{705.} JUHTARTÁS

JUHFAJTÁK

A rackajuh (magyar racka, hortobágyi racka) kevert gyapjas, hosszúfarkú (24 csigolya) parlagi juh. Mind a kosoknak, mind a nőstényeknek a dugóhúzószerűen csavarodott szarva (pörge szarv) a homlokcsontból V alakban felfelé nő ki. Tincses szerkezetű (hossza 25–30 cm), fekete vagy fehér bundája durvább felszőrökből és finom pehelyszálakból áll. Tejelésük jelentős, hústermelésük csekély, izomzatuk ösztövér és rágós, növekedésük lassú. Fajtaváltozatai előfordultak hazánk szomszédságában is, például Szlovákiában, Romániában és Ukrajnában (Mezőgazd. Lex. 2. kiad. II). A racka szó nyelvünkben meglehetősen későn, csak a 18. század végén jelent meg. Úgy tűnik, hogy a régi fajtának csak a merinó birkák érkezése után adtak nevet. (A szót a nyelvtudomány magyar fejleménynek tartja – TESz) A régi állattenyésztési szakirodalom megkülönböztetett magyar-moldvai rackát és oláh rackát is (Kozák L. 1921). Délkelet-Európa másik nagy jelentőségű fajtája, a cigája juh is délről, a törökökkel érkezett hazánkba. A Kárpátok vidékének juhtenyésztését a 18. század elejéig-közepéig a racka és a cigája határozta meg.

A magyar juhtenyésztést – saját belső fejlődése mellett – a honfoglalástól különböző etnikai hatások is érték. A szókincs tanúsága szerint elsősorban két meghatározó réteg figyelhető meg. Egy korábbi szláv és egy viszonylag későbbi román. Ez utóbbi többségét azonban a szomszédos szláv népek közvetítésével vettük át. Az alábbi felsorolásban az évszám a szó első előfordulását jelzi az ismert és feldolgozott nyelvemlékeinkben.

Szláv eredetűek a következő szavaink: a bárány (1194) talán a szlovákból; a jerke ’fiatal nőstény juh’ (1590) a szlovákból vagy ukránból; a bacsa, bacso ’számadó juhász’ (1522) szlovák; a gomolya (1577) szlovák vagy délszláv; a birka ’juh, rövidgyapjas juh’ (1461) cseh eredetű.

A magyar juhtenyésztés szókincsének román eredetű eleme a cigája (1795) ’sely-mes, rövid szőrű juhfajta’ szavunk, amely főként a keleti nyelvjárásokban ismert, és hasonlóképpen, mint a szlovákok is, a románból vettük át. A románból származik a berbécs ’kos’ (1423), amelyet közszóként elsősorban Erdélyben ismernek. A román eredetűek közül a bács ’számadó’ (1462) valószínűleg a trák-illírből származó vándorműszó (1801), eredeti jelentése: ’sajtkészítő juhász’. A bálmos ’tejes kukoricaétel’ (1695) ugyancsak a vlach fejősjuhászat szókincséből származik, de lehet oszmán-török eredetű is. Az orda ’friss savó főzésekor kiváló édes túró’ (1548) az ősbalkáni, trák-illírből származtatható román szó érkezhetett szlovák közvetítéssel is. Ugyanez mondható el a brinza ’túró, sajt’ (1546), a zsendice ’juhsavó felforralásából készült étel’ szavainkról is. A román eredetű juhtenyésztési szakszavainknak jelentősebb {707.} része a tejfeldolgozás fogalmai körébe tartozik. Ugyanez figyelhető meg a Kárpátok vidékének szláv népeinél is.

A magyar juhtenyésztés hatalmas szókincsének nagyobbik része azonban belső fejlődéssel, már ebben a hazában alakult ki. A három nagy történeti-etnikai hatás, a bolgár-török, szláv és a román jövevényszavak alig több mint húsz szakszava azonban igen jelentős hatásra utal. Érdemes e szempontból is áttanulmányozni Herman Ottó pásztorszótárának (1914) megfelelő fejezetét.

A magyar juhtenyésztés történetére a magyar írásbeliség kezdetétől vannak adatok (Rodiczky J. 1892; Éber E. 1961; Gaál L. 1966; Paládi-Kovács A. 1993b). Már a 11. századtól kiadott, első királyi oklevelek is említik juhok és juhászok adományozását, illetve báránytized biztosítását. De említenek juhaklot (ovile), takarmányozást és gyapjút a csuhák készítéséhez.

A 14. századtól jelentős hatás éri a Kárpátok hegykoszorúján élő népek juhtenyésztését. Valahol a Balkán-félszigeten keletkezett egy transzhumáló (néhol nomadizáló) állattenyésztéssel foglalkozó pásztornép, a vlachok. Juhtenyésztés mellett foglalkoztak még fuvarozással, és híresek voltak az antik hagyományokban gyökerező tejtermékeik és szőtteseik is. Az Északi-Kárpátok vidékén a 14. században tűntek fel. Hatásuk hamar megfigyelhető az itt élő népek, a szlovákok, lengyelek, ruszinok, morvák és magyarok juhtartásában, elsősorban a havasi és a transzhumáló pásztorkodásban, valamint a juhtej feldolgozásában. A 13–16. század között Erdélytől Galíciáig és Morvaországig ún. vlachjogú juhtartó falvak jöttek létre. Ezek népeit nem terhelték a jobbágyok királyi és földesúri szolgáltatásai, kedvezőbben adóztak és saját kenézeik irányítása mellett élhettek. A vlach juhászok között a táj minden népe – románok, ukránok, lengyelek, szlovákok, magyarok stb. – megtalálható (Ila B. 1957; Kniezsa I. 1934; Dobrowolski K. 1961; Macůrek J. 1969).

Az Angliában kezdődő ipari forradalom következtében, a 18. század közepén terelődött a figyelem az ún. finom gyapjúra. Ez a merinó birka tenyésztésének nagyméretű fellendülését eredményezte. Az eredetileg Spanyolországból származó fajta kivitelét királyi rendelettel tiltották. Jobbára a 18. század folyamán királyi ajándékként vagy engedéllyel mégis kijutott a német tartományokba és fejedelemségekbe, majd – Mária-Terézia uralkodása alatt, az 1770–1780-as években – Ausztriába és a Monarchia más részeibe, így Magyarországra is. Elsőként kosokat importáltak és velük keresztezték a helyi állományt, majd többszörös visszakeresztezéssel Európában számos tájfajtát (negretti, rambouillet, cotswold, elektoral stb.) tenyésztettek ki. Magyarországon döntően a fésűs merinót honosították meg (Schandl J. 1947). Paládi-Kovács Attila (1993b) szerint a német parlagi juh már a középkor végétől megjelenik hazánkban. Velük német, cseh és morva pásztorok is érkeztek magukkal hozva speciális kultúrájukat.

A 18–19. században, a merinó birkák behozatalával ismét érkeztek külföldi, többnyire német, cseh és morva származású birkások. Elsősorban a dunántúli uradalmakban alkalmazták őket. A nyugatról érkezett pásztorok eszközöket, eljárásokat és szokásokat honosítottak meg. Behozták és elterjesztették az új terelőeszközt, a juhászkampót, valószínűleg az újabb díszítőmódot, a spanyolozást, a jellegzetes viseletdarabot, a rajthúzlit, és helyenként, nyugati mintára juhászcéhbe tömörültek. Tálasi István (1936b) a juhászcéhek megjelenését is hozzájuk kapcsolja, elterjedésüket a {708.} Dunántúl nagy részére, a Kiskunságra és Gömör megyére is kiterjesztette (vö. még Riedl A. 1962).

A juhászcéhek elterjedését hazánkban legutóbb Paládi-Kovács Attila (1993b: 307–310) foglalta össze. A pásztorok céhei a nyugati megyékben a 18. században erősödtek meg. A Moson megyei juhászok 21 pontot tartalmazó céhlevelét I. Lipót 1701-ben adta ki. „A kormányzat szorgalmazta a pásztorok, kertészek céhalapítását, és ki kívánta terjeszteni ezt a szervezeti rendet a török alól felszabadított területekre is.” A csallóközi juhászcéh 1717-ben kiadott céhszabályzatát Herman Ottó (1909: 246–253) közölte. A céh felállítását azzal indokolták, „hogy a jeles gazdáknak és uraknak állandó és értelmes juhászmesterek lehessen”. A pásztorcéhek ekkor csak Vas, Sopron, Moson és Pozsony megyékben terjedtek el. Céhmestert választottak és volt céhládájuk is. Fejér megyében a német juhászoknak, tehát a birkásoknak volt céhük Székesfehérvár központtal. Kiskunhalasra a 18–19. század fordulóján érkeztek a Fejér megyei Velence vidékéről német birkások, akik ott is folytatták céhes összetartásukat. A halasi római katolikus templomban az 1930-as években is megvolt a juhászok zászlója (Tálasi I. 1936b; Riedl A. 1962). A birkások a 19. században átkerültek a Tiszántúlra és Felső-Magyarországra is, majd fokozatosan beolvadtak.

A magyar nép mindig következetesen megkülönböztette a juhot a birkától. A juhok tartása lényegesen egyszerűbb és természetesebb volt, mint az érzékenyebb birkák tenyésztése. A 19. század első felében fellendült a juh- és birkatenyésztés. A Tudományos Gyűjtemény 1817. évi 3. számában azt írták, hogy „a pusztákat bírók méneseiket, gulyáikat megsemmisíttetik, hogy juhokkal népesítsék be a mezőt”. Az uradalmakban is megduplázták, megháromszorozták az állományt, 1841-ben juhkiállítást, juh- és gyapjúversenyt rendeztek (MG I. 64). A századelő gyapjúkonjunktúrája az 1840-es évekre csökkenést mutatott. A juhállomány összetétele azonban csak lassan alakult át. 1869-ben az összes állománynak 31,5 százaléka volt merinó vagy merinóval keresztezett. Szűk száz évvel később, 1953-ban viszont az 1 500 000 darabból álló országos állománynak már 96 százaléka merinószármazék, racka és cigája pedig csak 2–2 százalék. Az ősi juhfajták közül napjainkban már csak egy-egy fekete és fehér rackanyáj maradt meg a Hortobágyon.

TARTÁSMÓDOK

A magyar juhtenyésztés kutatása a 19. század végén Herman Ottóval indult. Elsősorban a pásztorkodás ősi nyomait, a tájanként jellemző sajátosságokat, illetőleg a rendszertant a külterjesség (szilaj pásztorkodás, extenzív állattenyésztés) és a belterjesség (kezestartás, intenzív állattenyésztés) módozatai és fokozatai között keresték (Herman O. 1914; Ecsedi I. 1914; Madarassy L. 1912; Györffy I. 1941a; vö. még Szabadfalvi J. 1970a). Földes László 1957-ben a Kárpát-medencében folytatott juhtenyésztést – elsősorban az építmények alapján – a következő négy táji és részben történeti csoportra osztotta: 1. Havasi juhászat, 2. Kosarazó juhászat, 3. Alföldi rackatartás, 4. Merinótartás.

A tartásmódoknak az állatállomány tulajdonosai szerinti különbözőségeire 1965-ben, {709.} a keleti palócok juhtenyésztésének kutatása során Paládi-Kovács Attila mutatott rá, megkülönböztetve paraszti, uradalmi és pásztori juhtartást.

1. A paraszti juhtenyésztés esetében a település juhtartó gazdái egy vagy több falusi juhnyájra adják össze az állataikat. Közösen fogadtak juhászt, az irányítást a gazdatársulat választott vezetősége végezte. A falusi gazdák közös juhnyájainak legeltetését a település határában lévő legelőn biztosították tavasztól őszig. Ha a legelő a faluhoz közel volt, megesett, hogy a fejős nyájakat esténként a portára hazahajtották. A fejést reggel, este, valamint a tejfeldolgozást minden család otthon végezte. A juhnyájak a tavaszi kihajtástól az őszi beszorulásig jobbára folyamatosan a legelőn tartózkodtak, s a juhász irányítása alatt rendszerint hagyományos építményekben, szálláson éltek. Ebben az esetben a tejet a szálláson a pásztor dolgozta fel.

A Nagyalföld egyes juhtenyésztő területein, például a Hortobágy környékén, a Kiskunságban és Hódmezővásárhelyen a juhosgazdák – állataik nyári közös legeltetésének bonyolítására a település nagysága szerint – egy vagy több juhtartó gazdaságba tömörültek. A gazdatársak maguk közül tisztikart: listásgazdát, pénztárnokot, jegyzőt, helyadó-gazdát és tizedest (juhtizedes, eljáró) választottak. A gazdatársaság ügyeit a helyadó-gazda házában megrendezett gyűléseken tárgyalták meg. Ezekhez Hajdú-szoboszlón évente három-négy alkalommal bankettszerű vacsora, ún. gazdasági evés kapcsolódott (Ecsedi I. 1931; Földes L. 1962a). Hasonló juhtartó társulások ismeretesek Erdélyben a magyarságnál (K. Kovács L. 1947b; Kós K. 1947b; Földes L. 1961), illetőleg szomszéd népeinknél a Kárpátok területén (Vladutiu J. 1961; Simon-jenkó I. 1961; Kopczynska-Jaworska B. 1961). Amennyiben egy-egy nagycsaládnak (nemzetség) van egy egész nyája (például a Palócföldön), a család egy tagja vagy fogadott juhász gondjaira bízták. A juhászat irányítását azonban a nagycsalád feje látta el.

2. Uradalmi juhászat. Az uradalmak rendszerint kiterjedt legelőkkel és erdőségekkel rendelkeztek, ezeken mindenféle háziállatot, közöttük juhokat is tenyésztettek. Az uradalmakban a juhászatokat legtöbbször önálló üzemi keretek között folytatták. A juhászok, akiket jobbára Demetertől Demeterig (október 26.) fogadták, uradalmi cselédek voltak. A számadó (bacsó), aki csak kellő szakismerettel és vagyonnal rendelkező idősebb juhász lehetett, bojtárjait maga fogadta. Az uradalmi juhászatok voltak a nyugati tájfajták és az újabb tenyésztési eljárások meghonosítói. Az állatokat éjszakára, rendszerint télen-nyáron hodályokban helyezték el.

Az uradalmak területén egy jellegzetes juhtartás is előfordult. Ha felesleges legelőterületük volt, legelőjoggal, tehát legelőterülettel nem rendelkező juhtartó gazdákat fogadtak 2–3 évre részes- vagy felesjuhászoknak. A nyájjal rendelkező juhásznak és családjának lakást és kommenciót, a nyájnak legelőt, téli takarmányt és istállót biztosítottak. Ennek fejében a szerződött idő alatt minden haszon (gyapjú, esetleg tejhaszon is) közös volt, illetőleg a szerződés lejártakor a teljes állatállományt megfelezték (Szabadfalvi J. 1970a).

3. Magatarti juhtenyésztés. A történeti források már a 16. századtól említenek föld nélküli, csupán állattenyésztésből élő jobbágyokat. Borsod megyének körülbelül 1%-a, Hevesnek pedig már 3,2%-a tartozott e csoporthoz (N. Kiss I. 1960: 266, 352). Szabolcs vármegyében ugyancsak nagyon sok juhtartó őrizte saját nyáját (Balogh I. 1959b). Az úgynevezett magatarti juhtartásnak a 20. században is Szabolcs megye volt {711.} az igazi hazája. Ezek a juhászgazdák rendszerint a vállalkozó szellemű, föld nélküli vagy a kevés földű népességből kerültek ki, akik családjukat nem tudták a földből eltartani, s valamiképpen szerettek volna többre jutni. Juhászatból szerzett jövedelmüket rendszerint földvásárlásra fordították és évek múltán sokan felhagytak a juhászattal. Az induláskor szereztek néhány tucat juhot és fogadtak hozzá ismerőseiktől annyit, hogy legalább százat kiadjon. Egy tehetősebb magatarti juhásznak már akár 200–300 saját juha is volt. Mint földdel nem rendelkező parasztgazdáknak legelőjoguk, legelőterületük nem volt, következésképpen falkájukat vagy lopva legeltették, például utak mentén, gyakran vásárra hajtás ürügyén, illetőleg akár 100–200 km távolságra is, a tavaszi kihajtástól állatállományuk számának megfelelő nagyságú legelőt béreltek. A Szabolcs megyei juhosgazdák (magatarti juhászok) a trianoni határok megvonásáig a szélrózsa minden irányába eljártak legelőkre. Nemcsak a szomszédos megyékben béreltek nyári legelőket, olykor Pest, sőt Fejér megyébe is eljutottak. Őszi, téli legelőkre is vándoroltak. Betakarított káposztás és kukoricás földekre még a Sajó völgyébe is elhajtották a nyájaikat.

LEGELŐK ÉS LEGELTETÉS

A juhokat tavasszal, rendszerint Szent György-napkor (április 24.), ritkábban József-napkor, vagy május elsején hajtották ki (kiverés) a határ kijelölt, rendszerint rosszabb, más állatok részére nem vagy nehezen hasznosítható gyeplegelőire, a korábbi századokban, a nyomásos határhasználat esetén az ugarra is. Nagyváthy János 1791-ben (II. 478) legjobb juhlegelőnek a hegyoldalak, illetőleg a puszták apró füvét tartotta. A falvak juhtartó gazdái egy vagy több juhnyájat adtak össze. Ha sok juhot tartottak, akár utcánként vagy falurészenként alakítottak gazdaságot (a nyáj ügyeit intéző bizottságot). Külön nyájakba verték a tavasszal ellett fejőjuhokat (fejőnyáj) és a meddőket. Az előbbi pásztorítása a legelőn sokkal több munkával járt, elsősorban a napi kétszeri, ritkábban háromszori fejés és a tejfeldolgozás miatt. Ha a legelő a faluhoz közel esett, gyakran a kifejt juhtejből, ha a pásztorszálláson dolgozták fel a tejet, a gomolyából a gazdák állataik számának megfelelő arányban részesedtek.

Az együtt pásztorított állatcsoportot a magyar nép nyájnak, falkának, seregnek, csapatnak, turmának hívta a következő területi megoszlás szerint (MNA 166. térkép):

Nyáj: az Alföld északi peremén, a Középhegységben, Felső-Tiszántúlon és a Dunántúl egy részén.

Falka: a Felső-Tiszántúl nagyobbik részén, a Duna–Tisza-köz déli felén, az Alsó-Tisza mentén és a Dunántúl egy részén.

Sereg: Erdély délkeleti felén és a Keleti-Kárpátokon kívül.

Turma: Erdély középső részén.

A csapat, csomó, csokor és fót elnevezés is előfordult néhány helyen.

A 20. században általánosabban a közös nyájak mellé juhászt (nyájjuhász, bács, bacsó, fejősjuhász) fogadtak, előfordult azonban a soros őrzés is, amikor a tulajdonosok sorban egymást váltva őrizték a nyájat; például a Hajdúságban, a szabolcsi {712.} Ibrányban, Biharban és Göcsejben is (Ecsedi I. 1930; Varga Gy. 1960; Takács L. 1964d). Az uradalmak pedig kommenciós juhászokat fogadtak.

Hasonlóképpen, mint más állatfajták esetében, a juhnyájak legfontosabb és hagyományos legelőterületei is a települések melletti ősgyepek. A hegyvidéki és jobbára a dombvidéki juhászok tavasztól az őszi beszorulásig rendszerint itt tartózkodtak, a sík vidéki, még inkább a pusztai legelők azonban a nyár végére általában kiszáradtak. Ezért ez utóbbi területeken kiegészítő legeltetési lehetőségeket is kellett biztosítani. Az alföldi nagy gyeplegelőkön, például a Hortobágyon pontosan ki voltak jelölve az állatcsoportok, így a juhnyájak legelőterületei is. De a határokon belül is a juhász járásokra osztotta be a területet; ezeket sorban legeltették, hogy a megjáratott területen a fű regenerálódni tudjon (Balogh I. 1958; Béres A. 1974; Törő L. 1968).

{714.} Az Alföldön a gyeplegelők kiszáradása miatt a gabonafélék aratását követő tarlószabadulás után a juhnyájakat – ha arra lehetőség volt – tarlólegelőkre hajtották. Itt az elhullott kalászok és magvak, illetőleg a felszabadult és felnövekedett gyomnövények, például a tarlófű nyújtott gazdag legelőt. A tarlólegeltetés jelentősége talán a magatarti juhosgazdáknál volt a legnagyobb. A pusztás területeken, például a Hortobágy peremén nyaraltatók gyakran a hazai vagy akár távoli tarlókra is elhajtottak (Nyárády M. 1959; Varga Gy. 1956; Szabadfalvi J. 1970a). A tarlólegelőket tulajdonosaik szívesen engedték át, mert a juhászok a legeltetés fejében a földet meghálat-ták, megkosarazták, megtrágyázták. A tarlók legeltetése leginkább az Alföld és Dunántúl nagy gabonatermesztő területein volt jelentős, de a hegyes, dombos és erdős területeken is előfordult. Az Északi-középhegységben a tarlókat például jobbára a családok járatták juhaikkal, a magashegyi területeken, a székelyek között az irodalom nem említi.

Ősszel más kultúrnövények betakarított területein is legeltettek juhokat, de megesett – elsősorban a magatarti juhosgazdáknál –, hogy ősz elejére visszatértek az akkorra már megújuló bérelt gyeplegelőikre (Szabadfalvi J. 1970a). A juhok őszi legeltetésében, sőt téli takarmányozásában legnagyobb jelentősége talán a káposztatarlónak és a betakarított és még le nem vágott kukoricaföldeknek volt. Már a 18. század végén Nagyváthy János (1791) is megemlítette, hogy egyes alföldi falvakban a magatarti juhászok saját földjükön azért termesztettek káposztát, hogy juhuknak legyen téli takarmányuk (Varga Gy. 1956). Hajdúhadház és a Rétköz nagy káposztásföldjein a nyírségi juhosgazdák őszöltek, sőt teleltek (Gombás A. 1963; Nyárády M. 1959). A Sajó völgyének nagy káposztatermesztő falvait hasonló okok miatt keresték fel a juhászok (Paládi-Kovács A. 1965). A bihari kertészkedő falvak határában még egy századdal ezelőtt is megtalálhatók voltak a román juhászok is.

{715.} A szénakaszálás befejezése után, a nyár második felétől juhokat legeltethettek a kaszálóréteken is. Ősszel, ha felfagyott a föld, ráhajthatták a juhnyájakat az őszi vetésű gabonaföldekre is.

A juhászok a nyári legelőn szállásokat (állás), esztenákat alakítottak ki. A Hortobágyon és a hajdúsági városok juhászszállásain kunyhó, vasaló, karám, dranka, juhállás és egy-két ágas található. Hajdúszoboszló belső legelőjén már olyan juhászszállások is álltak, ahol két végén is nyitható hodályokban éjjeleztek a birkák (Dám L. 1972–74: 119). A Hortobágy északkeleti részén, a folyási legelőn 1962-ben nyaraltató tiszarádi (Szabolcs m.) juhász állásán csak lécka, kunyhó és tyúkól állt. A Heves megyei Váraszón az erdei szálláson akol és kalyiba volt. A csereháti Krasznokvajdán a nyári szálláson is nyitott elejű, hodályszerű aklot találtak. Hasonló építmények álltak a Bakonyban is, például Szentgálon. A csíki juhászok szállása a Hargitán kosárból, kalibából, esztenából és disznópajtából áll (Paládi-Kovács A. 1965: 62; Bene Zs. 1961; Vajkai A. 1959a; Szebeni G. 1962). A juhászok nyári szállásain – elsősorban a havasi és az alföldi pusztai területeken – baromfiakat, néha növendék sertéseket is tartottak. Óljaik ott álltak a pásztorkunyhók környékén.

A legelőkön tartózkodó juhok itatását a rendelkezésre álló lehetőségek szabták meg. A természetes vizekben, forrásokban, patakokban, tavakban és vízjárásokban bővelkedő magashegyi és dombvidéki legelőkön a napi legeltetést úgy tervezték meg, hogy a szükséges időben érintsék a természetes itatóhelyeket. Ezeken a területeken, például az Északi-középhegységben és a Bakonyban a juhászok a forrásokból ivócsanakkal ittak (Bátky Zs. 1928). Az Alföld pusztás legelőin, főként a lecsapolás előtt, természetes vizekből, majd pedig különböző kutakból itatták a juhokat és ittak maguk a pásztorok is.

A juhászszállásokon gondoskodtak az állatok sózásáról, az ún. marhasódarabokat a nagy állatoknál sózó ágasokra, a juhoknál kis lapos deszkákra, sózóvályúba tették (Paládi-Kovács A. 1965; Béres A. 1965).

A néprajzi monográfiák említést tettek az állandó szállás nélküli juhlegeltetésről, {716.} az ún. gúnyáspásztorról. A juhász legfontosabb felszerelési tárgyaiból álló gúnyát (csobán, szolgafa, bogrács, az élelmiszert tartalmazó tömlő, szűr vagy bunda) kampóra akasztva a vállán vitte vagy szamár hátára rakta, ha megpihent, maga mellé állította (Ecsedi I. 1914; Borzsák I. 1964; Béres A. 1962; Fazekas M. 1979).

Az állandó szállással rendelkező juhászok is szívesen tartottak teherhordó szamarat. A juhászok szamaráról 1822-ből a következőket olvashatjuk: „A szamár a kietlen pusztaságon legeltető Juhászoknak társzekere és a félénk Juh komoly társa, tsak a Juh Nyájaknál tartatik” (GyEFM Kiadv. 39: 10). A juhászok lótartását viszont a 18–19. században sok helyütt tiltották. A juhász felszerelési tárgyait a szamárnyeregre (tergenye), a favágóbakra emlékeztető formájú eszközre akasztották. Az így megrakott állatot tergenyés szamárnak mondták. A juhász a szőrrel vagy bundával letakart teher mögé, a szamár farára ülhetett. A fejős juhászat szélesebb körű elterjedése előtt egy-egy juhásznak 3–5 teherhordó szamara is lehetett, legtovább a vándorló életmódot folytató juhászok között maradt fenn (Béres A. 1962; Nagy Czirok L. 1959; Borzsák E. 1964; Madarassy L. 1912). Szamarat a gömöri juhászok is tartottak (Hunfalvy J. 1867b: 210). Erdélyben az alföldihez hasonló szerepe nincsen, néhol az esztenáknál tejhordásra használták (Szebeni G. 1962; Vámszer G. 1959).

Jobbára a nagyállatok pásztorai használták, de néhol a juhászoknál is előfordult a szamár vontatta kétkerekű kenyeres taliga (eleséges taliga, taliga). A domb- és hegyvidékeken ez az eszköz ismeretlen. Lehetséges viszont, hogy a kenyeres taliga mintájára alakultak ki a négykerekű pásztorkunyhók (Bátky Zs. 1930; 1941: 120).

A nyári legelőn a juhoknak hosszabb vagy rövidebb időre tartózkodási helyet jelöltek ki. Itt állították fel az építményeket mind a juhászok, mind a juhok részére. A juhok már enyhe széllel is szembefordulnak, megindulnak azzal szemben és menet közben legelnek. Ezért tehát a juhász a legelőn mindenképpen enyhet keres vagy valamit épít nyájának. Enyhelyül felhasználhatják dombok, erdők, szakadékok védelmét. Adatunk van arról is, hogy a juhászok a barlangokat is felhasználták juhaik {717.} védelmére, például a Bükk-hegységben (Istállóskő) és Erdélyben a Tordai-hasadék oldalában. A legtöbb esetben azonban a legelőkön építményt készítettek mind az állatnak, mind saját maguknak.

A magyar néprajzi irodalom keveset foglalkozott a legelőkön kialakított tartózkodási helyek elnevezéseinek módszeres vizsgálatával. Egyes munkák nevezik a legeltetőhely központját állásnak (Bánság, Kiskunság, Debrecen, Hajdúnánás, Nyíregyháza, Szarvas, Komádi stb). Az Új magyar tájszótár (I. 198–199) említ juhállást, bárányállást, baromállást, gulyaállást stb.; mindegyik az illető állatféleség legelőbeli tartózkodó helyét jelzi. De meg kell említeni, hogy a Magyar néprajzi lexikon csupán a lábakon álló tetőzetet ismeri nyári állásnak, amely alá állították a tanyákon a lovakat, esetleg szarvasmarhákat. A legelő állatok tartózkodási helyeként egyes munkák a szállás, tanya, például juhásztanya kifejezést használják.

A kárpáti, elsősorban erdélyi juhászszállások neve esztena. Jelentése az Új magyar tájszótár szerint: 1. vesszőből font, szétszedhető kerítésből álló, hordozható juhkarám a hegyi legelőn; 2. pásztorkunyhó, ahol a tejet is feldolgozzák; 3. mezőgazdasági idénymunkákra, például szénamunkára épített szállás; 4. juhkarám; 5. az itt tenyésztett juhok összessége. Az esztenázik ige jelentése „a közös nyájban legeltetett juhokkal legelőről legelőre jár”. A szó korábbi jelentése (1583) ’juhkarám’ volt, s csak később (1801) kapott ’juhászkunyhó’ jelentést.

ÉPÍTMÉNYEK A PÁSZTOROK RÉSZÉRE

Havasi kunyhókat állítottak össze két kisebb deszkafalból nyeregtetősen összetámasztva. Ezek elöl nyitott, hevenyészett és könnyen továbbvihető építmények (Földes L. 1961; K. Kovács L. 1961). Az egyik legjellegzetesebb a fából hajlított, félhenger alakú, leginkább szalmával fedett, hordozható kunyhó; ilyenek például a Bálványosváralján és Sztánán használt kalibák. A kaliba járulékos részei lehettek a vesszőből font falazatok, a lészák is. A hordozható pásztorkalibát a Bodrogközben is megtalálták (K. Kovács L. 1947b: III. tábla; Kós K. 1947b: 4. kép; Bodó S. 1992).

A középhegységek juhászszállásainak jellegzetes építményei a Balkán-félszigeten általánosabban használt szántalpas kunyhók (Vakarelski Chr. 1956). Ilyeneket használnak az erdélyi medence középső részén (K. Kovács L. 1961). A szántalpra állított sövény vagy deszka építmény a pásztor élelmének és ruházatának védelmére szolgál. Mérete miatt legfeljebb egy pásztor húzhatta meg magát benne. A szállás változtatásakor bivalyokat fogtak elé, és azzal vontatták tovább. Hasonló szerepük volt például a Bálványosváralján használt bódé, kaliba nevű kerekeskunyhóknak is, amelyeknek további kapcsolatai ugyancsak a Balkán felé mutatnak.

A hegyvidéki juhászszállások legjellegzetesebb építményei a juhtej feldolgozására és a sajtok érlelésére és raktározására szolgáló sajtházak (esztena, komárnyik stb). Itt vannak a legfontosabb eszközeik (a sajtnyomó krinta, cseber, sajtprés, sajtpolc stb.), de található benne tűzhely is a savó hevítésére és a másodlagos sajtkészítmények előállítására. A magashegyi területeken álló esztenák sarkokon összeácsolt gerendákból is készülhettek. Az erdélyi Mezőségen deszkából készített, szétszedhető és továbbhelyezhető esztenákat (’sajtház’) is használtak (K. Kovács L. 1968: 27). Fenyőgerendákból {718.} rótt sajtházak (korábban koliba) néhol a középhegységek uradalmi juhászatában is előfordultak például Észak-Hevesben; a paraszti juhtenyésztésben azonban ismeretlen volt (Paládi-Kovács A. 1964). Hasonló sajtházakat ismerünk a gömöri és a borsodi barkó vidékekről is.

A Nagyalföldön és az Északi-középhegység területén, így például keleti palóc falvakban a juhászok a nyári legelőn, az erdei aklok szomszédságában földkunyhókat is készítettek. A tetőt a két rövidebbik oldal közepébe állított ágasfák tartották, az oldalaira sűrűn állított dorongokat rőzsével, gazzal és szalmával borították, majd gyeptéglákkal befedték (Szabadfalvi J. 1970a; Paládi-Kovács A. 1965: 61). Hasonló földputrik előfordultak nyári juhszállásokon a Bakonyban, az Alföldön, a Kiskunságban, Debrecen környékén, valamint Bihar megyében is (Varga Gy. 1956). Az alföldi pásztorkodás kutatásának legjelesebbjei a földkunyhókat a hajdani extenzív állattenyésztés téli pásztorépítményei közé sorolták (Bátky Zs. 1929; 1932; Tálasi I. 1936b; Balogh I. 1938; Nagy Czirok L. 1965 stb). Földbe mélyített juhászkunyhókat, {719.} elsősorban téli szállásokon, más területeken is használtak (például a ruszin hegyi pásztorok az Északkeleti-Kárpátokban, valamint az eurázsiai sztyeppei nomadizáló népek).

A Nagyalföldön a folyók medrének rendezése és az árvízlecsapolás előtt mind a pásztorok, mind pedig az állatok részére emelt hajlékok esetében az elsőrendű építőanyag a nád volt. A nádépítkezés jellegzetes kivitelezést igényelt. Az öt-tíz cm vastagra lapított nádkévéket, az építmény alaprajzának megfelelően, egy jó ásónyomnyira a földbe mélyítették, a kiásott földet pedig mellé döngölték. Ezután, a fal magasságától függően, egymás fölött mindkét oldalán, két-három helyen, párhuzamosan megkorcolták. A karvastagságú nádkötegeket fából faragott, lapos nádvarrótűbe (korcolótű) fűzött, tavasszal szedett és még hajlítható vesszőkkel kötözték feszesen össze.

Nádból készül a legegyszerűbb alföldi, hordozható, illetve fordítható kunyhóféle, az ún. enyhely vagy ekhó. Ez a földre állított, két karóval feltámasztott, összekorcolt, 2–3 m magas és széles falazat csupán a pásztor felszerelési tárgyainak nyújtott védelmet a nap és az eső ellen. Használata és funkciója tulajdonképpen megegyezik a szárnyékéval. A Hortobágyon ez az egyszerű falazat a szárnyék mellé állítva egyszerű kunyhóként is szolgált; később ezt jobbára baromfiólnak használták. Az enyhely a Felső-Tiszántúlon és a Kiskunságban is felbukkant (Györffy I. 1927).

Az Alföld nagy pusztáinak legjellegzetesebb építménye a vastag nádfalból épített, kerek, ritkábban négyzet alaprajzú (Nagykunság), kúp alakú vagy hegyes, tetején zárt kontyos kunyhó. Átmérője, a négyzetesnél az oldala három-négy lépés, magassága két-három méter lehetett. Nádfalát általában két helyen megkorcolták. Felső részét szénából vagy más gazból font kötéllel tekerték szorosan körbe (konty). Elöl viszonylag alacsony ajtónyílást hagytak, ezt deszkával vagy font náddal zárták. Az ajtó fölé néha előre lejtő tetőt (gádor) is állítottak. A pásztor a kunyhóban tartotta gúnyáját (mindennemű ruházatát), élelmét, legfontosabb eszközeit. A földre szénából fekhelyet készítettek, de csak esős időben vagy hidegben aludtak benne. A sárközi, {720.} Duna menti téli szállásokon a kerek nádkunyhóban „sokszor 10–15 férfi is tanyázott” (Kovách A. 1912; Katona I. 1962: 67; Andrásfalvy B. 1961b). Rendszerint volt benne tűzhely is, de ezt ugyancsak rossz időben használták. A kontyos kunyhókat az alföldi teleltető-szállásokon is sok helyütt használták. A nagy pusztai legelőkön, elsősorban a Hortobágyon és a Nagykunságon kívül előfordult a Nagysárréten, a cserény mellett a Kiskunságban, Bihar megyében például Komádiban és Déva-ványán, Zemplén megye Tisza-menti pusztás legelőin, például Kesznyétenben, illetőleg a Drávától északra, az Ormánságban a juhszárnyékkal együtt. Kerek nádkunyhójuk volt Somogyban a kanászoknak (Gunda B. 1937c; Takáts Gy. 1986), sok helyütt a halászoknak és a réti pákászoknak.

A hortobágyi pásztorkodás legjellegzetesebb építménye a vasaló vagy főzőkarám volt. A nádból korcolt, befelé dűlő falazatú, felül nyitott, rendszerint ajtóval ellátott, ovális vagy körte alaprajzú épület a tűz védelmére, illetőleg a főzésre szolgált. Rendszerint a kunyhó bejáratával szemben, attól csak néhány méterre állott. Benne tartotta a pásztor eleséges ládáját, főző- és evőeszközeit. A tűz a szélesebb rész közepén égett, felette szolgafa állt, erre akasztották a bográcsot. A fejős juhászok vasalójában sárból rakott katlant is építettek. Balogh István szerint a vasaló kezdetleges formái a Hortobágyon mindenütt megtalálhatók voltak, ahol tűzhely a pásztorkunyhóban nem kapott helyet (MNL V. 495). A klasszikus formájú és elhelyezésű építménynek akadtak változatai is: Angyalházáról Ecsedi István írt le (1914: 114) a kunyhótól 20 lépésnyire felállított két egymáshoz érő, nyitott, félellipszis alaprajzú főzőkarámot. Kunmadarason ilyet fényképezett Györffy István. A Hortobágy környékén voltak még közvetlenül a kunyhóhoz kapcsolódó, félkör alakú tűzvédő karámok is.

Az alföldi juhászok leginkább az ideiglenes legelőkön, például tarlók legeltetésénél használtak ún. nyeregtetejű kunyhókat (Györffy I. 1943: 116–118; Szabadfalvi J. 1970a). A szelemenes fedélszék a földön áll, a tetejét rőzsével, gazzal, náddal vagy szalmával fedték. A kunyhótípust jobbára mezei csőszök és más határjáró emberek használták.

A Kiskunság pusztalegelőinek jellegzetes pásztorépítménye a cserény, a tető nélküli, csupán 120–150 cm magas, vesszőből font falakból összeállított, ajtó nélküli, egyik oldalon nyitott szélfogó. Akadt olyan cserény is, melynek egy részét vagy az egészet tetővel látták el. Ezeket az építményeket jobbára a nagyállatok pásztorai használták, az egyik részébe igáslovakat kötöttek be, a másik, zártabb részben volt a pásztorok gúnyája és felszerelése. Juhászok szállásain nem fordult elő. A cserényt a tűz védelmére is felhasználták (Bátky Zs. 1941; Madarassy L. 1912; Tálasi I. 1936b; Nagy Czirok L. 1959).

A legfejlettebb, még napjainkban is megtalálható pásztorkunyhó a függőleges falú, rendszerint egyhelyiséges, házszerű építmény. Benne tartja a pásztor minden ruháját, élelmét és összes szerszámát, de található benne egy-egy dikó, fekhely is; itt tartották tejfeldolgozó edényeiket is. A fejős juhászok kunyhói előtt csikótűzhely is előfordult. A nagy pusztákon a falazata készülhetett korcolt nádból, ritkábban paticsból; a Kiskunságon a cserény fonott falából, de ezeket rendszerint mindkét oldalon betapasztották. Állandó pásztorszállásokon szilárd falú pásztorkunyhókat is építettek.

{722.} ÉPÍTMÉNYEK A JUHOK RÉSZÉRE

A juhtenyésztésnél nem használnak sokféle építményt, de ezek elnevezései tájanként nagy változatosságot mutatnak. Ez gyakorta azt a látszatot kelti, mintha az építmények típusai lennének változatosabbak. A következőkben, a tipológiai számbavétel során használandó, egzakt szakkifejezésnek azokat ajánlom, amelyek a magyar nyelvterületen a legáltalánosabbak.

A Kárpát-medencében, sőt a szomszédságában élő népek juhtenyésztésének legjellegzetesebb építménye a tetőzet nélküli, csupán falazatokból álló, négy- vagy többszögletű, leginkább szétszedhető és továbbhelyezhető, területenként más és más nevű juhkarám. Legáltalánosabb formája a 3–5 méter hosszú, 1–1,2 méter magas, karókból, lécekből vagy deszkákból, régebben vesszőfonadékból (lésza, lécka stb.) összeállított, bekerített hely, de akadnak gallyakból összerakott, állandóan egy helyen maradó formái is. Ilyenek például a Bakonyban az isztringák (Vajkai A. 1943: 45). Az erdélyi kosarak között is akadtak vesszőből font, nagyjából kerek alaprajzú stabil karámok.

A kosár nevet viselő pásztorépítményeket, illetőleg az elnevezés etimológiai elem-zését és feldolgozását 1960-ban Földes László példaszerűen végezte el: „... kosárnak általában olyan pásztorépítményt neveznek, amely vesszőfonatú, sövény, cserényszerű”. A lécekből vagy deszkákból összerótt, könnyen felállítható és áthelyezhető változatát másodlagosnak tekintette, egyetértve Györffy István megállapításával: „Az eredeti kosár azonban fonott vagy nád falú és nem szállítható” (Földes L. 1960: 440, 450; Györffy I. 1943: 183–184). Ezt erősítik meg mind a történeti, mind az etimológiai adatok. Az első biztos adatot kosar formában 1461-ből említik. 1721-ben „vesz-szővel kertelt” volt a juhkosár jelentése, de említettek disznókosarakat, tinókosarakat és lókosarakat is. Az alapszót (kosár) a nyelvtudomány román és szláv eredetű, többszörös átvételű szónak tartja. Mindebből az is következik, hogy a szétszedhető és könnyen továbbhelyezhető juhkarám hagyományos nevét az esztrengában (sztrongá-ban) vagy a drankában kell keresnünk. Mindkettő román eredetű szava nyelvünknek, amelyek azonban szláv közvetítéssel is érkezhettek. A lésza, lécka és lészka viszont északi szláv, szlovák vagy ukrán eredetű. Az alföldi magyar juhszállásokon ezt az építményt karámnak nevezték.

A magyar népterületen legáltalánosabb az egyosztatú, leginkább négyzet alaprajzú esztrenga. Csupán a Partiumban és Erdélyben általánosabb a többosztatú, téglalap alaprajzú forma (néha a kisebbik a nagyobban van). Kör alaprajzú – összesen mintegy fél tucat adat van rá – Dél-Erdélyben, a Keleti-Kárpátokon kívüli magyarságnál és az Al-Duna mentén fordult elő. A Tiszántúl nagy pusztás legelőin gyakran a nád szárnyékok mellé is állították. Hegyvidékeken, például az Északi-középhegység falvainak erdei legelőin élőfákhoz is erősítették. A Kiskunságban a 18. században volt magyarisztronga, amely valószínűleg a legelőn álló nádfalazat, szemben a német-isztrongával, amely mozgatható eszköz lehetett. Ugyanitt a 18. század végén a gazdák isztrungái az akloskertekben is álltak. Az Alföldön a szétszedhető juhkarámok valószínűleg csak a 18. században, az intenzív tenyésztésű birkákkal jelentek meg (Tálasi I. 1936b).

A jellegzetes karám szétszedhető faldarabjainak a neve is nagy változatosságot {723.} mutat. Északkelet-Magyarországon leginkább lécka (lésza, léc) és dranka (dranga, bránka) körülbelül fele-fele arányban. A Duna–Tisza közén, annak is inkább a nyugati felén igen változatos a kép, az összesen mintegy 10 adatból lésza (lásza), isztrunga, korlát, sarágla, sorompó elnevezés váltakozik. Erdélyben leginkább lésza, de van kapu, kert, lécka, rácsa, kerítés neve is. A soknevű juhkarám elsőrendű funkciója a juhnyáj egybetartása és könnyebb éjjeli őrzése. De ebbe terelik a juhokat fejés előtt is. Rendszerint az egyik sarkában van a jellegzetesen kiképzett, gyakran fedéllel is ellátott fejőlyuk (lyuk, esztrenga, komárnyék, szorító, kapu stb). Itt ülnek a fejőjuhászok, s a mellettük kifelé igyekvő juhokat egyenként fejik meg. E mozgatható juhkarám néhány naponkénti továbbhelyezésével végezték a jellegzetes trágyázást, az ún. kosarazást.

A magyar néprajzi irodalom számon tart egy, leginkább kosárnak, kosárkarámnak nevezett, gyakran a juhok teleltetésénél is használt építményt. A kosárban való juhteleltetést 1791-ben már Nagyváthy János is megemlítette. Kör alaprajzú, földbe ültetett és megkorcolt falazatú, kapuval ellátott juhkosarat Túrkevéről Györffy István (1943) közölt. A Nagysárréten szintén kör alakú kosárkarámot emeltek, amelynek erősen befelé hajló nád fala alá húzódtak a juhok a téli viharok elől. Nagyivánon a juhok karámja ugyancsak jobbára téglalap alaprajzú, tetőzet nélküli, nádfalú zárt építmény volt. Hajdúböszörmény külső legelőjén, a Bagotán ellipszis alaprajzú nádkarámok, kerekkarámok – a Hortobágy mellékén például Folyás-tinólaposon – is áll-tak. A kiskunsági négyszögletes vagy kör alaprajzú karámok (karán, karány, haráng stb.) vagy garádok ugyancsak befelé dűlő nádból, néha dudvából, ízékből, rőzséből vagy szalmából készültek. „...Nádból készülve azonosak a Tiszántúl kosaraival” – írta róluk Tálasi István (Szűcs S. 1937; Fazekas M. 1979: 153; Bencsik J. 1971: 196; 1969: 50; Szabadfalvi J. 1970a; Tálasi I. 1936a).

Az adatok azt látszanak igazolni, hogy két különböző építmény húzódik meg a kosár, juhkosár név mögött. A 19. század második felében és a 20. században Erdélyben és az Északi-középhegység területén jobbára, de nem kizárólagosan a mozgékony, továbbhelyezhető nyári juhkarám forma és funkció domborodik ki. De itt is előfordul a vesszőből font, illetőleg a stabil változat. Az Alföldön pedig a nádból, vesszőből font, egy helyben álló, juhteleltető funkciót is betöltő szerep a döntő. A két különböző építmény közötti elsőség a fonott, helyben álló változat felé mutat. Következésképpen a lécekből álló, szétszedhető típusra ajánlatos tudományos szakszóként az esztrenga, a stabil változatra pedig a kosár vagy kosárkarám elnevezést használnunk, természetesen megemlítve azok helyi elnevezését is. Azonos típusú, anyagú és formájú építmények a Kiskunságban (Kiskunhalason) található akógarádok, akókarámok is. Ezeket Tálasi István (1936a) tanórnak, illetve tanóroknak nevezte el, noha helyben egyetlen konkrét adat sincsen ilyen nevű juhkarámra. A tanor szó jobbára Erdélyben fordul elő, s falut, művelt területeket körülvevő, egyszerű, leginkább sövény- vagy gallyakból összerótt kerítést jelentett.

Az Alföld nagy pusztáin, illetőleg minden nagy határú település nagy kiterjedésű legelőjén, ahol jelentős volt a juhtenyésztés, előfordult egy földbe ültetett, megkor-colt nádból, elvétve vesszőből, deszkából állított, csupán falazatokból álló nyitott építmény, amelyet összefoglalóan szárnyéknak nevezünk. A legelőkön a falazatokat mindenütt úgy állították fel, hogy az uralkodó széljárás ellen védje az állatokat. A {724.} legelő háziállatoknak jellegzetes tulajdonsága, hogy a széllel szembe fordul és elindul annak irányába. Ez az építmény két nagyobb területen fordul elő:

1. A Nagyalföld északkeleti részén, itt is inkább a Tisza vonaláig, illetőleg a Körösöktől északra, tehát a Hajdúságban, a Nyírségben, Szolnok megyében, illetőleg a Tiszához közel eső területeken a Jászságban, Heves, Borsod és Zemplén déli területein. Itt az építmény neve szinte általánosan karám.

2. A Duna–Tisza közén és a Duna nyugati oldalán, a Csepel-szigettől délre, a két folyó találkozásáig ismerték. Itt a hagyományos neve szárnyék volt. Előfordult még Dél-Baranyában, a Dráva mentén is. Itt valószínűleg a Kiskunságból érkező juhászok honosították meg (Kiss G. 1937; Gunda B. 1937c). Földbe ültetett és megkorcolt nádfalú szárnyék típusú építmények védték a juhokat egyes bánáti legelőkön is. Erdélyben és a Felvidéken ez az építmény teljesen ismeretlen.

A szárnyék elnevezés tehát a Kiskunságban és környékén volt honos, a századelőn ezzel a névvel írta le Madarassy László (1912). A Hortobágy és Felső-Tiszántúl pásztorkodásának első monográfusa, Ecsedi István következetesen karámnak nevezi. A néprajzi tudományos szakirodalomban az építmény szinte kizárólag a szárnyék néven honosodott meg. Egyes vélemények szerint nemcsak az elnevezés került át a Kiskunságból a Tiszántúlra, tehát a Nagykunságba és a Hajdúságba a 18–19. század fordulóján, hanem az eszköz is.

A szárnyék Északkelet-Magyarországon honos karám elnevezését A magyar nyelv történeti etimológiai szótára vitatott eredetűnek tartja. Itt a nádfalú építmények középső részének neve derék, s a szélén lévő, rövidebbeké a szárny. A karám szónak már 1737-ben volt ’náddal, vesszővel stb. kerített terület a legelőn’ jelentése is. Újabb néprajzi publikációk azt a véleményt erősítik meg, hogy a szó török eredetű, valószínűleg a kun-besenyő rétegből (TESz; Kniezsa I. 1955: 894). A szárnyék szavunk is bizonytalan eredetű, valószínűleg a szárny szó származéka. Nyíri Antal (1951: 464–465) viszont a halászatban és az építészetben is ismert szárnyék szót a szárnyad ige származékának tartja.

E jellegzetes kétnevű pusztai építmények az ún. külső legelőkön, a meddőnyájak szállásain tulajdonképpen magában álltak, legfeljebb egyszerű falazatból álló pásztorkunyhókat támaszthattak melléjük vagy az egyik szárnyát kanyarították be kontyos nádkunyhónak. A belső legelőkön, a települések határában a fejős juhnyájak szárnyékainak a széltől védett enyhébe, léc- és deszkafalakból esztrengákat is állítottak. Főként a Kiskunságból és a Hajdúságból vannak történeti adatok arról, hogy szárnyékban, illetőleg karámban teleltettek juhokat (Takáts S. 1903; Tálasi I. 1936b: 107 skk.; Balogh I. 1938: 18). Ezek az építmények azonban valószínűleg az előbbiekben ismertetett kosárkarám típusúak lehettek.

A Dunántúl nagyobbik felének és az Északi-középhegység vidéke magyarságának juhászai a nyári legelőkön is használtak fedett és falas, tehát zárt építményeket. Az erdők közelében fekvő legelőiken a gallyakból fonott garámok mellett nyári akók (Heves), akók (Borsod, Gömör) is álltak. Hosszuk 6–12 m, szélességük 4–4,5 m; a szalmatetőt ágasfás szelemenes tetőszerkezet tartotta. A színszerű építmény oldalát rudakkal vízszintesen vagy függőlegesen lazán beszegezték, esetleg fűzfavesszővel befonták (Paládi-Kovács A. 1965: 58–59). Egyes parasztcsaládok juhaikat portájukon a nyári akó formájú juhólakban, a fonott falú csűr egyik fiókjában, ritkábban {725.} hodályokban teleltették. Az uradalmak már kőből, vályogból falazott hodályokat használtak. Hasonló rendszerű és szerkezetű építményeket (birkaakol) ismertek a Bakonyban is, ezekhez azonban tüskés ágakból rakott körülkerített rész (kerítés) is kapcsolódott (Vajkai A. 1959a: 57–60). Ezek az építmények már jobbára a hodályokra emlékeztetnek. Erdély juhtenyésztéssel foglalkozó településein állataikat ősztől tavaszig juhistállókban, csűrfiókokban, esetleg nyitott aklos juhszínekben takarmányozták (Szebeni G. 1962; Gunda B. 1961).

Az Alföldön és a Dunántúlon a belterjes juhtenyésztés legfejlettebbnek tekinthető építménye a hodály a juh-, ritkábban sertésnyájak téglalap, ritkábban L alaprajzú, nagy befogadóképességű, zárt, tetővel fedett építménye. Az általánosnak mondható hodály elnevezés mellett előfordul a szín, birkaszín (Kiskunság, Szeged környéke), akol, akoly, akó, juhakol (Palócföld és Dunántúl) elnevezés is. Hodálynak az építményt elsősorban hazánk északkeleti harmadában, a Körösöktől északra a Tiszántúlon, illetve Heves és Borsod megyék déli részén nevezik. A Dunántúlon jobbára csak uradalmakban használták.

Két típusa ismert: a csupán nád- vagy szalmahéjazattal ellátott tetőszerkezetből álló, ún. seggenülő hodály, valamint az alacsony falú, nyeregtetős ún. falas hodály. Az előbbit hevenyészetten építik, ezért lehet a nyári legelők szétszedhető és továbbhelyezhető építménye; a falas már elsősorban az uradalmak juhnyájainak téli elhelyezését szolgálja. A falazat készülhetett – a földrajzi környezetnek megfelelően – kőből, téglából, vályogból vagy paticsból. Benne a juhok takarmányozásához vályúkat és rácsokat is helyeztek el. Az egyetlen helyiségből álló építmény belső terét például ellés idején mozgatható lészákkal több részre választhatják. A hodálynak egy, két vagy három széles ajtaja van.

A jellegzetes építmény a 18. században a merinó birkákkal jutott Magyarországra. A rackatartásnál nem használták. A hodály szó vándorszó, ismeretes a román, az ukrán, a bolgár, a szerb-horvát és a macedón nyelvben, de jelentése nem mindig ugyanaz, mint a magyar szóé (TESz).

TERELŐESZKÖZÖK

A legelőkön a juhokat irányítani, terelni kell. Ennek két módja alakult ki: a vezetés és a terelés. A juhok természetes tulajdonsága az, hogy mindig követik az elöl (előttük) járókat, megismerik a kolompja hangját, bégetését és szagát. Ezért néhol, így például a Kiskunságban, Somogyban, Palócföldön és Kalotaszegen szokásban volt az ún. vezérürük, Kalotaszegen nagyberbécs vagy gazdaberbécs nevelése és használata. Nagytestű, ivartalanított kosokat, tehát ürüket a juhász már a heréléstől magához, mint mondják, kézhez szoktatott és betanította arra, hogy hívásra őt kövesse. Gyakran külön is adott nekik sót, zabot vagy kenyeret (Kiskunság). Mindegyiknek kolompot is kötöttek a nyakába. Egy-egy nyájban akár négy-hat vezérürüt is tartottak. Ezeket speciális nyírással is megkülönböztették a többiektől. A nyakán gallért, a farán pedig gatyát hagytak, tehát nem nyírták le mindenütt a gyapját. A vezérürüknek rendszerint nevet is adtak: Szárcsa, Rigó, Pillangó, Hattyú. A juhász mindig nevén szólította a vezérürüt, amely „a harmadik oromról is gazdájához vezeti a nyájat” {726.} (Palócföld – Paládi-Kovács A. 1965: 98). A vezérürük nevelése és tartása valószínűleg a régi rackatartásnál lehetett szokásban, illetőleg kapcsolódhatott a magashegyi juhászathoz is. Meredek hegyoldalak keskeny útjain nem lehet terelni a juhokat; csak vezérürükkel tudták vezetni. A pásztor haladt elöl, utána a vezérürük, s azokat követte hosszú, elnyúló sorban a nyáj. Fontosságukat a 19. század első felének szakmunkái is említették: vízen, hídon is ezek vezették át a nyájat; tűz esetén is ezeket hívták ki az akolból (Leibitzer J. 1833: 81–82). Illetőleg akkor lehetett a juhok irányításában szerepe, amikor a nyájak mellett még csak őrző és nem terelő kutyákat tartottak.

{727.} A legelőn pásztorolt állatok mellett mindig és mindenütt találunk pásztorkutyákat. Szerepük a történelem során változott. Éjjel és nappal őrizték a nyájakat, veszély esetén pedig ugatásukkal riasztották a pásztorokat. Az idők folyamán azonban változott a feladatuk, s ennek hatására nagyságuk és fajtájuk is. A honfoglalás korától a 18. századig nagytestű pásztorkutyákat, elsősorban komondorokat és kuvaszokat tartottak a nyájak körül. Feladatuk ekkor még nem a terelés, hanem az őrzés volt. A nagy kiterjedésű, gyakran vízjárásokkal szabdalt legelőkön még éltek réti farkasok, és – különösen a hódoltság alatt – a közbiztonság sem volt kielégítő. A nagytestű pásztorkutyák a 19. század folyamán már jobbára a falusi, még inkább a tanyai portákra kerültek.

A napjainkban ismert terelőkutyák, a puli, a pumi, a mudi a 18. század közepétől honosodtak meg. A merinó birkákkal az ún. birkások (’az újfajta juhot, a birkát tenyésztő, őrző pásztor’) hozták magukkal hazájukból a nyájat őrző németjuhász kutyákkal együtt. A kis testű, szinte kizárólag terelésre betanított pásztorkutyák alkalmasak a juhok, sertések, valamint nagyállatok terelésére, legeltetésének irányítására. Egy-egy juhász két-három pulit is tartott a nyáj mellett, közöttük mindig akadt tanuló fiatal vagy olyan, amely vemhes vagy fiakat nevelt. A legelő állatokat elsősorban csaholásukkal irányították. A viszonylag könnyen irányítható juhnyájat körbeszaladásukkal gyorsan egy csoportba terelték vagy a nyáj egyik oldalán csaholva végigfutva a másik irányba indították. Az engedetlen állatokat meg-megharapták, ezt azonban a pásztorok nem szerették. A pásztor szóval és intéssel adja tudtára a parancsot. A kutya a feladat teljesítése során többször vissza-visszanéz, gazdája utasítását, helybenhagyását várva.

Az állatok terelését szolgálták a pásztorbotok is. Hosszúságukat a pásztor testmagasságához mérték, vastagságukat tetszőlegesen választották. Minden esetben keményfából (árvatölgy, galagonya, somfa stb.) vágták ki és készítésük során hosszasan edzették, érlelték. A juhászok ismert botfajtája a juhászkampó (gamó, kampó), amelynek vastagabbik végén természetes vagy ráhelyezett fém kampó van. Az eszköz egyben a juhász jelvénye is. Nemcsak munkában használták, magukkal hordták ünnepi alkalmakkor is. A dunántúli és a felvidéki pásztor horgas fából faragta fa kampósbotját (gamó). Az Alföldön a juhászkampót vasból vagy rézből mesteremberrel csináltatták; a 19. század közepén Borsod megyében szaruból is készítették. Terelésre is szolgál, de legfontosabb funkciója a juh kifogása a nyájból, az állat hátsó lábába akasztva a kampót (Béres A. 1961, 1962; Bodgál F. 1957).

A juhászkampókat az Északi-középhegységtől északra csak a magyar és a szlovák etnikum határáig, illetőleg a folyók völgyében használták. Szlovákia magashegyi területein, valamint Erdélyben eredetileg ismeretlen volt, s csak a Balkán felől felvándorló juhászok honosították meg fokozatosan. A juhászkampó a finomgyapjas merinó juhokkal, azok pásztoraival (birkás) a 18. század második felében érkezhetett hazánkba. A hosszúszőrű rackajuhot őrző pásztorok nem ismerték, az állatokat a szőrüknél fogva ragadták meg a szlovák és a román juhászok is. Ez utóbbiak terelőeszköze bot és karikás volt.

Híres kampókészítő műhely volt 1922-től a Borsod megyei Edelényben (Bodgál F. 1957), a Hajdú megyei Balmazújvároson és a Szatmár megyei Csengeren. A kampókat a csengőkkel, kolompokkal és pergőkkel együtt vásárokban szerezték be. A fémkampókat {728.} és a csergőket a mesterek formába öntik, majd simítják és díszítik. A legjellegzetesebb az ún. kígyófejes juhászkampó.

A legelő juhnyájban néhány kisebb kolompot vagy csengőt, illetőleg tíz-tizenöt pergőt kötöttek egykor a vezérürükre, nagyobb ürükre vagy pedig elcsámborogni szerető állatokra. Ezek hangja éjjel és nappal információval szolgál az állatokról, mozgásukról, a velük történt eseményekről (Ecsedi I. 1930; Szabó K. 1942; Márkus M. 1942). A juhászok gyakran tesznek pergőt a nyájak mellett a hamis pulira is, hogy terelés közben a juhok előre meghallják érkezését.

SZAPORÍTÁS, SELEJTEZÉS

A magyar juhtenyésztés terminológiája igen gazdag (Herman O. 1914). Fajta szerint: juh, magyarjuh, purzsajuh, cigájajuh, illetve birka, merinóbirka, selyembirka stb.

Ivar szerint a hím ivarú: kos, Erdélyben néhol berbécs, magberbécs. A herélt: ürü, örü, Erdélyben néhol berbécs: a későn herélt cap.

Nőivarú: juh, anyajuh, de van anyabárány, anyabirka, ha üzetésnél sem fogant: canga, meddő, meddelék.

Fiatal állatok: növendék; egyéves korig bárány, bari, kettősbárány ’ikerbárány’; ivar szerint kosbárány, jerkebárány és ürübárány. Egy év felett: toklyó; ivar szerint kostoklyó és jerketoklyó; a tenyésztés előtt álló, vagy ún. előhasú nőstények néhol: szűz, diszke, döszke, apáca, mióra, millora, üvecs stb.

Funkció szerint van vezér, vezérürü, vezérkos.

Megkülönböztetik a juhokat gyapjuk színe vagy más tulajdonsága szerint: fehér, fekete, kormos, tarka, babos, babókás, cirmos, szöszke: de van balán ’szőke’, bellice ’szemkörnyéke fehér’, lisza ’fecskehasú’, szemők és vakisa ’szemének környéke fekete’ stb. Füljegyei szerint: ájos, csula, csapott, csipkés, hasított stb.

A háziállatok biológiai életritmusuk bizonyos elemeit megőrizték évezredekkel a domesztikáció után is, mások viszont megváltoztak. A vadon élő állatok csak abban az évszakban hozzák napvilágra utódaikat, amikor azok felneveléséhez legjobb az esély. Ez a mérsékelt égöv alatt jobbára tavaszra esett. A juhok és a kecskék a Közel-Keleten ma is februárban és márciusban fialnak. A háziasítás magas fokán álló állatok ivarzása és fogamzóképessége átalakult, gyakorlatilag egész évre kihúzódik. Ennek ellenére a hagyományos magyar paraszti juhtenyésztésben a fedeztetést az őszi hónapokban, a tartásmódoktól függően, némi időbeli változtatásokkal végzik. Az üzetés időpontja a palócoknál, Debrecen környékén és Csíkban (Paládi-Kovács A. 1965; Balogh I. 1958; Szebeni G. 1962) a 20. század első évtizedeiben általában Szent Mihály-nap után volt. Ekkor engedték a kosokat (koseresztés) az anyák és a jerketoklyók közé. Az ellés ez esetben február végére, március elejére esett. A 20. század közepe táján több helyütt – a Rétközben, Hajdúszoboszlón, az abaúji Csereháton és a keleti-palóc falvakban – Kisasszony napján van a koseresztés (Nyárády M. 1959; Málnási Ö. 1928; Bene Zs. 1961; Paládi-Kovács A. 1965). A 19. században a juhászat jeles napja, Dömötör-nap (október 26.) után engedték a kosokat a nyájra a Hortobágyon, a Kiskunságban, Kecskeméten, Szentgálon (Balogh I. 1943; Szabó K. 1942; Tálasi I. 1936b; Vajkai A. 1943b). A külterjesebb teleltetési lehetőségek miatt {729.} az elletést márciusra időzítették. A juhok fedeztetése nyájban történt, a külön őrzött kosokat az anyanyájba (fejőnyájba) eresztették. Egy kosra általában 25–30 anyajuhot számítottak. Egyes helyeken üzekedés után az anyajuhot a kosokat jelző különböző festékkel megjelölték.

Év közben a kosokat portájukon tartották, külön nyájban őrizték vagy felkeceléz-ték. Kecelének azt a surcot nevezték, melyet a kos derekára kötöttek a fedeztetés megakadályozására. A megtermékenyítés megakadályozásának ez a módja országszerte ismert. Ez az eljárás, Tálasi István (1936b) szerint, megegyezik a török népek szokásaival.

Tavasszal, amikor az ellés megkezdődött, a juhistállóban vagy a hodályban deszkákkal, esztrengával elkerítettek egy részt az ellő anyajuhok részére. Ennek neve: fogadtató, ellető, kec, kutrica. Ahogy az anyák megellettek, nagyobbították az elkülönített részt. Az először ellő jerkék (előhasú) rendszerint el akarták hagyni bárányaikat, nem akartak szoptatni. Ezért ezeket külön kis kecekbe zárták mindaddig, míg meg nem szoptatták bárányaikat; néhol megetették velük a bárány poklát (burok).

A bárányok megjelölésének volt egy jellegzetes eszköze, a bárányjegy (bárányjel, bárányrovás, bárányszoktató). Fából páronként faragtak néhány centis kis használati tárgyakat és mezőgazdasági eszközöket, s ezek egyikét az anyára, másikát a bárányra kötötték. Használat előtt a pásztor a maga faragta jegyek sokaságát madzagra, párosan fűzve rakta el. Tudomásunk szerint hazánkban a merinó birkákkal terjedt el. Jobbára a Dunántúlon használták, az Alföldön ritkán, Erdélyben pedig nem ismerték. A bárányok 6–8 hetes korukig szopnak, s az anyjukkal jártak a legelőre. Itt fokozatosan hozzászoknak a fű csipegetéséhez, majd a legeléshez. Az utolsó egy-két hétben már éjjelre különzárják, majd teljesen elválasztják. Az elválasztás előtt, több helyütt húsvét előtt, illetőleg nagypénteken szokták a bárányok farkát megrövidíteni, a kosbárányokat kiherélni.

A juhok, pontosabban a bárányok herélésének két jellegzetes módja alakult ki. Az egész magyar nyelvterületen minden emlős állatnál legáltalánosabb mód a metszés. A felmetszett herezacskóból az ujjaikkal kinyomott két herét a pásztor, vagy aki a kasztrálást végzi, fogaival húzta ki, vigyázva arra, hogy a vezetéke be ne szakadjon. A hagyomány szerint az így kialakított sebfelület hamarább begyógyult. A Hortobágyon, a Kis- és Nagykunságon, valamint a Bakonyban és a palócság területén ismert eljárás nagy múltra tekint vissza. Az ural-altaji népeken kívül ismerik a mongolok és a lappok (Tálasi I. 1936b), Nyugat-Európában pedig a németek, franciák és a svájciak is (Jacobeit, W. 1961). Igen ősi módja a juhok kasztrálásának az elkötés. Az eljárást Csíkból Szebeni Géza (1962) említi, a pontos módját azonban nem tudta lejegyezni. Ezt az eljárást ismerik a gyergyói és a bukovinai székelyek, valamint a moldvai magyarok (MNL II. 239–240). Az ivartalanított kost fordított berbécsnek nevezik.

A legelőn a közös nyájakban a tulajdonos szerinti megkülönböztetést leginkább füljegyekkel, jobb vagy bal, illetőleg mindkét fülük megjelölésével (bevágás, csipkézéssel, lyukasztással) végzik. Egyes uradalmakban a füljeggyel az évjáratot jelölték meg. A juhoknál – a gyapjú rongálása miatt – égetett vagy festett tulajdonjegyet nemigen alkalmaztak.

{730.} A juhállomány tenyésztésénél mindig arra törekedtek, hogy az erősebb, szebb, fajtájuk jellegzetességeit jobban viselő egyedeket tartsák meg, tenyésszék tovább, a nem megfelelőket kiselejtezzék. A fajtaváltások esetében is az újabb fajtára utaló bárányokat hagyták meg tenyésztésben. A fajtanemesítés célját szolgálta a már említett herélés is, csupán a tenyésztésre szánt kis kosokat hagyták meg, de rendszerint többet, hogy még később, felnövekedésük után is mustrálhassanak. A kis bárányokat már a szoptatás után is mustrálták, elsősorban ezeket adták el húsvétra. Az ürüket pedig fiatalon, 1–2 éves korukban szokták eladni. A tenyésztésre alkalmatlan juhokat később is folyamatosan mustrálták gyenge minőségű gyapjuk, egészségük – például – fogak romlása, rossz természetük stb. miatt. A tenyésztésből kivénült anyajuhokat és kosokat felhizlalták és eladták.

A juhászatokban a fajtaváltást újfajta tenyészkosok vásárlásával és tenyésztésbe állításával, illetőleg a régi kosok kiselejtezésével kezdték. Tenyésztésben pedig csak azokat az utódokat hagyták meg, amelyek az új fajták jegyeit viselték. Ez az eljárás néhány év alatt jelentős fajtaváltást eredményezett.

BETEGSÉGEK ÉS GYÓGYÍTÁSUK

Történelmünk során a háziállatok, közöttük a juhok gyógyítása is három pilléren nyugodott: a hagyományos tudásanyag átadásán, a gyógyító saját tapasztalatán és a mindenkori humán orvostudományból ellesett elemeken. Jellemző a természetismeret, a racionális gyakorlat és lényegében hiányoznak a kultikus elemek. A juhok gyógyításával hagyományosan pásztoraik foglalkoztak, akik különösen jó sebészeknek mutatkoztak. A legismertebb juhbetegséget, a kergeséget, keringősséget „műtét-tel” (trepanáció) orvosolták. A kutyában lévő pántlikaféregtől (galandféreg) megfertőzött birka fejében hólyag képződik. E fölött a koponyacsont elvékonyodik. Erdély kivételével a juhászok mindenütt megoperálták beteg állatukat. A megpuhult helyen félkör alakban a bőrt, majd a csontot felmetszették és felhajtották; egy kis, tompa végű fadarabbal kiemelték a kergeséget okozó hólyagot; ezután a csontot és a bőrt visszahelyezték s az utóbbit néhány öltéssel összevarrták. A műtétet rendszeresen végezték a szlovák és a román juhászok, de ismerték Nyugat-Európában (Német-ország, Belgium) és Észak-Afrikában is (Dunăre, N. 1941; Vajkai A. 1943a).

A juh egyik veszedelmes betegsége a sántaság (büdössántaság, a binkóssántaság). Nyáron a körme kipállik vagy tüske kerül közé, begyullad, majd leesnek körmei. A gyakorlott juhászok, gyakran napi legeltetés közben kampóval kifogják a sántát, bicskájukkal kivágják, kitisztítják a gyulladt részt, majd helyenként kékkővel (réz-gálic), földibodza főzetével, újabban formalinnal kezelik.

A rühesség veszélyes, ragadós bőrbetegség, az állat nyugtalan, vakarózik, bundája csomókban kihullik, később lesoványodik és elpusztul. Gyógyításuk körülményes. A rühes birkát azonnal lenyírják és a 20. század elejétől kreolin tartalmú fürdővel és többszöri kenéssel gyógyították. Hagyományosan megfürdették hordóban, kádban, szedett füvekből készült fürdőben, majd rühzsírral (kéneső, kényeső) kenegették. Ez utóbbit a juhász szarvasmarha szarvából készített és gyakran díszített rühzsírtartó dobozban állandóan magánál hordta.

{731.} Ugyancsak veszélyes megbetegedés a métely. Nedves, mocsaras legelőkön szedhették fel a laposféreg családjába tartozó mételyt. Hatására étvágytalanokká válnak, lesoványodnak és súlyos esetben álluk alatt daganat képződik. A mételyt hagyományosan nem tudták gyógyítani, ezért a nedves legelőket kerülték; a megbetegedett juhot a nyájból eltávolították. Kövér legelőn kapja meg a juh a motoszkát. A keleti-palóc pásztorok a szeme feletti lápában (gödörben) lévő kis eret megnyitották, szájába sót és kékkő őrleményt tettek és a beteg állatot száraztakarmányra fogták (Paládi-Kovács A. 1965).

Legtöbbször a szopós bárányok lettek gilisztások. Újabban kékkőliszttel, korábban rézporral, Domaházán kalinka (Solanum Dulcamara) kemencén megszárított leveleinek megtört porával, páfránygyökér kivonatával – hasonló szerekkel, mint a galandférget – igyekeznek gyógyítani. A bőr alá betelepedett nyüveket pedig kis nyüvező-fával tisztították ki. A himlő kezelésével csak különleges tudással rendelkező gyógyítók próbálkoztak; évtizedek óta orvosok injekcióval gyógyítják. A keleti-palóc falvakban a tőgygyulladást meszes hideg vízzel vagy köszörűsárral (köszörűkő pora vízzel keverve) borogatták, a köszvényes juhot nadragulya, a törött lábat feketenadály gyökerével kezelték, rákötve a lábra. A kisebesedett szájú birkának is fűben van az orvossága, borzék (bodza) gyökerével dörzsölték be a sebet. A napszúrásos juhnak megszurkálták a fejét és a fülét, s azt sósvízzel kimosták stb. (Paládi-Kovács A. 1965; Szabadfalvi J. 1984b).

{732.} A JUHTARTÁS HASZONVÉTELE

TELELTETÉS ÉS TAKARMÁNYOZÁS

A legeltetés befejezése után ősszel, általában Szent Mihály (szeptember 29.) és Demeter nap (október 26.) között a juhnyájak a tavaszi-nyári legelőkről beszorultak. Az uradalmak haza vagy teleltetőhelyekre tereltették nyájaikat. Ezt tették az egész nyájjal rendelkező juhosgazdák is. Ha nem a portájukon volt a teleltetőhely, amíg lehetett, a juhokat még nappal kiengedték legelni, járni a szomszédos területekre, éjjelre azonban kazlak enyhébe, aklokba vagy hodályokba húzódtak. A kemény hetekben, hónapokban a juhokat szénával takarmányozták. A falusi, közös nyájakat széthányták. Behajtották a település szélén lévő legelőre, s itt a juhász elszámolt a gazdáknak, átadta az állatokat. A gazdák a juhokat a faluban lévő portájukra, két-beltelkes településeken a kertekben, egyes hegyi területeken a szénakaszálók övezetében kialakított szállásokra hajtották, ahol takarmányon tartották a tavaszi kihajtásig.

Történeti és recens adatok a juhok teleltetésének extenzív eljárásait is megőrizték. Elsősorban a Nagyalföldön, az egykori rétes, lápos vidékeken (Rétköz, Ecsedi-láp, Kis- és Nagy-Sárrét stb.), illetőleg a folyóvölgyek egykor rendezetlen mellékén (Csallóköz, Szigetköz, Sárköz, Tisza, Körösök és Dráva melléke stb.) odahajtották az állatokat, ahol a magasra nőtt vegetáció a széltől védelmet és némi takarmányt biztosított. Egyes helyeken téli szállásokat is kialakítottak. Ott rendszerint nád kosárkarám {747.} vagy színnel ellátott akol és némi gyűjtött széna várta a telelő juhokat (lásd részletesebben Szabadfalvi J. 1966, 1970b; Balogh I. 1943; Andrásfalvy B. 1961b; 1968; 1975). Erre az eljárásra emlékeztet a transzhumáló juhtartás alföldi, folyó menti, illetőleg későbbi szántóföldi teleltetése. Nagyalföldünk Erdéllyel határos, ke-leti területeire is érkeztek a 18. századtól egészen századunk elejéig román purzsások téli legelőre. A takarmányrépa, a cukorrépa, még inkább a káposztafélék betakarított területei őszi és téli takarmányozásra elsőrendűen alkalmasak voltak. Itt az emberi táplálkozásra nem alkalmas növényi részeket a földeken hagyták. Káposztatorzsán történő őszi, tél eleji juhteleltetést jegyeztek le Hajdúhadház és Putnok környékéről (Gombás A. 1963; Paládi-Kovács A. 1965). Az 1960–1980-as években alföldi juhászok Tolna és Baranya megye egyes területeire is eljártak teleltetni magas szárú kukorica „tarlójára”, ahol nemcsak átteleltek, hanem meg is híztak a juhok (András-falvy Bertalan szíves közlése). Boszniai juhászok például Bácskába jártak juhaikkal a géppel learatott magas szárú kukoricatáblákra.

A középhegységek legelői, az erdők közötti tisztások nyáron kiváló juhlegelők voltak, de a bükk- és tölgyerdők télen is nyújtottak kiváló takarmányt. Ezek makkján nemcsak a sertésnyájakat hizlalták ősszel és tél elején, hanem a juhokat is legeltették, takarmányozták például az Északi-középhegység területén (Szabadfalvi J. 1963). Az erdők, a különböző erdei fák fiatal hajtásait legeltették, de szükségtakarmányként télre is gyűjtötték nemcsak a Kárpát-medencében, hanem szerte Európában (Paládi-Kovács A. 1983; Petercsák T. 1988b). A székelyek, a kalotaszegiek és más erdélyi csoportok még a 20. században is gyűjtötték a lombtakarmányt, amit udvaron és teleltető szálláson ágboglyában tároltak. A 19. században az Alföldön, a Dunántúlon és a Felföldön is gyűjtötték és használták juhok, kecskék és szarvasmarhák takarmányozására. Legalkalmasabb a kőris, kecskefűz, szil, jávor, akác stb. lombja, fiatalabb hajtása.

Az uradalmak országszerte hodályokban teleltették ki a nyájaikat, amelyek, az állomány nagyságától függően, lehettek L alakúak is. A hodály védett oldala mellé gyakran állították a szénázó rácsokat és az alacsony vályúkat a szálas- vagy abraktakarmány etetéséhez. A felgyülemlett alomból és trágyából a hodály mellé gyakran karámot is raktak.

Az Alföldön a csak néhány juhot tartó gazda készített az istállóban rekeszt. Akinek több juha volt, portáján rendszerint külön juhólat, juhistállót épített. Fából készített birkaólak (akol, juhakol) álltak a nyírségi juhtartó gazdák udvarán is (Szabadfalvi J. 1984b). A kétbeltelkes településeken a kertekben, szálláskertekben voltak a csűrök és az istállók is. A tanyás településeken télen a juhokat általában a tanyákon találjuk. Hajdúböszörményben a juhok a kertekben vagy a tanyákon teleltek. A meddőnek a kert végében, két szalmakazal között garádját raktak, abban volt tavaszig. Voltak gazdák, akik télre legelőt váltottak az erdőre, vagy elmentek káposztatorzsára a Nyírségbe. Debrecenben az állatok teleltető szállásai a várost északon és keleten határoló erdőkben voltak. A Kiskunságban is a szálláskertekben álltak a juhok egyszerű, téli építményei. Kunmadarason a gazdák saját istállóikban teleltették a juhokat. Minden 20 állat után a pásztorok egy-egy juhát is a gazdák teleltették, ezért a pásztorok rendszeresen látogatták a gazdákat, az esetleges gyógyítás már az ő feladatuk volt (Bencsik J. 1971; Balogh I. 1938; Fazekas M. 1979).

{748.} A 19. század végéig az Északi-középhegység palóc lakossága a hideget jól bíró magyar juhokat az erdőben is teleltette. A palóc nagycsaládok juhászai a tarló legeltetése után, ősszel hajtották vissza a juhokat az erdőbe, ahol a lehullott vadgyümölcsök (vadalma, vadkörte), az őszi erdő gombái, illetőleg a makk nyújtott gazdag eleséget. A juhász baltával vágott fagyöngyöt, lerágta a juh a borókát és a fenyőt is. Még a kisebb hó alól is kikaparta a makkot és az avart. Amikor nagy hó esett, fedetlen karámban, gyűjtött takarmányon tartották. A nagycsaládok juhai azonban a 19. század végén már bekerültek a faluba, ahol csűrágban, csűrfiókban lévő téli akóban, esetleg különálló épületben kaptak helyet. Hasonló volt a tartásmód Szentgálon és általában a Bakonyban (Paládi-Kovács A. 1965; Vajkai A. 1959a).

Az Erdélyi-medencében, Kalotaszegen a juhoknak gyűjtik a sátés rétiszénát, tartogatják a szalmát és szednek leveles tölgyfaágat (frunza). Mindezt a telek hátsó részében lévő csűröskertben a juhok telelőhelyén raktározzák. A juhokat eléggé szellős juhpajtába (hidegpajta) zárják, amely előtt telelő-esztringa áll. Karácsonytól javítanak csak a takarmányozásukon egy kis abrak adásával. Bálványosváralján a hátsó udvaron lészákból elkerítenek egy részt, amelybe egy kisebb ereszt eszkábálnak. Egyesek ún. fonott falú kotyecet állítanak itt, amelyet fokozatosan trágyával raknak körbe. Csak bárányozáskor viszik be az anyákat a csűr egyik fiókjába. A téli aklokban jászolba (lészajászol) kapják a takarmányt. Mikor az első hó leesik, Csíkban akkor hajtják haza a juhokat. Itt csűristállóban és baromkertben teleltetnek (Kós K. 1947b; K. Kovács L. 1947b; Szebeni G. 1962; Gunda B. 1961). Az előbbi a csűr egyik, külön elkerített zárt része, a másik pedig udvar egy vagy több oldalon nyitott színnel.