{656.} A PESTI KABARÉ

Feld Zsigmond, a Városligeti Színkör igazgatója, aki favázas arénáját 1879 óta bérelte és német nyelvű színielőadásokat tartott benne, 1889. június 16-án bejelentette, hogy e naptól fogva színházát a magyar közönség szolgálatába állítja, más szóval „megmagyarosítja”. Ez a városligeti műintézet volt a német színészek utolsó állandó játszóhelye Pesten, a Gyapjú utcai Német Színház mellett, amely ugyanebben az évben, december 20-án leégett. Feld Zsigmondot a város fejlődése, a közelgő ezredéves évfordulóhoz kapcsolódó nagyszabású, városligeti helyszínen készülő kiállítás előmunkálatai, és nem utolsósorban a magyar ajkú lakosság növekvő számaránya győzte meg a változások elkerülhetetlenségéről.

Elhatározása mindenképpen korszakos jelentőségű, hiszen ezzel a német színészet több száz éves magyarországi jelenlétét sikerült megtörnie. Miután a Gyapjú utcai színház tűzvész áldozata lett, német szó – a nálunk szereplő berlini vagy bécsi társulatok vendégjátékaitól eltekintve – nem csendült fel többé pesti színpadon. A város szellemi térképén azonban voltak még olyan területek, ahol a német volt az uralkodó nyelv. Az orfeumok, a kétes hírű zengerájok, a varieték és a különféle elnevezésű Bacchus-pincék németül szórakoztatták a közönséget. Perczel Dezső belügyminiszter 1895-ben kötelezte ugyan a mulatók és varieték tulajdonosait, hogy legalább felerészben magyar műsort adjanak, rendeletét senki nem tartotta be. Széles körben elterjedt az a vélemény, hogy a magyar nyelv túlságosan szürke s nem eléggé rugalmas azoknak a harsányságoknak a közvetítésére, amelyek – állítólag – németül kiválóan hangzottak.

Yvette Guilbert – francia sanzonénekesnő, többször fellépett Budapesten is.

Solymosi Elek, a Népszínház komikusa, a „leghosszabb komikus” Pesten, 1885-ben Magyar Dalcsarnok elnevezéssel a Dohány utca elején alapított szórakozóhelyet. {657.} Itt magyar dalok csendültek fel, de a pesti közönség nem támogatta Solymosi kísérletét. Egy évvel később, nyilván, hogy a hasonló próbálkozásoknak elejét vegyék, az egyik újság vezércikkben támadta azokat, akik bírálni merték a német nyelvű szórakoztatást. Az újságíró azt állította, hogy a magyar közönség maga kívánja a német nyelvű műsort.

Valamivel később egy fiatal kupléénekes, aki a Király utcai Kék Macska mulatóban bécsi dalokat énekelt, úgy döntött, hogy néhány dalt a saját fordításában magyarul ad elő. Ezt a bátor és lelkes ifjút Baumann Károlynak hívták. Ő volt a magyar nyelvű szórakoztatás úttörője.

A változások szele a fővárosi újságok szerkesztőségeit is megérintette. Megnőtt azoknak a fiatal, éppen csak kezdő, vagy már némi vidéki gyakorlattal rendelkező, húsz év körüli zsurnalisztáknak a száma, akik ironikus hangvételű versekkel, szikrázóan szellemes humoreszkekkel keltettek feltűnést: Molnár Ferenc, Heltai Jenő, Nagy Endre, Gábor Andor, Szép Ernő és mások néhány hónap alatt az újságolvasók kedvenceivé váltak. Mindenütt róluk beszéltek, őket idézték. A fiatalok inkább a Parnasszus felé törekedtek volna, de be kellett látniuk, hogy mindennapos megélhetési gondjaikon – legalábbis egyelőre – csak az újságírás segíthet. Zoltán Jenő, a Budapesti Hírlap munkatársa nem tartozott közéjük, de jól beszélt németül, és lapja 1901-ben kiküldte Berlinbe, hogy színes tudósításokban számoljon be a világváros életéről, eseményeiről. Amikor Zoltán hazaérkezett, egy nálunk még ismeretlen színpadi műfaj hírvivőjének csapott fel. Berlinben látta a Buntes Theater megnyitó előadását. Ennek a színháznak Ernst von Wolzogen költő és pamfletíró volt a lelke és motorja. Ez a félig nemesi, félig bohém származású literátor azon fáradozott, hogy az alacsony színvonalú „brettli” színpadot – Dél-Németországban Brettl volt a varieté neve – megtisztítsa az ócska, szedett-vedett, többnyire durva tréfáktól. Színházát Überbrettlnek nevezte, amellyel a nietzschei Übermenschre utalt.

Wolzogen a párizsi Chat Noir (Fekete Macska) kocsmát tekintette példaképének, ahol 1881. november 18-án Rodolphe Salis festő és barátai az első kabarét megnyitották. Salis a tinglitangli kocsmákétól eltérő programot adott: „Az a szándékunk – írta –, hogy csípős gúnnyal kommentáljuk a politikai eseményeket, segítsük az embereket, megmutatván nekik, hogy milyen ostobák; leszoktassuk a pesszimistákat a kétségbeesésről; feltárjuk a filiszterek előtt az élet napos oldalát; {658.} letépjük a képmutatókról az álarcot. Hogy ehhez az irodalmi szórakozáshoz anyagot szerezzünk, csúszunk-mászunk, settenkedünk és hallgatózunk, ahogy ezt a macskák teszik a háztetőkön.”82

Zoltán Jenő berlini tapasztalatait magyarázva így érvelt: az überbrettl több mint az orfeum és „chantan”, és csak valamivel kevesebb a színháznál. Nálunk is meg kell csinálni, van már magyar közönség!

Egyetlen kivételtől eltekintve, és ez főszerkesztője, Rákosi Jenő volt, senkit sem tudott meggyőzni. Rákosi viszont nyomban beavatta a dologba huszonhét éves unokaöccsét, Beöthy Lászlót is. Beöthynek, akit egy évvel korábban neveztek ki a Nemzeti Színház igazgatói posztjára, kevés köze volt a pesti éjszakai szórakoztatáshoz, de minden színházi újdonság érdekelte. Megbízták Zoltánt, hogy járja végig a város mulatóit, és keressen alkalmas helyet az új műfaj bemutatására. Zoltán Jenő a Nagymező utcai Fővárosi Orfeumot ajánlotta, hogy ott szervezzék meg – a kabaré szót még nem használták! – a Magyar Varietét. Waldmann Imre, a mulató tulajdonosa nem volt elragadtatva Zoltán ötletétől, a két megbízó személyére való tekintettel azonban nem ellenkezett, de színpadát csak késő este, saját német nyelvű orfeumprogramja után engedte át.

1901. november 16-án Tarka Színpad néven bemutatkozott az első magyar kabaré. A Budapesti Hírlap másnap ezt írta: „Ma este megszületett az első valódi és magyar varieté. Egyelőre csak vendég gyanánt jelent meg a Fővárosi Orfeum színpadán, de a bemutató biztató sikere máris reményt ad, hogy egykor a háziúr szerepét is átveszi.”83 Ettől eltérően ítélte meg a vállalkozást Hevesi Sándor a Magyar Szemlében: „Unalmas volt és élettelen a bemutató, úgyhogy nem merünk bízni a Tarka Színpad jövőjében. Pedig kár volna érte, mert hivatást teljesíthetne.”84

Zoltán Jenő mindent megtett, hogy berlini tapasztalatait jól hasznosítsa. Maga köré gyűjtötte a fiatal újságírók javát, köztük Molnár Ferencet, Herczeg Ferencet, Heltai Jenőt, Nagy Endrét, Pásztor Árpádot; a zeneszerzők közül Huszka Jenőt, Kern Aurélt, Konti Józsefet, Máder Rezsőt, de színészei is az esti szórakoztatás legkedveltebb művelői voltak: például Kornai Berta, Gyárfás Dezső, Baumann Károly, Faragó Ödön. Erőfeszítéseit mégsem koronázta siker. Pedig az első műsorban voltak csemegék, irodalmi gyöngyszemek is, a közönség azonban merev, elutasító maradt. „Nagyon új volt még mindez a pesti polgárnak, amely nemigen szerette az újításokat. Csak nehezen szokott hozzá Baumann Károly magyar kupléihoz, melyeket {659.} németből maga Baumann fordított. De hogy az egész műsor magyar legyen? Ó, ez már sok! Ez nem kellett a publikumnak” – jegyezte föl Gyárfás Dezső. 85

A Fővárosi Orfeum közönsége végigmulatta a német programot, majd felállt, és távozott. Az első színtiszta magyar kabarét a pesti közönség buktatta meg. Az Országos Színészegyesület pedig sietve – vagy inkább elsietve – levonta a tanulságot: tagjainak megtiltotta, hogy orfeumokban és dalcsarnokokban fellépjenek. 1902-ben a Színházi Újság erélyesen tiltakozott a szigorú döntés ellen, azt kérdezvén: ki fogja a pesti kabarék és orfeumok műsorát magyarrá változtatni, ha nem a magyar színészek.

Újabb évek teltek el, és a város késő esti szórakozóhelyei változatlanul német programokat ontottak. Itt-ott történt ugyan szerény vagy inkább szegényes kísérlet, hogy magyar orfeum is legyen, de mint a Pesti Napló 1905. szeptember 23-án jelentette, az eredmény inkább lehangoló volt: „Tegnapelőtt láttam az első orfeumi előadást, melyen nem szerepelt német nyelvű produkció. Kivéve egy-két angol számot, melyekben a nyelv ugyan nem volt fontos, mivel az egyik állati hangok utánzásából, a másik egy mezítláb ellejtett táncból állott… Nos, megvallom, a mulatság mérsékelt volt… Mert az bizonyos, hogy ma még a magyar nyelvű orfeumi irodalom oly szánalmas, hogy az a főkapitányi rendelet valóban megérdemli az erkölcsrendészeti címet. Oly unalmassá teszi az éjjeli kávéházak jó részét, hogy temérdek lumpot elidegenít az éjszakázásnak ettől a fajtájától.”

A fiatal magyar írók, újságírók és zeneszerzők nem juthattak különkeresethez; a színészek pedig, ha nem volt szerződésük, kenyér nélkül maradtak. Zoltán Jenő is belefáradt a szélmalomharcba, és a szálláscsináló hálátlan szerepére tovább nem is vesztegette az idejét. Már-már úgy tűnt, hogy a kabaré, amelyet Európa legtöbb országában befogadtak, Budapesten nem tud gyökeret ereszteni. Ekkor azonban a huszonkét éves Kondor Ernő, aki vidéken volt bonviván, váratlan örökség révén jelentős összeghez jutott. Azt ajánlották neki, hogy kísérelje meg feltámasztani vagy inkább újra bevezetni Pesten a kabarét. Kondor egy sörbizományos támogatásával kibérelt egy hosszú, folyosószerű bolthelyiséget a Teréz körút 28. számú ház földszintjén, és színpadot állíttatott fel benne. A nézőtérre asztalokat és székeket állíttatott, hogy a közönség kényelmesen megvacsorázhasson.

Ez a helyiség külsőre alig különbözött a párizsi vagy müncheni kabaréktól, ahonnan a műfaj hódító útjára indult. Az ételek és italok {660.} mellé itt is műsort szolgáltak fel, hasonlót a pár évvel korábban kudarcot szenvedett Tarka Színpad kínálatához, ami akkor nem kellett senkinek. Azóta azonban sok minden megváltozott.

Budapest polgárai közül többen beszéltek már magyarul, mint németül. Nagy változások zajlottak le a társadalmon belül. Egy szűk réteg hihetetlenül meggazdagodott, míg a középrétegek elszegényedtek. A munkások gyakran sztrájkoltak; sűrűn lobbant fel a szociális elégedetlenség szikrája, és egyre hangosabban követelték, hogy Magyarország nagyobb önállósághoz jusson az Osztrák–Magyar Monarchiában.

Ezek a változások gyakran pattanásig feszülő légkört teremtettek, és izgalmas, új témaköröket kínáltak a kabaré számára. Nem kellett már feltétlenül a régi, unalomig ismételt örökzöld témákat – házasság, anyós, szerelem – variálni. 1907. március 1-jén a Teréz körúti Fővárosi Cabaret Bonbonnière első műsorában ezek a változások még csak bátortalanul, vagy alig-alig tükröződtek. Sőt, mintha a Tarka Színpad színmagyar programjához képest visszalépés történt volna. Az első műsorban egy frivol francia bohózat is helyet kapott; egy német házaspár Pierrot- és Pierrette-kosztümben, gitárkísérettel előadott dalai pedig a müncheni kabaréhangulatot idézték fel. A fiatal László Rózsi előadásában már elhangzott Heltai Jenő Berta a moziban című dala, amely „a maga pesti pajkos kedvével, irodalmivá finomított pesti tájszólásával és Kálmán Imrének népdalreminiszcenciájú zenéjével a speciális pesti kuplénak nemcsak első, hanem legtökéletesebb példája volt”.86

A kabaré megnyitó műsora elé a fiatal Molnár Ferenc írt prológust, amelyet egy fiatal színész – Somlay Artúr mondott el.

Kondor Ernő a pesti újságírók között azokat a bátor vállalkozókat kereste, akik a Bonbonnière színpadán novellájukat vagy verseiket személyesen is fölolvasnák. Így akarta kabaréjába az irodalmat becsempészni. Első este egy ifjú költő – Szép Ernő – ült egy öblös színpadi karosszékben, és aktuális rigmusait olvasta fel. Tíz nappal később ugyanezen a helyen Nagy Endre újságíró kezében zizegtek kéziratának lapjai. A felolvasásra ugyan nehezen szánta rá magát, a Bonbonnière-t nem tekintette olyan helyszínnek, ahol rangjához méltóan szerepelhetne, de a húsz korona honoráriumnak végül nem tudott ellenállni.

A közönség ellenséges érzésekkel, közbeszólásokkal fogadta őt, és felolvasása már-már botrányba fulladt. Az utolsó pillanatban {661.} Nagy Endre feltalálta magát. Mesét rögtönzött, amely haragos nézőit jobb kedvre derítette. Hatalmas sikert aratott vele. Ekkor fedezte fel az élő szó varázsos erejét, és azt, hogy miképp lehet a közönséget egyik végletes hangulatból a másikba átlendíteni.

Kondor Ernő másnap estére is meghívta őt, és most már a nézőtérre beültetett ál-közbeszólókkal ismételték meg az előző esti közjátékot. A siker talán még nagyobb volt, mint egy nappal korábban. Kondor pedig az új műsorig hátralévő egész időtartamra meghoszszabbította ajánlatát. Nagy Endre ettől fogva hat éven át nem is tudott többé megszabadulni a kabarétól. A magyar kabaré történetének első nagy fejezete, az aranykor, az ő munkásságához fűződik.

A Bonbonnière áprilisi műsorát már a maga képére formálta át. Két műsorszám között nemcsak a következő szám bejelentésére szorítkozott, mint műsorközlő elődje, Nádas Sándor, hanem mondanivalóját monológgá növesztette, és mindig aznapi témák köré építette fel. Így születtek meg nagy formátumú konferanszai. Legtalálóbb fricskáit, megjegyzéseit néhány nappal később már városszerte idézték. Ha valaki a közéleti ügyekben nem tudott eligazodni, ezt mondta: „Este elmegyek a Nagyendrébe, és megtudom, mi az igazság!”

Nagy Endre lépésről lépésre átalakította a kabaré műsorát is. A színpadszerű darabokat elhagyta, és a régi commedia dell’artékra emlékeztető színpadi tréfákkal helyettesítette. A politikai és társadalmi eseményeket vidám kuplékban figurázta ki, és a külföldi sanzonokat magyar dalokkal cserélte föl. (Szirmai Albert–Gábor Andor: A villamos, A testőr, A pesti kávés; Szirmai Albert–Szép Ernő: A fakír; Hetényi Heidelberg Albert– Nagy Endre: Lót, Krumplikapálás után, A mézes huszár).

Nagy Endre – író, újságíró, színházigazgató. Az irodalmi kabaré megteremtője. 1910-es évek.

Ezek a változások új megvilágításba helyezték a műfajt. Heltai Jenő a kabaré születésének pillanatát így idézte fel: {662.} „A magyar költők többé nem érik be azzal, hogy egy romlott idegen társadalom erkölcsein és erkölcstelenségein mulassanak, hanem föleszmélnek és fölfedezik, hogy nálunk is hibák vannak. Ennélfogva megpróbálják színpadra vinni önnön félszegségeinket, önnön vétkeinket. Mámorosan kapnak a nagyszerű, új lehetőségeken: kis dalba sűríteni egy kis komédiát, egy kis prédikációt, figyelmeztetést, korholást, rámutatnak a rikító fonákságokra. Rendkívül tehetséges, fiatal muzsikusaink megzenésítik ezeket a dalokat, és a kabarék közönsége megértőn és bűnbánóan tapsol az előadónak. A miniszterek, a rendőrség, a packázó hivatalnokok, a városi tanács, a féktelenkedő operettprimadonnák, a magyar nemesi előnévvel hivalkodó, de csak németül beszélő császári-királyi generálisok hosszú sora hajtja fejét a kabaré nyaktilója alá: a kabaré nemcsak nevettet, hanem gyilkol is.”87

Voltak, akik utánozni próbálták Nagy Endrét. Faludi Sándor, Faludi Gábor kisebbik fia, apja támogatásával 1907. október 11-én az Andrássy út 69. szám alatt, a Képzőművészeti Tanács 1871-ben épült palotájának földszintjén Modern Színház Cabaret néven „ellenkabarét” nyitott. Az új színház sok mindenben különbözött a Teréz körúti Bonbonnière-től. Elsősorban a külsőségeiben. Fényes nézőterével, elegáns társalgóival rangot, tekintélyt adott a műfajnak. A város gazdag polgárságának és arisztokráciájának ugyanazt a szórakozást kínálta, amihez addig csak a szerényebb jövedelmű kispolgár és hivatalnokréteg juthatott hozzá. Az előkelőségek a levegőtlen, zajos és túlzsúfolt Teréz körúti helyiségbe a lábukat sem tették be, Faludi Sándor pedig őket igyekezett kiszolgálni. S hogy mindezt a legmagasabb színvonalon tegye, művészeti vezetőnek Molnár Ferencet és Heltai Jenőt szerződtette. A zenei vezetést a huszonhét éves Szirmai Albertre bízta, aki Koessler János tanítványa volt a Zeneakadémián, majd rövid ideig a Népszínház–Vígopera korrepetitoraként működött. Szirmai lírai és groteszk dalai már a Bonbonnière első műsoraiban feltűnést keltettek. Amit Molnár–Heltai–Szirmai nyújtott, az csak valamivel volt kevesebb annál, amit a közönség Nagy Endre kabaréjában láthatott. A Bonbonnière-ben prózában és dalban arról beszéltek és énekeltek, ami a kisembereket foglalkoztatta. Amiről napközben a városban a legtöbbet beszéltek, azt este a kabaréban a tréfákban, a kuplékban és a konferanszié szövegében hallhatták viszont. Nagy Endre valóságos élő újságot állított össze.

Az Andrássy úti Modern Színház rendkívül igényes műsora ezzel szemben a választékosabb közönséghez igazodott. A tréfákat, bohózatokat {663.} és zenés jeleneteket hazai szerzők – Heltai Jenő, Molnár Ferenc, Szomaházy István, Szomory Dezső vagy Lehár Ferenc, Szirmai Albert – neve fémjelezte, de külföldi írókat – Mark Twaint, Claude Terrasse-t – is megszólaltattak. A Modern Színház igazi felfedezése, egy új sanzonett bemutatkozása a kabarétörténet legkiemelkedőbb eseményének számított.

A fiatal Medgyaszay Vilmát, Krecsányi Ignác színtársulatának szubrett-primadonnáját Beöthy László 1904 nyarán a krisztinavárosi színkörben látta meg, és azonnal szerződtette a néhány hónappal korábban megnyílt Király Színházhoz. Medgyaszay Vilmára bízta Iluska szerepét Kacsoh Pongrác–Bakonyi Károly–Heltai Jenő János vitéz című daljátékában. A fiatal, szőke primadonna, a címszerepet játszó Fedák Sári partnereként valósággal berobbant a pesti színpadra. Molnár Ferenc is ott látta először. Molnár afféle ötletmesteri minőségében és mint Beöthy László legszűkebb baráti körének tagja, gyakran bejárt a János vitéz próbáira, és sokat segített az előadás létrehozóinak. Amikor a Modern Színházat szervezték, Molnár elsőként Medgyaszay Vilmát csábította át, aki akkor már a francia sanzonett, Yvette Guilbert bűvöletében élt. Medgyaszay Vilma hátat fordított a Király Színháznak, a háromfelvonásos színpadnak, és az új műfaj, a néhány perces, illanó sanzonok előadásának szolgálatába szegődött. Nem bánta meg. Az Andrássy úti színház megnyitó műsorában Szirmai Albert–Gábor Andor Altatódalával „addig sohsem sejtett mélységekkel és finomságokkal gazdagította ezt a műfajt”.88 A sanzon refrénje pedig olyan népszerű lett, mint napjainkban a slágereké:

Jön az éj feketén,

Te ne félj, kicsikém,

Csak aludj, kicsi lány, csak aludj!

Tovatűn, ami gond,

Ami bűn, ami ront,

Csak aludj, kicsi lány, csak aludj! 89

Az Altatódal sikere hatással volt a költőkre, muzsikusokra, a fiatal színésznemzedékre és a közönségre is. Valóságos láz tört ki Pesten: mindenki a kabaré területére igyekezett. Kosztolányi Dezső így örökítette meg ezt a jelenséget: „Emlékszem azokra a pesti éjszakákra, mikor az első kuplék felzendültek, s mindenütt kabaré volt, nemcsak az erre a célra készült négy-öt helyiségben, de a kávéházakban, a magánlakásokban, sőt két ember közt is, aki véletlenül találkozott {664.} egymással az utcán. Mindenki szójátékokat faragott. A kupléírók karonfogva jártak a körúton. Fiatalemberek a konferansziéi pályára készültek. Gyakran megtörtént, hogy a kávéház egyik felében habos kávét ittak gyanútlan polgárok, a másik felében pedig az utcáról beverődött nagy hajú fiatalemberek verseiket olvasták, hegedültek, és ismeretlen színinövendékek szavaltak, vagy énekeltek.”90

A Teréz körúti Bonbonnière-ben Nagy Endre régi és új művészekből átszervezte az új műfaj társulatát. László Rózsi, a vörhenyes hajú, karcsú lány, aki „kissé nyers hangjával, spontán mozdulataival a fülledt Terézvárosi gamin szellemi telivér géniusza volt”; Vidor Ferike, aki szomorúan lézengett a próbákon, mert nem találta szerepkörét, de Nagy Endre kitalálta, hogy írassanak neki cselédnótákat, amelyekben a „kispolgári háztartások lompos rabszolgáinak” örömeit, csalódásait kiénekelheti. Egy másik fiatal színésznő – Kökény Ilona – „a kávéházak traccsos, pipiskedő, hiszterizáló, férjet gyötrő, udvarlóit bolondító terézvárosi mamuskákat vitte a színpadra”, és ugyancsak örökös helyet biztosított magának a kabaré műsoraiban.

A férfiak közül Ferenczy Károly volt az első, „aki a kuplét valóban modern szellemben tudta előadni”, a pufók Huszár Károly, aki itt a kabaréban veszítette el keresztnevét, mert ettől kezdve haláláig mindenki csak Huszár Pufiként fogja emlegetni. A fiatal Kőváry Gyula, akit gázsi helyett ösztöndíjjal vett fel Nagy Endre, de ő olyan szorgalmas volt, hogy mindennap megjelent a próbákon, mindenki szerepét betéve tudta, ha kellett, bárki helyett bármelyik pillanatban be tudott ugrani. Papp Jancsit, a „tanulatlan külvárosi énekest” Reinitz Béla törte be, méghozzá a legnehezebb feladatokkal: Ady-verseket tanított be neki. Sajó Géza gitáron kísérte dalait. Ők voltak az első hónapok legjobbjai – nemcsak tanulták, szerették is ezt az új, különleges műfajt.

Nagy Endrét egy csapat munka nélküli színész is megpróbálta utánozni. Ők a város egy másik szegletében, az Üllői út 46. szám alatti Washington mulatóban ütötték fel tanyájukat. 1907. szeptember 15-én Kedélyes Színház néven mutatkoztak be. A külvárosi közönség teljes részvétlensége miatt három hónapnál nem bírták tovább és elvéreztek. Ugyanezen a helyen Adorján László hírlapíró és Nádor Mihály karnagy vezetésével 1908. október 15-én megnyílt a Paradicsom Kabaré, melynek társulatában föltűnt egy huszonhat éves újságíró, a későbbi kiváló költő, Somlyó Zoltán is. Az ő visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy „ez a kabaré a Mária Terézia-laktanya átellenében, a pesti Montparnasse-on volt. Elképzelhető, kik látogatták. {665.} Hadfiak, kis cselédlányok, konfliskocsisok és az ucca gondtalan hölgyei…”91

A legnagyobb tekintély ebben a kabaréban is a konferansziét övezte. Erre a posztra Gara Ákos kupléírót szerződtették, aki Nagy Endre nyomdokain próbált haladni. Oscar Wilde-aforizmákkal traktálta a közönséget, de amikor látta, hogy így nem boldogul, az orfeumok és varieték legvaskosabb tréfáit elevenítette fel. Két hónap után ez a vállalkozás is összeomlott, és az új tulajdonos Intim Kabarét ígért ezen a helyen. Az elnevezés, mint Somlyó Zoltán írta, méltóképpen fejezte ki a lényeget, mert „a fellépő művészek már csak önmaguknak játszottak, közönség nem volt…”. Akadtak viszont szakmabeliek, akik, nem tudni, miért, de gyakran járogattak ki ide, a város közepétől távol eső vidékre: „itt kezdődött az igazi, vérbeli kabaréélet, amikor poéták, művészek egymás között, egymás kedvéért »léptek fel«. Jó néhány azóta »befutott« költő mondogatta itt el az első vacogó strófáit. És színház után elkerültek ide »igazi« komoly színészek is: szegény Sziklay Kornél, Tanay Frigyes. De talán legmeghatóbb volt, amikor Újházi Ede, akkor már élte alkonyát járó nagy magyar »sociétaire-ünk«, gitárt szedett elő, s hajnaltájt eldúdolgatta a »Crampton mester« haldokló-nótáját. A nagy francia kabarék guignol-levegőjéből fakadt érzés didergett ilyenkor végig a pest-külvárosi mulató nyiszlett bársonyán.”92

Faludi Sándor 1908 nyarán Nagyváradra utazott, hogy felkeresse az ott vendégszereplő Nagy Endrét és felkérje: vegye át a Modern Színház vezetését. A távozó Molnár Ferenc és Heltai Jenő őt ajánlották a megüresedett vezetői posztra. „Tulajdonképpen most kezdődött el a magyar kabaré története” – írta Nagy Endre, saját másfél esztendős tevékenységét ezzel kissé alábecsülve.93 Elégedetlensége abból adódhatott, hogy a közvélemény, de a sajtó is egy színvonalra helyezte őket a mulatók éjszakai vándoriparosaival, akikkel nappal nem volt szokás az éjszakai ismeretséget fenntartani. Ha volt valami, ami haragot ébresztett benne, éppen a kabarénak ebből a felemás helyzetéből adódott. Ezért is határozta el, hogy „ezt a megalázott, meggyalázott kabarét fölemelem a megbecsült művészetek színvonalára”.94

1908-ban – Nagy Endre távozása után – a Teréz körúti Bonbonnière nem zárt be. Bálint Dezső egy pesti ügyvédet, Szalai Józsefet bízta meg a vezetéssel. Az ügyvéd úr társasági körökben úgynevezett „jópofa” csevegő volt, de amikor a kabaré bársonyfüggönye elé lépett, „körülbelül úgy adott elő, mintha periratot olvasna föl”.95 A Bonbonnière {666.} utolsó szezonját már Szalai nélkül vészelte át, és három évvel a megnyitása után, 1910 áprilisában végleg megszűnt.

Nagy Endre viszont pompás társulattal vonult át az Andrássy úti színházba, amely attól kezdve Nagy Endre Cabaret-ja (Modern Színpad) néven működött. Vele tartott Fábián Kornél, Ferenczy Károly, Huszár Károly, Sajó Géza, de a Modern Színház néhány kiválóságát is átvette, köztük Medgyaszay Vilmát, Kökény Ilonát, Vidor Ferikét, Boross Gézát, Kőváry Gyulát, Bársony Istvánt, Papp Jánost, Magyari Lajost, Boldizsár Andort és később a Nagyváradról felkerült Gózon Gyulát. Azok a színészek, akik járatlanok voltak a műfajban, megtanulták a gyors szerepcserékkel járó nehézségeket, ezzel a „a kis színpadon, amely minden pillanatban megőrizte a közönséggel való elektromos kapcsolatát, szinte önkéntelenül alakult ki a könnyed, közvetlen, konvencióktól mentes színjátszás stílusa”.96

Nagy Endre bőkezűen fizette színészeit, akiknek így nem volt gond a házbért kiegyenlíteniük, cipőt és ruhát csináltatniuk. „Úgy éltünk, mint a testvérek, nem játszottunk színházi törvényszékesdit, nem versengtünk szerepekért, Nagy Endrében sem a főnököt és a mindenható direktort bámultuk, hanem a zseniális embert, aki a maga képére új műfajt alkotott, mert az a kabaré, amit ő csinált, nem is hasonlított a Salis-féle párizsi kísérletekhez, sem azokhoz az érzelgős német kabarémintákhoz, amelyeket Pesten is próbáltak – sikertelenül – meghonosítani” – emlékezett Boross Géza.97

Medgyaszay Vilma – színésznő, színházigazgató. Sanzonénekesnőként tűnt fel a magyar kabaré hőskorában, 1913–1915 között a Modern Színpad vezetője volt.

Nagy Endre nem tudott, de bizonyára nem is akart újságírói-szerkesztői múltjával szakítani. Mindent, amit a nagyváradi és pesti szerkesztőségekben megtanult, a kabaréban is hasznosította. Mindig az aktualitásokat kereste, azt, ami a pesti kisember hétköznapjait beárnyékolta, hangulatát megkeserítette. Amiről az utcán, a hentesnél, a kávéházakban, a társasági életben beszéltek, néhány mondat vagy utalás erejéig mindig beleszőtte aznapi konferanszaiba. {667.} A konferansz mégsem csak a vezércikket helyettesítette. Nagy Endre így határozta meg szerepét: „A dalokból, kuplékból, színpadi tréfákból, daljátékokból összeállított tarka műsor iparkodott a magyar politikai és társadalmi élet egybefogott torzképét adni, és a konferansz nemcsak mint keret, hanem mint szilárd váz övezte az egészet.”98

A közélet nem áttételesen, körmönfont utalásokban, hanem hús-vér valóságában jelent meg a színpadon. Mindenki megkapta a magáét, aki valamilyen posztot töltött be és visszaélt helyzeti előnyével (A Parlament megnyitása, Az államtitkár, Wekerle a Scharzkünstler, Kossuth párthelyiséget keres, A választás nagy napja stb.). Ez gyakorlatilag úgy történt, hogy Nagy Endre kiosztott egy-egy szerepet, például gróf Apponyi Albert kultuszminisztert Máhr Nándorra, Lukács László pénzügyminisztert Boross Gézára, és a színészeknek az eredeti példányt, a modellt viselkedésben, mozdulatokban, hanglejtésekben kellett utánozniuk, sőt élethű maszkot is viseltek, hogy ne lehessen félreérteni, kiről is van szó. Néhány évig nem is volt ebből sértődés, ellenkezőleg, a színre vitt személyek árgus szemekkel figyelték, mikor maradnak ki a műsorból. Ha így történt, nehezteltek Nagy Endrére, mert ez is népszerűségük fokmérőjének számított.

1911. március 1-jén újra bemutattak egy Közéleti panoptikumot, amelyben a politikai és társadalmi élet színe-java – gróf Apponyi Albert, Lukács László, Kossuth Ferenc, Szterényi József, Vázsonyi Vilmos, Elek Pál bankigazgató, Lánczy Leó nagyiparos és mások – szerepeltek. Ez a tréfa tizennyolc estén át igen nagy sikert aratott, de a tizenkilencedik előadására már nem kerülhetett sor, mert az egyik modell megsértődött és az 1907. évi 7445-976. számú főkapitányi rendeletre hivatkozva, amely kimondta, hogy „semmi olyat előadni nem szabad, ami a vallásra, hazafias érzésre, az erkölcsre, az állami intézményekre, a közrendre nézve sértő vagy sért egyes személyeket és családokat” – feljelentette Nagy Endrét.99 A kabaréigazgatónak azt vetették szemére, hogy a közélet kimagasló nagyságait megsértette, tekintélyüket lerombolta, tehát súlyos vétséget követett el. A VI. kerületi rendőrkapitányságon Vermes József rendőrbíró vezette a tárgyalást, és kétszáz korona pénzbüntetésre, nem fizetés esetén tíznapi elzárásra ítélték Nagy Endrét. Egyúttal kioktatták, hogy a dalcsarnok nem arra való, hogy ott közügyeket beszéljenek meg, hanem arra, hogy a közönség szórakozzon.

Nagy Endre tréfái, rögtönzései, konferanszai mellett a kabaré másik jelentős vonulatát a költészet jelentette. Ezen a színpadon szólaltak {668.} meg Babits Mihály, Emőd Tamás, Gábor Andor, Harsányi Zsolt, Heltai Jenő, Ignotus, Kiss József, Kosztolányi Dezső, Somlyó Zoltán, Szép Ernő legszebb s legbravúrosabb versei, kiváló zeneszerzők – Hetényi-Heidelberg Albert, Lányi Viktor, Nádor Mihály, Szirmai Albert, Reinitz Béla, Zerkovitz Béla – muzsikájával. 1909. március 4-én hangzottak el először Ady-versek a kabaréban, Reinitz Béla autentikus zenei tolmácsolásában (Új vizeken járok, Kató a misén, A magyar igazság). A hatás óriási volt, pedig Adyt ekkor még nemigen ismerték el széles körben. Az első három Ady-verset a Kuruc dalok, a Zilahi ember nótája, a Tűnődés csókja és mások követték. Az, hogy Nagy Endrének sikerült áttörést elérnie az Ady-versekkel, a zeneszerző mellett Medgyaszay Vilma érdeme volt. Nagy Endre Adyhoz fűződő baráti kapcsolata még a nagyváradi Szabadság című napilap szerkesztőségében kezdődött, ahol jó fél esztendeig dolgoztak együtt. Később ugyan elváltak útjaik, de Nagy Endre továbbra is szemmel tartotta Adyt, akit a kabaré közönsége is elfogadott, megszeretett. Nagy Endre jelentős összegű honoráriumokkal segítette a gyakran komoly anyagi nehézségekkel küzdő költőt.

A Modern Színpadon Csokonai Vitéz Mihály, Tinódi Lantos Sebestyén és Petőfi Sándor verseinek felelevenítésére, színpadi keretbe foglalására is kísérletet tettek. Csiky János, a régi magyar zene búvára, a régi krónikás énekeket, a kuruc dalokat és a virágénekeket szedte díszes csokorba.

1912. november 14-én Nagy Endre váratlan bejelentést tett: visszavonul a kabarétól, és a Modern Színpad bérletét átadja Medgyaszay Vilmának. Búcsúestjét 1913. május 31-én tartotta. Ezzel átmenetileg megszűnt az általa teremtett műfajhoz fűződő kapcsolata, sőt Budapestet is elhagyta. Párizsba utazott, hogy írói pályájához új élményeket keressen. Pályáját ott akarta folytatni, ahol a Bonbonnière-beli fölolvasóestét megelőzően abbahagyta.

Medgyaszay Vilma huszonnyolc éves volt, amikor ez a nehéz örökség az ölébe pottyant. Arra számított, hogy ez a jól bevezetett és széles körben elfogadott műfaj életképes marad. A kabaré régi, népszerű gárdájához kitűnő új tagok csatlakoztak. Rajna Alice, Herczeg Jenő, Békeffi László és mások erősítették a társulatot. Medgyaszay Vilmának a Modern Színpad háziszerzőit is sikerült együtt tartania.

Nagy Endre távolléte azonban az egész kabaréra árnyékszerűen ránehezedett. A közönség, amely egykor minden szavára úgy figyelt, mint egy családfő bölcs intelmeire, kimondatlanul is megérezte, hogy {669.} valami megszűnt, befejeződött. Véget ért a Nagy Endre nevével fémjelzett aranykor.

1914. június 28-án Gavrilo Princip szerb diák Szarajevóban megölte Ferenc Ferdinánd trónörököst és feleségét, egy hónappal később Belgrádban átnyújtották az Osztrák–Magyar Monarchia hadüzenetét. Negyvennyolc órával később kitört az első világháború. A színházak bezárták kapuikat, a szellemi élet vezetői közül egyesek haditudósítónak álltak be, mások – így a Párizsból időközben hazatért Nagy Endre is – frontszolgálatra jelentkeztek.

A megváltozott új légkörben a kabarénak is más hangokat kellett pengetnie. Medgyaszay Vilma sikertelenül próbált a háború előtti témakörökhöz visszakanyarodni. Egyre nehezebb körülmények között vezette tovább a kabarét, és 1915. nyár elején már nem bírta tovább.

Egy tőkésnek adta át a színházat, akinek kevés köze volt hozzá. Viszont talált egy harminchárom éves fiatalembert, Bárdos Artúrt, aki az egyetemen jogot végzett, és pályáját újságíróként kezdte, majd Berlinbe utazott, ahol Max Reinhardt asszisztense volt. Onnan a hamburgi Neues Theaterhez szerződött rendezőnek. 1910-ben, amikor visszaérkezett Pestre, pezsgő szellemi élet fogadta. Elhatározta, hogy folyóiratot alapít, amely „a forrongó új színpadművészet szent dolgával óhajtott foglalkozni”.100 A Színjáték, az első hazai színházkritikai folyóirat mindössze másfél évig élt. Ilyen előzmények után mindenkit meglepett, hogy ez a művelt fiatalember, aki Hamburgban már Schiller-drámákat rendezett, és az új színházművészeti törekvések foglalkoztatták, további itthoni működése színhelyéül a kabarét választotta. Nem is volt könnyű helyzetben, hiszen aki a műfajban számított, idegenkedve fogadta őt: „szemmel láthatóan valami nagyképű, nehézkes színpadi embert vagy pláne elméleti színháztudóst láttak bennem, féltették tőlem a kabaré könnyű múzsáját”.101

Bárdos – elsősorban Max Reinhardt hatására – arra törekedett, hogy a kabarénak színházszerűbb irányt adjon. A konferanszié hiánya is erre kényszerítette, emellett az irodalmi egyfelvonásosok közelebb is álltak hozzá, mint a kabaré világa.

Más kényszerűségek is akadtak. 1915. december 31-én a város szívében, az egykori Kasselik-telken (ma a Corvin áruház található itt) megnyílt az Apolló Kabaré. Az épületben korábban az Apolló Színház működött, amelyet 1912-ben építtetett Ungerleider Mór, a filmkölcsönzéssel és filmgyártással foglalkozó Projectograph Részvénytársaság tulajdonosa. Az Apolló 1914-től Upor József irányításával {670.} mozi-varietéként működött. A félig moziban, félig színházban a filmszkeccset népszerűsítették. Az új műfajban a szabadtéri jelenetek a mozivásznon zajlottak, míg a szobajeleneteket a színpadon adták elő ugyanazok a színészek.

1915-ben tulajdonoscsere volt az Apolló élén. Ekkor szerződtették művészeti vezetőnek a bécsi születésű, negyvenegy éves újságírót, Hervay Frigyest. Hervay a Magyarország című napilap színházi és irodalmi rovatát szerkesztette, és személyében a krokiírás egyik legkitűnőbb mesterét tisztelték. A színház új titkára a huszonhárom éves Roboz Imre, a Vígszínház későbbi bérlő-igazgatója; rendezője Szabolcs Ernő lett. Az Apolló színpadán mindenki megjelent, aki a műfaj első hazai bemutatkozásától számítva nevet, tekintélyt és népszerűséget szerzett a kabaréban. Németh Juliska, Szőllőssy Rózsi, Haraszti Mici, Sándor Stefi, Vidor Ferike. Berky Lili – aki férjével, Gózon Gyulával ezekben az években az egyik legkiválóbb sanzonénekes volt – a Király Színházból szerződött ide. Itt léptek színpadra a nevettetés mesterei: Boross Géza, Sajó Géza, Herczeg Jenő, Mály Gerő, Kőváry Gyula, Szenes Ernő és még sokan mások. Bárdos Artúr említette emlékezésében, hogy „megnyílt az Apolló Kabaré, és a mi kabarénknak egy csomó népszerű típusát egyszerűen elszerződtette dupla gázsival. Ez is a differenciálódás szükségességét bizonyította. Az Apolló Kabaré pontosan azt csinálta, ami eddig az Andrássy úton történt, nekünk tehát, legalább részben, mást kellett csinálnunk.”102

Bárdos Artúr ennek jegyében fedezte fel például Békeffi László írói vénáját. Békeffi színész szeretett volna lenni, a színiakadémián azonban 1912-ben tehetségtelennek nyilvánították, és elbocsátották. Ferenczy Károly még azon az őszön szerződtette a Gyár (ma Jókai) utca 21. szám alatt megnyílt kabaréjához. Békeffi konferansziéként mutatkozott be, s a műsorban apró tréfái is szerepeltek. A Ferenczy kabaré 1913-ban megszűnt, és Békeffi átszerződött Medgyaszay Vilma kabaréjához. Ott inkább kisebb szerepeket kapott, amelyeket átlagosan oldott meg. Bárdosnak viszont tetszett Békeffi fanyar humora és jó dialogizáló készsége. Így Békeffi lett a Modern Színpad egyik legsikeresebb és legtermékenyebb háziszerzője (A tordai hasadék; Szerzők iskolája). Azt azonban ekkor még kevesen gondolták, hogy Békeffi hamarosan átveszi Nagy Endre szerepkörét a konferanszié posztján, és ő lesz legméltóbb utóda.

Bárdos Artúr mindenáron ki akart lépni a kabaré hagyományos keretei közül. Nemcsak kacagtató tréfákkal, de kis drámai jelenetekkel {671.} is igyekezett programját változatosabbá tenni. Kiváló alkalom volt erre Harsányi Zsolt drámai jelenete egy hadifogolyról. Bárdos a címszerepre a Nemzeti Színház ünnepelt színészét, Rózsahegyi Kálmánt szerződtette. Ezzel kezdődött az a gyakorlat, hogy a kabarék vendégszereplésre hívták a nagy színházak vezető művészeit, akik új színekkel gazdagították a műfajt.

1916-ban, a kedvezőtlen háborús gazdasági viszonyok ellenére új palota épült a belvárosi Koronaherceg (ma Petőfi Sándor) utcában, amelynek földszintjén egy kétszáz személyes színháztermet is kialakítottak. A terem Bárdos Artúr pénzemberének figyelmét azonnal felkeltette, és ide akarta áttelepíteni az Andrássy útról a Modern Színpadot. Hiába figyelmeztetette Beöthy László és Faludi Jenő is a vállalkozót, hogy üzletzárás után a belvárosban kiürülnek az utcák, színházat hozni ide kész öngyilkosság. Bárdosnak is tetszett a terv, így 1916. november 18-án a Falus Elek és Herquet Rezső irányításával szecessziós stílusban épült színház megnyithatta kapuit. 1918. március 27-éig Bárdos hét kabaréműsort mutatott be, de egyre nagyobb nehézségek közepette: „Csak a legnagyobb kínnal lehetett már jó magánszámokat, dalocskákat, kuplékat előteremteni, ennek a műfajnak kifogyhatatlan tehetségű művelője, Gábor Andor is már csak fáradt rutinnal győzte az iramot. […] Nélkülük mi maradt volna? Az egyfelvonásosok színháza.”103 Bárdos tehát a megfelelő pillanatot várta, hogy megvalósíthassa az igazán ambicionált háromfelvonásos kamaraszínház műfaját, amely jobban illett hozzá, mint a kabaré.

Vidor Ferike – színésznő. 1909-től budapesti kabarékban lépett fel „cselédnótáival”.
1910-es évek.

Bárdos Artúr magyarázata azonban csak részben igaz, hiszen az általa vezetett, hagyományos kabaréműsort játszó Andrássy úti Színház, amely 1918-tól ismét a Modern Színpad régi helyiségében várta a közönséget; valamint az Apolló Kabaré is megtartotta népszerűségét. Az Apollóban a siker nemcsak a kiváló színészgárdának volt köszönhető, {672.} hanem a tartalmas és gazdag műsoroknak is, amelyekben új sanzonok és kuplék egész sora szólalt meg. A régi gárda – Emőd Tamás, Gábor Andor, Somlyó Zoltán, Szép Ernő – mellett a színlapokra Lovászy Károly, Harmath Imre, Zilahy Lajos neve is fölkerült. Az addig jól ismert zeneszerzői gárda is tovább bőrült. Leggyakrabban a huszonhat éves Buday Dénes sanzonjai arattak sikert, aki később átvette a kabaré zenei vezetését is.

A pesti kabaré főbb mozgási irányai mellett kezdetektől fogva voltak, igaz, többnyire csak igen rövid élettartamú, törékenyebb vállalkozások is, amelyek azzal tűntek fel, majd később el, hogy utánozni próbálták azt, ami lényegében nem volt utánozható. Vágó Géza színész és író például 1907. október 12-én a Sándor tér 4. szám alatt álló Gutenberg-palotában megnyitotta az Intim Színházat, de csak három műsorra futotta erejéből. Ezen a helyen működött később az Omnia mozi.

Ferenczy Károly már említett Gyár utcai kabaréja is mindössze fél esztendeig élt, de a társulatban már feltűntek azok a színészek, akik később fontos szerepet játszanak majd a műfaj történetében. Békeffi László mellett a közönség láthatta Mály Gerőt, Radó Sándort és Szabolcs Ernőt is.

1908-ban új színhellyel bővült a pesti szórakoztató iparág. Az Erzsébet körúton volt egy öreg bérház, melynek hátsó udvara egészen a Hársfa utcáig terjedt. A rozoga épületre a Népszínház titkára és egyik orvosa, Fodor Oszkár vetett szemet. 1908 októberében Fodor Oszkár és Keleti Hermann irányításával megnyílt az új mulató, a Royal Orfeum. Befogadóképessége azonban olyan csekély volt, hogy a bevételekből a drága külföldi varietészámokat képtelenek voltak finanszírozni. Néhány hónap múlva Fodor Oszkár tönkrement, minden vagyona elúszott. Kénytelen volt eladni a színházat. Bálint Dezső személyében új tulajdonos vette át a vezetést, és rövid idő alatt felvirágoztatta az intézményt. Az orfeum első emeletén kezdettől fogva Royal Sörkabaré működött, de 1913-ig csak varietéműsorokat láthatott ott a közönség. 1913-ban Bálint egy hivatalnokból lett színészt, a huszonnégy éves Szőke Szakállt bízta meg a Sörkabaré művészeti vezetésével. Az ambiciózus, kissé groteszk álnevű, de vérbő humorú Szőke Szakáll, akit valójában Gerő Jenőnek hívtak, külső megjelenésével is a pesti kisember egyik jellegzetes típusát testesítette meg. Hamarosan a város egyik nevezetességévé nőtte ki magát. Szőke Szakáll Nagy Endre kabaréjában kezdte pályáját, de még senki nem {673.} figyelt föl rá. Amikor a Sörkabaré vezetését átvette, azonnal Nagy Endréhez fordult tanácsért. A sértődött Nagy Endre, aki éppen Párizsba készült, nem tagadta meg múltját, ő szállította a megnyitó műsor legjavát.

Ezen a színpadon ismerte meg a pesti közönség a műkedvelőből hivatásos színésszé előlépett Saly Bélát, aki Salamon Béla néven vonult be a pesti kabaré legendás alakjai közé. Szőke Szakáll bohózataiban a félénk és félszeg, ügyefogyottságában is ravasz, éles eszű kisembert formálta meg, aki győzedelmeskedve vágta ki magát a félreértésekből. A Vonósnégyes című Szőke Szakáll-bohózatot Salamon fél évszázadnál is hosszabb ideig játszotta, a műfaj egyik klasszikusává emelte. A bohózatban esti házimuzsikálásra készülnek a polgári otthon lakói, de a muzsikus vendégek lemondják részvételüket, így helyettük kénytelenek a ház lakóiból toborzott alkalmi vonósnégyest kiállítani…

1916-ban Nagy Endre hazaérkezett a frontszolgálatról és egyelőre nem tudott mihez kezdeni. A kabarét, amelyet megalkotott, eredeti formájában nem lehetett többé visszaállítani. A közönség kicserélődött, a háborús körülmények különben sem kedveztek a csípős közéleti gúnynak. Nagy Endre Zerkovitz Béla társaságában egyfelvonásos operettek, revük szövegét írta. Műveit nemcsak a Sörkabaréban, de a Royal Orfeum nagyszínpadán is játszották. Egy idő múlva mindezt kevésnek találta. A közönség is hasonlóképpen gondolkozhatott, mert gyakran nekiszegezték a kérdést: mikor hallhatják újra konferálni. 1918 tavaszán végre elszánta magát: „Amióta Nagy Endre csak írásaival érintkezik a közönséggel, tömegével kapják a leveleket a szín- és kabaréigazgatók, ezren és ezren sürgetik, hogy jelenjen meg újra a közönség előtt és konferáljon. Most végre teljesül a közönség kívánsága, legalább egyetlen estére, Nagy Endre újra konferál.”104 Az egyetlen estéből valóságos sorozat lett. A fővároson kívül 1918 nyarán vidéki körutat tett, amely meggyőzte, hogy népszerűsége éppoly töretlen, mint az utolsó békeesztendőben volt. A történelmi fordulatok – az őszirózsás forradalom és a kommün – hatására ismét visszavonult a szereplésektől. Nagy eseménynek számított, amikor 1919. szeptember 23-án a Nagymező utca 22–24. számú Télikertben újra saját kabarét nyitott Nagy Endre Színháza néven, amelyet csakhamar a szerényebb Nagy Endre Színpada elnevezés váltott fel. A Télikert azelőtt mulató volt, tehát kitűnő keret Nagy Endre számára. „A gyönyörű színház – a régi Télikert – mintha teljesen egybeolvadna a {674.} színpaddal, a páholysorok, a földszint, erkély és a rivalda egy színes nagy felületnek tűnnek; színészek és közönség között nincs válaszfal, csak egy pont magaslik ki: a konferanszié, író és színész Nagy Endre, ki a régi parádés hármas szerepében lép ismét a publikum elé” – írta a Színházi Élet.105

Valami azonban mégis megváltozott. Nagy Endre kabaréjának jellegzetes stílusa és hangvétele ezúttal nem érintette meg a közönséget. Két és fél havi működés után Nagy Endrének távoznia kellett a Télikertből, és egyelőre nem is próbálkozott régi dicsőségének visszaszerzésével.

Kökény Ilona – színésznő. A korszak egyik legnépszerűbb komikája. 1910-es évek.

Sziklay Kornél, a kiváló színész-komikus bejárta a fél országot, és tízéves vidéki működése során nemcsak a színészmesterséget tanulta meg, de a színházigazgatás bonyolult műveleteiből is sok mindent ellesett. 1904-ben a Városligetben nyitotta meg első színházát, a Kis Színkört. 1916 szeptemberében a régi Ferenczy kabarét vette át. A megnyitó előtt azonban nagyszabású átalakítási munkálatokba kezdett. A régi, Gyár utcai bejáratot megszüntette, és a Teréz körút felé nyitott, ami kiváló üzleti érzékre vallott. Sziklay igazgatója, színésze, konferansziéja és háziszerzője volt az Érdekes Kabarénak. Egyetlen szezon után mégis megvált a színháztól. Az új tulajdonos Bella Andorra, a következő szezonban Leopold Gyulára bízta az akkor már Intim Kabarénak nevezett vállalkozás művészeti vezetését. Ebben a társulatban rendszeresen vendégszerepeltek a Nemzeti Színház művészei – Vízvári Mariska, Forgács Rózsi, Abonyi Géza, Mészáros Alajos –, és a különböző mulatók után itt lépett fel Pesten az első világháború után újra a helyét, szerepkörét kereső Kabos Gyula is. Az Intim Kabaré rendezője a Thália Társaság egykori színésze, Doktor János volt.

Upor József, mint a Projectograph mozivállalat igazgatója, 1914-ben megalapította az Apolló mozgóképszínházat. Négy évvel később, 1918 tavaszán Upor kibérelte a Folies Caprice Aréna út 84. {675.} szám alatti nyári helyiségét, és két éven át itt működött az elegáns küllemű, igényes műsort játszó Fasor Kabaré. Bemutatták Békeffi László Műgyűjtő a feleségem, Boross Elemér Csendes vihar, Harmath Imre A börlingtoni Jaguár, Török Rezső Valaki az ágy alatt című jelenetét. Ezen a kabarészínpadon ismerkedett meg a műfajjal jelentős magánszínházi művészek sora – Hegedűs Gyula, Rajnai Gábor, Ódry Árpád, Lukács Pál, Gellért Lajos, Gombaszögi Ella. Rajtuk kívül a régi kabarégárda legjobbjai – Békeffi László, Boross Géza, Mály Gerő, Kökény Ilona, Rajna Alice, Szász Ila – is rendszeresen színpadra léptek.

Amikor az Andrássy úti Modern Színház Bárdos Artúr vezetésével átköltözött a Koronaherceg (ma Petőfi Sándor) utcába, az Andrássy úti színház üresen maradt. Átalakították, és 1918. november 24-én Andrássy úti Színház néven nyílt meg ismét. Igazgatója Bárdos Artúr, művészeti vezetője Emőd Tamás, zenei vezetője Szirmai Albert volt. Az új színházban új szerzők jelentkeztek – Bónyi Adorján, Zágon István, sőt a tréfaíráshoz Kabos Gyula is kedvet kapott. Itt játszották 1920-ban a későbbi jeles hírlapíró és szerkesztő Egyed Zoltán Rouge et Noir című művét.

1920-ban Beöthy László, az Unió Színházüzemi és Színházépítő Részvénytársaság vezérigazgatója felszólította Bárdos Artúrt, hogy a Belvárosi Színházzal és az Andrássy úti Színházzal lépjen be a színházi trösztbe. 1920. március 20-án megkötötték a szerződést, de kapcsolatuk nem volt gyümölcsöző, s két év múlva, 1922. szeptember 24-én elváltak útjaik. Bárdos Artúr – Beöthy árulását emlegetve – hirtelen elhatározással Bécsbe utazott. Az Andrássy úti Színházat ezután Emőd Tamás vezette.

A kisebb vállalkozások közül meg kell említeni a Csengery utca 39. számú házban 1918. november 7-én megnyílt Modern Kabarét, amely mindössze két műsorral rukkolt elő, de utóda, a Muskátli Kabaré – egy fiatal színészházaspár önálló vállalkozásaként – komolyabb jövőt ígért. Berky Lili és Gózon Gyula az Apolló Kabaréban aratták sikereiket, mindketten a sanzon kiváló előadóművészei közé tartoztak, mindkettőjük gyakorlatot szerzett a prózai és a zenés színpadon. Jó eséllyel indultak az Andrássy út és Csengery utca sarkán megnyílt kabaréjukkal. 1919. január 31-én Major Henrik grafikusművész színes, ötletes plakátjai lepték el a pesti utcák hirdetőoszlopait: egy kis masamódlány hatalmat kalapdobozt tart a vállán, ebből bámulnak ki a megnyíló kabaré hirdetését bámuló hölgyek és urak. {676.} A Muskátli Kabaré jól válogatott műsora a nagyszerű sanzonok és kuplék ellenére sem aratott átütő sikert. A közönség nem töltötte meg az esténként 260 néző számára alkalmas kis termet. Gózon Gyula Berky Lilivel kénytelen volt visszatérni az Apolló Kabaréba.

Kőváry Gyula – színész, író, rendező. Groteszk jeleneteivel, fanyar humorú konferanszaival vált népszerűvé. 1910-es évek.

A kabaré nem kizárólag pesti műfaj volt. Már 1908 nyarán Nagyváradon is bemutatkozott a Bonbonnière társulata, és attól kezdve nem volt olyan magyarországi nagyváros, ahol ne vendégszerepelt volna. Sikerük és példájuk nyomán mindenütt szerveződtek kisebb alkalmi társulatok, amelyek a helyi visszásságokat tárták humoros formában a közönség elé.

A kabaré, a történelmi események közepette, a közönség gyakori cserélődése ellenére, a színházi élet elidegeníthetetlen, szerves részévé vált Pesten és vidéken. Bebizonyosodott, hogy a magyar nyelv kiválóan alkalmas művelésére. A magyar kabaréirodalom jelentős alkotásokat – tréfákat, bohózatokat, sanzonokat, kuplékat – hozott létre. Több nemzedék írói, zeneszerzői, színészei jegyezték el magukat a műfajjal. „Írók, zeneszerzők, színészek roppant tömege kapott foglalkozást, de a kabaré nemcsak az ő számukra lett a magasabb rendű fejlődés iskolája, hanem a közönség is megszokta, hogy itt találkozik először azokkal az újszerű próbálkozásokkal, amelyeknek végső kiteljesülését a nagyobb színpadoktól várhatta” – foglalta össze Nagy Endre a műfaj jelentőségét. 106

Ha csupán ennyi lett volna a kabaré hazai elterjedésének eredménye, akkor is megkülönböztetett tisztelet illetné a műfaj úttörőit. Ennél azonban jóval többet tettek a magyar nyelvű szórakoztatás érdekében: valósággal újra teremtették a műfajt.