Bolivar Simon.
Egykorú fametszet után.
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
VII. FEJEZET.
Amerika a Szent Szövetség korában.
A délamerikai függetlenségi harcz. – Az Egyesült-Államok.
A délamerikai függetlenségi harcz.
Midőn Canning büszkén hivatkozott arra, hogy ő az új-világot is bevonta az európai közösségbe, Amerika legnagyobb része már önálló volt, felszabadult az idegen uralom alól.
Spanyolország három századon át birta Dél-Amerika legnagyobb részét és egész Közép-Amerikát a hódítás jogánál fogva. A járom egyre enyhébbé vált; a vallás közössége sok más ellentétet kiegyenlített s a spanyol izgatás ernyedtsége már magában véve is kizárta a zsarnokságot. De a czél a régi maradt; a gyarmatok, melyek annyiszor nagyobbak voltak az anyaországnál, csak annak javára s hasznára szolgáltak. A bányák jövedelme a spanyol kincstárba folyt és a nagy jövedelemmel járó katonai és polgári tisztségek a spanyol aristokratiának voltak fentartva. Ennek büszkesége és kapzsisága pedig nemcsak az indiánusokat sértette, hanem még inkább a spanyol származású, de a gyarmatokban született fehéreket és creolokat, kikben a kormány nem bízott és a kiket ez a rendszer kizárt hazájuk kormányzásából.63
Még nyomasztóbb volt a szellemi iga. A spanyol egyházi és politikai rendszer teljes súlyával nehezedett Amerikára is, elfojtva minden szabadabb mozgalmat. Az egész érintkezést a művelt világgal néhány spanyol hajó közvetítette – igaz, hogy a csempészet annál erősebben folyt, mennél nagyobb hasznot vártak a spanyolok kereskedelmi monopoliumuktól. A jezsuiták túlnyomó befolyása mindamellett fentartotta az engedményességet akkor is, midőn Spanyolországnak már nem lett volna hatalma az elszakadást erőszakkal meggátolni. De midőn III. Károly korában szabadabb szellem vált uralkodóvá az anyaországban; midőn a jezsuitákat kiűzték és a felvilágosodás eszméi ide is elhatoltak; midőn a nagy kikötőben, mint Caracasban és Buenos-Ayresben egyre sűrűbben fordultak meg angol és franczia hajók – a creolok mindjobban érezték elnyomásukat. úgy mint Francziaországra, reájuk is óriási hatást gyakorolt az északamerikai gyarmatok szabadságharcza és így a spanyol király, midőn a köztársaság pártját fogta az angolok ellen, voltakép saját hatalmának alapjait ásta alá.
Midőn a baseli béke után a spanyol király szövetségre lépett a francziákkal, az angolok, ellenségök gyöngítésére, hozzáfogtak a gyarmatok lázításához. E törekvésöknek azonban alig volt foganatja mindaddig, míg Spanyolországban fennállott a régi rend. Buenos-Ayres 1806-ban a maga erejével kiverte an angolokat. De midőn Napoleon megdöntötte a Bourbonok trónját és bátyját tette meg spanyol királynak, megszünt az összeköttetés az anyaország és Amerika közt. Sem a spanyol kormányzók, sem a creolok nem ismerték el az új királyt; a gyarmatok tényleg függetlenekké váltak és magokra hagyatva egymásután el is szakadtak a spanyol koronától. Az elszakadást épen Buenos-Ayres kezdte meg, hol 1810-ben Moreno vezetése alatt álló Junta vette kezébe a kormányt és eltávolította a spanyol kormányzót. Minthogy azonban a vidék meg spanyol érzelmű volt, polgárháború tört ki, melyben a pampák vad lakói, a gauchók harczoltak a városiak ellen trónért és oltárért. A hazafias párt győzelme után megalakult az argentinai köztársaság. Ennek példáját követik csakhamar Venezuela, Uj-Granada, Mexikó és Chile is; csak Peruban birta magát a spanyol kormányzó a forradalmi guerilla-csapatokkal szemben fenntartani.
Látjuk, hogy ez az elszakadás inkább a kedvező alkalomnak, bizonyos tekintetben a kénytelenségnek műve, mint valami nagy nemzeti sérelmeknek vagy törekvéseknek kifolyása. Mert az nem kétséges, hogy a régi rendszer alatt nyugalomnak örvendett e világrész, a patriarchalis kormányzás alatt igen csekély volt az adó és a közbiztonságot alig háborította valaki: most pedig a pártoskodás ütötte fel fejét mindenütt, az állítólagos szabadság nagy terheket rótt a polgárokra és az új alkotmányok és kormányok oly hamar szétfoszlottak, mint a hogy létrejöttek. El lehetett várni, hogy azon esetben, ha Spanyolország a reform és a szabadelvüség útjára lép, a gyarmatok szivesen visszaállanak uralma alá, annál is inkább, mert Anglia most szövetségese volt a spanyoloknak a Napoleon elleni küzdelemben. A cadizi Cortes meg is adta a gyarmatok lakosságának a teljes polgári jogot és így a viszály legfőbb okát megszüntette. De a kereskedelmi monopoliumról nem mondhatott le, hisz épen Cadiz városa, a spanyol szabadság utolsó asyluma, e kereskedésnek köszönhette virágzását. Így még mindig nagy érdek maradt kielégítés nélkül és midőn a visszatért Ferdinánd király végett vetett minden mozgalomnak és a gyarmatoknak is legfölebb amnestiát volt hajlandó engedni, Amerika minden részében újra kitört a függetlenségi háború.
E háborúnak legfőbb szítója Morillo tábornok volt, kit a király a lázadás leverésére küldött át az óczeánon és a ki egészen Alba nyomába lépett. Kegyetlensége elszánt védelemre kényszerítette a creolokat, kik a caracasi Bolivar Simonban fáradhatatlan és vitéz vezért nyertek. Anglia és a Szent-szövetség közbevetése mit sem használt: VII. Ferdinánd és tábornoka nemcsak győzelemre áhítoztak, hanem bosszúra is. Eleinte mégis sikerült neki ismét spanyol iga hajtani az országot, de borzasztó kegyetlensége élet-halál harczra kényszerítette az amerikaiakat. Hiában ajánlotta Anglia, sőt még a szent-szövetség, is a gyarmatosok követeléseinek tekintetbe vételét, VII. Ferdinánd még makacsabb volt II. Fülöpnél és Morillo még vérengzőbb Albánál. A folytonos harczokban egyre fogyott a spanyol sereg és tudjuk, hogy az a had, melynek feladata lett volna kitölteni a ritkult sorokat, az 1820-iki forradalomnak lett előidézője és Spanyolországban maradt. A kitörő anarchia ismét nagyot lendített a gyarmatok ügyén. Anglia mind türelmetlenebbül nézte a harczot. A kormány conservativ elveivel nagyon ellenkezett az angol kereskedés érdeke, mely nagy hasznot várt, ha egyszer azon gazdag tartományok megnyilnak az angol tőke és vállalkozási szellem előtt. Morillonak és királyának minden újabb barbársága azok malmára hajtotta a vizet, kik nemcsak az önzés, hanem a humanitás szempontjából is Anglia kötelességének mondták a gyarmatok függetlenségének elismerését. Még jobban megfelelt ez az egyesült államok óhajtásának. Miután azok elnöke, Monore látta, hogy a gyarmatok újabb leigázása lehetetlen, 1822-ben elismerte azok függetlenségét és megkezdette kereskedelmi szerződések kötése által az ifjabb köztársaságokat odafűzni a régibb, hatalmasabb testvérhez. E concurrentia természetesen követésre sarkallotta az angol kormányt és végre Canning, ki különben is rokonszenvezett minden szabadelvű mozgalommal, szintén elismerte a köztársaságokat.
Bolivar Simon.
Egykorú fametszet után.
Még egy nagy harczot kellett vívnia Bolivarnak a spanyolok ellen. Miután hazáját, Venezuelát felszabadítá az Uj-Granadával együtt egy nagy columbiai köztársasággá egyesíté, a még mindig spanyol zsarnokság alatt nyögő Peru felszabadítására fordítá fegyverét. Ayacucho síkságán volt a döntő csata (1824 deczember 9-én), melyben a spanyolok teljes vereséget szenvedtek. Seregök romjainak vissza kellett hajózniok Európába, Bolivar, a «Libertador», mint dictator lépett a perui köztársaság élére. Felső-Peru, a nagy bányavidék, szabadítója iránti hálából, annak nevét vette fel, midőn külön köztársasággá vált; mai napig Boliviának nevezik. Ezen küzdelmek alatt Közép-Amerika tartományai és Mexiko is kivivták a függetlenségöket, úgy, hogy 1825-ben Amerika szárazföldjén még egy talpalatnyi földje sem maradt a spanyoloknak. A régi világbirodalom utolsó romjai gyanánt tünik fel Cuba szigete, hol csak a század végén szünt meg a spanyol uralom.
Mindezen óriási területeken a republicanus államforma vált uralkodóvá. Mindannyinak alkotmánya egy és ugyanazon alapon állott, az 1789-iki elvek alapján. Buenos-Ayres alkotmánya szolgált valamennyinek mintául. A geographiai viszonyok különfélesége, a roppant távolságok, a nagy elválasztó hegységek, lehetetlenné tették a gyarmatoknak egy államba való egyesítését. Azt csak az anyaország vihette keresztül. Sőt még az egyes köztársaságok területén is oly erős volt az egyes vidékek és városok féltékenysége, hogy az új államok tulajdonkép igen lazán összefüggő államszövetségeket képeztek. Ilyen volt Buenos-Ayres és vidéke, melyet La-Plata, vagy argentinai köztársaságnak neveztek. Ilyen Peru és Bolivia, ilyen Venezuela és Uj-Granada, melyekhez Quito vidéke is csatlakozott Ecuador név alatt; ilyen Közép-Amerika, ilyen még Mexikó is. Ez utóbbi országban Iturbide fővezér egy ideig mint császár uralkodott, de később ott is érvényre jutott a köztársasági alkotmány. Peruban és Boliviában, valamint Chileben valamivel jobban összetartottak az egyes alkotó részek. Sajátságos volt Paraguaynak alkotmánya. E tartománynak nagyrészt indián lakosságát, mely sehol sem érintkezik a tengerrel, előbb a jezsuiták nevelték és szervezték. Most, hogy a spanyol uralom megszünt, a hazafias mozgalom vezére, dr. Francia lépett az ország élére teljes korlátlan hatalommal. Úgy igazgatta, mint egy magánember a jószágát.
Mondhatni, hogy ez az ország, a hol régi kormánynyal együtt nem szünt meg a tekintély, volt az egyetlen, mely nem fizette meg igen drágán a kivívott szabadságot. Különben mindenütt anarchia váltotta fel a régi egyházi és állami elnyomást. «A munkásság és közgazdaság teljes pangása; örökös katonai felkelések, minden magasabb indok nélkül, a melyekben még vitézség sem mutatkozik; örökös változás a kormányban, úgy hogy p. o. Buenos-Ayresben kilencz hónap alatt tizenöt elnököt buktattak meg, pedig mindegyik három évre volt megválasztva; az igazságszolgáltatás megvásárlása és a törvényeknek ebből folyó megvetése, úgy hogy az utazót gyakran jobban védik meg a rablók mint a hatóságok; végre az őslakosok erőszakos, minden rendszer nélkül való elnyomása»64 ez állapotnak mai napig megmaradó fő jellemző vonásai. Csak Chile köztársaságában alakultak némileg kedvezőbben a viszonyok.
Mialatt Spanyolország gyarmatai lerázták az anyaország igáját, Portugáliának nagy délamerikai gyarmata, Brazilia szintén a független államok sorába lépett. Itt is ugyanazon okok idézték elő az elszakadást, mint amott: az anyaországnak franczia hatalom alá jutása, majd pedig a liberális és reactionarius pártok küzdelme. Csakhogy itt az ország csak Portugalliától szakad el, nem egyúttal a Braganza-dynastiától is. Midőn Napoleon birtokába vette Portugalliát, a királyi család Braziliába költözött és ott békén uralkodott tovább. A restauratió alatt sem ment vissza VI. János király Európába, hanem az angolokra, különösen Beresford lordra bízta Portugallia kormányát. Csak midőn 1820-ban Portugalliában is kitört a forradalom, határozta el magát a hazatérésre. Braziliát az által akarta nyugalomba tartani, hogy még elutazása előtt alkotmányt adott az országnak. Hanem a gyarmat előkelői már teljes függetlenségre törekedtek annál is inkább, mert a trónörökös Don Pedro is köztük maradt, ki természetes központja volt elszakadási törekvéseiknek. A portugalliai Cortes még jobban elmérgesítette a viszonyt az által, hogy a hatalmas gyarmatot több törvény által ismét a gyenge anyaország igája alá akarta hajtani.
A szabadelvű alkotmány, melynek megadásával a Cortesek a gyarmatosokat is meg akarták nyerni, ép oly kevéssé volt képes helyreállítani az egyetértést, mint azelőtt a spanyol alkotmány. Különösen a papok lázítottak az anyaországgal való kapcsolat ellen, és midőn János király 1823-ban felszólította fiát, kövesse őt Lissabonba, a braziliaiak elszakadtak az anyaországtól és Don Pedrot kikiáltották Brazilia első alkotmányos császárának.
A délamerikai függetlenségi harczok első sikereinek hirére La Fayette, ki akkor Amerikában tartózkodott, örömét fejezte ki azon, hogy délen is követik egy emberöltő mulva az északon adott dicső példát. Erre Jefferson, az unio elnöke, azt válaszolta, hogy ő is örvend a délamerikaiak felszabadulásának, nem is kételkedik abban, hogy lerázzák az idegen igát, de észleletei után nem tartja azon tartományokat képeseknek arra, hogy szabad kormányzatot tudjanak megállapítani és fentartani. Ime a különbség a szabadság theoretikusa és a gyakorlati államférfiú – a forma és a tartalom közt.65
Washington halála után is békén fejlődött tovább az unió, alkotmánya szilárd alapján és a tengerparti telepek mögött elterjedő óriási néptelen földek szinte végtelen terjedésre nyujtottak kilátást. A lakosság, mely 1790-ben alig volt négy milliónyi, tíz év alatt öt millió 300,000-nyire emelkedett, miben a természetes szaporodás mellett nagy része volt a bevándorlásnak is. Lassankint mind számosabb telepek keltek át az Alleghany hegységen és megszállva a Tennessee, a Kentucky és az Ohio folyó termékeny mellékeit, új államokat alkotva egész a Mississippiig hatoltak előre. Mióta a franczia Louisiana, a föld e legnagyobb folyójának torkolati vidéke 1803-ban vétel útján, 80 millió frankért a köztársaságra szállott, mi sem állotta útját annak, hogy birodalma egész a Csendes-óczeánig terjedjen és a kormány már ki is küldött nagy tudományos és katonai expeditiókat a tovább nyugatra, a sziklás hegységig és azon túl eső vidékek kikutatására. A vadász trapper és a magánosan a nagy erdőségekben tanyázó ültetvényes úttörője volt mindenféle civilisatiónak és a vadállatokkal és az indiánusokkal folytatott küzdelmek regényes színt adtak ennek a nagy honfoglalásnak. De ez a szinezet, mely Cooper regényeit oly kedves olvasmánynyá teszi, csak az egyik oldalát mutatja a gyarmatok életének. Az atlanti óczeán mellékein, a régibb központokban, a függetlenség ideje óta nagy virágzásnak indult a hajózás és a kereskedelem mellett az ipar is. Az amerikaiak, a nagy pennsylvaniai kőszénbányák kincsei által segítve, csakhamar a gyártás terén is szembe szállottak az angolokkal. Nagy találékonyságuk már ekkor mutatkozik és Fulton Róbert nagy találmánya, a gőzhajó, először a Hudson vizét hasította.
Ezt a nagy, szabad fejlődést még a köztársaság keblében mindinkább mutatkozó politikai ellentétek és pártoskodások is inkább előmozdították, mintsem hogy hátráltatták volna.
Washington tekintélye még a függetlenségi harcz után is annak a pártnak biztosította túlsúlyát, mely a küzdelmet végig vívta és az alkotmányt létrehozta: az egyes államokat lehető szorosan egyesíteni akaró foederalista pártnak. Ez a társadalmi tekintetben igen conservativ, a külföldi politikában Angliához hajló párt, melynek az északi államokban volt legerősebb gyökere, Washington visszalépése után is megtartotta többségét és keresztülvitte 1797-ben az addigi alelnöknek, Adamsnak elnökké választását. Az ő kormányzása alatt viszály tört ki a franczia köztársasággal, mely a volt szövetségessel, abban a hiszemben, hogy mindenkor lekötelezettje marad, ép úgy éreztette hatalmát, mint a többi állammal. A francziák elleni háború azonban népszerütlen volt és ez megkönnyítette a democratok vagy republicanusok jelöltjének, Jeffersonnak győzelmét. Jefferson az unio államférfiai közt az volt, ki mindig legerősebben hangoztatta a forradalmi jelszavakat és ki, mivel a központi kormány és a congressus a szabadság kivívása után határozottan conservativ politikát követett, ezek ellenében az egyes államok önkormányzatát akarta erősíteni. Pártjához tartoznak az összes déli államok, különösen Virginia, akkor még a legnépesebb és leghatalmasabb. «az elnökök szülőföldje» s mérsékelt bölcs kormányzata az új angol államok jelentékeny részét is meghódította részére, úgy hogy majdnem egy félszázadon át az ő pártja maradt túlsúlyban és belőle kerültek ki az elnökök.66
De nemcsak a szövetséges kormány vagy az egyes államok önkormányzatának erősítése választotta el a két nagy pártot. A foederalismus és a municipalismus jelszava mélyen gyökerező társadalmi és gazdasági ellentéteket takart. Az északi államok kereskedő és iparos puritánus népének természetes vonzalmát a protestáns Anglia iránt még a szabadságharcz sem volt képes kiirtani. Viszont a déli államok rabszolgatartó földesurai terményeiket, a dohányt, czukrot, gyapotot nem igen adhatták el Angliában, mely azokat olcsóbban kapta saját gyarmataiból és így inkább vonzódtak Francziaországhoz, természetes piaczukhoz. A szabadság és egyenlőség jelszavai reájuk inkább hatottak, mint higgadtabb északi honfitársaikra. A régibb cultura honában a gyáros, a nagykereskedő, a régibb telepes csak a törvényhozás által tarthatta fenn hegemoniáját az egyre szaporodó munkások és új telepesek fölött és így inkább megszorító, a tőkét és a hagyományt fenntartó intézkedésekhez hajtott. Délen ellenben a mennyire ura volt a fehér ember rabszolgáinak, annyira egyenlő akart lenni egymás között s a szabadságot és egyenlőséget csak úgy magára értette, mint a régi magyar nemes.
Egyáltalában mindinkább kitünt, hogy a rabszolgaság minő éket ver az uniónak eleinte annyira szilárd testébe. Láttuk, hogy az új alkotmány azt fentartotta és bár Washington maga végrendeletében felszabadítá négereit, ezt az indítványt akkor épen nem tartották sem a vallással, sem az emberi méltósággal ellenkezőnek. Csak a philadelphiai quakerek buzgólkodtak e szörnyüség eltörlése mellett. De midőn a kérdés először szóba jött a congressuson, a déli képviselők kijelentették, hogy államaik inkább mondanának le az unióról, mint a rabszolgatartásról. Túlsúlyuk abban nyilatkozott legerősebben, hogy maga a szövetséges terület Columbia, melyen az új főváros, Washington épült, rabszolgatartó volt. A déliek aztán arra is kényszerítették az északi államokat, hogy szolgáltassák ki a szökevény rabszolgákat. A rabszolgaságot az egyes államok ügyének nyilvánították, melybe a congressus és a központi kormány nem is avatkozhatik és az alkotmánynak csak azon pontjait akarták mindig végrehajtatni, szövetséges úton, melyek elismerik a rabszolgaságot.
Mivel úgy népesség, mint politikai iskolázottság dolgában még határozottan a déli államoknál volt a túlsúly, ez a kérdés akkor még nem jutott dülőre. Ellenben a democratikus pártnak iránya érvényesült abban, hogy Napoleon korában ismét háboru keletkezett Angliával.
Az angol-franczia háború ép annyira volt gazdasági, mint politikai: Anglia a tengert, Francziaország a szárazföldet akarta elzárni versenytársa elől. Ezen nagy harczból az amerikaiaknak volt legnagyobb hasznuk, kik, mint semleges nemzet szabadon kereskedhettek mindenfelé és csakhamar magukhoz ragadták a nemzetközi forgalom jelentékeny részét. Midőn aztán az angolok blokád alá fogták a franczia partokat, Napoleon pedig kimondta a continentális zárlatot, mindkét fél kényszeríteni akarta az amerikaiakat, hogy részére álljanak a semlegességöket egyik sem akarta elismerni. Különösen sérelmes volt az angoloknak eljárása, kik minduntalan nyílt tengeren is megállították a köztársaság hajóit és kutatták, hogy nincs-e rajtuk hadiszer vagy pedig szökött angol matróz. Az utóbbiak keresésének ürügye alatt aztán gyakran angol szolgálatra kényszerítették az egész legénységet. Jefferson el volt határozva a semlegesség fenntartására és megelégedett néhány angol árú eltiltásával, majd pedig a hadakozó államok kikötőben horgonyzó hajóinak lefoglalásával. Midőn Anglia még sem mondott le a kutatásról, Jefferson utóda, Madison 1812-ben hadat izent azon hatalomnak, melynek mint Lord Liverpool büszkén mondá, az új köztársaság nemcsak műveltségét, hanem létét is köszönheté.
Azon óriási küzdelmekhez képest, melyek 1812–14-ben Európában lefolytak, mindenkép kicsinyesnek tünt fel az angol-amerikai háború. A köztársaságnak nem volt sem rendes hadereje, sem erős hajóhada, Anglia pedig katonáinak csak igen csekély részét küldhette át az óczeánon. Az amerikaiak kisérlete Canada elfoglalására ép oly kevéssé sikerült, mint az angolok törekvése az elégedetlen foederalista párt segítségével megvetni lábukat az unio területén. A legfeltünőbb jelenség az amerikai kalózhajóknak ügyessége és sikere volt, melyek rövid idő alatt több mint 300 angol szállító hajót elfogtak és az angol kereskedelmet komolyan veszélyeztették. Az angol büszkeségnek megvolt az az elégtétele, hogy viszont Ross tábornok 5000 emberével elhatolt egész Washingtonig és felgyújtotta az új fővárost (1814 aug. 24.). Ez a tény mutatja, mily erős és eszközeiben mily kevéssé válogatós volt az angolok bosszúvágya, de semmi befolyása a harcz eredményére nem lehetett. Az angolok sehol sem birták megvetni lábukat: Baltimore és New-Orleans visszaverték rohamukat és mindkét fél csak kárt vallott, várható haszon nélkül. Ezért orosz közvetítéssel csakhamar létrejött a béke (1814 deczemberben, Gentben). A birtokállapot a régi maradt, de Anglia többé nem gyakorolta az idegen legénység besorozásának jogát és így az amerikaiak harczának a nemzetközi jog egy jelentékeny haladása volt az eredménye.
Canning alatt a két állam viszonya egyre barátságosabbá vált és különösen az a közös érdekök, hogy Dél-Amerika felszabaduljon és megnyiljék kereskedésök, vállalkozásuk előtt, kötötte őket együvé. Azonkívül a nagy angol államférfiú igen jól érezte, hogy a Szent-szövetséggel szemben egészen elszigetelt Angliának mennyire hasznára válik az egyre népesedő, hatalmasodó és gazdagodó törzsrokon köztársaságnak rokonszenve. Akkor ezen a két államon alapult az emberiség szabadabb fejlődésének egész reménye. Hogy épen a legvadabb absolutismussal, a spanyollal szemben ők segítették diadalra a creolok függetlenségét, hogy nem engedték a Szent-szövetség karjának az óczeánon túlra nyúlását, közös diadaluknak volt tekinthető.
És valamint a Szent-szövetség alapítói ünnepélyes oklevélben tették közzé elveiket, úgy az a hatalom, mely leginkább volt tekinthető az amerikai rendszer képviselőjéül, az északamerikai unió elnöke által kifejezte ünnepélyesen azt az ellentétet, mely a régit az újtól elválasztja. Monroe elnök a congressusban 1823 november 29-én intézett üzenetében következőleg fejtegeti az elveket, melyek összességét mai napig Monroe doctrinájának nevezik:67
«Mindig nagy részvéttel kisérjük mindazt, a mi Európában történt, azon világrészben, melyből származunk és melylyel annyira közlekedünk. Ha európai hatalmak egymás ellen háborút viseltek, soha sem csatlakoztunk egyik párthoz sem és ezt politikánk sem engedi meg. Csak ha jogainkat fenyegetik vagy sértik, készülünk védelmünkre. A félgömbünkön végbemenő mozgalmak azonban, mint minden részrehajlatlan szemlélő belátja, közvetlenül érintenek minket. A szövetséges hatalmak rendszere nagyon különbözik az Amerikában uralkodótól. E különbség a kormányok eltérő formájából ered. A mienk annyi vér, annyi áldozat árán van megvásárolva és legfelvilágosodottabb polgáraink bölcsesége által oly tökélyt ért el, hogy az egész nemzet, mely alatta példátlan boldogságnak örvend, készen áll megvédelmezésére. Őszinteségünk és az azon államok és köztük fennálló barátságos viszony késztet tehát annak kijelentésére, hogy minden kisérletökben, mely által rendszeröket félgömbünk valamely részére ki akarnák terjeszteni, veszélyt látunk békénkre és biztonságunkra nézve. Az európai hatalmaktól függő gyarmatokkal nem foglalkozunk s azokra nem is terjeszkedünk ki. De azon kormányokat illetőleg, melyek kimondták és kivívták függetlenségöket és melyeknek függetlenségét érett megfontolás után igazságos elvek szerint elismertük, valamely európai hatalomnak elnyomásra törő beavatkozását nem tekinthetjük másnak, mint az Egyesült-Államok elleni ellenséges érzület nyilatkozásának. – Politikánk Európával szemben ugyanaz, mint a melyet a hosszantartó forradalmi háború alatt követtünk: nem elegyedünk egy államnak sem belső ügyeibe; minden tényleges kormányt elismerünk törvényesnek, barátságos viszonyban állunk mindegyikkel, igazságos követeléseknek engedünk, sérelmeket senkitől sem türünk. De saját világrészünket illetőleg másként áll a dolog. Lehetetlen, hogy a szövetséges hatalmak rendszeröket Amerika szárazföldjének bármely részére kiterjeszszék, a nélkül, hogy ez békénket és jólétünket ne veszélyeztetné és hiheti-e valaki, hogy déli testvéreink szabadon hozzájárulnak e rendszerhez? Lehetetlen tehát, hogy közönyösen nézzük az ilyen beavatkozást, bármely alakban történjék is az.»
Monroe.
Egykorú rajz után készült fametszet kisebbített mása.
Európában az interventió által a szent-szövetség elnyomja a nemzeti és szabadelvű eszméket. Az óczeánon túl az interventiónak útját állja a köztársaság karja.
Lehetett-e az, hogy földrészünk, mely annyi küzdelmek közt érlelé meg az 1789-iki magasztos eszméket, mindörökre ki legyen zárva azoknak nyugodt élvezetétől? Mindenkorra össze kellett-e zavarni a revolutióval a haladást, a renddel a zsibbadtságot és zsarnokságot? Mindenkorra el legyen-e választva egymástól a dynastiák és a népek ügye?
Erre a következő korszak adja meg a választ.