Maassen.
Márványszobor a bécsi pénzügyministeriumban.
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
XV. FEJEZET.
Németország.
A nyugalom korszaka. – A Zollverein. – Alkotmányos viszonyok. – Ausztria belső viszonyai. – A porosz alkotmány kezdetei. – Egyházi viszonyok.
A széleken izgatott és válságos harcz politikai és gazdasági pártok közt, hódításért vagy önvédelemért: a középen, Németországban teljes nyugalom: ez Európa képe a bécsi congressust követő emberöltőben. Maguk a nagy német írók, mint Heine és Börne is gúnyolták a «deutsche Michel» ezen békés tétlenségét «36 monarcha sceptruma alatt», mikor a világrészt az eszmék és hatalmi kérdések szenvedélyei izgatják.
Most már máskép itélhetünk. Ez a nyugalom annak volt következése, hogy a bécsi megállapodások compromissumot hoztak létre a német nagyhatalmak közt. Ausztria megelégszik a névleges elsőséggel és a vezetésben társul veszi Poroszországot, melyet a közös conservativ érdek köt hozzá. A kisebb államokban többnyire a rendi és alkotmányos élet foglalkoztatja a kedélyeket. Az idegen befolyás ki van küszöbölve; hódításra meg az ilyen laza szerkezetű államszövetség nem gondolhatott. A nagy szabadságharcz emléke erősítőleg és lelkesítőleg hatott, noha az erőfeszítés politikai következése, a nemzeti állami egysége elmaradt. Ez az elmaradás azonban nem jelentette az eszméről való lemondást. Épen ennek a korszaknak méhében kellett eldőlnie annak a mindeneknél fontosabb kérdésnek: Bécs vagy Berlin hegemoniája fogja-e nemzeti álmot megvalósítani?
Különös, hogy a békét mindnyájan a legnagyobb jótéteménynek tartjuk, az országok belső és külső nyugalmának korszakairól pedig csak némi csöndes megvetéssel szokott tudomást venni a történetírás. Ennek az itéletnek van alapja, ha a nyugalom tespedés, a közügyekkel való nemtörődés, a szellemi és anyagi haladás iránt való tehetetlen közömbösség. De Németországban mást látunk. Kant és Goethe korszakának lendülete tovább is hat; az elvont bölcselkedés és a költészet mellett teljes jogába lép a positiv tudomány is, és a mennyiben a honi viszonyokból nem nyer elegendő táplálékot a politikai érdeklődés, mohón kielégíti azt a külföld nagy parlamentáris küzdelmeinek és hatalmi mérkőzéseinek beható tanulmányával. Németország e korban még inkább, mint az előbbiekben, befogad minden műveltségi eredményt, bárhonnan is eredt az, és nemzeti geniusa épen abban állott, hogy magáévá birta tenni, tovább birta fejleszteni.
Ha Németországot, félig dicsőítve, félig sajnálkozva a költők és gondolkodók honának nevezték, ennek politikai tekintetben is megvan a maga értelme. Minthogy politikai élet itt alig van, az elmélkedés egyrészt a régi classikus államok életének, másrészt a köröskörül nyüzsgő eleven életnek eszményeiből vonja le tanulságait és épen mivel a hazai viszonyok nem kötik le, szabadon állapíthatja meg az állam ideálját. A mi pedig a hazafias érzést illeti, az másutt mindenhol valamely dynastia vagy törzs egyesítő történeti művének terjesztésén alapul. Itt ellenben a római szent birodalmi álomkép sohasem volt egészen nemzeti, tartalma századok óta alig volt; 1806 óta pedig a formája is megszünt. A Habsburg osztrák, a Hohenzollern porosz; az egyes, nagy multu és önérzetü törzsek és tartományok pedig épen nem hajlandók bárki kedvéért is feláldozni önállóságukat. Így itt sokkal inkább és sokkal kizárólagosabban, mint másutt a közös műveltség az egyesítő, mely áthidalja nemcsak a törzsi és tudományi ellentéteket, hanem még az oly mélyre ható vallásos szakadást is. A kérdés csak az lehetett, melyik már fennálló szervezet vezeti majd ezt a készen álló nagy nemzeti erőt az egységes állam felé.
Ezért igazán egységes élet ezen a téren még csak a műveltség terén észlelhető. Hanem az egyes államok és különösen Poroszország nagy lépésekkel haladnak előre a gazdasági élet szervezésében és az általános európai alkotmányos és egyházi törekvések itt is termékeny talajra találnak és sajátságosan, a nemzeti egyéniségnek megfelelően nyilatkoznak.
A hétéves háború után lefolyó korszak Németországra nézve a gazdasági megerősödés kora volt. A német nép szorgalma és takarékossága jelentékeny tőkegyüjtésre, földjavításra, nagy iparos vállalatok alapítására vezetett és még az ország feldarabolása is hasznos volt, a mennyiben az egyes kormányok, a felvilágosodás hatása alatt, versenyeztek a lehető legczélszerűbb intézkedések megtételében. A «kameralis», vagyis államgazdasági tudomány már előbb is nagy dísznek örvendett a német egyetemeken; most vége lett az előbb annyira kapós financziális terveknek, a «pluscsinálásnak», az adók furfangos sokszorozásának és a rossz pénznek, és a magángazdaság is nagyobb figyelemben részesült. De a franczia háborúk csakhamar véget vetettek e virágzásnak. Az idegen seregek keresztül-kasul jártak, mint meghódított területen és kiélték az országot. Nagy volt a hadisarcz is, mely alatt különösen Poroszország szenvedett. A continentalis zár megvédte ugyan a német ipart az angol versenye elől és a gyarmati árúk eltiltása által sok költségtől kimélte meg az egyeseket, de viszont a sokkal fejlettebb franczia ipar előtt nyitotta meg a német piaczot. Midőn a béke helyreállott, egyszerre ellepte az országot az angol gyártmányoknak és a gyarmati árúknak tömege és nagy keletjök még növelte a pénztelenséget. Nem volt mivel helyreállítani az egyensúlyt, mert Németország akkor főképen még gabonatermésből pénzelt, az aratás pedig több éven át igen gyenge maradt. Az 1817. évi rossz termés a szegényebb vidékeken, a Spessartban és Szilézia hegyesebb vidékein inséget, éhhalált idézett elő.
Legtöbbet Poroszország szenvedett, de ott volt egyuttal legerősebb a politikai gondolkodás, mely megtalálta gazdasági téren is a bajok orvoslását.
A napoleoni háborúk épen ott egészen nemzetiek, az idegen uralom ellen irányzottak. Ezen érzület ott igazi teutomániává fajul és gazdasági téren is érvényesül. Az igazi honfi nem akart más czikket és gyártmányt fogyasztani, mint Németországban termettet vagy készítettet. A közhangulat tehát megkövetelte a Fichte-féle zárt gazdasági államot, bár annak megvalósítása természetesen sokakra nézve nagy lemondással is jár. De különben igen nehéz volt ez az elzárás, mert az egyes német tartományok határán is vámsorompók emelkedtek, sőt még Poroszország sem volt és nem is lehetett egységes vámterület, a mennyiben kisebb, de gazdagabb és iparosabb nyugoti felét idegen területek választották el a nagyobb, inkább földművelő törzsállamtól. A feladat tehát kettős: először az állam két felének egyesítése, másodszor oly vámrendszer megalapítása, mely az egész állam termelését és iparát megvédi, a mellett pedig kereskedelmének mégis biztosít külföldi piaczokat.
Maassen.
Márványszobor a bécsi pénzügyministeriumban.
Ezt a nagy feladatot a porosz bureaucratia fényesen megoldotta. Legnagyobb érdeme e nagy gazdasági alkotásban Maassen pénzügyi direktornak, a porosz Colbertnek volt. Kiinduló pontul az angol verseny elleni védekezés szolgált. Anglia ugyanis, politikai szövetsége fejében, szabad behozatalt akart létesíteni gyártmányainak, egyúttal azonban a porosz gabonát csak magas vám mellett bocsátotta be kikötőibe. A viszonosság volt tehát az első követelés. Különben a vám nem volt túlságosan magas, a legtöbb czikknél csakis a súlyra volt tekintettel és csak néhány iparczikket vetett magasabb adó alá. Teljesen csak a só és a kártya bevitelét tiltotta meg. Az átviteli kereskedést lehetőleg megkönnyítették és az egész kezelést egyszerűsítették a fogyasztási adónak a vámmal való összekötése által. Nem állítottak fel általános tarifát, hanem ép úgy készen állottak megtorlásra, ha más állam korlátozta a porosz bevitelt, mint enyhítésre, ha az illető állam gazdaságilag is előzékenységet tanusít.
Ezt a vámrendszert, mely 1818-ban lépett életbe, eleinte nagyon megnehezítette a szomszédoknak, különösen az állam két felét elválasztó Hannoverának és Hessennek rossz akarata. Egymást érték a kormányok felszólalásai a vám szigorúsága miatt; a népesség pedig igen kiterjedt és jövedelmező csempészetet folytatott. De a porosz közigazgatás becsületessége és komoly kitartása e nehézségeken is diadalmaskodott. Különösen az ipar fejlődik: a westfaliai és rajnamelléki aczél és a sziléziai gyolcs nagy piaczot szereznek maguknak tengerentúl is.171
Az angol szabad kereskedelmi rendszerrel szemben, mely Smith Ádám tanain alapult s egy óriási iparos és kereskedelmi állam érdekeinek felelt meg, a német tudósok a nemzeti munka védelmének szereztek tudományos alapot. Különösen List Frigyes, a híres tübingai tanár figyelmeztetett a közgazdaságnak nemzeti és erkölcsi vonatkozásaira, melyeket nem szabad a szabad versenynek, a lehető legnagyobb anyagi haszonnak alárendelni.172 Elveiből az egységes német vámterület következett volna, de az akkori politikai viszonyok közt arra még gondolni sem lehetett. A német szövetség actája ajánlotta ugyan a szövetség egyes tagjai közti forgalomnak megkönnyítését, de az egyes fejedelmek annál inkább ragaszkodtak a külön vámhoz, mert souverainitásuknak ebben látták egyik legerősebb biztosítását. Mivel pedig a porosz vámrendszer igen nyomasztó lett volna reájuk nézve, ha egymással kölcsönösen szövetségre nem lépnek, Bajorország 1827-ben vámszövetségre lép Württemberggel és a kis Hohenzollernnel és így délnémet vámszövetség áll szemben a poroszszal. Szintúgy szövetségre lép Hannover a hesseni választófejedelemséggel és a szász fejedelemségekkel, még pedig egyenesen a porosz vámrendszer ellen, inkább Angolországra támaszkodva. Csak Ausztria maradt egészen magára. Ezt pedig nem annyira gazdasági, mint politikai okok idézték elő. A bécsi kormány teljes ridegségben fenntartotta Mária Terézia és József védvámos rendszerét, mely az örökös tartományok iparát nagyra növesztette és megengedte, hogy az, a külföld haladásával nem sokat törődve, a későbbi korban is megtartsa a belföldi és a magyar piaczot. A szabadabb forgalom pedig nemcsak a külföldi árúk előtt nyitotta volna meg az osztrák sorompókat, véget vetve az osztrák gyártás magyarországi monopoliumának is, hanem, mit annál sokszorta veszedelmesebbnek tartottak, szabadabb közlekedést is hoz létre. Hogy lehet aztán távol tartani a tiltott könyveket és a tiltott, forradalmi eszméket? Ausztria is zárt állam volt, de még inkább a gondolat előtt zárkózott el, mint a külföldi, tiltott árú előtt. Metternich tisztában volt a szabad kereskedelem nagy hasznával, de rendszerét csak a legszigorúbb elzárkózás tarthatta fenn és így lemondott a gazdasági nyereségről. Az osztrák útlevélrendszer akadékoskodása már magában véve is elég volt minden szorosabb összeköttetés meggátlására és így Ausztria gazdaságilag és társadalmilag már rég elvált Németországtól, mielőtt ez az elválás a politikai téren is bekövetkezett volna.
Természetes, hogy ez az eljárás Poroszország malmára hajtotta a vizet. A porosz vámrendszer már előbb csatlakozásra kényszerítette azokat a fejedelmeket, kiknek területét egészen vagy nagy részben körülvette a porosz sorompó; a legtöbben bizony nem hazafias lelkesedésből mondtak le gazdasági önállóságukról. Viszont a porosz kormány sem igen törekedett arra, hogy idegenek is részesüljenek gazdasági rendszer hasznában. Csak Motz pénzügyminister, Maassen utóda, fogta fel a tisztán gazdasági egyesülés politikai fontosságát és még financiális áldozatokra is kész volt, hogy mindtöbb fejedelmet megnyerjen a vámszövetségnek. 1824-ben egy emlékiratban már kimondta, hogy «e közös érdeken és természetes alapon nyugvó és Németország közepében szükségkép terjeszkedő egyesületben áll majd helyre a szövetséges, kifelé és bent egyaránt szabad és erős Németország, porosz védelem alatt». Az is kétségtelen, hogy az absolut Poroszország a jobbágyság felszabadítása és a czéhrendszer eltörlése következtében gazdaságilag sokkal fejlettebb volt az alkotmányukkal dicsekvő kisebb államoknál és a Zollverein minden haladása egyúttal nagy és jótékony társadalmi reformoknak vált úttörőjévé.
Akkor már a Zollverein megtette a döntő lépést az egész Németország egyesítésére. 1828-ban hozzá csatlakozott a délnémet Hessen-Darmstadt is. A szerződés értelmében a porosz vámtörvény érvényes Darmstadtban is, de a fogyasztási adó külön marad, úgy hogy az ez alá vetett árúkat megadóztatják, ha egyik államból a másikba viszik őket. A jövedelemben a két állam népessége arányában osztozik. Poroszország nyugoti részére nézve nem köthet kereskedelmi szerződést és a tarifát sem változtathatja meg, szövetségesének hozzájárulása nélkül. Világos, hogy a hatalmas szerződő fél a gyengével mindenben úgy bánt mint egyenlővel és ez, valamint a szerződésnek nyilvánvaló gazdasági haszna, egyre tágította körét. Kurhessen 1831-ben csatlakozott, ott hagyva Hannoverát, 1833-ban pedig a Zollvereinba olvadt az egész délnémet szövetség is, mely már 1829-ben kedvezményes szerződésre lépett a Zollvereinnal. 1834-ben a gazdag és iparos Szászország is követte a példát. Szabadabbá vált a forgalom déli és északi Németország közt; a gazdasági egyesülés leghatalmasabb úttörője lett a politikainak. 1836-ig Frankfurt, Nassau és Baden is hozzá állottak, úgy hogy a jelentősebb államok közül még csak az Angliától függő Hannovera maradt meg önálló vámterületnek. Azóta a tanácskozások, melyeket a Zollverein tagjainak megbizottjai évenkint tartottak, és melyeknek, a déli államokra való tekintettel, nem mindig Berlin volt a helye, előkészítői voltak az egységes német parlamenteknek, minthogy közös megegyzéssel kellett elintézni a mindnyájukat érdeklő fontos ügyeket. Általában Poroszország mindig a legnagyobb előzékenységet tanusította a szövetség többi tagjai iránt és még nagy károktól sem riadt vissza, hogy azokat megnyerje és megtartsa. Sokan voltak, kik ez áldozatokat rosszallották; az ifjú Bismarck is hozzájuk tartozott. Különösen Szászország belépését tartották veszedelmesnek a porosz iparra nézve és volt idő, midőn igen komoly férfiak tanácsolták a királynak a szövetség felbontását. De a politikai tekintet győzött.173
I. Lajos.
Kisebbített hasonmás Forster (1790–1872) metszete után. Az eredeti festményt Stieler (1781–1857) festette.
Győzött, noha egyelőre semmi kilátás nem volt arra, hogy a gazdasági hegemoniát a politikai is követi. Noha Lajos bajor király, kiben sok megmaradt ifjú nemzeti lelkesedéséből, kimondta, hogy «Ausztria elkülönített állam, melylyel legfölebb kereskedelmi szerződést lehet kötni, Poroszország ellenben villám, mely lecsap Németország közepébe»; a déli németek, kormányok és alattvalók egyaránt, még sokkal jobban ragaszkodtak Ausztriához, mint előre törekvő rivalisához.
Metternichnek ebben a kérdésben is az volt a sorsa, mint sok másban: látta a bekövetkezendőket, de nem volt módja elhárítani az udvarát fenyegető veszélyt. 1833-ban egy emlékiratában kifejti, hogy valamennyi szerződésnek közös alapeszméje: a szövetségesek közti szabad kereskedés, a vám megegyezése, a szövetséges országok terményeinek közös védelme az idegen verseny ellen, porosz oltalom és túlsúly alatt. Régi alakjában is figyelemreméltó volt: a déli német államok csatlakozása pedig egyenesen nagy fontosságú eseménynyé bélyegzi. «A német szövetségre, különösen Ausztriára nézve, a Zollverein határozottan káros, vészthozó jelenség. Kereskedelmi tekintetben káros, hogy az egész északi és nyugoti határvonalon oly vámvonal áll fenn, melyen a versenytárs uralkodik.» Politikai tekintetben pedig megdönti a két nagyhatalom egyensúlyát, a német szövetségben résztvevők egyenlő jogát. «Az eddig független államok egész sora arra kötelezi magát egy túl hatalmas szomszéddal szemben, hogy a közadó egy fontos ágában az ő törvényeit fogadja el, az ő közigazgatásának veti magát alá. A jogegyenlőség helyébe, legalább az állami hatalom e részére nézve, a patronus és cliens közti viszony lép. A nagy szövetségben a szó szoros értelmében status in statu képződik, mely ezentúl első sorban saját czéljai elérésére fog törekedni és csak második sorban tartja szem előtt a szövetség érdekeit.» Ellenszerül azt ajánlja, hogy Ausztria oly irányban változtassa meg vámtörvényeit, hogy Hannoverával egyetértőleg szabadabb forgalmat biztosítson magának, a német államokkal és ez által neutralisálja a szövetséget.»
Ekkor ez tán még lehetséges lett volna, noha mindig nehéz egy már fennálló, érdekeken s érzelmeken alapuló szilárd szervezetet általános jelszavakkal megbuktatni. A német közvélemény ugyanis még épen nem gondolhatott Ausztria kizárására. De az egyesülést, az annyira döntő reactionarius tekinteteken kívül megnehezítette az is, hogy az osztrák ipart tönkre teszi a szász és porosz verseny, továbbá az, hogy a magyar mezőgazdaság versenyét nem bírja ki a déli német termelés. Így minden a régiben maradt. A Zollverein politikai gyümölcsei csak lassan, későn értek meg. De egy nagy eredménye már is világos volt: az, hogy Poroszország Ausztria nélkül, a bécsi udvar ellenére, egyesíti a nem-osztrák Németországot és részben legalább megvalósítja a «geschlossene Handelsstaat» nemzeti ideálját.
A Zollverein alkotásán kívül az egész közélet e korban kisszerű, szinte nevetséges. Kettős átok ül rajta: először a feldaraboltság, mely kicsinyessé tesz mindent és az udvarok sokféle aprólékos érdekeinek szövevényében megöli a közérzületet, másodszor az a politikai iskolázatlanság, mely természetes következménye a régi absolut uralmaknak és az elmélet túlsúlyának a gyakorlat fölött. Önálló alkotás itt nem található és még az összeütközések sem annyira belső viszonyokból származnak, mint külső, különösen franczia eszmék hatásából.
«Nagy tárgyak híján, részvét nélkül a haza egységében, nem törődve annak egyetlen szervével, a szövetségtanácscsal, mindenesetre el kellett csenevésznie a rendi életnek. És minő érdeket kelthetett a szövetség, mely erős volt mindenben, mi káros és gyűlöletes, béna minden hasznosban. A szabadságharcz erkölcsi és nemzeti lendülete utolsó nyomig eltünt.»174
Ilyen állapotban érte Németországot a juliusi forradalom híre. A liberálisok mindenütt lelkesedtek a barrikádok hőseiért és a nagyobb városokban, Berlinben, Boroszlóban, Aachenben zavargások mutatták a művelt osztályok elégedetlenségét. Hanem a porosz kormány ereje és a nép közömbössége csakhamar elfojtotta ezeket az elszigetelt tüntetéseket. Csak ott történt nagyobb változás, hol a fejedelem zsarnoksága vagy a vallásos ellentét a lakosság szélesebb rétegeit is harczra szólította. Braunschweigból elűzték Károly herczeget, ki igazi mintaképe volt a hizelgés és rossz nevelés által elromlott fejedelemnek. Nagykorúságra jutva, kikötött mindenkivel, még gyámjával, az angol királylyal is; egyszerű gyanúra fogságba vettette a legérdemesebb férfiakat, és önkényével ép úgy sértette a nemesek és tisztek büszkeségét, mint pazarlásával és kicsapongásával a polgárság erkölcsi érzületét. A forradalom kitörésekor haza sietett Párisból, de itt meg a nép vette üldözőbe és midőn elmenekült, felgyujtotta palotáját. Öcscsét, Vilmost, a család utolsó sarját hivták meg az uralomra, ki békésen lecsillapította a zajongást.
Ugyancsak a zsarnokság birta felkelésre a derék hessenieket. Midőn választójuk, Vilmos, Napoleon bukása után visszatért, nagy örömmel fogadta őt hű népe. De a választó önkénye és erkölcstelen élete által csakhamar elidegenítette őket magától. Kassel város polgárai párisi mintára őrséget szerveztek és sürgették a rendek összehivását. A választófejedelem alkotmányt adott, aztán maitressével, Reichenbach grófnéval, elhagyta országát. Fia, a régi szellemben vezette tovább a kormányt.175
A német intelligentiának még Szászország volt a központja nagy városaival és kifejlett irodalmával. De itt az elégedetlenségnek nem annyira liberális, mint egyházi volt a szinezete, a mennyiben II. Ágost óta katholikus udvar állott szemben a tisztán protestáns néppel.
Az öreg király, Antal, hogy a nyugtalanságnak véget vessen, megosztotta a kormányt öcscsével, Fridrik Ágosttal és képviseleti alkotmányt igért. Ausztria azonban csakhamar keresztülvitte e veszélyes engedmények visszavonását. Hannoverában, melynek Vilmos angol király volt az uralkodója, szabadabb alkotmányt és sajtószabadságot vívtak ki az elégedetlenek.
Mind e zavar ott történt, hol nem volt alkotmány, mint Poroszországban, vagy a hol a régi rendek csak szentesítették a fejedelmi önkényt. Hol azonban komolyan vették az alkotmányt, ott a juliusi revolutio inkább a reactióhoz közelítette a kormányokat. Így történt ez Bajorországban és Württembergben, melyek uralkodói a forradalmi franczia befolyás ellen Ausztriánál kerestek oltalmat. Ez volt az a kor, melyben Börne és Heine párisi leveleikben a radicalismus dicsőítésében szinte megfeledkeztek arról, hogy németek és mindenben a francziákat állították oda mintaképül. A Rajna vidékén, hol különben is erős volt a franczia sympathia, ezek a tanok termékeny talajra találtak. Hambachban, a bajor Pfalzban 1832 májusban nagy ünnepet tartottak a radikálisok, lelkesedve a kivívandó szabadságért és hirdetve a férfias küzdelmet külső és belső ellenségek ellen. Ellenök nemcsak a bajor kormány járt el szigorúan, hanem még inkább a szövetségtanács, mely a karlsbadi megállapítások óta Metternichnek utasításait hiven követő rendőri hatóság lett.176 A kormányok a lehető forradalom ellen egyetértenek és a szövetségtanács 1832 jul. 28-án kimondja, hogy a rendek sehol sem tagadhatják meg az adót és nem gátolhatják meg országuknak a szövetség iránt való kötelesség teljesítését. Tárgyalásaik pedig ép úgy censura alá vonandók, mint a sajtó más termékei. Egyúttal köszönetet szavazott a tanács Ausztriának és Poroszországnak, a német hazáért való gondoskodásukért.
Heine.
Gleyre rajza után rézbe karczolták Weger és Singer.
Ez az egyetértés teljes reactióra bátorította fel a fejedelmeket. Az 1830–31-diki engedményeket mindenütt visszavonták; Szászországban, Hessenben, Nassauban erőszakosan bántak el az ellenzék vezéreivel; déli Németországban, kivéve a szabadelvü Badent, legalább rendőri felügyelet alá helyezték őket. Midőn a radikálisok 1834 ápr. 3-án egy gyönge és könnyelmű kisérletet tettek Frankfurt és a szövetségtanács megtámadására, még erősebb eszközökhöz nyúltak a forradalmi szellem elfojtására. A Metternich elnöklete alatt Bécsben ülésező ministerek kimondották, hogy a rendek sehol sem vitathatják meg a szövetségtanács határozatait; nem ellenőrizhetik a pénzügyek kezelését és hogy a kormányok rendeletei akkor is érvényesek, ha a kamarák nem járultak hozzájuk.177 A birodalmi egységet tehát föléje helyezték az egyes államok souverainitásának, de nemzet- és szabadságellenes értelemben. E végzések ellen csak Palmerston lord, az angol külügyminister tiltakozott, de beavatkozását visszautasították.
Pedig épen Hannoverában, a mely oly szoros viszonyban állott Angliához, lépett fel legerőszakosabban a reactio. Ott Vilmos angol király halála után (1837), minthogy nők nem örökölhetnek, megszünt a personalis unio Angliával. Az új király, Ernst August, előbb cumberlandi herczeg, Vilmos öcscse, már Angliában is egész népszerűtlenné vált szélső tory elvei miatt. Palmerston a legnagyobb megvetéssel ír róla leveleiben, egy angol lap pedig megjegyezte, nincs már bűn, melyet el ne követett volna, kivéve az öngyilkosságot. Mindjárt trónralépése után kijelenti, hogy nem ismeri el az alkotmányt és feloldja a tisztviselőket az arra tett eskü alól. (1837 jul. 5.) Ellenállás nem volt; a legtöbb hivatalnok tovább szolgált; még az új rend szerint választott kamarában is kevesen támadták meg az önkényt. Csak hét göttingai professor tiltakozott, kijelentvén, hogy mi sem képes őket esküjök alól feloldani. «Működésünk egész eredménye, így szóltak, nem kevésbbé alapul személyes feddhetetlenségünkön, mint tanaink tudományos értékén. Mihelyt a tanuló ifjak előtt oly színben tününk fel, mintha játékot űznénk eskünkkel, működésünk megszünnék áldásos lenni. És mit érne a királyi felségnek eskünk, ha oly férfiaktól eredne, kik csak az imént sértették meg galádul hitöket.» E nyilatkozatot oly férfiak írták alá, kiknek tudományos híre Németországon túl is elterjedt s kik addig nem igen vettek részt az alkotmányos mozgalmakban. Szerkesztője Dahlmann, a hires történész, kinek politikai tankönyve mai napság is tán a legjobb; aláírói kívüle a két Grimm, Jakab és Vilmos, a német régészet és nyelvészet buvárai; Ewald, a zsidó nép történetírója; Weber Vilmos, ki először alkalmazta az elektrikus távirót, Albrecht jogász és Gervinus György, a XIX. század történetének irója. A király nyomban elbocsátotta őket. Dahlmann azonnal a közvéleményhez fordult, mely joggal érdeklődött azon férfiak iránt, kik kötelességérzetből tették koczkára s vesztették el állásukat. Egész Németországban mint a Kant-féle kategorikus imperativus hőseit ünnepelték őket s még a fejedelmek is annyira helyeselték eljárásukat, hogy nemsokára más főiskolákban nyertek alkalmazást.178
Dahlmann.
Pecht rajza után.
Gervinus.
Oesterley képe után kőre rajzolta Eichens.
Ez a göttingai pör lett ennek a nagy eseményekben különben igen szegény kornak legfontosabb politikai mozzanata. A tudományos tekintély egyesülése, nem is annyira a politikai meggyőződéssel, mint a lelkiismerettel és a mérséklettel, meghatott, megnyert mindenkit. A jó német polgár, ki lelkesedni akart és 1815 óta nem lelkesedhetett hazai ügyért, hanem szive melegét görögökre, francziákra, lengyelekre pazarolta, most komolyan kezdett érdeklődni hazai viszonyai iránt is, melyek egyszerre feltüntették előtte a közjog és magánjog szerves összeköttetését. A professorokat, kik aztán kellően fel is világosították az egyre jobban érdeklődő közvéleményt, ezentúl kétszeres dicsfény övezte. A tudományon kívül a hazafiságban és nemzetiségben is ők lettek a német szellem elismert vezérei.
Közvetlen czélt ugyan a hannoverai kérdésben nem értek. A szövetségtanács elvetette Osnabrück városának panaszát az államcsiny ellen és Ausztria és Poroszország összetartása semmivé tette a déli német kormányok alkotmányos felbuzdulását. De közvetve annál nagyobb volt hatásuk. Közmeggyőződéssé vált, hogy a szövetségi forma nem védi meg az egyes államok, az egyes polgárok jogát, így tehát a szövetségtanács nemzetellenes, elnyomó intézmény. Minthogy pedig osztrák és porosz egyaránt bűnrészes a jogfosztás oltalmazásában, a nemzetnek magának kell majd biztosítania jogát.
De nemcsak a tudomány, hanem az irodalom is fellép az önkény elleni küzdelemben. Goethe nyugodt classicismusa őt conservativvá teszi; a romantikusok pedig szellemi szövetségben állottak a historiai alakulásokkal, melyek ellen az alkotmányos, szabadelvű szellem küzdött. Az «Ifjú Németország» ellenben, formában és tartalomban egyaránt eltér a classikusoktól, a szenvedély uralmát, a szabad szerelmet hirdeti, de a romantikusoktól még erősebben elválasztja ezt a költő-iskolát a történeti érzék teljes hiánya. Ők mindannyian a radikális tanoknak voltak hívei és vezéreik, Gutzkow Laube, Mundt, hirnevöket sokkal inkább a szövetségtanács üldözésének köszönték, mint saját tehetségöknek. Mindenesetre egy új, teljesen forradalmi irányt vittek be az irodalomba és a nemzetbe, mely iránynak nemsokára módjába jutott megnyilatkoznia és kilépnie a küzdőtérre.
Nyugodtan, élvezve diadalai gyümölcsét179 és diplomatiája ügyességének sikereit, élte át az ausztriai császárság az alkotmányos küzdelmek és válságok korát. Ha valahol, itt lett volna megadva a mód, minden külső és belső rázkódástól menten fejleszteni a népek anyagi és szellemi erejét. Ha valahol, itt volt meg a kormánynak az a teljes hatalma, mely megengedi neki a jónak eszközlését minden kimélet és tekintet nélkül. II. József jótékony absolutismusa most sokkal nagyobb eredménynyel lett volna megujítható.
Weber.
Hoffmann kőrajza után.
Hanem a reformnak és egyáltalában minden erősebb változásnak keresztülvitelére hiányzott az erő, az akarat. Ferencz császár teljesen elegendőnek tartotta a meglevőknek megtartását: minden átalakulástól visszatartotta őt a forradalomtól való félelme. Metternich jobban érezte a reformok szükségét és tett is arra nézve néhány kisérletet, de csakhamar visszarettent azoktól. Csakugyan, a kormányra nézve az akkori állapotnál kenyelmesebb el sem képzelhető. A népesség, különösen a bécsi és a német teljes politikai közömbösségbe sülyedt, megelégedett azzal, hogy jó vagy rossz élczeket mondott vagy hallott a császár vagy a kanczellár felől, és még módját sem kereste annak, hogy politika tényezővé váljék. Erősebb absolutismus, minő a Józsefé volt ismét a harcztérre szólíthatja a nemzetiségi szenvedélyeket és a rendi érdekeket s megrendítheti az egész, nagy bajjal felépített rendszert. Alkotmányos kormánynál pedig mindezek a veszedelemek még erősebben jelentkeznek, a forradalom rémképével a háttérben. Igy csak a bureaukratikus kormányforma maradt, a maga tökéletlenségével, minden személyes felelősségnek hiányával, minden kényes kérdés elől való kitérésével. Lassú, végtelen lassú minden; hisz az egyes tartományoknak külön kormánya van, külön kanczelláriája Bécsben, azután még az államtanácshoz, vagy a ministeriális conferentiához kerülnek az ügyek, végre pedig, még a jelentéktelenebbek is, a császár kabinetjébe, hol nagysokára elkövetkezik a végleges döntés. De minek is a sietség? Mikor az egész rendszernek alig van más tenni valója, más czélja, mint a közigazgatásnak, az igazságszolgáltatásnak rendben tartása, a sereg kiegészítése és az adók behajtása? Az anyagi haladás ellen nincs kifogás, ha az nem sérti valamely nagy úr érdekét, de a szellemi már veszélyes. A tudományt még az egyetemekről is száműzik; a császár szolgákat akart, kik más szolgákat neveljenek a hivatalokba s még a bécsi egyetemnek is csak a politikától távol álló orvosi facultásán fejlődött valamelyes tudományos munkásság. Ha valaha mondani lehetett egy állam vezetéséről, hogy az gépezet, ez a hasonlat a Ferencz császár kormányára nézve talál. De gépezetnek is tökéletlen: annyi benne a felesleges és surlódásával meg ellenállásával a munkát csökkentő alkotórész.180
Nyomasztólag hatott minden tevékenységre a pénzhiány is. A franczia háborúk költsége már 1811-ben állami tönkhöz, a bankók értéke 4/5-ének elvesztéséhez vezetett; azok befejezése után ismét a maradék 2/5-ének, tehát összesen 92 százaléknak levonására volt szüksége, hogy az egyensúly valamikép helyre álljon. Akkor szervezik az osztrák nemzeti bankot, melynek jegyei, minthogy a béke idején valamikép helyre állott a pénzügyi egyensúly, teljes értékben elfogadtattak. De mivel minden európai mozgalom fegyverkezést s így nagyobb költséget von maga után, csaknem állandó volt, hogy az ezüstnek nagyobb volt az értéke, az állam pedig kénytelen volt újabb és újabb kölcsönöket kötni. Ez akadályozta meg a valuta helyreállását, melyről Metternich 1816-ban álmodozott. Csak a jobbágyság felszabadítása, vagy az iparnak nagyobb lendülete tehette volna gazdagabbá és nagyobb terhek elviselésére képessé a monarchiát, de mindegyik a hatalmas aristokratia érdekébe ütközött, mely nemcsak a földet birta, hanem a nagy gyárakat is. Az általános mozdulatlanságot épen az okozta, hogy az aristokratia tisztán udvari lett, lemondott a politikai befolyásról és anyagi haszonban, kiváltságai élvezetében talált kárpótlást.
Laube.
Sonnenleiter kőrajza után.
Csak egy eleme az állami közigazgatásnak volt állandóan ébren és fejlődésben: a titkos rendőrség. Ennek alapjait már II. Leopold vetette meg; a forradalom kora pedig nagygyá, szinte egyedül uralkodóvá tette ezt a borzasztó intézményt. Alig volt valamire való ember, ki ne állott volna rendőri felügyelet alatt, kinek minden viszonya felől ne lett volna tájékozva a császár. A leveleket felbontották, még a főherczegekét is és a rendőrminister gr. Sedlnitzky örökké friss hirekkel szolgálhatott ebben a pontban telhetetlen urának.
Ez a rendőri, feladó rendszer természetesen táplálékot keresett, hogy nélkülözhetetlenségét kimutassa. Komoly, elszakadásra vagy forradalomra törekvő mozgalomról legfölebb Lombardiában és Galicziában lehetett szó, de azért a policzia mindenható volt másutt is. Az ő bűne, ha a különben patriarchalis érzületű császár, ki szerette, ha népei atyjának tekintették, kegyetlenné vált igazi, vagy vélt forradalmárokkal szemben. Az áldozatok sorát Martinovich és társai nyitották meg Budán, de Bécsben, sőt Tirolban is üldözték a «jakobinusokat». Majd az olaszok és lengyelek jutottak sorra és szomorú nevezetességet szereztek Spielberg, Munkács és Kufstein börtöneinek. Különösen Silvio Pellico örökítette meg fogságai történetét egy szép és nagyon olvasott munkában.181
Egyáltalában a tehetetlenség és ernyedés vegyülete a szigorúsággal, sőt embertelenséggel, volt ennek a patriarchalis rendőri államnak legfőbb jellemvonása. A forradalmárokat irtották, de az államnak sokkal nagyobb más bajai érintetlenek maradtak és nőttön-nőttek. Már 1828-ban felkiált Metternich, hogy «életét szúette épületek támogatásával kell töltenie». És ha már Ferencz császár korában, a külső hatalom és belső nyugalom korában, midőn még volt az uralomban egységes akarat, sem mertek komoly orvosságot alkalmazni: mivé kellett válnia az országlásnak nagy zavarok közepett, oly uralkodó alatt, mint fia, I. Ferdinánd császár volt.
Ferdinánd főherczeg (szül. 1793.) ifjúkorában sem jogosított nagy reményekre. Napoelon őt jólelkű embernek mondja, ki azonban mindig báb lesz mások kezében. 1828 óta epileptikus rohamoktól is szenvedett, melyek gyakran súlyos betegséget, életveszélyt is idéztek elő. Ezek hatása alatt értelmi tehetsége is elgyengült, emlékezése nem volt megbizható, nem igen volt képes komolyan foglalkozni az államügyekkel, akaratereje pedig teljesen hiányzott. Szó volt arról is, nem kellene-e őt az öröklésből kizárni. De egyrészt, mivel a legitimitás elvének megsértésétől visszariadtak, másrészt mivel egészséges állapotában teljesen beszámítható, lelkiismeretes és jóakaró úrnak mutatkozott, e tervtől elállottak. Megkoronázták magyar királynak (1830) és atyja halálakor minden nehézség nélkül elismerték császárnak és királynak (1835 febr. 12.).
Gutzkow.
Raab karcza után.
Alig képzelhető el nagyobb tragikum, a földi nyomorúság megkapóbb ténye, annál, hogy a világ egyik leghatalmasabb birodalmán olyan férfiú uralkodott, ki egy kis család vezetésére is alig volt alkalmas. Ferencz fiának meghagyta, hogy ne térjen el rendszerétől és kövesse Metternich tanácsát. De bármily hatalmas volt is a herczeg, nem igazgathatta az államot, mihelyt javaslatait nem szentesítette az uralkodónak minden másét elnyomó szilárd akarata. Épen ez az akarat hiányzott Ferdinándnál. Ferencz Károly főherczegnek, Ferdinánd öcscsének férfias lelkű neje, Zsófia bajor herczegnő, már előbb is ellentétes állást foglalt el a kanczellárral szemben, különösen a jezsuiták kérdésében, kiket pártfogására méltatott. Most annál erélyesebben léphetett fel, mivel férje volt a praesumtiv trónörökös és mivel a császárné, Mária Anna ezen egyházi ügyekben szintén sógornőjéhez szított. Az ellentétek annyira kiélesedtek, hogy szinte lehetetlenné vált a kormányzás. Ekkor történt Miklós czár beavatkozása, ki szövetségese fiának és birodalmának gyámolítására szigorú incognitóban eljött Bécsbe a bonyodalmak megoldására. Nemsokára Metternich kibékült a főherczegnőkkel és kormányzó-tanácsot rendezett be, állami conferentia neve alatt.182 «A császár képviseletét, azon esetben, ha betegsége miatt nem foglalkozhatik a közügyekkel», Metternich herczegre és Kolowrat grófra ruházták, Lajos főherczegnek, Ferencz császár kedvencz öcscsének elnöklete alatt. Ez a három férfiú, a «nagyfejűek», vezették az állam kormányát; a többi igazgatás a régiben maradt.
Lehetetlen volt be nem látni az ily módon szervezett kormány gyöngeségét. Metternich, kinek vállára most súlyosabban nehezedett a felelősség, mint valaha, tőle telhetőleg meg is tett mindent a birodalom erősítésére. A kereskedelmi ügyeket Kübeck báróra bizta, ki nagyon megfelelő vasuti törvényt alkotott és a vámrendszert oly irányban akarta átalakítani, hogy lehetővé váljék a német vámszövetséghez való csatlakozás. Egyáltalában tévedés volna azt hinni, mintha az aggkora mellett is szellemileg friss kanczellár mindenképen irtózott volna a reformoktól. Ellenkezőleg pártolta azokat, különösen, ha a kormány hatalmát emelték s ha anyagi hasznot lehetett tőlük remélni. De minden téren anyagi nehézségbe ütközött, hogy az első lépéseken túl nem mehetett. Még Magyarországgal szemben sem helyezkedett a rideg tagadás álláspontjára és az ottani viszonyok fejlődésében ez időtől fogva nagyon érezhető volt hathatós beavatkozása.
Ilyen volt tehát az a hivatalos kormány, melyet aggastyánok vezettek és mely ily módon még azt a csekély initiativát is elvesztette, melylyel előbb dicsekedhetett. A megszokás, a minták szerint való eljárás, a «Schlendrián» uralkodott minden ágában és az élet fuvallata kihalt belőle, még mielőtt kimúlt volna.
Csak egy téren pezsgett frissebb élet: a katonain. Az olasz és német t positio megtartása, a forradalom elleni védekezés, a Kel ügyeibe való beleszólás szükségessé tették a hadsereg fejlesztését. Ebben Clam-Martinitz grófnak, a császár főadjutánsának volt a legnagyobb része. Az ő körében nevelkedtek azok a férfiak, kik, mikor az alkalom eljött, megmutatták, hogy midőn minden más alap megingott, a dynastián kívül a szervezett katonai erő tartja össze a birodalmat.183
Különben tespedés, szinte végelgyengülés észlelhető a közélet minden terén. Mária Terézia s II. József bureaucratikus állama befejezte feladatát, midőn annyi országból és nemzetiségből katonai és diplomatiai egységet, nagyhatalmat bírt teremteni. Egységes osztrák nemzetet nem talált: azt nem is teremthetett.
De azért az élet nem szünt meg. A mint a központ gyengül, az eleven erő a tagokban pezsdül fel újra. A monarchia alkotó elemei, a nemzetiségek, épen a csöndes években ébrednek új életre.
Köztük a német még mindig az első műveltségre és vagyonosságra nézve. De politikai elkülönülésre nem gondolhat, hisz a monarchiát alkotó dynastia német, bizonyos tekintetben még hegemon Németországban és traditióinál fogva a németség ügyét szolgálja a központi kormány egész hatáskörében, különösen a hadseregnél. Csak az irodalom művelése és lendülete mutatja, hogy egyes kiváló férfiak túl látnak a fekete-sárga sorompókon és egynek tudják magokat a német szellemi világ nagy közösségével. Grillparzer a weimari nagy classikusok legünnepeltebb epigonja; a magyarországi születésű Lenau verseiben hirdeti szenvedélyét és melancholiáját, Beck Károly magyar hazájának szépségét és népének erejét mutatja be s Auersperg Antal gróf (Anastasius Grün) a költészetet és szabadságot dicsőíti szépen csengő dalaiban. Mindezek inkább németek, mint osztrákok: otthon alig olvassák, alig értik őket, és bármily különböző is sorsuk és tehetségük, egyben megegyeznek: a szabadság cultusában. A bureaucratiát senki sem rajzolta oly igazán, mint Grillparzer, ki mint kis hivatalnok szolgált teljesen képtelen, de nemes és főnemes ministerek és tanácsosok alatt.
Egészen más a szláv nemzetiségek fejlődése. Ezek századokon át másodrendű szerepre voltak kárhoztatva. Nyelvök megmaradt ugyan, de alig művelődhetett, mert úgy az előkelők, mint a műveltebb osztályok az uralkodó nemzetéhez, a némethez csatlakoztak. Csak a cseheknél volt érezhető némi nemzeti felbuzdulás II. József germanizáló törekvéseinek bukása után.
A cseh, mint a legnagyobb történeti múlttal és műveltséggel biró nemzet, járt elől nemzetisége kifejtésében. Kétségtelenül hatott reá az orosz hadseregek gyakori átvonulása és tartózkodása is, mely mindnyájok előtt kézzel foghatóvá tette a nagy szláv közösséget. A pánszláv eszme itt nyilatkozott először. De sokkal fontosabb volt a nemzeti múlt emlékeinek szeretetteljes kutatása, a történeti dicsőségbe való elmélyedés. Ezt élesztették a cseh irodalmi maradványok – koholtak és igazak egyaránt – Palacky Ferencz komoly történeti művei s a cseh tartománygyűlésnek egyre erősödő küzdelme a német bureaucratia ellen. Mindenben a magyar törekvéseket véve mintául, cseh nemzeti múzeumot, majd irodalmi társaságot alapítottak és tudatosan törekedtek a fejérhegyi csata óta elkobzott cseh közjog visszaállítására. Mindez ellen a központi kormány nem igen fejtett ki ellenállást. A csehek mindig loyalisok voltak, nem kellett tőlük annyira tartani, mint a német szabadelvűektől, és a nemzetiségek megoszlása s viszálya különben sem ellenkezett a bécsi kormány traditióival. Eredmény gyanánt még csak a németek elleni nemzeti és műveltségi ellentét tünt fel. Kollowrat, ki szintén a cseh aristokratiához tartozott, nyiltan pártolta honfitársait. Csak midőn a cseh tartománygyűlésen az ellenzék kerekedett fölül, midőn Chotek helytartónak le kellett mondani és az új helytartó, István főherczeg sem birta lecsendesíteni a kedélyeket, midőn nyiltan követelték az 1627-diki alkotmány helyreállítását, a német tisztviselők eltávolítását, cseh középiskolák alapítását, akkor vált nyilvánossá, hogy itt új erő keletkezett, melylyel a kormánynak számolnia kell. Ez a mozgalom nem antidynastikus, de a központi kormányra és a német hegemoniára, tehát az egész akkori rendszerre nézve fenyegető.
Cseh példára kezdenek szervezkedni a szlovénok, Krajnában és Karinthiában, mely tartományokat az illyriai királyság feloszlatásával újra helyreállítottak. Mindenütt a még fennálló, bár igen csekély hatáskörű tartománygyűlések szolgáltak a küzdelmek szinhelyéül. Cseh példára mindenütt a néphez csatlakozik a bureaucratiával különben is elégedetlen vidéki aristokratia is.
Grimm Vilmos és Jakab.
Sichling karcza után.
Más volt a fejlődés Galicziában. A lengyel szabadságharcz bukása után a lengyel forradalmi bizottság, összeköttetésben a párisi központtal, itt fejtett ki legnagyobb munkásságot. Ez a mozgalom csaknem egészen nemesi volt; a még jobbágyságban sinylő parasztosztálynak nem volt része benne. Stadion gróf helytartó ezt a helyzetet teljesen ki bírta aknázni. «Felfedezte», azaz különállásuk tudatára hozta keleti Galiczia lakosait, a ruthéneket, kik lengyel földesuraik ellenében a tisztviselőknél kerestek és találtak támogatást. A jobbágyok mozgalma átterjedt nyugoti Galicziának lengyel parasztságára és a kormánynak közeledése a parasztokhoz – II. József hagyománya – természetesen még buzgóbbá tette a nemeseket elszakadási terveik szövésében. Ezért itt is oly jelenetek következtek be, melyek Hóra lázadására emlékeztettek. A parasztok megtámadták és irtották a nemeseket; a közigazgatás és a katonaság pedig épen nem sietett véget vetni a mészárlásnak. Itt tehát a sociális viszonyok erős pártot teremtettek a kormánynak, noha az ép úgy irtózott a jobbágyság felszabadításától, mint bármely más reformtól.
Ennek a galicziai parasztlázadásnak fontos nemzetközi következése lett: Krakó elfoglalása. Ez a köztársaság, csekély területével utolsó maradványa volt a régi szabad Lengyelországnak. A Posenben és Galicziában üldözött hazafiak itt találtak menedéket. Az osztrák katonaság ide is üldözte a fegyveres nemes felkelőket és elfoglalta a várost. Minthogy az orosz és porosz szövetségesek hozzájárultak, a köztársaság megszünt és Ausztria egy stratégiai tekintetben rendkívül fontos területtel gyarapodott (1846 február 18.). Különös játéka a sorsnak, hogy ez a mindenkép szomorú, belső felbomláshoz vezető korszak mégis ily politikai sikerrel végződött.
A maradi Ausztriával szemben, hol szinte megszünt az összeköttetés a kormány és a nép közt, a conservativ, de nemzeti alapon álló, belsőleg egy s ezért reformokra képes Poroszország egyre fokozottabb mértékben vonta magára a figyelmet. A kis államok particularistikus élete mégsem elégíthette ki a politikailag gondolkozó kedélyeket, a kik jól tudták, mennyi fejedelmi önkény fér meg a bajor vagy württembergi alkotmányos játék mellett, és a kiket nem elégített ki az a tudományos és művészi jelentőség sem, melyet a déli német uralkodók, különösen I. Lajos bajor király, fővárosuknak megszereztek. A juliusi forradalom óta ismét előtérbe lép a politika és annak nagy, még megoldatlan feladata: a német egység.
Poroszország német hivatását először egy württembergi liberális, Pfizer Pál fejtette ki. Szerinte Ausztria elveszett Németországra nézve, mert európaivá vált és idegenül áll szemben Németország szellemi életével. «Ausztria már nem várhat semmit Németországtól, sem Németország Ausztriától. Poroszország ellenben az az állam, mely legkisebb eszközökkel legtöbbet végezett és melynek minduntalan meg kell feszítenie erejét. Ha nem csal minden jel, ugyanaz a végzet utasítja Poroszországot a Németország fölötti protectoratusra, mely Nagy Fridriket adta neki.»184
A porosz administratiónak nagy munkát kellett elvégeznie a bécsi congressust követő évtizedekben. Csak most lehetett, békés viszonyok közt, egészen életbeléptetni Stein és Hardenberg reformjait, egyúttal pedig be kellett olvasztani az államnak, habár német, de múltra és intézményekre idegen szerezményeit. Ez úgy a szász tartományban, mint a Rajna mellett nagy kimélettel történt. A nyugoti tartományokban meghagyták a Code Napoleon-t, tiszteletben tartották a túlnyomóan katholikus népesség érzelmeit és az összeforrasztást az időre, az administratio jóságára és a közös nemzeti érzésre bízták. E tekintetben nagy szolgálatokat tett a bonni egyetem alapítása (1817), mely főiskola ezen a régi papi területen erős bástyája lett a szabad tudományos kutatásnak és a nemzeti érzületnek.185 A lengyelekkel szemben az ilyen eszközök nem vezethettek czélhoz, és azért, különösen 1830 óta, egyenesen németesítő politikát folytattak Posenben. A klastromok javait lefoglalták s azok jövedelmét iskolák fenntartására fordították. A földesúri biráskodásnak véget vetettek; a lengyel nemes tekintélye helyébe a német tisztviselőé lépett. Végre, minthogy a tartományból 12,000-en részt vettek a lengyel szabadságharczban és a forradalom költségei még fokozták a nemesek megszokott pénzzavarát, felhasználták az alkalmat minél több birtok összevásárlására. Német birtokosok, német telepesek kezdték megszállani a tartományt. A földet tették németté, hogy a népet is azzá tehessék.
Különösen fontos szerepet játszik, mint az összeforrasztás eszköze, a hadsereg. Az a béke idején is készen áll és fenntartására a különben annyira takarékos III. Fridrik Vilmos meghoz minden áldozatot. Megmaradtak Scharnhorst nagy alkotásai, a Landwehr és az általános védkötelezettség, úgy, hogy az állam megmaradt nagyhatalomnak, noha területe és lakossága sokkal csekélyebb volt, mint a többieké.
Az összeolvasztás leghatalmasabb eszköze kétségtelenül az lett volna, ha a nemzet, mint egész, képviselői által belép a politikai életbe és királyával együtt munkálja jövendőjét. Ilyen alkotmányt Fridrik Vilmos Waterloo előtt kilátásba is helyezett (1815 májusban), de aztán visszariadt a kivitel nehézségeitől. Humboldt Vilmos és Hardenberg elhaltak; Stein visszavonult, az új ministerek bureaucraták voltak, vagy épenséggel az absolutismus doctrinairjei, mint Ancillon, és a liberálisok minden mozdulatát elrettentésül használták. Itt is a rendőrség uralkodott és dívott a titkos feladás; az alkotmány pedig szép igéret maradt. De a király kötve érezte magát. 1820-ban kijelentette, hogy új államadósságot nem vesz fel az országos rendek hozzájárulása nélkül. Mindenesetre hasznos volt ez az elhatározása az államra nézve, mert azóta kölcsönt nem kötött. E politikája változtatásától visszatartották őt a juliusi revolutio s következései, aggkorával növekedő gyengesége s tán mindenekfölött az absolut uralom megszokottsága. Népe szerette őt s a jó berliniek s más városok önérzetes polgárságának haragja nem a király ellen fordult, hanem a Junkerek gőgje és a bureaucratia gyámoltalan gyámkodása ellen. De a trónváltozástól mindenki rendszerváltozást is remélt, annál is inkább, mert a trónörökös (szül. 1795) már atyja életében is magára vonta a figyelmet érdekes egyénisége által.
IV. Fridrik Vilmos, ki 1840-ben jutott uralomra, legigazibb fia az ifjúságában uralkodó romantikának és a történeti iskolának. Fogékony lelkére nem maradt hatás nélkül azon roppant műveltségi mozgalomnak egyetlen iránya sem, mely akkor Németországot a többi nemzet fölé emelte, de egész képzésében mégis a művészi elem volt a túlnyomó. Hanem lelke ott megállott; további benyomások iránt elzárkózott. Nem élt a korral, alkotásra képes nem volt. Minden izében reactionáriusnak tartották, ki nem törődik népe javával. Ő csakugyan álomvilágba merült, a forradalom teljes legyőzésétől, a közép-kor egyházi és világi hierarchiájának felélesztésétől várta a világ üdvét. Mestere volt a szónak és különösen eleinte ki nem fogyott a beszédből és az írásból, meglehetősen zavaros terveinek kifejtésében. De komoly munkát, akár polgárit, akár katonait, nem végzett, mindig dilettans maradt a politikában is. Nagyszerű a tervezésben, tehetetlen a kivitelben. Király létére is iskolás maradt, kit mindig mások vezetnek.
Megkoronáztatása után a porosz rendek az országos rendekről szóló törvény végrehajtásáért folyamodtak. A király ezt megtagadta, hanem a tartományi rendek üléseit állandó időközökhöz kötötte és tárgyalásaiknak nyilvánosságot engedett, mi nagy haladás volt az addigi állapothoz képest. Tovább azonban nem ment. Atyja végrendelete is kötötte, maga is visszarettent az általános rendi gyűléstől, melynek, a franczia forradalom tanúsága szerint, csak nemzetgyűlés lehet a következése. A nemzetgyűlés fogalma pedig, szerinte, magában foglalja a népfelség tanának pokoli mérgét. De annyi ereje még sem volt, hogy elkerülje, a mit vészesnek itélt.
Mindenütt a financiális szükség volt az alkotmányosság leghívebb szövetségese; a deficit a szabadelvű reformoknak ellenállhatatlan úttörője. A jó gazdálkodás egy negyed századon át felmentette a porosz királyokat az 1820-ban tett igéret megtartása alól, de végre is kölcsönre szorultak a vasútépítés foganatosítása végett. A kormány előbb az egyes tartományok rendjeihez fordult; de ezek, mint 1787-ben a franczia notableok, megtagadták a részvételt, mert ők nem a nemzet képviselői. Végre a tartományok összes gyűléseit (vereinigter Landtag) akarta Berlinbe hívni, hogy a törvény betűjének elég legyen téve. «Felséged a 600 tartományi követet e minőségben fogja összehívni, de azok majd mint birodalmi rendek mennek széjjel», mondá neki Metternich, midőn a Rajnán együtt hajóztak.186 Sógora, Miklós czár, kinek különben igen nagy volt reá a befolyása, szintén óva intette, de hiába. A nemzeti érzület, az a nagy szerep, melyet Poroszországnak és magának szánt, végre is elhatározásra birta a hiú királyt.
1847 február 3-án megjelent a királyi pátens, mely kölcsön felvétele, vagy egyenes adó felemelése esetére elrendeli az egyesült országgyűlés egybehivását. E gyűlés a tartományok követeiből és az úri rendből, összesen több mint 600 tagból áll. A pénzügyeket együtt tárgyalják, egyéb ügyekben – mert a gyűlésnek van kérelmi és panaszemelési joga is – külön tanácskozik a két curia. Ez tehát tisztán rendi gyülésnek volt szánva és a király megnyitó beszédében ki is jelentette, hogy mindenki csak saját rendjének jogára és kiváltságára legyen tekintettel és tiltakozott azon feltevés ellen, mintha Poroszországban valaha döntő lehetne a majoritás akarata (április 11). Ez az octroyált félalkotmány nem elégítette ki a közvéleményt. A rendek legalább a periodikus összejövetel jogát és az 1820-ban igért alkotmány létesítését követelték, s midőn a király nem engedett, megtagadták a kölcsönt s az új adót. E vitákban tünik elő Bismarck-Schönhausen Ottó, mint a királyi praerogativa tüzes védője és a szabadelvűség ádáz ellensége. Az egész kisérlet meghiusult – mert lehetetlenséget akart a király. Kész volt lemondani az absolutismusról, de azt az erőt, mely annak helyébe lépjen, nem ismerte el és így eltaszította magától az oly buzgón kinálkozó nemzeti érzületet és lelkesedést.
A felszint a gazdasági és alkotmányos kérdések foglalják el; mélyebben tanyázik a német szellemnek tudományos, irodalmi, művészeti érdeklődése, de a nép lelkének legmélyén a vallás uralkodik.
Sokan különös és érthetetlen jelenségnek tartják, hogy a felvilágosodás százada után, midőn a vallás gúny tárgya lett, az elvont philosophiának, a tiszta észnek uralma után, mely csak a gyakorlati ész követelésének ismerte el az istenséget – a XIX. században ismét oly fontos történeti szerep jut a vallásnak, mint a XVI. század óta soha. Felületesen itélnek. A felvilágosodás nem a vallás, hanem az egyház és annak visszaélései ellen folytatott irtó háborút és sem a bonczoló értelem, sem az alkotó ész nem férkőzhetett az emberi szív szentélyéhez, hol az érzelemnek van oltára. A forradalomnak meg volt az a nagy haszna, hogy megtisztította, hivatásának visszaadta a századok óta teljesen elvilágiasodott egyházat; a szabadelvűségnek meg volt az a nagy eredménye, hogy az egyházakat elválasztván az államtól, függetlenné téve őket a politikai érdekektől, visszaadta őket eredeti rendeltetésöknek. A modern állam megvonta tőlük a hatalmat, hogy üldözhessenek, hogy árthassanak és így csökkentette az ellenök való gyűlöletet is, melyet annyi századnak Isten nevében elkövetett embertelensége igazolt.
Ha a forradalom és a császárság nagy tragédiája mindenütt megrázta a lelkeket, mindenütt a gondviselés történeti művének tiszteletére tanított, különösen erős volt ez a hatása Németországban, mely legmélyebb megaláztatásából saját erkölcsi erejével és mint buzgó szívvel hitték, isteni segítséggel emelkedett fel újra. Protestánsok és katholikusok egygyé váltak az elnyomás elleni küzdelemben. A mélyebben gondolkodók a legnagyobb birodalom gyors bukása után semmisnek látták az emberi igyekezetet, öröknek csak azt, mit a hit plántált a szívekbe.
Ebből a felbuzdulásból támadt az ágostai és helvét hitvallású protestánsok uniója, melyet 1817-ben hirdetett ki a porosz kormány és mely magában véve is sokat tett a felekezetek közti különbségek enyhítésére. Noha úgy a legorthodoxabb lutheránusok, mint a legbuzgóbb kálvinisták kívül maradtak, a német protestantismus az által nagyjában megnyerte azt az egységet, melyet Luther és Zwingli híres marburgi vitája óta hiába törekedtek megvalósítani a fejedelmek és a theologusok. Ez az új evangelikus hit minden szélsőségtől tartózkodó, a tudománynyal és a rationalismussal meglehetősen megférő, a maga körében nagy eltéréseknek helyet engedő. A katholicismus iránt engedékeny, elnéző, mert már nem lát benne egyenrangú ellenséget. A történeti fejlődés a közfelfogás szerint a protestantismust igazolta. A hitetlenség és a forradalom csak katholikus országokban jutott uralomra; a protestáns germánokra azok csak közvetve hatottak. A legobjectivebb protestáns történetíró, Ranke, kit buzgóbb hitfelei katholizálással gyanúsítottak, a pápák történetéről, világuralmi törekvéseikről úgy ír, mint a mi volt és vissza nem jöhet. «Csak kevesen hajlandók ma már igazi papi uralom felállítására. E törekvés épen az ős katholikus román országokban találna legnagyobb ellenállásra. Viszont a protestánsok sem térhetnek vissza a régi rendszer ridegségéhez, egyoldalú gyűlöletéhez. Úgy látjuk, hogy mindkét fél mélyebb szellemei egyre tudatosabban, behatóbban, a korlátozó egyházi bilincsektől szabadabban mennek vissza az igazi belső vallásosság örök alapelveire.» Az általános keresztyén eszmének gondolata megfelel Hegel absolut philosophiájának; szembe állítása a forradalommal a szent-szövetség vezető elvének és így, szinte önkéntelenül, ismét a rationalismus és a politika befolyása alá jut a hivatalos protestantismus.
A katholicismus pedig ugyancsak mutatja erejét ugyanakkor, mikor róla mint elmultról kezdenek szólani.
Erősödésére az általános okokon, a romantikán és a forradalom elleni visszahatáson kívül tán egy esemény sem hatott annyira, mint a belga forradalom. Már X. Károly uralkodásának egy szaka megmutatta, hogy a katholicismus liberális és demokratikus irányokkal is szövetségre léphet a nélkül, hogy lemondana czéljairól. Hasonló tanulságot lehetett meríteni O’Connell nagy agitatiójából. Belgiumban pedig sok tekintetben mintaszerű állam jő létre, mely létét egyaránt köszöni a demokratikus forradalomnak és a római egyház conservativ elveinek.
A kérdés annyira fontos, hogy épen Németországnál, századok óta e felekezetek legerősebb összeütközésének pontjánál, összeállíthatjuk azokat az okokat, melyek épen a XIX. században, a positiv tudomány arany korában annyira megujították és növelték a római egyház hatalmát a hívek fölött. Mert az világos, hogy itt nem a hagyomány folytatásáról van szó, azt a XVIII. század megszakította, hanem a lelkek meghódításáról, megtéréséről.
Mély érzésüeknél a szív sugallata döntött, mely nem elégedve meg az emberi bölcseség tanaival és az emberi gondolkodáson vagy törvényen alapuló erkölcsnek szilárdságával, örök alapot keresett meggyőződésének, örök szabályt tetteinek. Másoknál az érzelem nem lép fel oly tisztán, vegyületlenül. A politikusok az egyházban és épen a rómaiban látták a forradalom legfőbb ellensúlyát. VII. Pius szilárdsága Napoleonnal szemben ismét a nagy középkori conflictusok győzteseit állította az emberek elé. Ezért a restauratió irói, még a névleg protestáns Hallert sem véve ki, a pápa uralmát hirdették minden politikai és társadalmi baj legfőbb gyógyszere gyanánt. Ezért tértek a romantikusok és a conservativ politika hívei közül annyian a katholikus hitre. Schlegel Fridrik, Werner Zachariás, Müller Ádám voltak e convertiták közt a legkiválóbbak. E költőkre és írókra s a példájukat követő művészekre az egyház mysteriuma, középkori hagyománya, a zenével és a képzőművészetekkel való összeköttetése hatott. Nékik prózai volt a protestantismus; a felvilágosodás pedig minden szépnek és minden belső lendületnek ellensége. Még a teljesen hitetlen Heine sem birt szabadulni az egyháznak az aesthetikai hatása alól és az ő Kevlaari búcsúja tán legszebben fejezi ki e kor áhítatát.
Kétségtelenül hozzájárult a nagy sikerhez az egyház vezetése is. Míg a forradalom tartott, került minden összeütközést az udvarokkal; mihelyt a legitimitás győzött, a pápa, mint annak legrégibb képviselője, megujította minden hatalmi igényét. Még VII. Pius visszaállítja a jezsuita-rendet, az egyház világuralmi eszméjének legerősebb eszközét s utódai is következetesek maradtak abban, hogy nem engedték a német nemzeti egyház létesítését, mely egyik legfőbb óhajtása volt a hazafias német katholikusoknak. Világos volt, hogy az egyes főpapokkal és az egyes kormányokkal szemben könnyebben keresztül vihetik akaratukat, mint ha oly hatalmas szervezettel kell számolniok.
De bármennyire méltassuk is az eddig említett tényezőket, az egyház renaissanceában mégis a demokratikus eszmének volt a legnagyobb része. A felvilágosodás korát az intelligentia uralma jellemzi; a forradalom a számra, a többségre alapítja uralmát. Rousseau győz Voltaire fölött. Mert, mihelyt a legfontosabb ügyekben a szám szab törvényt, az elmaradt, a felekezeti szenvedélyekhez ragaszkodó, a vallás külsőségein csüngő tömegek e téren is leszoríthatták a művelteket. A sajtó és a nyilvánosság, a szószék és a személyes érintkezés felhasználása által a vallásos izgatók csak oly eredménynyel fordulhattak a tömegek alacsony ösztöneihez, mint a jakobinusok.
Mindez okokból, mert együtt hatottak, Németországban egyre terjedt a vallásos érzület. Igazán apostoli lelkű főpapok élesztették, jeles tudósok, mint Hermes, a bonni tanár, erősítették alapjait. A katholikus uralkodók alatt álló országokban, mint Ausztriában és Bajorországban, a kormány még nem mondott le a felvilágosodás hagyományairól és az előkelő osztályok vallásossága meglehetősen külszínes maradt. Ott azonban, hol a régi katholikus területek protestáns, különösen porosz uralom alá jutottak, az ezzel szemben sokkal függetlenebb egyház teljesen magához köti híveit. A modern német katholicismusnak a Rajna vidéke és Westfália az igazi hazája. Az egyház legszebb hagyományai: a könyörületesség, a betegápolás, a lemondás csudái megujulnak ott, de velük együtt feltámad az egyház harczias, államellenes szelleme is.
Poroszország e korban vallási tekintetben hasonló a másik nagy protestáns államhoz, Angliához, melyhez különben szoros szövetség is fűzi. A hivatalos egyház tudós, tisztességes, de meglehetős lanyha, az igazi vallásos szellem a dissidens protestáns felekezetekben és a katholikusoknál található. III. Fridrik Vilmos a római egyházzal szemben annyira előzékeny, hogy benne nem is eretnek fejedelmet, hanem Nagy-Theodosius utódát látták a római udvarban. De az összeütközést ő sem kerülhette ki, mert ő sem tagadhatta meg azt az elvet, hogy az állami törvény kötelez mindenkit, a katholikus papot is. Keleten, még Sziléziában és Posenben sem igen ellenkeztek ezzel, noha ott a lengyel nemzetiség is erősítette a felekezeti ellentétet. Ott az 1803-iki törvény volt érvényben, mely elrendeli, hogy a vegyes házasságokból származó gyermekek az atya vallását követik. Nyugaton ellenben, hol a franczia törvénykönyv és ezzel a polgári házasság rendelkezett, a katholikus papság reversálist követelt a gyermekeknek katholikus vallású nevelése felől és ha ezt megtagadták, megvonta a vegyes pároktól az egyházi áldást. Ez a szigorúan vallásos népességnél botrányt okozott s ezért a kormány 1825-ben itt is alkalmazni kezdte az 1803-iki törvényt. A papság kijelentette, hogy eddigi eljárását csak pápai dispensatió alapján változtathatja meg. Szakításra azonban nem került sor, mert sem a kölni érsek, gróf Spiegel, sem a királyi kormány nem kivánta a harczot, és azt remélték, hogy alkudozás útján békésen el lehet intézni az ügyet. A trónörökös járt közben és tudós barátja, Bunsen, Rómában 1830-ban brevet eszközölt ki, mely szerint a papok passive assistálhatnak a házasságnál, ha nem nyertek is kötelező igéretet. Ez már magában véve is megalázás volt, úgy az államra, mint a házasulandókra nézve, de a papság még ezzel sem elégedett meg és tovább is követelte a reversálist. Minthogy most már tisztában voltak Berlinben is azzal, hogy a római udvar a lényegben nem enged, a király maga a nemzeti egyház által, melynek feje a kölni érsek, akarta elintéztetni a kérdést.
Nem vette észre, minő óriási változáson ment át a katholikus egyház szervezete és szelleme. Az a forradalom, mely annyi történeti alkotást összerombolt, elsöpörte az utolsó akadályokat a római egyház teljes centralisatiója elől. Még a XVIII. században lehetett gondolni a nemzeti egyházak bizonyos autonomiájára, a mint ezt Febronius híres könyvében kifejtette: mióta a főpapok már nem voltak birodalmi rendek, hanem csupán egyházi tisztviselők, összetartásuk és ellenállási képességök a szent-székkel szemben semmivé vált. A hitetlen a nemzeti egyházzal sem törődött: a hívő szemében maga a pápa volt az egyház. Így nem vezethetett eredményre az az egyezség, melyet a kormány az érsekkel kötött és melynek értelmében a főpap csak azon esetben tagadja meg a papi áldást, ha az apa gyermekei nevelését illetőleg bűnös könnyelműséget tanúsít, a király viszont megigéri az előtte franczia eredete miatt gyűlöletes polgári házasság eltörlését (1834). Az egyetlen, ki megvalósíthatta volna, a szelidsége és jámbor élete miatt nagy tekintélyű érsek, 1835-ben meghalt és midőn titkos utasítása megjelent, a pápa panaszt emelhetett az állami hatalom ellen. A szomszéd belga sajtó szította a viszályt és a lakosságban egyre nőtt a gyűlölet az eretnek poroszok ellen. Már elszakadásra gondoltak, hogy ismét katholikus fejedelmet uralhassanak.
Midőn már annyira elmérgesedett az ügy, a kormány csak következetes szilárdság vagy teljes engedés által szerezhetett volna békét. De a király oly rövidlátó volt, hogy épen a legultramontánabb és legdaczosabb német főpapot, Droste-Vischering münsteri fővicariust nevezte ki érseknek. Rómában e hírre felkiáltott az államtitkár: Hát megbolondult a király! Az új érsek, ki már előbb is több izben ellenállott a kormánynak, megigérte ugyan, hogy békés szellemben jár el, de mindjárt üldözni kezdte a mérsékeltebb papokat, kik Bonnban végezték tanulmányaikat, majd pedig a vegyes házasságok kérdésében visszatért az 1830-iki brevéhez s szigorúan megkövetelte a reversálisokat. Erre a kormány őt elfogatta és Minden várába záratta (1837 nov. 20.). A curia már decz. 10-én felszólalt «a katholikus egyház lábbal taposott jogainak visszakövetelése végett». Így indult meg a XIX. században újra az állam és egyház közti ezredéves küzdelem, melynek veleje az investitura-harcz óta egy volt, az: alá van-e vetve az egyházi méltóság a világi törvényeknek vagy nem? A lényeg megmaradt, csak a formája változott kor s nemzet szerint.
Megint megkezdődött az alku Metternich közbenjárásával, ki azonban elégnek mondta, ha a reversálisok érvényét megtagadják és büszkén kijelentette, hogy Németország soha sem volt annyira katholikus, mint most. A porosz kormány helyzete annál kényelmetlenebbé vált, mert a poseni érsek, az addig nagyon loyalis Dunin, szintén követte a kölninek példáját, úgy, hogy őt is elzárták és méltóságától megfosztották. A vallásos ellentét pedig annál élesebb és veszedelmesebb, mennél világosabb, hogy úgy a politikai, mint a lengyel nemzeti oppositio felhasználja az állam és az egyház viszályát saját be nem vallott czéljainak elérésére. III. Fridrik Vilmos e viszály közben elhalt és fia, kit egész lelkülete Róma felé vont – engedett. Nem helyezte vissza az érsekeket, de a vegyes házasságok megáldását illetőleg ismét az 1830-iki álláspontra helyezkedett. A curia, melyet II. József ideje óta még a katholikus államok sem vettek nagyon komolyan, ismét döntő győzelmet vívott ki és pedig a leghatalmasabb szárazföldi protestáns állam fölött.
Ezek az események ismét felélesztették a protestáns antagonismust a római egyház ellen. Midőn a trieri püspök 1844-ben nagy ünnepélylyel tartotta meg Krisztus állítólag ott őrzött ruhájának jubileumát, több híres protestáns tudós felszólalt az ereklye authenticitása és az ahhoz fűzödő babona ellen, mely 100,000-nyi hívő zarándoklásához vezetett. Egy fiatal katholikus pap, a sziléziai Ronge János kikelt a századhoz nem illő vakhit ellen és községével együtt kilépett a római egyház kebeléből. Példáját többen követték, de bár Ronge és társai elég ügyes izgatók voltak, az egész mozgalom, mely német-katholikus egyházak megteremtésére czélzott, csakhamar elposványosodott. Az egyháztól jobbára csak azok váltak el, kik úgy sem voltak hívők és épen az ilyen esetek mutatták legjobban szerkezetének szilárdságát. Az egész német-katholikus felekezet nem is annyira vallásos, mint politikai tünet, egyik nevezetes jele annak a forradalmi mozgalomnak, mely nemsokára egész Németországot magával ragadta.