{28.} 3. KASTÉLYSZÍNHÁZAK MAGYARORSZÁGON

A magyarországi színi élet másik jelentős bázisa a 18. századtól kezdve a főnemesség volt. Kastélyaikban francia mintára, rendszeresen vagy alkalmilag mutattak be különféle tárgyú, műfajú darabokat, többnyire a maguk és a meghívott előkelők szórakoztatására. Az előadásokban részt vevők összetétele változatos volt. Sokszor főúri műkedvelők játszottak, máskor a kastély személyzetét is bevonták. Azokban a kastélyokban azonban, ahol legalább néhány évre folyamatossá vált a színielőadások megtartása, rendszerint hivatásos együtteseket szerződtettek. Így váltak ezek az udvarok olasz operatársulatok, német drámai vándoregyüttesek, zeneszerzők és szcenikusok kívánatos és a környezetre is ható bázisaivá. Nem ritkán ugyanaz az együttes látta el előadásokkal az évad egy részében a kastély lakóit, majd az év másik részében a közeli vagy távolabbi városok nemesi-polgári közönségét.

A történelmi Magyarország területén a császári család holicsi (Nyitra megye) kastélyában kezdődtek meg a legkorábban az ilyen előadások. 1746. augusztus 22-én az ott szolgáló lotharingiai lakájok a nyaraló császári család jelenlétében Molière Kotnyelesek (Les fâcheux) c. bohózatát vitték francia nyelven színre, majd néhány napon belül még két másik vígjátékot mutattak be. A család 1747-ben ismét Holicson nyaralt. Ekkor egy egyfelvonásos vígjáték, majd két nap múlva, a vadászat végeztével, egy vígopera szórakoztatta a vendégeket. Pár napra rá ezeket az előadásokat egy Regnard-vígjáték követte, amelyet főúri műkedvelők, hercegek, grófok és bárók adtak elő. A holicsi kastélyban egyébként 1756-ig folyt alkalmi színházi tevékenység.

A kastélyszínházak közül az Esterházyak kismartoni (Eisenstadt) és eszterházi színháza, operája, házizenekara szerezte a legnagyobb hírnevet. Az Esterházyak pompakedvelése Miklós (1582–1645), majd később Pál (1635–1713) nevéhez fűződik. Miklóst még Bethlen Gábor is arra kérte, hogy ha valamennyi zenészét nem is, legalább hárfaművészét küldje egy gyulafehérvári ünnepségre. Előfordult olyan eset is, amikor a soproni jezsuitáknak adta kölcsön zenészeit. A művészetek kedvelését illetően még nevesebb volt Esterházy Pál, az ország nádora. 1711-ben Harmonia Coelestis címmel jelentette meg a kor legjobb színvonalán álló zenekari és énekes szerzeményeit. Az ő idejében erősödött meg Kismartonban a színházi élet {29.} is. Eziránti érdeklődését Esterházy Pál még jezsuita iskoláztatása során nyerte. 1647-ben Joas királyt, a következő évben a bibliai Juditot alakította. Egy nagyheti látványos körmenetben az isteni szeretet Geniusa volt, később Szent Katalint, Krisztust, Xavéri Szent Ferencet személyesítette meg. A rendkívül gazdag főúr később is szívesen adakozott a jezsuita színjátékok díszleteire, jelmezeire. Halála után a család pompakedvelése, kultúra iránti igénye nem csökkent.

A kismartoni színházról 1749-ben történt először említés egy híres olasz barokk képzőművész, Giuseppe Quaglio alkalmi szerződtetése során. 1755-ben egy Ecloga pastorale opera-típusú előadását rendezték meg. Ezek a szórványos események Esterházy Pál Antal nádor nevéhez fűződtek, aki hatalmas kottagyűjteményt létesített, és egy évvel halála előtt, 1761-ben Joseph Haydnt szerződtette udvari másodkarmesternek. Egyben kezdeményezte egy „új színház” építését is. Az üvegházon belül kialakított színház építése során a különböző mesterembereken kívül négy díszletfestőt is alkalmazott, sőt, egy órásmesterrel elkészíttette a szükséges színpadi gépezeteket is. Az épületet azonban már Esterházy „Fényes” Miklós avatta föl 1762. május 17-én. A programon tűzijáték és más vegyes látványosságok mellett Haydn négy kisoperájának a bemutatója is szerepelt. A színház díszlettervezője 1762–65 között Girolamo Le Bon volt („scenicus Theatralis”). A birtok új ura az eddigieknél is többet áldozott a művészi reprezentációra. Míg Kismartonban zenészek és színtársulatok váltották egymást, a herceg a Fertő-tó közelében a süttöri vadászlak helyére nagyszabású főúri rezidenciát építtetett, amit azután Eszterházának nevezett el. A kastélyegyüttes részét képező operaház 1768-ban készült el, és 400 néző befogadására volt alkalmas. Színpadnyílása kb. nyolcszor nyolc, mélysége pedig mintegy tizennyolc méter volt, s ez nyolc kulisszapár elhelyezésére adott módot. Az emelő-süllyesztő szerkezetek a kor színpadtechnikájának magas színvonalát képviselték. Egyidejűleg bábszínház is épült, amelynek felszereltsége hasonló volt. Mivel a zenészek háza egy évvel később készült el, az eszterházi opera csak 1769-ben kezdett el műsort adni. A társulatok és tagok ugyan váltották egymást, de a zenei és szcenikai vezetés állandó maradt. Joseph Haydn huszonhét éven át szolgált a családnál; a kiváló barokk díszletművész, Pietro Travaglia pedig 1771-től 1798-ig folyamatosan tartotta kezében a színpadi látványosságok tervezését, irányítását. Így az Eszterházán töltött hosszú évek során mindkét európai hírű művész jelentős alkotásokat hozhatott létre.

Valahányszor előkelő látogató érkezett Eszterházára, a herceg mindig nagy látványosságot, színjátékot, illuminációt (tűzijátékot) rendezett tiszteletére. Valamennyi közül azonban a legfényesebb Mária Terézia látogatását köszöntötte 1773 szeptemberének első két napján. A műsor előképe Rohan herceg egy évvel azelőtti látogatása alkalmával alakulhatott ki; arról az eseményről a jelenlévő Bessenyei György Az eszterházi vigasságok c. költeményében színes részletességgel számolt be. A királynét köszöntő műsor díszebéddel kezdődött, amelyet séta követett, majd Haydnnak egy operáját nézték meg. A napot álarcosbál zárta. Másnap került sor a bábszínház bemutatására, ahol Haydn új báboperája, a Philemon és Baucis gyönyörködtette a vendégeket. Az esti tűzijáték után mintegy ezer fiatal paraszt a {30.} saját zenéjével és táncával szórakoztatta a királynőt. A korszak szcenikai színvonalára Travaglia fennmaradt díszlet- és jelmezterveiből, valamint egy 1775-ben tartott operaelőadás képéből lehet következtetni. 1779. november 18-án azonban egy hirtelen támadt tűz következtében a teljes színház leégett. A más helyen építendő új opera építésének előkészületei alatt az operatársulat a bábszínház épületben működött tovább. Tíz hónap múltán azonban már állt az új épület, amelyben az opera és a németnyelvű színjáték egyaránt helyet kapott, sőt a balett is előtérbe került.

1790-ben Esterházy Miklós meghalt; örököse, Antal viszont elbocsátotta az operatársulatot, bár előbb még segítségükkel rendeztette meg főispáni beiktatási ünnepségét. Ezután azonban az „eszterházi vigasságok” termei lassú pusztulásnak indultak.

Esterházy II. Miklós átköltözött Kismartonba, és ott 1794 és 1812 között a család korábbi operai és színházi tevékenységénél nem jelentéktelenebb színiéletet sikerült fenntartania. Ezekhez felhasználta az eszterházi időszak díszleteit-jelmezeit is. Mozart-operákat adatott elő; így 1804. augusztus 10-én Johann Nepomuk Hummel vezényletével és a klasszicista tervező, Carl Maurer díszleteiben a Varázsfuvolát vitték színre. Kiváló táncosokat hívott, mint például Salvatore és Maria Viganót. Tűzijátékokat, látványos vendégfogadásokat rendezett. A 19. század elején Haydn újból vállalta a kismartoni zenei élet irányítását, de a karmesterséget már nem. 1813. március 14-én Esterházy II. Miklós a családot egyre jobban nyomasztó gazdasági helyzetre való tekintettel a zenészeket elbocsátotta, s udvartartásában is igyekezett takarékoskodni. Ezzel az Esterházy-vigasságok fényes korszaka, színi pompája befejeződött.

A Pálffyak is kedvelték a színjátékot, és követték a 18. századi divatot, amely szerint kastély és színház szoros kapcsolatban állottak egymással. Pozsonyban, a várhegy oldalában lévő hatalmas palotaegyüttesük kertjében csodálatosan berendezett színházat emeltek, amelyben előkelő vendégek fogadásakor, először 1770-ben, előadásokat tartottak. 1801-ben az épületet kaszárnyává alakították át, a parkot pedig megnyitották a nagyközönség előtt. A színházépület azonban 1893-ig állott, városi bálokat, alkalmi színielőadásokat tartottak benne. Berendezéséről alig van adatunk, de ránk maradt 1825-ből öt díszletterv – Carl Maurer munkái –, amelyek valószínűleg a pozsonyi Pálffy-színház számára készültek. – A Pálffyak ősi birtokán, Vöröskőn, a hatalmas vár úgynevezett „hűtőző termében” a 19. század első felében szintén rendszeresen tartottak német és francia színielőadásokat.

Kevés adat maradt fönn a Grassalkovich család gödöllői színházáról. A nyitányt itt Mária Terézia látogatása jelentette, 1751-ben. Erre az alkalomra Grassalkovich Antal díszes kivilágítási ünnepséget rendezett: hatalmas teraszt építtetett, amelynek egyik végén díszes csarnok emelkedett. Erre két oldalról csigalépcsőn vezették fel a királyi párt. Az egész építményt gyertyák, mécsesek ezreivel, tükrökkel világították meg. Mindez csak fokozta az esemény teatralitását. Ilyen illuminációt máskor is rendeztek. Így többek között 1765. szeptember 6-án, Albert, szász herceg felesége, Mária Krisztina, Mária Terézia leánya látogatásakor. A gödöllői Grassalkovich-kastélyban {31.} azonban nemcsak efféle látványosságra nyílt lehetőség, hanem színházterem is volt. Erről a források első alkalommal csak 1785-ben tesznek említést, mint olyan helyiségről, ahol a Budán és Pesten szereplő német színtársulatok rendszeresen fellépnek. A zenét a herceg saját zenekara szolgáltatta. Egy 1786-os tudósítás arról ad hírt, hogy ezeket az előadásokat a környék nemessége is látogatta. Építéstörténeti adatok indokolják azt a feltételezést, hogy a színháztermet 1778 és 1785 között alakították ki, s hogy jól elégítette ki a kor színpadtechnikai igényeit. A fellépő színészek nevét nem ismerjük, de tudunk három színigazgatóról, akik társulatukkal a gödöllői kastélyszínházban előadásokat tartottak: Peter Mayer 1783-ban, Jakob Scherzer 1788-ban és Philipp Berndt 1793-ban. A fellépések rendszerint akkor történtek, amikor a Grassalkovich család Gödöllőn nyaralt. A társulatok minden bizonnyal azokat a darabokat játszották, amelyeket az ország más városaiban, polgári közönség előtt mutattak be.

A Grassalkovichok pozsonyi palotája is hasonló rendezvények színhelye volt. 1775-ben, mint 1751-ben is Gödöllőn, látványos teátrális nemesi ünnepséget rendeztek Mária Terézia tiszteletére. A pozsonyi kastélyban azonban a színház csak 1786-ban készült el. Ekkor a városi színház akkori színigazgatója, Christoph Seipp kapott megbízást a kastélybeli műsor ellátására. A zenét a kastélyban lakó állandó zenekar szolgáltatta. Ha a gróf Gödöllőre utazott, a zenekar is vele ment. A színháznak gazdag díszlettára lehetett. Egyes közlések szerint ugyanis a mintegy háromszáz, később elpusztult tervrajz között színházi díszletrajzok is voltak.

Grassalkovich Antal Pozsonyivánkán lévő kastélyában is építtetett színháztermet, amelyben 1786-ban a már említett Seipp-féle színtársulat adott műsort. Az előadás összes költségét a gróf viselte; a terembe csak meghívóval lehetett bejutni, s így elérték, hogy az előadást a tömeg nem zavarta, a nézők néma csendben figyelhették a színészek játékát.

A honi operakultúra történetében jelentős helyet foglal el Patachich Ádám püspök nagyváradi operatársulata. A kezdetek meglehetős homályban maradtak. Az bizonyosnak látszik, hogy Joseph Haydn legidősebb fivére, Michael Haydn 1757-től kezdte meg nagyváradi zenei működését, elsősorban azonban a templomi karmester szerepét töltve be. Legnevesebb utódját, Karl Ditters von Dittersdorfot Patachich püspök 1764-ben fogadta fel harmincnégy tagú zenekara vezetésére, ahol 1769-ig működött. 1765 karácsonyára Metastasio Isacco c. oratóriumát szcenírozva adták elő; 1766-ban burleszkek kerültek színre, majd még az év decemberében Dittersdorf operája, a Certamen deorum... (Istenek vetélkedése). A következő három esztendőben egyéb zeneművek mellett egy-egy operát is bemutattak. Első évi sikeres szereplésük után azt javasolta, hogy építsenek a korábbinál megfelelőbb színháztermet. Az építkezés nagyon elhúzódott, s csak 1776-ra fejeződött be. Akkorra azonban a püspöknek már új állomáshelyére kellett távoznia. Kedvelt zenekarát, amely oly sok örömöt szerzett neki, egy intrika hatására még magának Patachichnak kellett feloszlatnia. Dittersdorf a zenekar feloszlatása után a boroszlói (wrocławi) hercegérsek szolgálatába állt, és sorozatban írta új operáit. A nagyváradi püspöki operatársulat működésének legfontosabb forrása Dittersdorf {32.} önéletrajza, de az operák, oratóriumok fennmaradt szövegkönyvei is egyértelműen tanúsítják, hogy Nagyvárad zenei élete Dittersdorf életében vetekedett a legjobb osztrák zenei központokéval.

Fontossá vált a magyarországi színjátszás szempontjából gr. Erdődy János pozsonyi színháza, amely 1785. május 16-án nyitotta meg kapuit, és négy éven át működött. A közügyektől visszavonult gróf felkérte Hubert Kumpf színigazgatót, hogy a Herrengasséban létesített színház számára társulatot toborozzon. Az első együttesbe hét férfi, három énekesnő és tizenkét vonós muzsikus szerződött. 1785-ben tizenhárom bemutatót tartottak. Arra is van adat, hogy bizonyos előadásokra megnyitották a kastélyszínház kapuit a pozsonyi polgárság vezető rétege előtt is. 1785-ben, illetve 1786-ban összesen 25 operát mutattak be 139 előadásban; 1788-ban valamivel kevesebbet: 17 új operát. 1787-ben a társulat almanachot adott ki, amely többek között a társulat tagjainak életrajzát és árnyképeit, díszlet- és jelmezjegyzékét közölte, valamint az addigi évadok teljes műsorát. Tanúsága szerint 29 szerző 53 műve került színre, jórészt a kortárs operairodalom művei, köztük Domenico Cimarosa, Antonio Salieri, Johann Schenk, Pierre-Alexandre Monsigny operái, és nevükhöz fűződik Wolfgang Amadeus Mozart Szöktetés a szerájból c. operájának magyarországi bemutatója is. A szcenikai irányítás először Franz Anton Hofmann kezében volt, akit Johann Mayer követett. 1789-ben azonban meghalt a társulatot alapító gróf, a család megszüntette a színház működését, a díszleteket és jelmezeket pedig az igazgatónak adományozták. Ezután Hubert Kumpf együtt szerződött Johann Baptiste Bergopzoom társulatával Budára és Pestre Tuschl Sebestyén bérlőhöz, és ott szinte a teljes Erdődy-repertoárt lejátszották.

A Rádayak péceli kastélyában bizonyosan volt színjáték. Így például 1788-ban itt is bemutatták a Szöktetés a szerájbólt. Nincs azonban tisztázva, hogy az előadást hol tartották – nem volt ugyanis színházépület. Valószínű, hogy az ún. „képesházban” játszottak; azaz ott, ahol a család képgyűjteményét őrizték.

A Károlyi grófok tótmegyeri színházáról az első hiteles adat 1799-ből való. Május 5-én írott levelében ugyanis gr. Károlyi József rendelkezik, hogy pesti palotájából a „házi színházat”, helyesebben színpadot a Nyitra megyei Tótmegyerbe kell átszállítani, nyilván annak minden berendezési tárgyával. 1803-ban azonban meghalt a gróf, s özvegye a ránk maradt leltár szerint igen gazdagnak minősíthető berendezést eladás céljából Pestre szállíttatta, a tótmegyeri épületet pedig lebontatta. A színházi ingóságok – jelmezek, kellékek, díszletek stb. – eladása azonban nem sikerült, ezért az özvegy a többszáz tételből álló hatalmas készletet az épp akkor Debrecenben működő és báró Wesselényi Miklós irányítása alatt álló színtársulatnak adományozta, a polgármester kérésére azzal a megszorítással, hogy azok Debrecenből el nem vihetők. Ez az óvatosság azonban nem járt sikerrel. Négy év múlva a debreceni társulat a teljes felszerelést előbb Szegedre, majd Pestre szállította, s azt Debrecen városának már soha többé nem sikerült visszaperelnie. A periratokból ránk maradt leltár a jelmezek, gépezetek, a világítási eszközök, a {33.} díszletek és kellékek olyan gazdagságát állítja elénk, amely egyértelműen bizonyítja a megyeri színház magas színvonalát.

A Károlyi grófok másik kastélyában, Nagykárolyban már 1757-ben tartottak tűzijátékot, kivilágítást, színielőadást, hangversenyt és táncmulatságot. 1792-ben Károlyi Antal fia, József örökölte a kastélyt és a hozzá tartozó birtokot, s még abban az évben hozzálátott az épület átépítéséhez. Valószínű, hogy a színház is ekkor készült el. Balog István vándortársulati színigazgató vitatható értékű beszámolója szerint az új díszletek és háttérfüggönyök igen szépek voltak, a színpad az iskolaépületben kapott helyet, berendezését pedig a szinielőadások megszűnte után a padláson raktározták el. 1814-ben, az özvegy halála után, a színházi berendezés ajándékozás révén a nagyváradi színház birtokába került. Az átadási jegyzőkönyv azt igazolja, hogy ha ez a színház nem is volt annyira gazdagon felszerelve, mint a tótmegyeri, berendezése azért elegendő volt arra, hogy segítségével igényes darabokat mutathassanak be.

Érdekes, hogy még a 19. században is működtek, sőt alakultak hazánkban főúri kastélyszínházak. Így 1802-ben Galgócon egy császári látogatás alkalmából Erdődy József építtetett gazdagon felszerelt színházat empire stílusban, s egy olasz vándor-operatársulat az előkelő vendég kedvelt operáit játszotta. Tudunk róla, hogy Pejachevich Károly soproni palotájában 1803 decemberében tartottak színielőadásokat. A Brunszvik család különböző birtokain – Alsókorompán, Budán, Martonvásáron – is épültek színpadok, amelyeken alkalmilag a családtagok és a környék fiatalabb nemessége lépett fel. Az előadások sokszor csak egy-egy élőkép mutatósabb bemutatására szorítkoztak. Ugyancsak élőképeket láthattak a meghívottak a Széchenyi család nagycenki kastélyának egyik szárnyán lévő színházépületben 1807-ben, Széchenyi Zsófia és gr. Zichy Ferdinánd esküvőjén. A sopronhorpácsi Széchenyi-kastélyban is tartottak előadásokat, mutattak be élőképeket 1846-ban, illetve még 1865-ben is.

Az egyetlen szabadtéri főúri színpadot a keszthelyi kastély, a Georgicon kertjében a század legelején gr. Festetics György építtette. A 43 méter széles terepet négy méter magas gyertyánfák vették körül. A hét méter széles és két méter magas földszínpadhoz több út vezetett föl, hogy a szereplők könnyen megközelíthessék. Hat méterrel a „színpad” előtt sövény választotta el a zenekart a nézőtértől, melynek oldalbokraiban „páholyok” voltak. Csak kevés néző fért el a sorokban, s így valószínű, hogy a rendezvényeket csak a család és a szűkebb környezet számára tartották. A műkedvelő előadások számára alkalmas színpad 1909-ig fennállt.

Jelentősebb volt a Wenckheim grófok gyulai kastélyában kialakított színpad. Ezen három évtizeden át, 1818-tól kezdve tartottak előadásokat egészen 1845-ig. A ránk maradt „Színházi Jegyzőkönyv” huszonhét év repertoárját és szereposztásait őrizte meg. A kor német drámaírói közül August Kotzebue volt a legkedveltebb szerző. Néha a német nyelvű darabokat magyarul játszották a főúri műkedvelők. Bemutatták Kisfaludy Károly Mátyás deák c. darabját is. Kivételképpen nem a kastélyban, hanem 1828-ban Szarvason, majd 1845-ben a gyulai Korona vendéglőben {34.} vendégszerepelt a műkedvelő társulat. Erkel Ferenc édesapja 1806-tól a Wenckheim család szolgálatában állt, s jó muzsikus lévén, a házi zenekarban is közreműködött. Így bizonyos, hogy a kis Erkel Ferenc első színházi élményeit itt, a gyulai kastélyszínházban szerezhette meg.

Még korszakunkban, 1847-ben nyitotta meg színházát Nákó János a Torontál megyei Komlóson. Zenei vezetőnek – egyébként ő maga is képzett tenorénekes volt – a pesti Nemzeti Színház zeneszerzőként mellőzött énekmesterét, Luigi Guglielmit sikerült megszereznie. Az énekkar tizennyolc, a zenekar pedig harminchat tagból állott, s az olasz mester alkalmilag még a milánói Scalából is hozatott vendégképpen énekest és énekesnőt. Petrichevich Horváth Lázárnak a Honderűben megjelent részletes méltatása szerint a színháznak ízlésesen festett díszletei, pompás ruhatára jól szolgálta az előadások színvonalát. Az 1847. június 27-i bemutatón a színház karmesterének, Guglielminek Buda visszavétele c. műve szerepelt, német nyelvű szövegkönyvét Pesten Nákó János nyomtatásban is megjelentette. A tulajdonos halála után a színház megszűnt.