XV. FEJEZET.
A katastropha.

Az orosz hadjárat. – A nagy coalitio. Lipcse és Fontainebleau. – A száz nap. Waterloo. – Napoleon lemondása. A második párisi béke. Szent Ilona.

Az orosz hadjárat.

Napoleon egész uralkodásához képest aránylag békésen folyt le a schönbrunni békét követő két év, 1810 s 1811. Csak a tengeri háború folyt szüntelen és a spanyol félsziget meghódításának szándéka ott kötötte le a franczia sereg nagyrészét. Ez a törekvés 1810 elején csaknem teljesen sikerre vezetett. Az egész országból csak Galliczia tartománya és néhány vár, köztük a fontos Cadiz és Valencia, maradt a hazafiak és az angolok kezén. E siker a legszélső intézkedésekre ragadta a császárt. Mintha Saponyolország nem volna független ország, hét katonai kormányhatóságra osztotta azt, tábornokaira bízva a polgári kormányt is és József királynak csak Uj-Castilia kormányát hagyva meg. Ama fenyegetésre, hogy további ellenállás esetén az ország területi épsége sem maradt meg, fellázadt az egész nemzet. Az angolok nagyobb segítséget küldenek és Wellington 1810 nyarán Torres Vedrasnál, Portugáliában, megállítja Masséna rohamát. A marsallok féltékenyek voltak egymásra, hadimozdulataik nem vágtak össze s rablásaik és a katonák fosztogatása a legbékésebb népet is felkelésre birták volna, nem hogy a spanyolt. Így a várt béke és hódolás helyett ott irtó háború támadt, melyben a francziák csakhamar elvesztették Portugáliát és bár nyilt csatában rendesen győztek, mégis egyre vesztettek területükből és befolyásukból. A háború folyama alatt az ostromlott Cadizban békén tanácskoztak a cortesek, szervezték a nemzeti ellenállást és szabadelvű alapokra helyezett alkotmányt hoztak népüknek. Világos volt, hogy ez a háború csak szégyent és megalázást hozhat a franczia seregre, hogy megmételyezni annak szellemét, de eredményre alig vezethet. Napoleon azonban teljes makacssággal ragaszkodik hozzá; nem akarja, hogy az angol, az örökös ellenség, a szárazföldön, szomszédságában befészkelhesse magát. Így, bár több mint 200,000 katonája volt, a Pyrenéusokon túl, még erősítést is küld oda, kimerítvén országát. Azt hihette, hogy kitartással még is eléri czélját.

Mint 1808–1809-ben az orosz szövetség, úgy most összeköttetése Ferencz császárral ringatta őt biztosságba. Ha kelet felől nem támadják meg hatalmi állását, végleges diadala a spanyolok fölött mégis csak idő kérdése. Máris legitim uralkodónak képzelte magát: nem tudta, hogy benne mindig a forradalmat látják s gyűlölik az örökös fejedelmek. Spanyol vállalata lehetővé tette ellenségeinek, hogy erőt gyűjtsenek. Oroszország legyőzi Svédországot, elfoglalja Finnlandot és bevonul Moldvába és Havasalföldre, Ausztria pénzügyeit hozza rendbe az 1811-iki nagy devalvatio által. Poroszország egész kormányzatának és hadseregének mélyreható reformja és a nemzeti érzés ápolása készül feltámadásra. Ekkor készítik elő Stein, Hardenberg és Scharnhorst ministerek ott azt a nemzeti mozgalmat, mely a XIX. században oly nagy eredményre vezetett.

Pedig Oroszországhoz való viszonya már ekkor gondolkodóba ejthette volna. A két hatalom viszonyát egy 1810 elején készülő conventio lett volna hivatva szabályozni. A régi barátságnak vége szakadt és Napoleon házassága mutatta, hogy már nem a czárral akarja megosztani Európa uralmát. De a béke még sokáig fenn lett volna tartható, ha a császár teljesíti a czárnak a conventio tervezetében kifejezett azon kivánságát, hogy Lengyelország neve többé soha ne szerepeljen az európai országok közt. E kivánságot a varsói nagyherczegségnek alapítása és 1809-ben történt kiterjesztése okozta. Az orosz politikára nézve első rangú kérdés volt az: nem akarja-e a franczia császár újra egyesíteni az egész lengyel nemzetet? Nagyhatalmi állása, befolyása nyugoti Európára nagyrészt ahhoz volt kötve, hogy ez meg ne történjék. Viszont Napoleon, ha csakugyan ura akar lenni keleti Európának is, ha csakugyan uralomra akarja juttatni a forradalom szellemét, nem választhat czélszerűbb eszközt, mint a lengyel nemzeti eszme fölvetését. Franczia protectoratus reménye mellett ez ellenállhatatlan vonzó erőt gyakorol az orosz uralom alatt álló lengyelekre és litvánokra is.

Látjuk, minő óriási érdek fűződik mindkét részről a conventiohoz. Megmarad-é a tilsiti alap, vagy új nagy küzdelmet vív-e a két szövetséges, mely küzdelemnek esetleg Lengyelország új életre keltése az ereménye ez a kérdés lényege.

Napoleon elfogadja az egész conventiot, mely a varsói nagyherczegség és Oroszország viszonyát szabályozza, megújítja barátsága nyilvánítását a czár iránt, oda igéri neki Moldvát és Havasalföldet, csak azt nem akarja aláirni, hogy «Lengyelországot soha nem állítja helyre».⁴³⁶ E miatt aztán a czár letett az egész alkuról.

A conventio elfogadása legalább néhány évre biztosította volna a békét: Lengyelország érdekeinek erős támogatása akkor, mikor még Oroszország el van foglalva a svéddel és törökkel, a porosz pedig nem bir mozdulni, bizonyára az orosz hatalom kudarczához vezet. Ha Napoleon csak feleannyit törődik Lengyelország felélesztésével, mint Spanyolország tönkretételével, valószinű, hogy a dolgok egészen más fordulatot vesznek. Napoleonnak félszeg állása a forradalom és a legitimitás közt ezen fél elhatározásában jutott kifejezésre. Nem nyulhatott a forradalom eszközeihez legitim szövetségesei miatt: azok pedig mégis csak addig ismerik el, míg tartanak tőle.

Borodino.

Mihelyt egyszer a főkérdésben megszünt az egyetértés, egymásután jelentkeztek a két világbirodalom összeütközésének további okai. Midőn Napoleon Oldenburg herczegségét elfoglalta, az ottani trónörököst, Sándor czár sógorát is száműzte országából és nem volt hajlandó neki megfelelő kárpótlást adni. Sándor czár, hogy Napoleon lehető terveit megelőzze, maga készült az egyesült lengyel nemzet élére állani, és volt ministerét, Czartoryszky Ádám herczeget párt szervezésével bizta meg a varsói nagyherczegségben, mi felkeltette a francziák féltékenységét. Még sokkal fontosabb volt az, hogy a szárazföldi zárlat, melyet a czár a tilsiti egyezség értelmében kénytelen volt végrehajtani, igen nagy elégedetlenséget okozott országában. Az orosz nyers terményeknek addig Anglia volt a legbiztosabb piacza; most ez a forgalom megszünt, a gabona és fa eladatlan maradt s a népesség sok helyütt képtelenné vált az adó fizetésére. Az általános elszegényedés megakadályozására a czár felemelte a franczia fényüzési czikkek vámját és elkoboztatta, elégettette a becsempészett czikkeket, mi Napoleonnak «jobban fájt egy pofonnál». A czárt viszont nagyon sértette, hogy a császár útját akarja állani az orosz terjeszkedésnek Konstantinápoly felé. Tényleg Napoleon tiltakozik az ellen, hogy az oroszok átmenjenek a Dunán és hogy birtokukba vegyék az akkor a töröktől felszabaduló Szerbiát, Belgráddal együtt. Mindegyik rész tart az összeütközéstől és Napoleon többször is kijelenti, hogy megtartja a békét, míg Oroszország nem lép szövetségre Angliával. Követküldésekben, alkudozásokban sincs hiány, de azért már 1811 tavasza óta mindegyik fél készült a döntő harczra.

Eugen viczekirály tábora. 1812 julius 9; Wieikic-Soleizniki.
Rajzolta Adam.

Valójában az volt a kérdés lényege: hűbéres állama legyen-e Oroszország is Napoleonnak; lemondjon-e önálló kereskedéséről és vámrendszeréről, a végletekig vigye-e az Anglia elleni harczot azon hódításokért, melyeket a franczia szövetségnek köszönt? Megtette, a míg meg nem szerezte Finnországot és valószínűleg tovább is megteszi, ha megnyerheti a vajdaságokat és Konstantinápolyt. De csekélyebb haszonért feláldozni souverainitását és országa kereskedelmi érdekeit Sándor czár nem volt hajlandó. «Inkább hadakozom tíz évig, inkább megyek Szibériába, semhogy Oroszország olyan függő állásba jusson, mint Poroszország vagy Ausztria», mondá a czár. 1812 áprilisban ultimatumot adatott át Párisban, követelvén a franczia hadak kivonulását Poroszországból és a szabad kereskedést a semleges hatalmakkal.

Így a háború nem volt elkerülhető. Sikeres folytatására és befejezésre Napoleon a legnagyobb előkészületeket tette, melyeket a modern történelem ismer. Saját roppant birodalma seregein kívül mozgósította hűbéreseinek csapatait is és külön szerződések által még 30,000-nyi osztrák és 20,000-nyi porosz segédhadat nyert. Sándor czár viszont Angliával és Svédországgal lépett szövetségre s békét kötött a portával. Anglia és Spanyolország kivételével az egész Nyugot megindult Kelet ellen. Megújult az a vállalat, melyet 2300 évvel azelőtt Darius, a nagy király, vezetett az összes civilisált népek élén a szittyák ellen.

Összesen 678,000 emberből állott a nagy ármádia, kiknek csak a fele került ki Napoleon birodalmából. A francziákon kívül legtöbb volt a német, aztán az olasz. A porosz hadtestet, melyet York gróf vezetett, Macdonald marsall alá rendelték; az osztrák hadtestnek Schwarzenberg herczeg volt a vezére, kinek azonban az volt az utasítása, mint az orosz vezérnek 1809-ben, hogy t. i. ne tegyen nagy kárt az ellenségben. A tűzérség ezer ágyúból állott. Napoleon hatalmáról fogalmat adhat az a tény, hogy csaknem ugyanannyi katona maradt vissza Spanyolországban s az olasz és franczia várakban.

Napoleon mint igazi császár tart udvart Drezdában. Hét hűbéres király veszi körül trónját, eljöttek tiszteletére Ferencz császár és a porosz király is. Ily nagy birodalomnak, az egész művelt világ élén, ellenállhatatlannak kellett tartania megát. Mi volt a hadjárat igazi czélpontja? tán maga sem tudta.

Még egyszer alkudozni kezdett, de a czár nem fogadta követét. Így 1812 junius 23-án az előhad átment a határon, a Niemen folyón. Egészen a saját erejében bízott; a lengyel sereg vele indult ugyan, de a lengyel nemzet felkelését nem vette igénybe. Hadi terve szerint maga a fősereggel Wilnán át Moszkva ellen indul, Macdonald a poroszokkal Pétervár felé, az osztrákok Kiev felé hatolnak előre.

Először Szmolenszk városánál került csatára a dolog. Az orosz seregek Barclay de Tolly és Bagration alatt igen vitézül verekedtek, de Napoleont fel nem tartoztathatták (aug. 17–18). A régi lengyel birodalom már egészen őt uralta s győzelme annál biztosabbnak látszott, mert Macdonald és Schwarzenberg is előre nyomultak. Elhatározta Moszkva elfoglalását, de erősen megszállotta egész visszavonulási vonalát.⁴³⁷ Így csak 160,000 emberrel jutott Moszkva közelébe. A szent főváros védelmére újabb csatába bocsátkoztak az oroszok, kiket most Kutuzov vezetett. A czár maga elment Moszkvába, hogy ellenállásra lelkesítse népét. A polgárság és nemesség egyaránt fegyvert fogott, még a jobbágyokat is felfegyverezték. Nemzeti, vallásos háború lépett itt is az udvarok küzdelme helyébe, úgy mint Spanyolországban. Borodino falunál, a Kolocsa folyó mellett vívták meg a nagy csatát, melyben franczia részről 120,000 ágyúgolyót fogyasztottak el. A két sereg 90,000 embert vesztett holtakban és sebesültekben: oly elkeseredetten küzdöttek, hogy foglyot alig ejtettek. Végre a franczia tűzérség döntötte el a csatát. Az oroszok jó rendben visszavonultak. Bagration elesett; Ney marsall a moszkvai herczeg czímét vívta ki magának (szept. 7.).

Macdonald.
Coqueret (szül. 1761.) és La Chaussée metszete után. Az eredeti rajzot Hilaire le Dru rajzolta.

A sánczok bevétele Borodinónál, 1812 szeptember 7.
Természet után rajzolta Adam.

Nem mint Berlinbe vagy Bécsbe, diadalmi mámorban, hanem leverten, csöndesen vonult be a nagy sereg Oroszország vallásos, culturai és gazdasági központjába (szept. 14). Senki sem fogadta; az előkelő és tehetős lakosság elmenekült. A Marseillaiset játszották, mikor Napoleon bevonult a Kremlbe. Így vette birtokába a forradalom a czárok ősi palotáját. Napoleon újra békét ajánlott a czárnak, kit egészen megtörtnek vélt.

Csakugyan az európai módon folytatott háború, seregének minden vitézsége, népének minden áldozatkészsége mellett is, eddig csak kudarczot szerzett a czárnak. Miért ne követné ő is Ferencz és Fridrik Vilmos példáját, kik békét kértek, mihelyt fővárosuk országuk nagy részével együtt elveszett? De Sándor most a szittya hadviseléshez fordult. Pusztítani kellett a betört ellenséget minden módon, nem volt szabad, hogy nyugalmat találjon, hogy élvezhesse a Moszkvában felhalmozott kincseket s erőt gyűjtve, folytathassa a küzdelmet.

Ennek a harcznak Rosztopcsin gróf, Moszkva kormányzója volt az első szereplője. Ő volt az, ki legjobban buzdította ellenállásra a lakosságot, ki aztán vezette a kivándorlást, az egyházi és műkincsek elszállítását. Távozása előtt felfegyverezte és pálinkával ellátta a köznépet, kiszabadította a rabokat és elvitette a tűzoltó eszközöket. Moszkva, a végtelen erdős síkság központja, fából épült. Már szeptember 15-én tűz tört ki a város különböző részeiben. Másnap már ellenállhatatlanul terjed a tűzvész, veszélyben forog a Kreml is, honnét Napoleon csak lángba borult utczákon át menekülhetett. Három napon át égett a város; csak a Kremlt sikerült megmentenie a császári gárdának. Ez volt a régi Oroszország hadizenete.

E csapás megdöbbentő hatása alatt Napoleon eleinte visszavonulásra gondolt e szittya földről. De megfontolván, hogy visszavonulása mennyire megrendítené tekintélyét és remélvén, hogy kitartása utoljára kierőszakolja a békét, még egy hónapig maradt a romok közt. Ingatag s határozatlan volt, még téli szállásra is gondolt Moszkvában. De végre mégis elindult. Csakhogy nem a járt úton akart visszatérni, hanem délnyugat felé, még érintetlen, termékeny területeken át. Október 19-én indult el a még százezernyi sereg, de már néhány napi út után Kutuzov serege állotta útját Malo-Jaroszlavecznál. Itt is győztek a francziák, de oly makacs ellenállásra találtak, hogy lemondva tervükről, vissza kellett térniök a szmolenszki országútra. (okt. 25).

Fosztogatás Moszkvában, 1812 szeptember 20.
Természet után rajzolta Adam.

Beköszöntött az orosz tél. A dermesztő fagyban megszünt az a lelkesedés, mely annyi nagy tettre vezérelte a sereget. A hátrálás ténye véget vetett annak a büszkeségnek, annak a fegyelemnek, mely nélkül a legnagyobb sereg is csak lélektelen csorda. Az oroszok nem bocsátkoztak csatába, csak a kozákok üldözték sakálok módjára a halálra sebzett vadat. Csak 40,000-nyi rendes sereg ért Szmolenszkbe, hol a felhalmozott nagy raktárak reményt nyujtottak a pihenésre és megerősödésre. De a fegyelmetlen lázongó had egy nap alatt elpusztított mindent. Nem volt maradás. Tovább kellett menni fáradtan, rossz ruhában, ázott lisztből és nyers lóhúsból élve. Napoleon mérgett vitt magával, hogy élve ne jusson a kozákok kezébe.

A franczia sereg nagy vesztesége és felbomlása azon reménnyel töltötte el az oroszokat, hogy azt egészen megsemmisíthetik. Míg Kutuzov folytatta az üldözést, a déli orosz sereg, mely addig a török ellen küzdött, Csicsakov vezetése alatt észak felé indult, hogy elvágja a menekülő sereg elől a visszatérést. Előbb Kutuzov seregén kellett keresztül hatolni, mi csak borzasztó veszteséggel sikerült Krasznoinál. A megfogyott, éhségtől és fagytól szenvedő sereget a Berezina folyónál a Deneper egyik nagy mellékvizénél várta Csicsakov, kivel az észak felől jövő Wittgenstein is egyesült. Boriszovnál ütöttek tábort. Napoleon előtt az a nehéz feladat állott, hogy egy túlnyomó ellenséges sereg szeme láttára hidat verjen a folyón és átszállítsa seregét. Késett egy nap és így még rontott helyzetén. Addig a visszavonuláson, mintha elhagyta volna szerencséjével együtt lángesze is, magába zárkózva járt serege előtt. Most a végső veszély szine előtt mintegy megtalálta magát. Egészen tisztában volt helyzetével. Seregében már csak 25.000 volt a fegyverfogható, kiket ugyanannyi elgyengült katona kisért. Egy parasztkunyhóban tartott haditanácsot, az asztalra terítve Oroszország térképét. «Ujjaival követte a Berezinának, majd a Denepernek folyását, hirtelen Poltaván akadt meg a szeme. Egyszerre felkiáltott: Poltava! Poltava! És szemeit körüljártatva a hitvány szobában, mintegy önkéntelenül többször ismételte a szót.»⁴³⁸

Napoleon.
Noel Bertrand kőrajza után; Jacques Louis David (1748–1825) festménye.

Boriszovon felül Sztudiankánál sikerült ernyedetlen munkával hidat verni a zajló folyón. Fának a szomszéd házak gerendáit használták, alapnak pedig szekereket dobtak a folyóba. Ily ingatag hidon kellett át menni a világverő seregnek, melyet az ellenség folytonos ágyútűzzel üldözött. Neynek, Oudinot-nak és különösen a lengyeleknek érdeme, hogy sikerült az ellenséget visszatartani. Ágyuiknál és lovasságuknál jobban ijesztette az orosz tábornokokat Napoleon jelenléte. Nem merték végső kétségbeesésére ingerelni a sebesült oroszlánt, s támadásuk sokkal gyengébb volt, mint minő erejöktől telt volna. Hanem a hidról a nagy sietségben és tolongásban annyian estek le, hogy holttesteik egész kis szigetté torlódtak a folyóban. A seregnek körülbelől fele veszett el. A többi némán, elhagyva mindenét, vonult tovább a hóban, a gyakran 30 fokot elérő hidegben. «Még egészséges testekben is megszünt volna az élet, hát még a fáradtság és nélkülözés által kimerült testekben. Ló már alig volt, az emberek is százával hullottak úton-útfélen. Szorosan egymás mellett lépdeltek, kábult hallgatásban, mély szomorúságban, nem szólva, nem látva semmit, csak az elővéd után járva, mely mindig a vilnai nagy országúton haladt. A mint mentek, a hideg a gyengébbeknek elvette látását, hallását, öntudatát, és végre minden erejét. Az útra hullottak és az utánok jövők lábbal taposták holttesteiket.»

Kutuzov.
Bollinger (1777–1825) rézmetszete után. Az eredeti festményt Rosentreter festette Bukarestben.

Este a tábor-tűznél más okból pusztultak el. Siettek felmelegedni és hirtelen a lángokhoz közelítették megfagyott tagjaikat. Csak azok menekültek meg, kik folytonos járásssal, rendes táplálkozással, mérsékelten élve szeszes italokkal, fenntartották a vérkeringést, vagy kik hóval dörzsölték megdermedt tagjaikat. Meg másokat a váratlan szerencse ölt meg. Valami csürben találtak helyet, nagy tüzet raktak és aludtak, míg az égő tető reájuk nem szakadt.

Minden fegyelem, minden erkölcsi kapocs háttérbe szorúlt a tisztán állati ösztön elől, mely élni kivánt. Tulajdonkép ebben áll az orosz téli hadjáratnak valódi borzasztósága. Megmutatta, mennyivel hatalmasabbak az elemek minden emberi erőnél és előrelátásnál. De még e sujtó esemény is mutatja példáit a legmagasabb fokra emelkedő lelki erőnek és önfeláldozásnak. Ney a hátvéd élén visszavert minden támadást. A hidászok a Berezinánál, csipőig a fagyos vizben állították össze a hidat és azután mint utolsók mentek át, miután a sereg már átvonult. Midőn a kozákok igen szorították, a császár kiosztotta hadi pénztárát gárdája gránátosai közt. Mihelyt biztos helyre érkeztek, visszaadtak mindent, nem hiányzott egy arany sem. A vén gránátosok leterültek a hóra, meghalni. A mint meglátták a császárt gyors szánján, kenyeret kértek tőle, de nem franciául, félve, hogy megszakad a szive, hanem oroszul. «Papa kleba.» A császár szomorúan rázza fejét. «Niéma kléba» (nincs kenyér).⁴³⁹

Napoleon a Berezinánál tett utoljára szolgálatot seregének, melyet meghalni vitt Oroszországba. Ezzel befejezettnek látta a hadjáratot, nem a háborút. Mint Aegyptusban, ismét elhatározza, hogy elhagyva seregét, visszatér Francziaországba. Mint akkor, most is leginkább politikai és nem katonai okok birták őt ez elhatározásra. Egyrészt magában Francziaországban akarta biztosítani állását, másrészt uj sereget, akart előteremteni, mely a réginek elveszése után is képes legyen fenntartani tekintélyét. Egyszerre be kellett látnia, hogy Francziaország is csak addig hódol neki, míg képes uralma alatt tartani Európát. Épen a visszavonulás kezdetekor, 1812 október 25-én Mallet tábornok, kit a császár elfogatott, kimenekülve fogságából, mindenütt elterjeszti a hírt, hogy a császár meghalt, hitelre talál és élére áll egy 1200-nyi csapatnak, hiresztelve, hogy a senatus visszaállította a respublicát. Néhány óra alatt megbukott ugyan a kisérlet, de csak miután zavarba hozta az egész közigazgatást és a rendőrséget s megmutatta, mennyire a császár személyéhez van füzve az egész rendszer.⁴⁴⁰

Szmorgonyiban, egy kis helységben a Berezina és Vilna városa közt, december 5-én szánra kapott a császár és csak négy kisérővel megindult haza. Legnagyobb titokban folytatta útját Poroszországon át. Csak Varsóban és Drezdában mutatta magát a franczia követek előtt. Amott mondá azon emlékezetes szavakat: Csak egy lépés választja el a magasztost a nevetségestől. Deczember 18-án éjjel érkezett Párisba, hol sem az ő sorsáról, sem a seregről nem tudtak semmi bizonyost.

A sereg vezetését Murat vette át, de ez a vitéz férfiú sem birt uj erőt önteni az elcsigázott katonákba. Nem állottak meg sem Vilnában, sem Kovnóban, hol a raktárak gazdagsága és a lengyelek segítsége lehetővé tette volna az erélyes ellenállást, vad futásban rontottak a mentő rév, a porosz határ felé. Azon 420,000 ember közt, ki épen egy félév előtt átment a Niemenen, csak 5–600 jött vissza Neyvel. Különben apró csapatokra oszlott az egész, kik szökve a kozákok elől jöttek Königsbergbe.

Ney tépett ruhában, felismerhetetlenül jött a főhadiszállásra. Kicsoda ön? kérdék tőle. «Én vagyok Ney marsall, a nagy hadsereg hátsó véde. A kovnói hidon lőttünk utoljára és a Niemenbe dobtuk fegyvereinket».

Mennyiben járult a sereg megsemmisítéséhez az ellenség és mennyiben az elemek hatalma, melyben Isten kezét látták, azt megmutatja a régi gárda kimutatása. A hadjárat kezdetén 7000 vitézt számlált, kik közül még 5962 volt együtt, midőn visszajövet elindultak Szmolenszkból. Ezek közül Königsbergig 528-at vesztett elesettekben és sebesültekben, 1377-en vesztek el fáradtan és éhen, 2586 fagyott meg, vagy maradt el. Összesen deczember 20-án még csak 1471 volt együtt, köztük 500 fegyverfogható. Pedig ez a hadtest állott a legpróbáltabb katonákból, s ez részesült mindig a legrendesebb élelmezésben.

A nagy coalitio. Lipcse és Fontainebleau.

Helyreállítható volt-e az oroszországi katastropha után az a túlsúly, melyet Napoleon egy évtizeden át gyakorolt? Vagy belé kell-e nyugodnia abba, hogy a hadi szerencse változandósága következtében műve összeomlik és ismét a régi egyensúlyon alapuló államrendszer lép életbe?

Nemcsak jelleme, hanem egész helyzete hozta magával, hogy nem adhatta fel a harczot. Ő, kiről még fiatal korában megirta Robespierre öcscse, hogy nem áll meg a trónig vagy a vérpadig, csakugyan eljutott a trónra, de az egész Európa trónusára vágyott és közelebb jutott a czélhoz, mint bárki előtte, vagy utána. Ha hódításairól lemondva, bevallja vereségét, nemcsak hatalmának, hanem egész politikai létének alapjait ingatja meg. Mert a törvényes uralkodó megmaradhat a trónon nagy veszteségek után is, a minthogy Ferencz császár és a porosz király uralmát Austerlitz és Jena után is szilárdul fentartotta népeik hűsége. De ő ha nem győz közönséges ember, mythosa szétfoszlik és ha nem különb másnál, mi joga az uralomhoz?

Ebből következik azután, hogy mindent megfeszít azért, hogy ujra győzhessen. Oroszországban az elemek győzték le: az emberek most sem állhatnak majd ellen lángeszének. Országához, melynek legjobb fiai ott vesztek, nem fűzte erkölcsi kapocs. Nem fejedelem már, hanem játékos, ki mindent koczkára tesz, hogy visszanyerhesse, mit elvesztett.

Párisba érkezése, útjának gyorsasága, reá nézve a kivánt eredménynyel járt. Mindenkit megkapott rendkívüli energiája, ellenzékről szó sem volt, s Francziaország ép oly készen állította rendelkezésére, összes segédforrásait, mint azelőtt. 300,000 új vitéz sereglett újra zászlója alá, úgy, hogy a veszteség, legalább számban, ki volt pótolható. Lázas munka folyt a fegyvertárakban; az egyes városok versenyeztek lovasok kiállításában. Hasonló erőfeszítésre buzdította Itáliát és német szövetségeseit is. Hogy pedig a közvéleményt teljesen megnyerje, 1813 január 25-én nejével elment a pápához, Fontainebleauba, és rábirta őt az új concordatum elfogadására s az egyházi államról való lemondásra. Még igen magasra szárnyaltak reményei és VII. Piussal arról tárgyalt, hogy Páris legyen a világ egyházi és világi fővárosa egyaránt.

Világos, hogy ha összetart az államrendszer, melynek ő állott az élén, Oroszország legfölebb határait védheti meg, de azokon kívül egyedül most sem szállhat vele szembe. De minthogy ehhez az épülethez győzelmei szolgáltatták az oszlopokat és a legyőzhetetlenségébe vetett hit volt annak betetőzése, annak most össze kellett roskadnia. A lényeges kérdés az volt: minő politikát követ Poroszország és Ausztria.

Ausztria tisztán politikai szempontok után indult. Metternich előtt az egyetlen döntő kérdés az volt: az orosz vagy a franczia szövetség jár-e nagyobb haszonnal. Egyformán veszedelmesnek tartotta a franczia és az orosz túlsúlyt, s Napoleon császárságát már dynastikus szempontból is kész volt fentartani. Így természetes eljárása a közvetítés volt, a törekvés Napoleont oly engedményekre bírni, melyek Ausztriát s az orosz és porosz udvarokat kielégítsék, de különben a franczia birodalmat érintetlenül hagyják. Schwarzenberg herczeg hadtestével visszatérőben megszállotta Varsót és így egyaránt képes volt állást foglalni az orosz és a franczia ellen.

Másként állott a dolog Poroszországgal. Az sokkal nagyobb sérelmeket szenvedett és az 1812-iki hadjárattal járó beszállásolás a maga erőszakosságával és zsarolásával a francziák ellenségévé tette a legközömbösebbet is. Ott az ellenállhatatlanul nyilatkozó nemzeti érzés Isten ujját látta Napoleon veszteségében és csak a franciák jelenléte az országban tartotta vissza a királyt a határozott állásfoglalástól. Az Oroszországból visszatérő porosz csapat vezére, York gróf, Macdonald fővezér tudta nélkül egyezségre lépett az őt üldöző oroszokkal, mihelyt meghallotta, hogy a czár kész Poroszország régi területének visszaállitására. E szerződés szerint a porosz hadtest szállásai semlegesek és a hadtest e háborúban többé nem szolgál az oroszok ellen (Tauroggen, 1812 decz. 30.). A király, ki csak 1809-ben tért vissza a franczia megszállás után Berlinbe és kinek elhatározását még most is korlátozta a franczia őrség, Boroszlóba tette át székhelyét, hogy szabadabban mozoghasson.

Február 3-án már önkéntes vadászcsapatok állítására szólítja fel a katonaállításra nem kötelezett felsőbb osztályokat. Február 15-én Danzignak és az Odera melletti váraknak átengedését követeli Napoleontól. Mielőtt még megérkezett a válasz, márczius 1-én Kalisban szövetségre lépett a czárral, s midőn a válasz tagadó volt, március 17-én megüzente a háborút.

Wittgenstein.
Klauber rézmetszete után.

Bronzrelief Stein berlini emlékszobrán, Hagentől.

«Páratlan kor volt ez a februárius és márczius. A február 3-iki felszólítás a műveltekhez volt intézve, most a király népét hivta és eljöttek mindannyian. Lehetetlen volt még fokozni a lelkesedést, elhatott az a legtávolabbi falvakba és a legszegényebb kunyhókba. Az egyetemek feloszlottak, mert a deákok mind a táborba siettek. Ép úgy megürültek a gymnasiumok felső osztályai. Magában Berlinben 370 gymnazista állott be katonának. Fegyvert ragadt kereskedő és művész, kézmives és pór egyaránt. Pomerániában a hatóságok megszüntek, mert a hivatalnokok mind elmentek. A ki maga nem ragadhatott fegyvert, másnak felfegyverzésére fordította vagyonát. Hivatalnokok lemondtak fizetésükről, szegény sziléziai bányászok bérükről, hogy maguknak vagy másoknak fegyvert vásároljanak. Egy szegény pásztor eladta egyetlen birtokát, nyáját, hogy magát felszerelhesse. Gyermekek, cselédek, rokkant katonák elhozták megtakarított filléreiket. Előfordult, hogy leányok eladták szép hajukat és annak árát felajánlották a haza oltárán, sőt több nő férfi ruhában elment katonának. Sok ezer arany jegygyürüt cseréltek be vasgyürükért. A melett mintegy vallásos ihlettel siettek a fölszabadulás harczába.» Egyáltalában a hideg számító Poroszország a hazafias önfeláldozásban méltó vetélytársa lett az 1792-iki Francziaországnak, vagy az 1848-iki Magyarországnak. Az eredmény meg is felelt a mozgalom mélységének és hevének. Az alig 5 millió lakossal biró ország, melynek rendes serege csak 46,000 vitézből állott, néhány hét alatt 95,000 ujonczot, 10,000 önkéntes vadászt és 120,000-nyi honvédséget állított sikra. A porosz hadsereg háromszor akkora volt, mint a mennyi a kalisi szerződésben ki volt kötve. A mellett teljes mértékben egyesítette a tanult seregnek és a nemzeti felkelésnek előnyeit. Tagjait nem a parancs, hanem a hazaszeretet hivta a zászlókhoz, de a mint az alá sorakoztak, oly katonai képzettségben részesültek, minőt csak jól fegyelmezett, nagy traditióval biró sereg adhat.

Az önkéntesek és a rendes katonák néhány hét mulva teljes egységgé olvadtak össze. Itt Scharnhorst, a polgári származású hadügyminiszter volt a győzelem szervezője. Nagytehetségű költők, kik közt a fiatal Körner, a Zrinyi irója járt elől, lelkesítették a haza és szabadság bajnokait.

Nyugati Németország, a rajnai szövetség, még hű maradt Francziaországhoz; Ausztria semleges maradt és fegyverkezett. Igy az 1813. tavaszi hadjáratban ismét csak az orosz és porosz küzd Napoleon ellen, angol segítséggel, mint 1806-ban.

York tábornok érczszobra Berlinben. Rauchtól.

Az oroszok nem üldözték a nagy armádia romjait határaikon túl. Az ő seregöket is megbontotta a tél, roppant sok áldozatot szedett a hagymáz is. Sok jó orosz különben is hibának tartotta volna tovább menni a porosz vagy az osztrák kedveért. Ezekhez tartozott Kutuzov is, ki azonban 1813. elején meghalt. Az új fővezér, Wittgenstein, kész volt a háború folytatására. Sándor czárt pedig különösen Poroszország csatlakozása és Ausztria várható támogatása vezették előre. Az egyesült orosz-porosz hadak már az Elba vonaláig nyomultak előre, Blücher, a porosz vezér, már az Elbán is átkelt, midőn Napoleon új seregével Németországba sietett, hogy ismét véres döntéshez folyamodjon. Túlnyomó erővel lép fel, Lützen közelében, Gross-Görschen falunál legyőzi az őt megtámadó ellenséget (1813. máj. 2.). De a győzelem nem volt döntő, a szövetségesek igen vitézül harczoltak és teljes rendben vonultak vissza, a francziáknak pedig nem volt már üldözésökre alkalmas lovasságuk. Meg kellett elégedniök azzal, hogy elfoglalják Drezdát és azt tegyék főhadiszállásukká. A szövetségesek Bautzennál, Lusatiában ütöttek tábort és ott várták be Napoleon támadását. Napoleon a két napi csatában is győzött, bár nagy áldozatok árán (máj. 20–21.). Két nappal a csata után, a mint az ellenséget üldözte, egy ágyúgolyó közvetlen közelében halálra sebesítette Duroc tábornagyot, főkamarását s legbizalmasabb barátját. Duroc is, többi marsalljai is, mind a békét ajánlották, és Napoleon most annál hajlandóbb volt azt elfogadni, mert ismét mint győztes léphetett fel. Osztrák közvetítéssel Poischwitzban, Liegnitz közelében, fegyverszünetet kötöttek hat hétre, hogy időt nyerjenek a béke tárgyalására.

Radetzky.
P. Bertotti kőrajza után.

A Schlesische Privilegierte Zeitung 1813 márcz. 20-iki száma.

Világos volt, hogy a két hadakozó fél körülbelül egyenlő erejű. A döntés köztük az addig semleges Ferencz császár elhatározásától függött. Napoleon, hogy apósát megnyerje, Mária Luizára bízta a regensségét, és Sziléziát igérte oda támogatása jutalmául. Metternich április elején megelégedett volna a varsói nagyherczegség megszüntetésével, a porosz királyság nagyobbításával és a rajnai szövetség felbontásával. A fegyverszünet kezdetén, midőn Ausztria már fegyverben állott és kitünt, hogy Napoleon épen nem olyan erős, mint hitték, e feltételeket még megtoldotta azzal, hogy Poroszország lehetőleg nyerje vissza 1805-iki területét, Ausztria pedig Illyriát.⁴⁴¹ A reichenbachi szerződésben (jun. 27.) Ausztria arra kötelezte magát, hogy a szövetséghez csatlakozik, ha Napoleon nem fogadja el a feltételeket.

Hogy czélt érhessen, Metternich maga elment Napoleonhoz, Drezdába. «Felségedtől függ, mondá, megadni a világnak a békét, és trónját az általános hálára, mint legbiztosabb támaszra alapítani.» «Én is kész vagyok a békére, volt a válasz, de inkább tönkre megyek, sem mint lealázzam magam» A lealázás reá nézve a vég volt. Nem engedhetett, noha nemcsak egész Francziaország, hanem tulajdon serege is sóvárgott a béke után. Metternichre nem hatott már a császár haragja és fenyegetése. A vita hevében Napoleon földre dobta kalapját, de a kanczellár nem hajolt le, hogy azt felemelje. Már mint egyenlő tárgyalt azzal, ki egyenlőt nem tűrhetett maga mellett. Végre abban állapodtak meg, hogy a fegyverszünetet augusztus 10-ig meghosszabbítják, és addig békecongressust tartanak Prágában.

Most már Ferencz császár végleges elhatározása felől alig lehetett kétség. Már julius 12-én megegyezett a szövetségesekkel a hadi terv felől; lelkében azokhoz hajlott. A francziák is szivesen látták a monarchia erős állásfoglalását s azt remélték, hogy az mégis csak engedésre bírja császárukat. «Van-e elég katonájuk, hogy minket észre térítsenek?» kérdé Caulaincourt, vicenzai herczeg, a franczia meghatalmazott Prágában. «Kivánságra szolgálhatunk», válaszolt Metternich. Augusztus 8-án Ferencz császár ultimatum gyanánt terjesztette elő feltételeit. Másnap vette a hírt Napoleon, ki elfogadhatatlannak találta azokat, de nem sietett a válaszszal. Így Metternich augusztus 11-én, mindjárt éjfél után, befejezettnek mondá a congressust és kijelenti a monarchia csatlakozását a szövetséghez.

Körner Teodor.
Körner Emma krétarajza 1813 áprilisából. Eredetije a drezdai Körner-múzeumban.

Európa I. Napoleon idejében 1810 táján

Mire eddig még a franczia háborúk idején nem volt példa: a három keleti nagyhatalom szövetségre lépett egymással és Angliával a franczia hegemonia ellen. Svédország részvétele annyiban volt nagy fontosságú, mert annak trónörököse Bernadotte, mint volt marsall, jól ismerte a franczia hadsereget, s sok jó tanácscsal szolgálhatott, Moreau, a hohenlindeni győző, visszajött Amerikából és a szövetségesek hadi tanácsában szintén részt vett. A szövetségesek hadi terve szerint a fősereg, Schwarzenberg Károly herczeg vezetése alatt Csehország északi részén táboroz. Osztrákokból és oroszokból állott; az uralkodók is oda gyültek Ferencz császár körül. A fővezér kiszemelése mutatta, minő súlyt helyeztek Ausztriára. Schwarzenberg a nagy feladatnak megfelelni nem volt képes; annál nagyobb tevékenységet fejtett ki kitünő táborkari főnöke, Radetzky. Az északi sereg, Bernadotte vezérlete alatt, a svédeken kívül poroszokat és oroszokat foglalt magában, és Berlinből operált délnyugat felé. Végre a sziléziai sereg, Blücher alatt, az egyetlen, melynek vezérét nem politikai tekintetből nevezték ki, kelet felől volt hivatva Drezda felé előnyomulni. Blücher mellett ott különösen táborkari főnöke, Gneisenau tünt ki. Összesen körülbelül 650,000 embert állítottak ki Napoleon ellen, annyit, a mennyit a császár Oroszországba vezetett.

Stein.
Hlyne kőrajza után.

E túlerővel szemben Napoleon csak 300,000 katonával rendelkezett. Tűzérsége s lovassága sokkal gyöngébb volt az ellenségesnél. De a seregnek egysége, központi helyzete s mindenek fölött a vezér egyénisége szinte helyreállította az egyensúlyt.

Drezda környéke.

A franczia hadi állás központja Drezda volt. Innen kiindulva akarta Napoleon az ellenséges seregeket egyenként megtörni, ezek meg viszont közös támadás által készültek őt erős táborából kiűzni és hátrálása vonalát elvágni.

Gyorsan, úgy szólván napról-napra következtek egymásután a csaták. Napoleon előbb Blücher ellen indult, de ez kitért előle és Napoleon visszatért Drezdába, hogy a Csehország felől jövő fősereggel megküzdhessen. Épen akkor érkezett vissza, mikor ez, elcsigázva a járhatatlan utaktól, megkezdte a támadást. Két napi csatában Napoleon ismét teljes diadalt aratott és az egész osztrák balszárnyat elfogta (aug. 26–27.). A többi is csak nagy bajjal menekült az Ércz-hegység felé. Moreau is elesett. Ez a győzelem méltán sorakozhatott volna az austerlitzihoz és jenaihoz, csakhogy ő már nem volt képes arra, hogy azt kellően felhasználva, tönkre tegye a futó ellenséget. Épen midőn legnagyobb szüksége volt lángészre, tevékenységre, lelánczolta őt a betegség. Az elemeken kívül saját testi gyarlósága is mutatta, hogy óriási munkabírásának is vannak határai. Betegsége annál végzetesebb volt, mert annyi időn át megszokták, hogy maga intéz mindent, hogy maga ügyel fel minden parancsának végrehajtására.

Csakhamar kitünt, hogy marsalljai nélküle csak fejet vesztett tagok. Oudinot marsall, ki Berlin ellen indult, nagy csatát vesztett Grossbeerennél (aug. 23.). Macdonald seregét, a drezdai csata napján, tönkre tette Blücher Katzbachnál Sziléziában, ott, hol hatszáz évvel azelőtt a németek megvívtak a tatárokkal. A porosz vezér e győzelmének köszönhette wahlstatti herczegi czímét. Vandamme tábornokot, ki a fősereg üldözésével volt megbizva, Kulmnál, az Ércz-hegységben, körülfogták és megadásra kényszerítették az osztrákok, kiket a poroszok Kleist alatt segítettek. Ney marsall, a «vitézek vitéze», ki új erővel indult Berlin ellen, Dennewitznél kudarczot vallott Bernadotteal szemben (szept. 6.). Ezek a vereségek nagyon gyöngítették a franczia sereget és a hézagok pótlását már nem igen lehetett remélni. De a megmaradtakat is fárasztotta, elcsigázta a folytonos menetelés, hol az egyik, hol a másik ellenség ellen; a segédcsapatok, a hollandusok és a déli németek pedig már is meg kezdték tagadni az engedelmességet. Napoleon kifejezte egész helyzetét ama megjegyzéssel, hogy az egész világ «ouf»-ot mondana, csak ha ő elpusztulna. Erejét csak mint nyűgöt érezte barát és ellenség egyaránt; jó végét már nem várta senki.

Ezek a nagy veszteségek és elernyedése tették reá nézve lehetetlenné a három ellenséges nagy sereg egyesülésének megakadályozását. A mint ez megtörtént, kelleténél később elhagyja Drezdát és Lipcsét választja a döntő csata színhelyéűl.

A Lipcsét körűlvevő nagy síkságon, ott, hol a harminczéves háborúban is annyi vér folyt, ment végbe a «népek csatája». Talán a catalaunumi ütközet óta nem volt hozzá hasonló. Az összes európai, népeken kívül még az oroszok ázsiai segédcsapatai is részt vettek benne.

Három napon át tartott az ütközet, melyben Napoleon 200.000 emberrel vívott a nagy coalitio 300.000-nyi serege ellen. Első napi október 16-án Napoleon a támadó. Wachaunál visszaszorítja Schwarzenberget és már azt hiszi, hogy döntő győzelmet aratott. De midőn hírül veszi, hogy Blücher legyőzte Marmont marsallt, kénytelen visszavonulni a városba. Másnap pihentek. Napoleon egy fogoly osztrák tábornokot békeajánlatokkal küldött Ferencz császárhoz. De a szövetséges uralkodók már mitsem akartak tudni alkuról. Győzelmük teljesen biztosított már az által, hogy Bernadotte serege is megérkezett és a franczia sereg «körül volt kerítve, mint egy egérfogóban». Széchenyi István gróf, ekkor huszárkapitány, vitte Bernadottehoz Schwarzenberg üzenetét, melyben a másnapi közös támadást állapította meg.⁴⁴²

Kleist von Nollendorf.
Loeillot de Mars kőrajza után.

Blücher levele Thile ministerhez. Kelt Altenburgban 1813. április 16.
Eredetije a Grote-féle kiadóhivatal birtokában.

Blücher levele Thile ministerhez. Kelt Altenburgban 1813. április 16.

Betü szerint: Mein liber Tihle Ich habe es mich stets zum gesetz gemagt, ie grösser die entfernung vom Feinde, ie mehr dass von leichten Truppen zu sein beobachtung, und beunruhigung abgesanter,443 an ihm sein muss, damit man auch bey weitter Entfernung vom gegner, iede seiner bewegung erfhrt, und ich spühre schon ietzt die guhten vollgen dieses manouvers, der obrist Lieutenant v Hobe oberstl. v Larorhe,444 und Major v Blücher machen gleichsahm die avantgarde und ariergarde des Feinds, und verlassen ihm nicht, wenn vorgenante 3 officir mörbe werden, bestime ich dazu 3 andre dazu. Die sachc ist hir so angetahn, dass vileicht in 6 Tagen vills ufgeklehrt ist, alls gebe ich drum wen die Russische armee 6 Tage früer um die Ellbe wehre, da es nun nicht sein kan so müssen wihr schon sehen wie wihr fertig werden. Ney, Mormont und der Vice könig von Itahlien sind mit ihrer vereinung beschefftiget in dessen müssen wihr wo es nohtwendig wird das sellbe tuhn, ich uhrtheille dass der Feind sein erstes unternehmen uf Dresden ussführen will, wen er offensive begint, ich werde aber auch vor meine linke Flanque bedacht nehmen, und er soll einen schwehren stand kriegen, der Major v Hellwig des 1n Schlessischen Husaren Regiments hat einen kühnen aber wahren Partiesahn Streich ussgeführt, überhaupt rechtfertigen die genanten officir, und Regimenter so sie Comendiren meine erwahrtung. Hobe ist in und um Schleitz, Blücher in Weimar (wahr die vergangen nacht Erfuhrt vorbey) in Gota, Laroch in Heldrungen der Russische oberst Brendell445 in und bey Eisleben. alltenburg d 16 April 1813. Blücher.

Blücher.
Élet után festette és metszette F. Fleisch, 1814 juniusában.

Október 18-án reggel mindenfelől támadtak a szövetségesek. A döntő csata Lipcsétől délre folyt, hol Napoleon megerősítette Probstheida és Konnewitz helységeket és személyesen vezette hadát. Szemben vele egy kis magaslaton a három szövetséges uralkodó foglalt helyet. A gárda egész napon át megvédte Probstheidát, s a szövetségesek minden véráldozata sem volt képes megrendíteni. De kelet felé, Schönfeldnél az oroszok legyőzték Ney és Marmont csapatait és este a szász lovasság és tűzérség, mely eddig Napoleont szolgálta, átment az ellenséghez és azonnal volt bajtársai ellen fordult. Ez döntött. Napoleon kiadta este a parancsot a visszavonulásra. Másnap reggel a fősereggel háborítatlanul elvonult nyugot felé, Francziaországba. Épen egy év telt el, mióta Moszkvából kivonult. A népek és királyok egyesítve győzték őt le. Mert ez volt az első nagy csatája, melyben ő volt a vesztes. A német nemzeti mozgalom, melyet az ő elnyomása növesztett nagyra, első hatalmas nyilvánulásával elseperte az idegen uralmat. Lipcsét kora reggel megtámadták az oroszok, de csak az őrség kétségbeesett védelme után juthattak falai közé. Ponyatovszky marsall csak ekkor adott parancsot a visszavonulásra. De az egyetlen hidat, melyen az Elsteren át nyugotra lehetett jutni, idő előtt légbe repítették a franczia utászok és Ponyatovszky hadának uszással kellett menekülnie. Ő maga a vízbe fult. Macdonald meztelenül átuszott, a sereg nagy része a vízbe veszett vagy az üldöző ellenség által lekaszaboltatott. Lipcsében hadi fogságra jutott Frigyes Ágost szász király is, Napoleon leghívebb szövetségese, ki nem akarta elhagyni országát.

A többi német fejedelem már a lipcsei csata előtt kilépett a rajnai szövetségből és Ausztriával lépett frigyre. A westfalai királyság is megbukott. Jermenak menekülni kellett Kasselból. Mind e tartományokat egyelőre Stein báró kormányára bizták. Midőn Napoleon a Majnán hátrálva Hanauba ért, már a bajorok és osztrákok egyesült serege állotta útját. Nagy áldozatok árán sikerült csak áttörnie (október 30) és mindössze 50,000 embere maradt, midőn november 2-án átment a Rajnán.

Lipcsei csata térképe.

Mégis folytatta az egyenlőtlen játékot. Mintha jelenléte azon a földön, mely annyit áldozott érte, visszaadta volna egész energiáját, nemcsak Franciaország megvédésén fáradott, hanem még mindig remélte Németország visszahódítását is, hol még 170,000 katonája tartotta megszállva a legfontosabb várakat. Ezek mind vitézül védték magukat, különösen Rapp Danzigban s Davoust Hamburgban, ki mindvégig kitartott. De e várakon kívül mindenünnen eltünt a császári zászló. Spanyolországból már 1813 nyarán kiverte Wellington a francziákat és vitoriai nagy győzelme után már Francziaországba készült betörni. Hollandiából Bülow kiűzte a franczia őrségeket. Svájcz kimondta semlegességét. A mi Napoleonnak tán legjobban fájt, még tulajdon családjában sem bízhatott. Murat, hogy királyságát megtarthasssa, a német fejedelmek módjára alkudozni kezdett az osztrákokkal és angolokkal. Csak Eugén alkirályt nem birták eltántorítani a szövetségesek ajánlatai. Caldierónál nov. 15-én legyőzte az osztrákokat és megvédte Felső-Itáliát.

A szövetségesek még készek voltak békére lépni Francziaországgal, meghagyván természetes határait, de Napoleonnal már nem. Különösen az angol és porosz kormányok voltak engesztelhetetlenek vele szemben. Különben is remélni lehetett, hogy a gazdaságilag teljesen megrontott, a nagy adók által kimerített és folytonos ujonczozás által életerejében megtámadott nemzet inkább megválik mindezen bajok okozójától, mintsem hogy újabb invasiónak és még nagyobb nyomornak tegye ki magát.

De ha XIV. Lajos azt mondhatta, hogy ő az állam, Napoleon ezt még nagyobb joggal állíthatta. Hogy ügyének igazságosságát kimutassa, a béketárgyalások iratait a törvényhozás elé terjesztette.

A gyülekezet ismét szabadon nyilatkozhatott, mi már tíz éve nem történt, és e szabadságot a császár politikájának szigorú elitélésére és az alkotmányos szabadság követelésére használták fel. Szószólói, Lainé és Raynouard szükségesnek mondták a békét és mint annyiszor történt az absolutismus hanyatlásánál, a nemzet kielégítését követelték, mielőtt az újabb áldozatok hozására szólítják fel.⁴⁴⁶ A császár eltiltá a hozzá intézett felirat kinyomatását és ily szavakra fakadt: «Nem a nemzet képviselői vagytok, hanem a département-ok küldöttei. Azért hivtalak össze, hogy vigasztaljatok, nem mintha nem volna bátorságom, hanem, mert azt reméltem, hogy a törvényhozó testület azt még nagyobbítja. A helyett megcsalt, nem jót tett, hanem ártott, igaz, hogy keveset, mert sokat nem is árthat. Ti feliratotokban el akarjátok választani az uralkodót a nemzettől. A nemzet igazi képviselője én vagyok, és vajon ki merné közületek magára vállalni e terhet? A trón csak egy bársonynyal bevont fadarab. Én vagyok a trón. Ha utánatok indulnék, az ellenségnek többet adnék, mint a mennyit maga követel. Egy negyedév alatt meg lesz a béke, vagy én tönkre megyek. De most erőt kell mutatni. Felkeressük és meg is verjük az ellenséget. Midőn az ellenség megtámadja Béfortot, nincs idején a birodalom alkotmányát megdönteni és a visszaélések miatt panaszkodni. Ha Francziaország más alkotmányt követelne, mely nekem nem tetszenék, azt mondanám: keressetek más uralkodót. Az ellenség engem még jobban gyűlöl, mint Francziaországot, hanem azért beleegyezzem birodalmam szétdarabolásába? Nem áldozom-e fel büszkeségemet és önérzésemet, hogy békét nyerjek? Igen, büszke vagyok, mert bátor vagyok és mert nagy szolgálatot tettem Francziaországnak. Menjetek haza. Feltéve, hogy nincs igazam, nem hozzátok való engem megdorgálni. Különben is Francziaországban nagyobb szüksége van reám, mint nekem Francziaországra.» (1814 jan. 1.)⁴⁴⁷

Tagadhatatlan, hogy Napoleon e beszéde teljesen megfelel a helyzetnek. Ő, a franczia dicsőség és hatalom képviselője, nem fogadhat el oly békét, mely a császárságot egy sorba helyezi vissza Európa többi államaival. Ha Francziaország a békét és az alkotmányos szabadságot elébe teszi a dicsőségnek, Napoleonnak nincs többé helye benne. Vagy vakon el kell őt fogadni úgy, a mint van és rendelkezésére bocsátani a nemzet vagyonát és vérét, vagy uralmával együtt le kell mondani a revolutio és a császárság győzelmi traditiójáról is. Nem lehet kétség a felől, hogy a kimerült nemzet az utóbbi részen állott. Csakugyan megtörtént az, mit a császár állított: a nemzet elválasztotta sorsát Napoleonétól.

Így fogták fel a dolgot a szövetségesek is. Lehetetlennek tartották Napoleon győzelmét, de lehetőleg elejét akarták venni a franczia nemzet olyatén kihivásának, minő húsz év előtt a nagy forradalmi visszahatást idézte elő. Schwarzenberg manifestuma kijelentette, hogy nem Francziaország ellen harczolnak, hanem azon túlsúly ellen, melyet Napoleon császár, egész Európának és magának Francziaországnak szerencsétlenségére annyi ideig gyakorolt birodalma határain túl. Francziaország legyen hatalmas és boldog, és örvendjen nagyobb kiterjedésnek, mint valaha királyai alatt. A háború csak arra szolgál, hogy igazságos egyensúlyon alapuló tartós békét hozzon létre.⁴⁴⁸

Újév körül átmentek a szövetséges seregek a Rajnán és minden nagyobb ellenállás nélkül elfoglalták Elsaszt és Lotharingiát. A fősereg ismét Schwarzenberg alatt állott, északon tőle Blücher külön sereget vezetett; Bernadotte már a lipcsei csata után visszatért Svédországba. A fővezér a langresi plateaut, a vízválasztót a Rhne és Szajna közt akarta elfoglalni, és e szerinte elsőrangú fontosságú hadiállás megszállása által minden nagyobb ütközet nélkül békére kényszeríteni Napoleont. Blücher ellenben mit sem akart tudni békéről, míg be nem vonult Párisba. Egyáltalában ő ismét a háborúnak előre törő, a gyors megoldást sürgető tényezője. A porosz sereg és az orosz czár, kinek hiúsága megkivánta, hogy mint ünnepelt győztes tartson triumphust Párisban, úgy gondolkoztak mint ő. Minynyájukban igen erős a bosszú és a harczi kedv, az az érzés, mely Yorkkal már 1813 tavaszán megigértette a keleti porosz Landwehr-lovasságnak, hogy megmutatja nekik Párist.

Napoleon január 25-én bucsuzott el nejétől és fiától utoljára. Régi önbizalma elhagyta, alig lehet kételkedni abban, hogy tudta minden igyekezésének sikertelenségét. Hanem azért megfeszítette minden erejét, hogy legalább ne dicsőség nélkül veszszen el. Régi seregének romjai, melyek akkor érkeztek hozzá Spanyolországból, még egyszer lehetővé tették, hogy éreztesse ellenségeivel karjának súlyát.

Brienne-nél január 29-én megtámadta és visszaverte Blüchert. Hanem a fősereg csakhamar erős segítséget küldött a porosz vezérnek, ki már február 1-én La Rothiere-nél kiköszörülte a csorbát. Nevezetes, hogy a híres lovas vezér nem poroszokkal vívta ki ez első győzelmét Napoleon fölött, hanem magyar huszárokkal. Ez a vereség a békealkú megújítására birta Napoleont, melynek helyéül a Szajna melletti Chatillont tűzték ki.⁴⁴⁹ Eredményt alig lehetett várni e tárgyalásoktól, mert a szövetségesek számba véve az újabb diadalokat is, új alapot tűztek ki, Francziaország visszaszorítását az 1792-iki határok közé. Napoleon a feltételekről következőleg írt megbizottjának, Caulaincourtnak, ki most is, mint Prágában, mindent megtett a béke érdekében. «Nincs franczia, kinek szíve ne forrjon harag miatt. Hogy Francziaország oly erős legyen, mint 1788-ban, természetes határainak megadása által kárpótolni kell Lengyelország felosztásáért, a német papság megsemmisítéseért és az angolok ázsiai hódításaiért».⁴⁵⁰ Csakugyan, ha keleti Európa nagyhatalmai és Anglia gyarapodnak, Francziaország pedig csak régi birtokállapotát tartja meg, az egyensúly, kárára, megváltozik. És még most is annyira uralkodott fölötte a hadiszerencsébe vetett bizalom, hogy a még elérhetőt is feláldozta, mihelyt kedvező kilátása nyilt sokkal többnek elérésére.

Napoleon elbucsúzik gárdájától Fontainebleauban.
Versaillesban, a történelmi képtárban.

A fősereg a békealkú alatt csak lassan nyomult előre az Aube mentén. Blücher ellenben a Marne völgyén gyorsan száguldott előre Páris felé. Így hézag támadt a két sereg közt és Napoleon spanyol veteránjai segítségével súlyos csapásokat mérhetett a túlmerész porosz vezérre. Öt napi csatában február 10–15 közt, Champaubertnél, Montmirailnál, Chateau Thierrynél és Etogesnál egymásután megverte Blücher hadosztályait. Megsemmisültnek tekintve ezt az ellenséget, gyorsan Schwarzenberg ellen fordult. Most már hallani sem akart békéről, sőt a szövetséges fővezér által ajánlott fegyverszünetet is visszautasította. Hanem Blücher nemsokára ismét megjelent a harcztéren, megerősitve Bülownak Hollandiából jövő hadteste által és Napoleon kénytelen volt hátrálni. A szövetséges uralkodók pedig, hogy megmutassák egyetértésöket, Chaumontban (Troyestól keletre), megújították régi szerződéseiket és kijelentették, hogy csakis közösen lépnek békére (márczius 1). Minthogy pedig Napoleon még most sem akart engedni, a chatilloni értekezlet minden eredmény nélkül feloszlott. A czár máris a Bourbonok mellett nyilatkozott.

Paris.

A császár előbb Blücher ellen fordul, majd Schwarzenberg ellen. A poroszok Laonnál (márczius 9.), az osztrákok az Aube mellett Arcisnál (márczius 19.) visszaverik. Már csak néhány mérföld választja el az ellenséget Páristól és ő megfogyott seregével nem remélheti megállítását. Ezért meg akarta kerülni a szövetségeseket, hogy Párissal és az annak védelmére Marmont marsall alatt felállított hadtesttel együtt két tűz közé szorítsa őket. Schwarzenberg egy a császárnéhoz intézet levél által értestült e tervről, de elegendőnek tartotta erejét Párisnak és Napoleonnak fékentartására. Előre nyomult a főváros felé, legyőzte Marmont seregét és csak könnyű lovassága által kisérteté Napoleont. Közvetetlen Páris előtt, Romainvillenél és Pantinnél még egyszer kemény ütközetre került a dolog és a poroszoknak rohammal kellett bevenniök az erősített Montmartret. Hanem a város védői s még jobban a kormány intézői belátták a vérontás eredménytelenségét és még az este létrejött a fegyverszünet, mely a szövetségesek kezébe adta Párist és vele együtt Francziaország sorsát. (Márczius 30-án.)

A laoni csata térképe.

E hírekre Napoleon is visszatért a lotharingiai határról. Azt hitte még idejében érkezik Páris fölmentésére. Hanem már Fontainebleauban hírét vette a párisi eseményeknek, melyek lehetetlenné tették további haladását.

Talleyrand.
Aug. Gaspard Louis Boucher Desnoyers (1779–1857), az eredeti festményt Franois-Pascal Gérard (1770–1837) festette.

Sándor czár és Fridrik Vilmos király már márczius 31-én a lakosság örömrivalgása által kisérve, bevonultak Párisba. Ferencz császár visszamaradt, el akarta kerülni a látszatot, mintha leányának és vejének érdeke valamiben befolyást gyakorolna eljárására s ezért inkább szövetségeseire bízta a döntést, kik közt ismét a czár ragadta magához a hatalmat. Egy Talleyranddal tartott értkezlet után kijelenté, hogy Napoleonnál többé nem alkudozik és kész elismerni a Bourbonokat. Nem csak Talleyrand hatott reá ily irányban, hanem az egész közhangulat. Különösen a nők gyűlölték a császárságot s kivánták a békét és a királyi dynastiát. A senatus április 1-én ülést tartott és Talleyrand befolyása alatt minden átmenet nélkül lemondott megteremtőjéről. Napoleon tehát valóban nem csalódott, midőn az emberekben csak önző indokokat tételezett fel: azok a férfiak, kiket önzésüknél fogva vélt magához csatolhatni, csakugyan az első alkalommal cserben hagyták. A császárság tanácsa egy öt tagú kormánytanácsra bízta a regensséget a Bourbonok megérkezéseig. A Napoleon által kinevezett regens, Mária Luiza már néhány nappal előbb eltávozott a Loire vidékére, oda követték a császár testvérei is. Egyszerre megszünt a császár egész hatalma. Tanácsosai az ellenséghez pártoltak, a nép, mely annyi éven át bálványozta, ujjongott a zsarnok bukásán, tábornokai egymásután alávetették magukat az új regensségnek. Nem maradt más, mint vele levő kis serege.

Ebből is csak a közlegénység volt megbizható, a tábornokok és főtisztek már elválasztották ügyöket császárukétól. A nagy hadvezér, midőn politikája hajótörést szenvedett, seregében sem talált biztos támaszt. Midőn Fontgainebleauban értesült a senatus határozatáról, mely őt trónvesztesnek nyilvánítja, hadserege élén készült Páris megbüntetésére. Ez a polgárháborúnak lett volna proclamálása. De vezérei kijelentették, hogy a sereg lemondását követeli (április 4). Lemondott fia javára, azon reményben, hogy ez által megnyeri Ferencz császár támogatását. Hanem mire biztosai, Ney és Caulaincourt, Párisba értek, ott már el volt határozva a Bourbonok trónralépése.⁴⁵¹ Az ország egyéb részeire sem számíthatott, Lyon már az osztrákoknak volt birtokában, délen pedig Wellington, miután Soultot Toulousenál nagy csatában legyőzte, mint szabadító fogadtatott. Bordeaux kitűzte a fehér zászlót, a Bourbonok jelvényét. A bukott császár kénytelen volt április 6-án lemondani minden uralmáról Francziaországban és Olaszországban. Öngyilkossági kisérletet is tett az Oroszországba magával vitt, de már hatástalan méreggel. Azután ismét megtalálta önbizalmát. Pályáját még nem látta befejezettnek.

Napoleon levele St. Cyr marsallhoz. Kelt Goerlitzben 1813. augusztus 23.
Eredeti nagyság.

Napoleon levele St. Cyr marsallhoz. Kelt Goerlitzben 1813. augusztus 23.

Transskription: Mon cousin, J’ai reu votre lettre du 22 á 11 heures du soir / Dans la journée du 21, j’ai battu l’armée ennemie di Silésie. / hier 22. je l’ai fait poursuivre jusqu’auprés de Jauer: hier soir / y’ai mis mes troupes en, marche et tout arrive aujourdhui á / Goerlitz. Les troupes qui sont ici seront á Dresde le 25: elles y / seront le 26 si cela est moins urgent. Je suppose que le Grl Vandamme et le Duc de Bellune, suivant leurs instructions, sont / an marche depuis ce matin. Toutefois j’e vaia leur envoyer des ordres / faites faire du pain le plus qu’il est possible, car nous serons / bientt 200,000 hommes á Dresde. Le Roi de Naples qui / vous portera cette lettre arrivera avant minuit. En / supposant que le mouvement sur Dresde soit un grand / mouvement, il aurait fallu á l ’ennemi la journée d’aujourdhui pour se déployer et pour reconnatre. Je ne doute pas que vous n’ayez fait partir la plus grande partie de l ’artilleire / de la place dans les redoutes et pris toutes les mesures pour faire / repentir les Russea s’ils voulsient enlever les faubourgs d’un / coup de main. Je suppose que tous les bateaux qui étaient / sur la rive gauche auront été portés sur la rive droite, / et que la communication de Koenigstein avec Dresde sera / assurée pour la rive droite. Si l’ennemi a effectivement opéré un grand mouvement d’armée sur Dresde, je / la considére comme une chose extrêmement heureuse, et / cela me mettra á même d’avoir dans peu de jours une / grande bataille qui décidera bien de choses. Sur ce / je perie dieu qu’il vous ait en sa sainte et digne / garde. Goerlitz, le 23 aoui 1813 N. a MalSt Cyr

A fontainebleaui szerződésben (április 11.) Napoleon megtartá császári czímét. Birtokúl Elba szigetét nyeré a toscanai parton, melyet ő a légion d’honneurnek adott, évi 2 millió franc jövedelemmel. Négyszáz hű gárdistája oda kisérheti, mint nagy seregének élő emléke. Neje, a császárleány, a parmai herczegséget kapja kárpótlásul. Családja megtartja birtokait és azonfelül 21/2 millió évi díjat kap. Mostoha fia Eugén alkirály, kinek egy bajor herczegné volt a neje, kilátást nyer némi kárpótlásra Németországban.⁴⁵²

Mária Luiza császárné Bloisban vette hírül férje sorsát. Nem is gondolt arra, hogy elváljon tőle, hozzá akart utazni, de az udvari politika másként határozott.⁴⁵³ Mielőtt azonban atyjához juthatott, ki kellett szabadulnia férje tesvéreinek hatalmából, kik szerették volna őt és fiát magukkal ragadni és nevökre támaszkodva, kedvezőbb feltételeket csikarni ki.⁴⁵⁴ Napoleon, miután érzékeny búcsút vett hű gránátosaitól, Fontainebleauból április 20-dikán indult el Elba felé, hová május 4-ikén érkezett meg, ugyanaz nap, a melyen XVIII. Lajos bevonult Párisba. Útközben mindenütt a nép dühe és átka kisérte és a szövetségesek vele levő biztosainak kellett őt az ellene dühöngő sokaság támadásától megvédeni. Egy helyütt kénytelen volt álruhában utazni, hogy megmenekülhessen. Mily változás 15 év óta, midőn Aegyptusból visszajövet megtette ezt az utat!

A száz nap. Waterloo.

Európa uralkodói s tanácsosaik Bécsben gyűltek össze, hogy rendbe szedjék Európa zilált ügyeit. Francziaországban XVIII. Lajos uralkodott a tőle adományozott alkotmányos oklevél (Charte) alapján.

A bécsi fényes ünnepélyek nem rejthették el azokat a belső ellentéteket, melyek a szövetségesek közt fenforogtak. A lengyel és szász kérdés miatt már-már szakításra került a dolog egyrészt a porosz és orosz, másrészt az osztrák és franczia udvarok közt. Európa csak Napoleon és a forradalom ellen értett egyet; mihelyt azoktól nem kellett félni, az örökölt hatalmi versengés teljes erővel nyilatkozott.

Francziaországban is csak szinleg állott helyre a nyugalom. Az ellentét a Bourbonok és a forradalom, a tricolor és a fehér szin közt nem volt áthidalható. És ha a pártok küzdelme ismét kitör, ha az új uralkodóban nincs meg az erő annak fékezésére, ha egyúttal Francziaország azon benyomás alatt áll, hogy uralkodóját idegenek helyezték nyakára: természetessé és általánossá válik újra a vágy azon férfiú után, ki egyesíteni tudta az országot és annak dicsőségét az egekig emelte.

Napoleon ezalatt egész háziasan rendezkezett be kis birodalmában. Úgy tett, mintha befejezettnek tekintené pályáját, egyszerű gazda módjára akart élni. Még lengyel szeretője, Walevskyné is eljött, megosztani vele a számüzetést. De azért a nagy világ ügyei közelről is érdekelték. XVIII. Lajos sem neki, sem családjának nem fizette a kitüzött nyugdijat, a bécsi congressuson pedig arról tárgyaltak, nem kellene-e messze elhurczolni Európától; már Sz. Ilonáról volt szó. Ez az egy ember még bukása után is élő fenyegetés volt az egész új világrenddel szemben.

Francziaországból vett értesülései ingatagnak mutatták a Bourbonok trónját. A szabadelvüek, kik urtalkodása végén ellene fordultak, ismét megegyeztek a bonapartistákkal. Hortense királynénak, mostoha leányának, salonja volt a jakobinusok és a generalisok közös találkozója. A katonaságot sértette az udvaronczok előtérbe lépése. Máris összeesküvés készült XVIII. Lajos ellen. Ennek hirére Napoleon elhatározza a visszatérést. Tudta, érezte, hogy a franczia nép utána eped. Külső veszedelemtől pedig nem tartott, mert a bécsi congressust már is felbomlónak vélte.

Volt néhány kis hajója és 1200 főnyi katonaságát azokra rakva, 1815 február 26-án este velök megindult Francziaország felé, hogy birodalmát újra elfoglalja. Harmadnapra a kis csapat szerencsésen kikötött a Sz. Juan öbölben, Cannes közelében.

A bar-sur-eubei haditanács határozatai I. Sándor czár följegyzésében; 1814. febr. 25.
Eredeti nagyság.

A bar-sur-aubei haditanács határozatai I. Sándor czár följegyzésében; 1814. febr. 25.

Transskription:
1) On ne livrera	qu’on a donnes
pas la bataille	á Wintz et Bulow,
pres de Bar sur	d’être sous son
Aube	commandement.
2) Blücher continuera	6) Donner á Wintzin
son mouvement	grode et á Bülow
séparé	des ordres on conse
3) La Gr. Arm.	quence.
continuera son	7) Donner á Blücher
mouvement par	une latitude dans
Chaumont sur Langres.	ses mouvemens,
4) La continuation	pourvu toute fois
de ce mouvement	qu’ une certaine
dependra des	prudence militaire
circonstances.	soit observée.
5) Avertir Blücher
des mouvemens
décidés pour la G
Armée et des ordres

Rege az és nem történet, a mi most következett. El volt feledve minden: az adó és a sorozás, a bukás és a király iránti hűség. A névnek, a személyes nagyságnak varázsa legyőzött mindent és a császárnak mesés gyorsasága, mely ebben az esetben az emberi jellemre alapított számítás volt, a higgadtaknak sem engedett meggondolást. Provenceban inkább csudálkozva nézték merészségét, ott királypárti volt minden hatóság és a katonákat eltávolították útjából, hogy ne csatlakozhassanak hozzá. De a Dauphinéban tömegesen hozzá csatlakozott a szabadságszerető hegyi nép, mely megváltóját látta benne. Az ötödik ezred esküjéhez hiven útját állotta Grenoble előtt; a tisztek még csak szóba se álltak vele. Ekkor Napoleon magában a sorok elé lép, egyedül. Egy régi vitézéhez siet, megfogja bajszát és kérdi: «Van-e szíved megölni császárodat?» Nem is voltak megtöltve a fegyverek. Maga Napoleon beszéli, hogy nem csatlakozással, hanem az ellene küldöttek passiv ellenállása miatt juthatott Párisba. Látása, ruhája, különösen kis szürke felöltője elbüvölték a katonákat.⁴⁵⁵ Márczius 7-én már Grenobleben volt, hol erős volt az őrség és nagy raktárak voltak felhalmozva. Senki sem nyitotta ki előtte a kapukat, úgy kellett azokat betörni, de a mint benn volt, a katonaság szinte megfojtotta, szétszedte örömében, boldog volt, ki csak érinthette ruháját. Most már biztosítottnak látta vállalatát és természetesnek tartotta, hogy mindannyian hozzá pártolnak, mint igazi, természetes urokhoz.

Az udvar, mely addig egész vállalatát nevetségesnek tartotta, mely hivatalosan mint szörnyetegről, árulóról, lázadóról szólt róla, csak most lépett fel komolyan ellene. XVIII. Lajos öcscsét, az artoisi grófot küldötte ellene, kit az orléansi herczeg, Egalité Fülöp fia kisért. De a királyi herczegeknek már Lyonban be kellett látniok, hogy az egész sereg, az egész nép Napoleonnak kivánja győzelmét. A császár márczius 10-én bevonult Lyonba és most már mint uralkodó intézkedik. Fontos rendeleteket bocsátott ki az alkotmányos szabadság és egyenlőség biztosítására. Még csak Ney marsall tartotta fenn a király bizalmát, a ki megigérte, hogy egy vasketreczben hozza fogva a vadállatot, ha pedig kell, a maga kezeivel megöli. Hibába, katonái elpártoltak és ő maga is sírva hódolt urának, márczius 18-án. Márczius 20-án este már a Tuileriákban volt újra a császár. Meghódította birodalmát egy kardcsapás, egy puskalövés nélkül. Tisztán a forradalom szellemi hatalma és egyéni nagyságának bűvös hatása teremtették meg e csudát. XVIII. Lajos kisérőivel Belgiumba menekült.

Ha valamiért érdemes élni s fáradni a nagyravágyónak, bizonyára azért, hogy millió meg millió ember lelkesedjék érte, tőle várjon, tőle reméljen mindent, érte tegye ki magát minden veszélynek. A győztes mozgalom nem annyira katonai, hanem népies volt; egészen a Bourbonok, a nemesek és papok ellen irányult. Azt a kötelességet hárította Napoleonra, hogy restaurált uralmában nagyobb gondját viselje a közszabadságnak, mint első császársága korában.

Napoleon pecsétje a száz napon át, 1815.
A British Museumban levő pecsétnyomat után.

Trónra lépésében nagy része volt a liberalis pártnak is. Benjamin Constant e párt vezére rendelkezésére bocsátotta parlamentáris befolyását. Akkor ez az alkotmányforma tán mulhatatlanul szükséges volt, később azonban Napoleon végzetesnek tartá magára nézve, hogy a drága időt ily kisérletekre kellett fordítania, a helyett, hogy a nemzet egész erejét a külföddel szemben központosítsa.

Wellington és Blücher találkozása a waterlooi csata után.
Lumb Stock (szül. 1812) rézmetszete után. Eredetije fresco a londoni Westminster-palotában D. Maclise-től (1811–1870).

Mert ha Francziaország egységes volt Napoleon elfogadásában, az volt Európa is az új császárság ellen való tiltakozásában. Az európai hatalmak solidaritását elvileg a franczia forradalom elleni küzdelem teremtette meg, gyakorlatilag csak a császárság túlsúlya. Minthogy pedig Napoleon természetének változását nem lehetett föltenni, újabb trónralépése egész Európának szóló hadizenet volt.

Márczius 7-én tudta meg Metternich, hogy Napoleon eltávozott Elbából. Négy nappal később, egy udvari bálon tudták meg Bécsben, hogy Francziaországban kötött ki. Talleyrand, ki a congressuson XVIII. Lajost képviselte, azonnal egyesítette mind az öt nagyhatalom ministereit egy nyilatkozat megírására, mely egészen a Bourbonok szellemét lehelte. A hatalmak kijelentik, hogy Bonaparte Napoleon kizárta magát a társaságból és mint a köznyugalom ellensége, nyilvános törvényszéknek szolgáltatta ki magát (márcz. 13-án).⁴⁵⁶

Ezen a közjogi felfogáson sem Párisba jutása, sem országgyűlése, sem a nép plebiscituma, mely újra felállította a császárságot, nem változtatott. A Napoleontól megkezdett alkudozások nem vihettek eredményhez. Bécsben megállapították az új haditervet, mely szerint Wellington és Blücher Belgium felől, Schwarzenberg pedig a középső Rajna felől törnek be Francziaországba. Az összeköttetést a két tábor közt az oroszok tartják fenn.⁴⁵⁷ A terv keresztülvitelét nagyon megkönnyítette, hogy a szövetséges seregek nagy része még közel táborozott a franczia határhoz.

Mindamellett Napoleon még nem mondott le a reményről, hogy békés nyilatkozataival legalább Ferencz császárt megnyeri a maga részére, ki mégis tekintettel lesz unokájára, a római királyra. De Murat nápolyi király vállalata csakhamar véget vetett minden alkudozásnak. Muratot 1813-iki árulása jutalmául elismerte ugyan Ausztria, de a Bourbon-kormányok mindent elkövettek megbuktatására. Napoleon visszatérésében alkalmat látott nemcsak e kényelmetlen helyzetből való szabadulására, hanem egész Itália meghódítására is. Szabadságra és egyesülésre szólította fel az olaszokat, támaszkodva a carbonarik forradalmi társaságára és 30.000-nyi sereggel betört az egyházi államba. Hanem a császári sereg csakhamar visszaszorította őt s Tolentinonál, Anconától délkeletre teljesen legyőzte a nápolyiakat. Néhány hét mulva a casalanzai capitulatio Bianchi osztrák tábornok kezébe adta az egész királyságot. Murat néhány kisérővel Napoleonhoz menekült, ki nem fogadta szivesen vitéz sógorát, mert annak vállalatában Európának és különösen Ausztriának szükségtelen kihivását látta.

Így neki, ki április 4-iki levelében kijelentette, hogy ezentul nem ismer más versengést, mint azt, a mely a népek boldogságának előmozdítására czéloz, ki esküt tett az új alkotmányra, hogy bebizonyítsa törvényszeretetét és békés szándékát, újra a fegyverhez kellett folyamodnia. Helyzete kétségtelenül kedvezőbb volt, mint 1813–1814-ben. Most nemcsak magát védi, hanem Francziaország szabad rendelkezési jogát; nemcsak trónját, hanem az általa elismert alkotmányos szabadságot is. A háború ismét nemzetivé vált. Serege is jobb volt, mert körüle sereglettek az orosz, porosz és osztrák fogságból és a várakból visszatérő veteranusai. De egész hada csak 180.000 emberből állott, erősítésre pedig nem volt kilátása, annyira kimerítették háborúi országát.

Elhatározta, hogy a legerősebb ellenfélre veti magát, Blüchernek s Wellingtonnak Belgiumban táborozó seregére, mely magában is számosabb volt az övénél. Ha sikerül vállalata, a coalitio megoszlását remélhette, különösen pedig az ellenséges angol kormánynak bukását, melyet különben is erősen ostromlott az oppositio.

Junius 14-én, miután minden rendelkezést megtett Páris védelmére, seregének kétharmad részével, 128.000 emberrel, átment a belga határon.⁴⁵⁸

Az angol sereg Brüsszeltől délre volt felállítva. Nivelles körül, a porosz a Sambre völgyében Namur felé. A francziák benyomulásának hirére Blücher közelebb hozta seregét Wellingtonéhoz. Az egyesülés azonban még nem történt meg, midőn Napoleon megjelent a két sereg között. Előbb a poroszokat akarta legyőzni, azután az angolokat elüzni Anvers felé. Brüsszel elfoglalása lett volna a győzelem jutalma. A vele hozott négy hadosztály közül kettőt magánál tartott középen, egy alkotta Ney alatt a bal szárnyat (az angol felé), a másik Grouchy alatt a jobb szárnyat. Már junius 16-án szemben találta magával a Ligny és St. Amand falvaknál (Fleurustől északra) elsánczolt poroszokat. Kemény harcz fejlődik, melyben utoljára a francziák jobb vezetése győz. A poroszok kénytelenek voltak visszavonulni. Maga Blücher, ki agyonlőtt lova alá esett, csak adjutánsának, Nostitz grófnak hűsége által menekült meg. Az eredmény annál kedvezőbbnek látszott a francziákra nézve, mert ugyanazon időben Ney sokkal kisebb seregével, Quatrebrasnál, hol az országutak találkoznak, sikerrel visszaverte Wellingtonnak sokkal nagyobb hadát. Napoleon a lignyi csata által annyira meggyöngültnek vélte a poroszokat, hogy üldözésökre elegendőnek tartotta Grouchy hadosztályát. Maga pedig Ney seregével egyesülve, Wellington ellen indult, az angol sereg megsemmisítésére.

Wellington levele Blücherhez, Brüsselből, 1815. ápr. 23.
Eredeti nagyság. Eredetije a Lessing-féle gyűjteményben.

Wellington levele Blücherhez. Brüsselből, 1815. ápr. 23-áról.

Transskription: a Bruxelles le 23 Avril 1815 Mon cher Prince Marechal J’ai recu hier la lettre quevotre Excellence m’a écrit de Liége le 21me et je me réjouis tres fort de ce que vous y étes arrivé, et que je dois avoir des relations si proches avec vous. Les lettres que j’ai deja écrit au General Gneisenau vous auront démontré combien mes sentimens sont d’accord avec le votres, et combien j’apprecie l’honneur d’être en rapport avec le brave Armée Prussienne sous votre commandement. Je n’ai rien de nouveau á vous écrir. L’Ennemi sur la frontiere est toujours á peu pres dans le même êtat et les mémes nombres. Leur mouvement est perpetuel; dont je crois que le but est d’empêcher les Habitants du Pays qui sont generalement Royalistes d’influer leurs opinions politiques. Il y a eu dans les derniers jours une augmentation d’Officiers Généraux et le l’état major á Valenciennes; msis je ne crois pas qu’ils ont l’Intention de rien faire. On parle en haine de Republique, et á juger de ce que j’entends de Vienne et de Paris je ne serois pas beaucoup surpris si la partie se tenoit remise pour quelque temps. Mais nous l’auront sűrement au jour ou l’autre; et je vous assure mon cher General que rien ne me sera en toute occasion plus agrêable que d’être en rapport immediat avec vous. Croyez moi toujours votre très fidel et sincere Wellington. Vous aurez auprés de vous de ma part le Colonel Harding que je recommande á vos bontés.

A poroszok Páris ellen vonulnak.
Bronz relief Blücher emlékszobrán Berlinben. Állították 1821-ben. Mintázta Rauch (1777–1857).

Hanem a lignyi csata inkább a lützenihez, vagy bautzenihez hasonlított, mint az austerlitzihoz vagy jenaihoz. A poroszok nagy veszteséget szenvedtek ugyan, de jó rendben vonultak vissza. A francziák nem igen üldözték őket. Sőt még visszavonulásuk irányával sem voltak egészen tisztában. Azt hitték, hogy Namur és Lüttich, tehát a Rajna felé hátrálnak, abban hagyva az egyesülést az angolokkal. Tényleg pedig Gneisenau, ki Blücher helyett intézkedett, északra Wavre felé vezette a sereget és már másnap junius 17-én tudatta Wellingtonnal, hogy készen áll segítségére, ha Brüsszeltől délre elfogadja a csatát.

A mint Napoleon egy napi nyugalom után junius 18-án tovább indul Brüsszel felé, Waterlootól délre, a Mont St. Jean falu előtt elterülő halomsornál találja az angol sereget. Az angol hadvezér azon biztossággal és óvatossággal választá meg védelmi állását, melynek már annyi győzelmet köszönt. Napoleon dél felé kezdeté meg a harczot. Serege valamivel számosabb volt a Wellingtonénál s hadi készültségre és tapasztalatra nézve még mindig páratlannak volt tartható. Szemére vetik a császárnak, hogy nem használta fel e tényezőket úgy mint régibb hadjáratai alkalmával és több órányi időt vesztett el határozatlan mozdulatok által. Végre délután 11/2 óra felé rohamra vezérelte seregét. Két gyalog hadtestből állott a főtömeg Erlon tábornok alatt, a lovasságból a jobb és bal szárny, a gárda 24 zászlóaljából a tartalék. Akkor már látta, hogy jobb felől közelednek a poroszok, Bülow hadteste. A kilátás, hogy ennek megérkezése végkép eldönti a harczot, a csata abbanhagyására vagy annak gyors eldöntésére birhatta Napoleont. Ő az utóbbit határozta el. Tábornokai sürű tömegekben vezették rohamra a gyalogságot az angol állások ellen. Ezt visszaverték és megsemmisítésökre az angol vezér nehéz lovasságot küldött utánuk. A nagyon is messze előrehatoló angolokat ismét a franczia vasasok üzték vissza és így hullámzott a csata eredmény nélkül Goumont és La Haye Sainte falvak körül. Természetes, hogy a franczia gyalogság többet vesztett, mint a védett állásban levő ellenség. A két hadierő már egyenlő és Napoleon kényelen gyengíteni magát s egy hadosztályt küld a poroszok feltartóztatására. Tartalékát még nem akarta koczkára tenni és így lovasságát küldi az angolok ellen. Ney szokott vitézséggel vezette a rohamot és bár nem sikerült szétvernie az angol zászlóaljak négyszögeit, mégis nagyot lendített a csata sorsán. Elfoglalta La Haye Sainte helységét és az angol sereg már annyira ki volt merülve, hogy visszavonulása nem szenved kétséget, ha egyedül marad. Ez esetben e csata olyan eredményű mint a lignyi: a francziáké a győzelem, de épen nem határozó. Hanem épen ekkor hallatszott kelet felől a porosz ágyúszó. Napoleon kénytelen gárdájának felét az oldalt fenyegető poroszok ellen küldeni. Planchenoit falu birtokáért folyt ott a harcz, délután 6 óra felé sikerül a gárdának azt elfoglalni és így biztosítani a sereg jobb szárnyát. Ez alkalmat felhasználja Napoleon utolsó rohamra az angolok ellen. Gárdájának kell megrohannia a mont st. jeani halmokat. A franczia tüzérség előkészíté a támadást, míg az angol már nagyrészt elhallgatott. Wellington maga is igen veszélyesnek tartá helyzetét, de nem tágított. A feltörekvő franczia gárdát az angol gárda sűrű, nyugodt sortüze fogadta és csakhamar visszavetette. Az angol lovasság üzőbe veszi a hátrálókat.

Waterloo a belle Alliance és Wavre melletti csata térképe.

A szövetségesek bevonulása Párisba. 1814. márczius 31.
Jügel rézmetszete után. Eredetijét rajzolta Wolff (1772–1832).

Ezalatt a jobb szárnyon eldőlt a csata. Nem Bülow hadteste jött egyedül, hanem az egész porosz sereg, melynek csak egy részét tartóztathatták Wavrenál a későn jövő Grouchy. E rohamnak már nem állhatott ellen a borzasztó csata által elfáradt franczia sereg. Napoleon maga is látta, hogy mindennek vége. Egyúttal Wellington is előrenyomult az egész hadvonalon. A porosz támadás majdnem hátban érte a francziákat és így megtörtént, a mit annyi győzelem után lehetetlennek tartottak: vad futásban bomlott fel a «nagy armádia» rendje. «Oly sereg, mint a franczia, melyet a győzelmeknek több mint húsz éven át egymáshoz füződő sora nemesített, mely szervezetében a drágakőnek mutatja szilárdságát, ellenálló erejét és fényét, melynek bátorságát és rendjét nem bomlasztja a csatának legborzasztóbb tüze sem ez a sereg megfut, mihelyt megtörtek azok a nemes erők, melyeknek jegeczesedését köszönheté; a vezérekhez, az önmagához való bizalom és a szolgálat szentelt rendje, az ilyen sereg megfut lélekszakadva a dobszó, az ellenség gúnyos fenyegetése elől.»

A franczia seregnek talán fele veszett el vagy jutott fogságba, elveszett az összes tüzérség. A mi megmaradt, nem volt sereg, hanem ijedten a franczia országúton hömpölygő néptömeg. A poroszok fáradhatatlan gyors üldözése még határozottabbá tette a katastrophát. Napoleon maga is csak nagynehezen menekült, kocsija, még kalapja és kardja is az üldözők kezébe jutott. A vereség szégyenét csak a gárda néhány zászlóaljának vitézsége enyhítette, a kik inkább meghaltak, mintsem hogy megadták volna magukat.⁴⁵⁹

E csatát nemcsak világtörténeti jelentősége miatt tárgyaltuk oly bőven, mely közmondássá tette a «waterlooi diadalt», hanem azért is, mert egész nagy irodalom füződik hozzá. «Minden nemzet kitüntette ez ütközetben jellemző vonását: az angol a védelemben higgadt, vas kitartását, a franczia a támadásban lovagias, vakmerő bátorságát, a porosz nagy merészségét a támadásban és nyugodt lelkesedését.» Nevezetes, hogy minden nemzet másként nevezi a csatát: az angol waterlooinak, a franczia mont st. jeaninak, a porosz La Belle Alliance majorságáról, hol a csata után Wellington és Blücher találkoztak. A névben vonatkozást láttak a két nemzet és a két vezér szövetségére, melynek első sorban volt köszönhető a győzelem.

Napoleon lemondása. A második párisi béke. Szent Ilona.

Harmadnapra a csata után már Párisban volt Napoleon. Általános kétségbeesés fogadta, már harmadszor jött haza sereg nélkül. Még leghűbb tanácsosai is lehetetlennek tartották uralmának megmaradását. A képviselők kamarája egészen a liberalis, némileg republicánus pártnak állott befolyása alatt. Felszólította Napoleont, hogy mondjon le, különben le fogják tenni, s minden erőszak megakadályozására permanentiába helyezte magát s magához rántotta az egész kormányt. Szónokai közt Lafayette állott első sorban, ki most is ifjukora ideáljaért lelkesült, hanem az igazi vezér a ravasz Fouché volt, kinek az a szerepe jutott, mint egy évvel előbb Talleyrandnak: a Bourbonok visszatérésének előkészítése. Napoleon rövid ingadozás után lemondott, fia javára. A hatalom egy kormányzó bizottságra szállott, melynek Fouché volt a lelke.⁴⁶⁰

Ezalatt a szövetségesek mindenfelől közeledtek Párishoz. Elől a nemzeti gyűlölet által lelkesített poroszok állottak, kik könnyü szerrel legyőzték egyes franczia csapatoknak ellenállását. Blücher már junius 29-én Páris előtt táborozott. Most, midőn a kard döntött, elérkezettnek látták az alkalmat, boszút venni az «örökös ellenségen». Blücher el volt határozva arra, hogy Napoleont főbe löveti, Párisra roppant sarczot vet ki, s Németországhoz csatolja a szomszéd tartományokat a Juráig és a Vogésekig. Egészen másként gondolkodott Wellington. Ő a Bourbonok visszahelyezésében látta a háború egyetlen czélját és Napoleon bukása után már úgy szeretett volna bánni Francziaországgal, mint baráttal. Az osztrákok és oroszok még alig mentek át a Rajnán és Sándor czárnak épen nem volt inyére, hogy a hadjárat oly gyorsan véget ér, a nélkül, hogy seregének és neki része lett volna benne.

Párist Grouchynak megmenekült serege és a nemzetőrség védte. Igazi harczi kedv sehol sem volt található. A katonák csak császárjokért ontották véröket, a tábornokok pedig már legjobban szerettek volna ismét kegyébe jutni a Bourbonoknak. Mondhatni, hogy csak a poroszok túlzó követelései és Blüchernek az az óhajtása, hogy fegyverrel vegye be Párist, idézték elő a további vérontást. Miután Vandamme kitörését Issynél visszaverték a poroszok, az őrség felajánlotta a város átadását (jul. 4.). A St. Cloudban megállapított feltételek szerint a szövetségek bevonulnak Párisba, a franczia sereg pedig a Loire mögé huzódik. A magán és nyilvános vagyon s az élet biztossága kimondatott, csak a háborúhoz szükséges tárgyak fölött akart szabad rendelkezést a porosz vezér. A poroszokat beszállásolták a városba és Blücher annyira vitte a boszút, hogy levegőbe akarta röpittetni a Jena után nevezett gyönyörü hidat. Szerencsére gyenge volt az arra rendelt akna, és a poroszok e barbársága ép oly eredménytelen volt, mint az osztrák sereg hasonló szándéka 1849-ben a budapesti lánczhid ellen.

Hátra van még, hogy Napoleon személyes sorsáról szóljunk. Lemondása után Malmaisonban tartózkodott, onnét a poroszok közeledtének hirére tovább menekült nyugotra, azon reményben, hogy sikerül neki az Észak-Amerikába való szökés. Hanem a partokon őrködő angol hajók meghiusították e szándékát. Rochefortban végre ezeknek kezébe adta magát és a «Bellerophon» hajóra szállott (julius 15.). Csak kevés hű embere kisérte, köztük Bertrand tábornok családjával, Gourgaud és Montholon tábornokok és Las Cases állami tanácsos. Napoleon azt hitte, hogy Britannia szabad földjén nyugodtan fejezheti be életét és az angol regenshez intézett levelében magát Themistokleshez hasonlítja, midőn az angol nemzet tüzhelyéhez fordul vendégszeretetért könyörögni. A «Bellerophon» Torbay kikötőjében várta az angol kormány elhatározását. Ez csak a maga és egész Európa félelmének adott kifejezést, midőn elrendelte Napoleon elszállítását Sz. Ilona szigetére, Afrika és Amerika közt az Atlanti-óczeán közepén. Távol minden más emberi teleptől, nem gondolhatott újabb menekülésre, nem boríthatta harmadszor is lángba a világot. Nem gondoltak arra, hogy a hősnek ily eltünése még életében erősen meg fogja szilárdítani legendáját, míg ha megengedik, hogy mint magánember nyugodtan végezze be életét Angliában vagy Amerikában, a köznapi kisszerü élet lerontja nevének varázsát. Hiába volt Napoleon minden ellenmondása, át kellett szállania a «Nothumberland» hajóra, mely tíz heti utazás után, október 18-án, kikötött a távoli szigeten. Még hat évig élt e kialudt vulkánon, leginkább emlékiratainak szerkesztésével elfoglalva, melyeket kisérői tettek közzé. Lakóhelyéül Longwood majorság szolgált. A forró égalj és az angol kormányzónak, Sir Hudson Lowenak boszantásai csakhamar aláásták egészségét. Meghalt 1821. május 5-én és utolsó kivánataihoz híven hamvait átvitték Párisba (1840), hol az invalidusok palotájában nyugoszsza örök álmát. Nevének az utolsó veszteségek által elhomályosított fényét teljesen visszaállítá számüzetése és szenvedése; porkolábja, az angol kormány, pedig gyűlölet és megvetés tárgya lett, nemcsak Francziaországban, hanem az egész Európa közvéleménye előtt, mely nem szünt meg hódolni a bukott nagyságnak.

Ő maga bukását, tábornokai hibáin kívül, annak tulajdonította, hogy alkotmánynyal vesződött akkor, mikor Francziaországon és rajta csak a legteljesebb dictatura segíthetett. Ezek az okok kétségtelenül hozzájárultak a katastrophához, de annak igazi eredete sokkal mélyebben fekvő. A forradalom nem volt legyőzhető, mert nemcsak Francziaországon uralkodott, hanem magával ragadta az egész európai közvéleményt. Napoleonnak buknia kellett, buknia még akkor is, ha győz Waterloonál, mert, mint maga elismeri, nemcsak a királyok fordultak ellene, hanem a népek is. A forradalmat kényurasága erőtlenné tette; zsarnoksága, dynastikus politikája által maga ásta alá uralmának erkölcsi alapját.

Azzal vígasztalta magát, hogy a királyok és a népek egyaránt meg fogják bánni, a mit ellene elkövettek. Bukásával minden közvetítő nélkül áll majd szembe egymással a forradalom és az absolitismus nagy ellentéte. Ezt úgy fejezte ki, hogy Európa egy század múlva republicánussá vagy kozákká lesz.

A mi közvetlenül bukása után történt, némileg igazolta felfogását. Párisban írták alá a diadalmas uralkodók, Ferencz, Fridrik Vilmos és Sándor a szent szövetség oklevelét, mely nemcsak a császárság végét pecsételte meg, hanem győzelmüket is a forradalom szelleme fölött. Európa szárazföldjéről száműzni akartak minden politikai hatalmat, mely nem a trón és oltár szövetségéből meríti erejét.

És mégis máskép történt. Nem az absolutismus, nem a régi rendszer volt a győztes, nem annak volt joga Napoleon örökségéhez, a világuralomhoz. A régi világon gyógyíthatatlan sebet ütött a forradalom s a mi még fontosabb volt, az új szellemet fentartották Napoleonnak a forradalmon alapuló és meg nem dönthető intézményei. Az uralkodók pedig, a pápa, a császárok és királyok sorban meghódoltak az imperator előtt, barátságba léptek vele, hogy részt nyerhessenek a zsákmányból.

A forradalom lényegében kosmopolita volt, de elsőséget szerzett az eszméit végrehajtó nagy nemzetnek. Az egyén felszabadítása, a tehetségnek minden más fölé való helyezése által pedig Napoleont, a nagy embert emelte a polczra. Ugyde a nagy nemzet sértette az európai nemzetek közösségét; az imperator túlerős egyénisége pedig nemcsak az idegen nemzeteket, hanem a francziát is csak eszköznek nézte. Az egyén és e közösség, az egyes nemzet és az általános politikai rendszer problemája ujabb megoldásra szorult.

A forradalmat saját túlzásai gyengítették; a császárságot czéljaink szertelensége vitte a sírba. Igazi, legyőzhetetlen, meg nem alkuvó ellenségei nem az udvarok voltak, hanem egyrészt az angol nemzet, mely nem forradalomnak, hanem fokozatos haladásnak, reformnak köszönte nagyságát, másrészt a császárság világuralmi tendentiája által mindenütt, de különösen Németországban feléledő nemzeti szellem.

A XIX. század történetében nem a forradalom és nem is az absolutismus lesz a történet főmozgatója, hanem a reform és a nemzetiségi eszme.

436. A conventio különböző tervezetei és Napoleon politikájának fejtegetése. Corresp. XX. k. 171–185. l. ^[VISSZA]
437. Különösen büszke volt arra, hogy ez sikerült s hogy mindennap megjött a posta Párisból. ^[VISSZA]
438. Thiers, XIV. 481.^[VISSZA]
439. Michelet, III. 402.^[VISSZA]
440. Pasquier: Histoire de mon temps. II.^[VISSZA]
441. Oncken, 384–391. ^[VISSZA]
442. Beszéde 1844 okt. 28.^[VISSZA]
443. elkülönített csapatok. ^[VISSZA]
444. Laroche.^[VISSZA]
445. Prendel.^[VISSZA]
446. Mignet, Discours. 232. l. ^[VISSZA]
447. Mme de Stal, Considérations, II. 412.^[VISSZA]
448. Bernhardi II. 2. 758.^[VISSZA]
449. Haussonville, Conférences de Chatillon. ^[VISSZA]
450. Mignet, Talleyrand. 101. l. ^[VISSZA]
451. Ez események főforrása Macdonald és Pasquier emlékiratai. ^[VISSZA]
452. Haussonville, Vie de mon père 62. l.^[VISSZA]
453. Fournier, Marie Louise und der Sturz Napoleons. 396–97. l. ^[VISSZA]
454. Leo VI. 214–5. ^[VISSZA]
455. Mémorial, VI. 270. ^[VISSZA]
456. Augsb. Allg. Zeitung1815 márcz. 21-iki száma.^[VISSZA]
457. A. Bernhardi, Geschichte Russlands im XIX. Jahrhundert. I. 219. l. ^[VISSZA]
458. E hadjárat legjobb történetét Charras ezredes irta. La Campagne de 1815. Napoleon maga is bőven tárgyalta a katastrophát, Mémoires pour servir l’histoire de France en 1815. Mémorial, 6. kötet.^[VISSZA]
459. A Cambronne generalisnak tulajdonított híres mondás: «Le garde meurt, mais elle ne se rend pas» nem hiteles. Úgy látszik, hogy a vitéz tábornok csak egy igen goromba szóval válaszolt a felszólításra.^[VISSZA]
460. Pasquier. II.^[VISSZA]