{771.} BAROMFITARTÁS

A BAROMFITARTÁS KORAI TÖRTÉNETE ÉS SZÓKINCSE

Vadon élő vízimadarakra már az uráli korban élő őseink vadásztak. A finnugor népek őskori, sőt újkori művészetének is egyik jellegzetessége épp a vízimadarak gyakori ábrázolása. Tojás jelentésű mony szavunk, továbbá a lúd, toll, toj(ik) szó az ősi finnugor örökségből való.

Honfoglalás előtti török jövevényszava nyelvünknek a tyúk. Ezzel a háziszárnyassal, s egyszersmind a baromfitartással török népek révén ismerkedhetett meg a magyarság valahol a Fekete-tenger térségében. A kora Árpád-kori magyar lakosság tyúktartását ma már csontleletekkel is lehet igazolni (Matolcsi J. 1982: 275–277). Előttük a Kárpát-medencében már a longobárdok, avarok, szlávok is tartottak tyúkot. E népek sírleletei között gyakori a mágikus okokból mellékelt tyúkcsont és tojás (Hankó B. 1940a: 145; Bóna I. 1974: 39–40.)

Népünk szerény méretű baromfitartása a honfoglalást követő századokban bővült a házilúd és a házikacsa tenyésztésével. A 11–12. században a magyar jobbágyok már egyházi tizedet adtak lúdjaikból, s a feudalizmus későbbi századaiban is megszokott járadék volt az élő baromfi, a hízott kappan és a tojás. A feudális kényszer mellett a középkor folyamán a szomszédos szláv népek is hatással voltak a magyar baromfi-tartás kifejlődésére. Erre vall például kakas, kacsa, gácsér, galamb, palozsna (csali-tojás), ketrec szavunk szláv eredete (Moór E. 1963a; 1968). Mindebből azonban nem következik az, hogy a baromfitartást egészében a szlávoktól vette át a magyarság, hiszen ennek a gazdasági ágazatnak igen gazdag, történetileg és az eredet szempontjából is rétegzett, hangfestéssel és hangutánzással keletkezett szavakban különösen bővelkedő szókészlete alakult ki (Balogh L.–Király L. 1976). Másrészt a baromfitartás a szlávságnál sem mindenütt honosodott meg. Egyes lengyel területeken, miként a beloruszoknál és az oroszoknál általában, a házilúd és a házikacsa tenyésztése a 20. század elején még ismeretlen volt (Moszyński, K. 1929: I. 24).

Baromfitenyésztésünk középkori fejlődéséhez számottevően hozzájárult az egyház, a kolostorok és a nyugati telepesek csoportjai. Bizonyítja ezt a baromfitartás korai jövevényszavainak egy másik rétege. A kappan a magyarban latin előzményre visszatekintő német jövevényszó, páva szavunk pedig közvetlenül latin eredetű. (Valószínűleg ebből alakult ki a 16–17. században a pulyka elnevezés is.) Német kölcsönszó a középkor végén meggyökeresedett gúnár.

{772.} A 16–17. században a majorsági gazdálkodás kifejlődésével a baromfitartás árutermelő ágazattá vált. A 16–17. század elején Nyugat-Dunántúl nagyasszonyai és mozgékony parasztjai már nemcsak a hazai városokban értékesítették a csirkét, tojást, hanem Bécsben is. Ugyanakkor az udvarházakban mindenütt sok kappant hizlaltak, s továbbra is behajtották a jobbágyokon a Márton-napi ludat és a karácsonyi kappant. Úri helyen, kastélyok és kúriák környékén tartották a legtöbb galambot, pávát, gyöngytyúkot. A 16–17. században kezdett terjedni a pulykatartás is. A majorsági baromfiudvarokban tyúkászok, tyúkásznék működtek, s példájuk a parasztgazdaságokra is kihatott. Az 1730-as években Bél Mátyás további fejlődésről adhatott számot és Schwartner Márton statisztikája (1809) szerint Magyarországon a 18. század végén jelentősebb baromfitartás volt, mint bárhol Európában. Mindenesetre a 19. század folyamán az országnak már igen jelentős toll-, tojás- és élőbaromfi-kivitele volt. A 20. században a baromfitartás gazdasági jelentősége, termékeinek forgalma és exportja tovább növekedett, de a szórványos újítások (például keltetőgép megjelenése) a hagyományos tartásmódot alig érintették. Az 1960–1970-es években megjelenő nagyüzemi, gyári eljárások mellett – szűkebb keretek között – a tradicionális baromfitartás tovább élt.

Nyelvünk belső fejlődése nagymértékben járult hozzá a baromfitartás szókincsének bővüléséhez. Főként hangutánzó, állathívogató szavak, belőlük képzett főnevek és igék gyarapították ezt a terminológiát. Korai nyelvi fejlemény a réce és a liba, kicsit későbbi szóképzés eredménye a csibe, csirke, kotlós, ruca, pulyka, s az Erdélyben elterjedt pislen (csirke) szó. Más esetekben igékből képzett főnevek gazdagították a terminológiát (például toj(ik) Ž tojó, tojomány, tojás, tojós stb). Belső fejlődésű szavak szolgálnak a háziszárnyasok együttes megnevezésére is. A Nyugat-Dunántúl, valamint Erdély, a Partium, Moldva, Bukovina magyarsága erre a majorság szót használja már a 16–17. század óta. Aprómarha az összesítő név Szatmárban, Szabolcsban; aprójószág Heves, Szolnok, Békés, Csongrád, Csanád térségében és a Temesközben; aprólék a háziszárnyasok összefoglaló neve Gömör, Borsod, Abaúj, Zemplén és a Nagykunság területén. Újabb nyelvi fejlemény a baromfi, ami a Kisalföldön és a Kelet-Dunántúlon, a Felföld nyugati felén és a Duna–Tisza közének nyugati részein honos (MNA II. 130. térkép). A régi magyar nyelvben megszokott szóösszetétel volt a növendék szárnyasok jelölésére az időközben kikopott tikfi (tyúkfi), lúdfi, récefi.

Tájanként is változó, gazdag szókincs szolgál a nemek, korcsoportok jelölésére, a baromfiak viselkedésének leírására, hangjának utánzására. A tyúk, kakas, csirke, jérce, kappan szócsoport egyként elterjedt az egész nyelvterületen. A pulyka és a gyöngytyúk egyedeinek jelölésére általában a tyúktartás szavait vitték át (pulyka-kakas, pulykacsirke), de helyenként különös szóösszetételekkel is találkozunk (példá-ul kanpulyka). Kacsa jelentésű a réce és ruca, a kicsinye pedig pipe (Vámszer G. 1959: 96). A lúdtartásban a lúd és a liba szó jelentése mutat tájankénti ingadozást. Az anyalúd neve többnyire tojó, néhol liba, a hím neve mindenütt gúnár. Szeged vidékén az apraja kisliba, a második költésből való pedig sarjúliba (Bálint S. 1976: 510). A Nyírségben a fiatal liba neve zsika, s ez a szó a jércét is jelölheti (Luby M. 1943a: 18). A nyelvterület középső részein a növendék neve liba, a felnőtté lúd, anyalúd, a tenyésztésre, kiteleltetésre meghagyott egyedé maglúd.

{773.} Változatos szókészlettel írja le népünk az aprójószág tollazatát, színét, állapotát. Egyes tájakon ezek között is akad egy-két idegenből kölcsönzött szó. Például a moldvai csángók a kendermagos, iromba tyúkot porumbáknak nevezik, a galambot pedig porumbicának. A hibás, kis taréjú, hergelésre, fércelésre alkalmatlan kakas neve a barkóknál s a borsodi síkságon bábakakas, Háromszékben packona vagy paszkona kakas, Somogyban paszkonca (Cs. Bogáts D. 1943: 111; MNyRK 313; Nagy Varga V. 1971: 89; Balogh L.–Király L. 1976: 83).

Igen gazdag a háziszárnyasok hívogatására és elkergetésére, illetve az aprójószágot evésre ösztönző tájszavak gyűjteménye. Tanulságos, hogy a felnőtt és a növendék állományt mindenütt más-más szavakkal hívogatják. Ennek az országosan mintegy 150–180 szóból álló terminológiának a földrajzi elterjedtsége, táji rendeződése alaposabb elemzést érdemelne (MNA II. 145–151. térkép), mert regionális szabályosságot, történeti rögzülést mutat. Másfelől szembetűnik, hogy némely vidéknek szinte minden falujában más hívószavakat használnak (Szamoshát – Luby M. 1943a: 181). A hívószavak többsége hangutánzó és szóismétlő jellegű (pire-pire, tas-tas, kota-kota, őke-őke). Ezek a hívogatók a szárnyasok egymás közötti közléseit, azaz állathangokat utánoznak. A baromfihívogatók erősen dallamosak, éneklő jellegűek, az aprójószág számára kellemes hangjelenségek (Balogh L.–Király L. 1976: 66–68).

A BAROMFITARTÁS ÁGAZATAI, KÖRZETEI ÉS TENYÉSZFAJTÁI

A baromfitartás ágai közül történelmünk folyamán mindig a tyúktartás volt a legfontosabb. Országosan a 19–20. század fordulóján készült mezőgazdasági adatfelvételek idején az összes háziszárnyas 60–70%-át tette ki a tyúk (vö. Mártha Zs. 1962: 64–65). Több-kevesebb tyúkot a magyar nyelvterület minden parasztgazdaságában tartottak a 19–20. században. Lokális néprajzi vizsgálatok szerint az északi népterület és Erdély falvaiban a tyúkok mellett az egyéb baromfifajok együttes számaránya elenyésző volt (10–20%). A víziszárnyasok közül a lúdtartás a hagyományosabb és jelentősebb. Például a Medvesalján a tyúk és a lúd mellett kacsát csak néhány gazdaságban tartottak, pulykát és gyöngytyúkot pedig egyáltalán nem tenyésztettek. A Börzsöny vidékén kacsát a 20. század eleje óta kezdtek többen is nevelni, pulykatartással pedig csupán az uradalmak foglalkoztak (Magyari M. 1985b: 124; Kocsis Gy.–Nagy Varga V. 1977: 119; Petercsák T. 1976: 231). Az Őrségben tyúkot bőven tartottak, de víziszárnyasokat alig lehetett látni (Dömötör S. 1960: 43). Egészen a legutóbbi időkig kevés libát, kacsát tartott a kalotaszegi, s általában az erdélyi magyarság. Az Alföld, különösen déli harmada nemcsak a baromfiállomány sűrűségével, mennyiségi mutatóival tűnik ki a Kárpát-medence térségei közül, hanem a baromfi-tartás ágazatainak teljességével, a tenyésztett fajok gazdagságával és az utóbbi 100–150 év folyamán már a piaci értékesítés dominanciájával is. Mindez összefügg a takarmányozás lehetőségeinek táji adottságaival, a természetes élőhelyek adottságaival (folyók, holtágak, árterek közelségével). A háziszárnyasok takarmányigénye a tradicionális, külterjes tartásmód mellett csekély volt, mert az aprójószág maga kereste {775.} táplálékát. Nem véletlen, hogy a belterjesedő baromfitartás körzetei a legjobb gabonatermesztő tájakon alakultak ki a kapitalizmus korában.

A baromfiállomány sűrűsége és gazdasági jelentősége tekintetében jelentős eltérések adódtak országrészek és tájak között. A 18–19. század végén legtöbb baromfit a Bácskában és a Bánságban, illetve Csongrád, Csanád, Békés, Szolnok megye területén tartottak. A Dunántúlon főként Tolna és Moson megye tűnt ki az állomány sűrűségével. Ezzel szemben igen ritka volt a baromfiállomány az Északi- és a Keleti-Kárpátok területén. Legkevesebb baromfit az északi, északkeleti szlovák, ukrán többségű megyék, illetve Máramaros, Beszterce-Naszód és Csík-Gyergyó tartott. Ennél valamivel kedvezőbb volt a helyzet az Erdélyi-medencében és az északi magyar sávban (Bars, Hont, Nógrád, Heves, Borsod, Abaúj, Zemplén). Viszonylagosan sűrű baromfiállományt írtak össze 1895-ben Észak-Tiszántúl és a Dunántúl megyéiben (Zala kivételével). Ebbe a kategóriába tartozott a régi Háromszék és Szilágy vármegye is, mint Erdély legtöbb baromfit tartó vidékei (Mártha Zs. 1962: 63–64; 1970: 297).

A víziszárnyasok tenyészkörzetei hagyományosan a folyóvizekhez kapcsolódtak. Fényes Elek munkáiból kivehetően a 19. század derekán legtöbb ludat és kacsát a Tisza mentén, a Bodrog és a Sajó mellékén, a Csallóközben, a Győr megyei Tóközben, az alsó Vág mellékén, a Sió, a Sárvíz és a Dráva mentén tenyésztették. Lúdtartásban különösen a Tóköz tűnt ki. Sehol nem kapott a menyasszony annyi tollat és ágyruhát, mint ott. Ezeken a tájakon a tollkereskedelem is korán kialakult. Fényes Elek írja Gömör-Kishont vármegyéről, hogy „a’ magyar helységek ludat nagy mennyiségben nevelnek, ’s Rimaszécsen nevezetes kereskedés űzetik tollal és pehellyel” (Fényes E. 1836–40: III. 133, 137; Mártha Zs. 1968: 247). A hagyományos lúdtartás a 19. század második felében fokozatosan visszaszorult a folyószabályozások, ármentesítő és lecsapoló munkálatok következtében. Tiszaigar példája is azt mutatja, hogy a lúdállomány a parasztgazdaságokban az első világháború előtt már megcsappant, ezzel szemben növekedett a kacsák száma. Voltaképp a lúd az egyetlen baromfifaj, amelynek csökkent a jelentősége az utóbbi évszázad folyamán. A lúd és a ruca arányváltozása tájak és birtokkategóriák szerint eltérő módon ment végbe. Tisza-igaron például a kacsa inkább a kisparasztok aprójószága volt, míg a nagybirtokon és a nagygazdáknál több volt a liba (Katona I. 1971: 49, 52). A kacsaállomány növekedése, a libatenyésztés csökkenése a 20. század első felében bekövetkezett az Alföld északi peremvidékén is, de a Medvesalját az 1980-as évekig sem érte el ez a váltás.

Az Amerikából származó pulykát népünk évszázadok óta ismeri, de jelentősége a paraszti gazdaságokban még a Csongrád és Békés megyei fő tenyészkörzetben is csupán a 19–20. század fordulója után növekedett meg. Szeged vidékén különösen a homoki övezet tanyáin szaporodott el (Bálint S. 1976: 511). Tiszaigaron az 1880–1945 közötti időben pulykát csak a nagybirtok tenyésztett, kisparaszti tartása egészen jelentéktelen volt. A pulykatenyésztést Magyarországon főként az angliai export lendítette fel. Tápén, Vásárhelyen paraszti tanyagazdaságok tartottak pulykát, akár 50–300 egyedből álló csapatot, s főként fehér tollazatút. A pulyka egész nyáron megkereste élelmét a tanya körül bogarászva, s bár távolabbra is eljárt a tanyától, a vetésben nem tett olyan kárt, mint a liba (Kiss L. 1958: 76; Katona I. 1971: 43, 48–49; {776.} Andrásfalvy B. 1971: 354). A pulykát nem fajták, hanem színük szerint különböztetik meg: fehér, fekete, cirmos (vörhenyes fehér), téglás (bronz színű).

Tyúkfajtákra és fajtatisztaságra nem sok figyelmet fordítottak a parasztgazdaságok. Az 1950-es évekig országszerte a legelterjedtebb volt az ún. paraszt vagy pallagi, parlagi, a szakirodalomban magyar parlagi tyúk. Egyedeit főként színük alapján különböztették meg. Az Alföldön inkább a sárga, vörös tollazatot kedvelték, ritkább volt a fehér, fekete, kendermagos vagy iromba. Ez a kis termetű tyúkfajta szapora tojó és kiváló kotló, mert évente háromszor-négyszer is hever (kotlik). Tiszaigaron az 1950-es években még alig volt fehér és erdélyi kopasznyakú fajta. Gyomán a nemesített fehér (leghorn) fajta csak az 1930-as években terjedt el (Kerecsényi E. 1959: 205; Katona I. 1971: 44; Novák L. 1977: 562). Mezőcsáton (Borsod m.) a nagyobb testű izlandi tyúkfajta az 1910–1920-as években jelent meg, a Börzsöny-vidékén pedig egyedül a régi parlagi fajtát ismerték (Nagy Varga V. 1971: 89; Kocsis Gy.–Nagy Varga V. 1977: 119). Az északi népterületen (Medvesalja, Bódva-völgy, Hegyköz, Ung-vidék) a nemesített fajták még az 1970-es években sem jelentek meg a falusi udvarokban. Galgamácsán az 1950-es években ismerték már a fehér leghorn és a „nagy kendermagos” (plimuth) fajtát, de egyiket sem tartották jó kotlónak (Kerecsényi E. 1959: 205). Tápén legjobb tojónak a kis babos és a kopasznyakú tyúkfajtát tartották. Az utóbbi olyan kiváló kotló, hogy még a „rántanivaló” csirkéket is összetartja. A nemesített fajták közül az orpinzó (orpington) és a gór honosodott meg. Ezek kevesebbet tojó, de nagy testű fajták. „A górfajta kakas sötétvörös, daru nagyságú állat volt és jó kappant lehetett nevelni belőle” (Andrásfalvy B. 1971: 353).

A hagyományos lúdtartás az 1960-as évekig az ún. magyar parlagi lúddal folyt, amit a nép parasztliba, mezei lúd néven ismert. Apró termetű, helyenként vadlúdszürke tollazatú, de hamar tollasodó fajta ez, amelyet évente kétszer-háromszor lehet tépni, melleszteni (Katona I. 1971: 50; Andrásfalvy B. 1971: 352; Kocsis Gy.–Nagy Varga V. 1977: 120). Ma már legtöbb helyen a fehér tollú liba van túlsúlyban, ami itt-ott a nagyobb testű emdeni fajtával is kereszteződött. A magyar parlagi lúd domesztikációját népünk a középkorban a vadlúd tojásainak kikeltetésével, fiókáinak begyűjtésével és felnevelésével kezdte, és napjainkig folytatta. A fehér tollazat a háziasítás, a folyamatos szelekció eredménye (Hankó B. 1936b: 53, 1940a: 149; Bálint S. 1976: 510; Matolcsi J. 1982: 279). E fajta kialakulásában nyilván része volt az itt talált és a középkorban betelepült népelemek házilúdjainak is.

Kacsatartásunk szintén helyi háziasítással kitenyésztett kacsafajtára alapozódott. A kacsa domesztikációja nálunk a libánál is később kezdődött, s napjainkig sem fejeződött be. Újabban a tollhaszon érdekében a kacsák közül is a fehér tollazatú egyedeket tenyésztették tovább, a tarkákat pedig előbb levágták. Léva városában 1617-ben török kacsát említ egy összeírás, a századfordulón francia fajta (roueni), a két világháború között pedig a pekingi kacsa is megjelent hazánkban keresztezéssel való fajtanemesítés céljából (Matolcsi J. 1975a: 211).

Vadkacsa, vadliba, fürj, fácán, fogoly tojásainak kikeltésével, vad egyedeinek szelídítésével napjainkig kísérleteznek a parasztgazdaságok (Kerecsényi E. 1959: 238; Katona I. 1978: 73–74). A Tiszántúl egyes részein, különösen a Kis- és Nagy-Sárrét falvaiban (például Vésztő) a daru és a túzok tojásait is kikeltették, s „házőrző darut” tartottak az udvarokban (Gunda B. 1969: 95–99; Varga Gy. 1973b: 487). Voltaképp {777.} a középkori vadaskertek, a 16–17. századi majorságok díszmadara, a páva sem vált igazi háziszárnyassá. Hódmezővásárhelyen és több alföldi városunkban csak a nagygazdák tartották. Ól tetején, eperfán hált, s annyira vad volt, hogy nem evett együtt a tyúkokkal sem. Keltetése nehézkes, mert hat tojásból alig kel ki egy-kettő. Dísznek tartották, s csúnya hangjából esőt jósoltak (Kiss L. 1958: 77; Katona I. 1978: 67).

Régebben dísznek tartották a gyöngytyúkot is. Eladásra csupán az 1920–1930-as évektől fogva nevelték. Fiókája érzékeny, nehéz felnevelni, de a felnőtt gyöngyös az 1930-as évek baromfivészeinek idején inkább megmaradt, mint a tyúkállomány. Kóborló természetű, nagy területen legelésző, fára szálló baromfifaj. Aránylag sokat tojik, mozgékony, de éles hangja miatt sokan idegenkednek tőle. Az Alföldön megszokottabb, de a Felföld sok vidékén legfeljebb hírből ismerik. Filkeházán (Abaúj m.) csupán azért tartottak belőle néhányat, mert azt tartották, hogy rikácsoló hangjával elűzi a patkányt. A Bódva-völgy egyes részein az 1930-as években sok gyöngytyúkot tartottak, hogy „leszedegesse” a répabarkót a növény leveleiről. A Dunántúlon helyenként azért tartják, mert időben jelzi a ragadozó madarakat a többi baromfinak (Kiss L. 1958: 77; Katona I. 1971: 46–47; Nagy Gy. 1968: 133; Katona I. 1978: 65; Petercsák T. 1976: 232; Paládi-Kovács A. 1999b: 313). Befogott túzokot, darvat főként az Alföldön tartottak. 1433-ban Szegeden egész piacot megtöltöttek ezek a madarak, s fogyasztásukról is megemlékezett az utazó (Szamota I. 1891: 91).

BAROMFI A PARASZTGAZDASÁGBAN

A baromfitartás szerepe és jelentősége a családi gazdaságokban koronként is, tájanként is, gazdaságméretek és típusok szerint is eltért. Hagyományos parasztgazdaságokban csupán kiegészítő tevékenység volt, amely főként az önellátást szolgálta. Kiss Lajos és Györffy István szerint az 1920–1930-as években az Alföldön azért tartott minden gazdasszony tyúkot, mert annak összes jövedelme őt illette. A gazda a baromfitenyésztésben nem vett részt, s a belőle származó pénzbevételre sem tartott számot (Kiss L. 1925; Györffy I. é. n. /1934/b: 178; Kiss L. 1958: 63). Mégis hozzájárult a családi gazdaság egyensúlyához: hajdan a tojás, a hízott kappan és a Márton-napi lúd feudális szolgáltatás volt, utóbb az adót fizették ki a lúdtoll vagy a hízott liba árából. Tojásért kapott pénzből vett az asszony sót, cukrot, paprikát, petróleumot családja számára.

A baromfitartást országszerte a nők gazdasági tevékenységének tekintették. Női munka volt a tojások összegyűjtése és elraktározása, a kotlósültetés, a keltetés felügyelete, az aprójószág ellátása vízzel és élelemmel, a baromfi betegségeinek orvoslása, a hizlalásra szánt kakasok ivartalanítása, a lúdtömés, a lúdtépés és a tollfosztás, de női munka volt a baromfitartás termékeinek értékesítése is. A tojásért, tollért, libamájért, élőbaromfiért kapott pénzt az asszonyok főként saját ruházkodásukra, eladó lányaik kelengyéjének előteremtésére fordították.

A férfiak a baromfiólak és vermek kialakításával, rendben tartásával, meg a szárnyasok szekeres szállításával járultak hozzá a „női üzemág” sikeréhez. Természetesen {779.} a különböző ketrecek, kasok, borítók, itatók és keltetők is az ő kezük alól kerültek ki. Régebben a ludakat serdülő fiúk, fiatal férfiak őrizték. Ez a hagyományos munkamegosztás a nyelvterület túlnyomó részén érvényben maradt az 1960–1970-es évekig. A Dél-Alföld baromfitartó körzeteiben a piacosodással és a baromfiból származó bevételek növekedésével már előbb megváltozott a szerepfelfogás. Orosházán, Békéscsabán és általában a békési, csongrádi tájakon az 1870–1880-as évek óta már a férfiak is nagy figyelmet fordítottak a baromfi-üzemágra és bevételeire, noha a munka zöme továbbra is a nőkre hárult (Nagy Gy. 1968: 104).

A galambot hagyományosan a férfiak gondozták, rendszerint fiatal legények, illetve nőtlen és idősebb férfiak. A galambászat azonban inkább passzió, mint munka. Egyes városok (például Szeged) férfilakosságának a galambászat valósággal szenvedélyévé vált (Bálint S. 1956; Katona I. 1971: 43).

A baromfitartás gazdasági hasznát a régi parasztgazdaságok nem tartották számon, noha a szárnyasok részesedése a család húsellátásában már a 19. században is jelentékeny volt, s a tojás szerepe a táplálkozásban nőttön nőtt. Alföldi tanyagazdaságokban különösen nagy számban, ha nem is „számolatlan tömegben” tenyésztek a tyúkok, rucák, libák, s újabban a pulykák, gyöngytyúkok is sok helyen elszaporodtak (Varga Gy. 1973b: 487).

Nehéz reális képet alkotni a különböző gazdaságtípusok baromfiállományának alakulásáról. Medvesalján a 40–50 egyedből álló tyúkállomány és a 12–15 egyedes lúdállomány volt tipikus az 1980-as évek elején. Egyes gazdaságokban a tyúkállomány 80–100, a lúdállomány pedig 20–30 egyedet foglalt magában (Magyari M. 1985b: 124). Filkeházán (Abaúj m.) libát és kacsát főként lányos házaknál tartottak, a tolla miatt. Sok család csupán tyúkokat tartott. A tyúklétszámot több körülmény befolyásolta. Faluvégen lakók többet tarthattak, mint a szűk udvarral rendelkező belterületiek, mert a tyúkjaik megéltek a mezőn (Petercsák T. 1976: 231). A baromfi-létszám évi alakulása függött a gazdasszony hozzáállásától, szorgalmától, s gyakran közbeszóltak a véletlenek is (a kotlós tulajdonságai, a keltetés sikeressége, betegségek, ragadozók). Éppen ezért a baromfiállományra vonatkozó összeírások, statisztikai adatsorok elég sok bizonytalanságot tartalmaznak. Az egyes gazdaságokon belül a tyúkállomány a terméstől, az időjárástól függően is ingadozott. Főképp azonban a vagyoni helyzet szabta meg az aprójószág számát.

Tiszaigaron az 1950-es évek elején szegényparasztok általában 1, középparasztok 2–3, nagygazdák 4–5 tyúkalja csirkét keltettek. Ebből gazdaságtípusonként 10–20, 30–50, illetve 40–50 magjószág maradt meg télen át. Hasonló eltérés mutatkozott a lúdállományban is. Kisgazdák 5–6, középparasztok 10–15, nagygazdák 25–30 ludat neveltek fel évente a család ellátására. Tenyészcéllal 2–3 tojót és 1 gúnárt szoktak kiteleltetni. Tiszaigaron – s a főként önellátásra törekvő észak-alföldi parasztgazdaságokban másutt is – a pulyka és a gyöngytyúk tipikusan a nagygazdák, esetleg a módos középparasztok baromfija volt. A galambtartás viszont kevésbé kötődött a vagyoni helyzethez (Katona I. 1971: 44, 50). Békésen a kisparaszti gazdaságok átlagosan 10–12 maglibát tartottak, s hozzájuk négy gúnárt. Ezek szaporulata átlagosan 100–120 kisliba lehetett. A Vásárhelyi-pusztán az 1950-es években legalább 25–30 libát tartott minden tanyagazdaság, a szikes, gyepes határrészeken pedig 70–80 libát nevelt egy-egy gazdaság, víz melletti nagygazdatanyák pedig 100–200 libát is tartottak {780.} (Nagy Gy. 1968: 114). Ugyanott átlagosan 30–40 pulykát és 40–50 gyöngytyúkot is tartottak a közepes gazdaságok. A baromfiállomány azonban gyakran változott, évről évre ingadozott.

A BAROMFIAK KELTETÉSE, NEVELÉSE

A baromfiállományt tenyésztés céljából alaposan megválogatták. Szelekciós szempont volt a testsúly, a toll színe, a tojáshozam. Magkakasnak, gúnárnak, gácsérnak az erős ivarjellegű, előnyös tulajdonságú egyedeket választották ki. Általában 8–10 tyúkra hagytak egy kakast. A bevált jól tojó és kotló tyúkokat négy-öt évig is megtartották, a tenyészkakasokat, gunarakat szintén (Katona I. 1971: 46).

Háziszárnyasaink tojáshozama, kotlási hajlandósága fajonként nagy eltéréseket mutat. Valószínűleg a domesztikáció fokától és a tartásmódtól függően növekszik az évi tojáshozam. A tyúkok 100–180, a gyöngytyúkok 60–80 (ritkán 100), a kacsa 20–30 (de kivételesen 70–80 is), a pulyka 20–30 (ritkán 40–50) tojást rak le évente. A lúd tavasszal 8–10 (legfeljebb 12–15) tojást rak, s a ritkább nyári tojószezonban adhat még 5–6 tojást. A kacsa később kezdi a tojásrakást, mint a liba, tojóévadja általában árpaérésig tart. A galamb mindig két tojást kelt ki, majd újabb két tojást rak és ismét költ. Kevéssé domesztikálódott a páva, amely évente mindössze 3–6 tojást rak (Katona I. 1978).

A tyúk az év folyamán, újévtől szeptemberig többször kotlik. Ezzel szemben a pulyka, s különösen a kacsa igen ritkán ül el, ezért igen gyakran tyúkokkal keltetik ki az ő tojásaikat is. Tyúk alá 14–15 kacsatojást vagy ugyanannyi pulykatojást tettek. Mindig tyúkokkal keltették ki a gyöngytyúk tojásait, mert az még ritkábban ült el, mint az előbbiek. A kotló nagyságától függően tettek alá 24–25, de legfeljebb 28–30 gyöngyöstojást. A keltetés időtartama tyúktojás esetén 3 hét, a lúd, kacsa, pulyka, sőt a gyöngytyúk keltetésének ideje is 4 hét.

A tyúkültetés, csirkekeltetés időszakai közül kettő válik ki gyakoriságával és fontosságával: a tavaszi (áprilisi) és az ún. „két Boldogasszony közi” (augusztus 15.–szeptember 8.), azaz a nyár végi keltetés. Ritkábban fordul elő az egészen korai ültetés (február–március), amikor fűtött helyen, a szobában készítenek fészket a kotlósnak. Tavasszal és nyáron fűtetlen kamrában, istállóban ültetik meg a tyúkot.

Sok vidéken emlegetik a „kazal alá” keltetett csirkéket. Ezek búzahordás idején, július végén kelnek ki, s a szérűn „kazal alatt” nevelkednek.

Tyúkültetéshez gondosan készítik elő a fészket. Rendszerint kerek kosárba, szitakéregbe, fedeles tyúkültető kosárba, bucsérba vagy lúdkasba tesznek búzaszalmát, majd a kotlós nagyságától függően 17–25 tyúktojást. Tyúk alá legtöbb vidéken 21–23 tyúktojást tesznek. Az egyszerre költött csirkéket egy kotlósalja, egy tyúkalja néven emlegetik. A nyugtalan kotlót rostával szokták leborítani, hogy ne tudjon megszökni. Keltetéshez a piacon nem vettek, s lehetőleg kölcsön sem kértek tojásokat. Ültetés előtt két héttel kezdték meg a tojásgyűjtést, hogy mind friss legyen, s több tyúktól gyűjtötték össze. Fontos volt, hogy szemes, azaz termékeny legyen.

Lúd alá 15-nél több tojást nem szoktak tenni. A lúd évente egyszer, ritkábban kétszer {781.} költ, s mindig a saját tojásait. A második kelésből származó liba neve sarja, sarjúliba.

A keltetés a várakozás időszaka. Egy hét után lámpázással, átvilágítással vagy vízpróbával vizsgálták meg a tojásokat, van-e bennük élet. A lámpázás csak az 1900-as években jött szokásba. Azelőtt langyos vízbe tették a tojásokat: a záp lemerült, az élő fennmaradt a vízen.

Bárhol ült a kotlós, ivóvizére, élelmére, a tojások szellőztetésére, keverésére és takargatására gondja volt a gazdasszonynak. Búza, árpa, kukorica, s a Tiszántúlon régebben főtt köles volt a tápláléka, amibe porrá tört tojáshéjat és különféle füvek porát keverték. A kotlós többnyire a kemence hamujában „fürdött”, mikor leszállt a tojásokról. A kelés várható időpontja előtti napokban az asszonyok már nagyon figyeltek a tojások hangjára, minden zörejére. Itt-ott szokásban volt a kemény héjú tojások – főként lúdtojások – héjának puhítása is. Rövid időre langyos vízbe helyezték a tojást, hogy héja puhuljon és a kisliba könnyebben áttörhesse.

Nem volt ennyi gond a kisebb fészekalját kitevő (10–12 db), lopva vagy orozva kőtt csibékkel. Ráadásul ezek erősebbek, edzettebbek voltak, mint a többi, ezért szívesebben hagytak belőlük magot (Vajkai A. 1959a: 82; Katona I. 1978: 74). A gépi keltetéssel szemben a régi vágású falusi nép sokáig bizalmatlan volt. Galgamácsa (Pest m.) asszonyai az 1950-es évek végén az aszódi, gödöllői keltetőállomásokon még sem tojást, sem naposcsibét nem vásároltak (Kerecsényi E. 1959: 238). Orosházán viszont már az 1880-as években megjelent a keltetőgép, s helybeli feltalálók újabb gépezeteket fejlesztettek ki (Gulyás M. 1983: 169–171).

A tavaszi csirkéket csak két hét után engedték ki a szabadba. A kotlóssal átlagosan öt hétig voltak együtt. Addig a csirkék önállósodtak, s hathetes korukban már ülőre szoktak.

Mivel a tyúk tojáshozamára szükség van, előfordul, hogy lerészegített kappant fognak be csirkehordásra. Tartósabban vezetgeti a csirkéket, mint a kotló (Katona I. 1971: 45; Balogh L.–Király L. 1976: 83). Keltetésre viszont nem alkalmas, mert teste nem melegszik fel a kellő mértékben. A kotló tyúkot hideg vízbe mártogatták vagy két-három napig sötét helyen éheztették, ha azt akarták, hogy elhagyja a kotlást.

A naposcsibe és a többi pihés apróság táplálására a gazdaasszony gondot viselt, s naponta 4–5 alkalommal etetgette őket. Első eledelük rendszerint apróra darált kukorica, morzsolt kenyérbél. Sok vidéken szétmorzsolt túrót, felaprított főtt tojást adnak eléjük (Nagy Varga V. 1971: 95; Magyari M. 1985b: 131). Négy-öt napos koruktól fogva „zöldet is kapnak” (apróra vágott búzasást, lucernát, káposztalevelet). A kiskacsa tápláléka a libáénál változatosabb és bővebb is: vizes darájához apróra vágott kaprot, lucernát kevernek.

Ivóvizet agyagedénybe, csirkecserépbe kap az aprójószág, s kevés sót is hintenek a vízbe.

A csirkenevelés fontos eszköze a vesszőből font védernyő, a magyar nyelvterület túlnyomó részén elterjedt csirkeborító. Ennek négy hagyományos típusa közül a tetején nyitott csonkakúp forma a legismertebb. Főként a Dunántúl és a Kisalföld tájain kedvelik a jurtára emlékeztető formát, a Dél-Alföldön pedig a kúpos kunyhó alakját követő borítót. Lécekből készült hasáb alakú borítókat újabban és szórványosan {782.} csaknem minden vidéken használtak. A tárgycsoport nevei közül a borító terjedt el leginkább. Puplik a neve Nyitra, Bars, Hont, Észak-Pest és Nyugat-Nógrád falvaiban, ketrec a palóc és barkó területeken. Kasnak hívták Gömör, Észak-Borsod, Abaúj magyarjai, illetve a keleti székely nyelvjárások. Etető a neve északkeleten Zemplén-től, Ungtól egészen a Szilágyságig (MNA II. 132, 133. térkép). A csibék – s néhol a kiskacsák – az udvaron elhelyezett borító alatt zavartalanul csipegethetik táplálékukat. Ott a tyúkok, nagyobb csirkék nem szedhetik el a táplálékot, nem boríthatják fel az itatójukat. Erős napsütés ellen a borítót árnyékolni szokták, ráterítenek valami használt pokrócot vagy ruhadarabot.

EXTENZÍV TARTÁSMÓD, LEGELTETÉS, ŐRZÉS

Parasztgazdaságokban a baromfit egészen a legújabb időkig extenzív módon tartották: még a kerített, zárt baromfiudvar is viszonylag kései fejlemény. A tyúkok szabadon járhattak a kerítetlen udvarok, kertek között; tojásaikat rendre a kazlak tövében, istállók zugaiban hullatták el. Átjártak a szomszédba, kimentek az utcára, s a veteményeskert mögött húzódó szérűre, gyümölcsöskertbe, sőt a faluszéli vetésre, tarlóra is elmerészkedtek. A baromfi szabad tartását semmi nem korlátozta a tanyavilágban, s a 19. század végén még a tiszántúli külső legelőkön, pásztorszállásokon is megjelent. Ahol a juhászné nyaranta kiköltözött a pusztára, hogy a tejet helyben dolgozza fel, baromfit is tartott az esztrenga környékén (Fazekas M. 1979: 186). Faluhelyen a csirkék, ludak kártételei sok perpatvart idéztek elő, elvesztük pedig gyakran a szomszéd gyanúsítgatásához, szidalmazásához vezetett.

Ezért a kiscsirkét, kislibát, kiskacsát a legtöbb faluban tulajdonjegyekkel látták el. A csirkének valamelyik körmét vágták le ollóval. A jobb és a bal láb, továbbá az ujjak szerint sokféle megkülönböztetésre volt mód. Szomszédos családok egymással egyeztetve választottak jelet, amit aztán hosszú éveken át megtartottak (Katona I. 1971: 45; Varga Gy. 1973b: 497). Ludat, rucát hagyományosan az úszóhártya bevágásával jelöltek meg. Országszerte a vágott jegy számít hagyományosnak. Legtöbb leírás a liba talpának, levelének (úszóhártya) behasításáról emlékezik meg (Fél E. 1941: 64; Kocsis Gy.–Nagy Varga V. 1977: 121; Magyari M. 1985b: 131). Újabb jelzésmód a festés, a liba, kacsa fejének, szárnyának megjelölése tartós, vízálló festékkel. Főként a ludakat jelölték meg nyakba kötött színes cérnával, szalaggal. Helyenként a fartoll, szárnytoll ollóval történő megjegyzése is szokásban volt. A köröm- és talpjegyek igen régiek, de írott forrás elvétve szól róluk. Orosházán egy 1822-ben készült jegyzőkönyv említi, hogy egy embernek „a nyomásról (ugarról) 14 libája elveszett”, illetve, hogy „a ludakat megjelölték” (Gulyás M. 1983: 167).

A baromfifélék fő ellenségei a ragadozók. Sas, kaba ellen fényes üveget tűztek ki magas rúdra, ami a nap sugarait visszaveri és a ragadozót elriasztja. Zörgő dobozokat, szélhajtós kereplőket is szoktak rúdra, fára felrakni, hogy a kabát elkergessék. Szentgálon lőttek egy kányát, egy póznára kötözték az udvaron, hogy a többi ragadozó madarat elriassza. Meglőtt ragadozó madár (kánya, ölyv) kitűzése fák tetejére Tolna-Baranyában is szokásos (Vajkai A. 1959a: 82). Patkány, görény, menyét és róka ellen különböző csapdákkal védekeztek, illetve búvóhelyüket próbálták felderíteni. {783.} A ragadozók elriasztása, elpusztítása mindenkor közös ügye volt a szomszédságnak, néha az egész utca- vagy faluközösségnek.

A libák csapatostól legeltek a számukra kijelölt réten, többnyire vízállások, tavak, folyók közelében. Libalegelő, Libapáskom néven a legtöbb falu határában hagytak a számukra egy darab gyepet. Ilyen dűlőnevet a 18. századi források gyakran említenek. A libafalkákat őriztetni kellett, hogy ne menjenek a vetésbe. Kárt okozó ludakat a mezőőrök éppúgy befogtak és behajtottak a községházára, mint a lábasjószágot. Onnan pedig csak kártérítés ellenében adták vissza gazdájának a lúdjait. Kismarján (Bihar m.) a 19. század elején a ludak annyira elszaporodtak, hogy a kerülők 1830-ban panaszt tettek, mondván, hogy a vetéseket és a nyomásszéli kaszálókat tőlük megoltalmazni nem lehet. Rendesen a nyomáson (ugaron) engedték meg a legeltetésüket. Ezért a tanácsülés kimondta, hogy a jövőben „szekeres gazdák 10, a gyalogosok 5 lúdnál többet nem tarthatnak” (Varga Gy. 1978: 89).

A Szigetköz falvainak az 1960–1970-es években is voltak „libás szigetei”, ahová a vízibaromfit nyaranta telepítették. Százszámra éltek a szigeten a libák, kacsák csapatai őrizetlenül. Az egy banyához (anyalúdhoz) tartozó libák összetartottak, együtt maradtak, s a közös szigetet nem hagyták el. Vasárnaponként a gazdasszonyok egy kis eleséggel meglátogatták őket. Ladikon jártak ki a falusi ludak, kacsák szigetére (Timaffy L. 1980: 44). Ősszel hajtották haza őket. A „rideg lúdtartás” hasonló adalékait a Duna alsóbb szakaszain, s a többi folyó mellékén is feljegyezték.

A ludak és a libafalkák őrzése a 19. században sok vidéken legények és eladó lányok feladata volt. Gerjenben (Tolna m.) 20–22 éves legények voltak a libapásztorok, Kocson (Komárom m.) szintén férfi lúdpásztor szolgált a 19–20. század fordulóján {784.} (Andrásfalvy B. 1975: 421; Fél E. 1941: 61). Lúdas Matyi foglalkozása a 18. században még kevésbé lehetett férfihoz nem illő. Az 1900-as években már országszerte inkább saját gyermekeikre, 8–10 éves fiúkra, leányokra bízták a családok a libaőrzést. Minden család külön hajtotta legelőre, majd a „felszabadított” tarlóra egy-két lúdalja falkáját (20–30 libáját). Nagyobb lúdállományhoz az uradalmak továbbra is felnőtt pásztort fogadtak, s keleten (Szatmár, Bereg) tovább élt a községi lúdpásztorság intézménye is (Katona I. 1971: 50; Kocsis Gy.–Nagy Varga V. 1977: 120). Kis-arban (Szatmár m.) a falu libapásztora egész nyári őrzésért minden fiatal liba után egy liter búzát kapott az 1940-es évek elején. A magludak, anyaludak őrzése fejében pedig sorkoszt járt neki. A libapásztor fogadását a községházán összegyűlt asszonyok intézték – a kisbíró dobszóval hívta őket össze –, s akkoriban mindig nőt fogadtak fel pásztornak. Nyírmeggyesen kendőt, kötőt kapott a gyermeklány libapásztor. Ott nem a falu, hanem módos nagygazdák fogadtak falkájukhoz pásztort (Luby M. 1943a: 179–180). Szentesen a 19. század végén használatos eszköz volt a libafogó. Ezt a köpűs nyélfelerősítő vashorgot hosszú póznára húzták és a libákat a nyakuknál fogva kapták el vele.

A pulykának szintén tágas mező vagy tarló kell, ahol szabadon legelészhet, bogarászhat. Kabóca, sáska, cserebogár, bundásbogár összeszedésével sok hasznot hajt, de a kukoricásban kárt is tud tenni. Ezért pásztor őrizetére bízták. Nagybirtokon a pulykafalkát a majorosok, tanyások családtagjai őrizték – az asszony vagy a leánya – és ezért külön konvenciót mértek nekik (Katona I. 1971: 49). Árterek, folyók mentén a libalegeltetés, illetve tanyásgazdaságokban a pulykatartás pásztort nem kívánt, kevesebb gonddal-bajjal járt.

A BAROMFITARTÁS ÉPÍTMÉNYEI

Jó idő esetén a baromfiállomány legszívesebben a szabadban tartózkodik. A szárnyasok elhelyezésére egykor kevés gondot fordítottak. Bátán (Tolna m.) és a Duna mentében sok helyen a ludak csapata csak enni járt haza, éjszaka pedig egy öreg gúnár vezetésével a nyílt vízen hált. Ott nem tudta meglepni őket a róka, a vidra pedig a falutól távolabb, nádas helyen járt (Andrásfalvy B. 1975: 421).

Az 1900-as évek elején a tyúkok tavasztól őszig az udvar fáin háltak, csak hidegebb időben húzódtak be az ólba. Ez a gyakorlat elszórtan a magyar nyelvterület legnagyobb részén előfordult, nemcsak a szakirodalomban említett alföldi helységekben. Az atlaszgyűjtők Nyugat-Dunántúl, Erdély és a Délvidék számos pontján feljegyezték, hogy a tyúkok rendszeresen fákon éjszakáztak (MNA II. 128. térkép; lásd még: Győry J. 1937: 16; Andrásfalvy B. 1971: 353; Kocsis Gy.–Nagy Varga V. 1977: 120; Varga Gy. 1978: 89). Ahol nem volt alkalmas élőfa (például eperfa), ott egy ágastól kivágott fát ástak le az udvar alkalmas helyén. Némely vidéken (például tolnai Sárköz) kocsikereket tűztek fel egy erős rúdra, olyan magasra, hogy a róka ne érje el. Este a vízszintesen elhelyezett kerék küllőire szálltak fel a tyúkok. Fejlettebb forma a kocsikerékre épült tyúkól, a rúdra tűzött kerek tyúkól, amit a Bódva-völgy és az Avas-hegység (Szatmár m.) falvaiban figyeltek meg (Gunda B. 1937a: 48–49; Andrásfalvy B. 1975: 421). Szívesen alszik faágon a gyöngytyúk, a páva és a pulyka is. {785.} Szeged környékén a pulyka a szabadban, házilag készített – meggyszedő székre emlékeztető – faalkotmányon éjszakázik, mert a zárt helyet nem szereti (Bálint S. 1976: 511).

Az Alföldön tyúkok, ludak, rucák hagyományos éjjeli menedékhelye volt a tyúkverem és a kerekól. Tiszaigaron az 1950-es évek elején a tyúkverem már kezdett kiveszni a gyakorlatból, de Hódmezővásárhelyen és a Kiskunságban az 1920–1930-as {786.} években még élőben lehetett tanulmányozni. Négyszögletes, 150–200 cm mély gödör volt ez – belül kitapasztva, fehérre meszelve – a talajszint fölött, nyeregtetővel ellátva. A tyúkok létrán jártak le, s a veremben 2–3 sor ülőre, rúdra ülhettek fel (Kiss L. 1925: 152; Tálasi I. 1936b: 122; Kiss L. 1958: 66–67). Századunkban főként a Tisza és a Körösök vidékén, a Nagykunság településein használtak veremólakat (MNA II. 128. térkép), de elterjedésük egykor nagyobb lehetett. Ludak részére készítettek vermeket Tolna és Baranya Duna-menti községeiben is. Tyúkok számára Tolna és a Kelet-Dunántúl más vidékein is építettek tapasztott veremólakat, olykor még a szőlőhegyen, a borospincék közelében is (Szakcs, Tolna m). Az abaúji Hegyközben a tyúkok rossz idő esetén föld alatti üregekben (kurnyik) éjszakáztak. Ezek az üregek a ház vagy a vele egy tető alá épült istálló fala mellett, a gangnak nevezett sárpadka alatt voltak kiképezve. Nyílásukra kis ajtót tettek, s a magnak hagyott tyúkállományt telente ilyen üregekben éjszakáztatták (Petercsák T. 1976: 233).

Nádkunyhóban, melybe ülőrudakat raktak, főként a Tisza síkságán tartottak tyúkokat. Alföldi jellegzetesség az ún. kerekól, ami főként az aprójószág védelmére szolgál. A Hármas-Körös vidékén három alakváltozata különböztethető meg:

a) kúp alakú kerekól,

b) hengeres alakú, boglyatetővel fedve,

c) csonkakúp alakú, boglyatetővel ellátva.

Mindhárom típust építhették egy- vagy kétszintesre. Kétszintes ólak esetén 120–130 cm magasságban választották ketté az építményt. A kétszintes ólak magassága {787.} 180–200 cm volt. Előfordult 3–4 szintes kerekól is: alul a ludak, rucák tanyáztak, fölöttük egy-két szintet a tyúkok, csirkék foglaltak el, legfelül pedig a galambok kaptak helyet (Vargha L. 1940: 349–350; Barna G. 1971: 590–591). Sok változata között voltak kizárólag baromfiak részére épült ólak, s voltak olyanok is, amelyeknek a „földszintje” sertések, „emelete” pedig tyúkok elhelyezésére szolgált.

A vályogból, sárból készült kerekólak építésének kezdeteit a Dél-Tiszántúlon az 1880 előtti időben kell keresni. Ez az óltípus legnagyobb elterjedtségét az 1880–1930 közötti időben érte el. Geográfiai szempontból az Alföld, a Tiszántúl középső harmadának jellegzetes építménye. Nem ismeretes a Tisza-Duna között és a Békés megyei szlovákságnál. Elterjedtsége nagyobb volt, mint az ún. boglya formájú gabonásé.

Hagyományos formának tekinthető a sövényből, pacsitból font kerekól az Alföld északi harmadában, a szomszédos Partiumban és az Erdélyi-medencében. A Felső-Tisza vidékén cölöpökön, ágasokon álló, tapasztott sövényfalas, „pacsitos” tyúkólakat használtak. Ismert forma volt a Szilágyságban, a Mezőségen és a Kis-Küküllő vidékén. Az erdélyi nyelvjárásokban ketrec, katroc, tyúkketrec, Székelyföldön kotyec a sövényfalas baromfiól neve (Murádin L. 1975: 140; MNyRK 223; MNA II. 129. térkép). A Kis-Küküllő mentén a tyúkketrec önálló „kertelt” építmény volt: „80–100 cm átmérőjű kör alapon egymástól arasznyi távolságra karókat szúrtak a földbe, majd ezeket körbefonták, s kívül szépen letapasztották, majd a tetején átvetett néhány karóra gazt, szalmát dobtak. A »móddal« készült ketrecek emeletesek voltak – alul a kiscsirkék vagy a rucák, fent pedig a tyúkok ültek be...” (Kós K.–Szentimrei J.–Nagy J. 1978: 64). Az építmény széles elterjedtségét mutatja, hogy leírták a galíciai huculoktól, akik Utoropy vidékén kerek, vesszőből font tyúkólat használnak, melyet agyaggal tapasztanak be és néha bemeszelnek (Falkowski J. 1938: 55).

Azonban a sövényfalú baromfiólak régebben sem csupán kerek alaprajzzal készültek. Siménfalván 1636-ban említenek a majorsági épületek között „sövénnyel font tyúkól”-at, mely „hoszan, két szakaszban, szalmával fedett, két ajtócska rajtok, vasreteszesek” (B. Nagy M. 1973: 74).

A majorsági gazdálkodásban, s a parasztság hegyvidéki csoportjainál korán megjelentek a tartósabb, stabilabb építmények. Meggykeréken (Alsó-Fehér m.) 1647-ben fából épült baromfiólat vettek leltárba: „egy tyúknak, lúdnak való szalmás ól, boronából rótt” (B. Nagy M. 1973: 86). Az erdélyi megyékben ól, a Székelyföldön és Moldvában pajta (tyúkpajta, pislenpajta, récepajta) a majorságnak szolgáló ólak neve (Kós K. 1976: 186, és 61–62. kép). Fejlettebb, szilárd falazatú építmény a tyúkház. Ez található a Dunántúl és a Kisalföld széles nyugati sávjában, s szórványosan az Alföldön, sőt Erdélyben is felbukkan (MNA II. 129. térkép; Murádin L. 1975: 140). A nyelvterület túlnyomó részén, különösen pedig középső vidékein az ól (tyúkól, csirkeól) megnevezés használatos. Szilárd falazatú építményeknek is tartozéka az ülőfa.

Gyakori helye volt a tyúkoknak a padlás. Lakóház padlásán éjszakáztak az 1900-as évek elejéig a Dunántúl és a Kisalföld számos falujában, s még gyakoribb helyük volt a disznóól padlása. A fából épült hidasólak legtöbb vidéken tyúkoknak szolgáló padlástérrel készültek. A padlásra létrán, különböző szerkesztésű tyúklétrákon jutott fel a tyúkféle. Kisebb gazdaságokban az istálló egyik sarkában készítettek ülőt a {788.} számukra oly módon, hogy földbe vert ágaskarókra vízszintesen fekvő rudakat erősítettek. Északon és északkeleten (Hont, Barkóság, Bereg, Szatmár, Bihar) ülő, tyúkülő volt a tyúkok éjszakai szállásának neve (Petercsák T. 1976: 232; Paládi-Kovács A. 1999b: 310; MNA II. 129. térkép). A Dunántúl és a Felföld egyes településein az 1900-as évek elejéig a házban, a fűtetlen pitarban töltötte a hideg téli éjszakát a magnak meghagyott néhány baromfi.

A galambokat legtöbb helyen a padlás elrekesztett végében vagy különböző kosarakban, dúcokban tartják. Például a Csallóközben a galambok számára varsa alakú kosarakat függesztettek fel az eresz alá. Szegeden a padlástetőn hagyományosan lecsapható cserény (tégla alakú ketrec vesszőfonadékból), újabban pedig drótsodronyból készült kuppantyú szolgál a galambok befogására. Hosszú cserénymadzag segítségével az udvaron állva is felnyitható vagy lecsapható. Sok vidéken lehet látni oszlopokra, esetenként csak egyetlen oszlopra épített, „emeletes” galambdúcot a tanya vagy a falusi ház udvarán. A galambdúcot a macskától óvni kell. Tüskés kökénygallyakat szoktak az oszlopra kötni vagy bádoggal vonták be egy darabon, hogy a macska fel ne kúszhasson a galambokhoz. Szegeden, Tiszaigaron és az Alföld számos pontján a galambház, galambpallás tágas hely, amit negyedévenként kitakarítanak, meszelnek, homokoznak, s ahol tojó- és keltetőfészeknek szolgáló ládákat, kosarakat függesztenek fel a tetőzetre (Bálint S. 1956: 40–41; Katona I. 1971: 55; Bálint S. 1976: 389). A székelyek néha nagykapuk galambbúgjában tartják a galambot, amit nem annyira hasznáért, mint inkább a ház díszéül tartanak. A galambbúgos nagykapu egész Erdélyben elterjedt az újkor elején. Első említéseit az 1630-as évekből ismerjük. A 18. századi Erdélyben már egészen elterjedt a „lábfán”, oszlopon elhelyezett galambbúg, galambdúc is (Szabó T. A. 1977: 306–328). Galambbúgos szérűskapukat használtak itt-ott a Kisalföldön (például Hölvény, Béla).

BETEGSÉGEK ÉS GYÓGYÍTÁSUK

A baromfi nagyon esendő, hamar megbetegszik és el is hullik. Mégsem szoktak állatorvost hívni, s a férfiak nem avatkoztak bele az aprójószág gyógyításába. Az 1950-es évekig a gazdasszonyok maguk kísérleteztek jószágaik kezelésével, a betegségek megelőzésével. Feltűnően gyakran folyamodtak mágikus eljárásokhoz (Katona I. 1949: 175–177). Voltak azonban racionális gyógymódjaik is.

A tyúkok legnagyobb ellensége a tyúktetű. Régebben úgy védekeztek ellene, hogy a kemencéből, tűzhelyből kikerülő fahamut a ház végében egy rakásra öntözték, s a tyúkok a hamuban fürödhettek. Az 1960–1970-es években hamuba kevert kevés matadort (DDT port) hintettek a tyúkólba, hogy a tyúktetűt, poloskát pusztítsák. Újabban a tyúkólak gyakori meszelésével is védekeztek az élősködő férgek ellen. Főként kiscsirkéket kezeltek disznózsírral, olajjal. Bekenték vele a csibe fejét, illetve a poloskától ellepett testrészt, és a parazita „leszáradt róla” (Katona I. 1948: 135; Petercsák T. 1976: 239). A szúnyogot szalma- vagy dohányfüsttel riasztják el a baromfiak közeléből, a muslicát pedig az apró pelyhes jószágra hintett petróleum szagával.

A himlőről azt tartják, hogy azon minden fiatal állatnak át kell esnie. Felnőtt {789.} szárnyasok himlőjétől nem tartanak, s nem is védekeznek ellene. Nagyon félnek viszont a baromfivésztől, a kolera- és pestisjárványtól. A baromfioltás bevezetése előtt a pestis és az orbánc sokszor megtizedelte a magyar majorságokat. Amikor a tyúk „krákog, rikácsol”, petróleumos tollal kenegetik a torkát. Szokták kékkőporos ronggyal is törölgetni, esetenként apróra tört timsót szórtak a szárnyas torkába, hogy kitüsszentse a betegséggel járó nyálkás váladékot.

Figyelték az aprójószág étvágyát. Étvágytalanságából következtettek az emésztés zavaraira, s egyéb betegségeit is az étvágy csökkenésén vették észre leghamarabb. Általánosan ismert orvosság erre az erős bors vagy paprika, esetleg paprikás-sós szalonnából vágott darabka, amit lenyeletnek vele. Kénytelen inni rá, s megindul a baromfi emésztése. Gyakorta próbálkoztak több szerrel is egymás után, hogy a jószág emésztőszerveit kitisztítsák. Szoktak kékgálicporból, sósavból vagy hipermangánból, kreolinból tenni egy csipetnyit az ivóvizükbe. Havas télen időnként homokot, apró zúzalékot szórnak a baromfiólba, hogy azt is szedegessék, s tisztuljanak az emésztőszervek. A tojáshozam téli növelése végett gyakran kaparnak meszet a falról és azt szórják a tyúkok eleségére. Időnként tojáshéjat vagy faszenet törnek apróra, s azt keverik a tyúkok táplálékához.

Baromfiak törött lábát ritkán kezelik. Előfordul, hogy két pálca közé teszik, majd egy vászon- vagy rongydarabbal körültekerik és lekötik. Kiscsibék szétcsúszó, gyenge lábait vékony zsineggel vagy cérnával kellő távolságot hagyva egymáshoz kötik. Az ügyetlenül mellesztett libák szárnyait szintén össze szokták kötni a hát fölött, hogy ne kelljen azokat a földön húzniuk (Katona I. 1948).

Műtéti beavatkozás egyedül a kakasherélés vagy kappanolás. Általában 3–4 hónapos kakasokon végzik. Éles késsel, bicskával nyitják fel a hasfalat, s körömmel csípik ki a heréket. A felnyitott hasfalat erős, fehér cérnával összevarrják, majd a vérző sebre friss fahamut nyomnak. Aztán a taréj elejét, hátulját is levágják. Régebben sok gazdasszony értett hozzá. A 20. században már többnyire specialisták, idősebb asszonyok végezték ezt a beavatkozást egy-két pár csirke fizetségért.

BAROMFIHÚS, BAROMFIKERESKEDELEM

A háziszárnyasok jelentősége népünk táplálkozásában a 19–20. században folyamatosan növekedett. Ez a folyamat a Dél-Alföldön előbb kezdődött, mint az északi népterületen vagy Erdélyben. Például Filkeházán (Abaúj m.) csak az 1950-es években vált normává, hogy nyári vasárnapokon minden háznál csirkét vágtak ebédre. Csirkét vágtak olyankor is, ha vendég érkezett vagy hosszabb útra indult valamelyik családtag. A csirke- és tyúkhúsleves hagyományos betegkoszt, a gyermekágyas asszonynak is tyúkhúslevest és főtt húst szoktak vinni. A kakast cséplés vagy nagyobb ünnep alkalmával vágták le. Nehéz nyári munkák idején az 1950-es évektől fogva már hétköznap is rendszeressé vált a csirkehús (Petercsák T. 1976: 239). A levágott, kivéreztetett tyúkot, s egyéb aprólékot forró vízbe mártogatva leforrázzák előbb, hogy tollazata könnyen lejöjjön. Szalmaláng fölött lóbálva apró pelyheit is lepörkölik, mielőtt felbontanák.

A csirke 3–4 hónapos koráig rántani való, 4 hónapos kora után paprikásnak való. {790.} A felnőtt tyúk, kakas levesnek, pörköltnek alkalmas. Ludaknál, rucáknál a nyári vágású, egy-két hétig hizlalt példányok neve pecsenyeliba, pecsenyekacsa. A 20. században a kacsa terjedését főként a pecsenyehús iránti igény serkentette. A kacsának elsősorban a húsa értékes. Tiszaigari felfogás szerint „jobb a húsa, mint a libának. A liba vadasabb, mindig keményebb a húsa, mint a kacsának.” Ott a kacsát hizlalás nélkül, soványan vágják le és megsütve fogyasztják (Katona I. 1971: 53). Tanulságos, hogy sok vidéken a tenyésztők nem bajlódnak a liba hizlalásával, mert a sovány, magló libát is jó áron tudták eladni (például a Börzsöny vidékén, vö. Kocsis Gy.– {791.} Nagy Varga V. 1977: 122). Az ízlés és a piaci kereslet változása szorította vissza a kappantartást is. Galgamácsán (Pest m.) az 1950-es években már kevesen tartottak kappant, mert inkább eladták a kakast „rántani való korában” (Kerecsényi E. 1959: 209). Sokan pénzeltek, különösen a folyó menti településeken, kislibák neveléséből és eladásából is. Különösen a sarjúlibát (második költés) adták el soványan, egyetlen mellesztés (tolltépés) után.

Régebben a csirkét párjával árulták. A szegényebb csirketartók lábuknál kötötték össze a csirkéket és karjukra akasztva vitték a közeli piacra (Katona I. 1971: 45). Nagyobb gazdaságok szekéren szállították az eladó baromfit, amit speciális kasokba, ládákba zsúfoltak. Orosháza környékén garabóba (kosárféle) tették a csirkét, ha keveset vittek a piacra. Nagyobb tételt szalmával kibélelt kocsiderékba rakodtak (Nagy Gy. 1968: 113). A nagyobb dél-alföldi városok baromfipiacain a nagykereskedők a 20. század első felében vagonszámra vásároltak, s egy-egy piaci napon 5–6 vagon aprójószágot indítottak útnak a fővárosba vagy külföldre (Kiss L. 1958: 70). A baromfiszállításhoz szükséges kasokat, „pakkoló kosarakat” főként a Tisza és a Körös menti füzeseket hasznosító kosárfonók, kaskötők készítették. Orosházán a lőcsös kocsikon használatos csirkeszállító kasok fedelesek és kör alakúak voltak. Átmérőjük alul körülbelül 150 cm volt. Egy-egy kasban 60–70 csirkét tudtak szállítani (Gulyás M. 1983: 179).

Nyugat-Dunántúl 18. századi baromfikereskedelméről Bél Mátyás írja: „Első ízben történik a mostani időben, hogy már maguk a magyarok is megtanulnak kereskedni annak révén, hogy kezd az értékesítésben kapcsolat kialakulni parasztok és tyúkászok között. Baromfiszállító szekereket csinálnak, s azzal kereskedés kedvéért Bécsbe s máshova folyamatosan ide s tova járnak” (Bél M. 1984a: 191). A 19. század második felében a tyúkászat virágkorát élte, s már Veszprém, Zala, Somogy megyére is kiterjedt a felvásárlás. Elöl és hátul leeresztett saroglyákkal, hosszúszekerekkel jártak a nyugat-magyarországi tyúkászok, s nagy ládákban, négy-öt rekeszes ketrecekben szállították a baromfit, akár 400–500 csirkét, tyúkot egyszerre. Hosszú útjaikon elmaradhatatlan kellék volt a gyékényponyva, különösen esős, hideg időben. A Sopron és Moson megye nyugati szélein élő tikászok főként élőbaromfit szállítottak, a Vas megyeiek viszont jobbadán tojásgyűjtéssel foglalkoztak (Domonkos O. 1967: 259–260). E munkamegosztás oka lakóhelyük és felvásárló körzetük Bécstől, Soprontól való távolságában keresendő. Egy-egy hosszabb gyűjtőút 5–6 napig tartott. Hét végén indultak otthonról, hogy a következő hét péntekjén, szombatján elérjenek a soproni, bécsi hetivásárra. Ennek a tevékenységnek és életmódnak a monarchia felbomlása vetett véget, de a tikászok emléke a Nyugat-Dunántúl és a Kisalföld falvaiban még ma is él.

Egyes városokban a hízott libát s a libamájat készre sütve árusították, s házakhoz is kiszállították. „Híresek voltak a komáromi lúdölő asszonyok is, akik nagy májra tömték vagy hizlalták a ludakat, aztán kis teknőben hozták a májat házhoz; egy ilyen lúdmáj megsütve, ropogós hájjal egész tállal volt, és pecsenye gyanánt szolgált...” (Szinnyei József naplója 1835–1848. Kny. Komáromi Lapokból).

TOJÁSHASZON, TOJÁSKERESKEDELEM

A tojás régtől nélkülözhetetlen kelléke a magyar konyhának, különösen azóta, amióta oly sok gyúrt tésztával él. Háziszárnyasaink közül a tyúk tojik legtöbbet, tojására szinte egész éven át lehet számítani. A tyúktartás fő haszna a tojás, más oldalról pedig a tojásgazdálkodás és tojáskereskedés főként tyúktojással folyt, ugyanis a többi baromfi viszonylag keveset tojik, s annak zömét felhasználják a keltetéshez. Érthető, ha a legtöbb praktikus és mágikus eljárás a tyúk tojáshozamának növelését célozta. Orosházán a téli tojáshozam érdekében már az 1890-es években propagálták a gondos – zöld sóskát is beiktató – takarmányozást és a meleg tyúkólak kialakítását. Az Orosházi Újság szerint „Bácskában az a szokás, hogy meghordják a tyúkól alját vastagon erjedő trágyával, hogy az melegítsen” (Gulyás M. 1983: 170).

A magyar parlagi tyúk a 20. század elején élelmes, a betegségnek ellenálló, de kis testű, s nem a legjobb tojáshozamú fajta volt. Azonban a kora Árpád-kori elődeihez {795.} képest ez a fajta is nagyot fejlődött. Ugyanis a 9–10. századi tyúkok évi tojáshozama 20–25 lehetett, a tojás súlya pedig 38–40 gramm, a mainak 30–40%-a (Matolcsi J. 1982: 277). Régi gazdasszonyaink a tojóhely megválasztását kevésbé tudták befolyásolni. Szabad tartásmód esetén a tyúkok szalmakazalban, színekben, padlásokon csináltak maguknak fészket, s a háziak nem mindig találták meg a tojóhelyet, ezért sok vidéken használtak vesszőből fonott tojató, tiktojó, burkus, bucsér s más néven ismert, fedeles kosárfélét, amibe szalmát téve tojófészket alakítottak ki (Vajkai A. 1959a: 82).

Filkeházán (Abaúj m.), a Barkóságban, s a nyelvterület sok más pontján szokás volt, hogy az aprólék reggeli kieresztésekor a gazdasszony egyenként megvizsgálta, hány tyúkja tojós. E művelet neve: tojózás, Somogyban monyászás (Petercsák T. 1976: 240; Balogh L.–Király L. 1976: 83). A tojásokat naponta összeszedte a család. Igen régi eljárás, hogy a tyúk fészkében otthagynak egy tojást, esetleg kifúrt tojáshéjat vagy megjelölt romlott tojást. Ezt a csalitojást a népnyelv polos, palozsna, palostojás néven ismeri. Arra szolgál, hogy a tyúk visszatérjen tojni az ismert helyre, s ne valami új helyen keressen magának fészket (Moór E. 1968: 216–217).

A tojást rendesen szalmából font fedeles edényekben tárolták. Ezek formavilága változatos, terminológiája igen gazdag. A kamra tojástartó edényeiben elkülönítették a piacra szánt tojást a házi használatra vagy keltetésre gyűjtött tojástól, megkülönböztetve a „kakasost”, a régebbi és újabb tojásállományt. Orosházán gyékényből font tojásosputtonba vagy kobaknak nevezett tökedénybe gyűjtötték. Sok háznál kosárban, garabolyban, kasban tárolták. Nyáron a kamrában, hideg télben fűtött helyen, szobában volt a helye (Nagy Gy. 1968: 111). Kocson (Komárom m.) az 1930-as években „A tojást eladja, aki csak teheti ... tojáson cserélnek a boltokban dohányt, olajat, fűszert, sokan még újságot is. Nagyobb házaknál a tojásból rendszeresen pénzelnek. A tojást a helybeli tojásoskofák szedik össze; jár ugyan ki Tatáról is tojásszedő. Van, aki maga viszi be a tatai piacra eladni” (Fél E. 1941: 64).

A 19–20. század fordulóján az Alföld nagy baromfitenyésztő körzeteiben a tojás túlnyomó része a „szedők”-nek, illetve a piacok tojáskofáinak közvetítésével került forgalomba. Sok ügyes, szegény sorsú asszony specializálódott az aprójószág és a tojás felvásárlására Békés, Csongrád, Csanád, Bács-Bodrog térségében. Alföldi, felföldi városok piacain a tojásárus asszonyoknak állandó helyük volt (Kiss L. 1943a: 333; Mártha Zs. 1970: 289). Gömör, Borsod, Nógrád falvaiból az utóbbi száz-százhúsz évben maguk a gazdasszonyok hordták a tojást, tejfölt, túrót piacra, városok és bányatelepek házaihoz.

Szerény mértékben ugyan, de a tyúktojás már a 17. század elején is piaci áru volt. Dunántúli nagyasszonyok a főúri majorságból küldözték a bécsi piacra. Egyikük – Zrínyi Ilona nevelőanyja – 1620-ban 3900 tojást küldött a császárvárosba, ahol fél krajcárért adták el darabját. A 18–19. században a Nyugat-Magyarországról Ausztriába irányuló baromfi- és tojáskivitelt egy erre az üzletágra szakosodott kereskedőréteg bonyolította le, az ún. tyúkászok. Ezek nagy lovaskocsikkal járták a Kisalföld, a Nyugat-Dunántúl falvait, és a beszerző körúton összegyűjtött tojást kocsiládákba, hordókba rakták. Egy kocsirakomány – a tárolás eszközeitől függően – 18–25 ezer tojás lehetett (Mártha Zs. 1970: 288). Bél Mátyás Notitiája Vas megyéről megjegyzi, hogy lakosainak legtöbb gondja a háziszárnyasokra van. „Ezeket nemcsak keltetésre, {796.} hanem főleg a tojáshozam miatt tenyésztik. Tojáshozamból itt szinte alig hihetően nagy a jövedelem: Bécsbe [a tojást és a baromfit] egy fajta szekéren szállítják” (Bél M. 1976: 119).

A Békés megyei Gazdasági Egylet 1876. évi közgyűlésén megállapították, hogy „A csabai piaczokon nagyban űzetik a tyúktojás-kivitel Pest felé” (Gulyás M. 1983: 167). A 19–20. század fordulóján tojásértékesítő szövetkezetek alakultak Tolna, Baranya, a Bánság és Nyugat-Magyarország egyes falvaiban, körzeteiben. A Temesváron 1900-ban szerveződő tojásértékesítő szövetkezeti mozgalomhoz főként a német gazdák csatlakoztak (Mártha Zs. 1970: 291). Megnőtt a tojás piaci forgalma, s a belső fogyasztás mellett a kivitel is egyre emelkedett. 1910-ben az összes magyar kivitelben, az exportcikkek érték szerinti rangsorában 10. helyen állt a tojás, pedig a nyugati határszél kocsizó, batyuzó tojáskivitelét a statisztika nem is vette tekintetbe (Mártha Zs. 1970: 288).

TOLLHASZON

Ágytollnak csak a víziszárnyasok tollát gyűjtik rendszeresen. A toll ágyneműben való használata ősi kelta-germán szokás, tőlük vették át a rómaiak. Plinius „Historia naturalis”-ában az elpuhultság jellemzésére említi, hogy vannak, akik tollal töltött párnákon alusszák ki napi fáradalmaikat. Hazánkban a középkorban még ritka lehetett a „tollas ágy”, az ágynemű inkább állatbőrökből, nemezből, csergéből állt. Hozzánk minden bizonnyal Németországból került át ez a kényelmi kellék. (A 16–17. századi úriszéki perek nem szólnak róla.) Mindenesetre a 18. századi források (hagyatéki leltárak, becsük, árverési jegyzékek) már gyakran emlegetik a paraszti háztartások tollal töltött vánkosait, dunnáit is. Ugyanakkor a tollal, pehellyel tömött párnákból, dunnákból rakott magas ágy a tiszta szobában a vagyonosság egyik jelzőjévé vált.

A magyar tollkivitel a 18. század végén már jelentős volt, értéke a 19. század folyamán többszörösére nőtt. Schwartner statisztikája szerint 1802-ben közel 1800 bécsi mázsa ágytollat vittek ki az országból. A tollnak mintegy 90%-át az Alföldön gyűjtötték. Minőségében ott is adódtak táji különbségek. Legfinomabb, első osztályú minőséget csak a magyar parlagi ludak adtak. Szeged, Kistelek, Majsa környékén termett a legjobb minőségű toll (Schwartner M. 1809: 231; Mártha Zs. 1968: 252; 1975: 254). A tollkivitelt cseh- és morvaországi, főként prágai zsidó kereskedők szervezték meg, s tartották sokáig a kezükben. A 18. század végén rendszeresen átjártak Magyarországra és az itt egyre nagyobb tételben felvásárolt ágytollat Zürich, Basel, Amszterdam és sok német nagyváros piacaira szállították. Ezen kereskedők egy része a 19. század első felében áttelepült Magyarországra, s megalapította az első jelentős tollkereskedő céget. A toll és pehely felvásárlását szegény házalókkal végeztették. Faluhelyen, mint Tápén is, az eladásra szánt tollat párnahuzatban kiakasztották az eresz alá. Amikor a „tollas zsidó” arra járt, meglátta és betért a házba alkudni. A baromfitartás termékei közül a toll volt a legrégibb kiviteli cikkünk, s a 19. század derekán országosan ebből származott a baromfitartás legtöbb pénzbevétele is (vö. Mártha Zs. 1968: 252).

{797.} Ágytollként a fehéret kedvelte a vásárló és a polgárosodó parasztság is, s ez az igény visszahatott a lúdtenyésztésre, az állomány szelekciójára. A 20. század elején a nyelvterület túlnyomó részén már fehér tollazatú libákat, kacsákat tartottak. Szür-késtarka ludak főként egy keskeny északi sávban és Erdély egyes részein éltek, fehérrel vegyesen pedig Dél-Dunántúl egyes pontjain is előfordultak (MNA II. 131. térkép). A háztartások tolligényét jelzi, hogy egy-egy dunnába 7–8 kg pehelytollat, egy-egy párnába pedig 2–2,5 kg fosztalékot tesznek. Tiszaigaron a leánynak átlagosan 6 párnát és két dunnát adtak, s a legény is kapott nősüléskor 1–2 párnát, meg egy dunnát (Katona I. 1971: 51). Ez olyan norma volt, amit a szegényebb családok is igyekeztek megtartani. Módos helyen azonban több ágyneműt, párnát, dunyhát vittek lakodalom előtt az ágyvivők. (Az ágyvitel szokása az ágynemű megmutatását is célozta.)

Legtöbb vidéken a libatollat, pelyhet akkor kezdték el gyűjteni az anyák, amikor a leányuk megszületett. Békésen a menyasszonyok hozományához 8 párna, 2 dunna, 2 paplan, 2 derékalj tartozott az 1900–1950 közötti időkben. A Bódva-völgy falvaiban 14 párnát, 4 dunnát kaptak a gazdálkodók lányai, s az iparosok is adtak 8 tollpárnát és 2 nagy pehelydunnát leányaik hozományába (Paládi-Kovács A. 1999b: 311).

Lúdtenyésztésre kevésbé alkalmas tájakon (például Kalotaszeg) az ágytoll beszerzése különösen nagy anyagi erőfeszítést követelt. Például Kalotaszentkirályról Biharba, az Érmellékre jártak ágytollat venni. Ahhoz, hogy a derékaljhoz és a párnákhoz megvehessék a tollat, el kellett adniuk egy tinót, vagy egy legalább 200 kilós hízott sertést (Fél E.–Hofer T. 1969: 20).

A tépési, mellesztési szokások tájanként kevés eltérést mutattak. Orosháza környékén Péter-Pál körül tépték meg először az április elején kikelt libák tollazatát, s aztán hathetenként ütemezve még két-három alkalommal. Az első tépésnél a lúd kevesebb, később több tollat adott. A második-harmadik kopasztáskor 20–25 deka toll jött le egy-egy libáról (Nagy Gy. 1968: 123). Tápén az apró, fehér lúdfajta igen hamar tollasodik. A növendék libát évente kétszer, az öregebb ludat háromszor szokták tépni. Az Alsó-Ipoly mentén a fiatal libát és az 1 évesnél idősebb ludat is kétszer koppasztották meg évente. A második tépés csak akkor maradt el, ha hízóba fogták őket (Andrásfalvy B. 1971: 352; Kocsis Gy.–Nagy Varga V. 1977: 122).

A liba és a kacsa tollazatát természetesen az állatok levágása esetén is kitépik. Még a szárnyakat sem dobják el, mert meghagyják tollseprőnek (taluseprő), amivel kenyérsütéskor a hamut, faszenet seprik le a kenyérről. Fosztáskor a lúdtollakból 10–15 hosszabb tollat kiválasztanak, ezekről csak félig szedik le a pelyheket és zsineggel összekötve kenőtalut készítenek belőlük. Ezzel kenték fel a zsírt, vajat a lángos és a különböző sült tészták, kalácsok tetejére, illetve a tepsi aljára. Filkeházán (Abaúj m.) a libát és a kacsát is évente háromszor szokták megtépni (Petercsák T. 1976: 241).

Tiszaigaron a libát háromszor, a kacsát inkább csak kétszer tépik évente. A kacsa tollát nem kedvelik úgy, mint a libáét, s nem is ad annyi hasznot, mint a libatoll. A libát 3–4 hónapos korában tépik először, majd 6 hét után másodszor. Újabb 6 hét elteltével ismét megtépik, ha az időjárás megengedi. Legjobbnak a harmadik tépésű tollat tartják, mert sok benne a pehely. Hasonló gyakorlat volt a szegedi külvárosokban is (Katona I. 1971: 51; Bálint S. 1976: 510).

{798.} A ludak, kacsák tépése mindenütt női munka, amit többnyire zárt helyen, istállóban, színben végeznek. Hívnak hozzá segítséget, rokont vagy szomszédasszonyt, akinek a munkáját viszonozzák. Kis székre ülve a libát térdük közé szorítják hasával felfelé, mert ott kezdik a tolltépést. A szárnya alatt óvatosan kell tépdesni, hogy a szárnyat tartó tollazat megmaradjon, ne lógjon majd a szárnya a földig. Külön edénybe gyűjtik a finom pelyhet és külön a mell és szárny alatti tollakat. Ismét másik edénybe rakják a szálas, illetőleg a szárnytollakat. Legértékesebb a pehely, olcsóbb a tépett toll, ismét más minőség a fosztott toll, a fosztalék. Utóbbit a szárnytollakról szedegetik le hosszú téli estéken. A tollfosztó, talufosztó hagyományos közösségi alkalom, amire a háziasszony ismerős asszonyokat hív össze.

Nagybirtokon, nagygazdák tanyáin a tolltépés és a tollfosztás bérmunkában történt. Dél-alföldi nagygazdák, akik 500–600 ludat neveltek évente, a tépést napszámosokkal, tépőasszonyokkal végeztették. Az ügyes asszony egy nap alatt 40–50 libát is megtépett. Bérük, mint jellegzetes idénybér, valamivel több volt a korabeli női napszámbéreknél. Előfordult, hogy a kereskedő a ludakon lévő tollat vette meg, s maga szervezte a tolltépést. Ilyen esetben a kereskedő fogadott fel és szállított a tanyára, uradalmi majorba kellő számú tépőasszonyt. Helyenként az évesnél idősebb öreg ludakat évente 4–5 alkalommal is megtépték. Októbertől májusig azonban ezek tépése is szünetelt (Mártha Zs. 1968: 249).

A tyúkfélék tolla nem érték, legtöbben elégetik. Ágyneműbe tyúktollat csak a legszegényebbek használtak. Nem alkalmas rá, mert hamar megcsomósodik.

HIEDELMEK ÉS MÁGIKUS CSELEKMÉNYEK

Zömmel a szaporodást, a tojáshozam növelését és a baromfi egészségének megóvását, gyógyítását célozzák. Részben az egész közösség által ismert, jeles napokkal, ünnepekkel is összefonódott szokások, részben csak a gazdasszony előtt ismert eljárások, ráolvasások formájában éltek. Tanulságos, hogy a hiedelmek főként a tyúk- és a lúdtartáshoz kapcsolódtak, míg a kacsa, a pulyka és a gyöngytyúk keltetéséhez, egészségvédelméhez tartozó hiedelmeket nem ismerünk. A baromfivarázslás hiedelmei, eljárásai erősebben és tovább éltek katolikus, mint protestáns közösségekben.

A hiedelmek, eljárások egyik része a naptárhoz kapcsolódott. Kiemelkedő jelentősége van a baromfitartásban Luca napjának (december 13.), amikor a következő szöveggel piszkálták meg napkelte előtt a tyúkokat egy kormos piszkafával:

„Az én tyúkom tojjon, a másé kotoljon”.

Ezen a napon abroncsba szórták a tyúkok elé az eleséget, hogy onnan szedegetve egész évben együtt maradjanak, ne széledjenek szét. A néphit szerint nem tojnának a tyúkok, ha „bevarrnák”, „befonnák” őket, s „gonoszjáró napon” a kölcsönzés is a tojáshasznot veszélyeztetné. Luca napján tehát nem szabad varrni, fonni és a házból bármit kiadni. A következő fontos állomás karácsony. A karácsonyi asztal ételmaradékát zömmel a baromfiak elé szórták, s az ünnepen az asszonyok sokáig üldögéltek az asztalnál, hogy majd a kotlósaik is nyugodtan üljenek a tojásokon. A harmadik csomópont György napja (április 24.) és a megelőző napok.

{799.} A baromfitartás hiedelmeinek másik része az ültetéshez, keltetéshez, gyógyításhoz kapcsolódik. Galambok megszoktatása végett Csongrádon koldusbotot loptak és tettek ülőnek a galambpadlásra. Ivóvizet pedig a földből kikerült emberkoponyába adtak a galamboknak, hogy együtt maradjanak (Katona I. 1949: 175). A lúdültetés szigorú parancsa volt, hogy amíg a lúd ül, virágot nem szabad a házba bevinni. Bódva-völgyi hiedelem szerint Luca napján nem szabad fonni, mert a kislibák csőre elgörbül, hamvazó szerdán pedig azért tiltják a fonást, mert a kisliba lábát éri baj. A tyúkültetéshez párját ritkítóan gazdag szokásanyag kapcsolódik. Gyakran visszaszámlálással egyenként rakták alá a tojást, máskor sapkából, hogy sok kakas legyen, másutt egyszerre borították a fészekbe egy sapkából, hogy a csirkék is egyszerre keljenek ki. Ráolvasókat tyúkültetéskor még reformátusok is mondtak, például az Ung vidékén ezt: Ülj tormával, kőccs hangyával. Azaz a tyúk úgy üljön, mint a torma a földben, a csirke pedig olyan fürge és élelmes legyen, mint a hangya (Magyari M. 1985b). A hiedelmek, mágikus cselekmények a baromfitartás sokszázados múltját, a népéletbe történt mély beágyazódását igazolják (vö. MNL I. 228; MN VII. 673).