GABONATERMESZTÉS

AZ IRTÁS

Az irtás elsősorban az erdő kivágását és a terület rétté, legelővé vagy szántófölddé való változtatását jelentette. A Kárpát-medencében a legtöbb földet kétségkívül az erdőtől hódította el a parasztság. Úgy tartják, hogy földművelésre csak a keményfától kiirtott erdő helye alkalmas. Az irtás első nagy időszaka az Árpád-korban, a 11–13. században zajlott le, akkor, amikor nemcsak a falvak alakultak ki, hanem azok határai is egyre szilárdabb formát öltöttek. Ez a korszak egybeesett a tőlünk nyugatra {305.} elterülő országok irtásainak befejező időszakával. A második olyan korszak, melynek nyomán lényegében a mai termőföldterület a legtöbb település körül véglegessé vált, a 18–19. század, a török uralom után következő korszak, amikor az egykori falvak újra történő megszállása, a telepítések, majd a lakosság ugrásszerű növekedése ezt szükségessé tette. Ebben az időszakban megindul az erdők fokozott védelme, mely az 1836. évi törvénnyel együtt lényegében lezárta az irtások terjeszkedését.

{306.} Az irt, ort szavunk szókincsünk legrégibb rétegéhez tartozik, és lényegében az arat azonos tőből származó szótól különült el. Történetét a szamojéd nyelvig lehet nyomon kísérni, ahol jelentése „oszt” (TESz II: 235). Az Árpád-kortól kezdve Orihwan, vrtuan (irtvány) stb. alakban helynévként fordul elő, míg 1404-től közszóként is feljegyezték. A vész „irtás” jelentése ugyancsak az Árpád-korig követhető, maga a szó feltehetően finnugor eredetű. Takács Lajos kimutatta, hogy különböző formában és mértékben az egész magyar nyelvterületen ismert. 1320-tól rendelkezünk adatokkal a vágás „irtás” jelentésű szavunkra, melynek alapszava az ugor, esetleg a finnugor korig rendelkezik megfelelőkkel. Mindezekhez a szláv terminológia egész sora járult, melyeket a földrajzi nevek mai napig megőriztek (Láz, Terebes stb.), sőt még francia-vallon telepesek is saját nyelvükön nevezték a kiirtott erdő helyén létesült falvakat (Tállya).

Az irtásra kijelölt erdőben először a fákat kellett kiszárítani, ami a legtöbbször kerengetéssel történt, vagyis a kivágásra ítélt fákról többnyire tavasszal, amikor a nedvkeringés már megindult, körben lefejtették a kérget. Ezzel további életét megakadályozták, a fát megaszalták. Az aszalás terminológiája a Kárpát-medence különböző részeiről ismert és így általánosnak tekinthető. 1627: „Új vészben Lázár András Uram számára irtottunk ... két falu két nap aszalta vala” (Ditró, Csík m. – SzT. 1: 454). 1627: „Vész pataknál tudok egy Aszalmányt, azt tudom, hogy ő aszalta” (Só-falva, Udvarhely m. – SzT. 1: 454). Székelyföldön az erdőirtásnak mindkét módja szokásban volt. Aszalták az erdőt, utána pedig vagy felhasználásra elszállították, vagy felégették. „Az aszalás úgy történt, hogy körberódalták, meggyűrűzték a fát, a kérgét lehántották, azért, hogy az ’aszalt’ fa őszire kiszáradjon, könnyen ledönthetővé, meggyújthatóvá, felégethetővé váljon.” Orbán Balázs panaszolja is, hogy „... meggyújtják a gyönyörű őserdőket: a szél tovakapja a lángot, több száz, néha ezer hold erdőséget hamvasztva el” (Imreh I. 1983: 181).

Nyugat-Magyarországon egészen hasonló rendszert talált Takács Lajos. „A kerengetés – vagy más szóval: az aszalás – az erdő kipusztításának a legegyszerűbb formája, mely arra is lehetőséget adott, hogy az irtást olyan körültekintő módon végezzék, hogy közben az erdő fáit kiválogassák, értékesebb darabjait óvják és megőrizzék, és egyáltalában a gyakran feleslegesnek és eltüzelésre ítélt irtási mellékterméket ésszerű módon hasznosítsák” (Takács L. 1980: 156). A lábon száradt fát a mesterek sokkal jobbnak tartották, s ezért szívesen vásárolták. Az irtások egykori emlékét az Aszó, Aszaló és más ide kapcsolható földrajzi nevek is megőrizték.

Az irtásnak nálunk is két alapformája volt használatos: az egyik az égetés, amikor a kiszáradt, esetleg ledöntött fákat felgyújtották és elégették. Az ott maradt hamu bizonyos mértékig megtermékenyítette a földet, melyet a tuskók kiszedése után termelésbe lehetett fogni. A másik, amikor az eleven vagy kiszárított fákat kidöntötték és azt építkezésre, tüzelésre felhasználták. Az előbbit ott alkalmazták, ahol nagyon bőviben voltak a fának, míg az utóbbi lassan kiszorította az előbbit, hiszen az erdők fogyásával mind nagyobb értéke lett a fának. A kettő között foglalt helyet az az eljárási mód, amikor a haszonfákat kivágták és elszállították, a gallyakat és az aljnövényzetet pedig felgyújtották. Ez a forma helyenként még a 20. században is előfordult.

Amennyiben nem égették fel az erdőt, az aljnövényzetet, illetve a parlagon meggyökeresedett bokrokat ki kellett irtani. Erre szolgáltak az egyenes vagy hajlított {307.} pengéjű ágvágók (kardok), illetve súlyos kések, melyeket később ágszedésre, vágásra is használtak. A nagy múltú szerszámok történetét egészen a keltákig lehet követni, az ő révükön, majd a rómaiak révén Európa jelentős részén elterjedt (Takács L. 1980: 180–191).

A fahulladék, de különösen a fatönkök miatt először csak kézi eszközökkel kerülhetett sor a talaj feltörésére. Ennek alapvető eszköze az ásó, a kétágú és tővágó kapa, és ezek után a laposkapa. A feltörés után próbálkozhattak csak a terület felszántásával.

Az irtást a szegényebbek, a zsellérek maguk végezték, de voltak olyanok, akik ezt a nehéz munkát bérért vállalták. Ezek többnyire napszámosok voltak már a korai időszakban is. 1590: „... fizettem az erdővágó szolgáknak 8 napra 12 embernek ...” (Kolozsvár, SzT. 2: 296). A Dunántúl nyugati felében is azok közül a legszegényebb zsellérek, majd agrárproletárok közül kerültek ki az erdőirtók, akik egyébként nyáron részesaratást, cséplést vállaltak, mivel az erdőirtás időszakát ezzel a munkával jól össze lehetett egyeztetni. Az erdőirtás, de még inkább telepítés jellegzetes munkásai a debreceni vákáncsosok, akiknek nevével 1820 körül találkoztunk először. 1921-ben csaknem ezer család lakott a Debrecen körüli irtványokon. A várostól 6–8 hold földet kaptak, melyből a tuskót kiszedték, a csemeték között kukoricát, krumplit termelhettek. Földbe süllyesztett házakban laktak, s az agrárproletárius legszegényebb rétegét alkották, akiknek nagy része még a 20. században sem tudott írni-olvasni (Balogh I. 1936; Miklós Zs. 1972).

Az irtás, a talaj termővé tétele rendkívül nehéz munka volt. A legtöbb helyen általánosságban tudták, hogy egy magyar holdhoz mennyi munkaerő szükséges. Füzérkomlóson 1858-ban megállapították, hogy a nyíres erdő kiirtása éppúgy, mint a bokros terület megtisztítása egy holdon (1200 négyszögöl) 8–16 férfimunkát kívánt egy napra. Más volt azonban a helyzet, ahol a nagy sűrűség vagy a vastag tölgyfagyökerek akadályozták a munkát; ilyen esetben egy embernek 48 munkanap is kellett a fák kidöntéséhez és a gyökerek kiszedéséhez. Csak ezután következhetett a talaj feltörése.

A SZIK JAVÍTÁSA

A szik szavunk feltételezhetően honfoglalás előtti, de pontos eredetét még nem sikerült megállapítani (TESz.; EWUng). A középkorban helynévként már a legkorábbi nyelvemlékekben is előfordul. A szik mennyisége valószínűleg a 18. század második felétől, a vizek lecsapolása következtében növekedni kezdett, s az egyre nagyobb területet elfoglaló szántóföldek is, elsősorban az Alföldön, egyre gyakrabban ütköztek bele. Hazánk középső részének egy jelentős részét szikes talaj fedte, mely legeltetésre sem volt különösen alkalmas, szántóföldnek, főleg száraz időben, alig lehetett használni. Balásházy János debreceni ismeretekre támaszkodva 1838-ban a szik különböző fajtáit különböztette meg: „A fekete televényes s szikes agyagföld fekete szikföldnek hívatik: rendszerint mérsékelten van benne szik, s magra igen termékeny, s az illy földek hátas fekvésűek. Az agyaggal vegyült homok miatt sárgás szikes agyag fakó sziknek. A lapájosabban fekvő hamuszínű igen összetartó, s mint {308.} gyanítom vasas szikes agyag, monyók sziknek. A felette sós volta miatt semmit sem termő kopasz szikföld szikporongnak. A mésszel vegyült fejér színű szikes agyag, fejér sziknek.” Ennek a neve Csongrád megyében vakszik, mert még fű sem nő rajta (MTsz).

A szikes föld megjavításával, hasznosításával Tessedik Sámuel már a 18. században foglalkozott, és kísérleteinek eredményeit összefoglalta egy 1804-ben megjelent cikkében. Azt javasolta, hogy az ilyen talajra kiásott márgát tegyenek, ami tulajdonképpen a meszezésnek egy módja és ez a talajt nemcsak porhanyóssá teszi, hanem a sókat vegyileg is átalakítja. Útmutatásait a Békés és Arad megyei gazdák sokáig követték. Debrecen környékén a szikes réteg alatt általában meghúzódó savtalan talajt kiásták és azt néhány centiméter vastagságban elteregették, a szikes vízmosásokat ezzel felöntötték. A monyók sziket, mely rendszerint foltokban jelentkezik, pelyvával, törekkel beszórták, melynek javító hatására a fű kiserkent. A szik javításának legelterjedtebb módjaként jegyezték fel az egész területnek 2–3 ujjnyi vastagságban történő beborítását és leszántását. Erre a célra a tanyák közelében a heverő marhák által megtermékenyített földet felszántják vagy felássák, összegyűjtik és a sziken elterítik. Ezt az eljárást időről időre meg kell ismételni.

A HOMOK MEGKÖTÉSE

A homok szavunk ugyancsak honfoglalás előtti, és származhat az ótörök nyelv korábbi és későbbi időszakából, mert a legtöbb török nyelvben azonos jelentéssel megtalálható (TESz; Ligeti L. 1986: 153–155; EWUng). A kora magyar középkortól kezdve gyakran felbukkan, különösen helynevekben, de elterjedtségét nem ismerjük. A 18. század második felétől sokszor emlegetik a futóhomokot, mely ekkor már különösen a Duna–Tisza közén hatalmas területeket borított. A szél maga előtt hajtja, tíz–húsz méter magas dombokat és ugyanilyen mély völgyeket képezve, ahogyan Petőfi Sándor mondta a Kiskunságról: „Sárga homokdombok emelkednek, miket / Épít s dönt a szélvész” (Kiskunság). Ezek a dombok nemcsak terméketlenek, hanem a vetéseket és a településeket egyaránt veszélyeztetik. Kisteleken (Csongrád m.) 1793-ban nemcsak a határt rombolta, hanem még 9 házat is betemetett a futóhomok. A 19. század elejétől a széles közvéleményt is foglalkoztatta a homok megkötésének kérdése. 1807-ben az országgyűlés e munkára bizonyos pénzbeli támogatást is biztosított; sőt azok számára, akik ebben részt vettek, még felmentést is adott a földesúri szolgáltatások alól. Mindezek csak részben csökkentették a veszélyt (Balassa I. 1994c: 90–92).

Erdei Ferenc írja e munkával kapcsolatban: „A homokkal való közelharcot a kisparasztság folytatta. A kun gazdáknak nem sok része volt ebben, sovány legelőül ismerték meg a homokot, nem pedig az ember gyötrelméül. Sehol annyi kis szerszámot és munkaalkalmatosságot nem láthat az ember, mint ezen a vidéken. Hegyes kis karók, ásók, széles és keskeny kapák, haraszolók és faápoló szerszámok, talicskák, targoncák és húzós kis kocsik, mind a közelharc fegyverei, amelyeket a kisemberek használnak a nagy elemmel szemben” (Erdei F. 1937: 170).

A szerszámok egy része a homok elegyengetését szolgálta. Az ásók, kapák, lapátok {309.} nemigen különböztek attól, amit a kubikosok vagy a parasztgazdaságok használtak. De akadtak elsősorban a Duna–Tisza közén speciális szerszámok is. Ilyen a szalmahengerlő, ami olyan henger, melybe sorba fogakat ékeltek. Egy vagy két igás-állatot fogtak elébe. A területet, melyen végig akartak menni, vastagon szalmával beszórták. A szalmát a fogas henger valósággal belevarrta a homokba és ezzel megkötötte azt egy évre, míg valamit vetettek bele.

A szalma a homok megkötésében jelentős szerepet játszott. Szalmakötelet fűzfakampókkal ölnyi távolságban a homokhoz erősítettek. Ez nemcsak megfogta a homokot, hanem a kihajtó fűzfák mindjárt kis erdőt is képeztek. A homokon erdőt vagy szőlőt telepítettek a Duna–Tisza közén. A szőlő esetében négy tőkét négyzet alakban ültettek el és a közepére egy marék rozsot vetettek, így közösen megtartották a homokot.

Sok helyen a munkát a buckák elhordásával és a mélyedések betöltésével kellett kezdeni. Ezt részben talicskával, részben homokhordó szekérrel végezték. Szeged környékén a múlt század végén jelent meg a homokhordó bakity, mely a homok elhordására szolgáló kétkerekű taliga és minden valószínűség szerint az 1879. évi nagy árvíz utáni töltéseken tevékenykedő olasz földmunkásoktól (kordésdigóktól) ismerték meg a magyarok (Balassa I. 1994c: 96–97).

A homokszánkó két részből áll. A szánkó két hengeres talpát deszka köti össze és erre állítják a kiselejtezett hordót, melybe a homokot belerakják és egy ló segítségével oda csúsztatják, ahol mélyedés mutatkozik. Ennél fejlettebb szerszám az ún. hegyhúzó (lásd 352. oldal), melynek megfelelőit Egyiptomban, Olaszországban korábban, Dániában későbben egyaránt meg lehet találni. Nálunk, úgy látszik, csak a 19. század közepén jelentkezett. Ennek csúszó talpa is szán formára van kiképezve. A két szarvához hozzávetőlegesen 45°-os szögben deszkalap támaszkodik. Ez súlyánál fogva leszedi a kiemelkedő réteget, majd mikor megtelik, oda lehet vontatni, ahol mélyedést kell betölteni. Itt felemelik a két szarvat és megszabadulnak a tehertől (Balassa I. 1994c: 93–96).

A megkötött homok mindenütt megteremte a gabonát, főleg a rozsot, a Duna–Tisza közén nagyszerű szőlő- és gyümölcstelepek jöttek létre, a Nyírségben krumpli- és dohánytermelés virágzott fel, míg a somogyi homokon az ország egyik fontos krumplikörzete alakult ki.

A MOCSÁR TERMŐVÉ TÉTELE

A 19. század első felében megkezdődtek a folyószabályozások és ezzel együtt a mocsarak lecsapolása. A lecsapolt területek azonban nem voltak alkalmasak rögtön mezőgazdasági művelésre, részben a talaj egyenetlensége, részben a visszamaradt vadvizek miatt. A jobbágyok, de különösképpen a zsellérek sokszor ezeken a területeken igyekeztek földhöz jutni, mint azt 1827-ben Mérken (Szatmár m.) az egyik Károlyi-birtokról feljegyezték. Itt ugyanis a zsellérek „... a többiekhez hasonló gazdák kivánván lenni irtogattak, zsombokoltak vagy a majorsági földekből foglalgattak ..., ennélfogva a jobbágyok a határban bujkálva új fogásokat vagy irtásokat tettek és abban az uradalom őket könyörületességből meghagyta ... szükség esetén a maga {310.} hasznára fogja az uradalom forditani”. Általában a mocsártól, láptól vagy az ártértől elhódított területeket ugyanúgy kezelte az uradalom, mint az erdei irtásföldeket, sőt ezekkel kapcsolatban többnyire ugyanezt a nevet is használta.

Az Ecsedi-láp lecsapolása viszonylag későn történt meg, így arról egyet-mást sikerült a néprajzi gyűjtésnek feljegyeznie. A zsombékokat zsombokoló- (Nagyecsed), höncsökkapával (Csengerújfalu), bigóval (Tyukod) vágták ki. Ez tulajdonképpen olyan erős ásó, melyet a kovács kapa formájúra meghajlított. A kapánál sokkal erősebb köpűjébe a múlt században többnyire akácfanyelet faragtak. A kivágott zsom-bokokat, höncsököket a mezsgyére hordták és többnyire felgyújtással megsemmisítették, esetleg lovakkal, akárcsak a gabonát nyomtatáskor, megjáratták. Az elegyengetett földet gulyával megtapostatták, hogy az jól összekeverje, egyenletessé tegye a talajt. Ezután kerülhetett sor a felszántásra, de az aljasabb földeket kézi erővel, elsősorban ásóval kellett feltörni. Először kapásokat (kukorica, burgonya) ültettek bele, vagy kölessel vetették be. A falu alatt kertnek szánt földeket először kitaposták, vagyis hátrafelé haladva mezítláb kicsiny lépésekkel igyekeztek a földet tömöríteni. Ezután kerülhetett sor a zsombokolásra (Nagyecsed). Az uradalom az első évben nem kért semmit az így termővé tett földért, a következő években feles bérletként kezelték, majd sok esetben elvették a paraszttól és az uradalmi földekhez csatolták (Farkas J. 1982: 78–90).

A Kisbalaton (Zala m.) mellékén sok vonásában hasonló módon tették termővé a lápi földeket. Itt a zsombékos talajt először megtisztították az avas nádtól, fűtől, gaztól, majd az egész területet felégették, ami a zsombékot már eleve meggyengítette. Ezután kerülhetett sor a zsombék kifordítására az általánosnál erősebb zalai kapával. Ha ez túlságosan nagy volt, akkor ásóval körülásták, egy-egy esetben fejszét, esetleg metszőkaszát is használtak. Ez utóbbi hosszú nyélre erősített rövid kasza, melyet régebben a szénavágók helyett alkalmaztak. A zsombékolás után állatokkal történő megtiprás következett, és csak ez után kerülhetett sor a felszántásra. Mindez általában két évet vett igénybe. A túlságosan nagy zsombékok kiemelésére – különösen nagyobb uradalmakban – állati erőt is alkalmaztak. A lánccal vagy kötéllel körülvett zsombékokat ökrök erejével fordították fel (Takács L. 1966a: 185–192).

A hegyvidékeken kisebb-nagyobb kövek akadályozzák a szántóföldi művelést. Ezeket az eke kiforgatja a földből: összegyűjtik, kihordják a föld végére vagy a mezsgyére, csomóba rakják, esetleg mélyedéseket töltenek fel vele (Balassa I. 1964a: 48), egyes területeken, így például Tokaj-Hegyalján gátakat, vagyis teraszokat építenek belőle.

A túlságosan meredek hegyoldalak szántása ember és állat számára sok nehézséget jelentett, mert ha azt lejtőnek szántották, a lezúduló víz is sok kárt okozott, ezért többnyire keresztbe szántották, s így teraszok jöttek létre. A mezsgyét sohasem művelték és ennek következtében az állandóan növekedett és fű lepte be (szőrösmezsgye – Kovácsvágás, Abaúj m.). Mivel az állandó szántás ennek növekedését elősegítette, előfordul 1–1,5 m magasságú terasz is. A hegyvidéken minden talpalatnyi földért meg kellett küzdeni, ezért helyenként időről időre levágták a falát, sőt a földből kikerülő kövekkel rakták ki. A teraszok felületét mindinkább a vízszinteshez közelítették (Hoffmann T. 1956: 542–551 – Istenmezeje, Heves m; Balassa I. 1964a: 47–48 – Hegyköz, Abaúj m.).

A TRÁGYA ÉS TRÁGYÁZÁS

A mai magyar nyelvben a gané (ganaj) és a trágya elnevezés egymás mellett él, az előbbi – bár egyre inkább kiszorulóban – a paraszti használatban, az utóbbi a szakirodalomban. A gané szláv származású és a mienkével megegyező jelentése elsősorban a délszlávból mutatható ki. A ganaj forma főleg a nyugati és északi nyelvjárásokban található meg, míg a gané a magyar nyelvterület keleti és déli részein otthonos. Ez a jelentése a 15. század elejétől fordul elő, bár régebben is létezett, csak a források hiányoznak. A trágya latin származású, eredeti jelentése: „édesség, fűszer”, s ezt helyenként még a 18–19. században is megőrizte. Trágya jelentéssel csak 17. század első felében bukkant fel. Jelentésfejlődését úgy lehet magyarázni, hogy a földet éppen úgy „ízletesebbé” teszi, termését növeli, mint a fűszer az emberi eledeleket. A Tiszántúl egyes részein, főleg a növényi eredetű trágyát, dudvának is nevezik (ÚMTsz).

A trágya alapanyaga a különböző háziállatok (szarvasmarha, ló, disznó, juh, kecske, de aprójószág, galamb stb. is) ürüléke, melyhez az istállós tartás esetén különböző más anyag (szalma, törek, lomb stb.) is járul. A trágyázás két alapformáját különböztetjük meg: 1. A kosarazás, hálatás, fektetés, mely esetben a jószágot hajtják a földre, illetve a megtermékenyítendő helyen éjszakáztatják; 2. Az istállóból kikerült trágyát az udvaron érlelik, majd a földre kihordva elteregetik és alászántják. A két forma közül az első a régebbi, a kettő között az utóbbi évszázadokban számtalan átmeneti formát is megfigyeltek.

A telkesítés, kosarazás, hálatás, fektetés tájanként a szántóföld, rét, legelő egy bizonyos részének olyan megtermékenyítése, ami az ott több éjszakát töltő jószágtól származik. A teleknek a 13. századtól kétféle értelme is élt egymás mellett: a) „trá-gyás legelőrész”, b) „megtrágyázott művelt szántóföld”. Ez a középkoron keresztül, de még később is, csak olyan föld lehetett, mely a jószág éjszakai pihenőhelyeként szolgált. 1269-ből közli Belényesy Márta: „... más helyen, melyet Nogtelek-nek neveznek, van nyolc hold szántóföld, melyek a lábas-legelőn feküsznek” (1954–55: 394). Ilyen és más adatok is arra utalnak, hogy a legelőből elsősorban olyan területet törtek fel, mely hosszabb-rövidebb ideig a jószág állásául szolgált. A telek „trágyás föld” jelentése napjainkig élt a különböző nyelvjárásokban. Endrődön (Békés m.) a telkes föld a jól megtrágyázott földdel volt egyenlő. Túrkevén a könnyen szántódó, jól megművelt, termékeny föld neve telkes föld. Balásházy János (1844) szerint a 19. század első felében Debrecen környékén telkesítésnek a jól megtrágyázott legelő feltörését nevezték.

Ennek a 20. századig élő formája a kosarazás vagy hálatás, melynek két formája ismeretes. A kosarazás esetében egy felszedhető és továbbszállítható kerítéssel a nyáj nagyságához igazodó területet vettek körül, míg a hálatás esetében egy meghatározott helyre terelték a jószágot, de ott kerítést nem használtak.

A kosarazás a Kárpát-medence szélterületeihez köthető legelő és szántóföldi trágyázási forma, melyet elsősorban Erdélyben és a Felvidéken lehet megtalálni egészen napjainkig. Régebben helyhez kötött formáját is említik, a múlt századtól 4–5 {312.} méteres darabokra szétszedhető kerítésből állt, mely továbbszállítható. Az egyes részelemek fonottak, innen a kosár elnevezés, újabban rudakból vagy deszkából állították össze, melyet széles körben lészának mondtak. Földes László megállapítása szerint „... ugart és tarlót, továbbá – ősszel és tavasszal, szénakaszálás után – kaszálóréteket kosaraznak. A legelők kosarazása a középhegységi tájakon is ritka és többnyire újkeletű. A kosarazás tehát jellemzően a földműveléssel kapcsolatos pásztorkodás sajátja” (1960: 444).

Bálványosváralján (Szolnok-Doboka m.) az ugaron kosaraztak. Az ugart régebben a középbirtokosok, majd a parasztgazdák úgy alakították ki, hogy azok egymás mellé essenek, és ezzel a legeltetést megkönnyítsék, az ide-oda hajtással járó kártevést csökkentsék. A föld tulajdonosai a legeltetés fejében a trágyázást kapták, melynek a gyenge talajon nagy volt a jelentősége. A terület nagyságától függően a kosár, melyben a juhok éjszakáztak, 2–4 éjszaka maradt egy helyen, majd tovább költözött. A költöztetést a múlt században még a föld gazdái végezték, századunkban megállapodtak a báccsal, aki ezt magára vállalta. Az elhelyezéskor inkább a távolabbi helyet választották, ahova nehezen tudták az istállótrágyát kihordani, s arra is ügyeltek, hogy az partosabb helyre kerüljön, s így az eső az alantabb lévő területre továbbvigye a trágyát, de legalábbis a levét (Kovács L. 1947a: 47–55). A kosarazás nagy értékét mi sem mutatja jobban, mint az, hogy a juhászok pénzért másnak is trágyáztattak titokban ezen a módon, melyről Magyarhermányban (Udvarhely m.) 1803-ban elrendelik: „Ezen pásztoroknak a nyájjal magok hasznokra személyes ember helyin semmi szin alatt ganézni szabad nem lészen falu engedelmin kivül, 3 magyar forint büntetés alatt” (Imreh I. 1973: 193).

A Palócföldön a kosarazást elsősorban az uradalmak gyakorolták, de a parasztgazdaságokban is találkozni vele. Paládi-Kovács Attila (1964) írja: „A századforduló tájékán Istenmezején a jobb módú, nagyobb családok vagy pedig 2–3 összetársult gazda kezén tartott 100–150 állatból álló juhnyájnak fűzfából font korlátot állítottak fel éjszakára, és helyét 10–15 naponként változtatva, kosarazták az ugart”. Az Abaúj megyei Hegyközben is elsősorban az uradalmak kosaraztattak, a parasztgazdák ezt az eljárást korábban abbahagyták. Általában egy hétig hált a juh egy helyen és csak azután költöztek tovább.

A kosarazás, trágyázás időpontját gondosan számon tartották, s az még a föld eladása esetén is szerepet játszott az ár vagy az átadás időpontjának megállapításában. Ezt az időszakot ganészernek nevezték a Székelyföldön. Csíkban jegyezték fel 1631-ben: „... walameddigh az Gane szer, udgj mint tizen negj esztendő el nem telik ...” 1772-ben a háromszéki Szárazpatakon „egj ganéj szerig” adtak egy bizonyos szántóföldet zálogba (SzT. 4: 518–519). A Hegyközben (Abaúj m.) számon tartották, hogy tíz év múlva is meglátszik azon a területen, melyen kosaraztattak.

A juhokkal történő kosaraztatást két tényező egyre jobban korlátozta. Az egyik a magyar juh háttérbe szorulása. Farkasfalvi Farkas Ferenc már 1841-ben azt írja a kosarazásról: „Látnivaló, hogy csak a magyar juhval tehetni így”, mert csak az bírja a szabadban történő éjszakázást. A másik ok, hogy egyre inkább fogyott az ugar, melyet a legtöbb helyen akkor is bevetettek, ha a háromnyomásos rendszer még megmaradt. Így ezt a trágyázást csak a tarlón lehetett folytatni.

A juh kosaraztatása mellett sokkal kisebb jelentőségű a lovakkal és a szarvasmarhákkal {313.} végzett kosarazás, melynek nyomait ugyancsak a peremvidékeken találjuk meg. A kabalakosarazás Udvarhelyszéken (MG 1843: 1521) éppúgy ismeretes volt egykor, mint Csíkszéken. Az egykorú feljegyzések azt írják, hogy az ilyen módon megtrágyázott földbe nem lehet mindjárt tiszta búzát vetni, mert az könnyen kisül, sokkal inkább valami kapást, mert azzal a trágyát beledolgozzák. Kosarazást szarvasmarhával a Felvidéken is végeztek, inkább csak a nagybirtokon, mert egy nagyobb gulya körbekerítése, illetve a lészák továbbhordása jelentős költségbe került.

A hálatás ennél sokkal olcsóbb, de kevésbé hasznos. Az Alföldön a gulyaállás mellett történt, mindig ugyanazon a helyen. Ezt nevezték itt teleknek. Ezt egy idő elteltével feltörték szántóföldnek vagy összegyűjtötték rajta a földdel kevert trágyát, és más területre, a talaj javítására elszállították. Szarvasmarha fektetéssel Erdélyben is találkozunk a 19–20. században (Milotai F. 1838: I. 107–108).

Az ólban tartott háziállatok nyomait egészen az Árpád-korig vissza tudjuk vezetni. Ez egyben azt is jelenti, a településen, az udvaron kisebb-nagyobb mennyiségű trágya gyűlt össze, mellyel elsősorban a kertet, a közel eső szántóföldeket termékenyítették meg. A ganéj „trágyadomb” jelentését a 16. század közepétől feljegyezték, mely már annak bizonyos kezelését jelenti. A parasztudvaron az istálló ajtajával szemben helyezték el a trágyadombot, melynek alakja rendszerint négyszögletű, téglalap alakú. A négy sarkát gondosabban felrakták, ezért nevezték ezt szarvasnak a 18. század közepétől. Készítését Nagyváthy János 1791-ben így írta le: „Agyaggal meghordják azt a helyet, a hol szarvast akarnak rakni, meg-verik bunkóval, valamint, mikor szirőt csinálnak és neha Marha-vérrel is megöntözik, hogy annál erősebb legyék. Az egész hely körül árkot vonnak...” (1: 65).

Eddigi ismereteink szerint a 16. századtól a trágyakezelés eszközkészlete is kialakult. A ganéjhányó villa és lapát két különálló formát jelentett. Az 1580-as években már többször is feljegyezték: ganejhanó vella, sőt már fából és vasból készült változata is élt egymás mellett (1587: Ganey hano was vella [OklSz]). Technikai megoldást tekintve a kétágú, sokszor természetesen nőtt fából készült formák látszanak régebbinek, szemben azokkal a háromágú formákkal, melyeken az ágakat két-három keresztpálca fogja össze. Ez utóbbit Jankó János Balatonfőkajáron (Veszprém m.) saraglyás villa néven jegyezte fel (Népr. Múz. 5830 ltsz).

A ganéhányó lapátot erdős vidéken feltehetően minden faragáshoz értő parasztember el tudta készíteni, míg a sokkal komplikáltabb saraglyás villát háziiparosok faragták. A század elején még készítették; 1911-ben 100 darab „háromágú trágyahányó favilla 55–66 koronába került” (Mlex. II. 1197).

A trágyahányó saroglyás villa szórványosan az egész magyar nyelvterületen előfordul. Európa északi részében a 15–16. században már ugyanilyen alakban használták, de tőlünk délebbre nem vagy csak ritkán terjedt. Használata a favillák közül legkorábban szűnt meg, és csak Erdély egyes részein maradt meg századunk első felében, helyét a vasból készült mása, de sokkal inkább az általános 3–4 ágú vasvilla foglalta el.

A 17. században emlegetik először a ganéhordó saroglyát, melynek segítségével a trágyát a ganédombra hordták, illetve a szekérrel-szánnal meg nem közelíthető emelkedőkre két ember szállította azt. 1679: Ganaj hordo Saraglya nr. 1. (Uzdi-szentpéter v. Kolozs m.). Háromszéken 1767-ben ganézó rajtorja néven említik. Készült {314.} teljesen fából létraszerű formában, de előfordult, hogy ezt teljesen befonták vesszővel. Déván (Hunyad m.) 1796-ban Ganej ... hordo cserényről szólnak (SzT. 4: 516). Ennek használata a paraszti gazdaságokban végig megmaradt, és a háztáji gazdaságok napjainkig átmentették.

A trágyázásra vonatkozó szórványos adatok a 15–16. századtól paraszti vonatkozásban is előfordulnak. Udvarhelyszékről írják 1591 körül: „... az földet byrtam s ganeztatamys my(n)t Jdes attyamtol marattat.” A bodrogközi Visson 1669-ben a ref. pap földjeivel kapcsolatban feljegyezték: „A’ földek ganajoztatásával tartoznak” (Sárospataki Ref. Lt. Visitációs jkv. 4: 9). Mégis a 18. század második feléig általánosnak aligha lehet mondani. E kortól ha rohamosan terjedt is, de csak egyes vidékeken. Ennek oka egyrészt az volt, hogy ki sem vitték a földekre, hanem csak a város, falu alatt vagy éppen az utcán teregették el. Désen (Szolnok-Doboka m.) 1810-ben így panaszkodnak: „A’ városon szerte széjjel ... poshadt ganéj dombok állanak és hosszasan sorvadva – a’ levegőt elbüdösítik” (SzT. 4: 516). Debrecenben és környékén garággyát csináltak belőle a szőlőskertek köré. Ha meg már arra sem tudták felhasználni, akkor úgy jártak el, ahogy azt egy utazó 1856-ban leírta: „Debrecenben magam láttam olyan trágyahalmokat a város szélére kihordva éppen a szőlők mellé, hogy a legnagyobb dombok bizonyosan azok voltak jó darab földön, hova azért hordatták, mert nem tudtak vele mit tenni, hogy ne piszkolja az udvarokat, hogy a helyet ne foglalja.” Az Alföldön ez volt – sok helyen még századunkban is – a legfontosabb tüzelőanyag, erről írták, ugyancsak 1856-ban: „Az egyik mezőtúri tanyán láthatók olyan tőzek kazlak, melyeket bárki emeletes épületnek gyaníthatna, aki ilyeneket mutathat fel biztosan számithat a nagy gazda cimre...”

Az Alföld egyes részein a hosszú pihentetés, legelőként való hasznosítás, illetve a lecsapolás után a földek rendkívüli termékenysége sok helyen feleslegessé tette a rendszeres trágyázást, ezért az inkább a peremekre eső domb- és hegyvidéken vált általánossá. A trágya nemcsak az állati ürüléket, hanem az almot is magába foglalja. Ez többnyire szalma, de hegyvidéken, így például az abaúji Hegyközben erdei levéllel is almoztak, tehát az is belekerült a trágyába, amit általában egy évig érleltek (MG 1841: 406–407). Kihordására késő ősszel, télen és kora tavasszal, tehát a mezőgazdasági munkák szünetében került sor. Erre a szekeret és a szánt úgy alakították át, hogy oldalához deszkát vagy sűrű oldalt tettek, ami a trágya kihullását megakadályozta. Ha a földben még valamilyen növény tenyészett, akkor a föld végébe, gondosan kiképzett ganédombba, szarvasba rakták le és a széthordásra, mely többnyire szekérrel történt, csak közvetlenül a szántás előtt került sor. Gyakoribb eljárásként ismerjük azt, amikor a szekérről vagy szánról kisebb kupacokban húzták le a trágyát, és azt villával a szántás előtt teregették szét.

A trágyának a szekérről történő lehúzására és a kupacok kialakítására egy horog alakú kétágú szerszámot, ún. ganajvonót használtak. Ezt Erdélyben már a 17. század első felében feljegyezték, 1632: „eg’ gane uono uala a kezebe...” (Marosvásárhely), de elterjedtségét – legalábbis ezen a területen – további adatok is bizonyítják, 1679: Ganaj vono nr. 1 (Uzdiszentpéter Kolozs m. SzT. 4: 517). Azokon a területeken, ahol ganajvonót nem használnak, ezt a munkát kétágú kapával vagy villával végzik el.

A talaj megjavítását szolgálta az is, ha magas tarlót hagytak és azt különböző nyájakkal jól megjáratták. Erre még a csürhét is jónak tartották, mert az egereket a {315.} disznók kipusztították, és hasított körmükkel tömörítették a földet. A kukorica szárát a múlt században sok helyen nem vágták le, hanem télen rábocsátották a gulyát, mely azt lelegelte, trágyázta a földet és beletaposta a kórót. Zöldtrágyázást csak néhány tanultabb gazda végzett ― elsősorban a két világháború között.

AZ ÁSÓ ÉS AZ ÁSÁS

Az ás szavunk eredetét eddig nem sikerült megfejteni, de aligha lehet kétséges, hogy szókincsünk honfoglaláskor előtti rétegéhez tartozik. A szántóföld ásásáról Bél Mátyás a következőket írja: „Ekét ott használ a szántó-vető, ahol ekevassal is fel tudja hasítani a földet: a dombok s szántásra alkalmatlan helyek termőföldjét maga munkálja meg a paraszt, ásóval, kapával, akár a szőlőműves” (Bél M. 1984: 120). Az ásóval megmunkált föld pedig jobb termést adott, mint az ekével felszántott. Ezt Nagyváthy János egy megjegyzése is bizonyítja: „Az Ásásnak én magam-is szép hasznát láttam Nógrád ’Vármegye’, Heves-felé való szélein, ’a nagy hegyenken’. A’ mellyekre Ekével ’s Marhával nem lehetvén fel-menni; a’ Földet ásták s legszebb, ’s leg nagyobb fejű Búzát az egész Határban itt láttam 1785-ben, 1786-ban és 1789-ben” (Nagyváthy J. 1791: 1. 124–125).

Az ásó legegyszerűbb formáját egy fából faragták ki és lapjának szélére vasat {319.} erősítettek, hogy ezzel a gyors kopását megakadályozzák. Az ilyen papucs keleten a vas általánossá válásától ismeretes, majd időszámításunk első évezredének utolsó évszázadaiban mindazon területeken előfordul, ahol a magyarok átvonultak. A Kárpát-medencében a római kortól ismerjük, és jól meghatározható például annak a kora, melyet az 1960-as évek végén ástak ki Szabadszálláson (Pest-Pilis-solt-Kiskun m.). Ez az 5. század közepén kerülhetett a földbe. A honfoglaló magyarokhoz köthetően már a 10. századból találunk ásópapucsokat, ugyancsak a Duna–Tisza közéről (Kecskemét, Soltszentimre Bács m.), majd innentől kezdve a régészek a magyar nyelvterület sok részéről tártak fel belőle. A vaspapucsos faásó olyan, elsősorban keleti kapcsolatú szerszám, amit a honfoglaló magyarok ismertek, majd az utódaik az egész középkoron keresztül általánosan dolgoztak vele (Müller R. 1982: I. 181; II. 275; Balassa I. 1994b passim).

Erdélyben még a 20. században egyaránt használták a szimmetrikus és aszimmetrikus formáját. Adatainkból az derül ki, hogy az utóbbi régebbinek tetszik. A vaspapucsot a huták szállították, de hulladék vasból a falusi kovácsok is el tudták készíteni. A magyar nyelvterület középső részén csak muzeális tárgyakat ismerünk; nyugaton a legidősebb korosztály még látta használatban, de csak a szimmetrikus változatát.

A kelta kortól a Kárpát-medencében is előfordulnak teljesen vasból készült ásók, de ezek száma a vas drágasága miatt csak a 17–18. századtól szaporodott meg. Általában {320.} a kis hámorok készítették és éppúgy házalók útján terjedtek el, mint más vasból készült mezőgazdasági eszközök. A vas ásók között viszonylag nagy különbségek alakultak ki. Sövényházán (Csongrád m.) a századforduló idején füles ásót használtak, melynek füle, a visszahajtás, a lap, tábla felső részén helyezkedik el. Ez egyrészt könnyebbé teszi az ásó lábbal történő benyomását, másrészt nem engedi, hogy az egy rugásra mélyebben hatoljon a földbe, mint a tábla hossza. A kubikosásónak aszerint, hogy használója jobb- vagy ballábas, kengyele, talpalója is lehet, aminek segítségével könnyebben tudják a földbe benyomni. Mivel ennek nincs füle, egy ásónyomnál mélyebbre is lehet vele ásni (Herman O. 1905b: 280–281). Az ásónyom egyébként mértékegységül is szolgál, s az ásólap hosszát, kb. 20–30 cm-t (például Szamoshát, SzamSz) jelent. Ez már önmagában is mutatja, hogy miért hozott nagyobb és szebb termést az a föld, melyet ásóval műveltek meg. Az ásót a talaj minőségéhez választották. A hegyes végűeket inkább köves, kavicsos talajra alkalmazták, míg a szív alakút, a gömbölyödőket a könnyebben művelhető földeken tartották megfelelőnek.

Hoffmann Tamás mondja el, hogy Istenmezején a határban elterülő kisebb rétföldeket ásóval művelték meg még az 1950-es években is. „A réti gyepföldeken parlagi kaszálókat ástak fel száraz nyarak után tavasszal, hogy egy kevés burgonyát ültessenek. Az ásós művelést nemcsak a művelhető földdarabok kis területe indokolta, hiszen 150–300 négyszögöles, a patak medrétől néhány száz lépésnyire a vízszinttől valamivel magasabban fekvő parcellácskákat – a kaszálók egy darabját – vonhatták időnként művelés alá, hanem a talajban meggyökerezett – és évekig nehezen irtható! – csátés, sásos növényeket is. Ezeknek torzsokját az istenmezejiek szerint az eke – {321.} különösen a faeke – nehezen hasította szét, hiszen lépten-nyomon megakadt bennük, és kibukott volna a barázdából. A nehéz munkát férfi vagy nő egyaránt elvégezte” (1956: 554–555).

Az ásónak, ásásnak az irtásföldeken is volt bizonyos jelentősége, amint arra Takács Lajos több alkalommal is rámutatott (Takács L. 1980 passim), bár itt elsősorban a kapa játszotta a fő szerepet (Balassa I. 1964a: 40–42).

A KAPA ÉS A KAPÁLÁS

A különböző kapaformákkal kapcsolatban is sokszor használják az ás igét. Ennek okát abban sejthetjük, hogy a magyar kapa, kapál újabb eredetű nyelvünkben, és azt már a Kárpát-medencében vettük át valamelyik szláv nyelvből. Közvetlen forrása nem határozható meg, de az kétségtelen, hogy a kopati „ás, kapál”, vagyis az igei alakot kölcsönöztük, ebből a magyar nyelv vonta el a kapa alakot. A vele végzett munkára, mint arra Takács Lajos felhívta a figyelmet, az ás – különösen, ha szántóföldről volt szó – sok esetben megmaradt. Hunyad megyében jegyezték fel 1743-ban: „... magok határakon kapával ássák az hegyeket hová keves Buzát és Kukurizát vethetnek” (SzT. 1: 451). 1829: „... egy ember kapával áskálgatot” a maros-tordai Csókfalva határában (SzT. 1: 453). 1834-ben Kassai Szókönyvében (3: 45) olvashatjuk éppen az irtásos gazdálkodással kapcsolatban: „... Tüskéket, Tuskókat, Tőkéket ’a földből kiásogatják, ájó vagy ásó kapákkal, ortó kapákkal...” (Takács L. 1980: 230 kk).

A határban bizonyos kultúrák számára a talajt kapával készítették elő. Karcagon 1796-ban jegyezték fel a kenderföldekkel kapcsolatban: „... Sánta Ferentzné oda menvén fel csattant reá, hogy miért kapálta el a kender földjét”. Ez itt általános gyakorlat lehetett, mert a feljegyzések máskor is említik (Bellon T. 1973b: 129).

A szántóföldi talaj előkészítésében a különböző kapák elsősorban az irtások feltörésekor, a hegyvidéken és a mocsarak kiszárításakor tűnnek fel, korántsem mindenütt és nem egyforma súllyal.

A kétágú kapa, röviden kétágú, hivatalos nevén villás kapa egyike a legrégibb kapaformáknak, melyet a kőkorszakban szarvasagancsból készítettek. A rómaiak kedves és elterjedt szerszáma a Fekete-tengertől Britanniáig. Nálunk ebből a korból alig ismerünk néhány darabot, de általánosabban elterjedt 4–6 ágú változata (Aquin-cum). A népvándorlás korából nem tudjuk kimutatni, és a magyar középkorból sem került eddig elő. Hiteles ásatásból csak a 17. századból tártak fel villás kapát (Sop-ron, Nagykanizsa – Müller R. 1982 passim).

Ebben az időben azonban meglehetősen elterjedt lehetett. Szikszai Fabricius már 1590-ben említi a Ket agu kapat; Comenius Janua linguae Latinae... (1643) című könyvében a kétágú kapáról és a vele végzett kétágúzásról ír. A 16–17. században leltárakban is találkozunk vele (1587: Tooth kapa, Keth agho kapa; 1638: Ket ago kapa [OklSz]). Az utóbbi évszázadokban elsősorban Tokaj-Hegyalján ismert, de ettől északra is előfordul. A Hegyközben (Abaúj m.) az irtványokat águs kapával törték fel először, mert ezt sem ásóval, sem laposkapával nem lehetett elvégezni (Balassa I. 1964a: 40). Eger felé már ritkábban használják, de Nógrádban többször {322.} előfordul, ahol geda néven emlegették (Kecskés P. 1967: 232). Használatáról Pest megyéből is tudunk, de többször emlegetik a Balaton-felvidékről nemcsak mint szőlőművelő eszközt, hanem mint a föld feltörésére szolgáló szerszámot.

A gyökérvágó kapa számos elnevezéssel rendelkezik a magyar nyelvben: irtó-, ortó-, tővető-, gyökérásó-, vágó-, gyökérvágó-kapa stb. Általában 20–25 cm hosszú és éle nem nagyobb 10 cm-nél, köpűjébe rendszerint rövid nyél illeszkedik. Bár régészeti ásatásoknál elég sok tárgy került elő, azonosításuk meglehetősen nehéz. Alig lehet azonban kétséges, hogy a római korban éppúgy használták, mint ahogy a magyar középkorban is előfordult (Müller R. 1982: 466–467). A 16. századtól különböző változatainak neve sokszor feltűnik. Így feltehetően Nyugat-Dunántúlról 1520 k.: Ligonem Thew Wethew kapa dictum; 1529: Lapath, aso, tewkapa (OklSz), 1545: Irto kapa, Czakanos kapa (OklSz). Erdélyben is gyakran előfordul. 1589: Egy Gywker-vago kappa (Kolozsvár SzT. 4: 802); 1740: Gyöker vágo kapa (Háromszék, Bogáts D. 1943: 53). Ez és sok más történeti adat azt mutatja, hogy ez a szerszám, mely a föld feltörésére szolgál, a középkortól általánosan ismert volt a Kárpát-medencében.

A gyökérvágó kapa a közelmúltban is széles körben elterjedt volt olyan földek feltörésére, melyeket a fák gyökerei teljesen átszőttek (Takács L. 1980: 257 kk). Az abaúji Hegyközben a feltörés munkáját az irtás után águs- vagy ortókapával végezték, {323.} de szükség esetén csákányt is igénybe vettek (Balassa I. 1964a: 40). Istenmezején (Heves m.) az 1950-es évek első felében az „... igátlan kisparasztok, kik még a bérszántást sem tudták megfizetni vagy ’cserében’ ledolgozni, vagy akiknek állattal nem járható meredek parton húzódtak földjeik: a talajt kapával törték fel. De kapával törték fel a kötöttebb talajú irtásföldeket és a gyengébb talajminőségű parlagokat is, amelyek alaposabb és aprólékosabb felületi megmunkálást kívántak. A szerszám a lapos és keskeny téglalap alakú, kissé ívelten hajlott ortókapa és az egyenlő szárú háromszög alakú kapa” (Hoffmann T. 1956: 552).

A lapos kapával „szántani” is lehet olyan talajon, melyet már korábban is műveltek. Ennek módját Nagyváthy János (1821: 29–30) Baranyában nemcsak megfigyelte, hanem le is írta: „1. A’ kapás a’ kender, Len, Dohány, Köles, sőt a’ Búza földnek is a’ bal végén barázdát kezd vonni a’ kapával és a’ felvett földet mindég bal oldalra veti. 2. A’ kapás mindég seggel, vagy hátra lép; és így a’ kapált földre soha sem kénytelen tapodni. 3. A’ második kapás szint így vonván a’ barázdát, a’ maga földjét az első barázdára veti balra; és így tovább. 4. Illy módon legfennebb négy ember egy hóld földet egy nap kapával igen tisztán, és puhán meg szánt. A’ marhátlan szegényeknek meg-betsülhetetlen magyar találmány.” A kapával történő szántást gyerekkoromban a Nagy-Sárrét egyik falujában (Bihartorda) egy a kertünkben dolgozó napszámostól (Csóka Lajos) magam nemcsak láttam, hanem meg is tanultam, igaz, már csak kertben, és azóta is élek vele ugyancsak kerti munkában.

A nagyon kemény vagy éppen sziklás talajt csákánnyal törik fel, melynek egyik vége hegyes, míg a másik az irtókapához hasonlóan kissé laposra van kiképezve.

Mindezek a kézi eszközök a szántóföldi földművelésben rendkívül kis szerepet játszanak. Mint régiségek azért maradtak meg, mert azt a külső körülmények nemcsak lehetővé tették, hanem kényszerítették is.

AZ EKÉK ALAPVETŐ FORMÁI

I. Karcolóekék. Szimmetrikus felépítésűek. Az ekevas (szántórész) hegyesszögben hatol be a földbe, és abba egyenlő szárú háromszöget karcol. A párhuzamos barázdák között meg nem mozdított föld marad. Az eke vázának formája szerint két alaptípusát használják:

1. Kampóseke. Súlypontja magasan helyezkedik el, ezért a barázdából könnyen kiugrik, ha valamilyen akadályba ütközik. Köves, erdei, gazos talajon szántanak vele. Sekély művelést végez, kis vonóerőt kíván. Fából vagy vasból készült szántórésze hosszú és keskeny, dárda vagy kanál formájú. Hosszú gerendelye mellé, mely egyes és kettes lehet, közvetlenül fogják be a jószágot. Ide soroljuk Észak- és Északkelet-Európa oroszul szohának, koszuljának nevezett szerszámát, melynek két rúdja helyettesíti a gerendelyt és e közé egy lovat fognak. Hozzánk legközelebb Szlovákiából ismerünk kampósekéket, de változatai Európa, Dél- és Délkelet-Ázsia különböző részein is előfordulnak.

2. Kampós talpaseke. A szántórészt tartó, illetve merevítő talpa a földön csúszik, de a szántórész a talajjal hegyesszöget zár be. Súlypontja alacsony, de húzópontja magas. A hosszabb gerendely mellé közvetlenül fogják a szarvasmarhát, egyes esetekben pótrudat alkalmaznak. Sok példányon a talpat megvastagítják, és ez bizonyos mértékig a kormány feladatát látja el. Szarva egyes, csoroszlyája, talyigája nincs. Mivel a talajhoz nyomva nagyobb mélységet is el lehet vele érni, a rendszeresen megművelt földek szántására is alkalmas.

II. Túróekék. Az egész eszköz és részei szimmetrikusak. Az ekevas a földet kétfelé tolja, a barázdák között felszántatlan csík marad. A talp és az ekevas vízszintesen helyezkedik el. Kormánya általában nincs, de sok változatán kiálló fül segíti a föld széttúrását; ezek némely esetben kétoldali kormánydeszkává fejlődhetnek. Szarva többnyire egyes, csoroszlyát csak a fejlettebb példányokon találunk. Talyigát csak elvétve fognak elébe. A fordító(ágy)ekével sok helyen együtt használták, úgyhogy ez erősen hatott fejlődésére. Két szarvat, csoroszlyát, talyigát kapott, de lényegében szimmetrikus jellegét megőrizte.

III. Fordító(ágy)ekék. Az eke aszimmetrikus, a földet jobbra fordítja és nem hagy a barázdák közt felszántatlan csíkot: sokkal mélyebb szántásra képes, mint a többi eke. Két nagy csoportra oszlanak:

1. Váltóeke. A váza szimmetrikus ugyan, de csoroszlyáját és kormányát mindkét {325.} oldalra át lehet váltani, így jobbra vagy balra fordítja a földszeletet. Ez hegyoldalban végzett szántás esetén nagy előnyt jelent, mert az eke ugyanazon a nyomon jöhet vissza. Egyes szarva felül többnyire kétfelé válik, hogy az egyensúlyt jobban meg lehessen tartani. Súly- és vonópontja egyaránt mélyen helyezkedik el; többnyire talyigával használják. Átmeneti forma a túró- és az ágyeke között, de munkájának minősége az utóbbiét nem éri el.

2. Kerülőeke. Egészében aszimmetrikus, szántóvasának jobb oldalára szárnya nyúlik ki és ezen az oldalon helyezkedik el a kormánya is. A gerendelybe erősített csoroszlya függőlegesen levágja a földszeletet, az ekevas vízszintesen elválasztja a talajtól s a kormány segítségével jobbra fordítja. Ez csak egy irányba történhet, ezért vagy üresen megy vissza, vagy a föld másik oldalán új barázdát kezd. Legtöbb esetben {326.} talyigával használják. A mélység és szélesség szabályozására egyaránt van lehetőség. A forma a Volgától az Atlanti-óceánig Európa középső részét foglalja el, így ebbe a Kárpát-medence is beleesik.

A felsorolt alapformákon belül számtalan átmenet ismeretes, melyek a helyi körülményeket, hagyományokat tükrözik. Magyar vonatkozásban az első csoportnak csak halvány nyomai fedezhetők fel; a túróekékről már valamivel többet tudunk, de elsősorban a fordító(ágy)ekéket ismerjük, azok közül is elsősorban a kerülőekéket, míg a váltóekékről a magyar nyelvterület pereméről vannak adataink.

A MAGYAR EKÉK TÖRTÉNETÉNEK NÉHÁNY KÉRDÉSE

Egyre több tudomány eredményei szólnak amellett, hogy a magyarok már a honfoglalás előtt ismerték az ekét és az ekés művelést. Ez feltehetően talyigás túróeke lehetett, de a régészeti ásatások eredményei (ekevasak, csoroszlyák) azt sem zárják ki, hogy olyan népekkel találkoztak, illetve éltek együtt, melyek már fordító(ágy)-ekével művelték földjeiket. Így ezt a magyarok is elsajátíthatták, amit esetenként az eke magyar terminológiája is megerősíteni látszik.

A Kárpát-medence feltételezhetően Európában a legrégibb ekeművelési területekhez tartozik, de nem vagyunk abban a szerencsés helyzetben, mint például a {327.} skandináv államok, ahol i. e. a II. évezredtől a tőzeges talaj a faekék egész sorát szinte teljesen épen megőrizte. Nálunk a kelták i. e. a 3. századtól egyre nagyobb számban fennmaradt hegyes, majd lapos ekevasai tanúsítják az eke fejlődésének egyik fontos állomását.

A római kori Pannoniában az i. e. 1. századtól csoroszlyák és aszimmetrikus ekevasak mellett olyan ekehúzó láncokat tártak fel, melyek az ekét a talyigával kötötték össze. Mivel ezek nemcsak Pannóniában, hanem Közép- és Kelet-Európa más részében (Pó völgye, Franciaország, Illíria, Ukrajna nyugati fele) is előfordulnak, nem kétséges, hogy az ágyeke feltűnésével időszámításunk kezdetétől számolhatunk és ennek egyik központja éppen Pannonia lehetett.

A népvándorlás évszázadai nem nagyon kedveztek a földművelésnek, így az eke fejlődése nemcsak megállt, de vissza is esett. A fordító- vagy ágyeke eltűnt, illetve csak elvétve bukkant fel Európa egy-egy pontján. A Kárpát-medencében néhány aszimmetriára hajló ekevas került elő a 8–9. századból, de ezek bizonytalan leletkörülményei nem nyújtanak elég támpontot ahhoz, hogy az ágyeke használatát feltételezzük. Inkább az állapítható meg, hogy a szimmetrikus ekevassal, szórványosan csoroszlyával is rendelkező eke lehetett az általános, amikor a honfoglaló magyarok a 9. század legvégén e területen megjelentek.

A honfoglalást követő első századból ekevas alkatrész nem került elő és a szántóföldi ekés művelésre csak közvetett adatokkal rendelkezünk. A 11. században már nemcsak számos feljegyzés, de szimmetrikus ekevasleletek is tanúskodnak az eke széles körű használatáról. Ebben a korban a szimmetrikus vasú túróekék lehettek túlsúlyban, melyeket talyigához kapcsoltak, de helyenként kampós, karcoló ekét is használhattak.

A fordítós(ágy)eke a 12. század végén, a 13. század elején tűnik fel újra a Kárpát-medence különböző részein. Az aszimmetrikus ekevasak mellett egyre többször találtak csoroszlyát is. Ennek az ekének talyigája, kettős szarva és jobb oldalra erősített kormánydeszkája lehetett. 6–8–10 ökör húzta és a nagy vonóerő-szükséglet kielégítésére a szarvasmarhák marmagassága e korszakban jelentősen növekedni kezdett. Mivel a vas értéke rendkívül magas, viszonylag kevés ekevas került elő, mert az elkopott vasalkatrészeket más célra is felhasználhatták. A nyomásos gazdálkodás kialakulása is erre a korra esett és ez az ágyeke elterjedését nagymértékben elősegítette, mert ez minden más formánál alkalmasabb volt a föld alapos megművelésére és a termés növelésére.

A 14–15. században az ágyeke egyre szélesebb körben terjedt. A nagy erőt kívánó eke vontatására a jobbágyok ketten-hárman is összefogtak, ekeközösségek jöttek létre, melyeket a 16. század elejétől cimboraságnak neveztek. A túró- vagy ágyekék használatára a vonóerő nagyságából lehet következtetni. A 16–18. században a szimmetrikus ekeábrázolások és ekevasak még nagy számban fordulnak elő, mutatván a túróekék használatának jelentőségét. Ugyanazon a helyen (például Balaton-kenese, Debrecen stb.) a különböző feladatokra a túró- és ágyekét egymás mellett használták, de az előbbi egyre inkább a peremterületekre szorul vissza, és egyes helyeken (Erdély, Felvidék) váltóekével szántottak. Az ágyeke is tovább tökéletesedik. A 16. század végén feltűnik a címervas, mely az ekevas első részét a gerendelyhez erősíti és növeli annak szilárdságát. Ennek következtében az ekevas megrövidül, de {328.} szélesedik, ami szélesebb barázda fogását teszi lehetővé. A 17–18. században az eketalyigákon megjelenik a barázda szélességét szabályozó cságató, mely az aszimmetrikus eketalyigák elmaradhatatlan részévé vált.

A 17. század közepéig a magyar eke semmiben sem maradt el az európaitól. Ez időtől kezdve azonban Nyugaton már olyan tökéletesítések kezdődtek el, melyek eredményeként a modern, több vasalkatrésszel rendelkező ekék nemcsak létrejöttek, hanem széles körben el is terjedtek. A fejlődésnek ez a szakasza nálunk csak a 19. század első felében és nagyon lassan indult meg.

A 16–18. században a két- és háromnyomásos rendszer egyre nagyobb területet foglalt el, úgyhogy a korszak végére a teljes szántóterület 2/3–3/4-ét tette ki. Az őszi kalászosok alá többen háromszor szántottak, míg a tavasziak alá csak kétszer; a kapások alá csak egyszer forgatták meg a földet. Ebben a korban is az ökör maradt az eke legáltalánosabb vonóereje, a ló csak helyenként, elsősorban az Alföldön vette át a helyét.

AZ EMBER SZEREPE A SZÁNTÁSBAN

A jobbágyfelszabadítás előtt a robotban a jobbágyok összefogtak, mert a földesúr megkövetelte a megfelelő igaerő kiállítását. Később az összefogásra csak akkor került sor, ha egymásnak segítettek, mert nem rendelkeztek elegendő vonóerővel. A kölcsönös segítségben végzett szántás ezen túlmenően csak ritkán fordult elő, mint azt Szendrey Ákos megállapította: „A szántó kaláka csak nagyon ritka helyen ismeretes szokás (Székelyföld). Ahol még él, előtte való délután a gazda zászlót vagy zöldgallyat akaszt háza elé, vagy bemondja a rendes kalákatársainak a napot. A napközi enni-innivalót a gazda adja, este pedig vacsorával vendégeli meg segítő társait” (1938: 275).

A ledolgozás is felbukkan a szántással kapcsolatban, ha nem is olyan széleskörűen, mint az aratás vagy részes kukoricaművelés esetében. A helyi különbségeket elhanyagolva általában egy napi szántásért, ami többnyire egy holdnak felel meg, 3–4–5 gyalognapszámot kellett szolgálni.

Az eke és fogatolásának jellege szabta meg, hogy hány ember dolgozott vele. Ennek mértéke már a 19. század elejére kialakult. Pethe Ferenc szerint (1805: 306) két és négy ökör mellé egy béresre és egy gyalogbéresre volt szükség. Kiskunhalason a hatökrös eke mellé három embert állítottak: egy fogta az eke szarvát, a másik hosszú ostorral hajtotta az ökröket, a harmadik, különösen még kellően be nem tanított vagy össze nem szokott jószág esetében, vezette az első párt. Ez a harmadik sok esetben el is maradhatott.

A napi szántás után este többnyire visszatértek a településre, csak a nagy határú és nem tanyásodott alföldi városokban esett meg, hogy a szántók kinn éjszakáztak. Így például Hajdúböszörményben „egy-egy alkalommal három-négy napra mentek ki, néha hétfőn indultak és csak szombaton jöttek vissza” (Hofer T. 1956: 491). Elegendő élelmet vittek és kint főztek bográcsban; a lovak legeltek, de abrakot is kaptak mellette. A kinnhálás hegyes vidéken is előfordult, ha nehezen megközelíthető vagy messze fekvő földet szántottak.

A HANTTÖRŐ

Ha a talaj szántás előtt nem megfelelő nedvességtartalmú, akkor az eke olyan nagy rögöket fordít ki, hogy azt a fogasborona nem tudja szétdarabolni. Ilyenkor a hegyközi (Abaúj m.) falvakban águskapa fokával verik szét, mert ennek súlyától a legmakacsabb göröngy is szétmállik. Ha a talaj nem túlságosan kemény, akkor a laposkapa is elegendő, mert azzal könnyebb a munkát végezni. Vannak, akik rögtörő-bunkót, hanttörőt készítenek fából (Nyíri, Abaúj m.).

Bél Mátyás írja: „S ha az ekevas hegye szántás közben száraz részen nagy gyöp-darabot szaggat ki, akadályozva a szántóföld annak rendje-módja szerint való bevethetését, e hantokat kalapáccsal zúzza szét a paraszt” (Bél M. 1984a: 124).

A rendkívül egyszerű eszköz a kalapácshoz hasonlít. A kb. 80–100 cm hosszú nyélre, mely rendszerint mogyorófából készül, valamilyen súlyosabb fafajtából alakítanak ki fejet. Egyes helyeken (Cserépfalu, Borsod m.) a bunkó két végére csillag alakú bevágást faragtak, mert így könnyebben törte össze a rögöt (Balassa I. 1994a passim).

A hanttörő rendkívül nagy múltra tekint vissza, mert már a bronzkori sziklarajzokon is ábrázolták. Különösen azokon a területeken, ahol a boronát nem alkalmazták (például az ókori Egyiptom, Észak-Afrika egyes területei), széles körben elterjedt. Európa számos országában feljegyezték (Franciaország, Finnország, Ausztria, Németország, Szicília stb.) alkalmazását.

Használata nálunk a középkorra nyúlik vissza. A csetneki (Gömör m.) templom festményein a szántás után egy ember lapos kapával töri a rögöt a 14–15. század fordulóján. A 18. század első felétől az adatok megszaporodnak. 1771-ben írja egy erdélyi vonatkozású mezőgazdasági munka: „... szokás ahhoz képest a’ Gazdának a’ felszántás és a boronálás után, tselédeivel együtt azon földre kimenni és a’ megmaradt galyokat (rögöket) fejszékkel, vagy dorongokkal apróra törni”. 1866-ban a jeles mezőgazda Sporzon Pál is ajánlja „a kalapácsforma rögzúzók” használatát.

{350.} A magyar nyelvterületen szórványos adatokat ismerünk (Gölle, Somogy m.; Cserépfalu Borsod m.; Hegyköz, Abaúj m.; Várong, Tolna m.). Azért kedvelték, mert könnyebb volt a fejszénél, kapánál és nem rázta úgy az ember karját, mint a vasfejű szerszámok. A Háromszék megyei Uzonból gaj-verőnek mondják a göröngyök szétverésére szolgáló botot. Mindezek azt sejtetik, hogy meglehetős széles körben alkalmazták.

c
79. ábra. Hanttörő és henger: a) hanttörő (általános forma); b) sima fahenger, kettős rúddal, hajtóállással, Alsóőr (Vas vm.); c) szalmanyomó henger a homok megkötésére, Szeged-Domaszék (Csongrád vm.)

{351.} A rögtörés munkájában, mely a fogasolás után következett, az egész család: az asszonyok, gyerekek, öregek is részt vettek. Göllében (Somogy m.) mindenki két méter széles sávot (posztágy) fogott fel, és azt hajtotta a föld végéig. A rögös, göröngyös földet egyrészt szégyennek tartották, másrészt az a gabona kikelését is akadályozta, nehezítette a kaszával történő aratást is. A munka befejezése után, a vetés előtt még egyszer megboronálták a területet.

A rögtörő és a rögtörés különböző módjait a henger elterjedése a múlt század végétől a parasztgazdaságokban is egyre inkább háttérbe szorította. A második világháború után már csak elvétve fordult elő (lásd részletesen: Takács L. 1962; Balassa I. 1991a, 1994a).

A HENGER

Kínában a henger a gabonatermeléshez kapcsolódó régi szerszám, melyet Dél-Európában, így Észak-Itáliában a 16. században már alkalmaztak. Nyugat-Európában a következő évszázadban tűnik fel, de nagyobb elterjedéséről csak a 18. században lehet beszélni (Balassa I. 1991a: passim).

Egyike a magyar földművelés legfiatalabb eszközeinek. Henger és görgő szavunk 1784-ben fordul először elő „henger alakú tárgy” jelentéssel; görgő-fa alakját már 1750-ből ismerjük (TESz). 1791-ben Nagyváthy János (1. 218) így írja le: „Ez egy gömbölyü tengelyen forgó vastag fa. A külső országiak ezzel már régen élnek, mind a vetés előtt, mind a vetés utánna, t.i. a megszántott földet, kivált a bé-vetettet ezzel megjáratván meg egyengettetik”. A keszthelyi Georgikon gazdaságában 1799-ben: „... minek előtte a mag elvettetnik, Ángliai módon hengerrel meghordoztassék” (OL P. 282.113). Balásházy János három földművelési folyamatban tartotta nagyon hasznosnak. A göröngyös szántáson a hantokat szétzúzza, másrészt a bevetett és elboronált föld meghengerezve a talajt a maghoz jobban hozzászorítja, így a kikelést elősegíti, végül az elcsigázott őszi vetéseket kell a hengerrel megjáratni, mert az a földet a gyökerekhez nyomja, s ezzel növekedését elősegíti.

Készítették fából, vasból, egyes formában, de a hármas henger is korán jelentkezik. Nálunk a fából készült egyes henger a leggyakoribb a parasztgazdaságokban, olyan forma, amilyet Balásházy János 1838-ban így írt le: „Rendszerint egy vagy másfél talpnyi vastagságú s 6–7 talpnyi hosszúságú és gömbölyü. Két végébe vas tengelyecske van ütve, melyhez ferhécz ragasztatik, s ebbe fogatnak a vonó marhák. Vannak nehezebb és könnyebb hengerek, az elsőbbeket rögök összezúzására használják”. A felhérc fölé deszkát erősítenek, ezen állhatott – vagy szék felszerelésével ülhetett is – a munkát végző. Általában egy nap 9–11 magyar holdat lehetett ezzel a szerszámmal meghengerelni.

A henger elterjedése még a nagybirtokokon is nagyon lassan haladt. 1845-ben írta egy nagyobb birtokos (Szt. Kozma-puszta, Bihar m.): „Henger? de ennek a birtokosok nagyobb része se hallotta hirit sem! s midőn én legelsőbben használtam, még a szomszéd határról is jöttek birtokomra nevetni”. 1856-ban Hódmezővásárhelyről és környékéről írták: „... hengert nem láttam az alföldi paraszt gazdánál s ez okozza, hogy ha száraz és szeles tavasz jő, a búza tövéről elsepri a földet...” Két évvel később {352.} Nyíregyházáról tudjuk, hogy „... a hengert pedig nem ismerjük...”. Ezzel szemben 1845-ben Pest megyében az uradalmi földeken már előfordult, és a Győr megyei Kónyban 1844-ben „... még csak itt-ott látható egy-két ügyetlenül készült henger, mellyet az itteni agyagos földön nélkülözni nem lehet”. Mindezekből az látszik, hogy a nagybirtokon a 19. század első felében találkozni vele, a parasztgazdaságok csak a század végétől alkalmazzák szórványosan. A matyóknál 1890 körül jelennek meg az elsők, a Balaton környékén a századforduló idején meglehetősen gyakori. Általában meg lehet állapítani, hogy nyugaton hamarabb feltűnik és terjed el, mint a nyelvterület keleti felében.

Különleges szerszám az ún. fogas- vagy tüskéshenger, melyet először Szilágyi Sámuel említ hazánkban 1774-ben. Pethe Ferenc (1805: 1. 319–321) már részletesen le is írja: „A borzos fahenger annak egész hengeredő területe tele van verve valami 4–5 hüvelyk hosszúságú boronafog forma vasfogakkal, zűrzavarosan.” Az 1850-es évek elején a Rimaszécsi Vasgyár olyan kettős fahengereket gyártott, melyekbe 324 darab 4 hüvelyk nagyságú fogakat vertek bele, s melyek egymás munkáját segítették. Ez a szerszám a parasztgazdaságokban csak a 20. században tűnik fel, akkor is csak szórványosan. Feladata a szántás rögeinek összetörése, a tavasszal gyengén kelt vetések megerősítése. Ugyanezt használják a homok megkötésekor a szétterített szalma behengerlésére (az irodalmat lásd Balassa I. 1991a).

{357.} A VETŐMAG KIVÁLASZTÁSA

A gyakorlat rávezette a földművest, hogy lássa, milyen sok függ a vetőmag gondos kiválasztásától (Balassa I. 1998b: 11–62), ezért már rendszerint a földön aratás előtt a vetnivalót kijelölték, és meghagyták a legszebbnek mutatkozó részeket. A búzát általában viaszérésben aratták, az lényegében a keresztben ért csak meg. A vetőmagot hagyták teljesen megérni, csak akkor takarították be, amikor már a szem kezdett kiperegni. Thököly Imre 1684-ben Munkácson tiszttartóját így utasította: „... ha egyfelől az életet hordatja (minthogy elsőbb is az alávalót kell hordatni) azt másfelül éjjel nappal elkészíteni, tisztítani, hogy a vetés az ő idejében lehessen” (MGtSz I. 154). A levágott, vetésre szánt gabona szemnyerését is külön végezték. Takács Lajos írja ezzel kapcsolatban Várongról (Tolna m.): „Saját termésükből mindig a legszebbet tették félre magnak, azt a búzát, melynek ’szála fehér, mint a gyolcs és szeme piros, kerek’. Főleg a bánkúti fajtából volt ez az ideál. A magnak szánt búzát sohasem vágták le féléretten vagy viaszérésben, hanem hagyták ’a lábán megérni’, még ha szeme potyogott is. Az asztagban rendszerint legfelül tették, hogy a ’másik szeme bele ne follyon’. Rendszerint a magbúza sorát zöld csalamádészálakkal, gazzal választották el a többitől. Ez került legelőször cséplésre, ’masinálásra’, és ennek az volt az előnye, hogy itt sem keveredhetett másfajta búzával...” (Takács L. 1976: 104). Itt és máshol is külön őrizték a vetni való magot, zsákokban vagy különített hombárokban és ahhoz még a legnagyobb szükség idején sem nyúltak (Balassa I. 1998b: 26–28).

A magot régebben akár nyomtatták, akár csépelték, fel kellett szórni, hogy belőle a szemetet, a gyommagvakat eltávolítsák. Ezt a műveletet a vetőmag kiválasztására is felhasználták.

A teljesen megért szem általában mindig a legsúlyosabbnak is mutatkozott, ezért a széllel szemben szórva a legmesszebb esett le, és már a múlt század első felének gazdasági irodalma is utalt a legalkalmasabb vetőmagként történő felhasználásra: „... ezért a jó szórásnál vetés alá a közelebb hullott magot, mint súlyosabbat és inkább kifejlettet külön választani és magul használni” (MG 1844: 538). Sőt még az üszög elleni védekezésnek is egyik módja volt, ha a vetnivalót így választották ki. Erről írják ugyanebben az évben: „Nézetem szerint az üszög elháritása végett ajánlatos a szérűn szórás alkalmával legtávolabb pergett szemeket különválasztani és a vetnivalót többször megrostálni” (MG 1844: 462). Ezért egy ideig még abban a korban is szórtak, amikor a cséplőgépek megjelentek, még az így megtisztított magot sokkal tisztábbnak tartották (Balassa I. 1964b: 55).

A tisztításnak másik módja a szemenszedés, vagy ahogyan Debrecenben nevezték búzairtás. A nagyon szemetes búzát egy nagy teknőbe öntötték, a család körülülte, és kiszedegette belőle a szemetet, különösen a gyom- és konkolymagvakat. Ezt és búzamosást elsősorban az őrlésre szánt gabonával végezték, de gondosabb gazdák a vetőmag előkészítésekor is alkalmazták.

Azt is megfigyelték, hogy a gabonamagot nem jó mindig azonos jellegű talajba vetni. Így például ami agyagos földön termett, azt a következő évben fekete földbe vagy homokba kell szórni, és megfordítva. Azt tartották ugyanis, hogy így a gabona tulajdonságai nem egy irányba fejlődnek. Ezért a gyakorlott gazdák ajánlották: „Általjában a gabona fajoknál azt mutatta a tapasztalat, hogy mindenik elfajul időjártával, {358.} ha azon földnek a termését sokáig vetjük azon földbe, hanem magot is kell cserélni, ha nem távolabbról, legalább a szomszéd faluval kell tenni cserét...” (Farkasfalvi Farkas F. 1841: 162). Nagyváthy a nagyon távoli cserét ellenezte, de úgy látszik, mégiscsak széles körben elterjedt, sőt annak egész rendszere jött létre. Általában azt tartották, hogy az északi tájról származó búzát nem jó délre vinni, hanem éppen fordítva: „Már a kunsági embernek nem volna jó dolga, ha haza beli buzát a felső vidékről szerezne, de ha Törökország felől szerez, elébb valót talán a magáénál” (NG 1814: 1. 109–110).

Egyes vidékeken ez a szokás meggyökeresedett és kialakult úgy, hogy a magukéból csak ritkán vetettek. „A Liptaiak, Turótziai Újbányán (Bars m.), az Ujjbányaiak Losontzon, a Tsalóközbéli Sommereiniak Posonban v. Mosonvármegyében szerzik meg a vetni valót” (NG 1814: 1. 109–110). Ennek azonban az ellenkezőjét is lehetett tapasztalni, ugyanis a Felvidékről az Alföldre lejáró részaratók szívesen vittek magukkal haza annyi búzát vagy más gabonát, amiből finomabb kenyeret, esetleg kalácsot készíthettek, de elsősorban igyekeztek annyit megtartani, amennyit ősszel a saját földjükbe el tudtak vetni.

A 18. század első felében Bél Mátyás azt írja, hogy sem a rozsot, sem a búzát nem áztatják be, mint azt más országokban szokás, hogy hamarább csírázzék a mag és nagyobb termést adjon (Bél M. 1984a: 125). A század második felében már nyoma van a csávázásnak (1789 – Balassa I. 1998b: 52), amelyről a 19. század első éveiben Pethe Ferenc így írt: „A mag bétsávázásának, mindenkor az a haszna van ... hogy nedves időben, mikor nevekedésre kész dudva nyomon ott terem ... az árpa egyszerre s egy indulattal nyomja el és hogy a gabona életét valamivel rövidebb határ közé szoritsuk, az aratást valamivel közelebb húzzuk” (Pethe F. 1805: 421). A múlt század második felétől az üszög leküzdésére egyre jobban terjedt a vetőmag csávázása.

Az abaúji Hegyközben emberemlékezet óta, mely a 19. század második felére terjedt ki, mindig csáváztak. Ez az első háború előtt rézgáliccal történt, amibe egy kis meszet is kevertek. Egy nagyobb edényben megcsinálták a keveréket, beszórták a vetnivalót, majd jól összekeverték. Később porzócsávával is kísérleteztek, de az körülményes lévén, felhagytak vele. Újabban megint rézgáliccal csáváztak, mert még mindig az bizonyult a legjobbnak, de meszet már nem raktak hozzá. A lében öt percig áztatták a magot, majd ponyván szárogatták; elvetésére a következő nap került sor (Balassa I. 1964a: 72).

Debrecenben a két világháború között a parasztbirtokokon is rendszeresen csáváztak 1%-os kénkővel. Minden mázsa vetőmagra 4–5 liter oldatot szántak. A köves helyre garmadába rakott búzát locsolóval jó alaposan megöntözték, majd az egészet falapáttal átforgatták, hogy a csávázás egyenletes legyen. Régebben ritka szövésű ponyvába tették a gabonát, és úgy mártogatták bele a lébe. Ezt az eljárást csak akkor lehetett alkalmazni, ha másnap biztosan el tudták vetni, mert különben a mag csíraképessége látta kárát (Balassa I. 1940: 26).

Várongon (Tolna m.) ennek az eljárásnak pácolás a neve, amit kékköves, rézgálicos oldattal végeznek. „Pácolni régi, használaton kívüli dagasztó- vagy mosóteknőben szoktak, mégpedig úgy, hogy a teknő egyik felében összehalmozzák a búzát, és a pácos lét, mit egy vödörben vagy fazékban készítettek el, ráöntözték, majd kézzel {359.} átforgatva, megkeverve a teknő másik oldalára hányták. Kétszer-háromszor átkeverve el is készült. Ha viszont nem volt pácos teknyő, hanem például a pitar egyik sima sarkán, netán az udvaron keményre taposott egyik szögletén kellett a keverést elvégezni, akkor többnyire lapáttal, ha volt, falapáttal keverték. Egyszerre különben csak keveset, amit másnap elvetettek, pácoltak be, nehogy megpenyhedjen vagy csírázni kezdjen vagy esetleg mint felesleg megmaradjon” (Takács L. 1976: 104). Rábagyar-maton (Vas m.) hogy „... a búza üszkös ne legyen, a vetőmagot kétasszonynap (augusztus 15.–szeptember 8.) között kiteregetik a napon (éjjelre is künn hagyják). Vetés előtt a vetőmagot azonban pácolják is: a csáva kékgálic és trágyalé keverékéből készül, amibe még kerül az úgynevezett Szent János-bor is” (Moór E. 1932: 159).

Mindebből az látszik, hogy a magyar parasztok részben hagyományos módon, részben a korabeli mezőgazdasági szakirodalom ajánlása szerint igyekeztek a vetésre szánt gabonamagvakat előkészíteni (lásd részletesebben Balassa I. 1998b).

A VETÉS IDEJÉNEK MEGHATÁROZÁSA

Az őszi búzát, árpát és rozsot Bél Mátyás szerint szeptember elején kell vetni, de legalábbis két héttel Szent Mihály napja (szeptember 29.) előtt mindenképpen meg kell kezdeni (Bél M. 1984a: 125). A század végén hasonlóképpen nyilatkoznak, de azt is hozzátették, hogy síkságon Gál-nap (október 16.) táján a legjobb vetni (Nagy-váthy J. 1791: I. 147). Azt is ajánlják, hogy Kisasszony-napkor (szeptember 8.) kell a vetést elkezdeni, de Szent Mihály-napig (szeptember 29.) mindenképpen szükséges befejezni. Udvarhelyszéken a 19. század közepén Bertalan-napkor (augusztus 24.) kezdték az őszi vetést, melynek itt is Szent Mihály volt a végső határa (MG 1843: 2. 1521). Ezek az időszakok a paraszti gyakorlatban a legutóbbi időkig általánosnak látszanak.

A tavaszi vetéseket akkor kezdték el, amikor a föld fagya egészben vagy részben már kiment, és nem számíthattak többet erősebb fagyra. Általában József-napkor (március 19.) kezdték a tavaszi vetést és Szent György napjáig (április 24.) végeztek is vele (MG 1843: 2. 1273), amikor a kukorica ültetése megindult.

A vetés közelebbi idejét a hold járásához is kötötték. „A gazdák még arra is vigyáznak, hogy Hold-töltén, vagy Fogytán jobb-e vetni. A régiek azt tanúsítják, hogy Ujságon legjobb vetni és Hold fogytán aratni. Hold töltén behordani” ― ajánlja közvetve Nagyváthy János (1791: I. 212). Mások azt is javasolták, hogy a magot akkor vessék, amikor „két fény, azaz hold és nap látható...” az égen (Máriacsalád, Bars m. MG 1846: 933). Ugyanakkor a 20. század elején Bényen (Esztergom m.) azt tartották, hogy újholdkor nem szabad vetni, mert akkor üszögös lesz a búza (NÉ XIV. 53). Általában a növekvő holddal növekszik a gabonanemű is, de az is előfordul, hogy az üszögveszély lesz ebben az időszakban a nagyobb (részletesebben Balassa I. 1997c).

{360.} A VETÉS MUNKÁJA

A magyar nyelvterületen vetőabroszból vagy vetőzsákból szórták a magot, erre a célra kosarat elvétve, csak az apró magvak esetében (például köles) használtak. Így volt ez már a múlt század elején is: „Az alföldön tsak ’sákból, mely elég alkalmatlan, a pallérozott vidékeken vetőruhából, egy abrosz formából, vetik el a magot, mely sokkal jobb” (Pethe F. 1805: 438). A vető-abrosz-ruha nagyobb méretű négyzetes alakú szőttes, mely finomságát tekintve a ponyva és az asztali abrosz között helyezkedik el; néhol a karácsonyiabroszt is használják vetésre. A vetőabroszt másra általában nem alkalmazzák, a vetés befejezése után a kamrába elteszik és csak a következő vetéskor veszik ismét elő. A vetőzsák olyan közönséges zsák, melyet általánosan használnak a gabona szállítására, tárolására; a vetés több más funkciója közül csupán egy. Eddig nem sikerült megállapítani, hogy melyik a régebbi, mert a 15. század közepén már beszélnek magh vete sakh-ról is (Glosszárium 790).

A vetés lényegében az egész magyar nyelvterületen azonos módon történt. Felsőőrben (Vas m.) mindig azon az oldalon kezdik a vetést, ahol a zsákokat szállító szekérrel megálltak. Egyszerre annyit tesznek a vetőabroszba, hogy a föld végéig és vissza elég legyen. A barázdát úgy választja ki, hogy a bevetendő terület jobb kézre essék. Mikor jobb lábbal lép, kivesz egy marék szemet, azt előredobja, majd a következő lépésnél jobbra teríti. E munkához nagy gyakorlat szükséges, hogy egyenletes legyen a vetés (Imre S. 1941: 17).

A Zempléni-hegység nyugati részén „A vetőember a barázdától egy-másfél méternyire megy, egy kisebb marék szemet vesz a jobb kezébe és azt jobbról balra félkör alakban – kaszáló mozdulatot téve – a mutató és hüvelyk ujja között engedi ki. Jobblábára előre kellett dobni a magot, ballábra pedig keresztbe, csak kicsit félkörívbe. Egy marék magot két-három dobással hint el. Az első előlényben (vetési szélesség) {361.} a maghordó a vető jobb oldalán megy és ha kiürült a vetőabrosz, újabb magot tölt bele a hátán lévő zsákból. Visszafelé fordulva a vető baloldalán, előre három-öt lépésre haladva jelzi a szórás határát” (Ikvai N. 1967: 91).

Vetni egy lábra vagy mind a kettőre lehetett. Ezt a két formát Pethe már feljegyezte: „A vetésben való lépést és markolást különböző módon ejtik a vetők, egyik mindenkor csak az egyik lábára, mint rend szerént a szántóvetők, az átalljában úgy nevezett paraszt emberek, másik mind a kettőre vét” (Pethe F. 1805: 437). Tehát itt a nagybirtok és a parasztbirtok közötti különbségként választja szét Pethe a két vetési módot, míg Györffy (1941a: 169) szerint az vidékenként változik, ennek eldöntése azonban ma már adatok hiányában alig lehetséges.

A nagyobb birtokon, de a parasztin is akár kölcsönös segítségben többen is vetettek egymás mellett. „Ha egyszerre több férfi vet – írja Györffy – akkor egymás mellett másfél ölnyire állnak fel egyenes sorban. Először mindegyik jobb lábával lép ki egyet, kivesz egy félmarék magot és jól felemelve eldobja, elszórja. Azután a bal lábával lép előre, ismét magot markol s azt a másik irányba fordulva az előbbi módon elhinti. A vetőnek ügyelnie kell, hogy a fél-jobb és fél-bal fordulat között, vagyis az előrehaladás irányában se maradjon vetetlen föld” (1941a: 169). A gabona vetését majdnem kizárólag férfiak végzik, asszonyok csak szorultságból vállalkoznak rá.

A vetőmag mennyisége a föld minőségétől is függ, de a 19. században sokszor feljegyezték, hogy a parasztföldeken a kelleténél több magot szórnak el. Ez a többlet sokszor a szükségesnek felét is eléri. Ez esetben a vetés könnyen megdűl és általában kevesebb termést hoz (Balásházy J. 1838: II. 139; MG 1844: 733). A csávázott vetőmagból általában nagyobbat kell markolni, mert a megduzzadt szemek térfogata megnő. A kölesből mennyiségileg sokkal kevesebb szükséges. Mivel a szemek nagyon kicsik, homokkal keverik, hogy a szél el ne vigye. Ezt nemcsak zsákból, hanem helyenként vödörből, cserépedényből, szakajtókosárból is vetették (Bellon T. 1981: 242).

Régebben az alászántás széles körben elterjedt, vagyis a tarlóra, a felszántatlan vagy éppen felszántott földre szórták el a magot és azt ekével aláforgatták. Ez a faekével volt főleg lehetséges, mert ennek sekély szántása után nem került túlságosan mélyre a vetőmag. Ez a módszer még a háromszori szántás esetében is előfordult, mint azt többek között a múlt század közepén Erdélyben feljegyezték: „A Küküllő és Homoród mellékiek ... őszinek háromszor szántanak, a harmadik szántás vetéskor esvén, mikor a magot alászántják” (MG 1843: 1521). Az alászántás különböző módjait különösen a lazább vagy éppen homokos talajon a magyar nyelvterület legnagyobb részén feljegyezték.

Ezek közül a legáltalánosabb lehetett, amikor a magot a tarlóra, a felszántatlan földre szórták, majd leforgatták. Sok esetben ismerjük azt a módot is, amikor a már korábban felszántott földre szórták el a vetnivalót és azután például őszieknél harmadik szántásként leforgatták. Ennek egyik változata többek között Szolnok megyéből ismeretes, amikor a tarlóra vagy a felszántott földre a magnak nagyobbik részét elvetik, majd a leszántás után a megmaradt részt, ami 5–50% között ingadozik, a felületre szórják. Igaz, így kettős munkát végeztek, de a vetés mindenütt egyenletesen kelt ki (Pócs É. 1974: 38–48; a kézi vetésről részletesebben lásd Balassa I. 1999).

{362.} A vetőgépek híre a 18. század második felében jutott el hazánkba, elsősorban Angliából és Németországból. A nagybirtokokon a 19. század elején találjuk meg nyomát, de a 18–19. század fordulójára vonatkozó megállapításában Pethe (1821: V) még így nyilatkozik: „A’ Vető-gépelyek nem érdemlik, hogy a’ Mívészek fejeket azon törjék. Ezek úgy felelnének meg a’ végnek, ha általok kisebb költséggel, rövidebb idő alatt és kevesebb maggal lehetne egy hóld földet bevetni, mint rendszerént szokás”. Ennek ellenére a keszthelyi Georgikon tangazdaságára is vonatkoztatva, ugyancsak ő állapítja meg: „Az ilyen vetőszerszámok annyira kezdenek szaporodni, hogy egyik a másikat éri” (NG 1814. július 5: 13). A nagy távolságról történő szállítás költsége szélesebb körű elterjedését a jobbágyfelszabadításig és a vasút általánossá válásáig nagymértékben akadályozta.

Az 1850-es években egyre több magyarországi, főleg pesti mezőgazdasági gépgyár kísérletezett, több-kevesebb sikerrel, vetőgépek gyártásával, illetve a nyugati példák lemásolásával. Ezek között találjuk Vidacs István gépgyárát, Röck Istvánt, Gubicz Andrást, Szíj Sámuelt és még néhány gyárnak nevezett műhelyét. Ezenkívül a nagybirtokok kovácsműhelyeiben is kísérleteztek vetőgépek előállításával. A szórva történő vetés egyre inkább kezdett háttérbe szorulni, mert a nagybirtokon hiányzott a megfelelő munkaerő és ahhoz több mag is kellett. 1865-ben a suránypatyi (Vas m.) Károlyi-uradalomban a közel 2500 hold szántón a zab kivételével minden gabonát géppel vetettek, melyek nagy része a gazdaság műhelyeiben készült (GL 1865: 15, 29). 1870-ben egész Magyarországon 6293 vetőgépet írtak össze, s ezek döntő többsége a nagy- és középbirtokon dolgozott. 1895-re ez a szám 44 168-ra emelkedett, ami azt jelentette, hogy a szántóföld több mint felét már géppel vetették, de ebben a paraszti birtok alig tett ki 20%-nál többet. A vetőgép alkalmazása kezdetektől fogva a nyugati részeken erőteljesebb, ezt a különbséget még a 19–20. század fordulóján is jól ki lehetett mutatni. Egy vetőgépre Moson megyében 49, Jász-Nagykun-Szolnok-ban 203, Szatmárban 654, Háromszéken 788 kat. hold jutott, de az utóbbi még így is a legjobb volt a székely megyék között (Barbarits L. 1965: 213–216).

A 19–20. század fordulójától a vetőgép egyre erőteljesebben terjedt a parasztság körében is. A kisbirtokosok többen összeálltak és közösen szereztek be egyet-egyet, és amikor a maguk földjének vetésével végeztek, akkor a vetőgépet kölcsönözték is. Terjedésének elsősorban magas ára és az szabott határt, hogy a kisgazdaságok nem tudták jól kihasználni, sokszor az egész évben történő elhelyezése is gondot okozott. Varga Gyula (1965/1972: 341–342) egy kifejezetten néprajzi szempontra is felhívta a figyelmet: „A vetőgépek elterjedését némileg az is akadályozta, hogy maga a vetés munkája ebben az időben még számtalan babonás vonatkozással kapcsolódott a parasztember szemléletéhez. Az elvetett magból csírázó új életet – amelytől az emberek léte függött – titokzatos félelemmel vigyázta az ember, s mivel annak természettudományos magyarázatát nem ismerte, legtovább ezen a téren őrizte meg a hagyományos kultikus cselekedetek egész sorát. Egy ilyen mélyen gyökerező néphagyomány leküzdése sokkal nehezebb volt, mint azt a racionális gondolkozás ma feltételezné.” Az pedig, hogy ezekből a rítusokból, hagyományokból viszonylag keveset jegyeztek fel, annak tulajdonítható, hogy megfigyelésük csak a 20. században kezdődött el, abban a korszakban, amikor a vetés döntő többségét már géppel végezték.

{363.} A GABONAVETÉS RÍTUSAI, SZOKÁSAI, HIEDELMEI

A gabonavetés magvait a Biblia, a szentbeszédek, a predikációk gyakran hasonlítják Isten igéjéhez, mely ha jó talajba hull, sokszoros termést hoz, de az útra, köves talajra esőket a madarak felkapkodják, és éppúgy nem lesz termés belőlük, mint a tövisek közé esőkből. A számos bibliai mondás közül különösen jelentősek Pál apostol szavai: „A ki pedig magot ád a magvetőnek és kenyeret élésül ád és megsokasítja a ti vetéseteket és megnöveli a ti igazságotoknak gyümölcsét” (2Kor. 9: 10). Ezért van az, hogy a vetés idejét az egyes szentek napjához kötik, vagyis az egyháznak nagy szerepe volt a vetés szellemi előkészítésében és véghezvitelében.

A gabonavetés kizárólagosan férfimunka, amint azt Szabó József (1793: 73) váci katolikus pap nagyon határozottan megállapította: „Világ kezdetétől fogva a fejér Nép soha eddig gabonát nem vetett.” A női munka a gabonavetés esetében csak kiszolgálás lehetett, mely elsősorban a mag szállítására korlátozódott, ha a vető által felvett mennyiség hamarabb kifogyott. A munka olyan csendben és áhítattal folyt, amihez csak a templomi istentisztelet körülményeit lehet hasonlítani. Mindenki érezte, hogy ezekben a percekben a jövő évi termés sorsa dől el. Ezt már jó előre nemcsak racionális, de hitbéli cselekedetekkel is igyekeztek befolyásolni.

A kézi vetés legfontosabb eszköze a vetőabrosz; a vetőzsákhoz sokkal kevesebb hiedelem kapcsolódott. A vetőabrosz előkészítése már karácsonykor elkezdődött. „A karácsonyi ünnepek alatt három abrosszal terítették le az asztalt. Ezek közül a két felső díszes ’sémes’ volt (színes pamut volt beleszőve). Evéskor a felső kettőt levették, evés után újra visszatették. Ebből vetették a kalászosok magvait” (Ellend, Baranya m., Berze Nagy J. 1940: III. 172). A reformátusok Baranyában azt az abroszt használták vetéskor, melyet az úrvacsoraosztás után az ünnepi ebédhez felterítettek. Menyhén (Nyitra m.) az asszony „... együtt teríti fel a két abroszt háromszor felcserélve az alsót és a felsőt, közben párbeszédet folytat a ’gazhúzásról’ (ezzel a búzát óvják a gaztól). Ezután egy vetésutánzó cselekmény következik: a búzavetésről szóló párbeszéd közben az ablakra búzát szórnak. Pogrányban (Nyitra m.) szintén két abroszt tesznek fel. A gazda és a gazdasszony egymással szemben állva húz egy-egy abroszt a következő párbeszéd közben: ’mit húz kend?’ ’Üszögöt, konkolyt, Boldogasszony tízparancsolatját’ (háromszor mondják el). Azt tartják, hogy ezzel a gabonából is kihúzzák a piszkot, üszköt” (Pócs É. 1965: 76).

A vetőabrosz, -zsák, -kötény sarkába különböző tárgyakat kötöttek. Kalotaszegen kékkő, esetleg megsózott hamu került bele; Beregdarócon tiszta ruhába egy kis sót erősítettek és erről szórták a magot. Szamosszegen (Szatmár m.) egy jókora krumpli került a vetőzsák sarkába. A Zala megyei Becsvölgyén legjobbnak tartották, ha a vetőabrosz egyik sarkába aranytallért varrtak, mert ez nemcsak a gaztól védte meg a vetést, hanem gazdag termést is biztosított. Palócföldön egy kétfilléressel is megelégedtek (Bodony, Heves m.), melyet a munka befejezése után a templomi perselybe dobtak. Ezt mindszentkor felnyitották és a szegények között szétosztották. Göcsej-ben az ilyen pénzt Mária oltárára tették. Szendrey Zsigmond és Szendrey Ákos (1943: 225) a szórványos adatokhoz még a következőket fűzte hozzá: „... tesznek bele kígyókövet, vagy Szent György-nap előtt ezüst pénzel levágott kígyófejet, vagy csukott lakatot tesznek a vetőkészségbe; bizonyos áldozati jellege van vetőkészségbe {364.} tett pénzdarabnak, amelyet azután hazamenet a legelső koldusnak ajándékoznak”.

A gondosan kiválasztott és nagy féltéssel őrzött vetőmaggal még különböző eljárásokat végeznek. Háromszéken a vető egykor napfelkelte előtt kiment a temetőbe, s az onnan hozott földet a másnap elvetendő mag közé keverte. A bukovinai székelyek szentelt vizet szórtak rá, és közben keresztet vetettek. Sok helyen (például Kalota-szeg) az aratókoszorúból kidörzsölt szemeket is a vetőmag közé elegyítették. De azt is jónak tartották, ha a szoptató asszony tejének egy cseppjét közékeverték (Kalota-szeg). Vetés előtt általában nem adtak kölcsön semmit a háztól, mert azzal a szerencsét is elvitték volna. Göcsej falvaiban egykor Kisasszony napja (szeptember 8.) előtt való éjszaka a vetőmagot ponyván rostára a szabadba teszik, hogy „A’ zuristen szentölése” fogja meg. Hasonlóképpen jártak el a Nyárád-mentén (Maros-Torda m.), csak ott nagypéntek éjszakáján tették ki a vetnivalót a szabadba. A rengeteg különböző eljárás közül fontos szerepet játszottak a szenttárgyak és szentelmények: a Szent János-napi bor, a Bertalan-napi vaj, szenteltvíz és barka, a kétasszonyközi (augusztus 15.–szeptember 8.) hamu, tömjén és a magvak áteresztése a karácsony éjfélkor kémény alatt kötött nyírfaseprűn (Szendrey Zs.–Szendrey Á. 1943: 226; Balassa I. 1999: 1045–1046).

A vetés előtti napon az egész ház élete megváltozott, mert sok mindent a jó termés érdekében el kellett végezni, míg másokat szigorúan tiltottak. A kenyérsütést, de még a pirítást is elkerülték sok helyen (Kalotaszegen, Szilágyságban, Szatmárban, Palócföldön, Szegeden, Baranya és Bakony falvaiban stb.), mert a megszegők búzája üszkössé vált. Ez általános tilalom lehetett egykor, éppúgy, mint ahogy a vetőmagot óvni kellett a liszttől is, ezért nem tették olyan zsákba, melyben korábban liszt állott. Vetőmaggal nem járhatott menstruációs asszony, mely ugyancsak nagy területen érvényes tiltásnak látszik. Általában a vetés megkezdése előtti éjszakán nem volt szabad asszonnyal hálni, mert a gabona megüszkösödött. Ezt a tilalmat a vetés utáni napokra is kiterjesztették.

A vetést a földművelő ember ünnepnek tartotta, ezért nemcsak gondosan megmosakodott, hanem tiszta ruhát vett fel, sőt olyan népviseleti darabok is előkerültek, melyeket egyébként már nem használtak. Berettyóújfaluban fehér ráncos gatyát húztak, hogy bokros legyen a búza. A vetéskor már pirkadatkor felkeltek, hiszen a Biblia is azt ajánlotta: „Reggel és estve kell vetni” (Préd.11: 6). A vetőmagos zsák száját nem kötötték be szorosra, és a szekéren úgy helyezték el, hogy az mindig a település, azon belül is a lakóház felé nézzen. Ezt sokfelé megfigyelték (Baranya, Zemplén, Bács-Bodrog m.) a magyar nyelvterületen, és egyes tájakon általánosnak látszott.

Magának az elindulásnak is voltak szertartásai. A ló elébe ostorral keresztet rajzoltak; máshol tojást tettek a fogat elé és ha a ló vagy a szekér eltaposta, abban az évben aligha számíthattak jó termésre (Visonta, Heves m.). Arra is nagyon vigyáztak, hogy kivel vagy mivel találkoznak először. Ha pap vagy nő volt az illető, akkor inkább visszafordultak, mert a vetés éppúgy nem járt volna szerencsével, mint amikor egy nyúl szaladt át a szekér előtt.

A vetés megkezdése előtt megnézték a vetőabroszt, -zsákot, hogy a fentebb említett segítőszerek benne vannak-e, különösen a vasra ügyeltek, mert annak ereje az {365.} elvetett magot megerősítette. A vető levette kalapját, és ha katolikus, keresztet vetett, majd Isten segítségét kérte és elszórta az első három marék magot (Mezőség – Erdély), az elsőt a madaraknak ajánlották, a másodikat az egereknek, míg a harmadikra azt mondták: „ezt már megtartom magamnak”. Máshol kereszt alakban dobtak földet vagy éppen a vetőmagot szórták ennek megfelelően (Zempléni-hegység). A szegényeknek és a raboknak egyaránt vetettek egy-egy marékkal. A bukovinai székelyek még Tolnában is megőrizték azt a szokásukat, hogy a vető ember a nap felé fordult és így szólt: „Áldd meg, Uram, hogy jusson a szegényeknek is”, vagyis azoknak, akiknek nincs földjük, hogy abba magot vessenek (lásd részletesen: Szendrey Zs.–Szendrey Á. 1943: 25–27; Balassa I. 1999: 1048–1049).

A vetőre érvényesnek látszik néhány olyan tilalom, melyet a magyar nyelvterületen sokfelé megtalálunk. Legelterjedtebb a szótlanság, melyre a vetőmag közé rejtett bezárt lakat is utal (Kalotaszeg). A Zempléni-hegységben azt tartották, hogyha a vető megszólalt, a verebek nagy kárt tettek a vetésben. A köszönést is csak úgy fogadta, hogy felütötte kalapja szélét, de semmiképpen sem szólalt meg (Szank-Móricgát, Bács m.). „Vetéskor a magvetőnek beszélni nem szabad, ha köszöntik: Adjon Isten jó napot! Jó munkát! akkor is csak a maghordó válaszol, nem a magvető: Adjon Isten kelmeteknek is!” (Bánfalva, Borsod m.). Rábagyarmaton (Vas m.) nemcsak szótlanul, de az első lépéseknél behunyt szemmel végzik a vetést, sőt a nyelvük alá kavicsot tesznek a beszéd megakadályozására. Ezt máshol is (Ung m.) gyakorolták, egyes helyeken a vetőmagból vesznek szájukba, hogy meg ne szólaljanak (Bara-nya m.). Tilos volt általában a pipázás, de az étkezést is úgy oldották meg, hogy a dűlőúton telepedtek le vagy átmentek a szomszéd földjére. A szótlanság – állapítja meg Szendrey Zsigmond (1938: 38) – általános követelmény, és ha ehhez „hozzá-vesszük a szem behunyását, lesütését vagy legalábbis a fej lehajtását is abból a célból, hogy a gonosznak is éppúgy be legyen csukva a szeme, ne lássa és meg ne ronthassa a cselekvést, a szótlanság is analogikus kívánság, a gonosz szájának bekötése a célja, hogy sem szavával, sem szájával ne árthasson”.

A vetés befejezésekor a föld sarkában megálltak, levették kalapjukat és elmondtak egy „miatyánkot” vagy csak ennyit sóhajtottak: „Istenem, jó Atyám, áldd meg!” (Sárrétudvari, Bihar m.). Palócföldön sok helyen egy marék búzát a magasba dobtak és ezt kiáltották: „Ilyen búzát adj Isten!”. Helyenként (Zagyvarékas, Szolnok m.; Deszk, Torontál m.) azért dobták magasra a vetőzsákot, hogy olyan magasak legyenek az asztagok. Mások a felülről jövő áldást kívánták ezzel megszerezni (Szeged, Baranya falvai).

A termés védése tovább folytatódott a vetés befejezése után is, ezért a föld végét kenderpozdorjával szórták be, ezzel egyrészt az üszögtől akarták megvédeni, de egyben azt is jelezték, hogy a föld már be van vetve (Szilágy m.; Szamoshát, Szatmár m.). Viszonylag elterjedt lehetett egykor Baranyában is, ahol az első napi vetéskor visznek ki pozdorját, hogy „ojjan erős lögyön a búza szára, mint a kendörnek”. Sásdon (Baranya m.) az első vetés után keresztet vetnek a kenderpozdorjára, majd feldobják a levegőbe, azt kívánva, hogy a búza szára is olyan erős legyen, akárcsak a kenderé.

A már befejezett vetés további megvédésére szolgált a föld meztelen megkerülése. Háromszéken ezt valamikor elsősorban a madarak kártevése ellen tették. Szilágyban, {366.} Szolnok-Dobokában nemcsak a madarak távoltartására, hanem a jégeső elűzése érdekében háromszor vagy kilencszer kerülték meg meztelenül az asszonyok a bevetett földet. Solymossy Sándor (1943: 324–325) Szatmárból, Borsodból, Göcsej-ből sorakoztat fel adatokat, amikor ilyen módon általában a rossz időjárást kívánták távoltartani. Muraszemenyén (Vas m.) újvasárnap (újholdra eső vasárnap) anyaszült meztelenül járták körül a vetést. Nem volt szabad visszanézni, és igyekeztek úgy térülni-fordulni, hogy a madarak inkább a szomszéd vetését dézsmálják meg. Ez a nagy múltú és az antik kortól kimutatható eljárás Európában sokfelé megtalálható volt, és nemcsak a gonoszt kívánta távoltartani, hanem a termékenységet is elő kívánta segíteni. Az idő múlásával a teljes meztelenséget az ingben történő vetés és megkerülés váltotta fel, sokan azzal helyettesítették, hogy lábbelijüket lehúzták (Szendrey Zs. 1938: 38; Balassa I. 1989: 28; Balassa I. 1999: 1049–1050).

A vetés befejezése után még további óvintézkedéseket tettek. „A mag közé tett vasszeget vagy lakatot a földbe ássák, a tavalyi arató koszorút a föld közepébe szúrt gallyra akasztják s ennek tövébe néhol fokhagymát is dugnak” (Szendrey Zs.–Szend-rey Á. 1943: 227). Kalotaszegen a megmaradt vetőmagot nem vitték be a házba, hanem a tornác egyik oszlopára akasztották. Bátyán (Pest-Pilis-Solt-Kiskun m.) a búzavetés befejezése után a zsák sarkában egy maroknyit meghagytak a vetőmagból, s azt csak akkor öntötték ki, ha a vetés kikelt.

A gabonavetés művelete rítusban, szokásokban, hiedelmekben annak ellenére nagyon sok mindent megőrzött, hogy egy évszázada a magyar vetésterület egy százalékát sem vetik kézzel. Különösen a kollektív gazdálkodás idején szorult ez szinte teljesen vissza, bár a háztáji gazdaság itt-ott egy-egy régiséget megőrzött, de mivel gabonát, különösen búzát ebbe nem volt szabad vetni, egy teljes nemzedék csak hallomásból ismerhette a gabona kézi vetését. A sok történeti és lassanként azzá váló adatokat egyszer érdemes lenne alaposan feldolgozni.

A FOGASBORONA

A borona, boronál szavunkat csak a 15. század végéről és a 16. század elejéről ismerjük. Délszláv vagy szlovák eredetű (MTSz.; EWUng) és a „gerenda, szálfa” jelentésű, ugyancsak szláv származású magyar szóval azonos hangalakú. Újabban keleti szláv, sőt magyar nyelvterületről ismertté vált néhány olyan egyszerű boronaforma, mely lényegében lecsonkolt fenyőgerenda, ezért egyes feltételezések szerint a {367.} két szó nemcsak hangalakban, hanem egykori tartalmukban is közelállt egymáshoz (Balassa I. 1997a). A két jelentés évszázadok alatt eltávolodott, hiszen a rámás, fa- vagy vasfogakkal ellátott mezőgazdasági szerszám nagymértékben különbözött a „szálfa, gerenda” alakjától. Ott, ahol a két jelentés egymás mellett élt és él, boronáló-boronának mondják a mezőgazdasági eszközt. Háromszéken 1688: Boronáló-Borna 4; 1716: a’ szekér szin mellett találunk három boronáló bornát (Bogáts D. 1943: 17). A másik megkülönböztetés a fogasborona, melyből sok esetben fogas lett. 1647: Két fogas borona (Marosillye, Hunyad m. – SzT. 4: 179). A Dunántúl északi és keleti részében a fogas önállóan is jelenti a szerszámot (MNyA 139), éppúgy, mint a Duna–Tisza közén, míg a Tiszántúlon elszórva fogasborona néven a vesszőboronától különböztetik meg.

A Dunántúl délnyugati vidékein e szerszámmal végzett műveletet hordozásnak nevezik; ritkábban találkozunk a horodzó „borona” jelentéssel is. Pethe (1805: 287) így ír erről a műveletről: „Jó nehéz vasboronával meghordozom a szántást barázda keresztjében...”. Ezt a szót Keszthely környékén ismerhette meg, ahol azt a legutóbbi időkig használják. Takács Lajos nagyon meggyőzően fejtette ki, hogy a hordoz „boronál” a hor (horol) tőből jöhetett létre, mely a föld felületi megnyesését, elegyengetését jelenti. E szócsoport hor- töve a finnugor korig visszavezethető, sőt {368.} „gereblye” jelentése is kimutatható. Így fel lehet tételezni, hogy a boronának vagy elődjének ez lehetett az eredeti magyar neve (Takács L. 1980: 246–253).

A fogasboronáról a 16. századtól már rendszeresen rendelkezünk adatokkal. Ezek azt mutatják, hogy általában fafogakkal készítették, de már megjelentek vasfogas változataik is. 1597-ben írják: „... el törött vass borona kinek fogaj 25” (OklSz); feltételezhető, hogy öt levele lehetett mindegyikben öt-öt foggal (Füzér, Abaúj m.). 1620: „... vagyon vasas borona. No. 1.” (Balassa I. 1964a: 180). A fa és vas boronafogak közötti különbséget Comenius a 17. század közepe tájt pontosan meghatározza: „A boronának avagy fogas boronának az agyag földön vasasnak kell lenni; a homokoson tsak a fa borona is elég”. 1677-ben Désről írják, hogy van „... egy vasas fogu Barana az udvaron”; 1745: „Barona vasfogu öt állu nro 2” (Marosszentkirály, Alsó-Fehér m. – SzT. 1. 1024). Ezekből arra lehet következteti, hogy Erdélyben az ötlevelű vasfogú boronák lehettek elterjedve.

„Legközönségesebb az egész Európában a Magyarország szélein és éjszaknyugati részén is a fogas borona, melynek hátulsó szélessége 4, eleje 2, hosszúsága 4 talp, fogai vasból vagy néha fából vannak” (Pethe F. 1805: 309). Ebből kitetszik, hogy az alföldi részeken kevésbé elterjedt ez a szerszám, másrészt, hogy elsősorban trapéz alakú formát használtak. Karcagról 1817-ben jegyezték fel, hogy a „... múlt szeptemberi vásárunkra, a Gömör-vármegyei Tótok, sok vasfogú boronát hoztak ide; mind elkelt”, sőt annyira megtetszett, hogy sokan foglalót adtak rá, mert nagyon jónak ítélték (NG 1817: 203). Ez azonban a Tiszántúlon kivételnek számított, mert a Hortobágy vidékén egy nagyobb faluban 1844-ben még csak 10–12 gazdának volt fogas boronája (MG 1844: 396). A Nagysárrétről még 1857-ben is ezt írják: „Hetvenegy házból álló falunkban egyetlen vasborona van, az is a papé” (GL 1857: 119). Az Alföldön való lassú terjedésének bizonyítéka, hogy Szegeden 1870-ben 220 vas-, 49 fa- és 2477 tüskeboronát számoltak össze (MGtSz. I. 65). A farámás borona rendkívül lassan szorult ki a teljesen vas boronával szemben. Az 1895. évi statisztika azt mutatja, hogy 895 871 farámás és 159 679 vasboronával dolgoztak Magyarországon, az utóbbiak a nagybirtokokon. Ha a megyéket nézzük, akkor „1895-ben mindössze 4 olyan megye volt, melyben több mint fele arányban vasboronát használtak, és 40 olyan megye, amelyben a vasborona aránya még a 10%-ot sem érte el. A más gépek terén annyira elmaradt Hajdú megye e tekintetben az élre tört”, mert 90%-ot mutattak a vasboronák (Varga Gy. 1965/1972: 338–339).

A farámás boronák többféle formában jelentkeztek a Kárpát-medencében. Használtak négyzetes, téglalap, trapéz és háromszög alakút, ezek a vizsgálható időben nemcsak területenként, hanem birtokkategóriánként is különböztek.

Felsőőrben (Vas m.) olyan egyenlő szárú trapéz alakú boronákat ismerünk, melynek hosszanti rámája domború. A kisebb oldala (70 cm) csaknem fele a hosszabbnak (130 cm). Az első keresztfában nincsen fog, erre akasztják a befogáshoz szükséges láncot. A második keresztfába már három-négy fogat ékelnek, és a többibe mindig eggyel többet. A két oldalfa végéhez kötelet erősítenek, mellyel a gazda irányítja a borona útját, a föld végén a fordulást segíti. Ha nagyon göröngyös a föld, akkor egy tuskót tesznek a boronára vagy esetleg a gyereket ültetik rá, de az is megesik, hogy nehezékként a gazda áll rá (Imre S. 1941: 14–15).

A Somogy megyei Patca faluból származik az a nagyméretű fafogú borona {369.} (130 × 150 cm), melynek két oldalfája befelé hajlik és azt egy gömbölyű fa köti össze, melyre munka közben a láncot akasztják. Az oldalfákba és a levelekbe 10–10 fafogat ékeltek, és így összesen 70 fafog igyekezett a földet megpuhítani (MMgMK 1962: 150).

A nyugati nyelvterületen, a bakhátas szántás vidékén külön borona alakult ki, hogy a hátat továbbra is fenntartsa, sőt bizonyos mértékig még művelje is. Ezt már a múlt század közepén ismerték: „Hol a bogárhátú szántás van szokásban, ott két keskenyebb boronát kötnek össze gyűrűvel vagy kis lánccal, hogy az egyik a domborúság jobb, a másik bal oldalára feküdjék, de az egyenes ágyú földeken is célszerű...” (MG 1845: 1239).

A Tolna megyei Várongon fogasboronával takarták be a szemet. Ezek trapéz alakú, favázú és vasfogakkal ellátott szerszámok voltak még a két világháború között is, de emlékeztek arra is, hogy a közeli falvakban (Gölle, Fonó) ezzel egy időben teljesen fából készült boronák is előfordultak. „Ezeket a faboronyákat bognár készítette, többnyire hozott fából. A vasfogakat pedig a helyi kovácsok vasalták meg. Az újabb gyári példányok mintájára készült a kétágú favázas, vasfogú boronya is” (Takács L. 1976: 106).

Gömör megyéből ugyancsak trapéz alakú boronákat ismerünk, de a négy levelet csak két keresztfa fogta össze és a keskenyebbre akasztották a húzó láncot (Bátky Zs. 1906: 32–33). A Zempléni-hegység falvaiban még emlékeztek teljesen fából készült boronákra, de a farámás szinte napjainkig megmaradt. Az öt levélből álló faboronát két keresztfa fogta össze; összesen 36 fog van benne, azaz mind a hat levélben 6–6. Ezekből sokszor kettőt is kötnek egymás után, az ilyen párosborona nemcsak jobb munkát ad, de gyorsabban is tudnak végezni (Fony, Abaúj m. – Ikvai N. 1967: 63–66). Míg a hegység nyugati lejtőjén csaknem négyzetes alakúak a farámás boronák, addig az északkeleti felében inkább téglalap alakúak. Általában öt boronalevélben hat-hat fogat égetett bele a kovács; a rámát a fához értő emberek maguk készítették. A borona egyik végébe váltót vagy váltófát tettek, mely nemcsak merevítette az eszközt, hanem azt a láncot is tartotta, melyhez a tézslát erősítették. A lejtős földön a lánc a sarkára kerül, és akkor az ökör nyomát is jobban betakarta. A boronálás nemcsak a mag befedésére, hanem rögtörésre is szolgált, ezért a szegényebbek egy ölfadarabot tettek rá, míg a jobb módúak erre vasat, többnyire szekértengelyt használtak és azt a szekéren mindig együtt vitték ki a boronával.

Orosházán fogas, fogasborona a neve, melynek fakeretes, de vasfogú formáit a századfordulón kezdte kiszorítani a teljesen vasból készült változatok sora. Ez a folyamat rendkívül lassan zajlott le a parasztgazdaságokban, ellentétben a vasekével, mely gyorsan elterjedt. Többségre csak a két világháború között jutott, amiben az is közrejátszott, hogy a vasfogas ára meglehetősen magas volt és a fafogas csaknem olyan jó munkát végzett. Mivel a vaseszköz fogait jobban helyezték el, tovább is tartott, ezért nagyobb parasztgazdaságok után a kisebbek is ezt igyekeztek beszerezni (Nagy Gy. 1963: 123).

Végül pedig hadd álljon itt a 19. század végéről egy erdélyi leírás Aranyosszékről: „A boronának két görbe vagy horgas szélső fája boronafája a két álla ezeket összefogja két állba való huzó lapocka vagy boronaelő. A boronaelő előtt széltében négy lapocka vagy boronalevél van, melyeket hosszában a két szélső áll közt még négy belső {370.} áll vagy belső kurta boronafa köt össze. Az állakban van 6–7 vas boronafog. A boronaelőt a boronalánccal az utójára kapcsolják. Az állat a boronaelővel két marokvas köti össze. Torockón a borona két hosszanti részből áll, mert a hegyoldal szűk és meredek s így a borona kétrét hajlik, könnyebben tér el és könnyebben hajlik” (Jankó J. 1893a: 137).

A fenti áttekintésből az tetszik ki, hogy a 15. században feltűnő borona szavunk szláv eredetű, de mintha mögötte egy korábbi elnevezés is meghúzódnék (hordoz, hordozó). Legkorábbi formái négyzet vagy téglalap alakúak lehettek, és teljesen fából készültek. A trapéz és háromszög alakú formák a 18. századtól nyugatról terjedtek. A vas boronafogak a 16. században jelentek meg, és tartósságuk miatt egyre nagyobb tért hódítottak. A teljesen fából készült boronák a 19. század második felében a faekékkel együtt szorultak ki. A farámás vasfogú boronák, azokon a vidékeken, ahol annak famunkáját maguk el tudták készíteni, a háztáji gazdaságokban tovább éltek és hellyel-közzel ma is lehet belőlük egy-egy példányt találni.

A különböző formájú fogasboronák elterjedését a 20. század első feléből jól szemlélteti a MNA (11. térkép, összeállította Paládi-Kovács Attila). A négyszögletűeknél a legtöbb esetben egymás mögött helyezkednek el a fogak. Elöl egy levél (4. sz.), melyben nincsenek fogak, az egészet összefogja, s ennek segítségével történik a vontatás. Újabban erre karikát helyeznek el, ezzel a húzópontot valamelyik sarokra helyezik. A fogak így nem egymás után hasítják a földet, és a borona szélesebb területen végzi a munkát. Ezt a formát megtalálták szórványosan Somogyban és Baranyában, a Kisalföldön, az északkeleti magyar nyelvterületről kiindulva a Partium és Erdély legtöbb részén, esetenként még a Székelyföldön is.

Legrégibb formának látszik a közel négyzetes változat (7., 8. sz.), melyben a kereten kívül mindössze két levél található, de sok esetben a rámába is erősítettek fogakat. Többnyire középvontatásúak és fogai azonos nyomon haladnak. Ezekből a Dél-Dunántúlon találunk nagyobb számban példányokat; az északi magyar nyelvterületen, valamint Erdélyben szórványosan, a moldvai magyaroknál nagyobb számban jelentkezik. Ennek egy változata az a négyzetes forma, melybe a kereten kívül négy levelet erősítenek és az egyik sarkáról vontatták (6. sz.). Dél-Dunántúlon, a Palócföld középső részén, de egy-egy esetben máshol is előfordul (Tiszántúl, Erdély nyugati széle). Elsősorban Székelyföldön és annak közvetlen környékén téglalap alakú, nagyméretű boronát használtak, melynek szélessége esetenként a 180–250 cm-t is elérte, szélessége általában ennek egyharmadát tette ki. Ebben két állat (levél) helyeztek el és többnyire középről vontatták. Ezt a boronatípust Székelyföldön területmértékül is használták (Balassa I. 1998a: 218–220).

A trapéz alakú fogasboronák elsősorban a nyelvterület nyugati felében általánosak. Némelyik (1. sz.) még kevéssé távolodott el a téglalaptól és a boronálás irányára merőlegesen helyezkedik el a négy levél (a végső keretet is beleszámítva). A Kisalföldön és a Dunántúlon általános, annak déli részét kivéve, a Dunát kelet felé csak néhány esetben lépi át. Szélesebbre terpesztett változatának csak három levele van, melyek a befele dőlő keretre támaszkodnak, ezekbe ugyancsak erősítenek néhány fogat (2. sz.). Ez a Duna–Tisza közén, a Tiszántúl középső és déli felében leggyakoribb. A Dunát nyugat felé csak néhány esetben lépi át. Egy ugyancsak trapéz alakú forma (3. sz.) viszonylag közel áll a négyszögletes (például 4. sz.) változathoz; {371.} a kereten kívül négy hosszanti levelet erősítenek. Ezt a Jászságban, a Palócföldön nyugatra az Ipolyig, keletre csaknem a Tiszáig alkalmazták a 20. század első felében.

Az MNA adatai is azt támasztják alá, hogy az eredetileg négyszögletű boronákat nyugat felől a trapéz alakúak szorították ki. Ezt a dunántúli általános elterjedésük bizonyítja és az, hogy Ausztria irányában a 19–20. században ezek voltak az általánosak (Koren, H. 1972: 72–88).

A VESSZŐBORONA

A vesszőborona különböző sűrűséggel a Kárpát-medence csaknem valamennyi részében megtalálható. Leginkább a Nagyalföldön, az északi nyelvterületeken, a Dunántúl nagyobb keleti felében; kisebb mértékben Erdélyben és Délnyugat-Dunántúlon. Kapcsolatait lehet követni Alsó-Ausztriában, Szlovákiában, Moldová-ban és a Balkán-félsziget egyes részein, de ennél sokkal messzebb, például Ázsiában is ki lehet mutatni.

Elnevezése rendkívül változatos. A Dunántúlon legáltalánosabb a tüskeborona, de mondják tövisboronának, tüsökboronának is. A tövisborona a Tiszántúlon és Zem-plén-Abaújban is a leggyakoribb, a tüskeborona a Duna–Tisza közén, míg a tüsög-borona a nyelvterület déli részén ismeretes. A vesszőborona a Közép-Tisza két oldalán fordul elő. Erdélyben az eszközt kevéssé ismerik, de főleg a tövizsborona néven találkozunk vele (MNyA 138). Egy 1735-ből származó adat: „Az udvarban vagyon ... három seprő Borona és két fogas Borona” (Szentjakab, Torda-Aranyos m. – SzT. 4: 179).

A történeti feljegyzésekben nagyon nehéz a kétfajta boronát egymástól elkülöníteni, de a leltárakban elsősorban a fogasboronára gondolhatunk, mert annak mindig nagyobb volt az értéke. A 18. századi források már beszélnek róla, majd a mezőgazdasági irodalom is említi. Pethe szerint a gazdaságok nagyobb része tövisboronán kívül mást nem ismer. „Tartok még én is tövisboronát, mellynek a készületiről Magyarnak sokat beszélleni nem szükség. Azt mondhatom rólla, hogy a tövisset két szánkatalp forma, előre felfelé görbülő faközébe a vagy 3 karóra, vagyis egy görbe saroglya forma eszközre fűzni, jobb mintsem azt, alsó Magyarországon, két hasáb dorong közé szorítani” (Pethe F. 1805: 312). A MNA másfél évszázaddal későbbi felmérése egyrészt megmutatta, hogy Pethe kiváló megfigyelő és széles körű ismeretekkel rendelkezett, másrészt az is kitetszik, hogy a készítési mód ilyen hosszú idő alatt nem vagy alig változott.

A vesszőboronának elsősorban a könnyebb talajokon volt jelentősége. A múlt század közepén ezt így fogalmazták meg: „A tövisboronának is megvannak a maga hasznai, nagyon könnyü homokos földnél vagy olly apró magvak betakarásánál, mellynek nem szabad mélyen esni a földbe p.o. lóheremag, repce stb.” (MG 1844: 62). Keményebb talajon, különösen ha nagyon sűrűre készítik, csak hurcolja a kisebb magot és nem takarja be földdel (MG 1845: 1240). Éppen ezért a kemény földre jobban elkészített, erősebb keretbe foglalták, mint a homokon.

A vesszőborona legegyszerűbb formája, amikor két husáng közé szorítják be a {372.} vesszőket. Ez a MNA (Paládi-Kovács Attila) adatai szerint a Duna–Tisza közén, a Tiszántúl általános, de felhatol a nyelvterület északi részére is (Zemplén, Abaúj, Borsod, Heves m.). Mindezt három husánggal sokkal jobban meg lehet oldani, hiszen az ágvégek itt már nem állnak szabadon, hanem a harmadik husángra rá lehet hajtani és úgy lehet sokkal szilárdabban leszorítani. Ez a forma nagyobbrészt az előbbivel keverve fordul elő, és annak tovább fejlődéseként fogható fel. Mindkét forma megtalálható a Dunántúl déli részében is.

A vesszőborona egyes fajtái már hosszabb ideig tartó szerszámokká fejlődtek. Ennek egyik formája, amikor olyan oldallapokat készítenek, melybe három, a vesszőket rögzítő husángot lehet erősíteni. Ennek eleje felhajlik, hogy a használat közben ne akadozzék a földbe. Ilyen eszközt használnak a Dunántúl nagyobb részén, sőt a Csallóközön át északra is átterjed. A Dunát ez a forma kelet felé csak néhány helyen lépi át.

Némileg hasonlít az előbbihez az a szánkótalpforma megoldás, ahol az oldallapok sokszor másfél méterre is megnyúlnak. Ezek fejébe két husángot ékelnek, melyre a vesszőket ráhajlítják és a vége közelében egy másik husáng ezeket leszorítja. Ez a forma az északi nyelvterületen egy meglehetősen összefüggő területet alkot, mely helyenként átnyúlik a Csallóközbe és az azzal kapcsolatos területekre. Keletre egy-egy {374.} szórványos előfordulását csaknem a Tiszáig lehet követni, míg a déli határa a főváros magasságában húzódik.

Néhány további forma ritkán fordul elő. Így az, amikor deszkába arra merőlegesen tűzdelik az ágakat, ez elsősorban Somogyban található. A deszkába erősített három tartóléc által merevített két husáng közé fogott vesszők egy előfordulása Nyugat-Szlovákiából és néhány nyelvterület legkeletibb feléből ismert (MNA; Ikvai N. 1981a: passim).

A vesszőboronához a nyelvterület északi részében, de máshol is elsősorban kökényvesszőt használtak, de készült gyűrűvesszőből, varjútüskéből, galagonyából, feke-tövisből, vadszilva, vadkörte ágaiból, sőt szükség esetén akácból is. Egy-egy borona elkészítéséhez 120–150 szál vesszőt is felhasználtak.

A vesszőboronát használói a legtöbb faluban maguk is el tudták készíteni, mégis voltak specialisták, akik ezzel foglalkoztak. Például Hódmezővásárhelyre az erdőhátiak szállítottak (FG 1856: 50). A Tiszántúl nagyobb részét erdélyi emberek, „olájok” látták el az első világháború előtt. Az Alföld felsőbb részein felföldiek, palócok, „tótok” készítette vesszőboronából vásároltak. Ezeket elsősorban vásárokon lehetett beszerezni (SzMNA 105–108).

Helyenként és esetlegesen lehet a két boronaforma összefonódásával is találkozni. A fogasborona közé vesszőt szőnek be akkor, amikor valami kisméretű magot akarnak a földbe takarni.

Napjainkra a vesszőborona csaknem teljesen eltűnt, a nagyüzemek egyáltalán nem használják, a kisebb gazdaságokban, ahol maguk el tudják készíteni, apró magvak (köles, hajdina, mák stb.) földbe juttatásánál használják egy-egy helyen (boroná-ról részletesen lásd Balassa I. 1998a passim).

A BORONÁHOZ KAPCSOLÓDÓ HIEDELMEK, SZÓLÁSOK

A boronához sokféle hiedelem kapcsolódik, több, mint az ekéhez. Ezek közül azonban alig találunk olyat, mely magyarázatra szorulna. Ilyen az erdélyi Szucsákról (Kolozs m.) feljegyzett adat, mely szerint a boronára olyan ing darabját kötik, melyben valaki meghalt, azért, hogy a beboronált magból kikelt vetés termését a verebek ne tudják kienni (Szendrey Zs.–Szendrey Á. 1943: 228).

A fogasboronának a boszorkány-elhárításban igen nagy szerepet tulajdonítottak. Szent György-nap este, amikor a boszorkányok a tehén hasznát igyekeztek megszerezni, akkor az istállóajtóra keresztet rajzoltak és fogasboronával betámasztották azt, hogy a boszorkányok abba essenek bele, ha be akarnak menni (Karcsa, Zemplén m. – Balassa I. 1963: 461; Erk, Heves m. – Szendrey Zs.–Szendrey Á. 1939: 116). A palócok azt tartják, hogy nem jó a mezőn hagyni éjszakára, mert a boszorkányok vernek alatta tanyát vagy azok, akik boszorkányságot akarnak tanulni. Székelyföldön helyenként az őszi szántás után egészen Szent György-napig kinn maradt a borona a földeken és azon keresztül nézték a tavasszal először kihajtott gulyát, mert azt gondolták, hogy a bika szarva között meglátják a főboszorkányt, míg a tehenek szarva között a többi helyezkedik el. A pajtába is a boronán keresztül figyelik az {375.} ajtót, mert így felismerik a belopakodó boszorkányt, akit elfogtak és nagyon megvertek.

A tövisboronához elsősorban a szemmel verés elhárításának eljárásai kapcsolódnak. Ha a tejnek nincs elegendő föle, akkor a Bácskában boronatüskét állítanak a fejőedénybe. A szemmel vert csikót Veszprémvarsányban kilenc boronatüskéről itat-ják. Szabolcs megyéből pedig azt jegyezték fel, hogy a sírós, nyűgös, megigézett gyerek meggyógyítása érdekében régi tövisborona fájából készítenek szenesvizet, mellyel nemcsak lemossák, hanem azt meg is itatják vele (Szendrey Zs.–Szendrey Á. 1939: 116; Balassa I. 1998a: 251–252).

A borona és a vele végzett munka régiségét és jelentőségét számos széles körben elterjedt szólás és hasonlat is bizonyítja. Ehhez a Biblia és a prédikációk is hozzájárultak. „Dávid vas borona alá vetteti az Ammónitákat” (2Sám.12: 31, vagyis kegyetlenül megkínoztatja). „Nem vas boronával törik-ki a’ ledneket’ (Ézsa. 27: 28, valamit nem erőszakkal kell elvégezni). Pázmány Péter írta 1613-ban: „A hamisságot egyébbel hazugságnál bé-boronálni nem lehet”. A pejoratív jelentésre számos példát találunk, 1648: „Szíveinknek mezejét a keserűségnek boronájával bé boronállya” (NySz. 1. 191); Székelyföldön az elboronál „elleplez, elszínel, eltussol (igazságot, hiányt), kiszépít (hibát, rút dolgot)” (MTSz). Máskor az összevissza beszédet fejezi ki, ami nem illik a boronával végzett rendszeres munkához. „Az előtt el/siratták/; mindent össze-vissza boronáltak” (Hangony, Gömör m. MNy 72. 337). Összeboronál „össze-házasít” (OrmSz) nemcsak a nyelvjárásokban, hanem a köznyelvben is használatos.

AZ ARATÁS KEZDETÉNEK MEGÁLLAPÍTÁSA

A magyar nyelvterületen nem lehet egységes időpontot megállapítani az aratás megkezdésére, hiszen a déli területeken sokkal hamarabb érik be a gabona, mint az északiakon és a közepes vagy magas hegyek között. Ez az eltérés tette lehetővé, hogy a hegyvidék munkásai az Alföldön vállaljanak aratást, és egy hónap vagy akár hat hét múlva befejezve még az otthoni gabonatermést is idejében be tudták takarítani. Az évenként változó időjárás sok esetben két hét ingadozást is okozhatott a betakarítás megkezdésében.

Az aratás előkészítéséhez akkor fogtak, amikor a búza töve megszakadt. Ez a Zala megyei göcsejiek és a kiskanizsaiak hite szerint június 15-én, Szent Vid napján történt. Gödreszentmártonban (Baranya m.) is úgy tartották: „Vid napján szakad meg a búza töve.” Máshol azt vélték, hogy Szent Iván napján, június 24-én történik ez meg, és innentől kezdve már csak érik a búza. Mindenesetre Keresztelő Szent János napján (június 24., más néven Szent Iván napja) a jó termés érdekében a katolikusok áldoztak, ilyenkor szalmából, gazból tüzet gyújtottak, hogy a határt a ködtől megvédjék és Tardoskedden (Nyitra m.) közben ezt dalolták:

Egyetértek Manga János megállapításával, aki szerint „a magyar nyelvterületek, különösen a nyitrai, a honti, a nógrádi vidékek szokásaiban a legtöbb esetben megtalálható a szoros kapcsolat a gabonaérés, a jó termés és a tűzgyújtás között, amit a gabonaérés ideje, a közeli aratás gondolata alakított ki, s ebben valószínűleg az egyházi magyarázatok, prédikációk is közreműködtek” (Manga J. 1977: 241–243).

Az aratás kezdési időpontjának újabban a köztudat Péter-Pál napját, azaz június 29-ét tartja. Egyes helyeken ilyenkor mutatták be az aratók miséjét. Apátfalván (Csanád m.) a részes aratók is elmentek erre. Magyarkimlén (Moson m.) még a szerszámokat is elvitték és a templom előtt helyezték el, hogy azok is részesüljenek az áldásban (Bálint S. 1977b: 1. 509–510).

Az aratás kezdésének időpontja a középkortól kezdve Sarlós-Boldogasszony napja, július 2. volt. Ez a nap ünnepnek számított, ezért csak jelképesen kezdték meg ekkor a munkát. Szeged környékén az asszony tett néhány vágást sarlójával a búzában. Tápiógyörgyén (Pest m.) a kaszát háromszor beledobták a búzába, hogy jól haladjon az aratás. Szil (Sopron m.) községben az aratómisén történő részvétel után csak egy rendet vágtak le, valójában csak másnap kezdődött az igazi munka. Egyes helyeken a katolikus pap az aratás előtt kiment a határba (Horvátzsidány, Sopron m.; Tiszaföld-vár, Szolnok m.) és megáldotta az aratók munkáját. Tehát Boldogasszony napján az aratást csak jelképesen kezdték el, aki ez ellen vétett – úgy tartották –, az meglakol érte. Hercegszántón (Bács m.) egy asszony július 2-án egész nap akart aratni, de a {386.} sarlót a forgószélbe vágta, az azt felkapta, megfordította és megsebesítette a tiltott napon munkát végzőt (Balassa I. 1985b: 261–262).

Az aratás mindig nagy szerepet játszott a magyar nép életében. A 16–17. században a katonák hazamentek, mert a gabonát idejében be kellett takarítani. Aratáskor „... ősi szokás szerint még a törvénylátás is szünetelt, sőt még a rabokat is kibocsátották, hogy kenyeret szerezhessenek maguknak télire” (Takáts S. 1915–17: III. 215–216).

Különös jelentőségét az is bizonyítja, hogy a nyári időpontokat már a 16. században is az aratás idejével határozták meg. 1574: „... Mwult Aratásnak vtanna...”; 1597: „Az Aratas elött lattam úala...”; 1716: „halottam ... tavaly aratás tajban” (EMSzT I. 409). Az időmeghatározásnak valamilyen mezőgazdasági munkához történő kötése (kukoricakapáláskor, krumpliszedéskor, szüretkor stb.) a legutóbbi időkig általánosan ismert a magyar parasztságnál.

AZ ARATÁS SZERSZÁMAI

Az aratás legősibb szerszáma a sarló, melynek legkorábbi változatai már a kőkorszakban megjelentek. Ezek kiélesített vágófelületű lapos kövek vagy olyan szétfeszített ágak, melyek hasítékába apró kovaköveket helyeztek egymás mellé. A bronzkori sarlók nagy tömege egyben annak is bizonyítéka, hogy ebben a korszakban a gabonatermelés már nagy területeket hódított meg (Takács L. 1970b, itt további irodalom). A múlt századi sarlók közvetlen ősét a kelták az időszámításunk előtti évszázadokban alakították ki és ekkor tűnnek fel az első fogazott változatok is. A sarlókat két nagy csoportba lehet osztani: 1. fogazott élű, 2. sima élű sarlók.

1. A fogazott élű sarlókat helyi kovácsok, majd a középkortól egyre inkább a kisebb-nagyobb hámorok készítették és vándorárusok juttatták el a Kárpát-medence különböző részeibe. Két alapvető változatát lehet nálunk megkülönböztetni: a) horgas és b) íves sarló. Mindkettő az időszámításunk előtti évszázadokban alakulhatott ki. Az elsőt jellemzi, hogy hosszan elnyúló formája közel áll a kaszáéhoz, de természetesen annál jóval kisebb. Táji elkülönülésével kapcsolatban Takács Lajos az alábbiakat állapította meg: „A fogazott sarló tájilag elkülöníthető típusai közül megemlíthető a kelet-magyarországi, melynek íve felfelé és lefelé erősen, csaknem egyforma mértékben nyitott. Ennek variánsa az északkelet-magyarországi, melynek felső pengevége görbültebb. A dél-alföldi típus pengéje viszont alul, a nyakánál is görbült, ezáltal kiugró álla van. Ehhez közel áll az ún. ormánsági típus, a dél-baranyai, melynek felső szára nyitottabb és vége laposra metszett. Tájilag nem különíthető el viszont az alul erősen, csaknem bugyrosan görbült ívű sarló, mely gyári készítmény, és a múlt század végétől hazánknak csaknem minden területén felbukkan” (MNL IV. 422). Az említett formák Európában sokfelé megtalálhatók; a magyar nyelvterület keleti felében egykor alkalmazottak megfelelőit Moldovában és Ukrajnában használták, a lengyelországiakhoz a mi északon használt formáink csatlakoztak. Ezek történetileg a régiségben is kimutathatók. Az egykor Baranyában általános típus megfelelőit a kelta és a római kortól ismerték (lásd még Bátky Zs. 1900).

A fogazott élű sarló fogai egy aratás alatt általában olyan mértékben eltompultak, {387.} hogy egy-két alkalommal újra kellett reszelni. Ezt az esetek többségében a kováccsal végeztették.

2. A sima élű, más néven kaszasarló. Alakja majdnem szabályos félkör alakú, s felső részén a kaszához hasonlóan vastagított perem fut körbe. Ezeket, akárcsak a kaszákat kalapálják, illetve fenik, amire használatkor minden nap sor kerül, néha kétszer is. Müller Róbert feltételezése szerint a 14. századtól egyes darabjai felbukkannak, de igazán csak az utóbbi két évszázadban terjedt el nagyobb mértékben (1982: II. 483). Aratásra elsősorban a nyelvterület nyugati felében alkalmazták, mely tény egyben elterjedésének irányát is mutathatja. Előfordul keleten is, de itt kisebb mennyiségű fű, gaz levágására, esetleg vesszővágóként alkalmazták.

A kétféle sarlóval másképpen arattak. A fogazott élűvel úgy, hogy a kalász alatt marokkal összefogták a szálakat és a sarlóval maguk felé húzva a szálakat mintegy elfűrészelték. Ezzel a módszerrel a kalászt egyáltalában nem érte rázkódás, így szinte szemveszteség nélkül lehetett a gabonát betakarítani. A markokat az előre elkészített kötélre rakták. A sima élűvel a gabonát csak félrehajtották, és suhintással vágták le. Ezzel a munka gyorsabbá vált valamivel, de kétségtelenül nagyobb volt a szemveszteség (Takács L. 1991: 10–17).

{388.} A kaszának két alapvetően eltérő változatát különböztetjük meg, mely nemcsak formában, de használatában is eltér egymástól.

1. A rövid kasza már évszázadok óta nem használatos a magyar nyelvterületen, de Európa egyes, főleg peremterületein ma is találkozni vele; elsősorban a fű levágására alkalmazzák. Kaszának mondjuk ugyan, de pengéje és nyele annál lényegesen rövidebb, bár a sarlónál sokkal hosszabb. K. Vilkuna használatát Finnországban a következőképpen írja le: „Hosszút suhintva először jobbról balra vágnak vele, ekkor a kasza magasan a levegőben megfordul, hogy azután balról jobbra következzék a suhintás. Így haladnak a kaszások, vágva a füvet, miközben rugalmasan és ritmikusan befejezetlen nyolcasokat írnak le kaszájukkal” (Müller R. 1982: II. 485–486). Minden valószínűség szerint a honfoglaló magyarokkal jutott a Kárpát-medencébe, de az ország középső területein a 13–14. századtól a hoszú kaszával szemben fokozatosan kiszorult.

2. A hosszú kasza mérete általában 70–120 cm között váltakozik a vele végezendő feladat, a talaj és az ember magasságának megfelelően. A kasza az előbbieknél sokkal összetettebb szerszám, melyhez a kiegészítő felszerelések egész sora járul. A hosszú kasza nálunk a 13–14. században a rétgazdálkodásban tűnik fel, az aratásban csak a 15–16. században kezdik szórványosan alkalmazni. A 15. században egyes kovácscéhek, például a debreceni, készítik a legjobb kaszákat; Erdélyben is kiváló kaszakovácsokat említenek. A dunántúli részeket a 17. századtól a stájer és a felső-ausztriai hámorok látták el kaszával. Ezek közvetlen kapcsolatban álltak a Szentgotthárdi Kaszagyárral, mely nemcsak a Dunántúlon, hanem a Nagy-Alföldön is egész eladói hálózatot épített ki; különösen a nagyvásárokban jelentek meg a kaszaárusok (Fischer F. 1966; Latinák I. 1963; Gunda B. 1994). A vásárlók a kasza hosszát, de különösen a hangját vizsgálták, hogy munkájukhoz a legmegfelelőbbet válasszák ki, hiszen azzal hosszú ideig dolgoztak.

A kaszanyél faragását a fában gazdag vidékeken házilag el tudták ugyan végezni, de az Alföldre a környező hegyvidékekről a szlovákok, ruszinok, románok és természetesen magyarok is nagy mennyiségben azt szállították a vásárokra. A kaszanyélen egy vagy két fogó helyezkedik el (mankó, kocs, kampó, bankó stb.), ezek használatának területe élesen nem válik el egymástól, de az egymankós kaszanyelek száma a magyar nyelvterületen a 20. század közepén többségben volt. Egyes vidékeken (Palócföld, Kelet-Dunántúl) kizárólagos, míg máshol (Nyugat-Dunántúl) a két-mankósok látszanak általánosabbnak (MNA 25. térkép). A kaszanyelet a kaszás testmagasságát és karjának hosszát figyelembe véve, több példányt kipróbálva állapították meg.

A kaszanyélre – elsősorban aratáskor – kaszacsapót szerelnek, mely egy vagy kétágú vesszőből készült. Ez a megoldás többé-kevésbé az egész magyar nyelvterületen ismert, de az Alföldön, a palócoknál általánosnak mondható. Nyugat-Dunántúl és Erdély egyes részein vásznat húznak rá, ami a levágott gabona rázásmentes lefektetését segíti elő. A nyelvterület nyugati felében gereblyés kaszacsapót használnak, melynek általában három ágát faragják ki. Ez a forma Erdély egyes vidékein is feltűnik. Ennél sokkal ritkábban szerelnek villát a kaszanyélre, mely többnyire négyágú. Nyugat-Dunántúlon találkozunk vele elvétve. Ennek nyelét a mankóhoz úgy erősítik, {389.} hogy lyukak segítségével a kaszanyél végéhez messzebb és közelebb lehet állítani (MNA 27–28. térkép).

A kaszát naponta egyszer vagy kétszer kalapálják, reggel munkakezdéskor, esetleg a déli szünetben. Ehhez a munkához két eszköz szükséges: a kalapács és az üllő. A kaszakalapács külön erre a célra készített szerszám, melynek egyik vége egészen hegyes, míg a másik tompa. Az üllőt közvetlenül a földbe verik, máshol egy faragott vagy faragatlan tuskóba erősítik, és azt nyomják bele a földbe. Az Alföldön ülve kalapálnak, míg Erdélyben ugyanazt a műveletet félig fekve végzik. A kaszaverő széken sokkal kényelmesebb a munka, de nehézséget okoz annak a határba való kiszállítása. Ezen a háromlábú széken ülve lehet elvégezni a kalapálást, elsősorban Nyugat-Magyarországon és a nemzetiségek (elsősorban németek) körében.

A kasza megfenését kaszakővel végzik, melyet a kaszás a derekára erősített és vízzel telt tokmányban (fenőkőtartó, fentok) tart. A fenőkövet a Kárpát-medence hegyvidékén bányászták vagy patakból szedték. Megkülönböztették kemény és lágy változatát, és a kaszapenge minőségéhez a megfelelőt alkalmazták. Vándorkereskedők, „sonkolyos tótok” hozták és cserélték többnyire élelemért, és mint nevükből kitetszik, méhviaszért. A század elejétől műkőből is készítették. A tokmányt tehénszarvból alakították, míg máshol fából faragták és gazdagon díszítették; a bádogból készült formák csak az első világháború után kezdtek elterjedni.

A kaszakövet, a tokmányt, a kalapácsot, az üllőt tarisznyában tartották, melyhez még a kaszakarika (örv) és faékek járultak. Az örvvel rakták fel a kaszát a nyélre, a rögzítést ékek segítségével feszítették ki.

A rendre vágó kötetlen kaszás aratás lényege az, hogy a gabonát éppúgy rendre vágták, akárcsak a szénát, összegyűjtve vontatókba rakták és a szérűnek kijelölt helyre vontatták. A munkához háromágú, hasított ágú ún. magyar villát használtak, melyet csak a 19. században kezdett a toldott ágú, a tót, más néven német villa kiszorítani. Ennek két szélső ágát a nyélhez erősítették (Balassa I. 1949a). Mindezek egyben a szénamunka szerszámaiként is szolgáltak. Ez a módszer legtovább az Alföldön, annak is dél-tiszántúli részén maradt meg; egészen az 1950-es évekig elsősorban az árpát vágták ezzel a módszerrel (MNA 30–34. térkép).

A rendre vágó-kévéző aratás az előbbivel megegyezik abban, hogy rendre vágták a gabonát, de a rendeket a marokverők gereblyével vagy villával kéve nagyságú csomókba húzták össze, majd a kévéket összekötötték.

A rávágó-kévéző kaszás aratásban a kaszás a még álló gabonához dönti a levágott szálakat, azokat a marokszedő sarló vagy fakampó segítségével összegyűjti és az előre lefektetett kötélre helyezi; ezt a kaszás vagy a kévekötő – helyenként kévekötőfával – összeköti (Selmeczi Kovács A. 1977; 1979).

A SARLÓ–KASZA VÁLTÁS

Az aratás legfontosabb munkaeszköze a 16. századig a sarló. Ettől az időtől kezdve a kasza előbb lassan, majd egyre felgyorsulva kezdi kiszorítani. A folyamat csaknem négy évszázadig tartott, és a Kárpát-medence egyes peremterületein a sarlót még a 20. században is használták.

{390.} A sarló–kasza váltás európai folyamat, mely elsősorban nyugaton, Németalföldön, Angliában, Franciaországban jelentkezett legkorábban. Itt a feljegyzések a 15. század közepétől szólnak a kaszával történő aratásról. Ez azonban mindenképpen csak a kezdet lehetett és semmiképpen sem ölelt fel nagyobb területet. Az első adat, melynek magyar vonatkozását Tálasi István feltételezi, egy lübecki ferences krónikájában olvasható, aki 1424-ben sense és korn kapcsolatára határozottan utal. A forrását Zsigmond német–római császár és magyar király egy iratára vonatkoztatva közli, aki gyerek- és ifjúkorát Magyarországon töltötte.

A 16. század első feléből jelentősen megnövekednek a kaszás aratásra vonatkozó adatok. A Példák könyve c. kódex a halált kaszával írja le, és működésével kapcsolatban a kaszás aratás szókészletét nagyon következetesen használja. 1522-ben Szeged környékén, a Duna-Tisza közének tájain a kötetlen kaszás aratás emléke sok helyen feltűnik. A Tisza és Körösök vidékén 1550–1560 közötti források a csomóba rakott gabonáról beszélnek, mely a kaszával levágott gabonának a tarlón történő, rövid idejű tárolási módja. A kötetlen kaszás aratásról magyar és török forrásokból már a 16–17. századból számos adattal rendelkezünk. Az új módszert elsősorban a tavaszi gabonára, főleg árpára alkalmazták, de egyre többször találkozunk vele az őszi búza esetében is (Tálasi I. 1957, 1971, 1978).

{392.} Az Alföldről a 18., de még inkább a 19. században a sarló az aratásban csaknem teljesen eltűnt. Ezért írta Györffy István a legtöbb vonatkozásban ma is helytálló megállapítását: „Ezen a területen azon az időponttól kezdve, amint a kaszát az életbe (búza) belevágják, egészen addig, amíg az életet a szérűre nem vontatják, vagy amíg a szérű mellett kazalba nem rakják, a takarás minden munkálata teljesen azonos a szénáéval. Ez a gazdálkodásmód lehetőleg minden munkát a lóra hárít. A munkát rövid idő alatt teljesen bevégzi. Nincs területhez, épülethez, lakóházhoz, faluhoz kötve, mert a termőföldön hevenyészett szérűn is teljesen véghez tudja vinni a nyomtatás minden munkálatát...” (Györffy I. 1928: 46).

A 19. században, különösen a nyelvterület belső részén, a sík vidékeken csaknem kizárólagossá vált a kaszás aratás, és a rendre való vágás mellett mind nagyobb területet hódított a rávágás és ezzel együtt a kévézés. A gazdasági irodalomban e században, szinte végig, állandóan vitatkoztak a sarló és a kasza előnyeiről és hátrányairól. A sarló szemkímélő és szinte semmi nem pereg el. Ugyanakkor rendkívül lassú és lényegében a munka nagyobb részét csak női munkaerő végezte. Ez azonban a gazdának előnyt is jelentett, hiszen a gyermek és női munka felébe sem került a férfiénak. A gyorsaságban nem lehetett a kasza feltétlen előnyét tagadni. Egy német agrártudós, L. V. Rau a gyakorlat alapján kiszámította, hogy míg a sarlóval 10 egységet lehet levágni, addig a félkaszával 20-at, a kaszával 50 is elérhető. Nagyjából ilyen arányokat állapítottak meg hazánkban is (MNL kasza, sarló címszavak).

A 19. században a gabonával bevetett terület gyorsabban nőtt, mint a munkaképes lakosság száma. Az aratást pedig a kipergés veszélye nélkül nem lehetett hosszan elnyújtani. Ez a tény is nagymértékben elősegítette, hogy a kasza a nyelvterület közepéből, tehát a mezőgazdaságilag legfejlettebb vidékről kiindulva egyre inkább hódított a szélek felé. Ezt támogatta az is, hogy az Alföldet övező hegyekből jövő vándoraratók megtanulták a kaszával történő aratást, s hazatérve egyre többen alkalmazták saját kis birtokukon is (Kántor M. 1926; Kósa L. 1978a; Novák L. 1994). A kasza terjedését elősegítette a cséplőgépek terjedése, mely megkövetelte a kévébe való kötést.

A folyamat helyenként még a 20. századra is áthúzódott. A sarló–kasza váltás utolsó időszakáról jó áttekintést nyújt a Magyar Néprajzi Atlasz. Eszerint 1900 körül az árpát csak Erdélyben, a Partiumban és egy-két palóc faluban vágták sarlóval, máshol kaszával. Az Alföldön kaszával rendre csaknem fele arányban vágtak, és ez volt a helyzet a Dunántúl is. Ugyanebben az időszakban a búzát Erdély, a Partium és az Északkeleti-Felvidék kivételével mindenütt kaszával aratták. Ahol ezzel dolgoztak, ott lényegében a rávágás vált, kevés kivétellel, általánossá. A 20. század közepén az árpa sarlóval történő aratása csupán Erdély néhány településén mutatható ki, de már itt is erősen hódított a kaszával történő betakarítás mindkét formája. A magyar nyelvterületen a rendre vágás jelentős mértékben visszaszorult és a rávágás vált általánossá, csupán a Tiszántúl délkeleti sarkában ragaszkodtak sokáig a rendre vágáshoz. Az erdélyi területeken a sarló továbbra is megmaradt, mintegy fele arányban, de jelentősen elterjedt a kaszával való rávágás, ritkábban a rendre vágás. A peremterületeken a sarló sokkal tovább tartotta magát, és ez nemcsak valami hagyományőrzés, hanem a klímával, a talajadottságokkal és nem utolsósorban a birtokszerkezettel összefüggő jelenség. Az árpa és a búza közötti különbség még ebben a korban is jól {393.} érzékelhető. Az előbbit többnyire rendre vágják, míg az utóbbinál csak egy kis területen maradt ez a módszer (MNA 30–33. térkép).

Az általános tanulságokat Tálasi István így foglalta össze: „Áttekintve a tényeket, megállapíthatjuk, hogy a magyarországi aratási munkaeszközváltás a munkatípusokkal együtt korán, az akkori gazdasági és társadalmi viszonyoknak megfelelően jelentkezik a 15–16. században. A kialakítás paraszti hátterű, mert tényei kis terjedelmű jobbágybirtokokon mutatkoznak, viszont lehetséges, hogy a földbirtokok termény- és pénzjáradék-követelése elősegítette a paraszti munka racionalizálását. A kaszás munkatípusok a források tanúsága szerint már az első száz évben kifejlődtek. A következő 17. és 18. században kialakulnak a nyelvi normák és a kooperációk tagjaira vonatkozó szókészlet. Amikor bekövetkezik a 18–19. század fordulóján az első gabonakonjunktúra, a kész munkaformák és az évszázadok alatt kicsiszolódott nyelvi terminológia már adva van. Az 1850-es évek elején kezdődő világpiaci gabonakonjunktúra idején a jobbágyfelszabadítás után a felfejlődött kaszás aratási technológiák már a nagy- és kisbirtokot egyaránt áthatják. Az új munkaformákat a munkavállaló agrárproletariátus is terjeszti a kisbirtokos parasztok között” (Tálasi I. 1971: 304–305).

Európában a 18. század második felében kezdenek aratógépekkel kísérletezni. Ezek igénye nálunk csak a 19. század elején merült fel a mezőgazdasági irodalomban. Az első példányokat a nagybirtokok a múlt század közepén alkalmazták. Az államhatalom az elterjedését igyekezett korlátozni, mert az agrárszegénység kenyérkeresetének legfontosabb lehetőségét az aratás adta és ettől való megfosztása nyugtalanságot, sőt lázadást okozhatott volna. A legtöbb nagybirtok rendelkezett ugyan aratógéppel, de ezt elsősorban a sztrájkok letörésére használták. Az 1950-es évektől az arató-cséplő gépek terjedtek, majd az állami és kollektív nagybirtokokon egyeduralkodóvá váltak (Tálasi I. 1974: 331–332; Takács L. 1991: 22–23; Szilágyi M. 1994: 477–494).

A SZÁLASGABONA ÖSSZERAKÁSA A TARLÓN

A levágott gabonát hosszabb-rövidebb ideig, de legalábbis az aratómunka teljes befejezéséig a tarlón hagyták. Különböző módokon igyekeztek az időjárás viszontagságaitól, főleg a gyakori nyári zivataroktól, viharoktól védeni.

A rendre vágott gabonát, különösen a régebbi időben, vontatókba, csomókba rakták. Ezek kisméretű, rudas nagyságú boglyácskák, melyeket lánccal vontattak a szérű helyére. Ezt a módszert elsősorban a Tiszántúlon, a Duna–Tisza közén használták legtovább. A 19. század első felében paraszti kezdeményezésre alacsony, kerekes szállítóeszközt készítettek, melyek megfelelőit a nyugati gazdaságokban is meg lehet találni. Ezek a vontató-, bolondkocsik egyszerre nagyobb mennyiséget tudtak, kevesebb szemveszteséggel a szérűre szállítani (Balassa I. 1949b).

A kévék karóra (oszró, ösztörü stb.) való rakása még a magas hegyekben is (például Székelyföld) ritka. A magyar nyelvterület nyugati szegélyén a kúpszerű összerakás is előfordul (bak), mely 7–8 kévéből áll, tetejére védelmül egy kévét húznak és terítenek szét. Ez a forma az Alpok felé mutat (Takács L. 1991: 29).

{394.} A magyar nyelvterületen a kévébe kötött gabonát általában négyágú kereszt alakba rakták össze; mégpedig úgy, hogy a kévék kalászos feje befele néz és egymáson fekszik, a kévék tusája kifelé helyezkedik el. Ez a rakási mód független attól, hogy a keresztben mennyi a kévék száma. A kereszt aljára rendszerint egy visszahajtott fejű kévét (bujtó-, tolvajkéve), esetleg a tarlón összekapart kuszából álló csomót tesznek, és erre fektetik a többi kéve fejét. Ezeket az alsó kéve, kusza megvédi a rothadástól és bizonyos fokig a kártevő rágcsálóktól.

A kereszt tetejére minden esetben egy kévét erősítenek (pap, kalap, sapka, púp). Ehhez a kalászos részt szépen szétteregetik és lekötik a kereszt lábához. A felső kéve széthúzott feje védi a többieket; ez a kéve tusájával mindig arra fordul, amerről általában a zivatarok szoktak jönni. A magyar keresztek többségükben négyágúak, három- és ötágú változatok (Somogy m., Székelyföld) csak ritka kivételként fordulnak elő.

Az összerakott kévének bizonyos egységei jöttek létre, melyek egyike-másika igen nagy múltra tekint vissza, bár a számokat a változó gazdasági körülmények alakíthatták. Ezek közül a legrövidebb életűek azok, melyeket ideiglenesen, csak addig csoportosítanak, amíg este keresztbe nem rakják őket. Ilyen a kettős sorban való előkészítés, amikor a tusa befele néz és ezt sok helyen halhénak nevezik, mert mint a halpikkely feküsznek egymás mellett és egymáson (Békés m., Zemplén m.). Ezek a kisebb egynapos egységek arra szolgálnak, hogy a kévék jobban kiszáradjanak, de egymáson fekve a vihar ellen mégis bizonyos védelmet nyújtsanak. Sok esetben ezeknek állandó számuk alakult ki, ami lehetővé tette a keresztbe történő rakáskor a könnyebb számolást. Három 7-esből raktak egy 21 kévés keresztet, vagy két 9-esből jött létre a 18-as.

A magyar nyelvterületen, de mondhatjuk: az egész Kárpát-medencében a kereszt alakú összerakás általános. Így van ez a szomszédos szláv népeknél is: a lengyeleknél, a cseheknél és a szlovákoknál. Ismerik végig az egész nagy orosz síkságon, észak-déli irányban a Balkántól a Balti-tengerig. A tarlón összerakott kévébe kötött szálasgabona elnevezései a magyarban általában szláv eredetűek: kereszt, kepe, kalangya. Adataink arról tanúskodnak, hogy a keleti vagy nyugati szlávoktól vettük át az elnevezéseket, s a velük járó a régiségben kimutatható 60-as számrendszert is. Használatos a csomó terminus is az ország középső részén, ennek alapszava finnugor eredetű és sok más jelentéséből specializálódott mint tájszó. A mai magyar nyelvben a kalangya a keleti magyar nyelvterületen használt, míg a kereszt a középső részeken ismert, a kepe pedig Dunántúlon és Erdélyben a leggyakoribb. Ez utóbbit nagyobb területen ismerték a múltban, és ennek maradványaként kepéseknek mondják az aratókat az északkeleti nyelvjárásterületen is.

A keresztben elhelyezett kévék száma országrészenként, tájanként változott, de ezek a területek nem mindig váltak el egymástól. A Magyar néprajzi atlasz (45. térkép) adatai szerint a 19–20. századforduló idején a 10 kévések a Dunántúl déli részében, a 20–21 kévések e terület nyugati felében fordultak elő a leggyakrabban. A 13–15 kévéseket a Dunántúl középső részén kívül a palóc területeken és a Duna–Tisza közének felső felében alkalmazták, továbbá a Bánátban találkozunk velük. A 18-asok a nyelvterület középső részén csaknem kizárólagosak, és az utóbbi kétszáz évben a környező, de még a távolabbi vidékeken (Erdélyben, a Dunántúl nyugati {395.} felében stb.) elterjedtek. Erdélyt egészen a legutóbbi időkig a 25–30 kévéből álló kalangyák jellemezték.

A történeti időszakban az egységek egymásból következtek: 15–30–60 kéve, a nevük: kereszt-kalangya-kepe. Ezt ma már csak kikövetkeztetni tudjuk, és minden bizonnyal egy általánosabb számolási rendszer részeként élhettek, melynek hagyományát több európai népnél (orosz, német, finn stb.) meg lehet találni (Balassa I. 1956: 435–440).

Az aratás, illetve a keresztrakás után a szegényeknek, főleg gyerekeknek megengedték, hogy a tarlón elmaradt kalászokat összeszedjék. A Biblia is azt írja, hogy az aratáskor elhullott és elmaradott gabonafejeket hagyják a szegényeknek (3Mózes 19: 9; 23: 22; 5Mózes 24: 19). Ez nálunk még a 20. században is széles körben elterjedt, bár akadtak olyanok is, akik ellenezték. „A Kalász-szedést a Gyermeketskéknek meg-lehetne engedni talán. De a Gyermek-is, szint úgy hamis, mint a nagy Ember. A Keresztnek vagy Tsomónak neki áll, abból tölti meg tarisznyáját...” (Nagyváthy J. 1791: 241–242). Sok helyen éppen azért tiltották, mert a tarlózók, szedegetők a keresztek kévéiből is húztak ki szálakat. Ezeket marokba kötötték, úgy vitték haza. Kicséplésük a küszöbön, a tornácon sulyokkal vagy bottal történt. A sarlós aratásban kevés szár maradt el, lényegesen több a kasza után.

A sarló magas tarlót hagyott, de kaszával igyekeztek 5–10 cm-re levágni a gabonát. Az ilyen tarlón az elmaradt szálakat össze lehetett gereblyézni. Az így összegyűjtött kalászokból kötött kéve volt a kaparék, gereblyélés, kotrás, kusza, murva, zila stb., amit rendszerint a keresztek alá helyeztek el. A 19. század közepétől egy nagyméretű gereblyeforma fejlődött ki, valószínűleg a szénagereblyéből, melynek 150–200 cm hosszú fejébe 25–30 fogat erősítettek. Ennek neve búzagereblye, tarlógereblye, bőgő, brugó stb. Rendszerint késő délután, a keresztek összerakása előtt vagy után mentek végig a tarlón és kaparták össze az elmaradt búzaszálakat. A tarlógereblye használata az Alföldről indult el, de a hegyvidékeken, így például Erdélyben nem honosodott meg. Nagybirtokon a 19–20. századforduló táján a ló vontatta gereblye is elterjedt, azt a nagyobb parasztgazdaságok is átvették.

A nyomáskényszerben a tarlót nem szántották le azonnal, hanem a jószág számára felszabadították, és a falu közös csordája, csürhéje járta. Ez, akárcsak az ugar, a legelőterület fontos kiegészítőjének számított. Mindkét esetben meghatározott időre közös legelőterületté váltak az egyéni parcellák. Ez az eljárás a méheknek is kedvezett, mert a tarlón tenyésző tisztesfű (Stachys) bőséges mézet szolgáltatott olyan időben, amikor már más virág erősen megfogyatkozott. A jószág által földbe taposott szalmát összegyűjtötték és többnyire elégették. Egy angol utazó a 18. század végén számos ilyen tüzet látott: „... midőn az országon február vége felé átutaztam, az egész környéket lángba állni láttam, amit a fűnek és szalmának elégetése okozott” (Szamota I. 1892: 304). A tarló kora tavaszi felégetése helyenként egészen a legutóbbi időkig előfordult. A nem legeltetett tarlón annyira megnövekedhetett a fű, hogy azt kaszálni lehetett. A 18. század első negyedében Vas megye több községében a határperek kaszált tarróról beszélnek, mutatván annak jelentőségét (Takács L. 1991: 33).

{396.} AZ ARATÁS MUNKASZERVEZETE

A sarlóval történő aratásban a munka nagyobb részét az asszonyok végezték, akik vágták a gabonát, s 4–6 fő után egy férfi kötötte a kévéket. A keresztelés közös munkájában együtt dolgoztak: az asszonyok összehordták a kévéket, a férfi abból rakta össze a keresztet. A fiatal fiúk, és ha a munka úgy kívánta, az idősebb férfiak a vágás munkájába kapcsolódtak be. A sarlós aratás idején a kölcsönös segítségnek sokkal nagyobb volt a jelentősége.

A kisgazdaságokban a kaszával mindig a gazda dolgozott, utána a markot felesége szedte, akit, ha a gyerekek már annyira felnövekedtek, valamelyik azok közül helyettesített. Erre azért volt szükség, mert a feleségnek meg kellett főzni az ebédet és azt pontosan harangozásra, vagyis délre kivinni a dolgozóknak. Míg a gyerekek nem tudtak bekapcsolódni az aratásba, addig a nagyanya főzött és a gyerekek vitték ki az ennivalót a földekre. Minden gazdaasszony arra törekedett, hogy a disznóból annyi füstölt hús, kolbász, szalonna maradjon, hogy tyúkkal, csirkével megpótolva, az aratásra minél táplálóbb ételek, főleg levesek készítését tegye lehetővé.

A kölcsönös segítség több formáját ismerjük elsősorban Erdélyből már a 18. századból. „1760 dje 9-na Augusti itten Kézdi Székben Dálnokba a midőn is a senior Nobilis Dálnoki Lázár Mihály Uram Arato kalákája volt” (Bogáts D. 1943: 8); 1776: „most 3 esztendeje aratókaláka vala Kozma Györgynitt...” (Kovászna, Háromszék m. – SzT. 1: 410). Bodonkúton (v. Kolozs m.). 1944-ig tartottak aratókalákát. Ha valakinek „... egyszerre érett a búzája, s így egyszerre kellett sürgősen learatnia, az vasárnap délután megszólította szomszédait, akik rendszerint rokonai is voltak; együtt néhány órát arattak, és már végeztek is az aratnivalóval. Annyi aratót hívtak kalákába, ahány kalangya (30 kéve) termésre volt kilátás, és fordítva: annyi kalangyát arattak le ilyenkor, ahány kalákás volt. Az aratás végével megvacsoráztak a gazdánál...” (Kós K. 1972: 82).

Az aratómunkások nagyszámú alkalmazásával a 15–16. századtól számolhatunk, amikor már törvény szabályozta adóztatásukat (sarlópénz, kereszténypénz). Számuk a 17. században egyre inkább fokozódott, míg a 18. században, de különösen a 19. század első felében, főleg a nagybirtokon az aratás döntő tényezőjévé váltak. Egyes korszakokban az aratómunkások nagy számban nemcsak az allódiumokon, hanem a jobbágyi birtokokon is dolgoztak, sőt a jobbágyok helyett sok esetben a robotban kirótt aratást vállalták (bővebben lásd Balassa I. 1982; 1985b).

A részesedés aránya a kezdeti időben magasabb volt, majd fokozatosan csökkent. Ez a folyamat a Dunántúlon sokkal erőteljesebben megnyilvánult, mint az Alföld egyes vidékein. Vas megyében nem egész fél évszázad (1618–1662) alatt 12,5%-ról, 7,7%-ra esett vissza. Az Alföldön még a következő században is előfordul az 1/6 részért (16,6%) végzett munka. Ez a különbség a két országrész között még tovább is megmaradt, bár a részesedés mindkét vidéken csökkent. Mindezt a munkaerőkíná-lattal lehet magyarázni, mely a 18. század első felében az Alföldön csekélyebb volt, mint a török által kevésbé elpusztított Dunántúlon. A 19. század első felében a részesedés országosan 11–13. rész (9,1–7,7%) között váltakozott, helyenként ezen túl terjedő ingadozással. A különbségek eltűnésében nagy szerepet játszottak az Alföldre áramló vándoraratók (magyar, szlovák, román, ruszin), akik általában kevesebb {397.} bért kaptak, mint a helybeliek. A sarló–kasza váltás a részesedés további csökkenését eredményezte, ugyanakkor kevesebb munkás alkalmazását tette lehetővé, ami különösen a női munkaerőt sújtotta.

A gyér adatok azt mutatják, hogy a napszámban és a szakmányban történő aratás a 16–17. században elterjedtebb lehetett, mint később. Ezt a részesaratás a 18. századtól, de különösen a 19. században, Erdély kivételével csaknem teljesen eltüntette, mert ez esetben a munkaadó és a munkás érdeke találkozott. Sarlós aratás esetében a 17. század elejétől a kévekötő (férfi) 30–50%-kal kapott magasabb bért, mint az arató (nő). A kaszás aratásban a kaszás–marokszedő (féri–nő) bére közötti különbség még csak tovább növekedett, és helyenként elérte a 7: 3 arányt.

Az aratómunkások a 16. század végétől élelmiszer-juttatásban is részesültek. Ezt a hatóságok sok esetben tiltották, mert ezzel a részesedés csökkent, mely után esetenként adózni kellett. Az élelmet a nagyobb ingadozástól eltekintve 20–50%-nak számolták el, vagyis ennyivel kevesebb bért (részt) adott a munkáltató. A tavaszra testileg leromlott aratók ragaszkodtak a temészetbeni élelmiszerhez, de azt kívánta meg a munkaadók érdeke is, hogy jó állapotban, minél hamarabb végezzenek a mezőgazdaság legmegerőltetőbb munkájával.

Az élelmiszer-juttatás formái különbözőek lehettek. Az ebédkereszt, ebédköböl az aratóknak, cséplőknek általában miden századik egység (kereszt, köböl) után már a 16. század végétől előfordul. Máshol a munkáltató egyszeri vagy kétszeri főtt ételhez meghatározott mennyiségű kenyeret adott. Legáltalánosabbnak látszik a kommenció mérése, melyből az aratók maguk készítették el vidékük megszokott ételeit. Ezért a 18. század második felétől eleve szakácsnőt, esetleg kenyérsütő asszonyt is hoztak magukkal, akit a munkáltató meghatározott bérben részesített, vagy az a többivel együtt részelt. Szeszes itallal mint járandósággal csak a 18. századtól találkozunk. A Dunántúl déli és nyugati felében elsősorban bort, míg máshol, de csak szórványosan, pálinkát mértek.

Az aratókat a 18. század második felétől sok helyen különleges juttatással igyekeztek lekötni; legelőt, makkos erdőt, esetleg építőanyagot kaptak, az aratórészt a munkáltató ingyen elszállíttatta, tavasszal előlegkölcsönbe kenyérnekvalót adott. Mindezért ingyen kaszálták a rétet, a behordásban, az asztagrakásban segédkeztek. Az ilyen ledolgozás a 19. század első felében egyre erősödött.

A sarlós aratás alapegysége 4–6 aratóból és 1 kévekötőből állt, ezt helyenként bokornak nevezték. A kaszás aratás alapegysége az aratópár (kaszás + marokszedő), melyet a 18. századtól ismerünk. Ez később egy kévekötővel bővülhetett, aki két pár után kötözött (2 kaszás + 2 marokszedő + 1 kévekötő); ez az együttes néhol még egy kötélterítővel egészült ki. Az ilyen egységek a szükségnek megfelelő számú nagyobb aratócsapatot alkottak, melynek élén az aratógazda állt, aki a munkát felvállalta, végeztette, ügyelt annak minőségére, a bért felvette és elosztotta. Egyszóval a munkaadó és a munkás között közvetített. Az aratógazdák a 18. század második felében tűntek fel és szervezőmunkájukért a munkaadótól külön juttatásban részesültek, mely helyenként egy arató (kaszás, kévekötő) bérének kétszeresét is kitette.

A munkaidő hajnaltól késő estig: látástól vakulásig tartott. Közben a 19. század elejétől, esetleg korábbról reggelire és uzsonnára egy-egy óra, ebédre másfél óra {398.} pihenőt engedélyeztek, mely idő alatt a szerszámok karbantartásáról is gondoskodni kellett. Ezek mindig a munkavállaló tulajdonát képezték.

Az első írásbeli aratószerződések a 18. század utolsó harmadától ismertek, melyeket különböző fokú hatóságok előtt kötöttek. Ezekben többnyire megtalálható kötbér (vinculum), mely a munkást a munkaadónak teljesen kiszolgáltatta. Ebből vonták le a napszám kétszeresét, ha nem jelent meg vagy magasabb bérért máshova szegődött, engedetlennek vagy visszafeleselőnek mutatkozott. A 19. század második felében előbb szórványosan, majd egyre gyakrabban feltűntek az aratók munkabeszüntetései, melyet a munkaadók kemény kézzel törtek le (Szabó F. 1971; Balassa I. 1985b: 248–259).

A 18. század második felében egyre határozottabban és egyre nagyobb területen kialakult a béraratás (részes) olyan szervezete, melynek segítségével a gabonavetések nagyobbik részét 3–4 hét alatt le tudták aratni. A jobbágyság szegényebb rétege, a zsellérek, a nincstelenek, az időszaki iparosok egyre növekvő tömege ezen az úton szerezhette meg a kenyérnekvalót családja számára. Ezért terjedt fokozott mértékben a részért (gabonáért) végzett munka, mert ez a tőkeszegény birtokok számára is kedvező megoldásnak kínálkozott. A jobbágyfelszabadítás után ugyan új helyzet állott elő, de a béraratás rendszere lényegében kialakult, és megfelelt az új gazdasági körülményeknek is (Balassa I. 1985b).

Az 1870-es évektől visszatérő agrárválságok, az amerikai búza betörése ellenére a magyarországi gabona és azon belül a búza vetésterülete növekedett. Ha az 1864–1866. évi termést az 1911–1913. évivel összehasonlítjuk, akkor a búza termése csaknem háromszorosára, az árpa két és félszeresére, a zab több mint kétszeresére nőtt, míg a piacon nehezen értékesíthető rozs csak pár százalékkal emelkedett. Ebben a vetésterület növekedése éppúgy benne van, mint a hozam jelentős emelkedése (Gunst P. 1970; Gunst P.–Hoffmann T. 1976).

1850 és 1944 között – Erdély kivételével – a részes munka általánosnak mondható, de az aratóknak megállapított rész lassan csökkent. Az aratórész ebben a korszakban általában 10–20. rész, tehát 5–10% között ingadozott. A munkáltatók az aratáshoz szívesen hozzácsapták a behordásban és cséplésben való segítés kötelességét is. Ezzel a két utóbbi munka bérét csökkenteni tudták. A 19. század végén kibontakozó folyamat először 16%-kal indult, majd egyes területeken 10%-ra esett, végül a két világháború között 12% körül állandósult és csak a második világháborús konjunktúra idején emelkedett 12,5%-ra. Ezért tehát az aratást, a behordást és a cséplés meghatározott munkáját kellett elvégezni.

Az aratómunkások természetbeni élelmezését vagy nyersanyagokból álló kom-mencióját az aratószerződés mennyiségében rögzítette ugyan, de a minőséget nem szabták meg. Századunkban a kommenciónak szerves része volt a pálinka, melyet az uradalmak burgonyából vagy gabonából maguk főztek. Ahol sok volt a szeszfőzde vagy éppen gyár és legnagyobb a szegénység, ott hetenként 4–5 litert is mértek, helyenként az asszonyok és gyerekek is kaptak, sőt fogyasztottak.

Az aratócsapat, az aratóbanda összetartó egységként megőrzött szokásokat, hagyományokat, hiedelmeket, illetve kifejlesztett ilyeneket. Ezek sokkal nagyobb számban fordultak elő, mint amikor a parasztember, családja erejét felhasználva, magának aratott. Az aratócsapat szokásai közül egyesek (a munkáltató megkötése, a {399.} vízzel leöntés, az aratókoszorú stb.) nagy múltra tekintenek vissza, míg mások (nóták, dalok, versek, köszöntők stb.) viszonylag később keletkeztek (lásd MN VII. 194–197). Ilyen kialakult szokás, amikor az először arató fiú vagy leány keresztszülőket választ és ez egy teljes életre szól (Ujváry Z. 1977). Mindezeket egy szoros közösség tartotta meg, illetve hívta életre (Balassa I. 1985b). Az aratószokások megtartását a 20. század elejétől az államhatalom is szorgalmazta (MNL I. 134).

A GABONA TÁROLÁSA A CSÉPLÉSIG

A nyomtatásra a tarló végében, illetve a tanya közelében, esetleg annak udvarán kerül sor. Ez csaknem kizárólag a kötetlen és vontatóba rakott gabonával történt. Ez a szállítási mód feltételezhetően együtt fejlődött ki a kaszának a gabona aratásában a 16. század óta egyre növekvő szerepével. A 19. században a vontatás megkönnyítésére és a szemveszteség csökkentésére tele (tömör) kerekeken gördülő alacsony szekereket alkalmaztak, melyek elsősorban az Alföld déli részén terjedtek el.

A vontatót csak kis távolságra lehetett elhúzni, és csak akkor, ha rövid szálú gabonából rakták. Sokkal kisebb munka volt, ha lekaszálták, mintha sarlóval vágták le; haladósabbá tette a munkát az is, hogy nem kellett kévébe kötni. „A gabonaféle azonban ilyen módon sokkal inkább ki van téve a szemveszteség veszélyének, mint egyébként, és arra kell gondolnunk, hogy részben ezért vált az éjjelente történő szállítás rendszeres gyakorlattá. Másrészt a munkaszervezést előnyösebben lehetett úgy megoldani, ha a szérűn mindig csak az aznap elnyomtatandó gabona mennyiségét tárolták, ha naponta, pontosabban: éjjelente gondoskodtak pótlásáról, éjszakákon át vontatták össze a következő napra szükséges mennyiséget” (Hoffmann T. 1963: 102).

Ez a szállítási mód a századforduló idején gyakori az Alföld, főleg a Tiszántúl déli részén. Elszórva a Bánátban és Bácskában is találkozunk vele, előfordult a Dél-Dunántúlon is, de mint egy-egy település határában túlnyomó forma, csak a Tisza–Duna közének középső részén jegyezték fel (MNA 61. térkép).

A gabonaneműek behordása számos vidéken a településen kívül, de annak közvetlen szomszédságába történt. Ezek közül elsőként említem meg a lógert; a szó a német Lager „tábor, rakodóhely, raktár” átvétele; a település alján, közös tulajdonban lévő terület, ahol a gabonát nyomtatásra, cséplésre összegyűjtötték. Itt történt a gabona elcséplése (nyomtatása) is. A legtöbb adat a Tiszántúl középső részéről származik, de egy-egy esetben előfordul Szabolcsban és Szatmárban is (MNA 61. térkép). Ezen az érkezés sorrendjében rakták össze az asztagokat.

{400.} Az asztag nagyságához szükséges alapot a gyakorlott asztagrakók, ismerve a keresztek számát, pontosan ki tudták számítani. Az aljára ászkot vagyis gerendákat tettek, mert így alulról a szél jobban át tudta járni. Ennek hiányában szalmát vagy kuszát terítettek el, hogy a föld nedvessége ne érje közvetlenül a kalászokat. Az asztagrakást, annak nagysága szerint, 2–4 ember, de szükség szerint több is végzi. Az adogató villa nyele olyan hosszú, hogy a kévéket 3–4 m magasságra fel lehet adogatni. Az Alföldön: „A behordott kévéket kazalba, vagy ahogy újabban mondják asztagba rakják. Az asztag koporsó alakú. A kévék tövükkel kifele állanak, s az asztag alulról felfele egészen az ereszig mindig szélesedik. Tetején ellenben a kévék kalászukkal kifelé, illetőleg lefelé vannak, hogy a víz lecsorogjon rajtuk. Az asztag gerince be van fonva, s a gerinc két végén kontyot csinálnak. Tetejébe különféle ijesztőket dugnak a verebek ellen. Vannak kisebb kerek, boglyaszerű asztagok is. Ezek rendesen zab-, rozsasztagok, vagy aratórész, takarórész” (Györffy I. 1928: 22–23). Az asztagot még a 17–18. században esetenként a nagybirtokokon évekig meghagyták, de ilyenkor szalmával befedték, hogy az időjárás kárt ne tehessen bennük (Makkai L. 1954. passim). Székelyföldön (Só-vidék), ha nem tudták betenni a csűrbe a teljes termést, akkor olyan magas asztaglábra rakták, hogy alatta a szekér is elfért. A különleges nagyméretű kazlak oldalába gerendából és deszkából állót szerkesztettek és két lépcsőben hányták fel a kévéket. Egyes nagybirtokokon a kútgémhez hasonló szerszámot (gólya) állítottak az asztag mellé, és azzal mint emelővel juttatták fel a kéveket annak felső részéhez.

A behordott gabonát a Dunántúl egyes vidékein, de főleg annak déli részében, a Bácskában, egy-két helyen a Tiszántúlon is és a moldvai magyaroknál szérűskertben helyezik el, amíg cséplésre kerül a sor. Ezeket felosztották ugyan, de egyes részei együttesen egy birtokcsoportot alkottak.

A szálláskert (akol, akolkert, ólaskert, majorkert, istállókert, szérűskert) ugyancsak a település szélén vagy legalábbis ahhoz viszonylag közel helyezkedett el. Ez tulajdonképpen a lakóhelytől elkülönült gazdasági udvarnak tekinthető, melynek legfontosabb építménye a féltettebb jószág tartására szolgáló ól, mely egyben szállást nyújtott a család fiatalabb férfi tagjainak, akik munkájukat elsősorban itt végezték. Ide szállították be a szálas gabonát, itt végezték el annak nyomtatását (Hofer T. 1960).

Az Alföldön ott termelték mindig a legtöbb búzát, ahol a kertes település leginkább elterjedt, ez nyomaiban ma is kimutatható. Itt a búzabetakarítás különböző mozzanatait (szálas gabona behordása, nyomtatása stb.) mind a szabadban végezték, és ahol azt a talajvíz megengedte, az életet föld alatti veremben tartották. Az inkább rozstermelő, soványabb, esetleg homokos talajú, erdősebb vidéken csűröket építettek. Ebben kévében raktározták el a szálas gabonát, annak középső részén végezték a kézi cséplést. A parasztgazdaságokban csak annyit csépeltek ki, amennyire a család élelmezéséhez (vagy eladásra) szükség volt. Ezzel a raktározás kérdését könnyebben meg tudták oldani. Helyenként a szálas gabonát a csűr mögötti kertben asztagba rakták és (különösen rossz idő esetén) innen szállították a csűrbe, kézi cséplésre (Bárth J. 1997a: 12–20).

A cséplőgép elterjedésével a csűrös területek nagy részén a belső telken folyt a szemnyerés, ahhoz pedig sokkal kényelmesebbnek tartották, ha a gabonát az udvaron, {401.} sok esetben a csűr mögötti kertben rakták össze. A szemnyerés gépesítése más vonatkozásban is változást hozott.

Az abaúji Hegyközben a kazalrakás is akkor változott meg, amikor a kézi csépést a gépi szemnyerő eljárások kiszorították. Régebben ugyanis, amikor elkezdték a tetőzetet vagy a leeresztést rakni, akkor továbbra is fejjel kifele helyezték el a kévéket, úgyhogy az egész hajazatban farral kifele állottak a kévék, csak a legtetején volt három olyan sor, amelynek a kalásza szabadon maradt. Ezt azért rakták így, mert régen a kévék sokáig maradtak a kazalban, s ha nagy hajazatot hagytak, akkor a szem a többszöri megázás után kicsírázott, s a kévék úgy összefonódtak, hogy csak kétágú kapával lehetett szétverni őket. Ez a hajazási mód sokkal több szakértelmet kívánt, nem is beszélve arról, hogy a kévéket farral kifelé nehéz volt beemelni. A cséplőgép általános használata idején a kéve fejét kifelé rakták, amihez az teremtette meg a lehetőséget, hogy augusztus végére a cséplés már befejeződött, tehát nem kellett a gabonát a kicsírázástól félteni (Balassa I. 1964a: 108).

Általánosságban meg lehet állapítani, hogy a csűrös gazdálkodás területén a szálas gabonát általában a csűrbe helyezték el. Később a termelt mennyiség növekedésével, a cséplőgép általános elterjedésével ez olyan formán változott meg, hogy az udvaron vagy a csűr mögötti kertben rakták kazalba (asztagba).

A SZEKÉR ÉS A HORDÁS

A magyar nyelvterületen a terepviszonyoknak, a feladatnak megfelelően különböző méretű és felszerelésű szekereket használnak. Különösen így van ez a gabona, széna stb. hordásával kapcsolatban, melyet magasra raknak, s éppen ezért a dőlés veszélye sokkal nagyobb. Ez dombos-hegyes vidéken még csak fokozódott, ezért itt sokkal hosszabb szekereket használtak. „Az alföldi szekerek általában rövidebbek, mint a hegyvidékiek s hogy az alföldi szekérre mégis több szálas rakomány fér, annak az az oka, hogy a Alföldön – lankás vidéken egyebütt is – ’vendégoldal’-ra rakodnak. A ’vendégoldal’ 3–4 öl hosszú erős páros gerenda. A Nagy-Kunságon gúzzsal, kötéllel ... kötik két felől a szekér oldalához...” (Györffy I. 1942: 218). A vendégoldal, úgy látszik, a 19. évszázadban terjedőben volt. Eredetileg az alföldi sík vidékeken használták, de 1900 körül már a Dunántúl keleti és középső részén a hosszú szekéren is általánosnak látszik, csupán a magyar nyelvterület legnyugatibb részére nem hatolt be. Kelet felé egyes erdélyi és partiumi vidékeken is megtalálható, Székelyföldre azonban nem jutott el (MNA 202. térkép).

Debrecenben, még a századforduló idején, a hordáshoz előkészített szekérre nemcsak két vendégoldalt, hanem négy rakoncát és a vendégoldalra támaszkodó két keresztfát is felszereltek. Ezek kb. egy öl hosszú rudak, melyek végét kihegyezték, az oldalát pedig a szekér oldalához, illetve a lőcsfejhez erősítették. „A gabonánál a szekér a keresztsor mellé állott, az adogató a kévéket egyenként villára öltve oldalt fordítva dobálta a szekérre, a rakó kézzel kapkodta el. A szekér derekát két lábba („csomó” ÚMTsz) rakott tíz kévével bélelte, a kévéket tővel kifele a két keresztfáig kinyújtotta. A bebélelés után az oldalakat derékkötő lánccal összehúzta. A rakodás itt is elölről kezdődött. Az első keresztfára tővel kifelé fordítva, lapjára fektetve egy-két kévét tettek, {402.} majd efölé ismét új kévét fektetve megkezdte az első sor végigrakását úgy, hogy a tővel kifelé fordított kévék kötele mindig az oldalára esett. Az oldalak és a vendégoldalak közti résbe, tővel a lőcsök felé fordítva, két-két kévét dugtak. Mikor a sor a hátsó lőcshöz ért, a rakodást a hátsó keresztfánál kezdték. A keresztfánál két-két kévét lapjára egymásra fektettek és befelé haladva befejeződött az első sor rakása. A lapos, hegyével befelé fordított és befelé dűlő kévesort, hogy szét ne csússzék, be kellett bélelni. A bélelés elölről kezdődött, a szekérderék hosszába tővel kifelé fordított három kévét fektetett a rakodó. Majd ugyanazt a hátsó keresztrúd felől is elvégezte, a béléskévék töve a rakomány végéig ért. Az első és a hátsó béléskévére a szekér derekába három-három kévét úgy fektettek végig, hogy a kévék hegye egymás felé volt fordulva. A bélelés után hátulról kezdődött a második sor rakása, ezt is be kellett bélelni. A harmadik sor rakása ismét elölről kezdődött, a négy sarokkévével, illetve úgy végződött, hogy a második és utolsó előtti kéve félig ráfeküdt a sor elejét kezdő és záró sarkkévére. Ez akadályozta meg a rakás szétbomlását” (Balogh I. 1965–66: 234–235).

A rakodás nemcsak nagy körültekintést, de gyakorlatot megkövetelő munka volt. Ha távolabbra szállítottak, akkor a Tiszántúlon általában 10–12 keresztet raktak fel, ami 180–216 kévének felelt meg, mert itt 18 kévét raktak egy keresztbe. Árpából és zabból ennél többet, 14–16 keresztet rakodtak, mert ennek rövidebb volt a szára, és lényegesen kisebb terhet jelentett. Ezután következett a lekötés, mely a rudalókötéllel történt, ezt csigával meghúzva a vendégoldal végéhez erősítették.

A másik szálasgabona-behordási mód középpontjában a nyomórúd áll, melynek segítségével felülről középen szorítják le a rakományt. Ezt általában a hosszabb méretű szekerekhez alkalmazzák, és egyidejűleg sok helyen magasabb oldalt is szerelnek fel. Általánosnak látszik a Dunántúlon, a Palócföldön is ez lehetett az uralkodó, de a dél felé nyitott völgyeken a vendégoldal az utóbbi évszázadban felnyomult; a Partium nagyobb részén és Erdélyben a nyomórúd kizárólagos (MNA 203. térkép).

Az abaúji Hegyközben a szekeret hordáshoz átalakítják. A szekérről leveszik az oldaldeszkát, majd a nyújtót a lajtorja hosszúságának megfelelően a korábbi 2,5 méterről 3–4 méterre meghosszabbítják. Az aljára ennek megfelelő hosszú deszkát tesznek, oldalára pedig ugyanilyen kiterjedésű lajtorját, melyet máskor a csűrben vagy a csűr eresze alatt felakasztva tartanak. A lajtorját rövid lánccal megfogatják, csatlóval megrögzítik, hogy a fergettyün ide-oda ne csúszkálhasson. A nyomórudat és a kötelet felrakják a szekérre, a villát az egyik lajtorjafokba beleakasztják és indulhat a szekér a hordásra.

Az így felszerelt szekér beáll a kereszt mellé, és az első két kereszttel az alját bélelik ki. Erre kalásszal befele kezdik el rakni a kévéket és az egyensúly érdekében annak közepét újra kibélelik. Ezt a műveletet kétszer, esetleg háromszor megismétlik. Ekkor felteszik a nyomórudat a rakomány közepére, és elöl alácsúsztatják annak a láncnak, melyet a lajtorja két végére erősítenek. Amikor a szekér tetején rakodó hátul csúszik lefele, teljes erejével rákapaszkodik a nyomórúdra, ugyanakkor a villás az átdobott kötelet meghúzza és a lajtorja végéhez erősíti. Ezzel a kévéket úgy tudják rögzíteni, hogy ha a szekér történetesen felborulna is, a rakomány nem hull szét (Balassa I. 1964a; Paládi-Kovács A. 1979a).

A két hordási mód (vendégoldal, nyomórúd) között az érintkezési területeken lehet {403.} átmeneteket is találni. Az abaúji Mikóházán az 1950-es években még sok tót szekeret, vagyis hosszú szekeret láttam, de vendégoldalt is használtak. Először kibélelik a szekeret, majd felteszik a vendégoldalt és a keresztrudat, erre szépen ráfektetik a kévéket fejükkel befelé, majd újra kibélelik. Mikor a kívánt magasságot elérik, felteszik a nyomórudat, melyet a két végén a vendégoldalhoz erősített kötéllel rögzítenek. Ilyen keverékforma – vendégoldal és nyomórúd együttes – használatát máshol is meg lehet találni (MNA 202–205. térkép).

A kötél és annak megerősítése igen nagy szerepet játszik a szálas gabona szállításában. A MNA 205. térképén a megerősítés módozatait mutatja be, melyből bizonyos táji sajátosságok derülnek ki. A lekötő kötelet a szekéroldalhoz erősítik a Dunántúl nagyobb részében, sok helyen a Palócföldön és számos helyen Erdélyben. Ez a legtöbb helyen megegyezik a nyomórúd elterjedésével (MNA 203. térkép), de Erdélyben általánosabbnak látszik a tengelyhez való erősítés, mely máshol csak szórványosan fordul elő. A kötelet a saroglyához kötik az északnyugati nyelvterületen, de csak egy viszonylag kis területen. A nyújtóhoz és csatoláshoz való rögzítés csak szórványosan mutatható ki, s ez a mód sehol sem jelentkezik összefüggő területen.

Általánosságban meg lehet állapítani, hogy a nyomórúddal történő hordás elsősorban a hegy- és dombvidék sajátja volt és csak kisebb mennyiség rakodását engedte meg. A vendégoldalas rakodás egykor a sík területeken volt általános, a sima utakon sokkal nagyobb mennyiséget lehetett segítségével a kívánt helyre eljuttatni. Ez az utóbbi módszer egyre inkább terjedt a hegyvidék fele, minden bizonnyal azért, mert nagyobb mennyiség szállítására volt alkalmas. A határvidékeken a kettő keveredett, de ebből az esetek többségében a vendégoldalas eljárás került ki győztesen.

KEZDETLEGES GABONACSÉPLÉS

A kis területen termelt gabonát, az elhullott gabonaszálakat nem volt érdemes, de nem is lehetett másként, csak rendkívül egyszerű módszerrel kicsépelni. Ez akkor is előfordult, ha kevéske zsúpot akartak nyerni, mellyel egy-egy kisebb építmény tetejét kívánták kijavítani. Ezek egyedi esetek és a MNA 53. térképe mutatja be őket, de nem lehet nagyobb, összefüggő területeket elkülöníteni. Összesen négy eljárásmódot különböztetünk meg, de a magyar nyelvterület különböző részein találni olyan települést, melyben mind a négyet gyakorolták.

A legegyszerűbb módszer, amikor a gabona-, elsősorban a búza- és rozsfejeket {404.} kézzel kimorzsolják. Az már valamivel szaporább eljárásnak számított, amikor a tornác ledöngölt és letapasztott földjén lábbal tiporták ki a szemet.

A bottal, mosósulyokkal történő kiverést a nők végezték. Hajdúböszörményben az így nyert mag az asszony külön keresetének számított, ezért fazekasárut vagy csemegét (gyümölcsöt) vásárolt cserében a vándorkereskedőktől. Tiszapolgáron, Tiszadadán a kalászszedegetők a pitvarban sulyokkal verték a kalászokat, míg Hódmezővásárhelyt és vidékén inkább bottal csépeltek. A Duna–Tisza közén a rozsot, többek között Kiskunhalason, Kecskeméten, Kiskunfélegyházán favillával ütögették kisebb mennyiségben, és zsúpnak használták fel.

„A verés legfejlettebb módját (Hajdú) Hadházon figyeltük meg. Itt a szérűnek való helyet kikeresik, felkapálják, lapáttal letisztítják s tömőfával ledöngölik. Most a szérű közepére négy erős cöveket vernek le úgy, hogy a földből mintegy 90 cm-re állanak ki. A négy cövekre egy ajtót fektetnek s a cövekhez szegezik; ez a cséplő- vagy verőasztal. Az asztal egyik végéhez egy bőgőnek nevezett nagyobb gereblyét kötnek, melynek fogai az asztal végéhez támaszkodva felfelé állanak, a gereblye nyele pedig az asztal alatt van. Most a rozskévét kioldják, egy jó marokravalót kivesznek belőle, pár szállal körültekerik, hogy szét ne zilálódjék, a szár alsó harmadában két kézzel megmarkolják, s nem túlságos erős ütéssel az asztalhoz verik a fejét. A verés közben is forgatják, mikor pedig a fejéből a szem kihullott, a tövét is odaverik az asztalhoz. Ezután a verő egyén az asztal végéhez lép és a gereblye fogain megfésüli fejétől is, tövestől is a markot. Ezután a zsúp tövét egy deszkához verik, hogy egyenletes legyen, majd leteszik s ha a kicsépelt marok egy kévére szaporodott, bekötik” (Györffy I. 1928: 38). Hasonló módszert Tolna és Baranya megye magyar falvaiban is megfigyeltek. Ezzel az egyszerű eljárással végzik a cséplést abban az esetben is, amikor különlegesen kell arra vigyázni, hogy a gabona szárán ne legyen törés (üvegbefonás, szalmakalap-készítés stb.). Ezért ez a módszer a csépléssel együtt ott is előfordult, ahol általánosan nyomtattak.

A CSÉP ÉS CSÉPLÉS

A csép mint a szemkiverés eszköze Európa jelentős részén általánosan elterjedt. A magyar csép szó és alakváltozata (csíp, csépfa, cséplőfa) minden valószínűség szerint délszláv eredetű és már a 12. századtól előfordul, igaz, csak családnévi alakban: Csépes, mely talán olyan embert jelölt, aki ezzel a szerszámmal kereste kenyerét. Ez a csép az egész magyar nyelvterületen általános, de a Duna–Tisza közén helyenként előfordul csikó elnevezése is (ÚMTsz). Ennél valamivel gyakoribb neve a másfélfa, melyet a Dunántúl középső részén, a Kisalföldön, a palócoknál egy-két esetben, a Partiumban és Erdélyben hét alkalommal jegyeztek fel (MNA 67. térkép). Ez utóbbi elnevezéssel kapcsolatban felmerült annak a lehetősége, hogy ez lehetett egykori elnevezése, amit a délszláv terminus szorított ki.

A csép, mely mindenkinek saját tulajdonát képezte, három jól elkülönülő részből áll. A csép nyelét a közszíj köti össze az annál általában több mint felényivel rövidebb hadaróval. Ezt a szerszámot a legtöbb parasztember el tudta készíteni, és a hozzá szükséges alapanyagot viszonylag könnyű volt megszerezni.

{405.} A nyél hossza 145–180 cm között váltakozott, ennél hosszabb csak kivételként fordult elő. A méret sok esetben a cséplő testmagasságához igazodott. Ezért van az, hogy a magyar nyelvterület különböző részein tarka összevisszaságban lehet a különböző méreteket találni. Anyaga a Dunántúl jelentős részén, de még szórványosan a nyelvterület északi részén is a bodza. A mogyoró a Dél-Dunántúlon, a Palócföldön és Erdély legtöbb településén általánosnak mondható. A tölgy az északkeleti részeken {406.} és szórványosan Erdélyben található meg, míg az akác az Alföldön fordul elő néhány helyen. Ezenkívül itt-ott nyír, nyár, kőris, szil, bükk csépnyeleket is feljegyeztek.

A hadaró elnevezés a nyelvterület nyugati és keleti szélén éppúgy használt, mint ahogy a középső részeken, de szórványosan változatait (hadró, hadar, hadarág) is feljegyezték; ezenkívül előfordul a sujtó, az ütő a Dunántúl nyugati felében és egy-két helyen a Körösök mellékén. A csikó a Duna–Tisza közén és a moldvai magyaroknál is ismert, de mindez inkább csak színezi az általánosnak mondható hadaró megjelölést. Hossza 50–80 cm között váltakozik. 50 cm alatti méretet alig néhány helyen jegyeztek fel, legáltalánosabbnak látszik az 50–70 cm közötti, mely összefüggő területet alkot a Dunántúl nagyobb részén és a Palócföldön. A 70 cm-nél nagyobb hadaró általánosabb a Dunántúl délnyugati részén és Erdélyben, továbbá a Duna–Tisza közének északi felében és a nyelvterület északkeleti szögletében (Bodrogköz és környéke). Az anyagát nem lehet úgy elkülöníteni, mint a nyél esetében. Mégis leggyakrabban somból, gyertyánból, tölgyből, mogyoróból faragták, az Alföldön az akác is gyakori. Formáját tekintve a legáltalánosabb a hengeres, de a Dunántúl délkeleti-északnyugati irányú sávjában összefüggő területen szögletest is használnak. Erdélyben a hengeres mellett gyakran találunk olyan hadarókat is, melyek végére bunkót faragnak (MNA 68–71. térkép).

A csépnyelet és a hadarót közszíj köti össze, melynek segítségével a hadaró munka közben könnyen megfordul. Számos elnevezése közül a kengyel elsősorban a Dunántúl északi felében otthonos, a telek a Dunántúl és a Duna–Tisza közének északi részében viszonylag gyakori. A nyakló a Duna mellett és főleg Székelyföldön látszik általánosnak, míg a többi elnevezés (nyak, gúzs, karika, gyűrű stb.) ritka. A két rész összekötése az egész magyar nyelvterületen meglehetősen egységes és szíjjal történik, fém karikával csak elvétve kapcsolják össze (K. Kovács L. 1950: 41–89; Ikvai N. 1961a: 149–157; MNA 66, 75. térkép; Takács L. 1991: 66–69; Paládi-Kovács A. 1991: 37–47).

A cséplés munkáját egyes területeken az udvaron végezték, de a legtöbb esetben erre a csűrben került sor, ahol a szálas gabonát elraktározták. A csűrök elterjedése és a kézi cséplés területe nagyjából fedi egymást. Nagy gazdaságokban külön cséplőcsűröket építettek, ahol egész télen folyt a munka. A csűr szérűjét egész évben járták, ide állt be a szekér, éppen ezért talaját a cséplés megindítása előtt rendbe kellett hozni. Az asszonyok sok marhaganéval sarat kevertek, ezzel az egyenletesre döngölt szérűt egy seprű segítségével bekenték, majd elsimították. Erről az egyenletes talajról a szemet könnyen össze lehetett seperni, semmi sem ment belőle kárba, nem került közé sem por, sem piszok. Az így előkészített csűr földje nem táskásodott fel, ezért ezt az eljárást még a gépi cséplés korában is megtartották, mert így „zsírosabb lesz a szöm” (Balassa I. 1964a: 109).

Ezután következik az ágyazás, majd megindulhat maga a munka. „Az életet (búza) először agyalják. A szérűn szorosan egymás mellé felállítottak 8–10 kéve vagy ha nagy volt a szérű, egy kereszt búzát. A kalászokat cséppel leverték, összetörték a kötélig. Ez a művelet az agyalás. A kötélben maradt, szétroncsolt kévedarabnak tőke, Szőlősardón (Abaúj-Torna vm.) tuskó a neve. A tuskót kibontották a kötélből, villával kirázták belőle a szemet, majd elteregették és előbb az egyik, majd a másik oldalát {407.} megverték. Ez a kiterítés, terigetés vagy ódalgatás (Kánó, Borsod m.). A fordítás villával történt. A kirázott szemet a szemtartóba vagy a szérű oldalához seperték; az ilyen szemcsomónak garmada a neve. Előzőleg a töreket görbe fogú gereblyével, a szérűgereblyével lehúzták a szemről. A terigetés után következett a hadarás, amikor a hadaróval kiverték, kihadarták – a folyton mozgatott cséppel, illetve hadaróval szinte kiseperték – a szalmát a csűr elé, a mag pedig a szérűn maradt. A szérű végén villával egy ember állt, s mielőtt a csűr elé került volna a szalma, villával megrázta, hogy a közte lévő szem kihulljon. Imolán (Borsod m.) nem hadartak, a szalmát favillával hordták ki a csűr elé. Martonyiban előbb volt az ódalazás, amikor a fejeket két oldalról megverték s a kévéket ezután állították fel az agyaláshoz” (Gunda B. 1937a: 60).

A kisparaszti gazdaságokban általában hármasban csépeltek, közülük egy mindig a vezető, aki meghatározta a munka ütemét (Molnár I. 1963: 480). A hármasban való csépléskor mindenki hármat üt, azután pihen. A hármas ütést gyorsan végzik el, majd nagyobb emelés következik, hogy a többieknek is legyen ideje az ütést elvégezni. Ennek az üteme így hangzik: ra-ta-ta, ra-ta-ta, ra-ta-ta. Akadt olyan ember, aki ezt a ritmust kidíszítette. Ekkor a cséplés üteme így alakult: ra-ta-ta, ra-ta-ta, ekkor elkezdte: ta-ta-ta-ta-ta, ta-ta, ta-ta-ta-ta-ta. Ehhez már igen nagy szakértelem és gyakorlat kellett. Fordításkor kettő fordított, egy pihent; felszedéskor pedig egyik szedte az egyik sort, a másik a másikat, a harmadik pedig kötötte a zsúpot. Akárhányan csépeltek is, annak az üteme mindig ugyanaz maradt, mint a hármas cséplésé és a munkamenete is pontosan megegyezett azzal (Hegyköz, Abaúj m.). A dunántúli uradalmakban a létszám rendszerint nagyobb volt. „Eszerint a cséplő csapatok, a bokrok a XVIII. század közepétől nyomon követhetően, 4–5–6-os létszámmal dolgoztak, azaz annyi munkással, mellyel a pajta térségét is a legelőnyösebben kihasználhatták, és ugyanakkor a munkában is a legkedvezőbb ütemet diktálhatták” (Takács L. 1991: 71).

A nagy uradalmakban a gépek megjelenéséig általános volt a részes cséplés, mely karácsonyig, sőt némelykor tavaszig eltartott. A 17. század elején már sokan keresték csépléssel a kenyerüket, és a részen kívül ebédköböl is járt nekik. A 18. századi adatokból nem lehetett mindig pontosan megállapítani, hogy mennyi is volt a cséplőrész, de a 19. század első éveiben általában a 8. köbölért csépeltek a Hegyközben. A 19. század második felében többnyire a részes aratók (kepések) maradtak ott csépelni, de kisebb létszámmal, hiszen az asszonyok nem vettek részt ebben a munkában. A századforduló idején a 10–11. részt kapták, aszerint, hogy milyen volt a termés. Ha nagyon silánynak ígérkezett, akkor adtak tizedet. A részelés vékával történt; miután a cséplés egész eredményét lemérték, akkor adták ki egyszerre a cséplők egész járandóságát (Balassa I. 1964a: 16).

Hasonló adatokkal rendelkezünk a Dunántúlról is a múlt század közepéről. Kemenesalján részért arattak koszttal. Itt „... a cséplést, mint rendesen ugyanazok végezték, akik takartak. Kisebb gazdáknál, hogy télire nem maradt csépelni való, 11-én magok kenyerén is elcsépelnek”. Általában Vas megye nyugati felében „minden munkát rendesen ugyanazon munkások” teljesítik (Nagykapornak, Zala m. – Galgóczy K. 1855: 215). 1862-ben 50 aratót szerződtettek, ezekből a pallér 21-et tartozott cséplésre is beállítani. A cséplőrész az ősziből a 12., a tavasziból a 11. rész (Balassa I. 1985b: 213).

{408.} A feljegyzések arról tanúskodnak, hogy a bércséplők ugyanolyan nincstelen zsellérek voltak, illetve később agrárproletárok, legfeljebb szegényparasztok, mint a részes aratók, sőt ezekkel sok esetben személyükben is megegyeztek, mert a két munkát már évszázadok óta összekötötték.

A NYOMTATÁS

A nyomtat „szarvasmarhával, lóval, szekérrel a gabonaszemeket kitapostatja” egységes jelentéssel található meg a magyar nyelvterület mindazon részein, ahol ezzel az eljárásmóddal éltek. A szó finnugor eredetű alapra (nyom) vezethető vissza, ismeretét a honfoglaló magyarság már magával hozhatta. Keleten általános elterjedtségét az is mutatja, hogy a Biblia legrégebbi szövegeiben is előfordul, és így átkerült a fordításokba is. A 16. század végén a Károlyi-Bibliában ezt olvashatjuk: „A nyomtató ökörnek ne kösd-fel a száját” (5Mózes 25: 4), mely nemcsak azért érdekes, mert közmondássá vált, hanem azért is, mert utal arra, hogy a nyomtatás munkájában a szarvasmarhának is egykor nálunk jelentősebb szerepe lehetett.

A 19. század végére vonatkozó felmérés (MNA 62. térkép) kétségtelenül megállapította, hogy a nyomtatásban nálunk a ló játszotta a döntő szerepet. A Dunántúl déli és nyugati felében viszonylag gyakori a ló és a szarvasmarha alkalmazása ugyanazon a településen, a Duna–Tisza közén és a Tiszántúl északi felében is előfordul szórványosan, valamint Szabolcsban is öt-hat ponton megtalálták. A ló vontatta szekérrel történő nyomtatás kétségkívül haladósabb munka, ha azt a lovak és az emberek munkájára vetítjük. A Dunántúl nyugati felében, továbbá a Maros és a Körösök között jegyezték fel nagyobb számmal. Csak szórványosan ismerünk olyan településeket, ahol lóval, szarvasmarhával és szekérrel egyaránt nyomtattak. Feltűnő, hogy két helyen – a Duna mellett és a Tiszántúl középső részén – feljegyezték a hengerrel történő nyomtatást, és ezt a moldvai magyarok körében is megtalálták, hiszen ez a terület gazdasági vonatkozásban erőteljesebben kapcsolódik keleti és déli irányba.

A szérű, a nyomtatás színhelye a magyarban ócsuvas jövevényszó és általában jelentett mindenféle kerek tárgyat (gyűrű), helyet. Ez tájanként váltakozva a századforduló idején különböző helyeken készült. A tarlón leginkább az Alföld déli részében ott alakították ki a szérűt, ahol ólaskertek, illetve szérűskertek vették körül a falut. Ahol ilyenek nem találhatók, ott a falu alatti gyepen, ún. lógerban folyt a nyomtatás. Azokon a vidékeken, ahol a nyomtatás a cséplést fokozatosan visszaszorította, ott az udvaron, illetve a csűr előtt készítették el a nyomtatószérűt, melyre a legtöbb összefüggő előfordulási területet az északi és nyugati vidékeken találunk.

A szérűt minden évben fel kellett újítani vagy újra elkészíteni, mert a tél azt tönkretette. Leggyakrabban lóval letapostatták vagy szekérrel megjáratták. Ritkábban hengerezték, gyakrabban bunkóval döngölték. Az így előkészített talajt agyaghoz kevert marhatrágyával letapasztották. A szérű elkészítésének módja sokszor még egy határon belül is változott aszerint, hogy milyen talajon kellett azt kialakítani.

Debrecenben, de máshol is, a szérű nagysága attól függött, hogy mennyit akartak beágyazni és hány lóval akartak nyomtatni. Az átmérője 20–30 méter között váltakozott. A különbség abból is adódott, hogy füvön, gyepen vagy tarlón készült a szérű, {409.} melyet először kopaszon járattak meg a lovakkal. Ezután felkapálták, majd dézsából alaposan meglocsolták és szalmával leszórták és ismét ráengedték a lovakat. A gyepen a szérűt kétféleképpen alakították ki. Volt, aki először a torzsokot élesre kikalapált lapáttal vagy erre a célra készült szerűnyesővel letolta, aztán begazolta (beszórta), és úgy engedte rá a lovakat. Szalmával, esetleg törekkel azért terítették le, hogy ne látszódjék meg a ló patájának a helye. Amikor már olyan kemény volt a föld, hogy a lovak nyoma nem látszott meg rajta, akkor letakarították a töreket, készen állott a szérű. A másik készítési mód a következő: A szérű helyét szalmával megterítették és a lovakkal jól megtapostatták; közben többször is megöntötték vederrel vagy félfenekű hordóból. Mikor a talajt már elég keménynek találták, legereblyézték róla a töreket. A kiálló fűcsomókat csak ilyenkor nyesték le lapáttal. Ezzel azonban sokszor újra felpuhították a talajt, ezért újra gazolták és a lovakat ismét rávezették. Még legereblyézés után is maradt rajta törek, itt-ott kiálló szalmaszál. Erre mondták, hogy szőrös a szérű, mely a használattal simára kopott. A tarlón nem szerettek szérűt csinálni, mert a talaj puha lévén, azt nagyon nehezen tudták megkeményíteni, puha szérűn pedig nem lehetett jól nyomtatni (Balassa I. 1940: 41–42). A szérűs- és ólaskertekben, a lógerekben, az udvaron és a csűrben a nyomtatás mindig ugyanazon a helyen történt, így a hosszú évtizedek alatt megkeményedett talajt csak fel kellett újítani.

Ezután került sor az ágyazásra, vagyis a gabonának a szérűn történő szétterítésére. Ez majdnem kizárólag kör alakban történt, de a szekeres járatáshoz középen nagyobb területet ki kellett hagyni, mert szekérrel nem lehetett kis helyen megfordulni. Négyszögletes ágyásokat csak néhány nyugati és pár északi kutatásponton találtak a MNA munkatársai (64. térkép).

„A vontatóboglyák beágyazásánál semmi különösebb szabály nem volt. Lehetőleg nem fektették vízszintesen a gazt, inkább állani hagyták. A szérű szélén üres teret hagytak. A gazt villával húzták szét.

{410.} A kévés élet ágyazása úgy történt, hogy a szérű szélétől egy ölnyire egy rövid (két öl) sort fektettek kibontott kévékből, kalásszal a szérű széle felé. Erre a sorra egy másik, de valamivel hosszabb sort fektettek, majd erre a harmadikat és így tovább. A sorok úgy feküdtek egymáson, mint szántásnál a barázdák. Mikor a szérű közepéig jutottak, fogyasztani kezdték a sort. Az utolsó pedig olyan rövid volt, mint az első. Vagyis az egész szérű kör alakban be volt terítve, olyanformán azonban, hogy a szélein körül mintegy 1–11/2 öl üresen maradt. A kioldott kévék mindig egy oldalra dőltek, mégpedig lehetőleg szélnek fordultak, mert a szél segített a szalmát letakarítani. Lehetőleg arra törekedtek, hogy az élet ne nagyon feküdjön. Szegeden majdnem talpra állították. (Hódmező)Vásárhelyen is régebben magas ágyásokat raktak” (Györffy I. 1928: 24).

A legáltalánosabbnak látszik a nyomtatásban a jószág járatását tekintve a csigavonalas technika (MNA 65. térkép). A hajtó középre áll és hajtja körbe a lovakat, de minden kör után a hajtószár hosszát csökkenti. Ennek következtében a lovak új nyomvonalon mennek körben. Mikor már egészen a hajtó közelében járnak, akkor lassan ereszti ki a szárat egészen addig, amíg megint a széléhez nem érnek. Ez az eljárásmód a Dunántúl északi felében, a Duna–Tisza közének felső részén és a Tiszántúl északi részében található meg, de más nyomtatótechnikákkal gyakran keveredik. „A szóban forgó technika viszonylatainak ismertetéséhez hozzá kell még azt is fűznünk, hogy a visszaemlékező parasztok elbeszélése szerint 4 lónál több jószággal nem dolgoztak, ami – tekintetbe véve a munka technológiai elvét – igen könnyen megérthető” (Hoffmann T. 1963: 122–204, e munkában bőséges irodalom).

A körkörös nyomtatástechnika esetében a hajtó mindig előrelép néhány lépést és kis körben járatja a lovakat, melyek száma a legtöbbször kettő. Így megy körbe a szérűn és a felfogott kört úgy igyekszik meghatározni, hogy azok középen összeérjenek. Ez az eljárásmód leginkább a nyomtatási terület déli részén található meg öszefüggő területeken, de a Duna–Tisza közén és a Tiszántúlon egész északra felhatol.

A szakirodalom megemlíti azt a formát, amikor a nyomtató állat a középre levert karó körül kering és a hajtószár arra feltekeredve mindig kisebb körben való mozgást enged. Amikor már középre eljutottak, akkor egyszerűen megfordítják őket, így visszafele tekerik le a szárat. Ezt az eljárást Nyugat-Dunántúl hat településén, továbbá Észak-Tiszántúl néhány falujában ismerték és a moldvai magyaroknál tekinthető általánosnak (MNA 65. térkép). Ugyanakkor az eddigi irodalom a Dél-Dunántúl és a Duna–Tisza közének déli részében jegyezte fel, nagyobbrészt sík vidéken, valószínűnek látszik balkáni kapcsolata.

A szekérrel történő nyomtatás a Dunántúl középső részén és a Tiszántúl déli felében volt elterjedt, de a MNA csupán három olyan települést talált, ahol a visszaemlékezők ezt az eljárást kizárólagosnak mondták. A többi helyen a körkörös eljárással párhuzamosan alkalmazták. Mindenesetre ez az eljárásmód viszonylag újkeletűnek látszik. „A kocsival való nyomtatás a pusztán az 1900-as évek körül jött divatba. Először a Hódmezővásárhely alatti nyomási földeken nyomtattak kocsival. A kisföldű embereknek nem volt lovuk, ezért hárman-négyen összeálltak és közös szérűn leginkább fuvarosokkal nyomtattak. A fuvarosok pedig kocsival nyomtattak. A nyomási földekről került ki aztán a pusztára a kocsival való nyomtatás. Eleinte csak kisebb {411.} emberek nyomtattak kocsival. Az első világháború után már jóval többen nyomtattak kocsival, mint lóval” (Nagy Gy. 1954: 500; Lukács L. 1994: 495–503).

Mezőkövesden (Borsod m.) általában 8–10 kereszt került egy ágyásba és 2–6 lóval nyomtattak. Egy napon kora hajnaltól késő estig 5–6 ágyással végeztek. A fordításra az első járatás után került sor, majd a rázás és a karimázás következett. Ezután letisztították a töreket és a szemet tolóval vagy fagereblyével garmadába gyűjtötték. Sokkal ritkábban, de néhol szarvasmarhával nyomtattak. Kiskunhalason 40–40 marhát ráhajtottak az ágyásra, és asszonyok, gyerekek addig ösztökélték őket, amíg körbe nem jártak. Ha már beleszoktak, akkor egy-két kisbéres vigyázott rájuk. A ganajozást nem tudták megakadályozni, és ez egyik fő oka volt, hogy a szarvasmarha alkalmazása a nyomtatásban szélesebb körben nem terjedt el. A második fordítás után, ha a gazda elegendő lóval rendelkezett, inkább azzal folytatta a munkát (Györffy I. 1928: 28–30).

A nyomtatás a kézi csépléshez viszonyítva kétségtelenül sokkal termelékenyebb és a munka jelentős részét a jószágra hárítja. Egy nap alatt a gyűrű alakú ágyáson 200–300 kg gabonát nyomtattak ki, ha csak két jószággal, két ember dolgozott, mert két ágyásnál többel nem tudtak végezni. Az oszlopos eljárás esetén ez csaknem kétszeresére emelkedett és 400–480 kg között mozgott. Jelentős különbség mutatkozott abban is, hogy az ágyásba sarlóval vagy kaszával levágott gabona került-e. Az előbbi esetben 336–444 kg, míg az utóbbinál 260–1100 kg között ingadozott a napi átlag. A szekeres nyomtatás esetén 560–2550 kg közötti eredményt is el lehetett érni (Hoffmann T. 1963: 230).

Mindezekből két következtetést is le lehet vonni. Az egyik, hogy a kaszával történő aratás esetében a nyomtatás eredménye sokkal magasabbnak látszik, mint az olyan gabonánál, melyet sarlóval vágtak le. A másik, hogy a nyomtatás különböző formái között eredményességben jelentős különbségek mutatkoztak, és ennek tulajdonítható, hogy a termelékenyebbek a 19. század második felében terjedőben voltak.

A cséplés és a nyomtatás az alföldi (síksági) és hegyvidéki (dombvidéki) földművelés meghatározásának és elválasztásának egyik legfontosabb megkülönböztető jegye. Az eddigi kutatás nem tett kísérletet arra, hogy a kettő viszonyát a 19. század előtt megpróbálja térképpel ábrázolni. Szerencsére azonban rendelkezünk két olyannal, mely közül az egyik az 1840–1860 közötti állapotot, a másik az 1900 körülit mutatja be (Hoffmann T. 1963: 271; MNA 55–57. térkép).

Az 1840–1860 közötti időszak az, amikor a két szemnyerési mód viszonyát a gépek megjelenése még nem befolyásolta. Ebből a térképből kiderül, hogy a Dunántúl döntő többségén nyomtattak, csak a Bakonyban, Zalában és Vas megye jelentős részében gyakorolták a kézi csépést. A nyomtatás a Kisalföldön általános, sőt Pozsony megyébe is átnyúlik. Behatol a Palócföldre, de a Tisza és a Szamos völgyének csak síksági részén található. A Szilágyságban Tasnádig mutatható ki, a Partiumban csak a hegyekig jut, a Bánátban általános.

A MNA három lapja is foglalkozik a nyomtatás és cséplés elhatárolódásával. Ebből kiderül az, hogy a búza és az árpa nyomtatási területe lényegében azonos. Továbbra is megmaradt a nyugat-dunántúli sziget. A Kisalföld felett azonban némiképpen északra nyomult. Ugyanez állapítható meg a Palócföld vonatkozásában is. {412.} Erdély irányában a további behatolás nem érzékelhető. A moldvai magyaroknál mindkét gabonaneműt inkább nyomtatták. Egészen más a helyzet a rozzsal, amit viszonylag kevés kivételtől eltekintve az egész Dunántúlon és Kisalföldön csépeltek, éppúgy, mint a Jászságban, a Nyírségben, továbbá Erdélyben és a moldvai magyaroknál.

Általánosságban meg lehet állapítani, hogy a 19. század második felében a viszonylag termelékenyebb nyomtatás a búzával és az árpával kapcsolatban északi irányba előrenyomult, ugyanakkor ilyen kiterjedést Erdély irányába kevéssé észlelünk. A rozs cséplése a magyar nyelvterület nagyobb részén uralkodónak számított, ami elsősorban a zsúpnyeréssel volt kapcsolatban. Visszaszorulást még a gépek korszakában is csak lassan lehet észlelni. A búza és árpa nyomtatása lényegében 1880 és 1920 között csaknem teljesen megszűnt, a rozs cséplése helyenként a két világháború között, sőt egyes településeken: a Dunántúl keleti felében, a Jászságban és Nyírségben, továbbá Erdélyben még a 20. század közepét is túlélte. A nyomtatás 1920 után szórványosan csak háborús körülmények között bukkant fel.

A nyomtatásra a közép- és szegényparasztok, a fuvarosok messze eljártak már a 17. században is: „Részt tizedik kilát adok nékiek, az kik elnyomtatják a búzát falujol(!), vagy olcsóbb másutt az nyomtatás vagy drágább” (NySz. 2. 1061). Lényegében nagy területre érvényes az a feljegyzés, melyet Adonyból (Fejér m.) ismerünk; 1760: „A nyomtató rész az arató részhez alkalmaztatik és hányadik kereszt minden gabonának neméből az aratónak adatik, ugy mérő számban hasonlóképpen a nyomtatónak annyi mérő jár” (Takács L. 1991: 82).

A 19. század közepétől egyre inkább megnövekedett a vetésterület és így mind többen vállalkoztak nyomtatásra. Míg az aratók és a cséplők személyükben is többnyire azonosak, addig a bérnyomtatók a parasztságnak egy viszonylag tehetősebb rétegéből kerültek ki, hiszen a vállalkozáshoz lóval, szekérrel kellett rendelkezniük. Rendszerint júliusban kisebb gazdáknál vállaltak munkát, majd annak befejezésekor nagyobb birtokra szegődtek, ahol sok esetben karácsonyig, illetve a fagy beálltáig nyomtathattak.

A bérnyomtatók a 19. század második felében általában ugyanazt a bért kapták, amit a részes aratók vagy valamivel kedvezőbbet. A legtöbben vittek magukkal hajtót és villást, mert így a munkát gyorsabban tudták végezni. Ezeket együtt a Dunántúl keleti felében nyomtató bokornak nevezték. Ha e munkákra a családból nem került senki, akkor azt meghatározott bérért fogadták fel. Éppúgy kaptak élelmezést a kisgazdaságokban (bennkosztos) vagy kommenciót a nagybirtokon, mint az aratók; a lovak pedig takarmányban, illetve a kijelölt helyen legeltetésben részesültek. Egyes területek valóságos kibocsátói voltak a vándornyomtatóknak, de ezek útvonalai
a legtöbb esetben különböztek az aratókétól. A Tiszántúl egyes síksági területeiről délre (Hajdúság, Békés stb.), messze földre elszekereztek, sőt azt is érdemes megjegyezni, hogy a 18. században betelepült szlovákok (Békés m.) és németek (Tolna m.) közül sok bérnyomtató került ki annak ellenére, hogy eredeti hazájukban ezt a munkát még hírből sem ismerték (Hoffmann T. 1963: 295; Takács L. 1991: 81–82).

{414.} A GÉPI CSÉPLÉS

A cséplés gépesítése a magyar parasztság történetében jelentős változást hozott, hiszen hosszú időn keresztül ez volt a mezőgazdaságban az egyetlen gép, melyet közelebbről megismert. A cséplőgép rendkívül pontos, összeszokott munkát követelt meg, olyat, amilyet korábban nem ismertek. Újak voltak az üzemi balesetek, mert a gép eleinte több, de később is jelentős számú áldozatot szedett.

A ló hajtású cséplőgép Fejér megyében a Lilien-birtokon jelent meg a 19. század első éveiben, de a cséplőmunkások attól való félelmükben, hogy elveszi a kenyerüket, összetörték. Ezután hosszú ideig csak szórványos próbálkozásokról lehetett hallani, míg 1852-ben egy angol gyártmányú tüzes gép Törökbecsén (Torontál m., a kazánja ma a Magyar Mezőgazdasági Múzeum kiállításán látható) az első gőzgép a magyar mezőgazdaságban. Innentől kezdve több évtizeden át három különböző hajtóerejű cséplőgép élt egymás mellett birtoknagyság és országrész szerinti változatosságban.

{415.} A kézzel hajtott cséplőgépek a tüzes gépekkel egyszerre, alkalmanként a nagybirtokon alkalmazott tüzes gépek után tűntek fel. Viszonylagos olcsóságuk tette lehetővé, hogy a tehetősebb gazdák vagy paraszti társulások is meg tudták vásárolni. A Hegyközben (Abaúj m.) a 19. század végén jelentek meg az első kézigépek. Ezek formájukat tekintve leginkább a szecskavágóhoz hasonlítottak. A nagy cséplőgéphez hasonlóan volt dobjuk, asztaluk, melyen etettek, vagyis a szétvágott kévéket az étető beleegyengette a dobba. Általában 12 ember dolgozott mellette; állandó volt az étető és a kéveoldozó. A szalmát, töreket, pelyvát az asszonyok hordták el. A 12 ember három partira oszlott, vagyis 4–4 hajtotta a gépet egyszerre, amit embergyilkos munkának mondottak. Egy parti 2–3 keresztet hajtott ki. Pontosan tudták, hogy mennyit végeztek, mert a kéveoldozgató a köteleket számolta, s mikor elérték a megfelelő mennyiséget, elkiáltotta magát: ablőz (osztrák katonai vezényszó: váltás). Háromszor három vagy háromszor két váltás után mindegyik parti egyszerre egy kis pihenőt tartott, ilyenkor rágyújtottak és pálinkát ittak.

Ilyen gépeket a 19. században e terület minden falujában említettek néhány nagyobb gazda vagy társulás birtokában. Napi bére 1–3 véka búza volt abból, amit elcsépeltek rajta. A gép gazdája a cséplés után szekérrel járta végig a falut, úgy szedte össze járandóságát. A helyi mesterek tengelyt és kereket szereltek a gép alá, ezzel szállítását megkönnyítették. Négy ember fel tudta a szekérre rakni, hogy elszállítsák a cséplés helyére. Egy nap 22–26 köblöt tudtak vele kicsépelni. Egyes vidékeken néhány példány sokáig használatban maradt. A mezőgazdasági statisztika 1930-ban 3511, 1932-ben 2533 darabot jegyzett fel belőle.

A járgányos cséplőgép legnehezebb munkáját már 2–4 ló végezte. Ezek a legtöbb helyen a kézi cséplőgéppel egy időben jelentek meg. A gép maga nem volt nagyobb, mint a kézi hajtásúé, sokszor meg is egyezett azzal, de még egy fogaskerék áttételű járgány is tartozott hozzá, mellyel a munka legnehezebb részét a lóra hárították. Ezeket időről időre váltották, ezért többen összeálltak és segítettek egymáson. A cséplés elsősorban annak került sokba, aki nem rendelkezett lóval és ezért is fizetnie kellett vagy gyalognapszámot szolgált érte. A lovasgépet egy-egy gazda, de még inkább kereskedő vagy korcsmáros vásárolta meg. A bérleti díj nagyjából ugyanannyi volt, mint a kézigép esetében. Amikor az egyik helyen végeztek, szétszedték és vitték a következő udvarba. Többnyire szekérre rakták, de előfordul, hogy kis kereket szereltek alá. A statisztikák és a visszaemlékezések szerint a járgányos cséplőgépek nem sokáig éltek, mert csakhamar kiszorították őket a nagyobb teljesítményű tüzes gépek (Magyar Néplap 1856: 4. 28; Balassa I. 1964a: 116–118).

A tüzes gépek az 1860-as évektől kezdve a nagybirtokokon egyre nagyobb mértékben terjedtek. Ebben az időben a legtöbbet Angliából, illetve Németországból hozták be; áruk a szállítással és vámmal együtt 1400 forintot tett ki. A magyar gépészek (gépgyártók) a külföldi minták alapján csakhamar elkezdték gyártani és 1000–1200 forintért tudták árusítani. A cséplőgépek viszonylagos drágaságuk ellenére is kifizetődtek, mert az egykorú számítások szerint egyharmadnyi költséggel lehetett a gabonaszemeket kicsépelni, így néhány jó év visszafizette a befektetett tőkét. Ez az oka, hogy 1871-ig már 2464 gőzcséplőgép dolgozott Magyarországon, de a járgányos cséplőgépek száma is 3347-re emelkedett, amihez még jelentős mennyiségű kézzel hajtott cséplőgép is járult. A falvakban először az ahhoz értő mesteremberek: a gépészek {416.} vásároltak gőzcséplőgépet, majd egy-egy jobb módú parasztember is ebbe fektette a pénzét, ami általában jó vállalkozásnak bizonyult. Ezzel megjelent egy új foglalkozási ág falvainkban: a gépész. A tüzes gépeket eleinte egyik helyről a másikra vontatták, ami jószágot és embert egyaránt nehéz próbára tett. Ehhez 6–10 ökörre volt szükség, különösen felázott utakon. Az 1920-as években egyre inkább terjedtek a magánjáró gőzgépek, melyek megfelelő átkapcsolással nemcsak maguk közlekedtek, hanem a cséplőszekrény vontatására is alkalmasakká váltak. Az 1920-as években jelentek meg nálunk azok a traktorok, melyek a csépléshez és a gép szállításához szükséges erőt szolgáltatták.

A cséplőgép hódításával a cséplés helye eleinte nem változott. Éppen úgy a szérűs- és ólaskertekben folyt ez a munka, mint korábban. A tanyás vidékeken meghatározott rend szerint sorra vette azokat. A falu alatti ideiglenes cséplőhelyek (lógerek) száma azonban megnövekedett, mert a tűzvédelem igyekezett a faluban, különösen a csűrben történő munkát megszüntetni. Az ilyen intézkedések ellenére is a csűrös területeken sok helyen az udvaron csépeltek egészen a kollektivizálás befejezéséig. A cséplőszekrényt a csűrbe állították be, mert így az ott felhalmozott szálas gabonát nem kellett szállítani, a hátsó kapun a szalmát, töreket, pelyvát könnyen ki lehetett a kertbe vinni.

A tüzes gép ereje a 20. század elején 2,5–12 lóerő között váltakozott, mely a szekrény nagyságában és teljesítőképességében is jelentős különbséget mutatott. Óránként 240–800 kévét tudott kicsépelni, ami minden eddigi szemnyerési módot messze felülmúlt.

A munkások száma mindig a gép nagysága szerint alakult. A 4 lóerejűnél 10–12 fő is elegendő volt, de a 8-asnál már 18–22, a 10-esnél 26–30 fő is dolgozott. Ezenkívül a gépész, a fűtő és a gépesgazda személye is fontos volt. Az utóbbi szedte össze a munkásokat; a felnőtt férfiak egész, a nők és a fiatal fiúk fél részt kaptak. A cséplőgazda a munkások vezetője, a géptulajdonos, a gépész és a munkások között állott és gondosan ügyelt arra, hogy a kicsépelt mag mennyiségét pontosan megállapítsa, mert ebből történt a százalék kiadása. Egyes területeken a géppel csak a gépész, a fűtő és az étető ment, míg a többi munkás segítség alapon a családból, illetőleg a szomszédságból került ki. Az udvaron történő cséplés esetében a koszttal és itallal történő ellátás a házigazda feladatának számított.

A cséplőgép mellett egész részesként dolgoztak azok, akik az aratásban kaszásokként vettek részt, a marokszedők pedig fél részt kaptak. Egész részt kapott a 3–4 kévehányó: feladatuk a kévéknek az asztagról vagy a szekérről a cséplőszekrény asztalára villával történő feldobása. A két étető egymást váltva a dobba továbbította a szétvágott kévéket, 4–5 szalmarakó a kazalmester irányításával hordta és rakta a kazlat, a zsákoló a tele zsákokat elszállította a mázsához és újat akasztott fel, a mázsás (mázsamester, Szegeden molnár) lemérte a gabonát és azt a 4–5 zsákolóból az éppen munka nélkül lévő vitte a szekérre. A félrészesek közül az asztalon állott a kévevágó, éles késével elvágta a kéve kötelét és az étető kezébe adta. A polyvalyukban nők kaparták össze a töreket, a polyvát, és szállították el a kijelölt helyre, ahol azt külön kazalos rakta össze. Mivel a gépek lényegében egyformára készültek, a mellettük végzett munka is megegyezett az egész magyar nyelvterületen; legfeljebb a teljesítmény szerint kellett több vagy kevesebb kiszolgáló és az egyes {417.} feladatokat nevezték tájanként más és más névvel (Katona I. – MNL I. 491; Takács L. 1991: 89–91; Nagy G. 1989: 138–146; Kovács E. 1993: 44–49; Balassa I. 1964a: 118).

Hozzávetőleges számítást téve úgy látom, hogy a munkaadó számára legdrágább volt a kézi cséplés, mert az a termés minőségétől függően 8–12,5% között váltakozott. A visszaemlékezések legolcsóbbnak a kézi cséplőgépet tartják, melynek kölcsönzése, átszámítva, a 2–3%-ot nem haladta meg. A tüzes gépek esetében 3,5–4% részt adtak, de ehhez még a fűtőanyagot is hozzá kell számítani. Az arány motoroknál 4–5%-ra emelkedett. Legdrágábban az 1950-es években a Gépállomás csépelt 6%-ért, de ebbe a cséplőcsapat bérét nem értették bele, csak a két gépkezelőét és az etetőét, a többit a gazda állította ki.

A nagybirtokok a cséplőgépek megjelenésétől kezdve arra törekedtek, hogy az aratást, a hordást, a gépnél történő munkát ugyanazokkal végeztessék el, mert így a részesedést jelentős mértékben lehetett csökkenteni és az aratómunkásokat jobban a birtokhoz lehetett kötni. Érdemes ezzel kapcsolatban néhány példát megemlíteni az aratószerződésekből (Balassa I. 1985b: 293–52).

1882-ben Vadkert-pusztán (Ugod, Veszprém m.) 24 főből (8 kaszás, 8 marokszedő, 4 kötöző, 4 kötélterítő) állott a csapat, nem számítva a gazdasszonyt és a vízhordót. Hordáskor, asztagrakáskor, próbacsépléskor, szénakaszáláskor ingyen dolgoztak. A cséplés és rostálás munkájáért a 25. részt kapták.

1888-ban Cselőtei-pusztán (Kosd, Nógrád m.) az aratók 35 párban szerződtek. A behordásnál és az asztagrakásnál ingyen dolgoztak. A cséplőgépnél a szokásos munkát végezték, beleértve az etetést, kazalozást, zsákolást stb.

1912-ben Bedegen (Tolna m.) 17 aratópár 136 hold learatását vállalta. A gabonát az aratók hazahordták, és 2–2 napot ingyen szolgáltak a részük elcsépeléséért. Ezután tovább kellett dolgozniuk a gépnél százalékért vagy napszámért. Az aratószerződésből megállapítható, hogy az uradalom számára egy-egy munkásnak 15–20 napot kellett ingyen töltenie, elsősorban a nagy munkaigényű takarmánynövények betakarításánál.

1932-ben Keleméren (Gömör m.) a 10. részért arattak, de tartoztak a géphez is elszegődni, ahol a kaszások napi 12, a félkezesek napi 8 kg búza bérért dolgoztak. A rész elcsépléséért minden arató 2–2 napot ingyen szolgált.

1934-ben Újkígyóson (Békés m.) a 12. részért arattak, de ezért a hordást is el kellett végezni. Utána 1–1,5%-ért a cséplésre voltak kötelesek szerződni.

1944-ben Tiszaigaron (Heves m.) a földbirtokos úgy szerződött a helyi aratókkal, hogy a meghatározott bérért a hordás és cséplés munkáját is elvégezték, ezen túl bármilyen munka került is elő a gazdaságban, azt a hivatalosan megállapított napszámért kötelesek voltak teljesíteni.

Az adatok azt mutatják, hogy az aratók a kézi cséplésre sok helyen elszegődtek, míg a bérnyomtatók esetében erre nemigen tudunk példát. A cséplőgép mellett az aratók, a hordásban segédkezők és a cséplők ismét azonosak lettek, de a bérek csak alig valamit emelkedtek (Balassa I. 1964a; Varga Gy. 1972a; Balassa I. 1979a; Szuhay P. 1982; Balassa I. 1985b; Takács L. 1991).

A cséplés és nyomtatás befejezéséhez nem kapcsolódtak olyan szokások, mint az aratás végzéséhez. A cséplőgépnél a kis gazdaságokban rendszeresen kínálták a {418.} résztvevőket, segítőket étellel és itallal, de a befejezést nem ünnepelték meg, mert a gépnek a következő helyre kellett továbbsietnie. A cséplőgéphez kapcsolódott a Cséplőgépbe esett lányról szóló hírvers, mely az egész magyar nyelvterületen gyorsan elterjedt (Kriza I. – MN V. 396).

A SZELELÉS

A gabonát embermagasságból vékony sugárban öntötték le a földre, ponyvára vagy kosárba, miközben a szél kifújta belőle a szemetet és a könnyebb gyom-magvakat. A nehezebb rögök együtt estek le a gabonaszemekkel, mert azokat még erős szél sem tudta eltávolítani. Éppen ezért önállóan ezt az eljárást csak ritkán alkalmazták, csak más műveletek (szórás, rostálás stb.) kiegészítéseképpen fordult elő. Mivel a szelelés nem tisztította meg kellőképpen a gabonát és csak kisebb mennyiség tisztítására lehetett alkalmazni, más eljárásokhoz viszonyítva egyre inkább háttérbe szorult. A 20. században leginkább a hüvelyeseket és az élelmezésre szánt kukoricát szelelték, míg a gabonával kapcsolatban már nemigen fordult elő.

A 17. századtól az allodiális birtokon feltünedeztek a szelelés bizonyos nagyüzemi formái is. Ilyet említ Thököly Imre gazdasági utasítása 1684-ben Munkácsról: „... a szeles helen csinált granárium, mely magas szulókokon vagy kőlábakon szokott lenni, hogy a szél által fúhasson alatta; fent egynéhány rendben lévén a rekesz, melyekben a búzát szokták tartani, melynek a közepén a búza lecsorgására való lyuk szokott lenni, ha mikor jó szél fúj, az olyan lyuk alá kádat tévén, csapját kivonszék és úgy csorgatják alá az életet, a szél igen szépen megtisztítván, úgy hordja ismét helyre” (Balassa I. 1964b: 41).

A ROSTÁLÁS

A rosta „a gabona és egyéb magvak tisztítására, osztályozására szolgáló eszköz”, mely a legtöbb szláv nyelvben megtalálható, de nem állapítható meg, hogy a magyarba melyikből került át. Mint a búzához kapcsolódó számos szónak, eszköznek, átvitt értelmét is ki lehet mutatni már a 15. századtól kezdve: „... a jónak a rossztól való elválasztására alkalmas eljárásmód bírálat, ellenőrzés” (Kniezsa I. 1955: 459; TESz; EWUng).

{419.} A rostálás általában női munka, melynek tájanként, falvanként voltak specialistái: „O! de hányadik faluban találnak a nagy Termesztők annyi a Vágó rostával bánni-tudó Asszonyt! Az egész Csurgóban (Somogy m.) csak három van. Ellenben Szabáson (Somogy m.) mind tudnak vágni” (Nagyváthy J. 1821: 100).

Egykori széles körű használatát az is bizonyítja, hogy a 14. század végétől kezdve számos családnevet találunk vele kapcsolatban: Rosthas, Rosta, Rostagyártó, Rostakötő (EWUng; Kázmér M. 1993: 898). Sok szólás és közmondás is kapcsolódik hozzá már a 16. századtól kezdve. 1598: „Igen vak az, ki a rostan által nem lát”; 1629: „A vizet rostába hordozta” (NySz. 2. 1463).

{420.} A magyar nyelvterületen háromféle rostát készítettek és használtak. A farosta káváját fenyő- vagy bükkfából készítették. Az alját vékonyra szeldelt 4–5 mm széles hasítékokkal szőtték be és ezt a rosta aljához erősítették. A bőrrostát a 16. századtól ismerjük, de feltehetően korábban is használták. 1587: „veottem 1 Beor Rostatt d 5” (Kolozsvár – SzT. 1. 1065). A 19. század közepén ezt a formát így írták le: 1855: „... az erdélyi székely és szász mezei gazdáknál olly gabona rosták is vannak, mellyek fenekét sertés-bőrből készítik, a szükséghez képest kisebb-nagyobb kerek lyukakkal. Ismerjük ezen rostákat, s annyit mondhatunk róluk, hogy igen czélszerűek és tartósak, de a sodronyfenekűeknek mégis elsőséget adunk” (KBM 2. 369). A vasrosta alját fémhuzalokkal úgy vonják be, hogy annak nyílásain a töredezett szemek és a gyommagvak áthulljanak és csak az ép magvakat tartsa meg.

A rosta hármassága nemcsak Erdélyben, hanem a magyar nyelvterületen máshol is megtalálható volt (Börzsöny – Ikvai N. 1977: 192; Nárai, Vas m. – Guttmann M. 1991: 87). Szamosszegen (Szatmár m.) előbb nagyobb, majd kisebb lyukú rostát használtak. Az előbbivel a nagyobb, az utóbbival a kisebb szemeket választották el a magtól. Rázás közben mindig keveset fordítottak a rostán, ennek eredményeként a szemét középre gyűlt, amit könnyen el lehetett távolítani (Balogh L. 1986: 8). Debrecenben elsősorban a vetnivalót rostálták, amire asszonyokat fogadtak, akik a magot meg is szelelték, hogy a pehelyszerű szemetet a szél kifújja (Balassa I. 1940: 46).

A gabonamag-tisztító eljárások közül a szórás látszik régebbinek, amit keletre mutató kapcsolatai és terminológiája is alátámasztani látszik (szór, szérű, ocsú). A rostálás finomabb, és kiegészíti a szórást. Szláv kötődését terminológiája, a munkaeszköz és a vele végzett munka is bizonyíthatja (Balassa I. 1998b: 40–45).

A SZÓRÁS

A cséplés és a nyomtatás virágkorában a gabonaneműeket felszórták, mely különböző méretű és formájú falapátokkal történt. A művelet régiségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az egész magyar nyelvterületen a szór igével jelölik, mely szókincsünk ótörök rétegébe tartozik és a földművelés műszavaként kerülhetett a magyarba. A pall és a szelel megfelelői csak elvétve fordulnak elő.

Viszonylag már korai nyelvi adataink vannak az eszközzel és a művelettel kapcsolatban. A Schlägli Szójegyzék 1405 körül: zoró lapath (szóró lapát – Glosszarium 447); a 15. század végén a Guary-kódex a gabonabetakarítás egész műveletét leírja: „Ez keuet az sarroual le vagiac, ennec vtanna meg ceplik, meg hadariac’, meg zoriac” (NySz. 3. 308). Mindezek a művelet részleteire nem világítanak rá. Bél Mátyás azonban 1730 körül meglehetős részletességgel leírja: „A szemnyerés végeztével először különválasztják a szalmát, kihajítják a szemetet, majd a pelyvával kevert szemet a földről feldobálják szóró- vagy szelelőlapáttal, mikor enyhe szellő fújj ... Legjobbnak azt a fuvallatot gondolják, mely akkor jön, mikor szükség van rá. Egyébként, ha szélcsend uralkodik is, csak elvégzik szórólapáttal a tisztítást, hogy a szélre való hosszas várakozás miatt nagyon későre ne maradjon a munka eredménye. A szél pedig úgy választja külön a kivert szemet, hogy ami a legkönnyebb: a polyva kirepül a szérűn túlra, s ami súlyos: a tőle elválasztott gabona tisztán külön csomóba hullik. Aztán {421.} még megtisztítják a benne levő ocsútól, ezt használatra félreteszik, a tisztáját pedig éléstárba helyezik” (Bél M. 1984a: 141).

Hat évtized múlva Nagyváthy János, korának legjelesebb magyar gazdája ezeket írta: „A Nyomtatás után a Szórás következik: a mellyben ezeket javasoljuk a Gazdáknak 1. Minthogy a Szórás azért van, hogy a Szél a Gazt a Mag közzül ki-vigye: tehát a Szórólapátnak szélesebbnek kell lenni, mint hosszúnak, és igen ketsélynek, hogy a Mag rajta el-terjedvén, a Vetés által is szélesebben szóródjék, s a Szél annál könnyebben közzé mejen. 2. A Magot a Gazda együvé ne keverje: mert a mindég jobb Mag, a mi messze esik a Szórótól mint az, amelly a lábához esik: mert nehezebb, és azért vetődik messze: a nehezebb érettebb: az érettebbet pedig jobb vetni... 3. Mikor a felszórt búzából a nyomtató részt ki-akarja a Gazda adni, arra vigyázzon, hogy ha tetéz vékát talál alkudni (mint az Ebéd-Köbölre való Nyomtatásban szokott lenni), ne azt a Vékát válassza a melly rövidebb és alatson, mert erre sok megy, hanem a melly hosszú. Nem gondolná az ember mennyi megy tetejivel a széles vékára” (Nagyváthy I. 1791: II. 253–254).

A további mezőgazdasági irodalmat is felhasználva a szórás néhány jellegzetes vonását máris meg lehet állapítani: 1. A polyvás, szemetes magot mindig a széllel szemben szórták fel. 2. A legszebb, legérettebb és így a legnehezebb szemek mindig legtávolabb hullottak le. Mivel minőségileg ez volt a legjobb gabona, ezt vetették, mert ezután lehetett jó termést várni. A középre hullott mag eladásra, illetve élelmezésre szolgált, a töredezett szemek, az ocsú már csak takarmányozásra volt alkalmas. 3. A szórólapátnak minél szélesebbnek és minél laposabbnak kellett lennie, mert így {422.} a magot jobban el tudták a levegőben teríteni, a vékony rétegek közé a szél jobban be tudott hatolni (Györffy I. 1928: 41–42; Gunda B. 1937a: 62–63; Nagy Gy. 1954: 511; Balassa I. 1964b: 41–60, itt további irodalom).

A Kárpát-medencében három különböző formájú szórólapátot használtak, amelyek mögött három eltérő eljárás húzódott meg.

1. A lapát széles, lapos, egészen kis peremű és csekély öblű. Az Alföld jelentős részét az erdélyi románok és a felvidéki szlovákok látták el ezzel az eszközzel. De azt is tudjuk, hogy a bakonybéli fafeldolgozó és mezőgazdasági eszközöket gyártó központ által készített szórólapátok a Tiszazugba is eljutottak. A Békés megyei teknős cigányok is készítették, de csak ezt a formát, s azzal a Tiszántúl középső és déli részében házaltak. Méret szerint a lapát kétféle nagyságban készült, de formájuk teljesen megegyezett. A nagy búzaszóró-lapát teljes hossza 150 cm, feje 40 cm és legnagyobb szélessége 30 cm; ezzel szemben a kis búzaszóró-lapát teljes hossza 140 cm, feje 30 cm és legnagyobb szélessége 20–25 cm. Ezt a megkülönböztetést a szél ereje tette szükségessé. Ha erősen fújt a szél, a kisebbet szedték elő, mert nem volt arra szükség, hogy a szemet szélesebben terítsék, ha csak gyenge szellő lengedezett, akkor a nagyobbra került sor, mert azzal olyan vékonyra teríthetett a szóró, hogy a szél a szemek közé könnyen behatolhasson. Az ilyen lapáttal mindig szabadban dolgoztak, és elsősorban ott található meg, ahol valamikor nyomtattak.

A szórásnak az Alföld nagy gabonaközpontjaiban egész finom rendszere alakult ki. Ez nemcsak abban nyilatkozott meg, hogy a szél erejének megfelelően más és más lapátot használtak, hanem az osztályozás differenciáltságában is. A szórást Hódmezővásárhelyről így örökítette meg Györffy István: „Minél súlyosabb a szem (első szem), annál kevésbé bír vele a szél, tehát a tiszta szérűn a szél iránya felé messze esik. Ahol a második szem végződik, ott van a févalj (Vásárhely), melyet egy, a szérűbe vert cövek jelöl. Itt hull le az ocsú. Ezen túl száll a polyva. Vásárhelyen ezt is két részre szakítják. A févalj felőli részt fellapátolják, mert ebben még esetleg akad búza. A távolabbi rész a színpolyva, ebben már nincs szem. A polyván túl már csak lángó vagy lángpéva száll, melyet agyaggal keverve finomabb tapasztóanyag készítésére használtak.” A jó szóró a magot szélesre terítette, a félkör alakban való húzást jól elnyújtotta. A szabad szérűn ennek térbeli korlátai nem voltak (Györffy I. 1928: 40).

Nagyobb szérűkön, különösen ha elég erős volt a szél, egyszerre két ember is szórhatott. Az egyik merített az idő alatt, amíg a másik magasba dobta a gabonát. Ha jól összeszokott emberek kerültek egymás mellé, akkor a munka nagyon gyorsan, ütemesen haladt. Ha ketten szórtak is, csak egy ember felezett, vagyis hajtotta seprűvel a szemetet a gabonáról.

Ma már nagyon nehéz megállapítani, hogy szórással mennyi gabonát lehetett megtisztítani, ha egész nap megfelelő szél fújt. Némi fogalmat alkothatunk, ha egy 19. század első feléből származó feljegyzés adatait figyelembe vesszük: „A szórásról tudjuk, hogy néha, mikor nagyon kedvez a szél, az ősziből egész 150, a tavasziból pedig egész 200 Pos mérőig is felszórhat napjában egy pár ügyes szorgalmatos munkás. De mivel ezen munka nagyon is az időtől függ, mindenesetre sokkal kevesebbet kell felvenni, ha a munkának előljáró felvetéséről van szó, nehogy azután a számításunk bé ne teljesedjék, és így akadozás következzék” (MGB 1829: 262). Ilyen nagy {423.} mennyiséggel természetesen csak az alföldi szórás esetében találkozunk, mert a csűrben két ember a hely szűke miatt sem tudott dolgozni. A szóráshoz a Tiszántúlon még a szórórosta-gépek megjelenése után is ragaszkodtak, mert azt haladósabbnak tartották.

2. A szórólapát másik típusát az előbbivel szemben kupásnak nevezhetjük, mert feje öblös és keskeny. Ebben a csoportban alformákat különböztethetünk meg. Az egyiknek a nyele és a feje körülbelül egyforma hosszú, erősen kupás és egy fából faragták. Ezzel általában csűrben szórtak, ahol mindig könnyebb levegőjárást teremteni, ezért vastagabban lehet a gabonát teríteni. A kupás fej segítségével a szórást jobban, pontosabban irányíthatják, ami zárt helyen különösen fontos. Elterjedési területe nagyjából megegyezik a csűrökével. A másik forma abban különbözik az előbbitől, hogy nyele lényegesen hosszabb, feje kevésbé öblös és szélesebb. Olyan területeken találjuk meg (Nyírség, Bodrogköz stb.), ahol ugyan a csűrök ismeretesek, de nem gyakoriak, így szabadban és csűrben egyaránt szórtak. Ez az átmeneti forma mindkét követelmény kielégítésére alkalmas.

A csűrben történő szórás esetében először is a szél irányát kellett megállapítani, ezért helyenként a csűr oszlopára olyan tollat erősítettek, mely azt pontosan megmutatta. A kézicséppel kivert polyvás szemet az egyik sarokba gyűjtötték vagy helyenként a csűrhöz kapcsolt kis épületben, a polyvásban tartották. Mielőtt a szórást elkezdték volna, a csűr középső részét, a szérűjét felseperték, ha töredezett volt, gondosan kijavították. A szórás ledöngölt, feltapasztott talajon történt (Nyíri, Abaúj m.). Ezzel szemben a Dunántúl nyugati felében: „A gabonát a pajta egyik sarkába, a szellő mozgásával ellenkező irányba, garmadába lapátolják. A pajta külső részénél nagy ponyvát leterítenek, melynek előrészét 1/2 méter magasságnyira tuskón nyugvó rudakra vagy hosszú szekéroldalra húzzák. A lapáttal a szemet a magasabb rész mint gát felé szórják” (Gönczi F. 1914: 566–567).

Ahol a csűrön kapu van, ott a nagykapu, esetleg csak a kiskapu kinyitásával szabályozzák a levegő járását. A szóró a garmada mellett, a csűr sarka felől helyezkedik el, annyit merít a garmadából, amennyit a szél ereje megenged, és azt félkör alakban a magasba dobja. A legnehezebb mag könnyen legyőzi a levegő ellenállását és messze repül, a gyengébb középen esik le, a szóróhoz legközelebb az ocsú, majd a polyva kerül. Az utóbbit a szél sokszor egészen visszafújja. A felező a szélnek háttal seprűvel távolítja el a tiszta búzáról a szemetet. A csűrben történő szórásnál harmadik ember nem szokott segédkezni.

3. A szórásnak van egy olyan módja is, melyhez nem szükséges a levegő járása, hanem egyszerűen csak annak ellenállását használják ki. Ez esetben is a legjobb, legnehezebb szem esik a szórótól legtávolabbra. Az ilyen eljárásra itt-ott utalásokat találunk olyan területről, ahol egyébként más módon végzik ezt a műveletet; például a Borsod megyei Szendrőládról, az Abaúj megyei Mikóházáról. Ez utóbbi helyen becsukják a csűr kapuját és a gondosan kitapasztott kármentő (a csűr szérűjét a fióktól elválasztó fal) oldalához szórják a gabonát olyan távolságról, hogy odáig csak a legsúlyosabb szemek jutnak el. A többi pedig a fentebb ismertetett módon osztályozódik.

Van azonban a Kárpát-medencében tudomásunk olyan szórólapátról, melynek rövid nyelét fél kézzel éppen csak meg lehet markolni, míg a kupásan kiképzett feje {424.} a nyélnek háromszorosa. Ez a forma eddigi ismereteink szerint csak a kárpáti hucu-loknál és a székelyeknél fordul elő. Ez utóbbi helyről 1720-ban feljegyezték: „... egy fél kéz Szoro lapat” (Bogáts D. 1943: 40); a budapesti Néprajzi Múzeum Oltszemről (Háromszék) őriz egy ilyen példányt.

A szórás menetét leírás is rögzíti a múlt század közepéről: „A székelyeknek sem szórómalomra vagy svábszélre sem természetes szélre szüksége nincs szóráskor. Sőt, ha ilyenkor szél indul, a csűrkaput is beteszi, mert szórásának alapja éppen a szélcsend és levegőnyugalom. Ő rendesen a csűrkapuhoz taszítja a polyvás szemet egy rakásba, azután egy kis széken ülve, félkezű szórólapáttal veszi és löki a csűr fenekére a polyvás szemet. A szem, mint nehezebb, a csűr fenekére megy s ott falban megütődvén, kereken lehull, a polyva mint könnyebb, a szóró előtt mindjárt halomba szállong le, ennélfogva hamar s könnyen megesik a szem különválasztása” (Nagy E. 1841: 100).

A nagybirtokon a részes cséplők vagy nyomtatók a szórás munkáját is elvégezték, és a megtisztított magból kapták meg a részüket. A nyomtatást és a cséplést mindig csak férfiak végezték, és ez volt a helyzet a szórással kapcsolatban is. A nyomtatás, cséplés munkája térben és időben szorosan kapcsolódott egymáshoz éppúgy, mint a munkások személyében.

A MOSÁS ÉS A SZEMENSZEDÉS

A gabonamosást azért végezték, hogy a víz a göröngyöket kioldja, a könnyebb szemeket, léhát, toklászt a felszínre vesse és azt onnan el lehessen távolítani. Más esetben a megdohosodott, összefüllött búzát igyekeztek így kellemetlen ízétől megszabadítani. Erre utal egy miskolci feljegyzés 1679-ből: „... az Kamarában öszve melegedvén az Búza ... két ízben is ki teríttetvén az Varas udvarra az melegben, az hordás közben seprődött es mosodott el az buzábul mert. 4.” (Balassa I. 1964b: 56).

Szabó T. Attila hatalmas levéltári anyag alapján tudta megállapítani, hogy a 17. század végén Erdélyben a különböző tisztító eljárások során nyert búzaféleségeket még meg is mosták (Nyr. 82. 370). Összefoglalásának summája a következő: 1682–1684 között Porumbákon (Fogaras m.) különbséget tettek: szemenszedett búza, mosott és mosatlan búza között; Görgényben (Maros-Torda m.): rostált, mosott és szemenszedett búzáról írtak; Szamosújvárott (Szolnok-Doboka m.): közönséges búza, második fejérnek való búza, szemenszedett búza (Balassa I. 1964a: 56–57). Tehát a gabonatisztító eljárásoknak egész rendszere élt Erdélyben egymás mellett: szórás, mosás, szemenszedés. A feljegyzésekből kiderül, hogy a finomabb és sok munkát kívánó eljárásoknak csak az élelmezésre szánt gabonát vetették alá. Ezért elsősorban a búzát emlegetik, a rozs csak ritkán fordul elő, míg árpával egyáltalán nem találkozunk. A búzamosás Erdélyben a legutóbbi időkig gyakorolt eljárás volt. A mosott búzát a napon szárítják háziszőttes, tiszta kender lepedőkön.

Az abaúji Hegyközben is gyakorolták a búzamosást, de itt már nem annyira a tisztítás a célja, inkább a dohosodást igyekeznek megakadályozni. A teknőben megmosott gabonát az udvaron kiterített ponyván szárították. A művelet egyik legrészletesebb leírását Debrecenből ismerjük. Abban az időben, amikor még nyomtattak, a {425.} szórás után az eladásra és a kenyérnek szánt búzát megmosták. Nagyméretű teknőbe öntötték és rá annyi vizet engedtek, hogy az ellepje. A víz által feloldott piszkot leöntötték, majd a gabonát szérűponyvára terítették és száradás közben többször is megforgatták, hogy az összefűléstől megóvják. A teljes megszáradás után gyakran levegőztették, csak az után kerülhetett eladásra vagy a malomba (Balassa I. 1940: 48).

Sok helyen, így többek között Sárpilisen (Tolna m.), a mosott és kiterített búza forgatására külön eszközt használtak. Ez egy szénvonóra emlékeztető szerszám, de fejének alsó részét hullámvonalasra vágták ki. Az udvaron szárított gabonát egy pillanatig sem lehetett magára hagyni, mert az aprójószág vagy a kiszabadult disznó nagy kárt tehetett benne. Az őrzés a gyerekek vagy az öregek feladata volt. A gondos őrzésről még közmondás is járta Tarpán (Bereg m.): „Őrzik, mint a kiterített búzát” (Babus J. közlése).

A szemenszedés lényege, hogy a gabonaneműek közül a szemetet, a göröngyöket, a gyommagvakat, a nem kellően fejlődött, megszorult vagy töredezett szemeket kézzel kiválogatják. Ez rendkívül lassú és szaporátlan munka, melyet télen a cselédekkel végeztettek, az allodiális birtokokon pedig a zsellérek téli munkájának számított, amit azok igyekeztek elnagyolni. Munkácson 1684-ben a jobbágyok és cselédek így jártak el: „A búzaszemlőknek nagy ravaszsága szokott lenni ... a cseléd azt szokta cselekedni, hogy a megszemelt kevés búzarakást széjjel nyomván a közepét szemeletlen búzával tölti meg ... Innen lészen a szegény fejér liszt és a szegény kenyér” (MGtSz 1. 248).

Debrecenben ezt az eljárást búzairtásnak mondták és különösen télen végezték, amikor a fagy miatt nem lehetett a gabonát mosni. Egy nagy teknőbe öntötték az életet és azt körülülte az egész család. Egyszerre csak keveset öntöttek ki, hogy azt kezükkel teljesen át tudják forgatni és a szemetet könnyen ki tudják válogatni. Ebben a munkában nemcsak a felnőttek, hanem a gyerekek is részt vettek. Ily módon az evésre és eladásra szánt gabonát tisztították, a vetnivalóban nem okozott különösebb kárt, ha néhány rög benne maradt.

A szórás után a mosás és a szemenszedés a tisztítás finomítását jelentette, mely elsősorban a búzával állott kapcsolatban. Itt sem a teljes mennyiséggel, hanem csak azzal, amit a malomban lisztté akartak őrölni, illetve el akartak adni. Csak a tiszta búza számíthatott vevőre és jó árra.

SZÓRÓROSTÁK, SZELELŐMALMOK

Egyes kiváló kutatók szerint a szórórosta elve és talán az első példányok is Kínából kerültek Nyugat-Európába, sőt azt is állítják, hogy Ausztria egyes részein már a 17. század második felében is rendelkeznek adatokkal. Nálunk azonban, bár a szakirodalom a 18. század végén is szól róla, sőt e korból egy feljegyzés is említi, az első példányok szórványosan a 19. század első felében tűntek fel, és igazi virágkorukat a század második felében élték.

A szelelőrosták két alaptípusa ismeretes. Az elsőnél a szelet hajtó lapátok vízszintesen mozognak, és az így keletkezett szél fújta ki a gabonából a szemetet és mindazt, ami a búzánál könnyebbnek mutatkozott. Ezt a formát, melyből néhány darab {426.} múzeumainkban fennmaradt, sváb rostának nevezték, talán eredetére utalva (Sel-meczi Kovács A. 1988: 179–188). Ennél sokkal fejlettebb volt az a forma, melynek a kerekére szerelt lapátok függőlegesen hajtották a szelet. A fogantyú és a fogaskerék kapcsolata biztosította, hogy egyszeri fordítás 3–4 körözést okozzon és így jelentősen nagyobb légmozgást biztosítson. A garatból lecsorgó gabonából nemcsak kifújta a szemetet, hanem 2–3 vízszintesen elhelyezett szitaszerkezet segítségével az osztályozást is biztosította. Ezeket itthoni kisüzemek készítették és az oldalán jelölték a manufaktúrák nevét. Többek között a Kalmár-rosta jutott általánosabb elismerésre.

A kisebb méretű rostákkal két ember (az egyik töltögetett, a másik hajtott) 60–100 hektoliter gabonát tudott napjában megtisztítani, míg a legnagyobbakkal 300–400 hektolitert is (MLex. I. 359). Mindez mutatja, hogy ez a tisztítási módszer minden eddiginél sokkal termelékenyebbnek bizonyult, bár ezt a vele dolgozó parasztok nem szívesen ismerték el.

A szórórosta egy-egy településen csak néhány gazdaságban fordult elő, egy-egy falurész onnan kölcsönözte. Debrecenben a napi ára fél és egy véka gabona között váltakozott és a bérlő gondoskodott az elszállításáról, a működtetéséről és hazaviteléről. A működtetése úgy történt, hogy egy ember egy kis székről öntötte bele a gabonát és kezével egyengetve biztosította annak zavartalan lefolyását; a másik pedig hajtotta a gépet, és időről időre váltották egymást. A tiszta mag a rosta faránál elhelyezett ponyvára halmozódott, míg az ocsú oldalt hagyta el a rostát.

Az egyre tökéletesedő cséplőgépszekrények mindazt elvégezték, amit a szórórosta, ezért az 1920-as években lassan kezdett kiszorulni a használatból. Később csak aprómagvak, hüvelyesek tisztítására használták, sőt helyenként még használják napjainkban is.

MÉRŐ- ÉS TÁROLÓEDÉNYEK

A véka a legáltalánosabban ismert gabonamérő-edény, melynek nagysága tájanként különbözik. 25–35 liter között váltakozott, de a métermázsa bevezetése után általában úgy egységesítették, hogy 30 literre vették, ami körülbelül 25 kg búzának felelt meg. Régebben készítették kéregből, majd a hordóhoz hasonlóan megfelelő mennyiségű külön darabból; ez utóbbi esetben általában három vasabroncsot tettek rá. A vékában lévő vetőmag területmértéket is jelentett. A vékás általában 300 négyszögöl, és négy tett ki egy magyar holdat (MNL V. 521).

A köböl terjedelme ugyancsak változott a magyar nyelvterületen, de a legtöbb helyen 60–64 literrel számolták, vagyis két vékából állott. Hasonló mérték a mérő, melyhez kapcsolódó földterületet az úrbérrendezés során, a 18. század utolsó negyedében {427.} 600 négyszögölben állapították meg. A fenti mértékegységek egyben olyan edények is voltak, melyekkel felmérték az elraktározandó vagy eladásra kerülő szemestermény mennyiségét, de ezekben hosszú ideig nem tartották (Bogdán I. 1978).

A zsák durva vászonból készült és inkább a gabona szállítására, mint tárolására szolgált. A német eredetű szó már a 14–15. században feltűnik nyelvemlékeinkben. Ebben szállították a búzát a vásárra, malomba, ahonnan lisztet hoztak benne. Méretét ritkán határozták meg pontosan, de általában 80 kg fért el egyben. A 20. században megjelenő gyári zsákokba ennél többet is tudtak önteni. Az ún. vékászsákban egy mázsánál több is elfért. A zsidózsák csak 65 kg-ot foglalt magába. Az asszonyok, {428.} különösen Erdélyben, csíkokat szőttek a zsákok alapanyagába, mely nemcsak díszként, hanem tulajdonjelül is szolgált. A zsákot nyakba vetve vetésre is használták, esőben, gabonaszóráskor fejre húzva, védelmül szolgált.

{429.} A kas, gabonáskas, búzáskas nagyobb számban Erdélyben ismeretes, de előfordul néhány esetben a Palócföldön, továbbá a Dunántúl nyugati felében is. Ezek különböző formájúak. Némelyiknek szögletes favázat készítenek és úgy fonják azt be vesszővel, mások kerek alakúak, olyan is akad köztük, amelyik léctalpon áll és felfele kiszélesedik. A legtöbbjüket tehén- vagy lóganéval kevert sárral kívülről esetleg mindkét oldalról betapasztják, mert így a gabonaszemek nem hullhatnak ki belőlük. Erdélyben már a 16. századtól ki tudjuk mutatni használatukat. 1570: „Buzas kas es egy Eoregh Lada...”; 1601: „Buzas kas nro 3” (Kolozsvár – SzT. 1. 1108). Ezek befogadóképessége viszonylag kicsiny volt, általában 1–5 mázsa között váltakozott (MNA 82. térkép; Füzes E. 1984: 29–38).

Szalma- és gyékénytárolókat a Dunántúlon az előbbi, a Tisza mellékén az utóbbi alapanyagból készítették. Elnevezései közül a kópic a Dunántúlon, a búzáskosár inkább a Tisztántúlon ismeretes. A bucsér inkább nyugaton, míg a szapu keleten fordul elő. Ez utóbbi a középkortól kezdve gabonamérésre használatos, tájanként változó nagyságú egység. Sokfelé feltűnnek, de nagyobb mennyiségben csak a Dunántúl nyugati felében mutathatók ki. Leginkább csak a használatra és a vetésre szánt mennyiséget tartották bennük.

A búzásbodon, -köpű nagyméretű, kivájt, kiégetett fatörzs, melyet kb. két méter magasságban hagynak meg, használata elsősorban erdős vidéken fordul elő, de ott sem tekinthető általánosnak. A legtöbb példánya végig a Dráva mellett került elő, míg a Dunántúl más részein csak szórványosan találkozunk egy-egy példánnyal. Viszonylag többet ismerünk a Zempléni-hegységből, de szép példányokat használtak a Bodrogközben is. A székelyek és a moldvai magyarok szintén gyakran tartották ebben a gabonát. Nyugat-Dunántúlon előfordulnak olyan kéregedények, melyek gabonatartásra szolgáltak.

A gabonáshordó és -kád, akárcsak a búzásbodon, elsősorban a kamarában, pajtában állott, olyan helyen, ahol sem rosszindulatú ember, sem jószág nem tudott könnyen hozzáférni. A búzahordót egykor a szlovák vándorárusok szállították a délebbre eső vidékekre. Ezeket fenyőfából készítették. Erdélyben is használták, amit többek között egy 1717-ből származó adat bizonyít: „A kádárló szín, melyben talaltattak ezek ... Egy buza hordó...” (Abafája, Maros-Torda m. – SzT. 1. 1106). A búzahordó (gabonáshordó) elnevezésének két nagy összefüggő területét lehet megállapítani. Az egyik az északi magyar nyelvvidéken, ahol elterjedése a Palócföldön keletre és nyugatra egyaránt túlnyúlik, a másik a Dunántúl déli része, főleg Zala és Somogy megye. Máshol, így a Tiszántúlon és Székelyföldön csak szórványosan találkozunk vele.

Az abaúji Hegyközben fennállónak nevezik, és ez olyan hordó, melynek felső vége nyitott; ugyanilyenben hordják be Tokaj-Hegyalján a szőlőt a településre. Itt ezeket a szőlőműveléstől kölcsönözték, majd mintájára készítettek újakat is. Amikor az 1880-as évek második felében a filoxéra kipusztította a szőlőket, akkor sokan a használaton kívül került fennállókban gabonát tároltak, annál is inkább, mert a gabona vetésterülete megnövekedett. Egyes zempléni, abaúji falvakban törkölyöshordókat is használták rövid időre gabonatárolásra. Hasonló okokra vezethető vissza a kádak alkalmazása is.

Az előbbieknél sokkal nagyobb területen terjedt el a szuszék, vagyis az ácsolt láda, {430.} melynek oldaldeszkái a váz hornyába csúsztak bele. Szét lehetett szedni, így kis helyen viszonylag nagy mennyiséget lehetett belőle szállítani. Elterjedési területei közül Zala és Somogy emelkedik ki, továbbá az egész Palócföld; a Tiszántúlon a Marosig általános, Erdélyben mindenütt ismerik és használják, de a moldvai magyaroknál is előfordul. Készítő központjai Baranyában, Gömörben, Biharban és a Székelyföldön {431.} alakultak ki. Ha a fedelét tekintjük, akkor három fő és egymástól eltérő formáját lehet megkülönböztetni: a) A baranyaiaknak a koporsóhoz hasonló fedelén négy szarv áll ki és ezzel bizonyos formai hasonlóságot mutat az ókori megfelelőkkel. b) A gömöri szuszékok fedele keskenyedett és domború fedél borult rájuk. c) Az erdélyieket, főleg a székelyföldieket az jellemezte, hogy tetejüket csaknem teljesen egyenesre képezték ki. „Általában kétféle nagyságú szuszékot szoktak ezen a vidéken (Varság, Siklód, Udvarhelyszék) készíteni, gyakoribb a nagyobb méretű, mely kb. 25–30 véka űrtartalmú, a kisebbek pedig 6–7 vékások ... A jól elkészített szuszék szinte légmentesen zár, úgyhogy abba az egér vagy más kártékony állat nem tud bejutni. Ezért tarthatnak benne kenyeret, lisztet, legalább azonban kukoricát, búzát vagy más gabonafélét” (Haáz F. 1942; K. Csilléry K. 1951).

A láda, ferslóg nem a magasabb tudást igénylő ácstechnikával, hanem egyszerű szegezéssel készült. Ez lehet egyik oka gyors elterjedésének, továbbá az is, hogy a 19. században, különösen annak második felében a vetésterület és a hozamok megnövekedésével mind több gabonát kellett (még a kisebb gazdaságoknak is) tárolni. A szegelt gabonásládát az olyan gazdaságban is el tudták készíteni, amelyik nem kifejezetten fafeldolgozó területen működött. A ferslóg elnevezés a bajorból származik és az asztalosok használatával jutott el hozzánk a 18. században A búzatartó ferschlag elnevezés Kolozsvárról 1839-ből ismert, ez egyik legkorábbi előfordulása (SzT. 4. 76). Az elnevezés inkább a keleti nyelvterületen honosodott meg, de szórványosan a Palócföldön is előfordul (ÚMTSz). Méretük különböző, de olyan is akadt köztük, amelyikbe 10–15 mázsa gabonát is el lehetett raktározni. Helye, akárcsak a többi tárolóedénynek: a kamra.

A gabonatartó rekesztékek a paraszti gazdaságokban a 19. században tűntek fel, a gabonakonjunktúrák idején. Ezeket tájanként váltakozva hombárnak, fióknak, rekesznek, szuszéknek stb. nevezték, 10–80 mázsa gabonát el lehetett helyezni bennük, tehát lényegesen többet, mint az eddigi mozgatható tárolóedények bármelyikében. Éppen ezért ezeket a magyar nyelvterület azon részein, ahol a gabonatermelés megnövekedett, csakhamar kiszorították (a gabona raktározására lásd részletesen Füzes E. 1984).

Az udvaron elhelyezkedő gabonatartó építmények (verem, gabonások, magtárak stb.) részletes tárgyalását a Magyar Néprajz IV. kötetében találja meg az olvasó (Varga Gy. 1997b: 199–203).