{21.} 2. ISKOLAI SZÍNJÁTÉK MAGYARORSZÁGON

A 16. század közepére felbomlott Magyarország állami egysége. A politikai megosztottság mellett és mögött a vallások harca is folyt az emberi lelkekért, s vele a hatalomért. A tridenti zsinat 1563-as befejezése az ellenreformáció lendületes kibontakozását vonta maga után, s e mozgalom legdinamikusabb szervezete a gyorsan terjeszkedő jezsuita rend lett. A protestáns egyházak védekezésre kényszerültek, s közben – a gondolkodás radikalizálódása következtében – maguk is belső harcokat vívtak: evangélikusok, „helvét” reformátusok, illetve unitáriusok. A szorosan vett egyházi jellegű, hitéleti tevékenység mellett a legfőbb szervezet, néha a harc eszköze és tárgya, az iskolarendszer lett. És ha a század elején még a protestánsok használták hatásos propagandaeszközként az iskolai színjátékot és drámát, akkor most mindenekelőtt a jezsuiták „fedezték fel” a maguk számára.

A királyi Magyarország területe az ausztriai jezsuita provinciához tartozott; innen sugárzott ki a szervező tevékenység, és ide futottak be a rendszeres jelentések. Egységes tanrendet érvényesítettek, amelynek szerves része volt, a beszéd- és mozgáskultúra eszközeként, a közéleti szereplés gyakorlataként a minden évfolyam számára kötelezővé tett színjáték. Ennek következtében a rend mintegy kétszáz évnyi aktív működése alatt, 1561-től 1773-ban történt felosztatásáig a történelmi Magyarország területén lévő negyvennégy iskolájában közel négyezer (!) teátrális jellegű esemény ment végbe.

A protestáns egyházak közül a királyi Magyarország területén élő evangélikusok őrizték-őrizhették meg a legfolyamatosabban a színjáték hagyományait; a felvidéki és szepességi, túlnyomórészt német anyanyelvű lakosság hű maradt régebbi gyakorlatához. A reformátusok színi tevékenysége azonban meglehetősen visszaszorult, mert az 1562-es Debreceni Hitvallás a kimondottan hitéleti rendezvényeken kívül elvi okokból gátolt meg mindenfajta teatralitást. (Ezért kellett például Comenius Ámos Jánosnak Sárospatakon olyan nehéz harcokat vívnia 1650 körül a színjátékot is hasznosítani kívánó pedagógiai kezdeményezései miatt.) A folyamatosságot bizonyos mértékig Nagyenyed református kollégiuma jelentette, ahol – az erdélyi türelmi politika következtében – nem szűnt meg az ezirányú tevékenység.

A 17. század közepétől azután más szerzetesrendek is éltek a dráma és színjáték adta lehetőségekkel: először a piaristák, azután a ferencesek, illetve a minorita rend {22.} kapcsolódott be a színjátékos tevékenységbe. A változó történelmi viszonyok a színjátszás területén is bizonyos változásokat vontak maguk után. A később bekapcsolódott rendek színjátékai gyorsabban vettek fel magyar és népnyelvi elemeket, mint a hosszú évtizedekig kizárólag latin nyelvet használó jezsuitákéi; a közjátékok többnyelvűsége már ebbe az irányba mutatott.

A felekezeti és a szerzetesrendi iskolák között azonban igen nagy a különbség. A jezsuitákhoz jártak az előkelő nemesség gyermekei, a többi szerzetesrend viszont az alsóbb társadalmi osztályok gyermekeinek nevelését tűzte ki célul. E báziskülönbség színjátékaikban is megmutatkozott. A jezsuita darabokban nagyon sok a szereplő, inkább kedvelik a didaktikai és szakrális célokat is szolgáló tragédiákat. Nagyszerű színpadokat rendeztek be Nagyszombatban, Kassán, Egerben; művészi színfalakat festettek és igen nagy gondot fordítottak a jelmezekre.

A piarista színpadokról eddig kevesét tudunk. Közönségük nyilván egyszerűbb volt, s talán ennek köszönhető, hogy a magyar világi, hivatásos színészet első szövegkönyveit piarista szerzők írták. A ferencesek Csiksomlyón a nagypénteken vagy más nagyböjti napokon előadott, dramatizált szenvedéstörténetekkel hívták fel magukra a figyelmet. A reprezentatív jezsuita és a népies, paraliturgikus célokat kielégítő ferencesek között középtájt foglaltak helyet a minoriták. A reformátusok szórakoztató és didaktikai játékaikkal, az evangélikusok olykor aktualizált ó- vagy újszövetségi bibliai darabjaikkal, az unitáriusok társadalmi kérdéseket is érintő dialógusaikkal hívták fel magukra a figyelmet.

Az iskolai színjátszás legkövetkezetesebb hívei a jezsuiták voltak. A 16. században megfogalmazott Ratio Studiorum előírta a növendékpapok és tanárok dramaturgiai képzését, a színielőadások rendszerességét, megszabta az előadások évenkénti számát, tisztázva azok körülményeit. Csak az épületes darabok színrevitelét engedélyezték. Előírták, hogy az írók lehetőleg kerüljék a női szerepeket; ha ezt a cselekmény végképp nem teszi lehetővé, ezeket csak fiúkkal volt szabad előadatniok. Határozottan tiltották a liturgikus öltözékek jelmezként való felhasználását. Előírták, hogy minden jezsuita iskolában állandó vagy alkalmi színpadot kell építeni. Sőt, az is feltételezhető, hogy a drámai műfajokat az életkori sajátosságoknak megfelelően írták vagy válogatták: azaz a komédiákat a legalsó két osztály, a tragédiákat és a mártírdrámákat, a cselekményes vagy cselekménytelen moralitásokat, hiteles vagy fiktív történeti témákat, a bibliai történeteket a középső osztályok, a grammatisták és a syntaxisták vitték színre. A poéták és a rhétorok sajátos műfaja a declamatio (két- vagy többszemélyes, leggyakrabban színjátékszerűen előadott produktum) volt. Negyvennégy magyar városban követték a jezsuiták a Ratio Studiorum előírásait.

A piarista iskolákra ugyanez a rendszeresség volt jellemző a 17–18. században. A hagyomány húsz városban tekinthető folyamatosnak. Néhány magyarországi iskolában ferencesek is tanítottak. A 16. századra kettévált, szigorúbb obszerváns és a konventekben tömörülő konventuális ág azonban egyaránt ápolta a közös hagyományokat. A ferencesek öt, a minoriták két vagy három városban léptették {23.} színre diákjaikat. A pálosok Pápán és Sátoraljaújhelyen tartottak fenn iskolát. Néhány ránk maradt komédiájukból az sejthető, hogy elsősorban szórakoztatni akarták közönségüket. Szórt adatok bizonyítják, hogy Nagyváradon és Jászón a premontreiek, Pozsonyban pedig a Notre Dame-apácák vittek színre néhány darabot. De játszottak az egri, a pozsonyi, a győri, a pécsi, a soproni növendék- vagy fiatal papok is.

Ezek az iskolai előadások rendkívül széles műfaji skálán jelentek meg, szélesebben, mint a szoros értelemben iskoladrámának nevezett, írásos műfaj. A 17–18. század iskolai színjáték-gyakorlatában ilyennek minősülhetett például a jelmezes körmenet, a betétként színrevitt vagy önálló balett, betlehemi jászolállítás vagy az olyan „mennybemenetel”, mint a sárospataki jezsuiták által létrehozott produkció, melynek során Krisztus és a két oldalán álló angyal szobrát égő gyertyák kíséretében, zeneszó mellett, a mennyezetről lebocsátott kötelek segítségével felemelték.

Az előadott művek besorolását, kategorizálását több megközelítésben is el lehet végezni, s az így kapott kép teljesebben fedi a valóságot. A „kimenetel szerint”, s ez a leghagyományosabb meghatározás, a dráma lehet tragoedia, tragico-comoedia, comico-tragoedia és comoedia. A dráma a konfliktustípusok formai jellege alapján lehet prózai dialógus, ritmikus párbeszéd, egy-két-három vagy több személyes declamatio; exercitium (gyakorlat), certamen (vita), interludium (komikus felvonásközi játék), postludium (utójáték), dramatizált panegyris (köszöntés), dramatizált epicedium (halotti búcsúztató). Tematikus alapon: liturgikus spectaculum (látványosság), liturgikus játék, misztériumjáték, miraculum, moralitás, bibliai történeti dráma, bibliai példabeszédből írott dráma, hitvitázó dráma. Ha profán témájú, akkor: didaktikus mű, klasszikus tematikájú, valós vagy fiktív történelmi tárgyú, lehet istenparódia, lehet társadalmi, sőt szerelmi dráma. A besoroló megközelítés felhasználhatja a megvalósítás szempontjait is: lehet recitált, énekelt, táncos, vegyes eszközökkel operáló. Azt lehet tehát mondani, hogy ennek a kétszáz esztendőnek a magyarországi iskolai színjátéka úgyszólván egy teljes színi kultúrának a lehetőségeit kimerítette – anélkül, hogy a szó szoros értelmében hivatásos színházzá vált volna. Az átmenet ebbe az irányba csak a 18. század végén volt észlelhető.

A liturgikus látványosság legfőbb rendezői szintén a jezsuiták voltak. Nagypénteki szertartásaik szerves része volt az önostorozással is tarkított jelmezes körmenet, amely a források szerint nemcsak a katolikusokat, hanem a protestánsokat is bűnbánatra indította. A liturgikus játék az egyházi szertartás szerves része. Kanta minorita diákjai a 18. század legelején szintén nagypénteki szertartás keretében adhatták elő a Centrum animae Crux Christi c. lírai hangvételű, elmélkedő jelenetet. A misztériumjáték már kiszorult a szertartásból, mert közönségét nem tudta befogadni a szűkre szabott templom, s a sok szereplőt felvonultató cselekmény számára a szentély kicsinynek bizonyult. Az előadásra tehát már többnyire a templomon kívül került sor.

A miraculum és a mártírdráma igen közeli kapcsolatban állt egymással. A kettőt ötvözte egy jezsuita darab 1688-ból, amelyet Trencsénben adtak elő, Myrai Szent {24.} Miklósról, csodatételéről, keresztény alázatáról, még a börtönt is elviselő magatartásáról. A moralitásban elvont fogalmak, a Jó és a Rossz, az erények és a bűnök szálltak harcba egymással az emberért. Középkori hagyomány volt, hogy a hét főbűn külön-külön is szerepet kapott. Kereskényi Ádám Ágoston-drámája modernebb fogalmak szerint is lélektani dráma. A Szent Ágoston-i Confessiones alapján építkező műben fokról fokra láthatjuk Ágoston lassú változását a bűnős életmódtól az életszentségig.

Az ószövetségi bibliai história műfaja a 16. században főleg a protestáns énekköltők tolla nyomán vált általánosan ismertté a magyar irodalomban. Természetesen a téma helyet kért és kapott a drámairodalomban is. Bártfán Káin és Ábel története (1553), az egyiptomi József (1555), Zsuzsanna (1556, 1559), Dániel (1561) és Judit (1566) históriája került színre. Nyilván ennek köszönhető, hogy felvidéki városainkból több ilyen, még a 19. század elején is játszott, bibliai tárgyú darabot sikerült összegyűjteni.

Az újszövetségi bibliai példabeszédek közül a tékozló fiú történetét, illetve a gazdag és a szegény Lázár történetét dramatizálják elég sokszor. Bártfa ebben a tekintetben is az első Magyarországon (1571). Az 1630 és 1640 közötti évtizedből egy ferences Prodigus-drámát (Tékozló fiú) ismerünk. Ezt a tárgykört építette tovább egy kézdivásárhely-kantai minorita szerzetes, Fancsali István, s egy drámát írt 1738-ban, amely a szerzetből szülei kívánságára kilépő ifjúról szól, aki a világ csábításának engedve elzüllik, s nem tér meg apja házába, mint a tékozló fiú, hanem annyira gonosszá válik, hogy még apját is megöli a nyílt színen. Ugyanitt történik meg aztán az apagyilkos fiú kivégzése is.

A moralitás és a hitvitázó dráma elemei keverednek egy talán jezsuita eredetű, de a kantai gyűjteményben megőrzött drámában: Licelinust, a darab főhősét Dolor, Luctus, Egestas, Inquietudo és Pudor úgy tréfálják meg, hagy az ébredező részeg Licelinus halottnak higgye magát. Egy másik drámában a részeg protestáns tanítót, míg alszik, az út szélén egy hordóba gyömöszölik, s mikor kábult álmából a hordóban felébred, a nevetségessé tett „eretnek” magiszter még azt is megígéri, hogy soha többé nem szagol bort. A 16. században Sztárai Mihály Az igaz papságnac tiköre c. drámájában viszont a katolikus Böröck papot tette – iszákosságával és butaságával – nevetségessé.

A Borka asszony és György deák c. kézdivásárhely-kantai közjáték jól ismert. Magyar nyelvű fődarabja, a Leoninus és Geonina a legvéresebb szerelmi tragédiák egyike.

Az iskolai színjátékok színpadára, szcenikai helyzetére a jezsuita historia domusok, litterae annuaek vagy a piaristák „Liber discipulorum” címmel ellátott anyakönyvei nyújtanak némi támpontot. Egy 18. századi forrás, a fiatalabb Buchholtz György diáriuma is érdekes dráma- és színháztörténeti adatokkal szolgál. A napló írója előbb Nagypalugyán, majd később Késmárkon tanított az evangélikus gimnáziumban, így ránk maradt kéziratos kötetei – latin és német nyelven – kiválóan tájékoztatnak nemcsak Buchholtz emberi, baráti, tudósi kapcsolatairól, hanem az említett városok iskoláinak mindennapjairól is. 1721-ben még Nagypalugyán írt {25.} egy ún. Actus Historicust. Június végén már megtörtént a szereposztás, július első felében szinte napról napra próbált a szerző a jól kiválasztott, szereplő diákokkal, s 17-én megkezdték a játéktér építését. Az alkalmi színpadot a templomban állíttatta fel, s minthogy a színpad felett a szentély mennyezete túl magas volt, még egy álmennyezetet is készíttetett. A színpadot gerendákból ácsolta össze, a színfalakat is maga készítette. Július 24-én tartották az utolsó próbát. Az előadásra a templomot teljesen elsötétítették, világításához gyertyát használtak. Az előadás délelőtt tíz órától négy órán keresztül tartott, s a bevétel is figyelemre méltó összeg volt. Késmárkon mindez többször megismétlődött. Buchholtz itt 1723 őszén kezdett Tóbiás c. darabja írásához, amelyet azonban csak a következő év tavaszán fejezett be. A színpadhoz szükséges gerendákat magának kellett beszereznie, az ácsolásban azonban egy mesterember segítségét is igénybe vette. A szabadban felállított ideiglenes színpad fölé sálrat húzatott, amelyet a szél hamarosan tönkretett. Az előadás azonban nagyon jól sikerült. A darabot néhány nap múlva meg kellett ismételni. A két előadás után azonban a szereplő diákok a bevételből pénzt követeltek maguknak, s ezt a fegyelmezetlenséget neki – mint az iskola igazgatójának – elzárással kellett büntetnie.

A evangélikus diákoknak ez a követelése nem nélkülözte az elegendő okot; a bártfai tanács számadáskönyveiből ugyanis kiderül, hogy szinte minden esztendőben a bemutatott drámáért nemcsak a rendező rektor és segítőtársa, a konrektor, hanem alkalmanként a szereplő diákok is kaptak pénzt. Bártfán tehát a színjáték költségeit a városi tanács vállalta magára. Hasonló volt a helyzet Poprádon, Késmárkon s majdnem minden jelentősebb evangélikus városban. Az iskola igazgatójának, magiszterének egyik jövedelemforrása éppen a színdarab rendezése volt. Nyilván ez a gyakorlat indokolta a szereplő diákok fellépését. A bártfai számadáskönyből azt is megtudhatjuk, hogy 1576-ban a városi magtárban tartották az előadást. Máskor színhelyül a tanácsház nagytermét választották. Bártfán annyira népszerűvé vált a színjátszás, hogy a 18. század végén a város színházat akart emelni, melynek terveit máig őrzi a levéltár.

A szerzetesrendek historia domusai hasonló adatokkal szolgálnak. Azzal a különbséggel, hogy nekik a városok honoráriumot nem fizettek. A miskolci minorita gimnáziumban az előadásokat alkalmi színpadon, a rendház ebédlőtermében tartották; 1775-ben és 1777-ben viszont szabadtéri színpadot építettek. Itt is volt magtárban tartott előadás, 1777-ben pedig a csizmadiák árusító színében léptek a miskolci diákok a város közönsége elé. 1778. október 14-én főispáni beiktatás volt Miskolcon. Az előkelőségeket a minoriták meghívták ebédre, azután a házfőnök bevezette a jelmezbe öltöztetett diákszínészeket és énekeseket, s kezdetét vette egy ismeretlen dráma előadása. A siker óriási volt; olyannyira, hogy a főispán megisméleltette a darabot. Idézett esetünk egyértelműen jelzi, hogy a főispáni beiktatás még egy többségében protestáns városban is sikerrel fejeződhetett be egy katolikus iskolai színjátékkal. Hasonló sikerre utal a kisszebeni fuvaros esete, aki azért nem vállalt el egy megbízást, mert aznap előadás volt a piarista iskolában, amelyet feltétlenül meg akart tekinteni.

{26.} A sárospataki jezsuita iskola diákjai hol a várban, hol a főtéren, hol pedig a rendház folyosóján léptek színre. 1666-ban, I. Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona esküvője alkalmából Jákob és Rákhel házasságának történetét tárgyaló „comoedia epithalamicá”-t mutattak be. A darab még a közönség könnyeit is kicsalta. Ugyanitt 1695-ben már II. Rákóczi Ferenc és felesége tiszteletére játszottak egy előadást. 1699-ben az úrnapi körmeneten jelmezbe öltözött fiúk vonultak. (Az úrnapi aktusok következetesen magyar nyelvűek voltak.) 1705-ben vígjátékot adtak elő magyarul, amely címe szerint Plautus Aululariájához (A bögre) vagy Molière Fösvényéhez állhatott közel. 1728-ban a várban felépített színpadon megrendezett előadást a református kollégium diákjai is irigykedve nézték átütő sikere miatt. A jezsuita rend feloszlatásakor készített, ún. abolíciós iratok a színjátékok kelléktárában hangszereket is felsoroltak, jelezvén, hogy nemcsak a templomi szertartásokon, hanem az iskolai színjátékok alkalmával is volt alkalmi zenekíséret.

Nagyszombati adatainkból a jezsuita iskolaszínház előadási feltételeinek fejlődését is nyomon lehet kísérni. 1627-ben a Zsuzsanna-történetet előadó ifjak az ún. nagyobb színházban léptek föl, tehát ekkor lennie kellett egy kisebb színházteremnek is. 1631-ben a prímási palotában a díszletekkel berendezett alkalmi színpadon drámai előadással köszöntötték az új nagyváradi püspököt. 1637-ben előbb tűzijáték volt a városon kívül fekvő mezőn, majd a következő napon egy tragikomédiát adtak elő Dávidról és Salamonról. 1638-ban az iskola udvarán játszottak. 1641-ben valamely ok miatt az iskolán kívül kellett fellépniök, de szerepeltek ebédlőben, templomban, nyilvános kertben is. 1689-ben száz aranyért vásároltak a darabhoz jelmezeket. Két évvel később, nem érezve esztétikusnak a színháztermet, selyemfüggönyökkel és különféle képekkel díszítették. Ehhez a palatinus kétezer forintot adományozott. Székeket vásároltak, karzatot képeztek ki, s több díszlettel gazdagították a színházat. 1695-ben a nádort köszöntő műsorra új városdíszlet készült. Ettől az évtől kezdve már az ún. kisebb auditórium, illetve a theátrum létét is emlegetik. Egy év múlva Esterházy Pál Velencéből hozatott jelmezeket. 1747-ig bezárólag pedig ismételten jegyezhetik fel kisebb-nagyobb szcenikai munkálatok elvégzését, az új beszerzéseket.

A színpadművészet színvonalát bizonyítják azok a díszlettervek, amelyek a soproni jezsuiták ötven lapra terjedő albumában maradtak fenn. A gyűjtemény százhat képet foglal magában. Keletkezési idejük a 17. század utolsó két évtizede és 1728 közé tehető. A díszletvázlatok jelentőségét nemcsak mennyiségük adja, hanem főképpen az, hogy nem idealizált díszletképek, hanem a díszletfestőműhely részére tervezett munkapéldányok. Az egykorú barokk színpad jellegének megfelelően kulisszákat és színpadzáró háttereket ábrázolnak. Sok a mozgatható díszletelem rajza, például egy vitorláshajóé, amelyet a rajz tanúsága szerint két dimenzióban dolgoztak ki. Sok repülőszerkezet-terv készült. A díszlettervező valósággal benépesíti kocsikon ülő mitológikus alakokkal a színpadi eget. Az ilyen típusdíszletekkel a kor iskolai színjátszásának szinte minden művét színpadra lehetett vinni.

Jelentős kezdeményezésnek számított, amikor a pesti piaristák 1718-ban ideiglenes épületükben, a mai Régiposta, illetve Galamb utca közötti telken nyitották {27.} meg új gimnáziumukat. Ebben az épületben volt Pest városának első színpada. Az első emeleten alakították ki; nézőtere lépcsőzetesen emelkedett. Az első előadást 1719 július közepén tartották, latin nyelven. Az első magyar nyelvű dráma bemutatására 1726-ban került sor. Ekkor Kaiszer József Erkölcsnek dicsősége c. darabját vitték színre. A gimnázium 1762-ben költözött ismét újabb épületbe, s ott is alakítottak ki színpadot.

Az országszerte elterjedt és egyre rendszeresebb iskolai színjáték, főként attól kezdve, hogy színpadain egyre több helyet kapott a népnyelvű színdarab, szinte sugallta az önálló magyar nyelvű drámairodalom kibontakoztatásának igényét és a hivatásos színjátszás elkerülhetetlen voltát. Az első kezdeményezés természetesen magányos, elszigetelt maradt. Felvinczi György, a kolozsvári unitárius kollégium egykori növendéke – közben torockói tanító – 1672-től állását vesztvén, talajtalanul tengődött. 1693-ban Kolozsvár „hütös szolgabírója” volt, s három év múlva kideríthetetlen okból Bécsbe ment, s ott a császártól engedélyt kért és kapott komédiák és tragédiák előadására, amelyeket hozzá csatlakozó társaival és a színi mesterségre megtanítható alkalmas más személyekkel vitt volna színre Magyarországon, Erdélyben, a Partiumban, városokban és várakban, kastélyokban és vásárokon. Nem tudjuk, élt-e az engedéllyel – nem maradt fenn róla adat, legfeljebb egy sokáig élő legenda, mely szerint egy kolozsvári ház utca felé nyitott, kiugró padlását használták volna fel játékhelyként.

Más kezdeményezések, néhány évtized múltán, elsősorban a magyar nyelvű dráma, netán repertoár megteremtése érdekében indultak el. Faludi Ferenc (1704–1779), aki tízéves kora óta láthatott iskolai színjátékot a kőszegi jezsuita gimnáziumban, pozsonyi tanárként már 1726-ban rendezte az ottani iskolában a Thomas Pondo c. darabot. 1749–50-ben pedig két művet fordított magyarra és rendezett a nagyszombati gimnázium tanáraként: a Constantinus Porphyrogenitust, illetve Giulio Cesare Cordara művét, a Caesar Aegyptus földén Alexandriábant. Majd mint a pozsonyi iskola prefektusa vállalta el 1761-ben Pietro Metastasio Cyrusának rendezését.

Még jelentősebbé vált Illei János paptanár munkássága, nem annyira azért, mert már 1767-ben Kassán történeti drámát írt Salamon királyról, hanem mert következő állomáshelyén, Komáromban, ma is értékelhető, tőről metszett magyarsággal szólaltatta meg, részben Molière, részben Ludvig Holberg (tehát „világi” szerzők) nyomán 1789-ben Tornyos Péter c. darabját, amely azután a 18. századvégi hivatásos magyar színikísérleteket vállaló együttesek repertoárdarabja maradt.