{208.} ERDŐGAZDÁLKODÁS

A NEMESI ÉS JOBBÁGYI ERDŐK ELKÜLÖNÍTÉSE

Bár már a jobbágy korban is történtek kísérletek a földesúri és jobbágyi erdőhasználat különválasztására, ezek nem jártak eredménnyel. Erre csak a jobbágyfelszabadítás nyújtott lehetőséget.

1848-ban megszűnt az úrbériség, a jobbágy az általa művelt földnek szabad tulajdonosa lett. Az erdőhasználat (faizás) azonban többnyire továbbra is a földesúr erdejében folyt. A kérdést az 1853. március 2-án kibocsátott úrbéri pátens rendezte az erdőnek a földesúr és a volt úrbéresek közötti kötelező elkülönítésével. A szétválasztást a rendelet nyomán felállított úrbéri bíróságok intézték. A legtöbb vita az egy jobbágytelekre eső erdőjárandóság területe körül bontakozott ki. A rendeletben megszabott jobbágytelkenkénti 2–8 magyar hold közötti erdő pontos mértékét annak minősége, valamint az úrbéri faizási gyakorlat befolyásolta (Csizmadia A. 1977: 35). Az 1850-es, 1860-as években zajló perek során községenként megszabták az egy telekre jutó erdő mennyiségét, és külön kimérték a volt úrbéreseknek. Ez rendkívül nagy eltéréseket mutat, Heves megyén belül 2 holdtól 12 holdig terjed. Az elkülönítés során a földesurak az erdők nagyobb részét sajátították ki, csatolták majorsági birtokaikhoz, például a Bükk és a Mátra vidékén az úrbéri erdő területe a határbeli összes erdőnek 5–10%-a, a Börzsönyben 17–36%. Mindezek az erdők nem voltak alkalmasak komoly jövedelmet jelentő és rendszeres hasznot hozó erdőgazdálkodás számára (Petercsák T. 1992: 57–58).

A Székelyföldön a faluközösségek erdőhasználata az 1871. évi arányosítási törvény után megváltozott, a közös erdőhöz való jog itt is összekapcsolódott a szántóföldi birtok nagyságával, ezáltal a föld nélküli és a kis földterülettel rendelkező székely családok tömegét fosztotta meg az erdő használatától (Kádár Zs. 1993: 40–54).

KISNEMESI ERDŐKÖZÖSSÉGEK

A feudalizmus korában a jobbágyfalvak jelentős részében több földesúr rendelkezett tulajdonjoggal. Az ilyen településeken a nemesek közbirtokosságban (komposszesszorátusban) éltek egymással. Ezek gazdasági és hasznosítási szervezetként összefogták a több nemes érdekkörébe tartozó osztatlan ingatlanok közös használatát. Sajátos módon a nemesi belsőség és tartozékai sohasem váltak a közbirtokosság részévé, viszont a többi ingatlan (legelő, erdő, rét) és az ún. kisebb haszonvételek mindig a közbirtokosság vagyonát alkották. Többek között a nemesi közbirtokosság {216.} szervezte és szabályozta a közös tulajdonban levő erdő használatát (Tárkány Szücs E. 1981: 516).

A feudalizmuskori nemesi közbirtokosságok jelentős része a jobbágyfelszabadítás után is megmaradt, és sok helyen az 1960-as évekig működött. Ezek szervezeti és belső rendje példaként állt a 19. század utolsó harmadában megalakuló úrbéri közbirtokosságok előtt. Ugyanakkor a sok esetben paraszti szinten élő kisnemesek közös erdőhasználatát a volt úrbéresekétől eltérő vonások jellemzik. A nagyobb erdőkben ekkorra már befejeződött az egyes komposszeszorok között az erdők szétválasztása, és megkezdődhetett az uradalmi erdőgazdálkodás kialakítása. A kisnemesi községek erdejében viszont a birtokosok csekély erdőterülettel rendelkeztek, és a szétválasztást ugyanúgy nem lehetett végrehajtani, akár az úrbéres erdőkben (Petercsák T. 1992: 48–51).

Az egyes közbirtokosoknak a közös jogokban való részesedése arányszámok, aránykulcsok (hányadok) szerint történt, ami a közössé tett részek mennyiségéhez, értékéhez igazodott. Ha a közbirtokosság osztályos örökösök meg nem osztott vagyonára alapult, a kulcs az egyes örökösök osztályrésze volt. Ahol viszont nem öröklés folytán jött létre közbirtokosság, a kulcsot a nemesi udvarhely, tehát a belső telek nagysága szerint határozták meg (Tárkány Szücs E. 1981: 518). A csallóközi Tejfaluban minden udvarhoz az erdők egyforma használati joga tartozott. Eredetileg a közbirtokosság annyi egész jogból tevődött össze, ahány udvarból állt a község beltelki állománya. A népesség szaporodásával az udvarok, s velük együtt a hozzájuk csatolt közbirtokossági jogok is mindinkább felaprózódtak, feltagozódtak. Az udvarok a közbirtokossági jog eszmei egységei lettek, melyek az egykori birtokosok leszármazottai között felosztásra kerültek. Egy-egy birtokosnak több „udvar”-ban is lehetett kisebb-nagyobb osztályrésze. 1874-ben határozták el, hogy az ilyen részjogokat össze lehet vonni és egy tagban ki lehet adni. Később a favágási jog teljesen felszabadulva szabad adásvétel tárgyát képezte (Csiba L. 1958: 314).

A nemesi közbirtokosságok faosztási gyakorlata nagy változatosságot mutat. Alsóörs Község Nemesi Közbirtokossága a 371 hold erdőből az erdész által meghatározott területen, illetve vágásmód alapján, de hagyományos módszerekkel osztotta a fát. A vezetőség tagjai az erdőn végezték el az állézást vagy numerázást. A tarvágásra kijelölt területet 99 egyenlő részre osztották. Az egyes részek sarkán a lehántolt kérgű jelfákra írták a nyilas számát. Egy nyilas az egy joghoz kapcsolódó járandóság. A tagokat a közbirtokosság kerülője „parancsolja” a cédulahúzásra. Ennek során a sorsolással eldöntött névsor szerint húzták ki a cédulákra írt nyilas számát. Az erdőt mindenki maga vágta ki (Jablonkay G. 1968: 200).

A dédestapolcsányi nemes erdő közbirtokosság tagjai az ún. hetvenedek alapján részesedtek a közös erdő fájából. Itt a fát a 20. század első felében már fogadott erdőmunkásokkal termeltették ki az erdőhivatal engedélye alapján, majd az elnök lakásán osztották el papíron. A tagok hetvenedjük arányában fizettek be bizonyos összeget a közös költségekre, s ugyanígy részesedtek a haszonfa eladásából származó jövedelemből (Petercsák T. 1989b: 242).

Más módon történt a faosztás azokban a falvakban, ahol a közbirtokosság tagjai öröklés révén jutottak erdőrészükhöz. Például a Veszprém megyei Nemespécselyen az egész kicsiny 28 négyszögöltől 11 000 négyszögölig terjedt az egyes erdőrészek {217.} mérete. A vágásra kerülő terület, a plága fájának a legkülönbözőbb erdőterületekhez kapcsolódó jogok szerinti igazságos elosztása rendkívüli feladatot jelentett. Erre két alkalmi bizottságot – becsülő bizottság és elosztó bizottság – hoztak létre. A két becsüsből és két faragóból álló bizottság a vezetőséggel az erdőbe vonult, ahol az elnök pontosan kijelölte az évi vágás határait. Ezután került sor a becsülésre, a fák csoportjai szerinti kisebb egységek kialakítására. A két becsüs megállapodott, hogy mely fákat veszik egybe, egy böcsübe. Ha egy-egy csoportba sok fát soroltak, nagy böcsüt csináltak, ha keveset, akkor kis böcsüt. Lehetőség szerint több apróbb csoportot, becsűt alakítottak ki, mivel azokkal – lévén sok kisebb résztulajdonos – könnyebben számolhattak. Ha a két becsüs megállapodott, hogy mely fákat veszik egybe, a faragók meghántották a fa kérgét, és az egy becsübe vett fák sima törzsére ráírták ugyanazt a számot. Ezt a numerát listára vezették, majd emellé került a numera értéke is. Az értékmeghatározás alapjául az szolgált, hogy az adott facsoportból hány szekér fa kerülhetett ki. A szekér fa értékét korona és fillér szerint adták meg. Egy-egy évi vágás általában 150–200–250 numerát tett ki. A lista alapján az elosztó bizottság végezte el a fa szétosztását. Az összértékből kiszámították egy négyszögöl értékét. Ezzel szorozták meg a részterületek nagyságát, és megkapták az illető terület évi értékét. Ezután már csak a numerákat kellett szétosztani a részterületek értéke szerint. Akinek nagy erdőterülete volt, az 4–5 becsűt is kaphatott, míg a kicsi résztulajdonosok többen kaptak egy becsűt. Ilyenkor együtt vágták ki a fát, hogy senki ne csalatkozzék. A kiosztott facédula alapján mehettek vágni a fát, s ezen név mellett a hozzátartozó becsű száma szerepelt (Takács L. 1991: 137–138).

A VOLT ÚRBÉRESEK KÖZBIRTOKOSSÁGAI

A jobbágyfelszabadítás után a földesúritól különválasztott erdőt a legelőhöz hasonlóan nem osztották szét a volt jobbágyok és zsellérek között – hiszen csekély mértékük miatt ezeket külön-külön fenntartani nem lehetett –, hanem közös kezelésben maradtak, és osztatlanul birtokolták. Az így létrejött közbirtokossági erdők használatáról és műveléséről az 1879. évi erdőtörvény XXXI. törvénycikke rendelkezett, melyet később további rendeletek egészítettek ki (vö. Csizmadia A. 1977: 39–40; Kolossváry Sz.-né 1975: 51–53). A 19. század végéig megalakult közbirtokosságok szervezeti felépítését és működését központi rendeletek szabályozták, ugyanakkor az egyes szervezetek erdőkezelési gyakorlatát, a faosztás módját nagyban befolyásolták a helyi viszonyok és a korábbi közösségi, földhasználati hagyományok.

A közös erdő és legelő ügyeit intéző szervezetet úrbéres birtokosságnak, úrbéres közbirtokosságnak, közbirtokosságnak, gazdaközönségnek nevezték, melyek a legeltetési ügyek különválasztásával erdőbirtokosságként működtek. A volt zsellérek több faluban külön közbirtokosságot – zsellérbirtokosságot – alakítottak (Vö. Petercsák T. 1992: 59–60).

Az erdőbirtokosság a községen belül önálló testületet jelentett, vezetősége és sajátos szervezeti rendje volt. Az erdővel kapcsolatos legfontosabb kérdésekben a tagok közgyűlése döntött. Évente 2–4 gyűlést tartottak. A vezetőséget, gazdatanácsot, {218.} birtokossági tanácsot 1–3 évre választották. A testület vezetője az elnök, aki a falu módosabb gazdái közül került ki, de inkább a rátermettség és falubeli megbecsültsége számított. Ő vezette a gyűléseket, tárgyalt az erdészeti hivatallal, képviselte a közbirtokosságot a hatóságoknál. Fakitermeléskor ő kérte a vágási engedélyeket, az erdésszel és az erdőgazdával együtt kijelölte a vágható erdőterületet, irányította a faosztást, gondoskodott a facsemeték ültetéséről, az erdő és legelő tisztításáról. Az erdőgazda, erdőbíró feladata volt az erdő ellenőrzése, a határjelek felújítása; faosztásnál segít az elnöknek és irányítja a fakitermelést. Helyenként a közbirtokosság tényleges gondjait a gazda vette magára, az elnök adminisztratív vezetőnek számított. A vezetőség tagja volt még a pénztáros vagy pénztárnok, a jegyző és a néhány főből álló választmány, tanács. A közbirtokosságok az erdők felügyeletére kerülőket, erdőőröket is alkalmaztak, akiket természetben fizettek.

A közbirtokosság tagjai a közös erdőből az ún. jog, erdőjog alapján részesedtek. Ezt hívták még illetőségnek, résznek, részaránynak, arányjognak is. Az erdőjog a szántóföldhöz, a telki állományhoz kapcsolódott, vagyis a jobbágyfelszabadítást követő erdőelkülönítéskor egy-egy gazdának a birtoka nagysága után járó erdőterületnek a közösből ráeső eszmei értékét jelentette. Az Északi-középhegység falvaiban általában egynyolcad telek, fél kvárta, illetve fél fertál után járt egy illetőség (Petercsák T. 1992: 60–62). Ugyanennyi volt például a Zala megyei Szilvágyon, de Veszprém megyében egy fertály (1/4-ed telek) után kaptak egy erdőjogot (Hegyi I. 1975a: 499). Könnyebb volt az erdőhasználatot, a faosztást megszervezni, ha a helyi birtokviszonyokat, a sok résztelket és a nagyszámú zsellért figyelembe véve minél kisebb eszmei egységeket állapítottak meg. Ugyanakkor több faluban a zsellérek házanként kaptak egy erdőjogot, amit zsellérjognak is neveztek, s ez fenntartotta a nincstelenek minimális jogát az erdőhöz.

A gyermekek az erdőjogot a szántófölddel, illetve a birtokkal együtt örökölték, de a 20. századra már különvált az erdőjog, amit szabadon adhattak-vehettek. Az erdőjogot tulajdonosaik nem szívesen adták el, erre csak akkor került sor, ha a család „anyagilag megszorult”. Az erdőjogot pénzért, állatért, terményért értékesítették. A 20. század első felében például Borsodnádasdon 10 mázsa búzáért, Felsőtárkányban 120 pengőért, Baskón pedig egy tehén áráért adták el az erdőjogot. Azokat, akik idegenből betelepültek és jogot vásároltak, a közösség befogadta, de például Berne-cebarátiban szégyen volt a jogot idegennek eladni. Örökléskor a gyerekek rendszerint egyformán részesedtek az erdőjogból, ezért idővel nagyon sok töredékjog keletkezett. Emiatt a Dunántúl középső vidékén és a Duna–Tisza közén a holdjogokban való számolás váltja fel a telekjogot. Ennél minden hold szántóföldhöz tartozott egy eszmei erdőjogrész. Ugyanez előfordult a Hargita vidékén is (Petercsák T. 1992: 61; Hegyi I. 1975a: 495–500).

A közös erdő legfontosabb hasznából, az évenként kitermelt fából a tagok joguk arányában részesedtek; a jogosulatlanok csak a szabad gyűjtögetés és a száraz gallyak szedése révén használhatták az erdőt. A közbirtokosság fontos feladata volt az erdő fáinak védelme és a fahaszon szétosztása. Az évenként kivágható területet az erdőfelügyelőségek engedélyezték, amit a vágási ütemterveknek megfelelően az erdész jelölt ki. A közbirtokossági erdő területétől és állapotától függött, hogy egy-egy településen évente mennyi fát vághattak.

{219.} Az erdőterület szerinti osztástól a vágott fa osztásáig igen változatos formák alakultak ki. Olyan átmeneti gyakorlatra is akad példa, hogy a gazdag erdőjű Zala megyei Szilvágyon a falu erdejét két tagra vették, az egyik tagot felosztva örökös tulajdonként szabad használatra adták a tulajdonosoknak, míg a másikat vágásokra tagolták, s egy-egy vágásrészt évente levágva, annak fáját arányosan osztották szét (Hegyi I. 1975a: 497).

Az erdész az úrbéri elnökkel, az erdőgazdával és néhány segítővel ősz végén, tél elején vonult ki az erdőre, s először kijelölték az erdészeti üzemterv szerint kivágható területet, a nyilast, parcellát, pagonyt, vágteret. Ekkor döntötték el, hogy az adott területen milyen vágási módot alkalmazzanak, illetve a tűzifa és a szerfa arányát. Tallóra vágáskor (tarvágás) minden fát kitermeltek, csak 40–50 méterenként hagytak egy-egy magfát. A közbirtokossági erdőkben gyakori volt a ritkítás (tisztítás, szálalás), amikor a növendék fákat vágták ki. Gyérítéskor a beteg, fejlődésben elmaradt fákat szedték ki.

A fának a jogosultak közötti elosztását a vezetőség intézte, s erre a műveletre mondták a Palócföldön, hogy „megnomerázták vagy kinyilazták a fákat” (Petercsák T. 1989: 250). Ezek a kifejezések azt jelzik, hogy a tagok között számozott vagy megjelölt területet, illetve fát osztottak szét. A 19. században joguk arányában még rendszerint egy-egy erdőrészt kaptak, amit maguk termeltek ki. Ritkításnál és gyérítésnél az álló fákat jelölték meg, illetve számozták, és elosztás után az vágta ki, akinek jutott. A faállomány csökkenésével a két világháború közötti években már a legtöbb közbirtokosságban először a tagokkal vagy bérmunkásokkal kitermeltették a tűzifát, majd egyenlő egységekbe rakva osztották szét.

A lábon álló fák területi osztásánál a vezetőség tagjai először annyi nyilast, léniát alakítottak ki, ahány erdőjog összesen volt a faluban. A nyilas határán álló, illetve kivágandó fák lehántolt törzsére írták a nyilas számát. Az egy nyilasba tartozó szálfák értékét egyenként megbecsülték, meglimitálták, hogy megközelítően azonos értékű és mennyiségű fa kerüljön egy-egy területre. A pénztáros vezette a lisztát, ahol feltüntették a nyilas számát és azt, hogy abban hány fa található. Máshol kocsi szerint számították a fát, az alapegység egy negyed kocsis volt.

A Bükkben és a Dunántúl középső vidékén több erdőjogost magába foglaló parcellát, páskomot, pagonyt jelöltek ki, majd a gazdák illetőségük arányában osztották el egymás között a fát (Hegyi I. 1978: 37–38; Petercsák T. 1992: 65–66; Takács L. 1991: 139).

Amikor már kitermelt fát osztanak, a tűzifát méterbe, a gallyfát rakásba, rakatba, kopkába, illetve határba rakják. Egy-egy rakás egy kocsira való fát tartalmazott, s mindegyiket megszámozták.

Mind az erdőterület, mind a lábon álló, illetve kitermelt fa elosztása ugyanolyan módon, sorshúzás révén történt. Ez biztosította a titkosságot és a tagság egyenlő esélyét a joga után őt megillető fához. A Dunántúlon cédulát húztak, az Északi-középhegység falvaiban nyílhúzás, fanyilazás a megnevezése. Ez az ősi elosztási mód a földközösségi határhasználatnak szinte napjainkig élő maradványa, ami a faosztás gyakorlatában őrződött meg. Az osztáskor ott is számozott cédulát húznak, ahol nyíl a neve. Ugyanakkor a fából készült nyíl emléke is él a Palócföld keleti részén. Bükkszéken ujjnyi széles, 4–6 cm hosszú vesszők voltak.

{220.} Az elnök lakásán vagy a községházán tartott nyílhúzás során mindenki annyi cédulát húzott, ahány jog őt megillette. A töredékjogosok többen összeálltak, és a nyílhúzás után egymás között osztották el a fát. A közbirtokosságok rendszerint kitűztek egy időpontot, ameddig a fát ki kellett vágni és hazaszállítani.

Az arányjog szerinti faosztás mellett a Hargitán lévő Kápolnásfaluban a régi jog továbbéléseként mindenki egyformán részesedett a falu tízes (településrész) beosztásán alapuló és házszám szerint vezetett listáról. Itt a juttatott fára mindenki rákoccantotta a saját fajegyét, hogy a havasról való lecsúsztatásnál vagy folyón úsztatásnál más szálfái közé ne keveredjen (Hegyi I. 1975a: 504–505; Petercsák T. 1992: 67–68; Molnár K. 1974: 307–325).

Több közbirtokosságban részért lehetett nyesteni, pucolni az erdőt. A legallyazott és rakásba halmozott fát a vezetőség vette át és a jobb minőségű fából a felét, a gyengébből a kétharmadát kapták meg a kitermelők. Széles körben elterjedt volt a közbirtokossági erdő árverésen való értékesítése. Területet és méterbe, rakatba halmozott kivágott fát egyaránt árvereztek, s licitálás útján értékesítettek. Az így befolyt összeg elsősorban a közös kiadásokat fedezte, de a Zempléni-hegységben rendszeresen osztalékot is fizettek a tagoknak erdőjoguk arányában. Többfelé általános gyakorlat volt, hogy a faosztás után még néhány nagyobb fát szálanként elárvereztek, hogy meglegyen az áldomásra való (Petercsák T. 1992: 69).

JUTTATOTT ERDŐ VAGY ÚJBIRTOK

Az 1945-ös földosztáskor a hegyvidékeken a nagy erdőterületekkel rendelkező uradalmak birtokából a szántóföld mellett vagy helyett erdőt juttattak a rászoruló szegényeknek, nagycsaládosoknak. Az erdőket nem osztották szét, hanem a volt úrbéres birtokossághoz hasonlóan közösen kezelték, s működésükhöz ugyanolyan szervezeteket hoztak létre. Ezek neve új erdőbirtokosság, juttatott erdő vagy poletár erdő (Felsőtárkány). Elsősorban azok kaptak jogot az új erdőben, akiknek az úrbéres közbirtokosságban nem volt illetőségük. Ózd-Sajóvárkonyon, akinek 3 méternél kevesebb fa járt évente a régi erdőből, annak 2 méterrel kiegészítették a jogát. Tarnaleleszen 2 hold volt az adható legkevesebb erdőterület. Az erdőosztásnál a gyerekek számát és a háborúban való részvételt is figyelembe vették. Regécen fél holdtól 5 holdig, Háromhután viszont legalább 10 holdat kapott egy-egy család. Az újbirtokosságoknál az erdőből való részesedés a kapott holdszám alapján történt. Mogyoróskán az 1970-es évek végén is működött a Somhegyi Újerdő Birtokossági Társulat, Ózd-Sajóvárkonyon pedig az 1990-es években is létezik az Újerdő Birtokosság (Petercsák T. 1992: 70–71). Baranya megyében 38 ilyen erdőbirtokossági társulat alakult 2426 kat. h. erdőterülettel (Kollwentz Ö. 1978: 13).

Ezek a birtokosságok a régiek mintájára működtek, volt vezetőségük is. A fa elosztása azonban kevés helyen történik sorsolással, cédulahúzással. Gyakoribb, hogy a bérmunkásokkal méterbe vágatott fát a vezetőség megszámozza. A tagok a pénztárostól vagy az erdőgazdától kapnak egy igazoló cédulát, melyen az illető neve és a méterfa száma szerepel. Az új birtokosságnál nem adják el a jogot, csak az évi fajárandóságot ruházhatják át esetenként másra, rendszerint rokonra. Ózd-Sajóvárkonyon {221.} az 1980-as, 1990-es években a tagoknak kiosztott fán kívül jelentős mennyiséget értékesítenek. Ebből fedezik az adót, erdőkezelést, fizetik a favágókat, de még a tagságnak járó fa fuvarköltségét is. Esetenként részesedést is osztanak (Petercsák T. 1992: 70–71).

KÖZÖSEN VÁSÁROLT ERDŐK

A két közös erdőhasználati forma mellett a 20. század elejétől az Északi-közép-hegység több falujának lakosai összefogva közösen vásároltak erdőt a falu határában birtokos uradalmaktól. Erre vonatkozó adatokat e régión kívül Torna megyéből és a Veszprém megyei Szentbékkáláról ismerünk, ahol már 1887-ben történt közös erdővásárlás. Az erdőn kívül többször jelentős legelőterületekhez és szántóföldhöz is jutottak, sok esetben pedig kifejezetten a legelő miatt vették meg a területet. A vásárolt erdőket, legelőket közösen kezelték, az erdő hasznából a vásárlás arányában részesedtek. A közös erdővételre a rossz földművelési adottságok kényszerítették az erdős határú falvak lakosságát, akik a fa eladásából egészítették ki jövedelmüket.

A legtöbb erdővásárlás a Zempléni-hegység falvaiban történt az 1910–1930 közötti években. Ott 16 birtokosságról, birtokról tudunk, melyeket rendszerint a vásárlási szerződésben első helyen szereplő gazdáról neveztek el: például Mogyoróskán Pekár Ferenc és társai birtokosság. Máshol a megvett erdő eredeti tulajdonosának a neve szállt az új birtokosságra (Rácz-féle birtok Egerbocson). A Veszprém megyei Szentbékkálán pedig grófbirtokosságnak nevezték a grófi erdőből vásárolt terület kezelésére alakult szervezetet, a benne részt vevőket grófembereknek hívták. A közös vásárláskor a résztvevők megállapodtak, hogy milyen nagyságú terület megvétele jelent egy jogot, részt vagy részarányt, illetőséget. Ez 1–10 hold között változott. A részek öröklés folytán osztódtak, így töredékjogok keletkeztek.

A fenti szervezetek is a közbirtokosságokhoz hasonlóan működtek. A nagyobbaknak ugyanúgy volt vezetősége (elnök, pénztáros, erdőgazda), a kisebbekben pedig az elnök vagy gondnok intézett minden ügyet. Néhány helyen erdőőrt is alkalmaztak. A tagok haszna a közös erdőből évenként kitermelt fából származott, illetve a legelőket az állattenyésztésben hasznosították. A Dunántúlon évente egy-egy kisebb területet, numerát osztottak, amit cédula húzásával döntöttek el a tagok között. Itt egy-egy rész után 2–6 kocsi fa jutott. A 20. század első felében alakult birtokosságoknál rendszerint közösen vágták ki a fát. A jobb minőségű bányafát, szerfát eladták, s a befolyt jövedelmet részarány szerint osztották el. A méterbe vagy rakásba halmozott tűzifából jog alapján részesültek. Minden méter, illetve rakás fa egy-egy nyilat (cédu-lát) kapott, és mindenki annyiszor húzott egy kalapból, ahány joga, részvénye volt. Bükkszéken a szép, egyenes fákat lábon árverezték el.

A különféle közbirtokosságok a mezőgazdaság kollektivizálásának az időszakában, zömmel 1961–64 között szűntek meg. Erdőik egy része állami tulajdonba, más része a termelőszövetkezetek használatába került, s csak néhány helyen maradt meg a közös erdő (Petercsák T. 1987b: 131–133; Gelencsér J. 1982: 305–309).

{222.} SAJÁT TULAJDONÚ ÉS HASZNÁLATÚ ERDŐK

A nagy kiterjedésű uradalmak erdői mellett a paraszti szinten élő kisnemesek és a módosabb gazdák több községben saját tulajdonú és használatú erdővel is rendelkeztek. Az egykori nemesi közbirtokossági erdők felparcellázása a 19. század végére sokfelé megtörtént, majd ezeket a tulajdonosok öröklés és vásárlás révén tovább gyarapították, így egy-egy birtokosnak a falu határában vagy más községben több helyen lehetett erdeje. Különösen gyakori volt a saját tulajdonú erdő a keleti palóc vidéken, Vas és Zala megyében. Szentgál, a bakonyi kisnemesi falu gazdái 1945-ig rendelkeztek saját erdővel (Petercsák T. 1992: 75; Vajkai A. 1959a: 22).

A Heves megyei Egerbocson és Tarnaleleszen a nemesi közbirtokosságok erdőinek a felparcellázása után azokat hadak, illetve nagycsaládok szerint mérték ki, s azon belül a nagycsaládok szétválása után apróbb parcellákra, nyilasokra osztották. Mátraszőlősön a Balázs család erdejét kuriális erdőnek nevezték, de az egytagos röviduraknak is volt kimért erdeje, amit egytagos erdőnek hívtak.

Vásárlás révén a módosabb paraszti rétegek, számadó juhászok is erdőhöz juthattak. Előfordult, hogy az Amerikába kivándorolt hozzátartozó által küldött pénzből vettek erdőt. A gyöngyösoroszi és gyöngyöstarjáni gazdák a 19–20. század fordulóján falvanként csoportosan vásároltak egy-egy nagyobb erdőt a község határában, majd egymástól elkülönítve használták. A gyöngyösorosziak a mintegy 150 kat. h. erdőt 14 parcellára osztották. Általában 5–7 hold erdőt vettek családonként. A különválasztott erdőrészeket az új tulajdonosokról nevezték el (például Bede erdő, Berzsenyi erdő). A gyöngyöstarjáni gazdák a 20. század elején egyenként 16–20 kat. h. erdőt vásároltak. A módosabb felső gazdák erdeje jobb minőségű, szálas tölgyes volt kevés legelővel és réttel, a szegényebbek, az alsó gazdák erdeje 1–6 holdas parcellákból állt, s inkább cserjés legelő volt.

A Zempléni-hegyvidéken és Bakonycsernyén olyan paraszti erdők is voltak, amelyeket a gazdák a rosszabb minőségű vagy mezőgazdasági termelésre alkalmatlan területeken ültettek.

A magánerdőket tulajdonosok szerint határjelekkel választották el egymástól. Egerbocson karó közti erdőnek is nevezték. A birtokosok erdőtulajdonukat határfákkal, fajegyekkel jelölték; például 1842-ben Sajóvelezden a fa mindkét oldalát kereszttel. A 18. században a Mátrában is alkalmazták a határfák és határkövek kereszttel való megjelölését. Az ilyen határfák a szomszédok közös tulajdonát képezték, és ha egyikük önkényesen kivágta, abból pereskedés származott. Más esetben a fának csak azt az oldalát faragták meg, amelyik léniához tartozott. Az egyéni parcellák sarkain sok esetben határdomb volt beleállított karóval. A karó köré hányt földkupac neve zsombik, handzsik vagy mögye. Ezenkívül még a határvonalon egymástól látótávolságra álló, mindkét oldalon megfaragott határfák is voltak. Ezeket a jeleket 5–6 évenként megújították; a határfákat tarvágáskor is meghagyták.

A saját erdőből a gyerekek a többi birtokhoz hasonlóan örököltek. Sajóvelezden az volt a szokás, hogy ha egy-egy örökösre 2 holdnál kevesebb erdő jutott, akkor nem mérték szét, hanem együtt használták. A rimóci Borka családnak a sipeki határban mindössze 5 hold erdeje volt, amit nem parcelláztak fel, hanem a családhoz tartozók évente közösen vágtak belőle és szétosztották (Petercsák T. 1992: 75–76).

FAVÁGÁS, KÖZELÍTÉS

A közbirtokossági és magánerdők legfontosabb haszna az évenként kitermelt és a tagoknak juttatott fából származott. Ezt a 20. század elejéig a szétosztás után maguk a tulajdonosok vágták ki, majd sokfelé általánossá vált, hogy bérmunkásokkal kivágatott fát osztottak el a tagoknak.

A 18. századtól kialakuló nagyüzemi (uradalmi, kincstári) erdőgazdálkodás a rendszeres fakitermeléshez nagyszámú munkaerőt igényelt. A hegyvidéki falvak lakói részére – a mostoha természeti körülmények és a társadalmi viszonyok következtében – nagyrészt az erdő nyújtott munkalehetőséget. Az uradalmi erdők speciális, illetve alkalmi munkásai a falusi nincstelenek és a szegényparasztság soraiból kerültek ki. A fuvarozás révén pedig kiegészítő jövedelmet nyújtott a kis- és középbirtokos parasztságnak is.

Hagyományos keretek között a famunka a paraszti foglalkozás természetes kiegészítője az erdővidékeken. Akár a 10–15 holdas gazdaságok férfiai is eljártak az erdőre, hogy megkeressék a téli tűzrevalót. A ló- és ökörfogattal rendelkezőknek pedig a fafuvarozás biztosított pénzkeresetet a mezőgazdasági munkák szüneteiben. A kapitalizálódással a fakitermelésre alapozott nagyüzemi erdőgazdálkodás hatására a 19. század végén kialakult egy rendszeres erdőmunkával, favágással, fafaragással foglalkozó speciális munkásréteg, akik az erdőre alapozták egzisztenciájukat. Vagyoni helyzetük alapján ezen belül két csoport különíthető el: a szegényebbekből kerültek ki a favágók, ölfavágók, gyalogok (Zempléni-hegység), erdei munkások, bognyesők {225.} (Gyergyó), erdővágók (Baja), a tehetősebb állattartó gazdákból a fuvarosok, tengölösök (Börzsöny), szekeresek (Erdély). Az időszaki erdőmunkások ősztől tavaszig dolgoztak az erdőben, nyáron pedig summásként jártak az alföldi, illetve síkvidéki uradalmakba. A két világháború közötti években a bükki falvakban az is előfordult, hogy a bányákban dolgozók télen felmondtak a munkahelyükön, és néhány hónapra elmentek favágónak (Petercsák T. 1992: 132; Szász L. 1971: 226).

Mind az időszaki, mind az állandó erdőmunkások tevékenysége rendszeres vándorlással járt együtt. Ennek irányát és kiterjedését a birtokosok, illetve az erdőgazdaságok művelési terve és az egyes vállalkozó csoportok alkalmi megállapodásai szabták meg. Így az egyes erdővidékek kibocsátók és befogadók is a munkaerő-vándorlásban.

Göcsejben a leghíresebb favágók a várföldiek, sárhidaiak voltak. Az 1940-es évek elején még a Kárpátaljára is eljártak fát vágni. A Zempléni-hegység favágói az uradalom távoli vidékein túl elmentek Gömörbe, Beregszászra, de Pécsre is. Ugyanakkor a Bükkből (Dédestapolcsány, Mályinka, Bükkzsérc) is jártak famunkások erre a tájra. A bükki favágók bejárták a Mátra, a Cserhát, a Börzsöny, a Bakony erdőségeit, de századunk elején elszegődtek Szepes és Sáros vármegyékbe is. A 20. század elején a gömöri magyar falvakból, főként a Csermosnya völgyéből a Barkóság erdeiben is dolgoztak, de Szatmárba és a Kárpátaljára is eljutottak. Nagy távolságot jártak be a Börzsöny, főként Kemence és Bernecebaráti lakói, akik az északi hegyvidéken Nógrádtól {226.} a Hernád völgyéig, a Dunántúlon pedig Baranyától Zaláig és a Bakonyig vállaltak rendszeresen munkát. Ám a Börzsöny-vidék is fogadott idegen favágókat, például az 1910-es években – miután az erdőket fakereskedő társulat bérelte ki – Erdélyből román favágó és közelítő munkásokat hozattak ide, akik elterjesztették e vidéken sajátos eszközeiket (pl. román szánkó) is. Erdélyben a gyergyóremeteiek, alfalviak, csomafalviak voltak híres erdőmunkások. Gyergyóremetén 1901-ben a község lakosságának 11,47%-a rendszeresen távoli vidékek erdőiben dolgozott: Piatra Neamt, Busteni, Ratosnya, Szeben megye, Kovászna, Karánsebes stb. (Bíró F. 1988: 147; Petercsák T. 1992: 134; Garda D. 1978: 138–139).

A favágás, faközelítés fortélyait a fiúgyermekek apjuktól tanulták. 13–14 éves koruktól jártak az erdőre, először mint vízhordók és gallyazók. 16–18 évesen már apjukkal, idősebb testvérükkel dolgoztak egy párban. Önálló, megfelelő munkaerőnek a 18. évet már betöltött fiú számított, de például Gyergyóban a katonaság letelte után tekintették igazi favágónak a fiút.

Alapvető és legrégibb munkaszervezeti forma a pár, amit fűrésznek is neveztek (Bakony, Gömör, Zempléni-hegység, Baja környéke). A fűrész mint munkacsoport megnevezés kapcsolatban állhatott a páros munkát igénylő nagyfűrész elterjedésével. Ez hasonlít a középkori bárdalja kifejezéshez, amely alatt akkora erdőterületet értettek, amennyit egy ember egy nap alatt kivághatott. A fűrésznél a munkaeszköz már nem területet, hanem munkacsoportot jelöl. Általában családtagok, rokonok, cimborák dolgoztak együtt. Azt a munkacsoportot, melyben kettőnél többen dolgoztak, {227.} partinak, csapatnak, karámnak, nyájnak, bandának, illetve újabban brigádnak hívják. A bandák létszáma vidékenként és a munka jellegétől függően változó. A gyergyói medencében a favágó nyáj általában 6 emberből állt: kettő döntötte a fát, ketten gallyaztak, ketten pedig kérgezték. Ugyanígy dolgoztak a bükki Tardonán is. Gömörben gyakori volt a négyes parti, amikor ketten a fadöntést és -darabolást végezték, a másik kettő pedig gallyazta, hasogatta és rakásba hordta az ölfát. Az ötös parti két tagja döntötte a törzseket, egy gallyazta, a negyedik hasogatta, az ötödik pedig összehordta és berakta a fát. A mályinkai munkacsapatban rendszerint tizenketten voltak: 4 döntőpár és páronként egy-egy gallyazó. Az egy bandába tartozók sokszor felváltva végezték az egyes munkaműveleteket. A csoport kialakításánál meghatározó szempont volt, hogy a döntésnél és a kérgezésnél az egyik ember jobb-, a másik pedig balkezes legyen (Hegyi I. 1978: 49; Solymos E. 1958c: 364; Petercsák T. 1997a: 433; Paládi-Kovács A. 1988b: 108).

A favágó csapat vezetője a bandagazda, faktor, partifürrer, nyájvezető, karámgazda, kaparás. Tapasztalt, határozott ember, aki összetartja a csoportot, tárgyal a munkáltató megbízottaival, szervezi a napi munkát.

A csapatoknak az erdész vagy a munkáltató megbízottja szabta meg, hogy a területen milyen kitermelési forma lesz: ritkítás, szálalás, tisztítás, gyérítés, nyestés, pucolás vagy tarvágás, tallóra vágás. A fiatal erdőkben jobbára szálalás volt, az őserdőket tarra vágták. A munka megkezdése előtt jelölték ki az egyes párok, illetve munkacsapatok részére a kivágandó parcellákat. Ezeket hívták nyílnak, léniának, szeksziónak, pásztának, parcellának, numerának, pagonynak. A nyilas a csoport létszámától függően 30–50 méter széles volt, a Bakonyban pedig a pagony területe 1/2–3/4 hold között mozgott. Esetenként „elfogtak egy nyilast és hajtották kifelé”, máskor a vágásra kerülő erdő egyenetlensége miatt a csapatok nyílhúzással döntötték el a helyfoglalás rendjét. Régebben általános gyakorlat lehetett a parcellák sorshúzással történő elosztása, mely a közbirtokossági faosztáshoz hasonlóan papírcédulákkal történt. Bükkszéken emlékeznek arra, hogy 5 cm hosszú fapálcikák voltak a nyilak, közöttük egy hosszabbal. Amelyik pár a hosszabb pálcikát húzta, az választhatta az első nyilast, a többiek utánuk álltak be. Bakonycsernyén a pagonyokat gyufaszálak vagy fűszálak segítségével sorsolták ki a favágó csoportok között. A nyilasok szélét a határfák lefaragásával vagy festékkel jelölték meg. Ritkításnál egy ember, a baltás, fejszés mellmagasságban megfaragta az erdész által megjelölt fát, illetve újabban festékkel megjelöli. Máshol a hosztoló egy görbe késsel, a hosztoló kacorral (abaúji Hegyköz) vagy jelölő fokossal jelölte meg a kivágandó fákat (Petercsák T. 1992: 135; Hegyi I. 1978: 49).

A fakitermelés első művelete a döntés. Amikor a favágó pár megközelíti a kidöntendő fatörzset, megnézik, hogy „merre húz”, merre fog dőlni. A munka során a hegy aljából felfelé haladnak és a parcella közepétől a két széle felé. Megtisztítják a fát a durva aljnövényzettől, bokroktól, és ha nagyon meredek a hegyoldal, a kivágandó fa mellett a föld egyenesre húzásával állást is csinálnak. A fakitermelés kezdetén a legtöbb favágó mondott valamilyen fohászt: „No, fogjunk hozzá az Isten segítségével!” (Mályinka) vagy „Isten segijj meg!” (Nagyvisnyó) (Mádai Gy. 1967: 24).

A fadöntés hagyományos eszköze a fejsze, fészi (Gyergyó, Hargita), favágó fejsze, döntő fejsze. Súlya 1,5–2 kg között változik és a baltáétól szélesebb a táblája, hosszabb az éle. A Zempléni-hegységben a hosszabb nyelű baltával döntötték a fát. A 19. {228.} század elején még a vastag fákat is a kovácsok által készített és nemegyszer geometrikus, illetve virágmotívumok, valamint évszámok bevésésével díszített fejszékkel vágták ki (Petercsák T. 1997a: 425–426; Szász L. 1971: 226). A nagyobb termelékenységet biztosító fűrész használatát Mária Terézia már 1771-ben javasolta. A hegyközi Radványban 1809-ben említik a „Nagy Erdői fűrész”-t, a Felső-Garam vidékén az 1830-as évektől használják a fűrészt fadöntéshez. Heves megyében még az 1860-as években is azzal ösztönözték a favágókat a fűrész használatára, hogy 10–20 krajcárral többet fizettek ölenként a fűrészeseknek. A nagy uradalmakban a 19. század második felében lett általános a fűrész alkalmazása. Erdélyben még a századforduló idején is „fejszével rótták a fát” (Petercsák T. 1997a: 424; Kádár Zs. 1993: 68–69). A 20. század közepéig a 120–200 cm hosszú fűrészt, nagyfűrészt, keresztvágó fűrészt (Északi-középhegység), karajfűrészt (Gömör), hasas vagy erdei fűrészt (Bakony), harcsafűrészt (Gyergyó, Hargita) használták, melynek két fogója, nyele, file van. A fűrészeket vaskereskedésekben vásárolták a fűrészfog-hajtogatóval és a reszelővel együtt. Munka közben a fogakat időnként ki kellett hajtogatni, de ha szorult a fűrész, a bükki favágók szalonnával is megkenték. Az 1950-es évektől az állami erdőgazdaságokban a motorfűrész vagy stílfűrész váltja fel a kézifűrészt, de a közbirtokossági erdőkben a tagok által történő favágásnál a hagyományos eszközök is megmaradtak (Petercsák T. 1997a: 428–429).

A fadöntés az egész Kárpát-medencében hasonló módon történt. Első munkafázisként a dőlés irányában fejszével két oldalról fekvő V alakú nyílást metszenek ki a fa törzséből 20–30 cm magasságban. Vastag fánál kettős hakkolást alkalmaznak, egyikük „bal”, másikuk „jobb kézre”. A művelet megnevezésére általános a hakko-lás, hajkolás szó. Ismerik a Bakonyban, Göcsejben, az Ormánságban, az Északi-középhegységben, az Alföldön és Erdélyben. A finnugor eredetű kifejezés mellett Gömörben hókácsoltak, Gömörszőlősön bestáholták, a Barkóságban és a Zempléni-hegységben belékolták a fát, Gyergyóban féligëltek. E művelet során a fának körülbelül egyharmad részét kimetszették, majd a másik oldalról a hajk, hókács felett elfűrészelték. Ha vastag fánál szorult a fűrész, akkor egy fejszét a másikkal utána ütöttek, de alkalmaztak fa- és vaséket is. Amikor a fa „megpattant” és recsegve dőlni kezdett, kiáltással figyelmeztették a közelben dolgozókat, s maguk is félreálltak. Fadöntés közben régebben gyakran történt baleset. A Zempléni-hegységben, Baskón úgy tartják, hogy akit a fa agyonüt, annak a szelleme favágó képében kísérti az erdőn járókat. A bükki és a börzsönyi favágók hittek abban, hogy a fának is van lelke. Amikor az őszre maradt száraz fákat döntötték, hakkolás közben lövésekhez hasonló hangokat hallattak. Ilyenkor mondták a mályinkai ölfavágók: „most oltsuk ki a lelkét”. A közbirtokossági erdőben történő fakitermelésnél fontosnak tartották a fadöntés időpontját. A Hargita hegységben lévő Kápolnásfaluban az „ujság” (újhold) után való héten vágott fa nehéz, nem szárad jól ki, megpenészedik. Az itteni tapasztalat szerint legjobb a fát újhold után való második héten dönteni. A harmadik héten vágott fa reped. A Tolna megyei Őcsényben a szerszámfát nem szabad újholdkor vágni, mert hamar megeszi a szú (Mádai Gy. 1971: 107; Paládi-Kovács A. 1982a: 27; Petercsák T. 1992: 137; Bíró F. 1988: 145; Molnár K. 1974: 312).

A kidöntött fát a fejszétől kisebb méretű és súlyú baltával gallyazták, majd 8–10 cm vastagság fölött nagyfűrésszel, cserfűrésszel (Palócföld) darabolták fel az erdészeti {229.} alkalmazott által megadott méretre. A vastag fákat a földön fűrészelték el, a vékonyabbakat háromlábú bakra tették.

A kitermelt fánál a hasznosítás szerint az alábbi osztályozás volt: vasúti talpfa, bányafa, fűrészáru, tűzifa. A tűzifa nagy részét méterbe (egy méter hosszúra) vágták, hosszát az egyméteres baltanyéllel mérték le. Az abaúji Hegyközben a baltafej és a nyél hossza együtt volt egy méter. Általánosan alkalmaztak mérésre egy méter hosszú husángot is, a mérővesszőt, mértéket, amit inasnak (Mikófalva) és teke mértéknek is (Felsőtárkány) hívtak. Baja környékén a rőfös dolga volt, hogy az emelőnek is használható méteres rúddal, a rőffel vagy strikk-kel kimérje a fát. A vastag rönköket berakás előtt fel kellett hasogatni. Ezt a munkát fejszével, fa- és vasékkel, valamint a görcsös keményfából faragott bunkó, bakó (Palócföld), sulyok (Bakony, Gyergyó) segítségével végezték. Erdélyben a kivágott fenyőfáról a száradás és a szútól való megvédés miatt baltával és nyúzófával lehántották a kérget. Gyergyóban, hogy könnyebben száradjon, a kérget összegöngyölték sutunak, majd csitkónak nevezett rakásba rakták. Ezt később bőrgyáraknak adták el, ahol cserzőanyagot készítettek belőle (Petercsák T. 1992: 137–138; Molnár K. 1974: 313; Solymos E. 1958c: 364).

A feldarabolt tűzifát méterbe, erdei méterbe rakták be. Ennek mérete vidékenként és koronként változott, és összefüggésben volt az öl terminussal. A hagyományos „ölrakási módnál az 1 méter hosszúra vágott, 1 méter szélesen rakott ölfát a rakás vertikális irányában kellett megtoldani ahhoz, hogy a méterrendszerben számoló magyar kereskedelem egy régi ... mértékrendszerbeli egységet, ölet kapjon” (Hegyi I. 1978: 57–58). Az ilyen ölfának a méteregysége lett a magyar űrméter. Magassága általában 1,2 méter volt, s erdei méternek hívták. A Bükk hegységben és Gömörben az ölfa terminust a két űrméter tűzifarakásra használják. Gömörszőlősön az első világháború előtt ismert mértékegység volt a kubik, ami 8 öl fának felelt meg. A 20. század közepétől az öl és űrméter helyett a köbméterben való számolás terjed el, ami 1 × 1 × 1,35 méteres rakást jelent. A tűzifát több méter hosszú sarangba, srámba (Gömör) is összehordják. A végein 2–2 karó tartja az ölfát, de a sarangon belül néhol méterenként, máshol kétméterenként 1–1 karó is jelzi a méterszámot. A sarang végein lévő tartókarókat sokszor rudakkal is megtámasztják. A szélső karókat az ölfa közé fél magasságban rakott és a karókra akasztott faágak (kapocs, csat, foglaló) rögzítik. Régen a sarangot álló fa mellé is rakták (Petercsák T. 1992: 138; Paládi-Kovács A. 1988a: 579).

A rönkfát több köbméteres rakásba halmozták. A gyérítéskor kivágott fát rendszerint hosszúban hagyták meg tűzifának, s a vastag fákról kikerülő gallyakkal együtt karók közé raktak egy-egy jó szekérnyi fát. Az ilyen egységet rakásnak, rakatnak, csomónak, illetve hatarnak (Bakony) hívják (Petercsák T. 1992: 138; Hegyi I. 1978: 60).

A favágókat teljesítmény után, méterszámra vagy ölszámra fizették, a gyérítést rendszerint részes munkában vállalták. A 19. század közepén Heves megyében egy öl fa kivágásáért és berakásáért 60–70 krajcárt fizettek, ha baltával vágták, és 70–90 krajcárt, ha fűrésszel. A szálfák döntéséért darabonként 3 krajcárt kaptak. A Bakonyban az első világháború után méterenként 40–50 fillér volt a fizetség, meg az ágfa fele. Göcsejben elterjedt volt, hogy fanapszámért és részért végezték a fakitermelést. A fakoronát kivágáskor a „gyepűbe” döntötték, itt maradt egész télen, és csak {230.} az ölfa feldolgozása után kezdtek hozzá az összeszedéséhez. A fanapszám azt jelentette, hogy ha a fa árát nyáron ledolgozták az uradalomban, övék lett a fa, amit jórészt értékesítettek. 100 méternyi fáért 30 napot kellett dolgozni. A részes munkánál a fa minőségétől függően minden harmadik, negyedik, ötödik kupóc lett a favágóé. Nógrádban az őrhalmi és ludányi favágók még az ölfát is részért vágták, a hatodik-nyolcadik rész lett az övék. A gyérítést felébe, harmadába végezték (Petercsák T. 1992: 138; Bíró F. 1988: 149; Hegyi I. 1978: 60).

{231.} A hegyvidékitől eltérő sajátosságai voltak az alföldi ártéri erdők kitermelésének. A Tisza mentén téli munkában részért vágták a fát a Vízügyi Társulat erdőiben. Ha irtás volt, akkor „nyilast fogtak”, de gyakori volt a csonkázás is. Ilyenkor a gáton meghagyták a fűzfák, nyárfák tövét, hogy fogja a hullámokat, s csak a kihajtott ágakat vágták le. Ölbe rakták a fát, ami 1 méter magas, 4 méter hosszú rakást jelent. Tiszaderzsen a vékony gallyat, a rőzsét kévébe rakták (sukkos kíve), s ezt felébe, az ölfát harmadába vágták. Baja környékén a 3 cm-nél vékonyabb és egy méter hosszú ágakból egy gúzsos rőzsét, a vastagabb és hosszabb ágakból két gúzsos rőzsét kötöttek (Solymos E. 1958c: 365).

Az erdei munkának azt a részét, amikor a faanyagot a vágásból az elszállításra alkalmas helyre juttatják, közelítésnek nevezik. Ezzel a favágók foglalkoztak a fakitermelés díjának a feléért, de több faluban külön közelítő munkások voltak. Gyakran a fát szállító fuvarosok dolga a fának olyan helyre közelítése, ahová be tudnak állni a szekérrel.

Az emberi erővel való szállítás kézben, vállon kihordva, gurítva, hegyoldalról ledobálva történik, de használnak egyszerű szánokat is. A gallyfát jobb kézzel megfogva húzzák maguk mellett a földön. A vastagabb és nehezebb fákat vállra véve vonszolják. Az ölfát vagy dorongfát a meredek hegyoldalon lebaktatják, a gödörből meg vállon hordják ki. Ha lóval nem lehetett bemenni a nagyobb rönkökért, szálfákért, akkor láncot hurkoltak rá vagy rönkvontató szeget, éket ütöttek a végébe, és az ebbe akasztott kötéllel húzta egy vagy két ember.

Ózd-Sajóvárkonyon a 20. század közepén a gazdák a közbirtokossági erdőben a meredek hegyoldalról kétágú fa csúszón szállították le az ölfát. Egy körülbelül 3 méter hosszú, kétágú gyertyánfát vágtak ki az erdőn, s egyesek legallyazták, mások rajta hagyták a kisebb ágakat is. Erre az ágas fára keresztben fél köbméter ölfát is felraktak, és az ágasfa végénél fogva húzta le két ember. Mátraszőlősön száraz időben használtak ölfa közelítésre két darab 4 méteres tölgyfa rudat, melyeket lánccal és kötéllel egymástól 80 cm-re összekötöttek, és ketten húzták le a hegyről a keresztben rárakott ölfával. A Bükk keleti részén meredek hegyoldalon nagyarányú fakitermelésnél alkalmazták a tutajt vagy kalócát. Két darab 4–5 méter hosszú, egyik {232.} végükön szántalpszerűen felhajló 10–15 cm vastag rudat egymástól egy méterre párhuzamosan a hegyoldalra fektettek. Elöl mindkét talpra egy-egy rakoncát (rudat) állítottak, a talpak elé pedig karókat ütöttek, hogy megakadályozzák a tutaj idő előtti elindulását. Miután 10–12 köbméter fát ráraktak, a rakományt lánccal lekötötték és lejjebb dolgozó társaikat figyelmeztetve a tartókarók kivágásával elindították a tutajt. Ez nagy robajjal csúszott lefelé, mint egy szán, s alul a fák széjjelrepültek. A talpfákat hosszú ideig használhatták újabb tutajok készítéséhez, csak a rakoncákat kellett minden alkalommal pótolni (Petercsák T. 1992: 139–140).

A méterfa közelítésére Erdélyben, Székelyvarságon használták a méterhordó kézi szekérkét, de sokkal elterjedtebb a könnyű szánok alkalmazása, melyeket télen és nyáron egyaránt igénybe vettek. Egyik alaptípusa a gyalogszán, amely Észak-Magyarországon {233.} széles körben elterjedt, de ismerték a Bakonyban is. Közelítő szánkának (Hegyköz), rudas szánkának (Börzsöny) is nevezik, mert vagy a jobb oldali vagy mindkét orrához kapcsolnak egy rudat, az egyik orrára kötelet hurkolnak, s az ember ezzel húzza a szánkót. A szántalpakba vésett négy sulyok tartja a keresztirányú eplényeket, amelyekbe négy tartórudat (rókonca, rakonca) is beállítanak. Meredek helyen egy köbméter, enyhén lejtős parton fél köbméter ölfát szállítanak vele. Hirtelen lejtésű terepen a szánkó után csatlóláncba kötött ölfát is akasztottak, s az a földön csúszva fékezte a szán mozgását.

A közelítő szánok másik elterjedt típusa az, melynek a talpa és a magasan visszahajló orra egy darab fából készül. Ezt a formát az Északi-középhegységből ismerjük. A Bükk néhány falujában (Mályinka, Tardona, Szilvásvárad) a szánkó orrába még két fafogantyút is becsapoltak. A Zempléni-hegység községeiben a talpból kinyúló rúd nem hajlik fel olyan magasra, mint a gömöri típusú szánkónál.

Fahordásra is használták a bükki mészégetők a botokkal összefogott két vastag deszkalapból álló két rúdú korcsolyát.

A Székelyföld mellett a palóc vidék nyugati részén, a Börzsönyben egy sajátos nyári szánkót ismertek. Jellegzetessége a szánkó talpából elöl félkörívben visszahajló két káva és az azt rögzítő járomszerkezet. A Börzsönyben román szánkónak nevezik, mert az 1910 körül ott dolgozó Bihar megyei románoktól vették át ezt a típust. A faközelítő munkások a szánkónak gyakran dorong utat is készítettek.

A kézi szánok irányítása rendkívül nagy ügyességet kívánt, sokszor ettől függött a közelítő élete. Az abaúji Hegyközben a hutásokat, a Börzsönyben a kemenceieket tartották a legjobb közelítőknek. Nyáron a szántalpat szalonnával vagy szappannal is bekenték, illetve zöld lombot vagy szénát raktak alá, hogy gyorsabban haladjon. Télen a szánkónyomba vizet öntenek, s ez jéggé fagy. Meredek hegyoldalon a szán megemelésével lassítják a mozgását, illetve láncot tesznek a talpak alá. A szánkót rendszerint háton vagy vállon vitték fel ismét a hegyre (Petercsák T. 1992: 140–141; Erdélyi Z. 1958: 390–399; Balázs G. 1982: 14).

A rönkfát lóval és ökörrel is közelítették. A rönk végére egyszerűen ráhurkolták a láncot, amit hámfával (Északi-középhegység), kisefával (Bakony), késefával (Har-gita), ökörnél tézslával (abaúji Hegyköz) húzott az állat. Használtak rönkvontató éket (csafring, Hargita) és a Börzsönyben a vastag rönk alá rönkkorcsolyát is tettek, hogy ne túrja a földet. A lófogatos gazdák az Északi-középhegységben és a Székelyföldön a szekér első tengelyével, illetve eketaligával is közelítettek, s ezekhez rögzítették a szálfák egyik végét, míg a másik a földön csúszott.

Télen a fa közelítésére és a nagyobb távolságra való fuvarozásra egyaránt használták az egy-, illetve kétrészes lovas és ökrös szánokat. Rönkfa közelítésénél Erdélyben a bakszánt, az Északi-középhegységben a kétrészes szánnak csak az első felét alkalmazzák úgy, hogy a rönkfa vége a havon csúszik (Petercsák T. 1992: 141; Paládi-Kovács A. 1988a: 581; Molnár K. 1974: 312–313).

A nagy uradalmi erdőségekben a meredek hegyoldalakról több száz méter hosszú csúszdákon eresztették le az ölfát. A Bükkben vályúszerűen kivésett vastag bükkfából is készítették. Általánosabb volt, amikor 1,5 méter hosszú, kettéhasított bükkfarönkökkel bélelték, egyet az aljára, kettőt-kettőt az oldalára rögzítettek vaskapcsokkal. A vályúba időnként vizet locsoltak vagy olajjal kenték be, hogy jobban csússzon {234.} (Petercsák T. 1992: 141–142). A hegyvidékeken hosszú múltra tekintenek a különféle technikával készült csúszdák. Az elsőt 1547-ben említik a Garam vidékéről, az 1930-as években pedig már lemezcsúszdákat is alkalmaztak (Tagányi K. 1896–1903: I. 46).

FAHORDÁS, FUVAROZÁS

A különféle közös erdők legfontosabb haszna az volt, hogy tűzifát biztosított tagjainak. Az élelmes hegyvidéki nép, különösen a fogattal rendelkezők, számtalan praktikával „toldották meg” a hazaszállított fát, és ezt a közvélemény nem tekintette lopásnak. Igyekeztek minél kevesebb ölfát rakni a szekérre, hogy az erdőn összeszedett gallyfával kiegészíthessék.

Az uradalmi vagy állami erdőben dolgozó favágók a munkadíj fejében vagy amellett kaptak lehetőséget arra, hogy gallyfát vihessenek haza. Egerben a 19. század elején a püspöki erdészetnél minden öl fa kivágása után a munkabéren felül három cédulát kapott a favágó, hogy talyigán vagy szánkón ingyen hordhasson száraz tűzifát. A Börzsönyben a favágók ún. bimbófát vihettek haza kedvezményes áron. Volt rá eset, hogy az uradalom a száraz fát felében szedette (Petercsák T. 1992: 83–84).

A falvak, mezővárosok szegényebb családjai, az erdőjog nélküliek a száraz gallyak összeszedése révén jutottak tüzelőhöz. A közbirtokossági erdőkben mindenkinek szabad volt a száraz gallyak szedése, az uradalmi erdőkben viszont rendszerint tiltották vagy külön engedélyhez kötötték. Legtöbben ősszel és télen jártak az erdőre. A Börzsönyben az asszonyok csapatostól, bandában mentek fát szedni, a férfiak közül inkább csak az öregebbje járt, aki a nehéz fizikai munkát már nem bírta. Itt sajátos fahordó eszközükről, a bazárkáról bazárkásoknak is nevezik a gallyszedőket. Hasonló szállítóeszközt használtak Debrecenben, amit kákónak hívtak. A tilalom ellenére a szárazfaszedők gyakran rövid nyelű baltát, baltikát, félkézfűrészt is vittek magukkal, amit a kötényük vagy a háti teher közé rejtettek. Észak-Magyarországon általánosan elterjedt, hogy a kamóval (kampós fa) lerángatott és körülbelül méteres darabokra tördelt fát kötélbe kötve a hátukon cipelték haza. Gömörben és a Zempléni-hegységben a vászonból készült ponyvába, hamvasba kötve is szállították. A Bükkben és a Börzsönyben a nők a hátyinak nevezett hátikosárban, Gyöngyös környékén a rudakkal megmagasított puttonyban, illetve a férfiak a krosnyának nevezett sajátos teherhordó eszközzel vitték haza vagy a piacra (Petercsák T. 1992: 84; Balogh I. 1936: 6; Paládi-Kovács A. 1989a: 334). A krosnyával történő fahordás nehézségeire utal a gyöngyösi Duránda városrészben elterjedt mondás: „Hogy a krosnya nyőjjön el!” – amit sokszor szitkozódásszerűen mondtak egymásnak (Petercsák T. 1984: 494). A Bakonyban az asszonyok a fejükön, a férfiak a vállukon hordták a száraz gallyakat (Vajkai A. 1959a: 21–22).

A tűzifát az udvar végében tárolják. Az ölfát keresztben egymásra, kalitkába rakják. Ez a Börzsönyben mértékegységet is jelentett, egy kalitkában 2 erdei méter fa (10–12 mázsa) van. Bernecebarátiban egy tehetősebb gazdának 8–10 kalitka fa is volt az udvarában. A gallyfát csak egyszerűen halomba rakják a favágató mellett. Ehhez {235.} egy tuskó és fűrészbak is tartozik, melyen a tűzifát felaprítják (Petercsák T. 1992: 85–86).

A fogattal és a közös erdőben nagyobb számú erdőjoggal, illetve magánerdővel rendelkező családok a tűzifa nagy részét értékesítették, és a saját tüzelőjüket gallyfából, hulladék fából pótolták. Erdélyben, a Hargita vidékén a közös erdőből kapott fát a cimborasági fűrészeken gerendának, deszkának feldolgozva tavasszal és ősszel vitték a szekeresek a fában szegény szomszédos tájakra (Molnár K. 1974: 315).

A hegyvidékek ló- és ökörfogatos gazdái a mezőgazdasági munkák szüneteiben erdei fafuvarozással kerestek pénzt. Az élelmesebbek az uradalmi és állami erdészettől is vásároltak tűzifát – „bárcát váltottak” –, hogy háromszoros, négyszeres haszonnal értékesítsék a városokban és a fában szegény alföldi tájakon. A bérmunkában történő erdei fuvarozás során a kitermelés helyéről szállították a fát a rakodóba, a vasútállomásra. Ölfahordáshoz megnyújtott karfás kocsit (Palócföld), bérfás szekeret (Zempléni-hegység), oldalas kocsit (Bakony) használtak. A hozzávetőleg két köbméter fát két-három szakaszban rakták a szekérre, lánccal a szekérhez kötötték a terhet, majd csatlóval, csaptató fával rögzítették. A rönkfát oldal nélküli szekérrel, pőre-kocsin (Bakony), rönkhordó szekérrel, négy keréken (Palócföld) vagy nyútón (Zemplé-ni-hegység) vitték. Ilyenkor a Bakonyban hosszi nyújtót tettek be, az Északi-közép-hegységben a két tengelyt egymástól 6–8 méterre széteresztették, és mindkét részt a rönkfához csatolták. A lejtőn leggyakrabban kerékkötéssel fékezték a szekeret. A bükki Mályinkán hosszú rönköt kötöttek utána, ha pedig jeges az út, pokrócot tettek a kerék alá, illetve felvágták az utat (Petercsák T. 1992: 142; Paládi-Kovács A. 1988a: 582; Hegyi I. 1978: 66).

Télen általános szállítóeszköz az egyrészes szán, a Bakonyban az ölfát és rönkfát egyaránt a pőreszánnal hordták. A Bükkben, a Zempléni-hegységben a két csúszó-talppal kiegészített szán a lacsuhás szánka, vlacsuha szán, ezt Udvarhelyszéken nyoszolyás szánnak hívják (Hegyi I. 1978: 71; Petercsák T. 1992: 142).

ERDEI FARAGÓK

Az ölfavágók, de télen a középparaszti réteghez tartozó gazdák is eljártak az erdőbe különféle kész- és félkész termékeket faragni. A diósgyőri koronauradalom falvainak népe a 19. század második felében nagy mennyiségű keréktalpat, szőlőkarót és zsindelyt készített bérmunkában, amit az uradalom használt fel, illetve értékesített. A 19. század végi nagy vasútépítések idején megnőtt a kereslet a vasúti talpfák (slipper) iránt.

A faragókat az uradalmak, vállalkozók fogadták fel, s ők biztosították a faanyagot is. Az Északi-középhegységben rendszerint a favágó pár faragott együtt, Dél-Gömörben 3–6 fős partiban is dolgoztak. A Bakonyban a legöregebb mester irányította a banda munkáját. Az összeszokott faragók távoli vidékekre is eljártak, például Felsőtárkányról Ózd környékére. A Dunántúlon a Zala folyó és a Dráva közötti erdővidék elszórt irtásain helyezkedtek el a talpfafaragó falvak (például Szilvágy), ahonnan a 19. század végétől a somogyi erdőségekbe, a Bakony és a Vértes erdőibe mentek faragni. Az első világháborúig a szlavóniai, horvátországi kádárok, pintérek – {236.} gránerok – jártak a Bakonyba nyári munkára, de még a Zempléni-hegység falvaiban is emlékeznek a talpfafaragó glánerokra (Hegyi I. 1978: 78–80; Petercsák T. 1992: 144–145; Paládi-Kovács A. 1988b: 122).

A faragók rendszerint két rönkre tették a megmunkálandó szálfát, és plankáccsal faragták szögletesre. Különféle méretű és fajtájú bárdot, szekercét, ácsfejszét is használtak. A szőlőkarót a Bükkben tölgyfából hasították, Dél-Gömörben akácfából is faragták, és tízesével összekötve szállították eladásra. A Bükkben a keréktalpat rendszerint csak durván kinagyolták az erdőn, s az uradalom félkész állapotban adta el a kerékgyártóknak. A zsindelykészítés aprólékosabb munka volt, párban vagy egyedül faragták a rendelkezésre álló fafajtából. A répáshutaiak bükkfából készítették 45 cm-es darabokra. Egy 20 cm vastag fából 8 cikkelyt hasítottak, ezeket a pár egyik tagja a vonószéken vagy jancsin faragta simára a kétnyelű késsel. A másik a vőgyelő segítségével véste a zsindely szélesebb élébe a nútot. Az állami erdészet részére a Bükkben még az 1950-es években is készítettek zsindelyt a téli hónapokban, s darabjáért 30–40 fillért kaptak (Petercsák T. 1992: 145; Hegyi I. 1978: 78–81).

CSERHÁNTÓK

A favágók tavaszi munkája volt a cserhántás, a csertölgy kérgének a lehántása. Áprilistól júniusig végezték, amikor már megindult a nedvkeringés a fában. A cserhántás Gömör megyében, az Északi-középhegység vidékén még a 20. század első felében is sokfelé nyújtott munkalehetőséget férfiaknak, nőknek egyaránt. Gömör-ben párban dolgoztak, mint a favágók. Előfordult, hogy a feleségét is vitte a cserhántó, távoli munkahelyekre azonban csak a férfiak mentek. Reggel először vagy két óra hosszat döntöttek, darabolták a fát, majd feldolgozták, hogy ki ne szikkadjon, mert akkor nem jön le a héja. Többnyire a sima, nem göcsörtös dorongokat hajalták. A méterfát (rődek) a földbe vert cöveken (bankli, üllő) bunkózták végig a bakóval, hogy könnyebben lejöjjön a héja. A kéreg leválasztása a nyúzókéssel, hántókéssel, cserző fakéssel, hántókanállal történt. A lehasított héj neve cser.

A cserkérget szárítás végett hosszú korlát mellé állították két oldalról, sírokba rakták (Gömör) vagy asztalszerű állványra, stelázsiba teregették (abaúji Hegyköz). Száradás után a kérget dróttal 40–50 kg súlyú kévékbe kötötték, majd a szénahordásnál alkalmazott szekérrel hordták a vasútállomásra, csertörő malmokba. Az első világháborúig Dél-Gömörben szállítás előtt kazlazták is a cserhéjat, de azután leegyszerűsödött a munka, és a nők kiszorultak az erdőről, a cserhántás a férfiak munkája lett (Paládi-Kovács A. 1982a: 27, 1988b: 126–131; É. Kovács L. 1976: 149–151).

AZ ERDŐMUNKÁSOK ÉPÍTMÉNYEI, ÉLETMÓDJA

A település határában dolgozó favágóknak nem volt szükségük semmiféle szállásra, hiszen esténként 3-4 kilométerről is hazajártak. A falujuktól távol munkát vállaló favágók, faragók több hétre is elmentek, s maguk gondoskodtak szálláshelyükről.

{237.} A legegyszerűbb, ideiglenes jellegű építmény a féloldalas kunyhó, ami azért készült, hogy legyen hova behúzódni az eső elől. A Mátrában félhajas kunyhó, illetve nyári féleresz a neve, Gömörben félereszes kolyibának hívják. Székelyvarságon egy farakáshoz kapcsolják a két ágasfára támaszkodó félereszes enyhelyet (Bakó F. 1968b: 81; Petercsák T. 1992: 173; Paládi-Kovács A. 1988b: 70; Tagán G. 1943: 53).

Észak-Magyarországon az erdőmunkások széles körben ismerték a bogárhátú kunyhót, szénégető kunyhót, amit kolibának, kolyibának vagy csak kunyhónak neveztek. Ennek fő eleme a szelemenrúd, amelynek hátsó vége a partoldalnak támaszkodik, elöl pedig egy ágasfa vagy két ferdén egymáshoz támasztott ágasfa tartja. Erre két oldalról rudakat, gallyakat raknak, gyakran be is földelik (Bakó F. 1968b: 87; Petercsák T. 1989a: 327–328; Paládi-Kovács A. 1988b: 68–69). Téliesített, nyílt tüzelőjű, oldalbejáratú változata az Északi-középhegységben, a Bakonyban és a debreceni vákáncsosok körében is ismert. A mályinkai kuliba elejét ölfákkal zárták le, a keskeny bejárat a kunyhó oldalán van, melyet még egy kinyúló tető (supella) is véd az esőtől, hótól. A tűz a bejárathoz közel a kulibában ég, és lábtól melegíti a kunyhóban éjszakázókat (Petercsák T. 1989a: 328; Vajkai A. 1959a: 177–178; Balogh I. 1936: 14).

A favágók a Bükk, Mátra, Zempléni-hegység vidékén, Gömörben, a Garam mentén, Baja környékén és a Székelyföldön is ismerték a kerek kunyhót. A vázát 3–5 ágas fa alkotta, melyeket felül egymáshoz támasztottak. Ezekhez körben félbehasított fatörzseket raktak, esetleg falevéllel, földdel be is fedték úgy, hogy középen nyílás maradt a füstnek. A kunyhó közepén levő nyílt tűzhelyet dorongokkal, hasábfákkal vették körül, a fekvőhelyeket száraz harasztból a védett oldalak mentén körben a földön alakították ki (Bakó F. 1968b: 73–76; Paládi-Kovács A. 1988b: 79; Tagán G. 1943: 53; Solymos E. 1958c: 365–366.). A kerek kunyhó sajátos változata a debreceni erdőkben dolgozó favágók karámja. Itt a kunyhó oldalát a földbe vert ágasfákon nyugvó szelemenek tartották (N. Bartha K. 1946: 67–71). Az erdélyi kerek kunyhó jellegzetes típusa a gyimesi szulla (MNL V. 118).

A favágók legerősebb és huzamosabb használatra épített kunyhótípusa a bükki jármas vagy szegletes kunyhó, amit boglyakunyhónak is neveznek. Ezt a formát Székelyvarságon is használták. A négyzet vagy téglalap alaprajzú, felül nyitott építmény négy ágasfán nyugszik, melyeket egy-egy szelemen és járom fog össze. A szelemengerendákhoz támasztják a kunyhó oldalát (Bakó F. 1968b: 69–73; Tagán G. 1943: 53–55).

A kunyhók mérete a favágó csapat nagyságától függött. A kerek és bogárhátú kunyhót rendszerint egy vagy több parti építette, s ennek megfelelően változott a nagysága a kétszemélyestől a 6–8 személyesig. A legnagyobbra a jármas kunyhót készítették, ebben akár 20–25 favágó is elfért (Bakó F. 1968b: 69–73).

Az 1950-es évektől az erdészet az alkalmazásában álló erdőmunkásoknak komolyabb bódét vagy lakókocsit biztosít, illetve naponta hazaszállítja őket.

A falutól távol dolgozó favágók, faragók hetekig nem mentek haza. Dél-Gömör-ből másfél-két hónapra is elmentek Bereg, Ugocsa megyébe. A gyergyóremeteiek erdőmunkája hat héttől három hónapig tartott. A remeteiek a tavaszi mezei munka befejezése után mentek fakitermelésre, és július hónapban tértek haza, aratásra. Októbertől a tavaszi munkák megkezdéséig ismét az erdőn dolgoztak.

{238.} A favágók nagyon igénytelenül éltek, ennivalójukat a magukkal vitt, illetve az erdőn található nyersanyagokból főzték. Egyes falvakban vasárnaponként hazajártak a heti élelemért, tiszta ruháért, máshol az asszonyok vitték ki nekik a heti kosztot. Debrecen környékéről kéthetenként mentek haza feltisztálkodni és élelemért. Az erdőn mindenki magának főzött; reggel, délben, este meleget ettek. Itt a leggyakoribb étel a lebbencsleves, paprikás krumpli, kockástészta, csigatészta, köleskása, öhöm vagy slambuc (krumpli és tészta). Otthon az asszonyok főzték és vitték ki a savanyúlevest. A Palócföldön az útra induló erdőmunkás tarisznyájába, hátizsákjába rendszerint egy kenyér, 1 kg szalonna, körülbelül 4 kg burgonya, félliteres bögrében elkészített rántás, száraztészta, 1 kg bab, vöröshagyma került, meg a pálinka. Az étkezések rendje a munkához igazodott. 8–9 óra tájban früstököltek, ami leggyakrabban kenyér és szalonna volt hagymával, esetleg pirítós kenyér vagy az előző estéről maradt étel. Télen rendszerint csak este ettek főtt ételt, nyáron viszont ebédre szalonnát, gombát sütöttek. Este mindenki külön főzött magának a kövekre rakott lábasban, fazékban. Leggyakoribb főtt étel volt a bableves laskatésztával, esetleg szalonna- és kolbászdarabkákkal. Gyakran főztek paprikáskrumplit, lebbencslevest. A téli favágókétól sokkal változatosabb a tavasztól őszig az erdőn dolgozók táplálkozása, hiszen felhasználhatták a különféle gombákat is. Levest főztek az erdőn fogott madarakból, de fogyasztották a madártojást is. Vizet az erdei forrásokból nyertek, de télen a havat is megolvasztották a tűz mellé állított váluban. A Barkóságban csóbika a megolvasztott nagy hógolyó neve. Tavasszal a Bükkben és a Zempléni-hegységben gyakran megcsapolták a nyírfákat, jávorfákat, hogy nyírvizet, viricset, bozát nyerjenek.

A gyergyóremetei erdőmunkások hajnalban 4 órakor, „világodatkor” keltek. Délben ebédszünetet tartottak, majd sötétedéskor vacsoráztak. Általában reggel és este főztek, de előfordult, hogy csak este. A kalyibában lévő tűzhelyen kívül nyáron a kunyhó előtt főztek. Leggyakrabban puliszkát ettek túróval és szalonnával. Étrendjüket {239.} a laska és krumpli egészítette ki. A „prémondához” hetenként 7 kg kukoricaliszttel, fél kg szalonnával és 1 kg túróval az őket alkalmazó „cég” is hozzájárult, megfelelő áron. Főzéskor 2–4 ember állt össze, és közösen készítették el az ételt. A nyáj tagjai gyakran beosztás szerint sorban főztek. A kalyibákat igyekeztek forrás vagy patak közelébe építeni. Ha ez nem sikerült, a vizet a 14–16 éves gyerekek, a kájmánok hordták. A vacsora utáni időben egyesek mesét mondtak, igaz történeteket meséltek, mások pedig nagyotmondásokkal ugratták egymást.

A favágók ruházatában nem voltak olyan elemek, melyek kizárólag a foglalkozásukkal függnek össze. Általában a szegényparasztságra jellemző viseletet hordták (Bakó F. 1968a: 267–275; Paládi-Kovács A. 1982a: 30, 109; Petercsák T. 1992: 177; Garda D. 1978: 142–143; N. Bartha K. 1946: 69–70).