonában a nagyháló, hanem olyan gazdáknak is, akik bérelvén a halászóvizet, halásztattak. A nagyobb részben házimunkaként előállított, kisebb részben vásárolt halászati felszerelésüket tehát közös vállalkozásban hasznosították. A kerítőháló „haszna” ilyen esetben a zsákmány egyharmada volt, mind a történeti, mind a recens adatok ugyanis ezt az elosztási elvet fogalmazzák meg: „a fogott hal egyharmada a halászoké lett, másik harmada a szerszámé, harmadik harmada a tó tulajdonosáé” (például Kiss L. 1961: 69 – Dombrád, Szabolcs m.). A nagyháló közös birtoklása mint a parasztgazdaságok „tőkebefektetése” ilyen adatokkal igazolható: 1777-ben egy özvegyasszony, aki maga {130.} természetesen nem akart halászni, azért emelt panaszt az egyik túrkevei (Jász-Nagy-Szolnok m.) „halásztársaság” ellen, mert a férje halála után helyette új társat vettek be, noha – így érvelt – „a hajóban kötelben is szinte annyi Jussa vagyon, mint akár melyik[nek] a Társaság közül, ugy a hálónak inában”. Hódmezővásárhelyen – ugyancsak a 18. században – egy tanácsi rendelet, mely a hálótulajdonosok érdekében fogalmazódott, a halászokat huzamosabb munkavállalásra kötelezvén, megkülönböztette a hálótartó gazdát, megbízottját-alkalmazottját, a halászmestert és a napszámban halászó legényeket (vö. Szilágyi M. 1992a: 147).

Akár a halászbokoré volt a közös kerítőháló, akár parasztok alkotta bérlőközösség halásztatott vele, mindenképpen az árutermelés szolgálatában állott: a saját konyha szükségletét messze meghaladta az egyszerre partra húzható zsákmány. Ott és akkor halásztak tehát a paraszthalászok kerítőhálóval, ha a városi halpiacon biztosan értékesíteni lehetett a zsákmányt.

A HALÁSZATI TÁRSULATOK ÉS A BÉRLŐHALÁSZAT

A halászati törvény tehát – kivéve az ún. zárt vizeket, valamint az olyan nyílt vizeket, melyeken „a halászat a szomszéd birtokosok érdekeinek sérelme nélkül és okszerűen űzhető” (14. §) – feltételként határozta meg halászati társulatok megalakítását, így hidalván át a szétaprózott halászati jog és a kapitalisztikus vállalkozások létrehozásának lehetősége között feszülő ellentétet. A törvényben megfogalmazott elvek és a minisztériumi direktívák alapján a törvényhatóságok vezetői – a megyék {137.} alispánjai, törvényhatósági jogú városok polgármesterei – voltak kötelesek megalakítani a társulatokat, miután a bejelentett halászati jogosultság nyilvános tárgyaláson való elismertetése megtörtént. A „halászati jog csak társulva hasznosítható” alapelv abban is kifejeződött, hogy ha a társulat a hatóság kezdeményezése ellenére sem alakult meg, illetve nem alapszabály szerint működött, a vizet a hatóság adta hat évre bérbe. (A halászati társulatokról lásd: Répássy M. 1899, 1903a, 1914, illetve Solymos E. 1955a, 1994, 1995)

Bár az állam kezdeményezte, ha kellett, közigazgatási úton ki is kényszerítette a társulattá alakulást, kapitalista jellegű tulajdonhasznosító és érdekvédelmi szervezetek létrehozása volt a cél. Mindazok kötelezően tagjai lettek a társulatnak, akiknek parti birtokuk, illetve az úrbéri elkülönözés után a jogfolytonosság értelmében halászati joguk volt. Ám a szavazati jog és a haszonból való részesedés a „részvénynek” tekintett vízterület nagyságától függött, a döntés tehát a legnagyobb birtokosok kezében volt. Az éves közgyűlésen alakították ki, a halvédelemnek a törvénybe foglalt elveivel összhangban, az üzemtervet, valamint határoztak a bérbeadás feltételeiről, vagyis arról, hogy a társulati vízterületet egyben vagy szakaszokra osztva bocsátják-e árverésre. Arra nézve nem volt semmiféle kritérium, hogy egy-egy halászati társulatnak mekkora vízterülettel kell rendelkeznie. A két világháború között a „Balatoni” 106 549 kat. holdon, a „Velencei tavi” 3967 kat. holdon egy-egy társulatot jelentett, a nyolc dunai társulat közül a legnagyobbnak, a „Dunaföldvár-Bátai”-nak 16 272 kat. hold, a legkisebbnek, a „Mosoni”-nak (a Kisdunán) 1319 kat. hold volt a vízterülete, egy társulattá szerveződött a „Marcali” 81 kat. holddal, a „Hernádvízi” 1017 kat. holddal, a „Miskolcvidéki-Sajóvízi” 1372 kat. holddal. A Körösökön és holtágain viszont a halászati joggal rendelkezők összesen hat társulatot alkottak (Homér J. 1932: 25–27). Bár a törvény kötelezett volna rá, a jelentéktelen patakok és belvizek társulatai – a felvidéki pisztrángos patakok kivételével – meg sem alakultak vagy csak rövid ideig működtek. Ha mégis ígértek e kisvizek valamelyes hasznot, nem jelentettek persze „szabad prédát”: a parti birtokosok képviseletében a községi elöljáróság bérbe adta. Csákánydoroszló (Vas m.) elöljárósága például – a parti birtokosok nevében – 1942-ben négy évre kötött a Vörös-patakra bérleti szerződést négy helybeli lakossal, akik évi 100 P megfizetését vállalták (Csaba J. 1973: 141–142).

Maguk a halászok a törvény végrehajtása során döbbentek rá, hogy a társulati vizekért nemcsak ők licitálhatnak az árveréseken. A törvény ugyanis oly módon nyitott utat a szabad vállalkozásnak, hogy nem kötötte képzettséghez a halászjegy kiváltását. A befektethető tőkével inkább rendelkező kereskedőknek, földbirtokosoknak, vezető tisztviselőknek nagyobb esélyük volt tehát bérlethez jutni és halászati üzemet szervezni, mint a halászoknak, akik ily módon alkalmazotti vagy „albérlői” helyzetbe kényszerültek.

A törvénynek ez a halászok által gyakran panaszolt hibája nyilván a halászat „ősfoglalkozás” felfogásával függött össze. Csak a céhes múltú halászokra volt jellemző – néhány Duna menti városban – a mesterség „iparként” való elsajátítása. Az ország nagyobb részén ugyanúgy a hagyományokba való belenevelődés útján szerezték szakismereteiket a halászok, mint a földművelők. Függetlenül azonban attól, hogy inaskodott-e s legényként vándorolt-e ifjú korában, avagy az öreg halászoktól elleste, s munka közben tapasztalta ki a halászfortélyokat, minden „igazi” halász {138.} fölöttébb büszke volt a mesterségbeli tudására. Danicska József mindszenti halász például, akinek a halászat nem volt „tanult mestersége”, hiszen nem inaskodott halászcéhben, így kesergett: „egyike a legnagyobb bajoknak az, hogy a rendes, tanult halászokat leszorították a halászati térről a sokszázával, gomba számra termett kontárok, kiknek alig van valami sejtelmük azok rendjéről ... A bérbe adó tulajdonosok az okozói ezen bajoknak, kik nem nézik, hogy vajon tudja-e hasznosítani, szabad-e neki halászatot bérelni” (Néprajzi Múzeum EA 4289 ltsz).

Hiábavaló volt a halászok protestálása: a tőkés vállalkozók a halászatban is mind nagyobb teret nyertek. A 20. században már kivételes eset volt, ha valamelyik halászmester, illetve a szövetkező kishalászok egy-egy bérleti ciklus idejére jelentős halászóvízen önálló vállalkozók lehetettek (szépirodalmi feldolgozás: Kádár L. é. n.). A bérlőhalászat egyértelműen a nem halász vállalkozók, gyakran halkereskedők halászokat sújtó önkényeskedésével lett azonos értelmű – legalábbis az 1950-es évek halász-emlékezéseiben (lásd például Lakos Gy. 1954 riportjait).

A halászoknak a „kontár” bérlők elleni indulata a patriarchális viszonyok szétzilálódásának kifejeződése, nem feltétlenül a hozzáértés elvitatását jelenti. Hiszen a vállalkozók egy része – bármennyire messze került is a kétkezi munkás halászok életformájától – halász őseire hivatkozhatott: rokoni szálak fűzték a kétkezi munkás halászokhoz. A Dunán a két világháború között Dunaföldvártól Bajáig az eredetileg tolnai halász Isgum család tagjai szerezték meg a bérleteket és irányították a halkereskedelmet; névleg ugyan a céhes hagyományokat még valamelyest folytató „család”, gyakorlatilag az egyik jogvégzett tagja, a „Doktor” volt a bérlő. Az Isgu-moknak sem volt azonban folyamatos a monopolhelyzetük, ahogy a 20. század első évtizedeire emlékezők tudni vélték – olykor más tolnai, vagy onnan elszármazott, céhes múltú halászok emelkedtek bérlő-vállalkozóvá (Solymos E. 1965: 46, 1995: 65–66 – vö. Révfalviné Kern Z. 1992: 12–33). Az Alsó-Tiszán a szegedi halászati vállalkozók – a magukat „ősi halász családból” származóknak tekintő Bitók, Antalffyak, Bárkányiak – befolyási övezete Zentától Csongrádig, olykor Szolnokig terjedt: nem szegedi és nem „fisér” (azaz: a halásztatásban is érdekelt halkereskedő) származékok tartósan nem tudtak bérlethez jutni (Szilágyi M. 1992a: 169–170; Bárkányi I. 1996).

A NAGYHALÁSZ

A nagyhalász – ahogy a feudalizmus századaiban, a 19–20. században is – nagyhálóval, azaz tavi vagy folyami kerítőhálóval, akcióközösségben halászót, nem pedig halászati „nagyvállalkozót” jelentett.

{140.} Herman Ottó (1887–88) úgy jellemezte a bokornak, kompániának, felekezetnek nevezett akcióközösséget, hogy a több darabból összeállított kerítőhálójuk egyes részeit a tagok készítették el, a háló tehát közös tulajdonukban volt, a csapaton belül szigorú munkamegosztást valósítottak meg, a hasznon pedig egyenlő arányban osztoztak. Az ilyen, nemcsak munka-kooperációt, hanem vagyonközösséget is jelentő bokorszervezet „utóéletét” a 20. században is megtalálták a kutatók, különösen a céhes múltú halászok körében (Solymos E. 1965: 39; Szilágyi M. 1979). Meg kell azonban jegyeznünk: már a feudalizmus kori forrásokból lehet következtetni arra, hogy nem volt szükségszerűen közös tulajdonban a bokor használta kerítőháló; a halásztató földesúr is, vállalkozó bérlő is lehetett hálótulajdonos, és ilyen esetben „egy rész a víz tulajdonosáé/bérlőjéé, egy rész a hálóé, egy rész a halászoké” elvet követve osztoztak meg a zsákmányon.

A 19–20. század fordulója tájt – e tendenciától függetlenül – még viszonylag gyakori, hogy a bokor, ha nem is tudott önállóan bérlethez jutni, közös tulajdonban lévő teljes szerszámkészletével – „részesként” – vállalt munkát a vállalkozó-bérlő vízterületén. Mind jobban terjedt azonban, különösen a két világháború között, hogy a bérlő a saját hálóival halásztatott: csak halászmestert alkalmazott, aki a napszámosként vagy hetibéresként felfogadott, nem feltétlenül „tanult” halászok alkotta alkalmi akcióközösséget irányította. Ekkor már a céhes múltú halászok is mind nehezebben tudták érvényesíteni azt a törekvésüket, hogy az ifjú nemzedék az iparosokra jellemző módon váljon „tanult halásszá”. Akik a bérlő hálóhúzó napszámosai lettek, hivatalosan nem „inaskodtak”, csupán „belenevelődtek” a legszükségesebb ismeretekbe. Az összes halászszerszám készítését, javítását-karbantartását és használatát, melyet az „igazi” halásznak valaha tudnia kellett, már csak azok akarták elsajátítani, akik „kishalászként”, s mert csak ők számítottak „igazi halásznak”, szerencsés esetben a bérlő „halászmestereként” reméltek megkapaszkodni a rohamosan csökkenő létszámú halásztársadalomban.

Függetlenül attól, hogy a bokor vagyoni közösséget jelentett-e vagy csupán a nagyháló kezeléséhez feltétlenül szükséges munkaszervezési forma volt, a nagyhalász elnevezés a 20. században is ’nagyhálóval halászó’-t jelentett. Nagyhálónak tekintettek minden olyan hálófélét – a méretében a meghalászandó vízhez igazodó gyalom és a folyami kerítőháló mellett tehát a lapsolót, a balinthálót, a kecsegehálót is –, melyeknek kezelésekor több embernek kellett együttműködnie. A csapaton belüli munkamegosztás legfőbb elvei a „bérmunkássá” válás után is érvényesültek. Ahogyan azt Solymos Ede (1965: 207–212) részletesen bemutatta: a győri Duna-szakaszon a halászmester vezette a bandát, volt a ladikban egy-egy első evedzős, második evedzős vagy húzató, kormányos vagy hálómester, parás, két laptáros pedig a parton tartotta a háló kintjáró végét, a partra húzáskor az alsó inat a két evezős, a parás inat a hálómester és a laptáros szedte, a másik laptáros pedig az inat taposta, hogy a hal alatta el ne szökjék; Tolnán hat ember ült a ladikban: a gazda (stujermester) mint kormányos, elöl az inas (granclis), középen a legény (mittruder) evezett, ismét egy inas (knébruder) és egy legény következett, akik a hálót dobálták a vízbe, a két laptáros pedig a parton haladt, majd amikor a ladik a partra ért, a hálómester és a laptáros a parás-, a két legény az alsó inat húzta, az inasok feladata az ín „letartása” volt. Hasonló munkamegosztás érvényesült a két ladikból elvetett és a víz közepén felszedett {141.} lapsolóval való halászatkor. Szolnokon például mindkét ladikban ült egy-egy mester, akik elvetették a hálót, egy-egy inahúzó, illetve kranglis, akiknek az evezés volt a feladata; felszedéskor pedig az inahúzók az alsó inat, a mesterek a felső inat szedték be, míg a kranglisok tartották evezőikkel a ladikot (Szilágyi M. 1995: 192).

A KISHALÁSZ

A társadalmi helyzet és a munkaszervezés halászértelmezését közvetítő néprajzi irodalom azokat tekinti kishalászoknak, akik nem nagyhálóval és nem akcióközösségben, hanem magányosan: egy ember által is kezelhető szerszámokkal, esetleg ezekkel alkalmilag társulva szoktak dolgozni. Nemcsak a nagy folyókon és árterületükön, hanem minden olyan vízen, ahol vontatható ugyan kerítőháló, mégsem lehet vele elérni a halak összes tartózkodási, különösen nem búvóhelyeit, elemi szükséglet, hogy kisszerszámok egészítsék ki a nagyhálókat. A Balaton, a Fertő tó, a Velencei-tó kiterjedt, részben náddal is benőtt sekély vizű parti sávjában vagy a folyók magas partjánál, a vízbe belenőtt bokrok, a bedőlt tuskók tájékán mindenütt, ahol lehetetlen a kerítőhálóval tanyát vetni, csak az adottságokhoz hozzáigazított kisszerszám lehet eredményes. Nem mondtak tehát le ezek használatáról a nagyhalászok sem. Voltak ugyanakkor olyan halászok mind a főfoglalkozásúak, mind a mellékfoglalkozásúak között, akik csak ilyen szerszámokkal halásztak. Azért „elégedtek meg” ezekkel az egyenként eléggé csekély hatásfokú, összességükben is csak a „szegényembe-ri” életszint fenntartásához elegendő zsákmányt eredményező fogóeszközökkel, mert nem tudtak akkora tőkét befektetni szerszámkészletük kialakításakor, amennyit a kerítőhálókba kellett volna – részben pedig azért, mert a bérlők úgyis csak kisszerszámokat engedtek nekik használni.

A „kisszerszámok” közé rendkívül sok eszköztípus és -változat besorolható, így azok a halászok, akik a vizek és a halak sokféle tulajdonságához alkalmazkodva válogatták össze szerszámkészletüket, magukat – okkal-joggal – „halászati ezermesterként” szokták jellemezni, s így tekintenek rájuk a halászati tanulmányok szerzői is. A Dunán, különösen a Tiszán dolgozó „ezermester” kishalászok állandó és kenyérkereső foglalkozásuknak tekintették a halfogást. Szerszámkészletük valóban szükségessé is tette a folyamatos készenlétet: a varsa, a parti horog és a véghorog megfelően elhelyezve „magától” fog ugyan halat, az elrakása és „felnézése” azonban naponta ismétlődő feladatot ad. S amíg ezekkel a „passzív szerszámokkal” éppen nem volt a halásznak munkája, illetve amikor úgy ítélte meg, hogy fölösleges elraknia, úgysem fogna velük, valamelyik, éppen akkor a legeredményesebbnek ígérkező szerszámával – kecével vagy villikkel, szigonnyal vagy puttyogatóval – szállt ladikba. Illetve összefogott egy másik kishalásszal, hogy kettesben a parti bokrok alól bokorhálóba zavarják a halakat, illetve palónyát vagy flákot vontassanak két ladikról.

A kishalász-szerszámkészlet összetételét, az egyes szerszámok ideális darabszámát a teljességgel azonos vízrajzi adottságok közepette sem szabályozták hagyomány szentesítette normák. Még feltűnőbbek voltak a különbségek a más-más jellegű vizeken halászó, amúgy azonos társadalmi helyzetű kishalászok között abban a tekintetben, hogy melyeket tekintették „fő-”, s melyeket „kiegészítő” szerszámoknak. A {142.} Fertő tó kishalászai például a tavon hagyományos vejszét – az ún. pontyfogó kürtőt – a két világháború között is az egyik legfontosabb fogószerkezetüknek tekintették, amikor más vizeken a vejszézés alig jelentett többet alkalmi próbálkozásnál (Bárdosi J. 1994). A Közép-Tisza árterületén vagy a Sajó, a Hernád nagyságú folyócskákon viszonylag nagy jelentősége volt a kishalász-eszközkészleten belül az emelőhálónak, az Alsó-Tiszán viszont nem tekintették „komoly halász” kezébe valónak (Szilágyi M. 1995: 60–74).

Csupán annyi általánosítható a gyűjtői tapasztalatokból, hogy a Dunán és a Tiszán az azonos formájú-funkciójú varsából és horogféléből kellett rendelkeznie kinek-kinek – a szerszámokba belefektethető pénzétől függően – 10–20–30 darabos készlettel, minden egyéb szerszámféléből egy-egy is elegendő volt. Az is jellemző tendenciának látszik, hogy aki tehette, elsősorban a varsái és horgai számát gyarapította; ami addig is vezethetett egy-egy halásznál, hogy az „aktív” fogási módok háttérbe szorultak, lévén, hogy munkaidejét teljesen kitöltötte az „elrakás” és a „felnézés”. A kishalász egyéni adottságai, valamelyik szerszám felettébb eredményes használatában megmutatkozó speciális készségei is számottevően befolyásolták, hogy egyik-másik szerszámot vagy szerszámcsoportot a másik rovására előnyben részesítette. Ennek következménye, hogy nemcsak a kishalászok „ezermester” voltát, hanem „szakosodásukat” is emlegetik mind a 19. századi, mind a közelmúltban keletkezett publikációk: kecésekről, véghorgosokról, puttyogatósokról is olvashatunk. Ami azonban – azok esetében, akik főfoglalkozásban halásztak – természetesen nem jelentette, hogy másféle eszközük nem volt, egyetlen szerszámfélével halászva ugyanis aligha tudtak a megélhetésükhöz elegendőt fogni.

Akik csak egyetlen szerszámmal – vagy fenékhoroggal, vagy dobóhálóval, vagy millinggel, vagy (Budapesten különösen) tauplival – halásztak, szükségszerűen „mel-lékfoglalkozású” halászok voltak. Az ő esetükben a halászszenvedélynek és a kiegészítő jövedelemszerzés lehetőségének azonos jelentősége volt abban, hogy a – gyakran – ipari jellegű főfoglalkozásukat (falusi-kisvárosi kisipart, gyári munkát) a halászattal összeegyeztessék: akkor halásszanak, amikor „ráérnek”, s amikor a szerszámnak „szezonja” van (Solymos E. 1965: 52–55).

Bármennyire „sokoldalúvá” fejlesztették is az árutermelő, ám a bérlővel függőségi viszonyban lévő „főfoglalkozású” kishalászok a szerszámkészletüket, a földműveléstől-állattartástól sem szakadtak el. Fenntartottak egy-egy, a kisparasztokra, a napszámosokra általában jellemző aprócska gazdaságot (igyekeztek megtermelni a konyhára valót, lehetőleg a hálónak való kendert is, baromfit, sertést tartottak stb.); illetve – ha alkalmilag rákényszerültek, jellemzően pedig a munkacsúcsok: az aratás és a cséplés idején – mezőgazdasági bérmunkával egészítettek ki a családi jövedelmet. Félúton voltak tehát az agrárproletárok „szegényemberi” léthelyzete és a körülményeknek kiszolgáltatott falusi-kisvárosi iparosok szerény „önálló egzisztenciája” között.

{143.} AZ ORVHALÁSZ

Az orvhalászat az 1888. évi halászati törvény végrehajtása hatására karakteressé vált társadalmi jelenség (összefoglalóan: Szilágyi M. 1989a). A halászati tilalmakat megsértők üldözésére és megbüntetésére a feudalizmus századaiból is bőségesen idézhetők adatok, az orvhalászok azonban nem a tilalmasokat alkalmilag megdézsmáló, ezzel a halászóvíz tulajdonosának kárt okozó jobbágyok egyenesági leszármazottai. Az orvhalászat ugyanis nem csupán magántulajdon elleni vétség. Aki tiltott módszereket alkalmaz, az állammal mint törvényalkotó és törvényei betartatását kikényszeríteni akaró hatalommal is ellentétbe kerül.

A polgári állam – mint már mondottuk – úgy avatkozott bele a halászat szervezetébe és munkamenetébe, hogy mind a jogtulajdonosokat, mind az ő megbízásukból halászókat önállóságukban korlátozta. A törvény életbe lépése után minden halászatban érdekelt tiltakozott e rendszabályok ellen, melyeknek egy részét (például az éjszakai halászat eltiltását) sikerült is felfüggesztetniük. És nemcsak tiltakoztak a halászok, hanem – ahol és amikor tehették – az általuk indokolatlannak, a cél elérésére alkalmatlannak vélt tilalmakat nem is tartották be. A szabálysértési, büntető-eljárási ügyek szereplői szinte minden esetben rendelkeztek hatósági engedéllyel és bérelt halászóvizük is volt, csak az általános halfogási tilalmat vagy egy-egy szerszám használatának tiltását hagyták figyelmen kívül – s azért indítottak ellenük „orv-halászat” ügyében eljárást (vö. Fischer F. 1928).

A maguk alkalmi törvényszegését azzal vélték megmagyarázni – ha magyarázatra kényszerültek – a halász foglalkozásúak, hogy az állam úgysem tud érvényt szerezni a törvénynek. Csak arra vannak eszközei, hogy a „becsületes halászokat” háborgassa, viszont a hatósági engedéllyel sem, halászó vízzel sem rendelkező orvhalászok háborítatlanul garázdálkodnak a vizek mentén. Ebben az önfelmentő magyarázatban vannak ugyan valós elemek (a törvény végrehajtása vontatottan haladt; a csendőrség sem, a bíróság sem tekintette igazán feladatának az orvhalászok elriasztó hatású büntetését), a későbbi fejlemények mégis azt mutatják, hogy az orvhalászat teljes felszámolásának nem volt realitása. Az 1900-tól vállalattá szervezett Balatoni Halászati Részvénytársaság csupán szerény részsikereket eredményező erőfeszítései bizonyítják, hogy a rapsicok elleni küzdelemtől, legyen bármennyire következetes, a „megszüntetés” nem, csak a korlátozás remélhető.

A Balatoni Halászati RT. tisztviselőinek és halőreinek beszámolóiból (például: Schrey E. 1935) úgy tűnik, mintha a Balatonon lett volna a legnagyobb mértékű az orvhalászkodás, a más vizek mentén szokásosnál szervezettebb ellenőrzés, üldözés ellenére. A részletes beszámolók és gyakori híradások (vö. Keleti F. 1901; Petánovics K. 1993 összefoglalásait) azonban kissé félrevezetőek: nyilván mindenütt hasonló mértékű volt az engedély nélküli halászat, csupán az ellenőrzés és szankcionálás kevésbé következetes volta miatt a lelepleződés és a büntetés kockázata volt kisebb. A gazdasági szempontból értéktelen vizek mentén pedig akár féllegálisnak is érezhették halászkodásukat a „szegény emberek” és a gyermekek – akiknek „kezdetle-ges” halfogó módszereiről a 20. század első felében keletkezett néprajzi leírások rendre megemlékeztek (például Ecsedi I. 1934; Kiss L. 1943b, 1961; Nyárády M. 1938).

{144.} Az orvhalászok közt „típusokat” különíthetünk el. A legtöbben alighanem afféle „célszerű szegény emberek” voltak, akik a konyhájuk hallal való ellátása, esetleg az alkalmi eladás céljából halászgattak. Maguk a halászok határozottan megkülönböztették a megélhetés kényszeréből halászókat, valamint a halászat-horgászat elemi ismereteit így tanulgató gyermekeket, suttyó legényeket, akik bár tiltott helyen és időben fogták a halat, de „megdolgoztak” érte, a haltolvajoktól: az őrizetlenül hagyott szerszámaik és bárkáik fosztogatóitól. Szervezettségük (s nemritkán jelentős vagyonuk) különítette el a „szegény emberektől” azokat az orvhalászokat, akiknek szinte főfoglalkozásuk volt a tilosban járás, lévén, hogy kiterjedt piaci kapcsolatokkal rendelkeztek. Nekik, ha az ellenőrzések és büntetések ellenére folyamatosan zsákmányhoz akartak jutni, a halfogó módszerekkel együtt a konspirálás szabályait is el kellett sajátítaniuk. A lelepleződést bujkálással, a szerszámok rejtegetésével lehetett a legegyszerűbben elkerülni. Ahol azonban rendszeres és kiszámíthatatlan volt az ellenőrzés – jellemzően a Balaton mentén –, figyelőhálózatot és speciális jelrendszert is kialakítottak a maguk számára a „közösséggé” szerveződő rapsiccsoportok. A futva menekülésnek, a vízben meglapulásnak, s ha a tettenérés elkerülhetetlen volt, a halőrökkel és csendőrökkel megvívott csaták vállalásának is kialakultak szokásszerű módszerei. A konspirációs szabályok abban az értelemben is hozzátartoztak az „orvhalász-hagyományhoz”, hogy állandósult témái voltak az első személyben és anekdotizálva előadott hőstörténeteknek: a mindenkori hatalom képviselőinek rafinériával és virtusos magatartással való nevetségessé tétele a paraszti vágyak folklórművészeti tükröződéseként volt jelen az orvhalászokkal szolidáris faluközösségben.

A törvényszegés közösségi „megbocsájtása” hátterében egy, a zsákmányolás lényegéhez tartozó szokásjogi hagyomány húzódik meg. Az eredeti szerzés értelmében az „uratlan jószág” – azaz a természetben szabadon élő hal és vad – azé, aki munkát fordít a tulajdonba kerítésére. Ennek persze a magántulajdon megszilárdulása óta nem volt törvényi alapja, hiszen a hal mindig azé volt, akié a víz. A halászati törvény alkotói pedig, akik a kapitalista vállalkozás feltételeit igyekeztek összhangba hozni a halállomány fokozott védelmével, eleve nem vehették figyelembe a szokásjogot. Ez a szokásjogi háttér viszont erkölcsi tartást biztosított az orvhalászoknak a hatalom elleni csendes lázadásukban.

A két világháború közötti halászati szakírók a különösen halpusztító, a törvény által tiltott (illetve eltiltani javasolt) eszközöket és fogási módokat – a mérgezést, a robbantást, a bottal való leütést, az ívás alatti szigonyozást – az orvhalászok elvetemültségének bizonyítékaiként emlegették. Ezek az egyszerű, jelentéktelen eszköz- (tehát költség-) igényű halászmódszerek valóban jellemzőek voltak az orvhalászokra. Ha nem lettek volna jellemzőek, a néprajzi gyűjtők nem találhatták volna meg – szinte napjainkig – a mindennapi gyakorlatban. De korántsem csak ezek a tiltott módszerek alkották az orvhalászok eszközkészletét! Szinte nincs a hagyományos halászati technikának olyan eleme, mely kizárólag a halász foglalkozásúakra lett volna jellemző, az orvhalászok – legalább alkalmilag – ne próbálkoztak volna vele. Csaba József (1973: 142) becslése szerint az eléggé jelentéktelen csákánydoroszlói (Vas m.) vizeken például hat orvhalász horoggal halászott, négynek-ötnek varsája volt, húszan emelőhálóval, ketten a kruglahálónak nevezett keresőhalászati eszközzel dolgoztak. A Tisza és a Duna mentén gyakran emlegetik orvhalászati eszközként a {145.} dobóhálót, a legújabb sajtóhíradások a Kis-Balatonon újra használatosnak állítják a vejszt, a Balatonon pedig eresztőhálókat koboznak el a halőrök leggyakrabban. Természetesen előnyben részesítette a tilosban bujkáló az olyan eszközöket, melyek csekély költséggel előállíthatóak, mégis jelentős zsákmánnyal kecsegtetnek, s elkészítésük, használatuk, álcázásuk egyaránt könnyen megoldható. Az ilyen szempontokat érvényesítő válogatás a régies eszközök és módszerek továbbélésének, újraalkalmazásának általában kedvez – de feltételezi az újítókészséget is. Ezért van, hogy a túl drágának és bonyolultnak látszó hálófélék – például dobóháló vagy a balatoni eresztőháló – is jellemző eszközei voltak (s maradtak máig) a kiterjedt üzleti kapcsolatot fenntartó orvhalásznak, aki mindig azt mérlegeli, hogy az esetleges „lebukás”, s a még vadonatúj háló elkobzása összevetve a folyamatos halászás nyereségével egyensúlyban tartható-e. Az orvhalászok újító készségének tudható be az is, hogy a forma és a funkció értelmében „hagyománykövető”, de modern anyagú eszközkonstrukciók – például a hegesztett vaspálcákból, avítt kerékpárabroncsból és kerítésdrótból való tapogatófélék – formálódtak ki a 20. század második felében (például Szilágyi M. 1974b: 225).

A SZERSZÁMKÉSZÍTÉS

A halászszerszámokat és segédeszközöket a halászok többnyire maguk készítették el, s készítik még ma is. A megmunkálás technikája a felhasznált anyagtól függ, s ez nem különbözik a házimunkában és a háziiparban szokásos eljárásoktól. A halászatban felhasznált anyagokat három csoportba oszthatjuk:

a) nád, gyékény, fa

b) rostos anyagok (kender, len, pamut, műszál)

c) fémek (vas, ólom).

A nádat elsősorban vejszékhez s a kunyhókhoz használták. Az előbbinél a válogatott nádszálakat egyenként helyezik egymás mellé, s gyékénnyel, napjainkban dróttal kötik össze, erősítésül két oldalt több sorban vesszőkből vagy háncssodralékból, esetleg nádból korcot kötöznek rá. Az így elkészített daraboknak lésza a neve (a vejszekészítésre lásd Szilágyi M. 1971: 284–285; Bárdosi J. 1994: 68–70). A kunyhó építéséhez a nádat vastagabb rétegben helyezik a korcok közé.

A gyékényt, a sást, a háncsot, a vékony vesszőt kötözésekhez használják összesodorva.

A sövényt – rekesztésekhez, kunyhófalakhoz – úgy készítik, hogy függőlegesen karókat vernek le, s ezek közét hajlékony vesszőkkel ide-oda hajtogatva befonják. A vesszővarsák készítése a kosárkötő technikához tartozik (lásd Szilágyi M. 1995: 150–152). A különböző vastagságú vesszőket, karókat a szerszámok merevítéséhez, kifeszítéséhez nagy mennyiségben használják. Ezek megmunkálásához elegendő a balta és a kés; esetenként előkerül a vonókés vagy a gyalu is.

A deszka haltartók vagy ladikok készítése már az ács- és asztalosmesterséghez tartozik, bár a halászok is értenek hozzá.

A rostos anyagok közül elsősorban a kendert kell említenünk mint a hálók egykor legáltalánosabb anyagát. A kender termelése, kikészítése, megfonása a nők feladata volt. A viszálást – a fonal összesodrását kétszálúra – többnyire már a férfiak végezték (Solymos E. 1965: 77–79). A házi fonalkészítés a gyári fonalak elterjedésével már a {148.} 20. század első évtizedeiben visszaszorult, csak a két világháború utáni anyaghiányos időkben éledt újra, amikor a régi technikákat felelevenítették.

A halászszerszámok döntő többsége hálóból készül. A háló kötését – míg a gyári hálók el nem terjedtek – maguk a halászok végezték, de segített a család is. Egyesek bérmunkában is vállaltak hálókötést.

A hálókötés eszközei a hálókötőtű és a hálókötődeszka (béce, börc), melyeknek a szélessége a szem bőségét is meghatározza. E két segédeszközt nem szálkásodó fából szokták faragni. (A hálókötésről, hálóállításról és -karbantartásról lásd Solymos E. 1965: 79–89; vö. Sziklai Gy. 1982.) A kemény fonalat fonalpuhítón átvezetve megtörik, így vetik fel a tűre. A hálókötésnek két változatát ismerték a magyar halászok. Az egyszerűbb és a régiesebb a nyakkötés vagy parasztkötés. A német céhes halászok révén terjedt el a biztosabb csomót eredményező netzkötés, melyet főleg a hivatásos halászok ismernek. A kötés menete azonos mindkét változatnál. Kezdéskor a deszkára kétszer rácsavarják a fonalat, megkötik, s az így képződött szemet egy szögre akasztják. Ebbe kötnek egymás alá annyi szemet, ahány szem hosszúra a hálót tervezik. Ezt a szemszámot elérve zsinórra szedik, s most már ezekbe a szemekbe kötik a következő sort, s a végére érve megfordulnak. Így haladnak, míg a háló mélységét el nem érik. Egy sor fél szemnek felel meg. A szemek bőségét eredetileg az ujjukkal mérték: ahány ujj belefért, akkora volt a hálószem. Az 1870-es években kiadott megyei szabályrendeletekben írták elő legelőször, majd az 1888. évi halászati törvénybe is belefoglalták (23. §) a legkisebb használható szemméretet, a 4 centimétert vagy 40 millimétert, amit a szem szárán, két csomó közt mértek (vö. Szilágyi M. 1988: 21–22, 34). Ma is ez a méret és a mérési gyakorlat, tehát például egy negyvenmilis hálószem teljes hossza 8 cm.

A kötés közben lehet szaporítani vagy fogyasztani is. Az előbbi esetben két szemet kötnek ugyanabba a szembe, az utóbbi esetben két szemet összefognak. A több száz szem hosszú nagyháló-darabokat úgy készítették, hogy az első sort egy hosszú rúdhoz kötötték, s több halászlegény ült eléje. A bal szélső addig kötötte a második sort, míg kézre esett neki, akkor a tűt átadta a mellette ülőnek, aki folytatta, majd továbbadta. Az első pedig egy új tűt kötött a második sor szélébe, és kezdte kötni a harmadikat. Ha egyedül dolgozók készítettek ilyen nagy hálót, valamilyen állványt vagy ládát szerkesztettek, amire felcsavarták a megkötött hálót. A zsák alakú hálókat körben is köthették, ha viszont lapban kötötték, utólag összevarrták.

A kész háló neve léhés, amit még állítani kell, vagyis a célnak megfelelően kialakítani: kötél-, vessző- vagy farámára szerelni. A léhés felső szemeibe 3–4 mm vastag zsinórt, insléget húznak, s ezzel hurkolják a kötél- vagy fakerethez. A lekötéseket ütésnek, puntnak nevezik. Egy ütésbe 3–4 szem kerül, s a két lekötés távolsága, vagyis az ütés hossza megegyezik a bele kerülő szemek teljes hosszával. Ezt egy vesszővel mérik ki, s a továbbiakban ehhez szabják a távolságokat. Az állítás közben fűzik fel a felső ínra az úszókat, a parákat, melyeket eredetileg fakéregből vágtak ki. Az 1930-as évektől parafát, az 1980-as években műanyag úszókat is használnak paraként. Az alsó ínra egyes hálóknál golyó alakú ólomsúlyokat fűznek, más hálóknál később verik rá az ólmozást.

A fémek közül a halászatban mint súlyozásnak az ólomnak van legnagyobb szerepe. A nagyhálókhoz való ólmot téglába vésett mélyedésbe öntik, a vetőhálóhoz való {149.} golyókat pedig ólomöntő fogóba (lásd Solymos E. 1974: 24–25). A régebben súlyozásra használt kövek, megformált cserépsúlyok, tégladarabok helyett gyakran alkalmaznak hulladék vasdarabokat (a hálósúlyokról lásd Herman O. 1887–88: I. 161–170; Csallány G. 1907). A vesszőgúzsok helyettesítésére a drótnak, a bádog- vagy vaspántnak is szerepe volt az elmúlt évtizedekben.

A különféle hálók gondozásához hozzátartozott a rendszeres szárítás. A kisebbeket faágakra aggatták, a nagyhálókat gyepre, parti kövekre terítették, élő fákra akasztották, de építettek állandó jellegű szárító állványokat is (tericsfa). Ahol elegendő hely volt, egymástól több méterre hosszú póznákat ástak le, s ezekre akasztották száradni a hálót. Ahol kisebb volt a hely, ott állványzatot ácsoltak ilyen célra (Solymos E. 1955b: 459).

A kenderfonal gyorsan rothadt a vízben, ezért a napi szárítás mellett konzerválni is ajánlatos volt (vö. SMJ 1918b). A 19. század közepe óta elterjedt volt a kátrányozás, bár ez nagyon nehézzé tette a hálókat, a ruhát, a kezet pedig bepiszkolta. A varsákat, állítóhálókat rézgálicos oldatban áztatták. Az 1940-es években kezdődött a csersavas impregnálás. Napjainkra a kender- és a pamutfonalat teljesen kiszorította a műszál; az ebből kötött hálókat már nem kell impregnálni.

A horgok, a szigonyok és egyéb vaseszközök készítése a kovácsok munkája volt, így a fémmegmunkálásnak ez a része nem tartozott a halászok szerszámkészítéssel kapcsolatos ismeretanyagához.

A szerszámok folyamatos javítása ugyanolyan fontos feladata volt a halásznak, mint az elkészítés. A kiszakadt hálók foltozása napi munka. Sürgős esetben – munkavégzés közben – a szakadást egyszerűen összehúzzák, később azonban kifoltozzák, szemre reperálják. Ez utóbbi sok gyakorlatot, kombinatív készséget kíván: a mindig más alakban támadt szakadást úgy kell bekötni egyik szemtől a másikig, hogy sehol se kelljen visszamenni vagy a fonalat elvágni. A céhes időkben a foltozás hozzátartozott a mestervizsgához.

VÍZI KÖZLEKEDŐ ESZKÖZÖK

A halászatnak szinte nélkülözhetetlen eszköze a vízijármű. A vízen való közlekedés eszközeinek időben és térben különböző formái terjedtek el, méretben és formában igazodtak a munka jellegéhez.

A kisebb, csendes állóvizeken a pákászok, alkalmi halászok használták a nádkötegekből készült tutajt (Herman O. 1887–88: I. 201–202), de az igazi halászjármű a csónak vagy hajó volt. Ezeket egyetlen fatörzsből vájták ki. A Tiszán, a Körösökön a folyón és mellékvizein leúsztatott erdélyi tölgyfa csónakok terjedtek el. Körte keresztmetszetű bödönhajót használt a balatoni halász is. A Dunán nyárfából vájták a lapos fenekű csónakot, és nem kátrányozták, hanem forró marhafaggyúval itatták át. Az egy fából vájt csónakok maradványait az ásatások már a neolitikumból felszínre hozták. Válfajai az egész világon megtalálhatóak voltak, vagy még ma is megtalálhatóak (Herman O. 1887–88: I. 202–205; Gráfik I. 1993c).

A deszkából készült halászladikok a múlt század derekán terjedtek el. (A ladikokról lásd Ecsedi I. 1934: 258–262; Solymos E. 1965: 67–73) Alakjuk és méretük a célnak {150.} megfelelő. Ahol sok a nádas, ott hegyes orrúra készítik, a nyílt vízen a csapott orrú is megteszi. A Dunán Dunaújvárostól felfelé a Linzben gyártott hegyes orrú, csapott farú fenyődeszka ladikokat használták a nagyhálókhoz, délebbre pedig az elöl-hátul hegyes, 9 méter hosszú apatini tölgyfa ladikokat. A 2–3 személy befogadására alkalmas méretű ladikok elöl-hátul csapottak, de a tiszaiak szélesebb orrúak, mint a dunaiak. A Balatonra az erős hullámzás miatt szélesebb ladik kell. A sekély vizű tavakon, például a Velencei-tavon, a ladikot hosszú rúddal, csáklyával taszítják előre, mert a nád között így alkalmasabb a közlekedésre, mintha eveznének. Csak a hálós ladikoknál használnak evezőket a tisztásokon.

Maga az evező kétféle: a mankós kormányevező és a hosszú nyelű vágóevező, melyet a ladik oldalán lévő kolomphoz gúzzsal, újabban vas villával erősítenek. A kormányevezővel vagy két vágóevezővel egyedül lehet evezni. A tiszai kormányevező annyiban tér el a többi vízen használttól, hogy a tolla dohánylevél alakú.

Az evezésnek van még egy harmadik, csak a halászok által alkalmazott módszere, a védlizés, zaklanyozás vagy ciklendezés, amit az egyedül dolgozók munka közben használnak. A ladik közepén felerősített gúzsba teszik az evezőt, s nyolcas alakban mozgatva oldalirányba tudnak haladni. Ezt az evezési módot alkalmazzák kecézés-nél, butykálásnál, pirityezésnél és varsázásnál. Ilyenkor csak az egyik kezüket köti le a ladik irányítása.

Ár ellen, különösen a nagyhálóval terhelt ladikot a partról vontatják. Az első ülésbe beszúrják az őrfát (vagy egy vágóevezőt), egy vékony, hosszú kötelet, az alat-ságot pedig a belső oldalon levő kolomphoz kötik, majd az őrfa csúcsán átvezetik, és a partról hámmal húzzák. A kormánynál egy ember tartja az irányt, nehogy a partnak ütődjenek.

Télre partra vontatják a ladikot, és fenékkel felfelé fordítva tárolják. Előfordulhat azonban, hogy mégis szükség van rá. Ha vékony a jég, ide-oda billegetve utat törnek maguknak. A vastagabb jégbe pedig csatornát fűrészelnek, amihez széles, hosszú, rókafarkú fűrészt használnak. Háládatlan munka, ritkán élnek vele.

Jeges halászathoz a szerszámokat szánkón húzzák a helyszínre. Ezek hasonlóak az egyébként is használt kézi szánkókhoz. A jégen való járást, különösen pedig a hálóhúzáshoz való nekifeszülést segíti a jégpatkó. A kovács által készített különböző formájú karmos patkót a csizma sarka alá kötik (Morvay P. 1939). Az utóbbi évtizedekben általánossá vált a halászok körében a gumicsizma, melyre, formája miatt nem lehet felkötni a jégpatkót, így használata meg is szűnt.

HALÁSZATI MÓDOK ÉS ESZKÖZÖK

A magyar halászati módokat és eszközöket elsőként Herman Ottó rendszerezte a halélettani sajátosságok alapján (Herman O. 1887–88: I. 228–230). Felismerte ugyanis, hogy a fogási elvek a hal természetéhez igazodnak. Ez a felismerés annyira helytálló, hogy még a legmodernebb eljárás, az elektromos halászat is értelmezhető ennek alapján, hiszen a hal elbódításán alapszik. A számtalan variáció már csak az alkalmazott anyagból, illetve a meder- és vízviszonyokhoz alkalmazkodó formából adódik, minden egyéb hatás csak másodlagos.

{151.} Mind a Herman-féle, mind a külföldi rendszerezéseknek gyenge pontja viszont, hogy nem érzékelteti azt a sokféle variációs lehetőséget, amivel a gyakorlatban élnek a halászok. Egy-egy szerszámot több módon is használhatnak, vagy apró változtatással átalakíthatnak, így az adott körülményeknek megfelelően többféle eszközkombinációt tudnak létrehozni.

Herman beosztása a következő:

          I.     Rekesztő halászat – a hal iránytartó tulajdonságára számít, a V alakú terelő falak a halat egy szűk nyíláshoz vezetik, amin át a fogórészbe kerül.

          II.     Kerítő halászat – a halat egy hálófallal bekerítik, s a partra vagy a ladikba húzzák.

          III.     Emelő halászat – a hal mindig oldalt lefelé menekül, így az alatta lévő öblös hálóba kerül.

          IV.     A hajtó halászat erőszakos, a halat a fogóeszközbe zavarja.

          V.     Állító halászat – arra számít, hogy a hal igyekszik eltolni az engedékeny akadályt, s így a laza hálóba belegabalyodik.

          VI.     Kereső halászat – a hal ár ellen, illetve a partról a meder felé igyekszik, ezért a halász felülről lefelé és belülről kifelé keresi a halat.

          VII.     Vető halászat – a rádobott háló gyorsabban süllyed, mint ahogy a hal merülni tud.

          VIII.     Tapogató halászat – jórészt a véletlenre számít, de a halat az oldalt való menekülés révén érzi meg.

          IX.     Hurokvető halászat – a hal veszteg való állását használja fel.

          X.     Szigonyos halászat – szemre vagy vaktában dolgozik.

          XI.     Horgászat – a hal kedves eledelére számít.

          XII.     Jeges halászat – a hígvízinek mása, de számít az oxigénpótlásra is.

Jankó János ezen a felosztáson annyit változtatott, hogy a jeges halászat módszereit a megfelelő hígvízi csoportokhoz osztotta, míg a XII. osztályba a járulékos eszközöket sorolta. Tálasi István egyetemi előadásain, majd Solymos Ede e felosztáson további módosításokat hajtott végre: külön csoportként tárgyalják az eszköz nélküli és az alkalmi fogási módokat, az egymáshoz közelálló módszereket (mint a vető és a tapogató halászat, illetve a rekesztő és az állító halászat) pedig összevonták (vö. Solymos E. 1965).

Nemzetközileg elfogadott felosztás nincs, bár az utóbbi időben terjed a Brandt-féle osztályozás (Brandt, A. 1976; 1984).