{14.} V.

IDŐRENDBEN HARMADIK HELYEN ÁLL a korszak irodalmában az új németes daltípus, a jambusdallamok csoportja. A jambikus forma eddig sem volt ismeretlen a magyar irodalomban; latin, francia és egyéb irodalmi emlékek révén, szórványosabban ugyan, de korán eljutott a régi magyar fordítókhoz és átdolgozókhoz. Hogy a XVIII. század utolsó évtizedeiben mégis oly mélyreható válságot idézte fel a magyar verstannak, abból magyarázódik, hogy az átvétel és alkalmazás most tudatosabban történt, mint addig bármikor; másik oka kétségkívül az, hogy azok a dallamok és dallamtípusok, melyek ezúttal az idegen formákat hozzánk közvetítették, nem voltak olyan szabadon átritmizálhatók, átértelmezhetők, mint a középkori latin vagy a XVI. századi francia melódiák.14-44 A magyar verstől, daltól, hangsúlyrendszertől való távolságuk tehát nyomban feltűnt; a magyar gyakorlatban csakhamar súlyos problémaként ütközött ki sajátos, szótagmérő szerkezetük s mikor az átültetett formák csak eredetüknek ezt a fővonását őrizték meg, összeütközésbe kellett kerülniök saját eredeti dallamaikkal, melyek miatt átvették őket, melyek azonban a szótagmérésen kívül egy idegen nyelv hangsúlytörvényeit tükrözték.14-45 Ez az inkongruencia végigkíséri a század egész jambikus, vagyis német (csekély részben olasz) mintát követő dalirodalmát. Azok a nyugati dallamtípusok, melyek Amadé László verseinek jelentékeny részét inspirálták s melyeket e versekre a magyar nemesi házakban énekelgettek (l. Négyesy Amade-kiadását 1892. 36–7., 65.), nagymértékben előkészíthették a külföldi daltermés beáradásának útját. Az első példák Mészáros Ignác Kartigám-fordításában tűntek fel (1772, [kótákkal 1780 óta]: 4 német dallam, magyar szöveggel). Verseghy egy 1780-iki leveléhez két dallamot csatolt, melyek közül egyik („Én egyedül boldogtalan”) a maga egészében, a másik (Ányos, A megaggott világ-fiának emlékezete: „Reménség, reménség, de hamar megtsalál”) részben, ebbe a kategóriába tartozik.14-46 1781-ben írja össze Verseghy „A Parnassus hegyén zengedező magyar musának szózati” című énekgyűjteményét, nagyrészt újabb német vagy németes dallamokkal.14-47 Az 1788–89-re szóló Magyar Museumban (I. kötet 2. negyed) Joseph Anton Steffan Thirzis és Kloéját adja ki a maga magyar szöveg-átdolgozásában; „Rövid értekezések a’ musikáról” c. munkájához (J. G. Sulzer nyomán, Bécs, 1791) 4 Steffan-, 1 Haydn- és 1 Rafael-kompozíciót mellékel; „Rikóti Mátyás”-a függelékében (1804) egy népi búcsúztató mellett Mozart Varázsfuvolájának négy számát nyomatja le; a „Magyar Aglája” (1806) 20 dala közül – Major Ervin kimutatása szerint – 10 Steffané, 4 Haydné, 1 Verseghyé, 2 bizonytalan eredetű (németes), három pedig népi dallam. Az eddig autentikusnak elismert kilenc Verseghy-kompozíción is félreismerhetetlen nyomokat hagyott ez az új nyugati zene, a „gáláns” bécsi dalsítlus, ha itt-ott már a verbunkos magyar elemeivel, formuláival is keveredik. Verseghyt nyilvánvalóan a kielégítetlenség szomjúsága hajtja nyugat felé; megigézi az a minden részletében művészi gonddal felépített, önmagában zárt és tökéletes világ, mely az új európai zenében elébe tárul, a kifejezés és a technikai készség gazdagsága, az a hatalmas tradíciókon, nemzedékek hosszú sorának intenzív, {15.} tudatos és messzeágazó munkáján felépült klasszikus művészet, amelyhez foghatót a szegényes, örökké a kezdet problémáival viaskodó magyar műzene szűk birodalmában nem talált. A költő itt roppant feladat előtt állott, melynek súlyát az ő vállai egymagukban nem viselhették: szemeit elkápráztatta egy távoli, nagy sugárzás, – s maga körül ugyanakkor csak sötét, kietlen pusztaságot látott. A „Nemes Urfi” Eusebiusa róla is elmondhatta, hogy „fülei, minthogy most is zengenek, pengenek bennek a sok olasz arietták… nehezen birják… a legelő nyájnak bőgését…” A magyar zenének ekkor már évszázadok óta nem volt egészséges, spontán kapcsolata a nyugati zenével; a magyar tradíciókból sarjadt muzsika időnként felszítta a nyugati áramlatokat – már Tinódi példa erre, – de lényegében idegen maradt az európai műzenétől; ami nyugati értelemben fejlett műzene viszont Magyarországon otthonra talált vagy megszületett, annak a mesterséges „fényköre” kizárólag az idegen kultúrák „helytartósági régiójára”: a német városokra és német vagy olasz kultúrájú rezidenciákra, tehát sziget-életet élő fókuszokra szorítkozott. A két világot egymással kibékíteni, hidat verni közöttük, Magyarországot egyszerre bekapcsolni, vagy visszakapcsolni az európai kultúra nagy vérkeringésébe: ezt a feladatot nem végezhette el Verseghy, maga is álmokat kergető ember egy álmodó ország szívében. Hogy a nyugatnak ezt az erőben és gazdagságban páratlan zenei múltját, ezt a minden jövendőt magánhordozó alapot, melyen az előtte felvillanó új világ felépült, Magyarországon a népzene kultúrája helyettesíti, arra Verseghy nem gondolhatott, szellemének, nevelésének iránya sem készítette rá elő; s ne feledjük, hogy ennek a korszaknak, mely lényegében még közel élt a néppel egybekapcsoló, egyetemes kultúrához, még nem is volt rá szüksége, hogy a népben valami tőle elhatárolt, külön, megközelítendő ideált lásson. Közelebbinek, egyszerűbbnek látszott a másik megoldás: kész idegen eredmények egyszerű átvétele, átplántálása. Ami amott tökéletes, jónak kell itt is lennie; a végső ideál amúgy is csak egy lehet. A nehézséget egyedül a két nyelv különbözősége okozza, ami azonban végre is csak külsőség; az új magyar nyelvtechnika le is fgja győzni ezeket a nehézségeket. Vers és zene a dalban végeredményben egy; de ez az egység csak úgy érhető el, ha a vers szillabikus szerkezete a dallamhoz alkalmazkodik; épp ezért „sokkal tanátsossabb verseket Ariara, mint Ariat versekre szerezni”, hogy a „szó-szaggatás” vagyis hosszú szótag- rövid hang, vagy rövid szótag- hosszú hang kínos találkozása a dal folyásának egyöntetűségét meg ne zavarja.15-48 Első helyen tehát mégis a dallam áll; és ez természetes is, hiszen az egész mozgalomnak idegen dallamok az ispirálói.

Verseghy, a mozgalom kezdeményezője és lelke, nem is marad sokáig egyedül. Schreier János 1785 körül írja „kis Áriái”-t,15-49 közöttül valószínűleg az „Az én szívem elbujdosott” kezdetűt, mely a marosvásárhelyi ferences zárda könyvtárának egy 1787-ből datált kéziratos kótáskönyvében15-50 tűnik fel először s később (1790 ápr.) a „Hadi és más nevezetes történetek” mellékleteként jelenik meg; 1791-ben adja ki zenekari dalát, a Rájnis szövegére írt „Bútsú-vétel”-t.15-51 Verseghynél jóval tanultabb, mesterségében is kitűnő, komoly tehetségű muzsikus, aki tiszta, álmodozó lírájában sokkal kizárólagosabban követi új német ideáljait, mint Verseghy. És még ugyanebben a zenében, {16.} Haydn és Mozart bécsi dalstílusában gyökerezik 1809-ben Okolicsányi János „Lavinia Maradéki”-hoz írt 4 dallama is.16-52 Ekkor már egész sor folytatója támad a kezdeményezőknek; muzsikusok, akiket koruk legreprezentánsabb zenéje, a mindenkori legújabb német műzenei stílus, lenyűgöz, béklyóba ver s akik ezt a nagy, éltető élményüket igyekeznek fogyatékosabb eszközökkel, magyar keretek között kifejezni. Elég, ha itt csak Spech Jánosra utalunk, akinek 1805 körül meginduló munkássága szinte szervesen folytatja Schreier kezdeményezését. Haydn és Mozart generációját odakint Schubert nemzedéke váltotta fel s vele egyidőben Schubert felé fordult ez a külön életet élő magyar-német szigetvilág is, mely, mintáinak szellemében, már akkor megteremtette Magyarországon, a maga határain belül, a rendszeres, szerves folytatás, fejlesztés, együttdolgozás öntudatlan s mégis programszerű kultúráját, mikor körülötte a magyar műzene még nem is álmodhatott ilyesmiről.

De nem szabad figyelmen kívül hagynunk: ez az egész irány csak egyik ága a nyugati zene Magyarországra ért folyamának. Idegenszerűbbnek megmaradt, tehát nyilánvalóbb, jobban nyomonkövethető ága. Ha az olyan elégedetlen kifakadásokra gondolunk, amilyen például a Sándor Istváné (Sokféle VII. 1801. 68. „A mostani Énekeink, a mint sokan tartják, többre Tót, Német, és Tzigány Dalokra, az az Nótákra, készültek”), meggyőződünk róla, hogy az idegen dalirodalom részben épp azzal hatott ösztönzően a magyar műzenére, hogy önállótlanságára figyelemztette. – A külföld zenéjének másik, értelmezésében mélyebb, bonyolultabb hatásával a szorosan vett magyar zenei termésben fogunk találkozni. Ez a hatás részleteiben nehezebben mutatható ki, de kétséget nem hagyóan érvényesül itt is: ott van a zenei gondolkodásmód átalakulásában, a struktúrák új tervrajzában, bonyolult alakzatokban és egyszerű képletekben egyaránt. Bizonyos, hogy ez a burkoltabb, „hajszálereken szivárgó” hatás közvetlenebbül gazdagította a magyar zenei produkciót; de másfelől kétségtelen az is, hogy az önálóan szervezkedő, tudatos idegen „iskola” elhatározóan jelentős volt a korszak magyar zenei kultúrája szempontjából. Kezdeményezően hatott elsősorban épp tudatossága, programszerű törekvés-volta. Mikor Horváth ádám az 1787-es „Magyar Musá”-ban az énekelhetőség elve mellett tör lándzsát, mikor vers- és dallamszerkezet aprólékosságig menő egyeztetését sürgeti,16-53 már ennek az új, tudatos zenei programnak a szellemét gyümölcsözteti a magyar műzenei törekvések számára. Termékeny volt az az érzékenyen részletező gond, amellyel a németes iskola kompozícióin dolgozott s termékeny a vers és zene külön-külön belső törvényszerűségének, összekapcsolásának problémájának felismerése. Kísérletek, mellékvágányok itt sem voltak elkerülhetők; de ma már bizonyos, hogy valamennyi hozzájárult az újabb magyar műzene eredményeinek megérleléséhez.