{11.} A VADNÖVÉNYEK GYŰJTÉSE

ÍNSÉGELEDELEK

Vad növényeket fogyasztottak ínséges esztendők idején. A tatárjárás után (1241) az elszegényedett nép tölgyfakéregből őrölte a lisztet, s a legkülönbözőbb vadnövényeket ette. 1718-ban Csík székbe Udvarhelyből hoztak cseremakkot, galagonyát, s a nép a megőrölt mogyorórügyet is fogyasztotta. 1719-ben a szegénység Csíkban, Gyergyóban aratásig fát, szalmát, rügyet, makkot rágott, ették a vadrózsa termését, a labodamagot, az ecetnek megtört vadalma törkölyét, a nádgyökeret. Háromszéken – {14.} ugyanekkor – törökbúza „torsájával, berkenyefának gyümölcsibűl sült máléval ... kételenittetnek magokat tartani”. Az 1717–1718. évi háromszéki aszály ínségeledeleit a helyi krónikás így énekelte meg (Kós K. 1968: 12):

Gáti István az 1785–1787. évi máramarosi éhség szörnyűségeit szintén versbe foglalta:

Eposzi méretű költeményében elmondja, hogy a lakosságot a tatárka (Fagopyrum tataricum) termesztése mentette meg az éhhaláltól.

Erdélyben 1816-ban főkormányszéki rendeletben foglalkoztak azzal, hogy a szegénység a tölgy-, cser- és bükkmakkot miképpen használja fel eledelül, s az idevonatkozó rendelkezéseket a szószékről is tudtára adták a lakosságnak (vö. Tarisznyás M. 1978: 25–26). 1781-ben írja a pozsonyi Magyar Hírmondó, hogy a Tisza mentén a parasztok, csikósok és gulyások hetekig a tátorján (Crambe tataria) gyökértörzsével táplálkoztak (lásd Hanusz I. 1905: 43–44). A botanikus Kitaibel Pál az Alföld különböző vidékén még temérdek tátorjánbokrot látott a 18. század utolsó éveiben. A virágzó növény a pusztákon úgy fehérlett, mint a juhnyáj. Az 1930-as években a Fejér megyei Nagyhalom puszta feltöretlen ősgyepén az árvalányhaj társaságában néhány tő még meghúzódott, de már nevet sem adott a növénynek a puszták népe. A bagotai legelőn az 1960-as évek elején két tő még tengődött. A székelyek a 19. század végén is tisztelettel emlegették ezt a növényt, mert az ínséges esztendőkben sok embert mentett meg az éhhaláltól. Napjainkban a növény ott is kipusztulóban van, s csak a Mezőség néhány magyar és román falujában fogyasztják. A románok a magját, gyökértörzsét, virágját összetörve a tüdőbajosnak adják (a tátorjánról: Ligeti L. 1980).

A 19. század elején a szűk gabonatermés miatt az Alföldön a gyékény (Typha latifolia) gyökértörzsét nyersen, sütve ették, és lisztjéből lepénykenyeret sütöttek. 1863-ban a Nagykunságban a tölgyfa megőrölt kérgét ették, amelyet Erdélyből hoztak (az Alföld ínséges esztendeiről lásd: Érkövy A. 1863; Györffy L. 1978; Szabó L. 1991). Fontos táplálék volt ínség idején a tarack (Agropiron repens) gyökerének lisztje. Ínséges esztendőkben a Szilágyságban a megőrölt tölgymakkot kukoricaliszttel összekeverve lepénykenyér sütéséhez használták. A tölgymakk lisztjének keserű ízét forró vízzel kilúgozták. A Tudományos Gyűjtemény 1817-ben hosszan ismertette azokat a növényeket, amelyekből „gabona-szükségben” kenyér vagy egyéb tápláló étel készíthető. Nemcsak a kölest, a pohánkát, a kukoricát említi a szerző, hanem a vad kásafüvet, a tarackbúzát, a szulák és porcsin magját, a kolonczos bajnócát, az erdei súlyfüvet, a mannafüvet. A szerző szerint még a kosborfélék leforrázott gumói is fogyaszthatók (Forgó Gy. 1817).

{15.} A különböző vadnövények mint ínségeledelek Európa-szerte ismeretesek voltak. A lengyeleknél ették az összezúzott mohát, a tarack gyökerét, egy páfrányfélét. A moldvai románok az 1795. évi éhínség idején szilfakérget fogyasztottak. A gabona-szűkében lévő trencséni szlovákok aratás előtt zabliszttel és tejjel összefőzött csalán- és vadmustárlevelet ettek. Az első világháborúban a katonai hatóságok, gazdasági intézmények adtak ki olyan röpiratokat, tájékoztatókat, amelyekben vadnövényeket ajánlanak táplálkozásra. Az ínségeledelek egy része a prehisztorikus idők táplálkozásának maradványa.

BOGYÓK, GUMÓK, GYÖKEREK MINT PÁSZTORÉTELEK

Az Alföld pásztorai még 60–80 esztendővel ezelőtt is sokféle liszttartalmú gumót, gyökeret fogyasztottak, amelyek náluk a kenyeret helyettesítették (vö. Györffy I. 1984: 24–25; Szűcs S. 1977: 76, 88; Kovács L. 1935: 103; Bencsik J. 1973b: 116; Szilágyi M. 1997b: 82–86). Ilyen gumók, gyökerek voltak a bengyele-félék (Typha lati-folia, Typha angustifolia, Butomus umbellatus, Bunium bulbocastanum, Alisma plan-tago, Bolboschoenus maritimus, Sagittaria sagittifolia, Phragmites vulgaris). Ezek a népnyelvben ázsdó, bakacs, böndő, bösövény, cötke, csella, elecske, juhászmogyoró, tukorca, zsiók, zsiku stb. néven ismeretesek. Etimológiájukat sajnos nem ismerjük.

A palóc és székely pásztorok napjainkban is sok erdei gyümölcsöt, bogyót fogyasztanak. A Hargitában a székely juhászok ősszel olyan helyek felé terelik nyájukat, ahol érik az áfonya (Vaccinium myrtillus, Vaccinium vitis idaea). Az ehető vadnövények így befolyásolják a pásztorok vándorútját. A hazai néprajzi megfigyelések is igazolják, hogy a pásztorkodással együtt jár különböző növények gyűjtése. A pásztorok a hús, a tejtermékek fogyasztását vad növények fogyasztásával egészítik ki. De gyűjtenek különböző növényeket állatgyógyításhoz és tejoltáshoz is. Ezt tapasztaljuk Európában a román, a hucul pásztoroknál (az utóbbi ukrán etnikai csoport az Északkeleti Kárpátokban), Ázsiában a kalmük, a burját–mongol, karagasz, szamojéd stb. pásztorkodó törzseknél is. A lappok vándorútját egy sóskaféle (Rumex) befolyásolja. A rénszarvastenyésztő lappok Finnországban a 18. század közepén nyáron a tengerpartnak azt a részét keresték fel, ahol bőven termett ez a sóska. Valószínű, hogy egyes ehető növényeket a pásztorok is terjesztettek. A Crociris iridiflorusról (Crocus banaticus) írják, hogy gyökere ehető, s a balkáni sáfránnyal (Crocus balcanicus) együtt Erdély déli és délnyugati részén csak ott fordul elő, ahol a balkáni vándorpásztorok megjelentek. A szlavóniai sertéskondákat terelők révén juthatott el a növény a Bakonyba, s a román pásztorok hozhatták a szatmár–beregi síkságra.

A PÁKÁSZ

A 19. század végéig az Ecsedi lápon, a Bodrogközben, a Nagy- és Kis-Sárréten – a földművelés és az állattenyésztés mellett – a mocsaras területeken egy komplex növénygyűjtő – halász – vadász életforma volt ismeretes. Az életformát a pákászok közössége képviselte. A pákászokat a magyar néprajz számára Havas Sándor fedezte {16.} fel, aki a Vadász és Versenylap 1858. évi kötetében sárréti vadászatáról közölt leírást, s hosszan megemlékezett az őt kalauzoló pákászokról is. „Pákászoknak a tősgyökeres sárréti magyar nép azon embereket nevezi – írja –, kik folytonosan a rétben és a rétből élnek. A pákász se nem szánt, se nem vet, se napszámba nem jár, hanem a kész után nyúl, vagyis pákászkodik” (Havas S. 1858). Számuk jelentős lehetett, mert 1799-ben a Füzesgyarmat és Szerep között lefolyt határperben a kihallgatott 32 tanú közül 13 pákásznak mondta magát (Szilágyi M. 1968a).

A pákász a mocsarakban kúp alakú nádkunyhóban vagy nyerges tetejű földkunyhóban lakott (lásd Herman O. 1887–88: I. 467–475). Szigonnyal, vejszével, varsával, hurokkal halászott. Különböző hurkokkal fogta a vízimadarakat, csapdával, veremmel a farkast. A madarakra íjjal és hajítófával is vadászott. Gyűjtötte a pákász és családja az ehető mocsári növényeket, a gyékény buzogányát (páka), a vadmadarak tojását, színes tollát, fogta a piócát, a teknősbékát. A pákász elnevezés is a gyűjtögető tevékenységgel magyarázható: a gyűjtött pákát taplóként tűzgyújtáshoz, és párna-, dunnatölteléknek használták. A pákász elnevezés a halász, madarász, vadász foglalkozásnevek analógiájára keletkezett (Nyíri A. 1958). A pákász felesége gyűjtötte a gyógynövényeket és azokat faluról falura, vásárról vásárra vitte eladni. Egyes pákászok darvak, hattyúk és kócsagok szelídítésével foglalkoztak. A szelíd darvakat búzáért cserélték el. A pákász kunyhója körül 50–100 méhcsaládot tartott. De elrabolta {17.} az odvas fákból a vadméhek mézét is. A pákászok a fogott hal egy részét beszolgáltatták a halászó vizek, a mocsarak tulajdonosainak, a földesúrnak, a községnek.

A pákász nyáron a családjával együtt egyik helyről a másikra vándorolt. Állandó települési helyükről, téli szállásukról 30–40 km-re is elbarangoltak a mocsárba, a réteken. Tavasztól az őszi hideg beálltáig általában öt-hat hétig laktak ugyanazon a helyen. Ez idő alatt – írja Györffy István (1984: 37) – kiélték azt a helyet, ahová letelepedtek, és továbbvándoroltak. Kunyhójukat valamelyik szárazulaton állították fel, de ha ilyet nem találtak, akkor az ingó lápon is ellaktak. A mocsárban a pákász-családok több kilométerre egymástól állították fel kunyhóikat. Akadt pákász, aki nyáron valamelyik odvas fában húzódott meg, vagy a pásztoroknak azokat a téli kunyhóit foglalta el, amelyek nyáron lakatlanul állottak.

A pákászok az ingó lápon két-, háromágú bottal jártak. Az ilyen botnak az Ecsedi lápon nadályozó volt a neve. Hasonló botjaik voltak a pásztoroknak a Kis-Balaton vizes legelőin (Takács L. 1966c: 19; 1978: 33–35). Talpukra gyékényből font – a hótalpra {18.} emlékeztető – kerek talpallót kötöttek, hogy az ingoványos talajba bele ne süppedjenek. A vízen nádtutajjal, bödönhajóval közlekedtek. Evőkanaluk nyéllel ellátott kagyló volt. A villát a kanalas gém (Platalea leucorodia) csőréből vagy nádból készítették. Edényeik leginkább kabaktökből (Lagenaria vulgaris) készültek. Ez volt az egyedüli termesztett növényük. Jellegzetes szerszámuk egyike a nádvágó kaszur és a lápmetsző, amely Európa más reliktumkultúráiban is megtalálható. Ez utóbbival a lápos talajt ásták fel olyan helyen, ahol ivóvízhez akartak hozzájutni, vagy ahová a varsájukat szándékoztak leállítani. Az ivóvizet nádszálon (lápi kút) szívták fel a mocsárból: a tőzegrétegen átdugtak egy nádszálat addig, míg tiszta vizet nem értek. A nádkutat szivárványos kút néven 1840-ben Hevesből is említik. A közlés szerint a kút a föld árjáig leeresztett és körültapasztott nádcsőből állt. A réti munkások használták. Az ilyen primitív kút helyét a Bodrogközben nádszálra kötött nádbuga jelezte, hogy a vándor megtalálja a jó ivóvizet (Ecsedi I. 1934: 292–293). Tüzet két fa összedörzsölésével gyújtottak a pákászok, amely technika a Kárpátok magyar, román és szlovák pásztorai körében a közelmúltban is élt.

A pákász családi és társadalmi életéről keveset tudunk. Sokan éltek közülük vadházasságban. A nők között számosan akadtak olyanok, akiket a falu paraszttársadalma valamilyen ok miatt kitaszított maga közül. A 19. század végén sok olyan pákász élt, aki nem tudta, hány éves, lelkész soha meg nem keresztelte. A pákász gyermekei közül az egyik az apja munkáját folytatta, a másik pedig beállt a pásztorok közé. Részben pásztornak mentek el azok a pákászok is, akik a 19. század végén túlélték a mocsaras, lápos területek lecsapolását, kiszárítását. A mocsarak lecsapolása után sokan közülük behúzódtak a falvakba, s ott mint egészen szegény emberek élték le hátralévő napjaikat. (A pákászokról és életformájuk reliktumszerű továbbéléséről {19.} lásd még: K. Nagy S. 1888; Szűcs S. 1977: 65–79, 1992: 82–88 – Sárrét; Ecsedi I. 1925: 5–19 – Bodrogköz; Lakatos K. 1912; Bálint S. 1971; Juhász A.–Molnár I. 1971: 257–266 – Szeged környéke; Zentai J. 1966 – Ormánság.)

Valószínű, hogy a pákász életmód a földrajzi viszonyok hatására alakult ki. A sok mocsár, árvízjárta terület, a nagy kiterjedésű vizes rét kényszerítette a magyar parasztok szegényebb, föld nélküli rétegét, hogy ezt az életmódot kialakítsák. A mocsárban, távol a falvaktól nyugodtan éltek, a hatóságok nem háborgatták őket, és alig tettek eleget az előírt kötelességeknek. Hasonló életformát ismerünk a dél-albániai mocsarakból.

GESZTENYE, SULYOM ÉS EGYÉB CSEMEGÉK

Vas, Sopron, Zala, Baranya megyékben, a Börzsöny hegységben, Szatmárban, Biharban a parasztok tulajdonában – minden gondozás nélkül – jelentékeny szelídgesztenye (Castanea sativa) erdők vagy facsoportok voltak. A szelídgesztenye eredetileg a tölggyel és gyertyánnal keverve fordult elő, de az ember a két utóbbi fát kiirtotta, a gesztenyét meghagyta, és szükség esetén pótolta is (vö. Hanusz I. 1903: 258–268; Balogh A. 1968: 13–14). Ezek termését ősszel rendszeresen összegyűjtik, és sütve vagy főzve fogyasztják. Zalában a felfűzött gesztenyét verembe rakják s pünkösd délutánján az utcán az idősek és gyermekek szertartásos komolysággal fogyasztják el. Nagybányán – ahol korábban és későbben érő fajtáiról tudunk – zöld burkával hordóba taposva júniusig eltartották. Vas megyében a gesztenyelisztből kását készítenek. A magántulajdonban lévő gesztenyefák termését mindenszentek napja (novem-ber 1.) után bárki szabadon gyűjtheti.

A gesztenye összegyűjtéséhez több mediterrán típusú eszközt használnak. Ilyen a fakalapács, amellyel a gesztenyét a tüskés kupacsból (babucs, fondor, köcsü) kiszabadítják. A kupacsban lévő makktermést facsipesszel szedik össze. A gereblyével és a szénvonó forma kocsorbával halomba húzzák a gesztenyét. Előfordul, hogy a makkot csizmás lábbal, facipővel (klumpa) tapossák ki a zöld, tüskés kupacsból.

A szelídgesztenye fogyasztása a Kárpát-medencében a neolitikumtól kezdve ismert. A gesztenyével a 19. században még jelentős népi kereskedelem folyt; például a vasi gesztenyét Stájerországba vitték eladni, a nagybányaival Déváig, Tokajig kereskedtek, hátikosárban; szekéren Máramaros havasi falvaiba, Bukovinába hordták el. A gesztenyesütők a legutóbbi időkig a budapesti utcák, a vidéki városok jellegzetes alakjai voltak. Baranyában átlyuggatott serpenyő a használatos sütőedény (a gesztenyések néprajzi vizsgálata: Dömötör S. 1961).

A Tisza, a Bodrog és más folyók mentén napjainkig előfordul a sulyom (Trapa natans) fogyasztása. Az Alföldön gyakori a Sulymos tó földrajzi név, amely a növény korábbi előfordulására utal. A sulyom (bika, istennyila, gyoszom, suly, susa) tüskés termését úgy gyűjtik, hogy egy hosszú rúdra bundadarabot kötnek, s a vízben húzogatják. Így a sulyom tüskés termése a gyapjúszálak közé ragad. A főtt sulymot az alföldi városok piacain a két világháború között még árulták. A Tisza mellékéről Egerbe, Miskolcra vitték. Az Ormánságban a drávai sulymot az asszonyok egész héten át szedték, és szombaton fejükre helyezett kosarakban 15–20 kilométer távolságra {20.} vitték eladni. Az Alföldön a sulyom lisztjéből pogácsát is sütöttek. A háztartásokban való egykori jelentőségét bizonyítja, hogy a sárospataki uradalomhoz tartozó halászoknak 1648-ban sulymot is kellett beszolgáltatni (Makkai L. 1954: 191–192). A 19. században a pusztai csárdák polyvás sárfalát a sár közé rakott sulyommal fogatták össze, szilárdították meg. A Trapa natans Európában már a neolitikumtól, a bronzkortól ismert táplálék. Ma is sokat gyűjtenek a Duna, a Volga deltájának halászai. Az utóbbi helyen kalmük dió néven ismerik. (A sulyom fogyasztásáról lásd Bor-bás V. 1894; Rapaics R. 1934: 33–34; Ecsedi I. 1934: 290–292; Kovács L. 1935: 102–103; Bencsik J. 1973b: 117–118; Futó R. 1974; Balassa I. 1975b: 31–32; Szilágyi M. 1997b: 86–92).

A földimogyoró (a Kanyapta vidékén dszuga, a Székelyföldön csúnyagyökér – Lathyrus tuberosus) lisztes gumója a gyermekek és felnőttek kedvenc csemegéje. Gyakran disznóval túratják ki a gumókat, vagy a varjú vezeti rá az embert a gumók előfordulására. Tavaszi szántás alkalmával az eke sok gumót vet ki a felszínre. Ezeket a varjak észreveszik, a barázdából kivájják. A madarakat azután elhessegetik a szántásról és a gumókat összeszedik.

A gyerekek még ma is csemegézik az édesgyökeret (Glycyrrhiza glabra). A különböző vadhagymák sorából említést érdemel az Allium obliquum, amely ma már csak {21.} a Tordai hasadék alig elérhető sziklafalain és Turkesztánban található. Wolf Gábor tordai gyógyszerész és botanikus fedezte fel 1858-ban olyan módon, hogy látta, amint a pásztorok egy pántlikalevelű hagymát esznek. A hasadék környéki idős magyar és román gazdák (Mészkő, Szind) még emlékeznek a hagyma gyűjtésére és fogyasztására (Gunda B. 1960: 212–213).

A baraboly (Chaerophyllum bulbosum) gumóját nyersen vagy salátaként fogyasztják (K. Mátyus I. 1787–93: II. 275–276). A népi tapasztalat szerint addig élvezhető, míg tavasszal az első mennydörgést meg nem hallják. A baraboly (a népnyelvben ismerik még bobályka, bóbiska, bubojicska, mihálka, mihóka, Mihályka monya, trom-bujka, turbolya és más neveken) fogyasztásáról a 16–17. századi szakácskönyveink többször szólnak. 1588-ban egy kolozsvári számadáskönyv említi az ebédre elfogyasztott kenyeret és barabolyt. A 18. század végén egy debreceni diákvers piaci árusításáról emlékezik meg:

A baraboly 16. század előtti ukrán vagy román jövevényszó. De népünk a baraboly fogyasztását a szó átvételétől függetlenül már korábban ismerte. A baraboly Jókai Mór fantáziáját is megragadta. Bálványosvár című regényében Imola zsákszámra szedi a barabolyt, más ehető vadnövényekkel együtt (Jókai M. 1964b: 132). A baraboly és más gumók, valamint a poszméhek földi odújának kiásásához primitív ásóbotokat használnak, amelyek analógiái Kelet-Európában (fehéroroszok, baskírok) is előfordulnak.

LEVELEK, MAGOK

A csalánfélék (Urtica), a sóskafélék (Rumex), a pitypang (Taraxacum officinale), a galambbegy (Valerianella locusta), a boglárka vagy szentgyörgysaláta (Ranunculus ficaria), a martilapu vagy nyúlsaláta (Tussilago farfara), a madársóska (Oxalis acetosella) és más növények levelét levesnek, főzeléknek, salátának készítik el. Fogyasztásuk napjainkban főleg Erdélyben szokásos, ahol a növényeket piacon is árulják. Gömörben húsvéti reggeli a zsírban megpuhított tojásos csalánlevél. Csalánlevél közé húst is takarnak, hogy friss maradjon. Feltűnő, hogy a libatop (Chenopodium album) levelét csak Erdélyben fogyasztják. Elterjedt viszont a libatop fogyasztása az ukránoknál és nagyoroszoknál. A növény rendszeres fogyasztása azonban farkasvakságot idéz elő. A bronz- és vaskorban, Dániából, Svájcból, Olaszországból származó leletek szerint, a magját is fogyasztották. Valószínű, hogy termesztették is. (A levelek gyűjtéséről és fogyasztásáról lásd: Nagy R. 1942: 269–270. – Nagyváty [Baranya m.]; Gazda K. 1970: 422. – Sepsiszentkirály; Hegyi I. 1978: 177–179. – Bakony; Bencsik J. 1983: 280–281. – Békés; Zsupos Z. 1987a: 50–51. – Dél-Gömör.)

{22.} A hortobágyi szikesek pásztorai a szélhajtitövis (Xantium spinosum) gyenge hajtását salátának szedték (Bencsik J. 1973b: 112). A vadsáfrány (Crocus variegatus) virágját a Sárréten a 19. században még gyűjtötték, s Debrecenben adták el. Erdélybe a moldvai török sáfrány került el, amelyet már 1599-ben említenek. A moldvai magyarok még az 1940-es években is vándor lipován kereskedőktől vásárolták a termesztett és a vad sáfrányt. Már a honfoglalás előtt megismerkedett a magyarság a török eredetű szóval jelölt bojtorján (Heracleum sphondylium) fogyasztásával. A növény leveleiből korábban savanyú levest és üdítő italt készítettek, amiről Lippay János 1664-ben megjelent kertészeti munkája is ír (Lippay J. 1664). A réti lóhere (Trifolium pratense) piros virággömbjét, az istenke cipókáját a palóc gyermekek szedegetik. A vadkomló (Humulus lupulus) fiatal hajtásából, a komlójövésekből Erdélyben levest, főzeléket készítenek. A komló hegy salátát említi már a 16. századi erdélyi fejedelmi szakácskönyv is (Lakó E. 1983: 220–222). Szól a komlójövések fogyasztásáról a jeles marosszéki főorvos, K. Mátyus István is, megemlítve még a galambbegy, az oroszlányfog vagy békavirág fű, az arannyal versengő, a turbolya, a csalánjövések, az uti lapu káposzta, a bakszakáll, a bösövény, a disznómogyoró vagy disznókenyér, a tátorján gyökér fogyasztását is. K. Mátyus István tapasztalatait, ismereteit kétségkívül a nép köréből merítette (K. Mátyus I. 1787–93: II. 214–276). A vadon és kertekben is termő veres paré, veres ester (Chenopodium vagy Atriplex fajták) erdélyi fogyasztását már 1829-ben leírták. Szalonnával főzve, lepénybe téve került az asztalra.

A Tisza mentén még él az emléke a harmatkása (Glyceria fluitans és G. maxima) gyűjtésének (részletesen: Balassa I. 1991c; vö. K. Mátyus I. 1787–93: II. 150–151), amellyel a 19. században a lengyelek, oroszok kereskedést is folytattak. Dániába – ahol egyébként szintén termett – a 17. század közepén Danzigból szállították. A lengyel jobbágyok harmatkását is szolgáltattak be a földesúrnak. A harmatkásáról 1775-ben Bruz Ladislaus, a későbbi hunyadi főorvos doktori értekezést is írt (Amabrosiopolitano-Transylvano-Hungari dissertatio inauguralis de Gramine Mannae sive Festuca Fluitante. Vienna 1775), amelyben meglepő ismerettel tájékoztat a növény magyar és európai fogyasztásáról. A harmatkását kora reggel gyűjtötték, megszárították, héját mozsárban lehántották s kásának főzték. A Felső-Tisza mentén az 1900-as évek táján szükségből még fogyasztották. Később elvétve már csak a disznó, a kacsa számára gyűjtötték. A beregi Tiszaháton a kárpátukrán tutajosok alkalmi eledele volt. A harmatkása nem tévesztendő össze a békalencse, fúlencse, kácsaparéj (Lemma minor) termésével, amelyet kacsaeledelnek a Tisza mentén ma is gyűjtenek (Bencsik J. 1973b: 113).

A bükkmakkból (Fagus silvatica) a székelyek olajat sajtolnak. Különösen ízletesnek tartják a bükkmakk olajában megsütött mogyorós pelét (Glis glis). A székelyek olajsajtolója két felfüggesztett kalapáccsal működik. Ilyen – tökmag- és viaszprésnek is használt – sajtolójuk van a románoknak, szlovákoknak, kárpátukránoknak, lengyeleknek, bolgároknak. Szűk gabonatermés idején a bükkmakkot megpörkölték és liszttel összekeverve kenyeret sütöttek belőle. A pörkölt bükkmakk a székely és palóc pásztorok kedvenc csemegéje. A székelyeknél az asszonyok ősszel kisebb csoportokban járják az erdőt és összegyűjtik a bükkmakkot. Ez a munka náluk éppen olyan elmaradhatatlan, mint a szántás vagy a vetés. A magyal tölgy (Quercus ilex) makkját a pásztorok forró hamuban pörkölték meg. (A makk gyűjtéséről és fogyasztásáról lásd: Hegyi I. 1978: 174–176. – Bakony.)

{23.} VADGYÜMÖLCSÖK

A vadalmát és vadkörtét nemcsak nyersen fogyasztják, hanem ecetet és bort (csügör) is készítenek belőle. A Lápos völgyében az összezúzott gyümölcsöt egyszerű préssel sajtolják ki. Az Ormánságban sajtolás előtt kör alakú vályúban mozgó, malomkő nagyságú koronggal törik össze a vackort, a vadalmát (Gunda B. 1956: 27). A székelyek hasonló eszközzel bükkmakkot zúznak össze. Az ilyen törők, zúzók Kelet-Európa mediterrán kultúrelemei (Selmeczi Kovács A. 1983).

A vadalma-, vadkörte-, berkenyefákat erdőirtás alkalmával nem vágják ki. A székely falutörvények már a 17. század végén tiltják és büntetik a határban lévő vadalma-, körte-, és cseresznyefák kivágását (Homoródszentpál, 1670). Vadgyümölcsöt szüretelni is csak akkor szabad, ha a faluközösség a begyűjtést már elhatározta. Szent Mihály-nap előtt vadalmát szedni nem volt szabad (Ozsdola, 1774). Zabolán –1847-es faluhatározat szerint – szeptember 1-jén harangszóval jelezték, hogy mikor indulhatnak a közerdőre vadalmát szedni (Imreh I. 1983: 325, 429).

Az úgynevezett hagyás fák nagy számban láthatók a hegyi falvak határában. Az ilyen fákat a nap jobban éri, növekedésüket más erdei fa nem akadályozza, a fák környékét a legelő jószág megtrágyázza, és így a gyümölcs élvezhetőbb lesz. Ezek a ki nem irtott fák a gyümölcsfa „kultiválásának” kezdeti formái. Hasonló formáját ismerjük a Kaukázusból és Turkesztánból. A Hargitában az erdőszéli vagy magányos fenyő szállásfája a pásztornak, szénacsinálónak. Fekvőhelyül csereklyét (apró fenyőág), szénát terítenek a fa alá. Az Alföldön a szántóföldek közötti mezsgyén a kökénybokrokat (Prunus spinosa) nem irtja ki a földműves, mert a tüskés ágakból boronát készít. Az utak mentén, a réteken meghagyják a gyepűrózsa (Rosa canina) bokrokat is, mert a növény terméséből lekvárt főznek.

A cirbolya (Pinus cembra), a boróka vagy szemerke (Juniperus communis), a kökény (Prunus spinosa), a som (Cornus mas), a mogyoró (Corylus avellana), a barkóca (Sorbus torminalis), a málna (Robus ideaus), a földieper (Fragaria vesca), a fekete áfonya (boronyica, havasi meggy – Vaccinium myrtillus), a vörös áfonya (brusnyica, fojminc – Vaccinium vitis-idaea) és más növények termését – ott, ahol a növényföldrajzi viszonyok lehetővé teszik – szintén gyűjtik és fogyasztják. Az áfonya termésének gyűjtéséhez egy lapát formájú fésűt (ref) használnak (Kós K. 1968: 13–14; Paládi-Kovács A. 1999b: 237–238). Ez az eszköz a Kárpátokban lakó szlovákoknál, németeknél, lengyeleknél, ukránoknál és románoknál is ismeretes. Használják az Alpesekben és Skandináviában is. A boróka bogyóiból pálinkát főznek, amely a székelyeknél fenyővíz, a palócoknál borovicska (szlovák borovička) néven ismert. A som termését nemcsak nyersen és aszalva eszik, hanem pálinka ízesítésére is használják. Lekvárt (csete) főznek a gyalogbodza, borzang (Sambucus ebulus) terméséből. A virágját régebben tojással kirántották; ez volt a bodzafánk. (A vadgyümölcsök gyűjtéséről és fogyasztásáról: Márkus M. 1941: 175. – Csermosnya völgye [Gömör m.]; E. Fehér J. 1957: 271–275 – Bernecebaráti [Hont m.]; Gazda K. 1970: 422–423. – Sepsiszentkirály; Pável Á. 1976: 170–172. – Szalafő [Vas m.]; Hegyi I. 1978: 170–174. – Bakony; Viga Gy. 1986: 25. – Bükk-vidék; Zsupos Z. 1987b: 42–49. – Dél-Gömör; Danter I. 1994: 43. – Leléd [Hont m.].)

{24.} GOMBÁK

Jelentős a különböző gombák gyűjtése. Gömörben, a Börzsöny hegységben 14–20 féle gombát szednek össze az erdőben (bornyúpiszka, csík, ecset, fenyő, harmat, kékhátú, pencura, talló, szepét, pencer, táncos stb. gombák). A gömöriek szerint a gomba éjjel nő. A csirkegomba főleg az erdei boszorkányfolyásokban (élénkzöld színű gyepfolt) terem, s a gombázók „Péternek” kiabálnak az erdőn: „Vess, Péter, gombát! Vess, Péter, gombát!” (Zsupos Z. 1987b: 35). Egyes vidékeken (Székelyföld, Gömör) fogyasztják a másutt ehetetlennek tartott gombákat is, például a pöfetegféléket. Az avar, a száraz levelek alatt megbúvó gombákat a Bakonyban a pákászok botjához hasonló bottal kutatják fel. A Kárpátokban a szarvasgombát, mellyel kereskedtek is, betanított házőző kutyákkal kerestette és 5–6 cm-es mélységből kis kapával szedte ki a gombázó (Markus, M. 1979: 114). A gombászás jelentőségére utalnak az ilyen háromszéki helynevek: Gombászó (1714), Gombászórét (1737), Gombászóút (1752).

Az Ormánságban, Somogyban, Zalában, a Bakonyban hazahozzák a gombát termő korhadt fatörzset, és a ház előtti kertben árnyékos helyre elhelyezik. A korhadó törzset vízzel locsolgatják, így bőségesen termi a gombát. Ez is a növénytermesztés kezdeti formája.

A friss, nagyobb gombát forró hamuban (Ormánság) vagy kőlapon (Székelyföld) sütik. Országszerte levesnek főzik, tojással készítik el. Napon, kemencében is szárítják. Az ország északkeleti részén a gombaleves jellegzetes karácsony esti étel. A gomba fogyasztása a szláv és román népek konyhájára jellemző. A germán népek nem gombafogyasztók. A gombanevek tanúsága szerint a magyarok több gombafajta fogyasztását a szlovákok (cservenyák, csiperke, rizike, suska, szömörcsög) és a délszlávok {25.} (vargánya, herencs) révén ismerték meg. Gomba szavunk is szláv eredetű (vö. Gunda B. 1976c). Mindez azonban nem jelenti, hogy a szlávokkal való érintkezés előtt nem fogyasztottunk volna gombaféléket. Tapló szavunk bizonytalan eredete mellett ősi szava nyelvünknek, s valamilyen ehető gombafélét (Polyporus ovinus) is jelenthetett. (A gombagyűjtésről lásd: Vajkai A. 1941b: 236–237. – Cserszegtomaj [Zala vm.]; Bődei J. 1943: 70–72. – Zalabaksa [Zala m.]; E. Fehér J. 1957: 275–278. – Bernecebaráti [Hont m]; Gazda K. 1970: 421–422. – Sepsiszentkirály; Pável Á. 1976: 168–170. – Szalafő [Vas m.]; Hegyi I. 1978: 186–189. – Bakony; Paládi-Kovács A. 1982a: 33–34. – Barkóság; Bődi E. 1983: 63–66. – Szirénfalva; Kóczián G. 1984: 252–255. – Répáshuta [Borsod m.]; Zsupos Z. 1987b: 35–43. – Dél-Gömör; Bődi E. 1991: 165–172. – Ung-vidék; Nagy Molnár M. 1992: 46–47. – Imola [Gömör m.]; Petercsák T. 1992: 117–119. – Északi-középhegység; Danter I. 1994: 42–43. – Leléd [Hont m.]; Paládi-Kovács A. 1999b: 236–237. – Bódva-vidék.)

KÉREGEDÉNYEK

Az erdei gyümölcsök, gombák gyűjtéséhez, vízmerítésre Erdélyben, az Alsó-Őrségben, az Ormánságban és helyenként másutt is fakéregből (fenyő, cseresznye, nyír, hárs) hajtogatott edényeket használnak (döbön, gyób, kászli, kászu, kepőce, kolomp, kozup, kuzola, pőnyeg, sarginya, szepet, szükő, tidó), amelyek különben a Kárpátok egész területén ismeretesek (Herkely K. 1941: 259–260; Gunda B. 1956: 130–131; Kerecsényi E. 1970: 552–554). Ilyen edényeket már a prehisztorikus Európában is készítettek. Valószínű, hogy nálunk a kéregedények készítése és maga a kéreg szó is finnugor örökség. A székelyföldi tidó ’kéregedény’ ugor eredetű szavunk. A terminológiák sorában idegen eredetűek is vannak: a gyób román, a kozup ukrán, a kászu talán szlovén, a szepet oszmán-török eredetű, ezek azonban nem mondanak ellent kéregedényeink ősiségének.

Az abaúji Hegyközben fakéregből bocskort is készítettek. Korábban a nyírkéregre Kelet-Európában írtak is. Ennek a sok évszázados hagyománynak lehet az emléke, hogy az első világháború idején a katonák tábori levelezőlapként nyírkérget használtak. Az összesodrott nyírkéregből kezdetleges fáklyát is készítenek, amelynek szintén tidó a neve. A gyantában gazdag fenyőkérget és a gyantát a székelyek durván faragott szurkoskalánba teszik, meggyújtják, és a fűrészmalmokban, gyapjúkallókban, az esztenákban ezzel világítanak. Az égő szurkoskalánnal a székely pásztor a medvét is megtámadja. Ha a forró, égő szurok a medve bundájára tapad, félve menekül a juhkosár közeléből (Tarisznyás M. 1978: 27).

Gyergyószentmiklós környékén a székelyek a már kipusztult tiszafa (Taxus baccata) gyökerét kutatták fel, s abból különböző faragványokat készítettek. Alsó- és Felső-Őrségben a fenyőfélék gyökerét kosarak, tartóedények (zsompor), gúzs fonásához használják. Ezért is nevezik a borókafenyőt gúzsfenyőnek. A Tisza mentén az akác és az eperfa (Morus niger) gyökerét fonál vékonyságúra elhasogatták és a padláson tárolták. Használat előtt forró vízben meglágyítva bocskort varrtak vele. Göcsejben, az Alsó-Őrségben, Gömörben, a Székelyföldön él az emléke annak, hogy a csalánrostból durva vásznat szőttek. Ennek emléke, hogy Zalában a szénahordó {26.} lepedő neve csalánruha. Beregben a csalánrostból zsineget sodortak. Beregben, Tornában a fiatal „hársfa hajából” kötelet, zsineget csináltak (Oriskó I. 1942: 154; Paládi-Kovács A. 1999b: 368–369).

A FÁK NEDVÉNEK FOGYASZTÁSA

Erdős vidéken (a palócoknál, Székelyföldön, az Ormánságban) ismeretes az édes nedvű fák (nyír, szil, jávor, cser) tavaszi megcsapolása, a viricselés. A fából kicsorgó édes levet (boza, csiger, musztereáca, virics) edényekben fogják fel vagy a fába vájt mélyedésben (göbéc, gübü, köpénce) gyűjtik össze (Kiss L. 1958: 197–203; Győrffy I. (szegedi) 1937: 205–220; Paládi-Kovács A. 1966b; Petercsák T. 1992: 118; Péntek J.–Szabó A. 1985: 110). Az ilyen édes lé üdítőital, tüdőbaj ellen orvosság. A leányok a nyírlével mosdanak is, hogy ne legyenek szeplősek.

II. Rákóczi Ferenc egyik levelében (1706) így emlékezik meg a viricsről: „Nem drágább a nyírvíz a tokaji szüretnél, sem a szamosközi asztag a hernádmellyéki asztag s kazalnál.” A nyírvizet Debrecen, Nyíregyháza városok piacán hordókban árulták. Debrecenben 1707-ben 3 forint 60 krajcárért mérték csebrét. A 19. század végén a székelyeknél említik a hegyekben a viricsfőző házakat, ahol a nyírlevet vagy juharlevet feldolgozták. Az utóbbit cukornak sűrítették be.

A nyírvíz gyűjtésénél a székelyek még őrzik az ősi fa- és erdőkultusz emlékét: egy tavaszi vasárnap a legények és leányok csoportosan mennek ki az erdőbe, és táncolás, éneklés közben csapolják meg a fákat. A székely népdal szerint:

A nyírvíz fogyasztását a magyarok már ismerhették az Ural hegység mentén. Ennek bizonyítéka, hogy isszák a különböző finnugor népek, a baskírok, és a nyír, a szil {27.} elnevezése urali, illetve finnugor eredetű a magyar nyelvben. A nyírvíz kedves itala az oroszoknak is, akik nemcsak frissen isszák, hanem a sörkészítésnél használt malátával, kipréselt viasszal, pörkölt borsóval, rozskenyérrel, tölgyfaforgáccsal erjesztik is. Ibn Fadlan arab utazó a 10. századból említi a bolgároktól. Rasid-ed-Din perzsa geográfus pedig azt mondja (1302), hogy a mongolok a Bajkál-tó vidékén isszák, s ízletes, mint a tej. A virics német jövevényszó, de a nyírvizet is jelentő boza valószínűleg a kunok nyelvéből maradt reánk. A virics a 14. század végén tűnik fel, és ’sörcefre’, ’maláta’ a jelentése. A 17. század elején már a nyírlét is jelenti. Nem lehetetlen, hogy ennek valamilyen ősi elnevezését szorította ki, de maga a nyírlé is lehet igen ősi szavunk.

Az erdélyi magyarságnál elterjedt a fenyőgyanta (szurok) rágása. A gyanta tisztítja a fogat, gyógyítja a gyomrot, és a pásztor fél napi gyaloglás után sem fárad el, ha rágja a gyantát. Gyimesben a legények rágott szurokkal kedveskedtek a leányoknak. Ha a leány elfogadta az ilyen ajándékot, ez a közelebbi barátságot jelentette (Tarisznyás M. 1978: 27; Péntek J.–Szabó A. 1985: 110). A gyantarágás prehisztorikus szokás maradványa, amely Európa fenyőerdő-övezetében napjainkig fennmaradt. Igen elterjedt a finnugor népek körében is. Finnországban már a neolitikumból ismerünk rágott gyantaleletet.

Szükség esetén dohány helyett szívják a burgonya, a bársonyos tüdőfű (Pulmo-naria mollissima), a fekete nadály (Symphytum officinale), a nadragulya (Atropa belladonna), a martilapu (Tussilago farfara) és más növények levelét. Erdélyben már a dohánytermesztés meghonosítása előtt hét-nyolc vadnövény levelét szívták. Tudjuk, {28.} hogy a 19. században narkotikumokat használtak az erdélyi kocsmárosok: a borba dohánylevelet, beléndekmagot, a sörbe maszlagot és más anyagot kevertek, hogy „a paraszt a kert alá szédüljön tőle s inkább dicsérje erejét”.

A GYŰJTÖGETÉS JOGSZOKÁSAI

A vadnövények és -gyümölcsök gyűjtéséhez a székelyeknél sok ősi jogszokás fűződik, amelyek az első foglalással állnak kapcsolatban (vö. Hegyi I. 1975a). A legegyszerűbb foglalójegy az emberi hang. Ha a málnagyűjtők a hegyek között meghallják más málnaszedő csoport hangját, akkor néhány kilométerrel tovább mennek, és más területen gyűjtik a málnát. A málnabokor tövébe helyezett kosár, ruhadarab is azt jelzi, hogy a környéken a málnát már valaki lefoglalta, és gyűjti a termést.

Ha valaki a falu határában olyan vadalma- vagy vadkörtefát talál, amelynek bő termése van, de a gyümölcs még nem érett, akkor a fa törzsét vékonyabb ággal, szalma- vagy szénakötéllel körülköti, a fa tövéhez kőhalmocskát rak. E jelek azt jelentik, hogy a fa termését lefoglalta valaki, s ahhoz más nem nyúlhat. Legfeljebb az idegen utas, a pásztor szedhet gyümölcsöt az ilyen megjelölt fáról. A fáknak ilyen módon való birtokbavétele csak a gyümölcs leszedéséig tart. Azután a fát bárki kivághatja vagy a következő évben a termést bárki hasonló módon lefoglalhatja (Hargita hegység).

A Börzsöny hegységben a vadgyümölcsfák termése a legeltető juhászokat illette (Petercsák T. 1992: 118). A Kisalföldön aki rávési a tulajdonjegyét a falu közös legelőjén lévő vadkörtefára, azzal jelzi, hogy a fa termését birtokba vette. Ez a tulajdonjegy – fejti ki Fél Edit (1944: 49) – nem a teljes tulajdont jelenti, hanem csupán azt, hogy az illető igényt tart a gyümölcsre, de magát a fát nem vághatja ki és nem viheti haza. Ugyancsak ezen a vidéken gyűjtik a nyárfa levelét, és abból a mosáshoz lúgot főznek. Az asszonyok kora reggel kimennek a falu szélére, ahol sok a nyárfa. Ki-ki nagy kört húz a lehullott, vastag rétegben fekvő levelek köré, és a körben benne hagyja a seprűjét. Ezzel jelzi az asszony, hogy a körön belül összehalmozódott leveleket lefoglalta. A foglalás után hazamennek, elvégzik otthoni munkájukat, és csak később söprik össze a leveleket.

KULTÚRTÖRTÉNETI RÉTEGEK

A vadnövények fogyasztása a magyarságnál különböző kultúrtörténeti rétegekbe tartozik. Így a fák kérgéből készült lepényszerű kenyeret vagy kását, egyes szamóca-félék és más növények bogyóit, különböző gyökereket, gumókat a magyarok már fogyasztottak az Ural mentén. Már ott ismerhették a nyírvíz ivását, a fenyőgyanta rágását és a kéregedényeket is. A honfoglalás előtt török népek révén ismerhette meg a magyarság a csalánfélék, a bojtorján levelének, a kökény, a som gyümölcsének, a gyékény gyökértörzsének fogyasztását. Minderre a magyar nyelv finnugor, ugor és régi török eredetű botanikai terminológiájából is következtethetünk. A hagyma (eredeti jelentése ’valamilyen vadhagyma’), kéreg, meggy (eredeti jelentése {29.} ’valamilyen bogyóféle’) finnugor, az eper, gyökér ugor, a csalán, gyékény, kökény, som, torma honfoglalás előtti török eredetű szavak a magyar nyelvben (TESz).

Bizonyos az is, hogy a növényföldrajzi viszonyok következtében sok olyan növényt is fogyaszt a magyarság, amelyek már ott voltak a prehisztorikus európai ember asztalán. Az Oxalis-, Rumex-, Cornus-, Chenopodium-, Urtica-féléket, a Prunus spinosa, a Fagus silvatica termését stb. az európai prehisztorikus leletekben (Dánia, Svájc, Bosznia) éppen úgy megtaláljuk, mint a különböző szláv népek, a románok korai történeti periódusában és mai étrendjében. A régészeti leletek arról tanúskodnak, hogy a közelmúltban még fogyasztott vadnövények közül több a neolitikumtól, a bronzkortól hazánk földjén is táplálékul szolgált. Ilyenek például a Lathyrus-, Agro-pyron-, Chenopodium-, Rumex-, Cornus-, Fragaria-, Corylus-, Sambucus-félék, a Pru-nus spinosa (vö. Hartyányi B.–Nováki Gy.–Patay Á. 1968). Mindez arra figyelmezteti az etnológust, hogy a különböző népeknél és a különböző történeti korszakokban az ember és a környezete között hasonló kapcsolat alakult ki. Ne felejtsük el, hogy nemcsak a fizikus és a kémikus kísérletezik, hanem a primitív ember is. A Gran Chaco indiánjai ínség idején mindenféle gyökeret, levelet megfőznek, hogy akad-e közöttük ehető. Valószínű, hogy a múltban szükség esetén így kísérletezett az európai ember is.

A vadnövények fogyasztásánál tekintetbe kell vennünk, hogy jelentőségükkel a 18–19. századi botanikai és gazdasági munkák is foglalkoztak. Így 1830-ban az akkortájt népszerű Mezei Gazdák Barátja ajánlotta a csalán termesztését, mert emberi tápláléknak, állati takarmánynak, gyógy- és textilnövénynek egyaránt alkalmas. A lovak szőre a csalán magjától tündöklő lesz. A csalántól a tyúkok jobban tojnak, a tehenek jól tejelnek. A törökszentmiklósi Sebeók Sándor 1779-ben doktori értekezést írt a tátorjánról (vö. Gunda B. 1989a: 84). A Patriotisches Wochenblatt für Ungern 1804-ben a növény fogyasztásáról értekezik. Gyökere nyersen és főzve, ecettel, olajjal ízesítve fogyasztható. Fiatal hajtásából a karfiolhoz hasonló étel készíthető.

TAKARMÁNY, ÁLLATI TÁPLÁLÉK

A falvakban megfigyelhető, hogy a korábban emberi táplálékul használt vadon termő növényeket (például Urtica-, Atriplex-fajok) már csak az állatok részére gyűjtik. A hajdani emberi táplálék lesüllyed az állati táplálékok közé. De valószínű, hogy a táplálékszerzés terén az ember tanult az állatoktól: azt ette, amit az állatoknál látott.

Erdős vidékeken a lehullott falevelet ősszel alomnak összegyűjtik. Az erdei levélalom gyűjtése a nők feladata. A falomb levagdalása állati takarmány céljára Erdélyben, az Északkeleti-Kárpátokban, a palócoknál szokásos. Már a 17. században említik a „fejszés pásztorokat”, akik kecskéik részére a bükkfa és a tölgyfa lombját vagdalták le (Viga Gy. 1981: 31–32). A takarmánynak összegyűjtött falomb Erdélyben gyakran kazlakban áll az udvaron. A palócoknál, Beregben a disznók részére a tölgy- {30.} és bükkmakkot gyűjtik, és levagdalják a tölgyfákról a fagyöngyöt (Loranthus euro-paeus). Erről a növényről azt tartják, hogy a szoptatós disznóknak sok tőle a teje. Disznóhizlalásra felhasználják az összegyűjtött vadkörtét is. (Az állati takarmány gyűjtéséről: E. Fehér J. 1957: 281; Pável Á. 1976: 162–164; Petercsák T. 1978: 17–18; Paládi-Kovács A. 1983: 193–203; Zsupos Z. 1987b: 54–59)

FESTŐNÖVÉNYEK

Vadnövényeket gyapjú-, kenderfonál és húsvéti tojás festésére napjainkban csak a székelyeknél gyűjtenek. Újabb kutatások szerint csupán Csíkban még több mint hatvan féle festőnövényt ismernek. A híres székely szőnyegek (festékes, kilim szőnyeg, kecse, kecsécske) gyapjúfonalát vadnövényekkel festették. A vadalma-, vadkörte- és égerfa héját barna, a nyírfa levelét és héját, a kutyatejféléket (Euphorbia), a zsoltinát (Serratula tinctoriát), a magasrekettyét (Genista tinctoriát), az akácvirágot sárga festék készítésére használják. Kászonban „a régi burjános festékesek leggyakrabban előforduló alapszíne – olvassuk a kászoni népművészeti monográfiában – a szúrfűszín. A szúrfű vagy festőfű (Origanum vulgare) a Répát oldalán köves helyeken csokrosan terem. A szúrfüvet vizeletben jól megfőzték, majd a trágyába gödröt ástak, s ott körülbelül egy hetet érlelték. A levét leszűrték, s aztán úgy festettek vele, mint bármelyik festéklével. Kászonban a köztudatban a szúrfű elnevezésen ma is növényi festéket értenek.” A szúrfűvel festett festékes lepedő különböző növényi anyagokkal festett gyapjútakaró (Kós K.–Szentimrei J.–Nagy J. 1972: 170). A sóskafa (Berberis vulgaris) gyökere, a varjútövis (Rhamnus cathartica) kérge, a müge (Aspe-rula tinctoria), a kökénybogyó kék; a fekete nadálytő (Symphytum officiale), a cserfahéj fekete; a fűzfalevél, a bürök, az orgona, a hegyi kökörcsin (Pulsatilla montana), a galambvirág (Aquilegia vulgaris) zöld, a szujfű, szúrfű, szurokfű (Origanum vulgare), a galajfélék (Galium), a vadcseresznyefa héja, a vad csombor friss hajtása fenyőtobozzal keverve vörös festék készítésére használatos (a festőnövényekről lásd: Györffy I. 1983: 168–182; Miklóssy V. V. 1978).

A Kiskunságban a pirosító (Alkanna tinctoria) gyökerét ássák ki, s mint a növény neve is utal rá, vörös színre festenek vele (Tálasi I. 1977: 160). Már a 19. század elején említik, hogy az orbáncfüvet (Hypericum perforatum) sárga festéknek használják, s a gácsi posztógyár számára is gyűjtötték. Ugyanabból a növényből különböző színeket is előállíthatnak. A festőnövények főzetébe ecetet, timsót, rézgálicot kevernek kötőanyagul, hogy megfelelő és tartós színt kapjanak. A bőr festésére a Hortobágyon a pásztor a berzseny (Phytolacca decendra), tölgygubacs és rézgálic főzetét használja. Palócföldön, a Dunántúlon a pásztorok botjaikat pirosítják. Miután a som és barkócabot héját lehúzták, hamus vízzel kenegetik vagy trágyában érlelik. A bot pirosas-barna színt kap.

Ezek a festőnövények jórészt a szlávoknál s a románoknál is ismeretesek, és valószínű, hogy középkori – esetleg régibb – technológia maradványai. Figyelembe kell vennünk azt is, hogy már a 18. század vége óta a gazdasági munkák – külföldi források nyomán – a „festőpalánták” egész sorával foglalkoznak. Rumy Károly 1846-ban jegyzékbe foglalja a Magyarországon, Szlavóniában, Horvátországban és Erdélyben {31.} található, festésre alkalmas növényeket. A 19. században vita folyik az indigót helyettesítő festőcsülleng (Isatis tinctoria) vadon előforduló változatainak és termesztésének kérdéséről.

Természetesen a festőnövények igen elterjedtek a finnugor népeknél is. Náluk a Galium-félék az ősi festőnövények. Nem lehetetlen, hogy népünk ide vonatkozó növényismerete és technológiai eljárásai sorában finnugor hagyományok is lappanganak.

HALMÉRGEK, TEJOLTÓ NÖVÉNYEK

Erdélyben napjainkig él a különböző növényekkel (halalófű, méregfű, farkasfű) való halbódítás. Főleg a frissen szedett kutyatej- (Euphorbia), ökörfarkkóró- (Verbas-cum) féléket, a zászpát (Veratrum album) összetörik, s a csendes vízbe vetik. A kioldódó méregtől a halak elbódulnak. A két előbbi növénnyel bódítják a halat Dél-Baranyában, s valamilyen Euphorbia-féle szettyin, Verbascum-féle pedig gyapjúfű néven a nagykunsági réti emberek körében sem volt ismeretlen. Az ökörfarkkóró hatóanyaga a saponin és a rotenon, a kutyatejé az euphorbon és esculetin, a zászpáé a sterin csoportba tartozó különböző alkaloida. Helyenként más növényeket (borostyánbogyó, nadragulya, maszlag, bürök) is használnak halbódításra.

A kutyatej, az ökörfarkkóró, a borostyánbogyó a klasszikus ókor halbódító növénye, lépten-nyomon említik a középkori nyugati források, s Kelet-Európában használatuk összefügg a balkáni-mediterrán területek halbódító eljárásaival. A maszlag, a nadragulya és más növények valószínűleg később kerültek a halbódító növények sorába. A gebulya az Anamirta cocculus magja, s a falusi boltokban vásárolható, indiai eredetű halméreg. Kenyérrel, darával összegyúrva vetették a vízbe. A 16. század elején Indiából került el Európába, s nagy hatású mérget, picrotoxint tartalmaz (a halmérgekről részletesen: Gunda B. 1966a: 65–106).

A székelyföldi juhászok különböző gombákkal, a Nyírségben, a Lápos völgyében, a Hargitában Rumex-fajokkal, a Mezőségen és másutt tejoltó galajjal (Galium verum) oltják a tejet. Ezek és más növények a román, a szlovák, a balkáni juhászok körében is ismertek, s hasonlóan, mint a halmérgező növények, a görög–római időkig nyomon követhetők (vö. Gunda B. 1967c). Nyugati gazdasági munkák növényi oltókról már a 16. században tudnak. A dán gyógyszerész, Hansen 1873-ban feltalált szintetikus oltója napjainkig sem szorította ki a hegyi pásztorszállásokról a görögök és rómaiak ismereteit.

A TAPLÓ ÉS FELHASZNÁLÁSI MÓDJAI

A 19. században a Székelyföldön, a Felvidéken, a Bakonyban jelentős mennyiségű bükkfataplót (Fomes fomentarius) gyűjtöttek. A székely taplógyűjtők, feldolgozók a toplászok (vö. Ferenczi G. 1961; István L. 1991). A bakonyi taplósokról néprajzi hűséggel Eötvös Károly írt. A taplógombából nyújtással, veregetéssel sapkát, táskát s más apróságot formáltak. A nagyobb taplógombát lábakkal ellátva széknek használták. {32.} Gyűjtöttek tűzcsiholáshoz cser-, tölgy-, nyár-, fűz-, diófataplót is (Orgoványi J. 1973; Hegyi I. 1978: 189). Ősi módja maradt fenn a taplókészítésnek a moldvai csángóknál, akik a fűzfán termő taplógombát néhány napra trágyába ássák el, s megszárítás után tűzejtéshez használják. A Dunántúlon, az Alföldön a tűzcsiholáshoz előkészített taplónak petyeve, pötye, zsidóbőr a neve. A zsidóbőr elnevezés onnan ered, hogy házaló zsidó kereskedők árulták. Sok tapló került az alföldi magyar falvakba vándor szlovák és román árusoktól is. Nyilvánvalóan ezért nevezik a románokat Szilágyban taplósoknak.

Az Alföldön tűzcsiholáshoz taplószerű anyagot készítenek a gyékény (Typha-félék) buzogányából (páka, páklya, ürménytapló), az aszatpehelyből (Cirsium avense), a fekete és fehér üröm (Artemisia) bolyhos bugájából, összemorzsolt szárából (kálvi-nista tapló), a héjakút (Dipsacus silvester), az aranygyopár (Gnaphalium arenarium) leveléből. Többször említi a gyopártaplót Dugonics András Etelka című regényében. Az egyik helyen a következőket olvassuk: „Elő-vötte a Fő-pap Ügyes, ugyan, de csonka-csucsra vágott öblös tükörét, melynek soron levő tüzellőire Gyopártaplóját egyengetvén, hamar föl-gyujtotta azokat a száraz vesszőket.” Szól a jól megüszögölt ’szikrát fogott, parázsló’ gyopárról is (vö. Bálint S. 1977a: 201). A gyepár a moldvai csángóknál a Helichrycum arenarium (szalmagyopár), amelynek rostjait tűzejtéshez taplógomba helyett használják. 1775-ben Csapó József Új füves és virágos magyar kertjében az ürömtapló készítéséről azt írja, hogy a fekete üröm száraz kóróját megégetik, „meleg tüzes hamvát a’ tenyerek között, az elöre megdörzsöltetett fekete üröm levelei közepiben tészik, és ismét azon módra dörsölik a’ két tenyér között, mig a levelek úgy öszve nem mennek, mint egy sodrott szösz vagy fonál” (Csapó J. 1775: 300).

A falusi ember nagy gondot fordított taplójára. A bükkfataplót somkóró (Meli-lotus officinalis) virágjával illatosították. A hitvány taplóra utal az a szegedi szólás, hogy: Tűzmentes, mint a Manódli taplója. Ez a görög boltos taplót is árult, de a padláson felhalmozott tapló akkor sem gyulladt meg, amikor a háza már égett. Egy 18. századi bakonyalji menyegzői versben a kanász a taplót ezekkel a szavakkal ajánlja a vőlegénynek:

A 18–19. században a Székelyföldről Romániába kiszállított tapló mellett a Dunántúlról, a Felvidékről sok taplót szállítottak Csehországba, Németországba, Angliába, ahol a hajódeszkák közötti réseket tömítették vele.

A gyertyánfataplót – mivel a vizet jól tartja – a gyermekek palatábla törlésére használták (Göcsej).

{33.} GYÓGYNÖVÉNYEK

A magyar nép kb. 600–650 különböző vadnövényt használt gyógyításra. Ezek között vannak olyanok, amelyek – a növényföldrajzi viszonyoktól függően – legtöbb táji csoportunknál ismeretesek, míg más növények csak egészen szűk területen használatosak. Egyes vadnövényeket nyolc-tíz féle betegség gyógyítására használnak, míg mások főzetét csak bizonyos bajok esetében adják a betegnek. A kis ezerjófüvet (Centaurium minus) például országszerte használják. Ez a vadnövény a nép tudása szerint „meggyógyít minden betegséget”. A Kiskunságban mindenes orvosság a cickafark (Achillea millefolium), amellyel a gyomorpanasztól a rákig számtalan betegséget orvosolnak (Tálasi I. 1977: 157). Az Őrségtől Moldváig elterjedt a székfű (Matricaria chamomilla) virágjából főzött tea, amellyel kb. harmincféle betegséget gyógyítanak. A növény virágját hasonló eszközzel gyűjtik, mint az áfonyát. A parkokból ismert fűz (Salix babylonica) levelét viszont csak a Nyírségben használják: főzetével a fejet mossák, hogy a haj növekedését elősegítsék. A 16. században feljegyzett monda szerint Csaba hun királyfi az Attila halála után kitört testvérharcban katonáinak a sebeit földi tömjénnel (Pimpinella saxifraga) gyógyította. A nép gyógyszertárában ma is gyakran megtaláljuk, mert a hagyomány szerint minden vérzést elállít. A füves asszonyok több olyan növényt (liliom – Lilium candidum; cickafark – Achillea mille-folium; körömvirág – Calendula officinalis) tartanak számon, amelyek a rákot gyógyítják, a korábbi közlések azonban magát a gyógymódot nem ismertetik. 18. századi feljegyzés szerint a gyalogbodza (Sambacus ebulus) levelét a székelyek kígyómarásra tették. A kígyómarást gyógyítja a bojtorján (Arctium lappa), az ínfű (Ajuga chamae-pytis), a kender (Canabis sativa), az ökörfarkkóró (Verbascum thapsus) levele is. Természetesen ezeknek a rák és kígyómarás elleni növényeknek a hatásáról semmiféle bizonyítékunk nincs. (A gyógynövényekről, a gyógynövénygyűjtésről: Veszelszky A. 1798; Hanusz I. 1905: 25–36, valamint: Bödei J. 1943: 77–83; Pável Á. 1976: 172–173; E. Fehér J. 1957: 279–280; Rácz G.–Füzi J. [szerk.] 1973; Futó R. 1976; Kóczián G.–Szabó I.–Szabó L. 1977; Petercsák T. 1978: 17; Rab J. 1982; Solymos E. 1984b: 509–510; Péntek J.–Szabó A. 1985: 147–156; Zsupos Z. 1987b: 59–79; Faggyas I. 1990).

Vannak növények, amelyeket a gyógyításnál, a varázslatokban, a kultuszban egyaránt használnak. Így a békónyitó fű, vasfű (Verbena officinalis) teája gyógyítja a beteg májat, lépet, vesét, a sárgaságot, a fejfájást, de aki a gyökerét a tenyerébe „forrasztja” (felvágja a tenyerét, a sebbe gyökérdarabot tesz, és így hagyja begyógyulni a sebet), Moldvában éppen úgy, mint az Alföldön, ki tud nyitni minden zárat, béklyót (vö. Dankó I. 1982). Azon az asszonyon pedig, aki ennek a növénynek a szárát kör alakúra formálva a nyelve alatt hordja, senki nem tehet erőszakot, még a férje sem. A palócoknál zárnyitó a vérehulló fecskefű (Chelidonium maius) is. Sokféle betegség ellen használatos a hársfa virágjából főzött tea. A hársfát (száldokfa) a múltban tiszteletben részesítették. A Zrínyiek birtokán – 1629-es leírás szerint – újhold első vasárnapján az egyszerű nép nagy tömege gyűlt össze a szentnek tartott hársfa körül, imádkozva csókolgatták és gyógyulást kértek tőle. Hasonló szokás más helyeken is járta (vö. Hanusz I. 1903: 133–145, 1905: 50–64). Torontál egyik falujában a 19. században esténként a betegek három kőrisfát látogattak, alája ágyat vetettek, {34.} s ott feküdtek reggelig. A fa alatt kalácsot, pénzt hagytak – eredetileg nyilvánvalóan a fa gyógyító szellemének. A fakultusznak számtalan más emlékét is ismerjük. A somogyi Nagyszakácsiban a búcsújárók számon tartották azt a fát, amelyen állítólag Szűz Mária megjelent, s kérgét, szilánkját elhordták, hogy a betegeken könnyítsenek vele. A villámsújtotta fa szilánkjának is gyógyító erőt tulajdonítanak. Az odvas, az összenőtt fa nyílásán a palócok, a göcsejiek, a zempléniek átdugták a beteg gyermeket. Gyógyforrások mellett, búcsújáró helyeken még láthatunk a betegek ruhájából kitépett, fára aggatott rongydarabkákat, amelyek valószínű, hogy a betegség jelképes eltávolításának, a fára, a fa szellemére való átruházásának formái. Esetleg a betegség démonának kiengesztelésére szolgálnak. A tápió Maros-Tordában zuzmóval ellepett fa, amelyben a néphit szerint ember lakik. Ha megsértik az ilyen fát, vér folyik belőle. A tövéhez ennivalót vetnek.

Az erdőket gyakran benépesítik különböző mitológiai alakokkal. Ilyen a székelyek erdei csodája, aki az erdő és a vadak fölött őrködik, teste szőrrel fedett, s ide-oda barangol a havasokon. A favágók egy darab fát vagy fatönköt hagynak neki áldozatul, hogy hazatérésüket ne zavarja. A pásztorokat, erdőjárókat szépasszonyok, erdei leányok, vadleányok csalogatják. Az utóbbiak az erdélyi hitvilág sokat emlegetett alakjai. A néphit szerint úgy foghatók meg, ha fél pár csizmát tesznek az útjukba. A vadleány a csizmába bedugja mindkét lábát, s nem tud elszaladni (Gunda B. 1989a: 119–130). A fa- és erdőkultusznak ezek az emlékei – különböző variánsokban – Európa-szerte megtalálhatók. Az erdei szellemeket – amelyeknek a továbbélését jelentősen befolyásolja a pásztorok, erdei munkások hallucinációja – éppen úgy fogják fél pár csizmával a franciák, a lappok, mint az erdélyi magyarok és románok, vagy a szlovákok. A magyar példáink is azt igazolják, hogy először a fatisztelet (faimádat) alakult ki, majd a fában lakó szellemek képzete. A fejlődés további szakaszában ezek a szellemek az erdők ide-oda kóborló, különböző természetű mitologikus alakjaivá lettek. Az elképzelések alapja az ősi animizmus (részletesen: Ferenczi I. 1960).

Ismer a magyar nép hallucinációs képzetek előidézésére alkalmas növényeket. Ilyen a zsurló (Equisetum arvense). Gömörben a növényt ecettel főzik össze, és a gőz fölé hajolva – hitük szerint – mások gondolata ilyen módon elleshető. A tárkony (Artemisia dracunculus), az izsóp (Hyssopus officinalis) teájától az ember a jövőbe lát. A kender (Cannabis sativa) magjának fogyasztásától a leány megálmodja, hogy kihez megy férjhez. Hallucinogén növény a nadragulya (Atropa belladonna) is. A hagyomány szerint aki abból a vízből iszik, amelyikben gyökerét kiáztatták 24 órán át, olyan öltözetben szaladgál, amilyet a gyökér kiásója viselt (Kóczián G. 1979). A nadragulya levelét, gyökerét a gömöri lakodalmakban levesbe főzték, s aki ilyen ételből evett, megcsábult: meztelenül táncolt, négykézlábra állt, s ezt a nadragulya gyűjtői analógiás varázslással igyekeztek elősegíteni; gyökérásásnál, a levelek leszaggatásánál maguk is táncoltak, négykézlábra álltak. A férfiak olyan pálinkával kínálták egymást, amelybe nadragulyagyökeret áztattak. A porrá tört gyökeret vándor gömöri füvesek az Alföldre is elhordták, s lakodalmas házaknál árulták. A lakodalmas lovak is ugrándoztak tőle (Paládi-Kovács A. 1966a: 295; Zsupos Z. 1987b: 67–69).

Koldusok, katonák még a 20. század elején is boglárkafélék (Ranunculus sceleratus, R. repens, R. acer), a szettyin (Euphorbia cyparissias) virágszirmát, levelét {35.} kötözték a testükre, hogy kifekélyesedjék. Ugyanígy tettek a Hortobágy környékén a leányok. A karjukra kötött virágsziromtól keletkező fekély azt jelentette, hogy szeretőjük hűséges hozzájuk. A nép idevonatkozó tapasztalata igen széles körű, amit bizonyít, hogy az erdélyi románoknál az iszalag (Clematis recta) a hólyaghúzó növény.

A gyógynövények gyűjtését leginkább idős asszonyok végzik: szárítják, kis csomókba kötve elraktározzák és a piacon árulják (Viga Gy. 1986: 67–68; Faggyas I. 1990: 51–60). Ők ismertetik meg a fiatalabb nemzedéket a gyógynövényekkel. Jókai Mór Bálványosvár című regényében költőien és szemléletesen írja le a székely asszony, Imola gyűjtögető tevékenységét, a vad növények világában való tájékozottságát. Említi, hogy a patakok mentén tönkölyt és alakort lehet szedni, a Mohos tó partja vad haricskát terem, a dinkának nevezett kabakok íze megsütve olyan, mint a kenyéré, az erdei vadselyem, a krepin a lent, a kendert helyettesíti (Jókai M. 1964b: 132). Az iratos füvet gyűjtő leányról 1867-ben a következőket olvashatjuk: „A kis leányt már 8–10 éves korában magával viszi az anyja a mocsarak közé: mutogatja, tanítgatja neki a száraz, szintelen, szagtalan füveket; a leányka úgy szeretne bokrétát kötni abból a szép sárga virágból, mely a tocsogó vizet ellepi, de nem szabad; mindig azokat az egyforma füveket kell keresgélni... Tudni kell, melyik füvet mikor szedjék: egyiket forró nyári délben, kiaszva, másikat kikeletkor, virágjában kell szakítani; van, amelyik csak úgy jó, ha a hajnali első harmatnál szedik vagy ha a hó alól kaparják ki; a nehézség és a nyavalyatörés ellen csak a karácsony éjszakáján szedett iratos fű használ...” Gyógyfűárus aszonyokat a lengyel, orosz, balkáni piacokon napjainkban is láthatunk. Ugyanabban a faluban vagy az egymás közelében fekvő falvakban lakó gyógyító asszonyok etnobotanikai tudása egymástól eltérő. Ugyanazt a betegséget különböző növényekkel gyógyíthatják. Mindegyik gyógyító asszonynak megvan a maga „gyógyszertára”, amelyben ugyanazt a növényt gyakran más-más néven tartják számon. A gyógyító asszonyok tanácsot adnak a növény alkalmazására is. A gyógynövényért (a piactól eltekintve) pénzt nemigen fogadnak el, inkább valamilyen élelmet ad érte cserébe a beteg. Az ajándékul kapott gyógynövény nem használ, ha megköszönik.

Egyes gyógynövények szedésének megvan az ideje, helye és módja: leghatásosabbak azok a gyógynövények, amelyeket a gyógyító asszonyok Szent György-nap éjszakáján (április 24) szótlanul a temető árkában szednek. Hatásosnak tartják a Jakab és Iván havában – májusban és júniusban – gyűjtött gyógynövényeket is. A gyógyító asszonyok rendszerint nemcsak növényekkel, hanem varázslattal, ráolvasással is gyógyítanak. A gyógynövényt varázsszavak elmondásával adják át a betegnek, teszik a sebre, főzik belőle a teát.

A 17. században a főúri udvarokban „fűszedő” asszonyokat alkalmaztak, akik távoli vidékekre eljártak gyógynövényeket szedni. Különböző gyógynövényeket árultak a 20. század elejéig a magyar falvakban a vándor román és szlovák gyógyfűárusok, gyökérásók. A románok – akik a Fekete-Körös felső völgyéből jöttek az Alföldre – gyógyfüvei közül jelentős a pirosló hunyor (Helleborus purpurances), amelynek gyökerét (tályoggyökér, eszpenc, pundza) a beteg ló szügyébe, a sertés fülébe, állába húzták (Gunda B. 1949; Kóczián G.–Szabó I.–Szabó L. Gy. 1979; Gunda B. 1989a: 244; Halászné Zelnik K. 1987: 11–12). 1798-ban közölt botanikai feljegyzés és az élő hagyomány szerint a Börzsöny hegységbe tavasszal a pásztorok messze földről eljártak, {36.} hogy a tályoggyökeret kiássák, és azzal állataikat gyógyítsák. Tályoggyökérként használják a héricsfajokat is. Így a Békés megyei Csorvás határában reliktumként előforduló volgai héricset (Adonis volgensis), amely a gyökérgyűjtők tevékenysége miatt majdnem kipusztult. A gyökér kifőzött, áztatott levét szívgyengeség, gyomorfájás ellen isszák. Ma szigorún védett növényünk.

A szlovák vándor gyógyszer-, gyógyfűárusok olejkár néven ismeretesek (Csippék J. 1907; Gunda B. 1954; 1989a: 199–226), akik a 18–19. században nemcsak Magyarországot, hanem egész Európát végigkuruzsolták. A monda szerint még az orosz cár udvarába is eljutottak. Megfordultak Kínában, Perzsiában. Magyaros öltözetük miatt vengerci, huszári néven ismerték őket. A királyi helytartótanács 1803-ban szlovák nyelvű könyvecskét adott ki, amelyben felsorolják, hogy az olejkárok mit árulhatnak. Keresett portékájuk volt a henye fenyő (Pinus montana) tűleveléből, tobozából sajtolt olaj, a magyar vagy kárpáti balzsam. Tudunk szepesi szász és lengyel gyökérásókról is, akik a Magas-Tátrában szerezték be gyógynövényeiket, s csodálatos történetek kíséretében igyekeztek eladni (Markus, M. 1979: 116). A lengyelek krakkói gyömbér néven árusították a hegyi csiklász (Sieversia montana) gyökerét. A hegyi encián (Gentiana punctata) gyökerét pálinka ízesítésére vásárolták tőlük. A 19–20. század fordulója idején még eljutottak Kassa és a gömöri magyar városok piacaira is. Alakjuk nyomot hagyott a kelet-európai népszokásokban. A lengyel betlehemes játékokban az olejkár és a magyar huszár is ott hódol a betlehemi jászol előtt.

A magyar parasztság gyógyító növényeinek jelentékeny részét évszázados népi tapasztalat nyomán használja (Oláh A. é. n.). A gyógynövények között azonban számtalan olyan is található, amelyeket a 15–18. századi orvosi, botanikai munkákból – leginkább falusi lelkészek, tanítók közvetítésével – ismert meg a parasztság. A 18. század elejétől a 20. század közepéig a magyar parasztság kedvenc olvasmányai voltak a kalendáriumok. Ezek a népszerű könyvek sok gyógyító eljárást közöltek, és a magyar nép gyógynövény-ismeretének forrásai közé tartoznak. Az Újvilág felfedezése után az Európába hozott növényeket (kukorica, dohány, burgonya, napraforgó) előbb dísz- és gyógynövényként ültették, majd egyik-másikból iratos fű lett. Ez arra utal, hogy parasztságunk orvosi növényismerete a 16–17. század óta is jelentékenyen gyarapodott.

MITOLOGIKUS NÖVÉNYEK

Az etnobotanika külön területe a mitologikus növények vizsgálata (Szendrey Zs. 1937; Beke Ö. 1948: 11–15; Bartha E. 1982). E téren a nép kitűnő megfigyelő képességéről is bizonyságot szerezhetünk. Az ördögcsípte fű (Veronica prostrata) szárának legtetején virág soha sincs. A virágfürtök a szár oldalából sarjadnak ki, s a levélbokrétával végződő szártetőnél magasabbra nőnek. A növény olyan, mintha a tetejét lecsípték volna, s ezért oldalhajtásokat eresztett. A palócok az ördögcsípte fű különös alakját a következő legendával magyarázzák: az ördög Krisztus urunkat üldözte, s az Üdvözítő előle egy virágos mezőre menekült. Az ördög Krisztust szemmel tartotta, de végre is eltűnt a szeme elől. Erre az ördög a füves mezőn az Üdvözítőt a lábnyoma után követte, de végre egy fűnél az utolsó lábnyom is eltűnt. Most az ördög a {37.} letaposott fűhöz fordult, és tőle kérdezte, merre menekült az Üdvözítő. A jámbor fű azonban meg nem szólalt, az ördögöt útba nem igazította. Mivel az ördög az üldözést nem folytathatta, mérgében a fű tetejét leszakította, s meg is átkozta, hogy a leszakítás helye soha többé ne virágozzék. Az ördögcsípte fűn az ördög átka megfogant, s a teteje még ma sem virágzik. A Máriacsepegetett fű (Polygonum lapathifolium) levelein piros, vércseppszerű folt látható. Európa-szerte ismert az a gömöri hiedelem, hogy mikor Mária a földön járt, menstruációs vére a levelekre csepegett. Ide vezethető vissza az a hiedelem, hogy ha elakad a nő menstruációja, a leveleket borba kell áztatni, s az ilyen bort inni (Jung K. 1986; Zsupos Z. 1987b: 67). A Mátra-vidéki néphit szerint varázsnövény az emberképű fű (Pulmonária-féle), amelynek étkezéskor enni-, innivalót tettek, szombaton borban, vízben fürösztötték, s holdújuláskor új ruhát adtak reá.

A vérehulló fecskefű (Chelidonium maius), a vérfű (Sanguisorba officinalis), a bolhafű (Pulicaria vulgaris) zárat nyit, mint a már említett vasfű (Verbena officinalis). Kuthy Lajos, aki Hazai rejtelmek című regényében néprajzi hűséggel ír a Hortobágyról, megemlíti, hogy a kóbor kincsásó a zárnyitáshoz páfrányfüvet keres (Kuthy L. 1846). A zárnyitó füvekhez a háromszéki, moldvai néphit szerint úgy lehet hozzájutni, ha az ember elzárja a sündisznó fiait. Az anyaállat fiai kiszabadítására egy füvet hoz a szájában. Aki ezt a sündisznótól elveszi, minden zárat kinyithat vele (Gazda K. 1970: 425). A fű a moldvaiak szerint „széjjel ront minden vasat”.

A páfrány (Polypodium vulgare) Szent György-nap éjszakáján virágzik, s nagy fényességet áraszt maga körül (vö. Gunda B. 1989a: 71–84). Aki a virágot, magját magánál hordja, megérti az állatok, a növények beszédét, meglátja a földbe rejtett kincset és láthatatlan lesz. A Szigetközben tudnak az ördög füvéről. Ezt csak a „tudós emberek” látják meg. Elszórják az utakon, réteken, és aki rálép, reggelig nem talál haza, körbejár a fű körül. Az üröm (Artemisia vulgaris) az ingbe bevarrva véd a fáradtság ellen. A mogyoró (Corylus avellana) nagypénteken lemetszett villás ága megóvja a házat a villámcsapástól, és megmutatja a föld alatt az ércet, a vizet. Az ág megbillen az ember kezében, ha érc vagy víz van a föld alatt. Hasonlóan jártak el már a középkorban is.

Gömöri hiedelem szerint aki nagypénteki mise idején szedett ördögbordát (Eryngium campestre) hord magánál, pénzt talál (Zsupos Z. 1987b: 93). A lestyánt (Levisticum officinale) a leányok azért hordják magukkal, hogy hamar férjhez menjenek. A sárga liliom (Hemerocallis flava) gyökere az ágyba helyezve elejét veszi a szexuális ingernek. A levesbe tett fehér liliomtól (Lilium candidum) viszont a vendég szerelmes lesz a gazdaasszonyba. A néphit szerint ha a szántóföldön sok bogáncs (Carduus nutans) virágzik, a gazda feleségének sok szeretője van. A leány vizeletétől elszáradó zöld csalánlevél annak a jele, hogy a leány már nem szűz.

A megrontott személyt iglicével (Ononis spinosa) füstölik meg. Luca-nap éjjelén az üres nádszálon átnézve megláthatók a boszorkányok, akiket az istállóajtó fölé tett pimpó- (Potentilla alba), bogáncs- (Carduus natans) csokorral lehet távoltartani az állatoktól. A fekete bodzát (Sambucus nigra) az ördög fájának tartják. Nem tanácsos a ház mellé ültetni, mert belecsap a házba a villám. Fájával sem jó tüzelni, mert akkor kihull a család foga (Hanusz I. 1905: 123; Péntek J.–Szabó A. 1985: 168). A néphagyomány szerint Júdás is erre a fára akasztotta fel magát. A Sambucus-félék levelét, {38.} virágját különböző betegségek gyógyítására használják. A velük való gyógyítás gyakran varázslat is. A székelyeknél a disznó kukacos testét a gyalogbodza (Sambucus ebulus) ágával megpiszkálják, és a következő varázsigét mondják: „annyi nyű maradjon a disznóba, ahány ügyvédnek menybe megy a lelke.” Szokásos, hogy a gyalogbodzát meghajlítják, és a felső részét kis gödörbe temetik ilyen varázsszavakkal: „Te bodza, én téged addig fel nem bocsátalak, míg a tehenem sebéből a féreg ki nem vész!”

Segít a betegen a fűzfa szelleme. A hideglelős palóc megrázza a fát, és így szól: „Vendéget hoztam, nekem nem kell, rád hagyom!” Szatmárban a pallagi rózsa (Rosa gallica) szelleme nyújt segítséget. A hideglelős beteg levágja kilenc ujjáról a körmöt és néhány hajszálát. Ezeket keresztbevágott hagyma közé helyezi, s a hagymát rongyba köti. A kis bugyrot a rózsafára akasztja ilyen varázsszavakkal: „Rózsafa! Rózsafa! Engem az ördögök lakodalomba hívnak. De én nem megyek, hanem a hidegemet küldöm helyettem!” A beteg a varázsszavak elmondása után elfut. Ez a betegségátruházó varázslat csak bonyolultabb formája a már említett, fákra aggatott rongyoknak.

A növényeinkhez fűződő hiedelmek legtöbbje Európa-szerte ismeretes, de a magyar néphitbe való beépülésük útját nem vagy alig ismerjük. A fekete bodzáról a románok, az erdélyi szászok is azt tartják, hogy az ördög fája. Shakespeare-nál is olvashatjuk, hogy Júdás a bodzafára akasztotta fel magát, a magyar fordításban azonban fügefáról olvashatunk. A hiedelmet a németek, a franciák is ismerik. Az orosz legenda szerint Szent Borbálát akasztották fel a bodzafára, amely azóta termi bogyóit. A mogyoróvessző véd a zivatar, a villámcsapás ellen a német, a fehérorosz, a cigány néphit szerint is. A zárnyitó füveket már az ókortól ismerjük, s a mai európai néphitben (finn, észt, orosz, szlovák, cseh, német, román) is él az elképzelés a vasfű és más növények zárnyitó erejéről. A zárnyitó füvet hozó sündisznó háromszéki hiedelmét ismerjük az észtektől, a litvánoktól. Ilyen füvet, gyökeret hozhatnak más állatok és madarak is. Egy 15. századi német kéziratból tudjuk, hogy a zöldharkály a betömött odúját egy gyökérdarabbal nyitja ki. A páfrányról közölt hiedelmek is Európa-szerte ismertek. Valószínű, hogy a páfrányhiedelem hozzánk különböző áttételeken jutott el. Ez esetben is gondolnunk kell a középkorban Nyugatot járt diákok, lelkészek, búcsúsok, különböző vándorok, a több kézen megfordult varázskönyvek közvetítő szerepére.