{599.} ÁLLATTARTÓ GAZDASÁGOK

AZ ÁLLATTARTÁS TÖRTÉNETI-FÖLDRAJZI TÍPUSAI ÉS RENDSZEREI

A nemzetközi irodalom alapján az állattartás hat nagy történeti-földrajzi típusát lehet elkülöníteni:

1. nomadizmus,

2. transhumance,

{600.} 3. magashegyi, havasi pásztorkodás (Alpwirtschaft),

4. modern kapitalista legeltető állattartás,

5. a növénytermesztést kiegészítő állattartás,

6. a növénytermesztés fölé rendelt állattenyésztés (Enyedi Gy. 1964).

Az utóbbi kettő azonban összevonható komplex földművelő-állattartó üzemek állattartása néven, minthogy ezek térben és időben kevéssé különülnek el egymástól, mint az előző négytől. Lényegében ezekről a típusokról van szó a világ mezőgazdasági rendszereit történeti szempontból, s a jellegadó formát kiemelő újabb tipológiákban is.

Önálló mezőgazdasági rendszernek tekintik a nomád pásztorkodást; a mediterrán típusú gazdaságot, amelyben a transhumance is jelen van; a tejtermelő gazdaságot, amely az alpesi állattartásban önállósodott először és az ún. ranchgazdálkodást, amely az amerikai kontinensen alakult ki, s a kapitalista legeltető állattartással vehető egynek (vö. Grigg, D. B. 1980). „Vegyes gazdaságok Nyugat-Európában és Észak-Amerikában” néven tárgyalja Grigg a komplex földművelő üzemeket, melyek a növénytermesztést és az állattartást egyesítik a gazdaságban. Más-más néven, de a világ alapvető mezőgazdasági rendszerei és azon belül az állattartás történeti-földrajzi típusai szoros megfelelést mutatnak a különféle osztályozásokban.

A nomadizmus nem csupán az állattartás, a gazdaság egyik formája. Valójában létforma, társadalmi berendezkedés egész népek számára. Számos formája ismeretes. Megkülönböztetjük a sarkvidéki rénszarvas-nomadizmust és a száraz égövi (sztyeppi, sivatagi, félsivatagi) tevés- és lovasnomadizmust. A nomád gazdaságra épülő társadalmaknak minden tagja követi a nyájakat az egész évi legeltetés folyamán. Típusos formájában a nomád gazdaság egyoldalú. Hiányzik belőle a földművelés, s az állatállomány csupán a legelőket, a természetes takarmányforrásokat hasznosítja. A régi nomád pásztornépek megelégedtek néhány háziállatfaj tenyésztésével. Ezek közül a sertés és a baromfi hiányzott.

A nomadizmus előtörténete kevéssé ismeretes, klasszikus formája az i. e. 2. évezred folyamán fejlődött ki (Paládi-Kovács A. 1993b: 73–74).

A transhumance megtelepült életmódot folytató népesség pásztorkodási módja, amely egész évi legeltetésen, a nyári (hegyi) és a téli (síksági) legelők ritmikusan váltogatott használatán alapul. A transhumance fő állata a juh, kisebb számban a kecske. A téli és a nyári legelők közötti távolság, a migrációs útvonal hossza esetenként több száz km is lehet. Azonban a legelőkön és a vándorlások alkalmával csak a pásztorok követik a nyájakat. Nem tartanak velük családok, népes közösségek, mint a nomád társadalmak esetében.

A kétlegelős, transzhumáló (legelőváltó) állattartás az ókori Rómában az 1. évezredben már ismeretes. Töretlenül élt tovább a Földközi-tenger térségében a feudalizmus századaiban is. Legnagyobb jelentőségre valószínűleg az Ibériai-félszigeten tett szert a 13–14. században. Spanyol telepesek honosították meg Kaliforniában, Argentínában, Chilében, sőt Közép-Amerikában trópusi változatát is kialakították.

Magyarországon a Balkánról a Déli-Kárpátokba felhúzódó vlach csoportok honosították meg. Nyaranta a havasi legelőket keresték fel, ősszel pedig felhajtották nyájaikat a Duna mellékére és Dobrudzsába, később Moldva és a Tiszántúl is telelőhelyük lett. Az osztrák vámnaplók tanúsága szerint a 19. század elején még virágzott {601.} az erdélyiek teleltetése Moldva Havasalföldjén (Veress E. 1928; Földes L. 1968, 1982: 372–374; Paládi-Kovács A. 1993b: 75–76, 255–257).

A havasi pásztorkodást (Alpwirtschaft, Sennwirtschaft, szállásoló gazdálkodás) két természetes fűforrásra, a völgyek rétjeire és az erdőöv feletti havasokra alapozták. Az állatállomány – az Alpokban főként szarvasmarha, a Kárpátokban többségében juh – a völgyek településein élő gazdák tulajdonában van, akik nyáron át szénát gyűjtenek a völgységi és havasi réteken, miközben a pásztorok a havasi legelőkön vigyázzák az állatokat. Télen át az állatállományt szénán tartják a településen vagy a mezei téli szálláson, ahol a szénát felhalmozták. A település és a havasi nyári legelő közötti távolság kicsi (5–25 km), s többnyire a téli és a nyári telephely is a községhatáron, a közigazgatási egységen belül van. A havasi pásztorkodást fejlett tejgazdálkodás, sajtkészítés jellemzi. Főként az Alpok országaiban, kisebb mértékben a Jura-hegységben és a Kárpátok egyes részein alakult ki a középkor végén, az újkor elején. Kibontakozásában szerepet játszott a kolostorgazdaságok mintája is. Skandináviában a seterwirtschaft hasonló havasi szállásgazdaságokat jelent, általánosabb benne a szarvasmarha-, bár a juh- és a kecsketartás sem idegen tőle.

A havasi szállásgazdaság a paraszti vagy uradalmi komplex agrárgazdaságok tartozéka, amelytől időszakosan a térben is elszakítva működik. Rendszerint pásztori munkára alapozott tejgazdaságot is magába foglal (Paládi-Kovács A. 1983b). Ismeretes a családi havasi gazdaság változata is. Ez esetben a családok nagy része nyárra kiköltözik a havasra, s maga végzi a tejgazdaság munkálatait. Az Alpok, a Kárpátok havasi szállásfalvai a völgyi falu ikerpárjaként létező időszaki falvak (templommal, közintézményekkel).

A modern kapitalista legeltető állattartást európai telepesek a 18–19. században alakították ki az észak-amerikai prérin, a dél-amerikai pampán, továbbá Ausztrália, Új-Zéland és Dél-Afrika területén. Természetes fűforrások egész évi legeltetésére alapozták, fő állata a szarvasmarha és a juh. A világpiacon értékesített, kapitalista tulajdonban levő állatállományt fizetett pásztorréteg őrzi (cowboy, gaucho).

A Magyar Alföldön a 14. században kialakult a pusztai pásztorkodás, a pusztabérletek rendszere. A pusztai vágóbarom-tenyésztés előfeltétele volt a középkori „pusztá-sodás”, a legelőbérletek, pusztabérletek megjelenése. A 14. századi „szabad bérlők” az akkor kialakult mezővárosok gazdagodó, vállalkozó parasztjai közül kerültek ki, akik a bérbe vett legelőkön szállásokat építettek és gulyáikat fizetett pásztorokkal őriztették. Ebben az időben lett a vágómarha az ország egyik legfőbb kiviteli cikke, melyre ráépült a tőzsérek és a hajtók (Ž hajdúk), hajcsárok társadalma. Ez a pusztai pásztorkodás – miközben őrizte a zootechnika és a terminológia egyes keletről hozott elemeit – voltaképp már a prekapitalista legeltető állattartás egyik kelet-európai típusos formája volt a 14–18. század folyamán.

TARTÁSMÓDOK

Az állattartás eredetileg egész éven át tartó legeltető pásztorkodás volt, ami gyakran kívánt helyváltoztatást, s egyes esetekben egész közösségek, népek vándoroltak a nyájak után. Közeledvén korunkhoz, fokozódott az állattartás belterjessége, míg az {602.} istállózáson át eljutott a zárt helyen megvalósuló „iparszerű” rendszerekig. Ebben az evolúciós láncolatban számos fokozat, átmeneti forma található.

A magyar néprajzi kutatás Herman Ottó óta három tartásmódot különböztet meg:

1. szilaj- vagy ridegtartás, ami egész évi legeltetéssel, legelőn tartózkodással járt;

2. félszilaj tartás, ami tavasztól őszig folyamatosan tartó legeltetést, legelőn tartózkodást kívánt;

3. kezes tartás, ami az igás- és tejelő állatok naponkénti kihajtását, istállózó-legeltető élelmezését és haszonvételét jelentette. A tartásmódok szoros összefüggésben álltak a tenyésztett fajtákkal. A régi magyar állatfajták jól viselték a „szilaj-” vagy a „ridegtartást”, s a mezőgazdaság, az állattartás belterjesedési folyamata, a fajtaváltás szükségszerűen visszaszorulásukat eredményezte (Herman O. 1914: 9–10; Györffy I. é.n. /1934/b: 114–117; MNL I. 88).

A külterjes gazdálkodás az agráriumban általában olyan termelést jelent, amelyben a területegységre jutó ráfordítás kicsiny. Így a befektetett tőke és munka is csupán alárendelt szerepet játszik. Szorosabban véve a külterjes állattartás (szilajpásztorko-dás, extenzív állattenyésztés) olyan tartásmód, amelyben a tenyésztett külterjes fajták táplálása nem réti szénán vagy vetett takarmányon, hanem legeltetésen alapul. Ez a tartásmód egyszerű, kevéssé értékes építményekkel, gyakori helyváltoztatással, legelőváltással, csekély munkaráfordítással és alacsony hozamokkal párosul. Külterjes módon szilaj ménesekben, szilaj gulyákban tartotta a módos parasztság a tőkemarhát, a juhok esetében a meddőnyájat, szemben az igavonó és fejős állatok csoportjaival. Magyarországon a 18. század derekától kezdett visszaszorulni a telepítések, a puszták fokozatos benépesítése és eke alá vétele következtében. Legtovább – a 20. század közepéig – az alföldi puszták (Hortobágy, Bugac), vízjárta árterek, szigetek, valamint a közép- és magas hegyi legelők, havasok legelőin maradt fenn.

A belterjes gazdálkodás és ezen belül az istállózó állattartás olyan agrártermelés, amelyet a területegységre jutó nagyobb ráfordítás és nagyobb hozam jellemez. A belterjesség az állattartásban is a földterület–ráfordítás–hozam hármas viszonyából eredő tulajdonság (Erdei F. 1970).

A jászlas, istállós, igás vagy kezes tartásmód szoros kapcsolatban van a földműveléssel, s hovatovább teljesen kiszorítja a rideg pásztorkodást. Györffy István ezt a megállapítását 1934-ben még az alábbi megfigyeléssel egészítette ki: „Ahol szűk a határ és kevés a legelő, a nép főleg földművelésből él s igavonó vagy tejelő jószágát rendszeresen istállón tartja, legfeljebb tarlón vagy ugaron legelteti. Ugyanígy van azokban a nagy határú városokban is, ahol a legelőt szántóföldnek elosztották s helyükön tanyarendszer alakult ki” (Györffy I. é. n. /1934/b: 117). Az istállós tartásmód lényegét nem az épület maga, hanem a takarmányozás mértéke, színvonala szabta meg. Ebben szintén hosszú fejlődésmenet ragadható meg a középkori kezdetektől a 20. század közepéig, a modern kisüzemek megjelenéséig (Tálasi I. 1936b: 139–149; Szabadfalvi J. 1970a: 158–161; Paládi-Kovács A. 1993b: 217–224, 319–328).

A tartásmódok tükröződése megfigyelhető a legelőhasználatban és a legelők elnevezésében (belső legelő a naponta kijáró csorda, az őrlős ménes, a csürhe és a fejős juhnyájak számára, külső legelő a gulya, a ménes, a konda, az ürü- vagy meddőnyáj {603.} számára). A szilaj- és a kezes nyájak, valamint a pásztoraik elnevezésében ugyanez a kettősség található az alföldi állattartás rendszerében:

     (vö. Balogh I. 1958: 542–543).

TULAJDONFORMÁK, ÜZEMTÍPUSOK

Az állatállomány tulajdonosainak társadalmi rétegződését véve alapul a 19–20. század fordulóján három alaptípus különíthető el:

1. Uradalmi majorok,

2. Parasztgazdaságok,

3. Pásztorgazdaságok.

A kapitalizmus korában a hagyományos földesúri gazdálkodás is változott, s növekedett a bérlők szerepe. Városokban és közelükben olyan állattartó üzemhelyek is megjelentek, amelyekhez nem tartozott földbirtok, illetve legelőterület (például sertéshizlaldák, „aszfalt-tehenészetek”). Kialakultak a 19. század végén az ún. tejszövetkezetek mint a paraszti kisüzemi tehenészetek új kooperációs formái (Vörös A. 1965). 1945 után pedig az állami gazdaságok és a termelőszövetkezetek, illetve a háztáji gazdaságok tulajdonviszonyai határozták meg az állattartás lehetőségeit.

Az uradalmak állattartása a majorsági gazdálkodás kezdeti századaiban (16–17. sz.) alig különbözött a jobbágyokétól, s jórészt a dézsmabárányként, pázsitdisznóként kapott jószágokból állt, de megjelent vele a majoros és a majorosné foglalkozása. Az állattartás majorsági üzemszervezete robotosokkal nem lett volna működőképes. Pedig a földesúri majorok gazdasági tevékenysége a 18. század közepéig kimerült az állattartásban. Cselédségük főként pásztorokból állt, akikhez a földművelés erősödésével csatlakoztak a majorsági ökrökkel dolgozó béresek (Paládi-Kovács A. 1993b: 246–247).

Uradalmi majorok kezdeményezték a fajtaváltást, létesítettek először tehenészeteket (svájcériát), fogadtak birkásnak nevezett vállalkozókat. A gyapjúkonjunktúra idején elterjedő merinótartással új bérleti, szerződéses formák jelentek meg. Mindez az állattartó üzemek tulajdoni és üzemi viszonyait is átformálta. A földesúri és paraszti üzemek egymással szoros kölcsönhatásban fejlődtek.

A jobbágyparaszti (kisnemesi, parasztpolgári) állattartó üzemet a faluközösség és a családforma alakította. Ahol a „família” jellegű, 3–4 generációs nagycsalád még a 19–20. század fordulóján is meghatározó forma volt (Ormánság, Szlavónia, Palócföld), jelentős állatállomány tartozott egy-egy gazdasághoz, s a családtagok közül {604.} kerültek ki a pásztorok. Helyenként ez a család és állattartó üzemforma még a tagosítást követően is fennmaradt (például Domaháza). Az állatállomány, a legelő, az ólak, aklok, istállók a nagycsalád közös tulajdonát képezték, de a gazda, a családfő rendelkezett vele, s ő szabta meg a családi (üzemi) munkaszervezetet is. Az 1848 és 1945 közötti időben azonban a kiscsaládi forma, s a vagyoni polarizációnak megfelelő állatállományok váltak jellemzővé. Egykori zsellérek, elszegényedett úrbéresek és kisnemesek állatai a közlegelőn, a falunyájban, a falu pásztorainak felügyelete alatt legeltek, s a gazdasági udvaron szerény méretű, értékű épületekben éjszakáztak. A törpegazdaságok, paraszti kisüzemek állománya csak a földbérleteket szerző, törekvő kisgazdák kezén lépett túl az önellátáson, ezek kapcsolódtak be az árutermelésbe, specializálódtak egy-egy termékcsoportra (tej, túró, tojás, baromfi).

Gazdagparaszti (50–200 kat. holdas) gazdaságok állatállománya és legelőterülete egy-egy ágazatban önálló nyájszervezést és pásztorfogadást tett lehetővé. A nagygazdák többsége nemcsak az alföldi tanyavilágban, de az ország más tájain is függetlenítette magát a falusi közösségtől, kiszakította legelőjét a közlegelőből (Paládi-Kovács A. 1965: 20–32).

Az uradalmak maguk tartottak apaállatot és gondoskodtak azok elhelyezéséről, takarmányozásáról. Pásztoraik, béreseik számára lakásokat, cselédházat, birkásházat építettek. Falusi közbirtokosságok szintén több ágazatban tartottak apaállatot (a juhászat kivételével), és fenntartottak pásztorházakat a közbirtokosság pásztorainak, a falu cselédeinek. A hajdani nagycsaládok, majd a kapitalista korszak gazdagparaszti juhászatai maguk is tartottak kosokat, de a többi ágazatban a községi apaállatokhoz, állatgondozókhoz fordultak. Számos vidéken a tagosítást követően megbomlott az egyetértés az apaállattartás és a közös pásztortartás költségeinek megosztását illetően.

A pásztorok jószágtartása sok esetben csupán a nyájőrző és házőrző kutyák, a foglalkozáshoz tartozó hátasló vagy tergenyés szamár, s az önellátást segítő néhány sertés és baromfi tartását jelenti. Felföldi, erdélyi kisparaszti közösségek pásztorai számára kezdettől fogva szűkre szabták a jószágtartás lehetőségét. Ezzel szemben az Alföldön csak a 18. század vége felé kezdték korlátozni a pásztorok jószágtartását. Például Kecskemét tanácsa akkor kimondta, hogy a fejős juhászok 30, a nyájjuhászok 100 saját juhnál többet nem tarthatnak a kezükre adott nyájaknál (Szabó K. 1942: 9). Legtöbb jószáguk már akkor is a juhászszámadóknak volt. A „jószágtartás” járandósága ugyanis lehetővé tette, hogy a juhász a gazdaság vagy a gazda legelőjén, annak állataival együtt járassa a sajátjait. Meghatározott keretszámig a pásztor jószágainak téli takarmányozása is a paraszti gazdaság terhére történt. Egyes juhászoknak olykor 100–200 birkája legelt a paraszti közösség nyájaiban fűbér fizetése nélkül. Kunmadarason például 1771-ben az egyik számadónak mintegy 200 juha és 4 szamara volt. Senkinek sem volt akkor több juha a helységben (Fazekas M. 1979: 188).

A 20. század elején az észak-hevesi és a szomszédos borsodi, gömöri tájakon a kisgazdák közös nyájait őrző juhászoknak 20–25-nél több saját juhot nem engedélyeztek, de a nagyobb uradalmakban a számadó bacsónak 100–200 juha is lehetett. Az a huszados bacso, akinek öt-hatezer juh volt a kezére bízva, 250–300 saját juhot tarthatott az uradalom legelőjén, teleltetett ki az urasági takarmányon. Így vásárolt {605.} később 300 holdas birtokot, s vált a közeli község egyik legtehetősebb gazdájává (Paládi-Kovács A. 1965: 36–37). A fejős juhnyájak pásztorait országszerte megillette a vasárnapi tej haszna és sok vidéken volt szokásban a tejárenda.

Somogyi urasági kanászoknak olykor 100 saját disznajuk volt, s a községi kanászoknak is 50–60. A 20. század elején a községi fókában két göbét (anyakocát) tarthatott a kanász a malacaival együtt (Takáts Gy. 1986: 21–22). Gulyások, csikósok jószágtartása a 18–19. században főként az Alföldön lehetett jelentős. A karcagi réteken gulyát teleltető pásztornak 1755-ben 15 számosállata volt lóból és marhából (Györffy I. 1941b: 16), több, mint sok 20. századi parasztgazdaságnak. Azért is kezdték a 18. század vége felé a pásztorok lótartását korlátozni.

Pusztai, havasi szállások pásztori állatállományához tartoztak a tejgazdaság melléktermékein élősködő sertések, s ha a számadó felesége is kiköltözött a külső vagy belső legelőre, a tanyahelyen tartott baromfiállomány egészen jelentős volt. A 19. század végén a Nagykunság, a Hortobágy, a Hajdúság külső legelőire azért költöztek ki a számadó pásztorok asszonyai, hogy minél több jószágot tarthassanak (Ecsedi I. 1914; Fazekas M. 1979: 187–88). A pásztorok jószágtartása (s helyenként kupeckedése) tette lehetővé sokak számára, hogy földet vásároljanak és kiemelkedvén a cselédsorból maguk is gazdák legyenek. (Volt példa rá, hogy sikeres birkás vállalkozók nemesi rangra emelkedtek.)

A 19. században jelent meg az uradalmakban az árendás, illetve a részes tartásnak nevezett jogviszony. Az „árendás” szerződés és állattartás annyira elterjedt, hogy egy-egy vármegyében külön rovatot kellett nyitni az adókivetés nyilvántartásához a svajcereknek és az „árendátor” birkás-mestereknek. Mindkét ágazatban, a fejőstehenészetben és a merinó-juhászatban is, a pásztor bérelte ki az uradalom állatait, s fizetett értük darabszám szerint megállapított bérleti díjat. Az uradalmi „birka-juhok” vagy tehenek bérleti szerződését legalább három évre kötötték, s leírták benne a település, a takarmányozás, a sózás, a szaporulaton való osztozás stb. részleteit is. A gyapjú haszna többnyire az uradalmat, a tejhaszon legnagyobb része viszont a bérlőt illette. Az 1790-es években már a kecskeméti gazdák is kötöttek pásztorokkal hasonló szerződéseket. Ezekben a cívis paraszt mint gazda kikötötte bizonyos mennyiségű vaj, túró beszolgáltatását, egyébként pedig a tejhasznot bérbe adta a juhásznak. Hasonló bérleti formák a 19–20. század fordulóján is éltek még, kölönösen a juhtartásban (Paládi-Kovács A. 1993b: 286).

Részes tartás, feles tartás lovak, marhák esetében főként aszályos éveket követően, rendkívüli esetekben fordult elő. Így az 1791-es és az 1863-as aszályt követően a Nagykunságból a Rétközbe hajtott lovakat, szarvasmarhákat „felesben” teleltették ki. Főként a Tiszántúlon volt szokás anyakocákat, kotlós tyúkokat fiastól kiadni tanyára ún. feles tartásra (MNL II. 124).

Jóval elterjedtebb volt a részes juhtartás, amit keleti palóc és nagykunsági településekről írtak le behatóan. A 20. század első felében még Nógrádtól a Rétközig, Szatmártól a Felső-Kiskunságig ismeretesek a részes tartás különböző formái. Ezek közül leggyakoribb a feles juhászat, de tudunk harmados és negyedes juhászatról, sőt csapatos feles vállalásról is. A részes juhtartás szerződéseit általában 3 évre kötötték (Márkus J. 1943: 3–11; Paládi-Kovács A. 1965: 37–39; Fazekas M. 1979: 27–28). Részes juhtartásra a kapitalizmus korában főként a paraszti és a pásztori kisgazdaságok {606.} kényszerültek, kialakulása azonban az uradalmakhoz és a birkás vállalkozókhoz kapcsolódott (18–19. század fordulója).

A feles juhász saját juhállományát (50–300 db) mint „feles tőkét” vitte be az üzletbe. Annak gyapját, a bőröket, a vaj és a sajt hasznát évente megfelezte a juhász és a gazda, aki a legelőt, a takarmányt, az épületeket vitte a közös vállalkozásba. Három év után a feles tőke (az eredeti nyáj) szaporulatát is megfelezték egymás között a szerződő felek. Ismeretesek két évre és egy évre szóló tartási szerződések, melyek az állomány kisebb hányadát juttatták a legelőt, takarmányt adó gazdának. Előfordult, hogy juhaikat más módon tartani nem tudó parasztgazdák, sőt juhászbojtárok adták át állataikat feles tartást vállaló tanyás vagy másfajta magatarti juhászoknak. Ezek a megállapodások gyakran csak a télre vagy egy esztendőre szóltak, s nem három évre.

A részes tartás különböző formái, az állatállomány teljes tartására és haszonvételére vagy csak egyes haszonvételek (például tejhaszon) bérletére vonatkozó szerződéses viszonyok lehetővé tették a legelők és az üzemhelyek minél teljesebb kihasználását, s a megszorult pásztorok és takarmányhiányt megélő gazdák állatainak kiteleltetését. Nehéz években a túlélést segítették elő, kedvező években pedig a hozamok és a bevételek növelését, a szerződő felek tisztes gyarapodását szolgálták.

LEGELŐ, LEGELŐJOG, LEGELTETÉSI REND

Az állattartás természetes formája a legeltetés, a füves, fás térségek hasznosítása. Legelő szavunk a legel igéből származik, székely tájnyelvi megfelelője a reglő, ormánsági tájszó a ’ligetes tisztás’-t, legelőt jelentő gyóta.

A legelőtípusok osztályozása több rendező elv szerint történhet:

1. Természeti legelőtípusok.

2. Belső és külső legelők.

3. Téli és nyári legelők.

4. Birtokjogi típusok.

Természeti legelőtípusok

Természeti környezeti adottságok alapján a Kárpát-medencében legalább öt hagyományos legelőtípust kell megkülönböztetnünk. Ezeknek a vegetációja – az eltérő domborzati, éghajlati, talaj- és egyéb adottságoktól függően – erősen különbözik egymástól.

a) Pusztai legelő. Az alföldi ősgyepek mellett ide sorolhatók a 18–19. századi folyószabályozások után különösen elszaporodó szikes legelők és a homokkal, futóhomokkal borított területek. A szikesek különösen a Hortobágyon, Békésben és a Bánságban, a homokos puszták a Nyírségben és a Kiskunságban jellegzetesek. Gyakori fűfélék: szikfű, szőrfű, rozsnok, csenkesz. A földművelésben gyengén hasznosíthatók, ezért is maradtak meg legelőnek csaknem napjainkig. Legelőnek is gyengék, leginkább juhászattal hasznosíthatók (Baskay Tóth B. 1966: 125–127; Paládi-Kovács A. 1979a: 62–68).

{607.} b) Rétségi, vizenyős legelő. Rétségek, mocsárszélek, folyóárterek legelőféléje. Növényzete dús, de túlsúlyban vannak közte a savanyú, kevésbé értékes fűfélék. Kaszálónak és téli legelőnek is hasznosítható. Szénáját, füvét főként lovakkal etették, ezért a Hanság, a Duna-ártér s más vizenyős területek lótartása többnyire jelentős volt. Juhra a vizenyős legelő veszélyekkel jár (mételykór), de réti sertéstartással egykor jól tudták hasznosítani.

c) Erdei legelő. A lombos erdők övezetének jellegzetes téli-nyári legelője. Különösen a tölgyesekben, kevert lombú erdőkben és tisztásokon jelentős, ahol bőven van aljnövényzet. Középhegységi, dombsági tájakon a marha-, a juh- és a sertéstartásban egyaránt hasznosították (Dunántúl, Felföld). Egykor az Alföldön is több erdei legelő volt, s az alföldi erdők megfogyatkozását jórészt a legeltetés, a kaszálás és az állatteleltetéssel járó terhelés okozta.

d) Havasi legelő. Általában véve 800 méternél magasabban fekvő gyepes terület. Flórája gazdag, dús, füvei a tejelválasztásra kedvező hatásúak. Szarvasmarha- és juhlegelőnek egyaránt kiváló. Téli legelőnek azonban a nagy hó miatt alkalmatlan. Síksági neveltetésű marha többnyire nehezen szokja meg a havasi legelő füveit, vizét stb. (például a Tisza árteréről a Bükk-fennsíkra nyáron felhajtott tinók). Különösen fontos a Székelyföldön és más erdélyi csoportok gazdálkodásában (gyimesi és hét-falusi csángók, Máramaros, Szatmár, Kalotaszeg, Fekete-Körös völgye).

e) Parlag, ugar, tarló. Időszakonként legelőként hasznosítanak mezőgazdaságilag művelt területeket is. Ezeknek a faluhoz közeli legelőknek az 1960–1970-es évekig fontos szerepük volt a legeltetés éves ciklusában. A parlagoló földművelés rendszerében a parlag éveken át kaszálóként, legelőként szolgált. Két- és háromnyomásos gazdálkodás esetén a művelt határ fekete ugarnak következő fele vagy harmada egy évig szintén legelőnek szolgált. A tarlót többnyire augusztus 20-a és november eleje között legeltették, azaz a hordás befejezése és az őszi szántás elkezdése közötti időszakban. Tél végén, tavasszal több-kevesebb rendszerességgel legeltették a zöldelő őszi vetéseket is. A legeltetés hozzájárult a gyomnövények kipusztításához és szolgálta a szántóművelés körébe tartozó földek trágyázását is (kosarazás, hálatás, állítás, telkesítés).

A természeti legelőtípusok közül természetesen csak 2–3 létezett egy-egy település határában. Például a Kiskunságban két fontos legelőfajta volt: a rétes, vizenyős legelő és a pusztai (homokbuckás) legelő. Debrecen hatalmas határában a pusztai (hortobágyi) legelő mellett a rétes, semlyékes legelőnek és a várostól keletre elterülő erdei legelőnek is fontos szerepe volt (Tálasi I. 1936b: 37–38; Balogh I. 1938).

Belső és külső legelők

Ez a legelő- és határhasználati rendszer főként a nagy határú alföldi településekhez kapcsolható, de némi módosulással a középhegységek és a havasok vidékén is fellelhető. Alföldi „kertes települések” határában az ólas kertek gyűrűje után a belső legelő övezete következett. Azon éltek a fejős juhnyájak és a „város alatti” esztrengák juhászai, oda járt ki naponta a csorda, az anyakocákból és a malacokból {608.} álló csürhe, ott legelt a szárazmalmok lovaiból szerveződött őrlős ménes, ott legeltették esténként és pihenőnapokon az igás ökrök, fogatolt lovak falkáit.

A külső legelőn élt a növendék jószág többsége, a tőkemarha, a szilaj ménes és gulya, ott legeltek a meddő- és ürüjuhok elterülő nyájai, s a posványos, semlyékes helyeket kereső disznókondák. Tavasztól őszig kinn éltek pásztoraikkal, s a gazdák csak időnként látogattak ki hozzájuk. Míg a belső legelők a település szélén terültek el, a külső legelők egyike-másika igencsak távol esett. Kunszentmiklós pusztái, külső legelői közül Orgovány 50, Szank 80 km-re volt a várostól. Kiskunlacháza külső legelői közül Móricgát Kecskemét és Bugac szomszédságában, de Lacházától légvonalban is legalább 100 km távolságban terült el. Debrecen külső legelői a Tiszáig terjedtek. Szeged, Kecskemét, Vásárhely, a jász, a kun és a hajdú városok pusztái, külső legelői között is akadtak napi járóföldre elterülők. A 18. században, az alföldi pusztabérletek virágkorában, jobbágyközségek bérelt, külső legelői is olykor napi járásra voltak a falutól. Párhuzamba állítható ezzel a havasi legeltetést folytató erdélyi, kárpáti települések gyakorlata, sőt a középhegységek bérelt, majd vásárolt legelőin folyó „nyaraltatás” (például a Bükkben, a Gömör-Tornai karsztvidéken).

Téli és nyári legelők

Eleink századokon át, a szigorú erdőtörvények bevezetéséig és a 19. századi nagy ármentesítő és lecsapoló munkálatokig fenntartották a téli és nyári legelők rendszerét. Az Alföldön a 16–17. században is elkülönültek a nyaraló és telelő puszták, szállások (Takáts S. 1961: 217–218). Téli legelőnek tartalékoltak, „tilalmasba tettek” olyan belső legelőket, kaszálókat is, amelyeken a város közelében tarthatták a telelő jószág értékesebb részét.

Megnövekedett a téli legelők szerepe aszályos éveket követően, amikor kevesebb szénát lehetett felhalmozni. Ilyen években az aszálytól kevésbé sújtott rétségek, lápok, árterek nagyobb térségek állatállományának telelését segítették elő. 1863 aszályos éve után a Rétköz, a Bodrogköz és az Ecsedi-láp vidékére húzódtak a Nagykunság és a Hajdúság gulyái, sőt ménesei és nyájdisznói is (Szabadfalvi J. 1970a: 112–113). A folyók árterei, galériaerdei, a lápok és mocsárszélek havas teleken is nyújtottak némi táplálékot a „szilaj”, külterjes módon tartott jószág számára. Nem ok nélkül húzódtak télen a folyók mellé a nomád népek és Dél-Európa transzhumáló nyájai. A 18. században még sok erdélyi purzsás is a Tiszántúlon és Bánságban bérelt téli legelőt. A 19–20. században téli marhalegelő lett a földeken hagyott tengeriszár, juhlegelő a kint maradt káposztatorzsa.

Téli legelőnek használták, s nem csupán sertéskondákkal járták, a makktermő tölgyeseket, bükkösöket. Debrecen telelő szállásainak zöme a várostól keletre elterülő erdőségekben volt, s az Alföld más vidékein is teleltettek erdők hajlatában mind a Tisza, mind a Duna mellékén. Középhegységi, dombsági tájak (Dunántúl, Felföld, Erdély) téli legelői szintén az erdőségekben, kisebb részt a folyók árterein voltak.

A téli legelők az Alföldön az ármentesítések, lecsapolások és a puszták felosztása folytán a 20. század elejéig eltűntek. Ezt követően a jószág télen beszorult a faluba vagy a tanyákra. Az 1898. évi erdőtörvény lassacskán visszaszorította az erdei teleltetést, {609.} a lombtakarmány (csereszéna, frunza) készítését és a rügyező, bimbózó faágak legeltetését is.

A nyaraltatás „nyári legelőt” bérlő falvak vagy kisebb paraszti közösségek gyakorlataként, illetve nyári haszonbérletre átadott jószágok (főként juhfalkák) formájában az 1880–1960 közötti évtizedekben is létezett (Paládi-Kovács A. 1965: 48).

A LEGELŐK BIRTOKJOGI TÍPUSAI

A legelők használatának, birtoklásának rendje századokon át a feudális földjog függvénye volt. Birtokjogi szempontból legalább három típust lehet megkülönböztetni:

a) Közlegelők.

b) Elkülönített, egyénileg használt legelők.

c) Bérelt legelők.

Mindhárom létezett a középkor óta, de az 1836. évi VI. tc. nyomán, a közlegelők elkülönítése, majd a tagosítások révén csökkent a közösen használt legelők és nőtt az egyénileg birtokolt legelők részaránya.

a) Közlegelők. A földközösségi legelőt közösen használta a földesúr és a jobbágy. A majorsági gazdálkodás bővülése a 16–17. században mind több rét és legelő földesúri kisajátítását vonta maga után. A feudális függőség áttételesen érvényesült az alföldi mezővárosok és a privilegizált territoriális csoportok (székelyek, kunok, hajdúk) esetében. A jászkun redemptio (földmegváltás) 1745-ben a paraszti föld- (és ezen belül legelő-) tulajdon térnyerését eredményezte. Nagy alföldi mezővárosokban, illetve szabad királyi városokban (például Debrecen, Szeged) a földesúri jogokat a város gyakorolta, s így a föld- és legelőhasználatot is szabályozta. Osztatlanul birtokolt legelők – az egykori földközösség maradványai – a jobbágyság eltörlése után is megmaradtak. A földesurak és a parasztok erdeinek, legelőinek elkülönítése évtizedekig elhúzódó folyamat eredménye volt. A gyakran perrel kikényszerített arányosítások sok helyen tovább szűkítették a paraszti használatban lévő legelőket (Paládi-Kovács A. 1965: 46). Az átányiak, akiknek marháit a földesurak birkanyájai a gyapjúkonjunktúra idején szinte teljesen kiszorították a közös legelőről, hiába kérvényezték a legelőelkülönözést rögtön az 1836. évi törvény kihirdetése után. A mérnöki rendezés csak 1864–1868-ban történt meg, s a paraszti (volt úrbéres és zsellér) közlegelők jelentős csökkenését eredményezte (Fél E.–Hofer T. 1997: 33).

b) Elkülönített, egyénileg használt legelő. A feudális korban főként a földesúri majorságokhoz tartoztak a földközösségtől elvett, a közlegelőből kiszakított legelők. Parasztok indusztriális birtokai között csupán kisebb, irtás útján létesített rét- és legelődarabok lehettek. Ezek koronként és tájanként, így a 18. században a Duna mellékén és kisebb-nagyobb szigetein, a Hargitán vagy a gyimesi völgyekben jelentősen megnövekedtek. Az ilyen legelőbirtokot sok vidéken el is kerítették, s az állatok őrzését ezeken a családtagok látták el (például Gyimes, Mohácsi-sziget).

A jobbágyfelszabadítás után a volt úrbéres gazdaközösségek tagosztályai, s a Jász-Kun és Hajdú kerület már előbb (1840 után) elkezdett tagosításai nyomán megnőtt az egyéni tulajdonba került rétek, legelők területe. A tagosítások idején akadtak {610.} olyanok, akik a határ távolabbi részén fekvő legelőn kérték a tag kimérését, s ott tanyát, állattartó üzemet létesítettek (Paládi-Kovács A. 1965: 31, 76–78; Fél E.–Hofer T. 1997: 34).

c) Bérelt legelők. Alföldi városok pusztabérletei a 14. század óta adatolhatók, amikor Szeged már kun pusztákat vett bérbe. Közösségi és egyéni legelőbérletek egyaránt előfordultak. Mégis a jobbágyparasztok többnyire csoportosan béreltek legelőt, szemben a 15–17. századi tőzsérekkel, a 18. századi örmény, görög stb. vállalkozókkal, s a még később is jelentkező sőrés és göbölyös pusztabérlőkkel. A merinó terjedésével a 19. század első felében a Dunántúlon és a Duna–Tisza között is megjelentek a birkás vállalkozók, akik eleinte uradalmak árendásai vagy részes birkásai voltak, majd legelőbérletek révén önállósították magukat. Jobbágyközösségek rét- és legelőbérletei a 18–19. században tömegesnek mondhatók az Alföldön (például Miskolc környéki falvak, bőcsiek, mezőkövesdiek bérletei a Közép-Tisza árterén). A legelőbérlet megdrágulása, majd megszűnése a 18. század végétől hozzájárult egész falvak elnyomorodásához, kitelepüléséhez stb.

LEGELŐJOG, LEGELŐRENDTARTÁS

A földesúri és a paraszti legelők arányosítása, elkülönözése után – a nemesi közbirtokosságok mintájára – megalakultak a volt úrbéresek gazdaközösségei, hogy az osztatlan erdők, legelők használatát szabályozzák. Egy-egy településen – a régi rendi rétegződésnek megfelelően – nemesi, úrbéres és zsellér gazdaközösség is működhetett egyidejűleg. Az állam csak a 19. század végén szabályozta a közbirtokosságok működését. Az 1894. évi XII. tc. szerint a közlegelők rendtartását az érdekelt birtokosok közgyűlése állapítja meg. Rövidesen el kellett választani az erdők és a legelők kezelését. 1898-ban a XIX. tc. rendelkezett a volt úrbéres közbirtokosságok önálló erdőbirtokossággá alakulásáról. Az 1913. évi X. tc. pedig legeltetési társulatok szervezését rendelte el a közbirtokosok legeltetésben érintett tagjaiból. Csupán a nyájszervezés, a legelőhasználat szabályozását tette a társulatok feladatává, a birtokjog a korábbi tulajdonostársaké maradt. 1948-ban a földmívelési miniszter rendelete nyomán a helyi tanácsok mellett működő legeltetési bizottságokat kellett alakítani.

A közbirtokossági tagok között a legelőjog felosztása a volt nemesi vagy úrbéri telekhányadok arányában történt. Egy-egy egész telekhez a település határának jellegétől, legelőjének kiterjedésétől függően több vagy kevesebb legelőjog tartozott. Átányon az arányosítás előtt minden jobbágytelek után 8 hold legelőt vettek alapul, de az 1864–1868-as mérnöki rendezés alkalmával telkenként 10 holdra emelték a legelőjárandóság helyi kulcsát (Fél E.–Hofer T. 1997: 34). Ugyanakkor a zsellérek „eszmei” legelőterülete családonként 1 hold volt, s megtörtént a körülbelül 300 holdas „zsellérlegelő” kijelölése. Ezen már megalakulhatott a zsellérek különálló legelőbirtokossága, legeltetési társulata is.

Keleti-palóc falvakban (Észak-Heves, Borsod) a 19–20. század fordulóján az egész telkes gazdák legelőjoga – a közlegelők falvanként változó nagyságától függően – 6–12 között mozgott. A fél- és negyedtelkes gazdáké ennek arányában volt kevesebb. Akinek 1 joga volt, az egy öreg marhát küldhetett a közös legelőre. Öröklés {611.} esetén a legelőjogot éppúgy megosztották a testvérek között, mint a szántóföldet. A birtokelaprózódás következtében az 1900-as évek elején már akadtak olyan családok, akiknek a legelőjoga csupán 2 libaszámot tett ki. Ehhez tudni kell, hogy többnyire 25 libát tekintettek egy „számosállat szám”-nak (Paládi-Kovács A. 1965: 47; lásd még Petercsák T. 1979: 268).

A legelő teherbírását országszerte számosjószág szerint becsülték meg. A kétéves vagy idősebb ló és szarvasmarha „egész számot” tett, s képviselte az eszmei szorzót. Egy „számos jószág”-nak megfelelt két tinó vagy tavalyi csikó, öt juh vagy sertés. (Helyenként 8–10 juh vagy kecske fért egy számba.) A még szopós szaporulatot sok vidéken nem vették tekintetbe. Középszerű legelőn átlagosan csapadékos évben 2 magyar holdra (2400 négyszögöl) számítottak egy számosállat számot (Györffy I. é. n. /1934/b: 120). Ennek a szorzónak a segítségével minden dűlőről, legelőjárásról könnyen megállapíthatták, hány jószágot képes eltartani. Kedvező időjárás esetén a becsült, s a korábbi években tapasztalati úton kialakult létszámokat kissé felfelé kerekítették. Átányon egy számosállat legelőjogát – s eladásnál annak értékét – 1 kat. hold (1600 négyszögöl) legelő értékéhez viszonyították. A keleti-palóc falvak kopár legelőin viszont 2–3 magyar holdra (2400–3600 négyszögöl) számítottak egy számosállatot, egy legelőjogot. Tagosítatlan határokban ott is szokásban volt a legelőjogok adásvétele (Paládi-Kovács A. 1965: 47; Fél E.–Hofer T. 1997: 35).

Akinek nem volt örökölt vagy vásárolt legelőjoga, vagy aki több jószágot szándékozott kihajtani, mint amennyi joga volt, fűbért fizetett a helyi közbirtokosságnak (később legeltetési társulatnak), ha az tudta fogadni a jószágot. Abban az esetben, ha a község határában már legelőbér (fűbér, szájbér) ellenében sem volt erre lehetőség, a közeli falvakban kellett legelőt keresni. „Idegen helyen” azonban többet kellett a legeltetésért fizetni.

A fűbért szintén számosállatra vetítve állapították meg a legelővel gazdálkodó birtokosságok, társulatok. Átányon a legelőjoggal rendelkező beltagok kedvezményes fűbért fizettek a jogosultságukon felül a közlegelőre hajtott állataik után. Velük szemben a nem jogos „külsők”-kel kétszeres legelőbért fizettettek. Azok, akik nem használták ki teljes egészében legeltetési jogosultságukat, térítést kaptak. A befolyt legelőbérből fizették a térítést, az ügyintézőknek járó tiszteletdíjakat, a pásztorház adóját, s a maradék pénzből abrakot vettek a bikának (Fél E.–Hofer T. 1997: 34; Petercsák T. 1979: 268–269).

A sokféle nyáj járását a község vagy a közbirtokosság, a társulat által megválasztott pusztabíró (legelőgazda, havasgazda) osztotta be. A járások határait tavaszonként földkupacokkal, gödröcskékkel megjelölték. Azonban a tudott és látható határok esetén is sok ütközés történt a pásztorok és a birtokosok között a járások elhagyása, a határok megsértése miatt. A legeltetési rend meghatározása, az állatcsapatok számának, létszámának, legeltető járásának meghatározása a nagy határú alföldi városok gazdálkodásában különösen nagy hozzáértést, tapasztalatot kívánt. Például Debrecen hortobágyi legelőjén 1774-ben 11 gulyajárás, 2 ökörcsordajárás, 2 ménes- és 18 nyájterület (juhjárás) volt. Úgy kellett a járásokat kijelölni, hogy aszályos évben is minden állatcsapat itatása és legeltetése megoldható legyen (Balogh I. 1958; Törő L. 1968: 265–266).

{612.} FALUNYÁJ ÉS NYÁJGAZDASÁG (SZÁLLÁS, PÁSZTOR)

Magyarországon a közös nyájszervezés, a községi nyájak és községi pásztorok intézménye, a csordák sorőrzése a középkor óta ismeretes. Legalább a 14–15. században vált a városok és községek feladatává a közlegelők rendjének szabályozása, a közös nyájak szervezése és a pásztorfogadás (Paládi-Kovács A. 1993b: 123–124). A „falupásztor”-ság intézményének megjelenése, a jobbágyparaszti gazdaságok kényszerű kooperációja számos üzemszervezeti változást eredményezett.

Közös nyájak szervezése a paraszti kisüzemek számára részint munkaerő- és munkaidő-megtakarítással, másrészt bizonyos kiadásokkal, kötelezettségekkel járt. A nyájközösség a legegyszerűbb formák esetén is a gazdák együttműködését igényelte (sorőrzés, pásztorfogadás, a pásztor bérezése, lakása, apaállatok tartása stb.). Üzemszervezeti szempontból a közös nyájtartásnak legalább két formáját kell élesen megkülönböztetni:

1. A bentháló, naponta kijáró nyájak esetén a tartás szoros kapcsolatban marad a tulajdonosok paraszti gazdaságával. A gazda naponta feji a tehenét, naponta látja, gondozza jószágát.

2. A kintháló nyájakban a jószág egész évben vagy annak hosszabb szakaszában a parasztgazdaságtól távoli legelőn, szálláson tartózkodik. A pusztai, erdei, havasi pásztorszállás s az ott élő emberek, jószágok csoportja térben is elkülönülő tartozéküzemet, közös üzemhelyet alkot. A szállásgazdasággal és állataikkal a tulajdonos gazdák kapcsolata laza, a pásztorokat a közös gazdaságok választott képviselője (társulati gazda, tőkegazda, esztenabíró, kondásbíró stb.) ellenőrzi szorosabban.

Kintháló nyájak esetén a közös vagyont növeli a szálláson épült esztena, sajtház, hodály stb. értéke. Fejős nyájak esetén a tejgazdaság munkálatai teljes egészében a pásztorra hárulnak, a gazdák a sajtból, túróból részesednek. A komplex paraszti üzemek számára a közös szállások, a kintháló nyájak azzal az előnnyel jártak, hogy általuk mentesültek a sok tennivaló egy részétől a nyári munkacsúcsok idején.

Pusztai szálláson, távoli juhásztanyán létesített állattartó üzeme sok nagygazdának, úri birtokosnak, bérlőnek is volt a kapitalizmus korában. Földesúri majorgazdaságoknak, pusztabérlőknek a 18. században, sőt azt megelőzően is jellegzetes üzemformája volt a pásztorokat alkalmazó szállás, tanya.

Kisebb településen a közös nyájak szervezése, a pásztorfogadás, a legeltetés rendjének szabályozása a faluközösség, később a közbirtokosságok és a legeltetési társulatok feladata volt. Népesebb, nagyobb határral és állatállománnyal rendelkező településeken azonban már a 18. században megjelentek az állattartó gazdák autonóm gazdasági társulásai, melyek magukra vállalták a nyájgazdaságok szervezését. Továbbra is a tanácsok írták elő a legelőhasználat rendjét, osztották el a lokális gazdaközösségek között a legelőt járások szerint, egységesítették a pásztorbéreket a megyei limitációkhoz igazodva, s döntöttek a közrendet vagy a szokásjogot megsértő vitás ügyekben. Azonban a nyájszervezés, a pásztorok fogadása és ellenőrzése, a tej és tejtermékek, a gazdaságra háruló költségek elosztása a gazdatársakra és választott vezetőikre hárult.

A marhahizlalás kollektív nyájszervezeti formája volt az alföldi településeken a gazdaság, baromgazdaság, más néven göböly, göbő. Rendszerint egy-egy tőkegazda {613.} köré csoportosult kisebb gazdák alkották e közösségeket (Balogh I. 1958: 546). Hódmezővásárhelyen az 1730–1740-es években bukkantak fel ilyen gazdatársulások, s többnyire a tőkegazdáról nevezték el őket: például Kardos-barom, Olajos-barom, Kis Had barom, Bánfi-gazdaság, Kóti-gazdaság stb. Vásárhelyen több mint tíz gazda tartozott egy-egy gazdasághoz (Tárkány Szücs E. 1983: 147, 155; lásd még Paládi-Kovács A. 1993b: 262; Bellon T. 1996b: 179). Kismarján a göbők utcánként alakultak, és az ökrös gazdák pásztor nélkül, maguk vállalták az őrzést házszám szerint sorban haladva. Az 1930-as években 4–5 ökörgöbő és ugyanannyi tehéngöbő működött a faluban. Hasonló módon társultak az őrlős ménes nyári legeltetésére is, de nem spontán módon, hanem a közbirtokosság kívánságára. A ménes őrzésére pásztort fogadtak, aki főleg éjjel legeltetett (Varga Gy. 1976b: 164–165). A debreceni gazdák legjellegzetesebb csoportosulásai a gulyagazdaságok voltak. Mind a gazdák önkéntes társulásából jött létre. A vezető rendszerint valamelyik tekintélyes, tehetős gazda volt, s a közelben lakók ahhoz csatlakoztak.

Autonóm állattartó gazdaságok korán kialakultak és országszerte léteztek a juhtartásban. A Tiszántúlon részint rokonság, részint „régi szokás” alapján szerveződtek a juhtartó gazdaságok. A közösséghez tartozás apáról fiúra öröklődött. Minden gazdaság élén ún. listás gazda állt. Vezette a számadást, házánál fogadták meg a pásztort, nyírták a juhokat, hányták szét ősszel a nyájat, s évente néhány alkalommal nála volt az ún. gazdasági evés, ősszel pedig a „dobzódással” járó juhtor. A Hajdúságban, a Nagykunságban kétféle nyájuk volt: a belső legelőn tartózkodó fejősnyáj, melynek esztrengát létesítettek és a külső legelőn járó meddőnyáj. Mivel a fejős juhnyájakat a pásztor naponta kétszer-háromszor fejte, a nyáj létszáma behatárolt volt. Tiszántúli városokban egy napi juhot (20–30 darabot) adó gazdák társultak, és 120–180 fejősjuhból szerveztek egy-egy nyájat. Így minden gazdára jutott hetente egy napi tej, a vasárnapi fejés pedig a juhász illetményét növelte (Ecsedi I. 1931: 254–255; Földes L. 1962a; Szilágyi M. 1968b: 361–363; Dobrossy I. 1974; Fazekas M. 1979: 178–187; Paládi-Kovács A. 1993b: 304).

Az esztrengát, a hodályt a gazdák közösen építették, szállították, s a pásztorbért is juhaik arányában adták össze.

Erdélyben a juhosgazdák közös esztenát tartanak fenn. Székely falvakban a lovak és a marhák pásztorlásának ügyeit a communitas intézte, de az esztenákat tízesek, azaz falurészek szerint maguk a juhtulajdonosok szervezték. Minden esztenatársaság (gazdaság, cimboraság, cimboraszer) élén maguk közül választott esztenabíró (főgazda, majorbíró) állt, aki a közösség dolgait intézte, a juhászt ellenőrizte és munkájáért némi javadalmazásban is részesült (Imreh I. 1973: 181–185; Kós K. 1976: 123–124; Duka J. 1978: 123–124; Tarisznyás M. 1982: 85–90). Az esztenaközösség építette fel a szállás építményeit (juhkosár, sztrunga, koliba), a tej feldolgozására, az edények, üstök, tejtermékek tárolására szolgáló kis házat, az esztenát. Közös tulajdonában volt a berendezés, az eszközkészlet is (üstök, fejőedények, csebrek stb.).

Az erdélyi esztenaközösségek számára a tej és a tejtermékek elosztása fontosabb kérdés volt, mint a Duna-Tisza vidékén, ahol juhszám szerint osztoztak. Erdélyben a fejőidény kezdetén próbafejéssel (bemérés) állapították meg a tejhozamot, s annak alapján osztották el a tejhasznot (sajtot, túrót). Az esztenaközösséget a tejelosztás szisztémája szerint nevezték el szer-, derék-, mértékes esztenának. Erdélyben nyolcféle {614.} elosztási rendszert ismernek, s egyidejűleg többféle esztena működhet egyetlen községben is (Földes L. 1961; K. Kovács L. 1961, 1968).

A havasi esztenákhoz hasonló elven működtek a fekete ugaron háló kosarazó esztenák a Mezőségen és Kalotaszegen (Kós K. 1947b). Gyergyóban, Máramarosban a 20. század elején havasi tehénesztenák is működtek, de nem közösségi, hanem vállalkozói alapon. Olyan bácsok létesítették, akik a tehenek gazdáival egyénileg egyeztek meg, s nyaraltatás fejében bérelték a tejhasznot.

A lokális közbirtokosságok, legeltetési társulatok és a nyájgazdaságok, esztena-közösségek társadalom- és gazdaságszervező szerepét a Magyar néprajz sorozat VIII. Társadalom c. kötete (564–567) vázolja. A pásztorok bérezése, jószágtartása, vagyoni helyzete ugyanott (124–128) kapott helyet. Állattartó tartozéktelepek (szállás, tanya), pusztai és erdei, havasi tartozék-„üzemek”, nyaralók és telelők (akók, szálláskertek) rendszerező leírását találja az olvasó a sorozat IV. Életmód c. kötetében (22–28, 84–87). A mezei szállások, tartozéküzemek, illetve a pásztortartás, az apaállattartás költségeinek, a gazdákra háruló terheinek áttekintése – részletkutatások hiányában – ma még nem lehetséges.

FALUSI ÁLLATTARTÓ ÜZEM – TANYAI GAZDASÁG

Komplex paraszti gazdaság a közlegelők, a közös nyájszervezés és falupásztor fogadása esetén sem mentesült teljes mértékben az állattartás napi feladataitól. Állományának „kinn háló” része élt tavasztól őszig a legelőn, a külső üzemhelyen, másik része egész évben a gazdasági udvaron vagy annak épületeiben hált. A paraszti üzem és háztartás nem működhetett a vonóállatok, a fejős jószágok, a tojást, húst adó baromfiak nélkül.

A hagyományos parasztgazdaságok zömében a falusi portán történt a jószág istállózása, hizlalása, fejése stb. A belső állattartó üzem szükséglete szerint alakult a bel-telek felosztása (kétbeltelkes, ólaskertes településrend, baromudvaros telekrend), a teleltetést szolgáló széna- és szalmarakományok tárolása stb. A belső állattartó üzem határozta meg a családok napi időgazdálkodását, s igényelte – különösen télen – a gazdaságra fordított munkaórák jelentős hányadát.

A falusi állattartók naponta kijáró csordákba, sertés- és juhnyájakba engedhették jószágaikat a közlegelő és a közös nyájszervezés fennállásáig. Erre különösen a törpe- és kisbirtokok gazdálkodói voltak rászorulva. A birtokelaprózódás és a tagosítás azonban új irányba térítette a 19. század második felében még csaknem mindenütt működő, a rendi társadalomból örökölt kooperációkat.

A megyei monográfia szerint a 19–20. század fordulóján Észak-Hevesben visszaszorult a kisüzemek juhtartása. „A régebb időkben a falusi kisgazdák mindnyájan tenyésztettek birkát. Egynek-egynek 8–10–20 darabja volt, és több ilyent egy nyájba csapva legeltettek. Azonban a földbirtoknak kis parcellákba való eldarabolása azt idézte elő, hogy az ily 1/16-od telkes vagy annál kisebb gazdáknál, kik juhot nem tartottak … az egyetértés megbomlott… (vö. Paládi-Kovács A. 1965: 30). Mindamellett a kisparaszti juhtartás még az 1940-es években is meglehetősen elterjedt volt például Tolna és Baranya községeiben, ahol minden udvarban volt 5–10 birka, továbbá {615.} Nógrád, Gömör, Borsod, Abaúj-Torna és Erdély kisparaszti gazdaságában. Az alföldi kisgazdák a tanyai szérűkön tartottak több-kevesebb juhot (Guoth E. 1947: 7). A legelők felosztása, a külső üzemhelyek megszűnése és a kinnháló gulyák, ménesek, juhnyájak felszámolása a 20. század első felében nagy lépésekkel haladt előre, s ezzel párhuzamosan növekedett a paraszti állattartás magánosodásának, a közösségi formák, kooperációk megszűnésének üteme. Megnőtt a belső állattartó üzemek és a tanyai gazdaságok, más szóval a közösségi nyájszervezést nem igénylő gazdaságok szerepe.

Országszerte nőtt a magánlegelők részaránya és jelentősége. Például Átányon az 1927. évi tagosítás ismét csökkentette a közlegelő területét. Tehetősebb gazdák „el-vállaltak” a határ távoli részén fekvő, s nagyobbrészt legelőnek használható földeket. Az alacsony aranykorona értékű földből nagy darabot kaptak, s azon tanyát építve birkatartáshoz fogtak (Fél E.–Hofer T. 1997: 34). Hasonló folyamat zajlott le az észak-hevesi, borsodi falvak határában. Ennek során – az úri birtok példáját követve – az északi sávban is elterjedt a nagygazdák tanyás gazdasága. A tanyát a tehetős gazdák juhnyájuk és juhászuk számára építették. Ez az ágazat térben és szervezetileg kivált a falusi porta gazdasági udvarából (Paládi-Kovács A. 1965: 31.).

Önálló állattartó gazdasággal rendelkeztek az ún. „magatarti” juhászok is, akiknek gyakorta földjük, legelőjük sem volt, csupán 100 juhot is meghaladó állatállományuk. Borsodban, Hevesben elődeik – a föld nélküli „juhos emberek” – a 16–17. században a jobbágynépesség 1–3%-át tették ki. A 20. század derekán Észak-Tiszán-túlon (Szabolcs, Bihar) éltek jelentős számban (Varga Gy. 1956: 111–112; Paládi-Kovács A. 1965: 37). Erdélyben a kapitalista árutermelő gazdaságok különálló típusát képviselte a hatalmas nyájakkal rendelkező néhány holdas juhos gazdáké. Náluk a birtokolt földterületnek nem volt jelentősége a több százas, sőt több ezres állatállománnyal szemben. Főként dél-erdélyi román juhos gazdák fogadott pásztorokkal őriztetett transzhumáló nyájaiból álltak ezek az önálló juhtartó gazdaságok (Egyed Á. 1975: 76–77; Földes L. 1968: 236–241).

A tanyás gazdálkodás szükségszerűen magába foglalja az állattartó üzemet is. Történetileg állatteleltető szállásból alakult át állandóan lakott magános teleppé, ahol az egész évben „kinnháló” jószág számára létesített karámok, aklok, színek után következett a lakóház építése. A tanyafejlődés második szakaszában vált a tanya a kezes és igás jószág nyári szállásává, miközben a belterületi (városi, falusi) udvaron, ólaskertben is állt még az istálló. Legkésőbb kerültek ki a szállásra, a tanyára a fejős juhok és a hízó sertések. Azonban a disznóól, a hizlaló hidas még akkor is ott állt a tanyabirtokos gazdák városi, falusi udvarán, amikor beltelki állattartásuk már minimálisra zsugorodott (Orosz I. 1980: 202–203).

A tanyai gyepeken mindenütt egyéni legeltetés folyik. Közös nyájak szervezése lehetetlen, közös legelő nincs, tanyai tagok érintkező gyepterülete is ritka. Az őrzést családi munkaerővel oldják meg, s előtérbe kerülnek a jószág mozgását akadályozó eszközök, a béklyók, nyűgök, nyakba tett keretek, koloncok, s a pányvás legeltetés módozatai. Pásztorok főként a tanyai juhászatban, a legeltető állattartás üzemhelyein találhatók. Ők családjukkal együtt élnek a tanyán, s gondozzák, fejik a faluban élő gazda juhnyáját. Ez a tanyatípus az Északi-középhegység és a Heves-Borsodi síkság területén különösen kedvelt volt az 1960-as évekig (Paládi-Kovács A. 1965: 30–32).

{616.} A tanyai állattartó üzemeknek a tiszántúli „rideg tanyáktól” az árutermelő, disznóhizlaló tőkés tanyagazdaságokig számos formája volt. Az 1880–1890-es években Jászszentlászló határában gazdálkodó Tápai família bevételeinek túlnyomó része állatok és állati termékek eladásából származott, s azon belül a sertés- és juhállomány számosállat-egységben meghaladta a lovak és szarvasmarhák összesített értékét (Balogh I. 1980: 296–297). Tanyai állattartásuk nem elsősorban saját gyepterületükre és a földjeiken termett takarmányokra, hanem a Bácskából behozott kukoricára és árpára, a közeli malmokban vásárolt korpára, darára alapozódott, s a hízott disznókat nagy tételekben szállították Budapestre és Bécsbe is.

Tanyai gazdaságokban a sertések és a tehenek száma többnyire a birtoknagysággal arányosan növekedett. A Tiszazugban kisbirtokon (10 kat. hold körüli tanyán) a 20. században igás ökröt, juhot, növendék marhát nem tartottak (Szabó L. 1997: 435). Ott nagyobb szerepe volt az önellátásnak, a sertés- és baromfitartásnak. Alacsony az állatlétszám a belterjes, de szőlő- és kertgazdaságra szakosodott tanyák többségében is. Ott a földbérlőket a városok korlátozták, például a juhtartásban, miközben előírták a pillangós takarmány-termesztés, a kapáskultúrák területi normáit, továbbá a földek trágyázásának ütemezését. Például Kecskemét 10 holdas tanyabérlői csak 5 birkát tarthattak, azon felül 2 kat. holdanként még egyet-egyet (Für L. 1980: 270).