NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET
X. KÖTET: A FORRADALOM ÉS NAPOLEON KORA
IV. RÉSZ: NAPOLEON
XII. Napoleon hegemoniája           XIV. A császár

XIII. FEJEZET.
A tetőponton.

A spanyol nemzeti háború.Az osztrák nemzeti háború.Napoleon elválása és második házassága.A pápa fogsága.

 

A spanyol nemzeti háború.

A tilsiti béke korszakot jelöl Napoleon történetében. Sorban legyőzte a szárazföldi hatalmakat, a leghatalmasabbat barátjává tette; összeköttetéseiket Angliával szétbontotta. Emberi előrelátás szerint alig lehetett akkor gondolni a viszonyok olyan alakulására, mely bukásához vezetne.

Minen féknek, minden veszedelemnek megszünése nem maradhatott hatás nélkül jellemére, uralkodásának módjára. Addig, minden energiája és uralomvágya mellett, óvatos, elővigyázatos is tudott lenni: most sem a külső politikában, sem udvarában, sem belső kormányában nem akart más után indulni, mint saját akarata, ösztöne után. Jól jellemezte őt neje, ki, midőn őt Tilsit után haza várta, azt mondta: A császár nagyon szerencsés, sokat fog veszekedni.396

Ebben az időben érzi magát először igazi uralkodónak, lerázza magáról a köztársaság foszlányait, a bár erőtelen, de mégis forradalmi eredetökre emlékeztető alkotmányos formákat. Eddig «Isten kegyelméből és a köztársaság intézményei alapján császár»: ezentúl a respublica szó elmaradt. Csak a pénzeken maradt meg ez a név 1808 végéig.397 Még előbb megszünt a republicanus naptár használata. Megszünt a tribunatus is, «mert megmaradt benne valami azon nyugtalan, demokratikus szellemből, mely annyi ideig megzavarta Francziaországot» (1809 aug. 19.). A nemzeti képviseletnek még nyomai is elenyésztek. Szintúgy véget ért az egyenlőség is. Megujultak a czímek, a rendek, az örökös nemesség, még a majoratusok is. Mindenképen hasonlóvá akarta tenni kormányát a többi monarchiáéhoz.

Ennek a gondolkodásának kifolyása az a csakhamar végre is hajtott szándéka, hogy Josephinetől elváljék. Egyrészt így el akarta feledtetni eredetét, másrészt valamely régi dynastiából származó feleséggel ékesíteni trónját és legitimmé tenni alapítandó dynastiáját.

Végre ekkor fosztja meg Talleyrandot a külügyek vezetésétől. Nemcsak azért, mert ez az ügyes diplomata önálló tekintélynek is örvendett Európaszerte, hanem különösen, mert az ő simasága és mérséklete gyakran visszatartotta az ő indulatos, heves természetét. Ezentúl más államokkal való viszonyában is úgy akart fellépni, mint seregében, mint családjában s országában: korlátlan parancsoló gyanánt.

De semmi tette nem mutatja annyira a féktelenségnek és önkénynek igazán caesari vonását, mint eljárása a spanyol dynastiával és nemzettel szemben.

Pedig a spanyol birodalomhoz való viszony olyan kedvező volt, hogy sem személye, sem uralma szempontjából nem volt érdekében azon változtatni. Ott IV. Károly a korlátlan király, kin neje, Mária Lujza pármai infansnő uralkodik. A királyné Godoy Emánulnek a «béke herczegének» kedvese és rabszolgája, Godoy pedig meghajolt Napoleon minden kivánsága előtt, hogy hatalmát megtarthassa. A franczia szövetséget nagy subsidiumokkal, hajóhada elvesztésével, gyarmataitól való elkülönítésével fizette meg a szerencsétlen ország. Fiai ott véreztek a császár német háborújában. E mellett még területét sem biztosította. Etruriát, melyet a consul a spanyol királyfinak adott, visszavette a császár és nővérét helyezte oda. Nápoly elfoglalása hadizenet volt az egész Bourbon dynastiának. Buenos Ayresnek angol kézre jutása pedig (1806 juniusban), megmutatta, minő sors vár a gyarmatbirodalomra, ha tovább tart az angol háború.

A hazafiak a trónörökösbe, Ferdinánd asturiai hercegbe vetették reményöket. Viszont a királyné kész volt fia kitagadására, hogy magának és kedvesének biztosítsa az uralmat. Mindkét fél Napoleonhoz fordul: Godoy azért is, hogy az önálló fejedelmek sorába emelkedhessék. Erre Portugallia nyujtott volna alkalmat. Ez a kis ország, Anglia régi szövetségese, nem hajtotta végre a continentalis zárt, miért a francziák Junot alatt 1807 októberben bevonultak és elfoglalták az országot. János herczeg, a regens, Braziliába utazott, s Napoleon trónvesztesnek nyilvánította a Braganza családot, országán pedig megosztozni készült a spanyol királylyal és Godoyval.


I. Napoleon bevonulása Berlinbe.
F. Iugel metszete után. Az eredeti festményt L. Wolff (1772–1832) festette.

Ezalatt a spanyol dynastia botránya egyre nyilvánosabbá vált. Ferdinándot elfogták, de kiszabadult és annál erősebben dühöngött a kegyencz ellen. A viszonyok oly ziláltak voltak, hogy a hódítás nemcsak könnyünek látszott, hanem egyenesen az ország hasznára válónak. «Ha 80,000 emberembe kerülne, mondá Napoleon, nem tenném, de nem kell oda 12,000 sem. Gyerekjáték az egész. Ezek az emberek nem tudják, mi egy franczia sereg. Higyje el, hamar vége lesz mindennek.»398 Egész télen át folytak a hadi készületek, tavaszszal Murat bevonult a félszigetbe. Minden párt kedvét kereste a császárnak, ellenállás nem volt sehol. Godoy az egész királyi családdal Amerikába készült költözni. E hír elterjedésére kitör az árulást látó nép dühe, halálra keresik a kegyenczet, és a király, hogy megmentse, megfosztja hivatalától. Majd midőn mégis elfogják, az öreg király megmentésére meghozza a legnagyobb áldoztot is: lemond a trónról fia javára (1808 márcz. 15.).

Négy nappal ezután Murat bevonul Madridba. A császár már elhatározta a Bourbonok megfosztását trónjuktól, és magához, Bayonneba hozatja Ferdinándot. Oda jönnek kegyét keresni a király és Godoy is. A király kész nagy évdíj fejében lemondani; Ferdinánd ellen az ijesztés eszközéhez kellett fordulni, hogy szintén lemondásra birják. E hírekre felkel Madrid, mely addig barátokat látott a francziákban és Murat csak véres utczai harcz és sok halálos itélet által állíthatja helyre a nyugalmat (1808 május 2.). Most IV. Károly ünnepélyesen lemond, évi 3 millió fejében, néhány nappal később követi példáját fia is. Spanyolországot Napoleonnak engedik át azon feltétellel, hogy területe ép marad, hogy fejedelme teljesen független lesz, s hogy ott mindig csak a római katholikus vallást türik meg. Így a császár elérte czélját. A trónt már régebben bátyjának, Józsefnek, a nápolyi királynak szánta, ki nehéz szívvel vált meg országától.

Bayonneban még juniusban megállapították, az oda hivott spanyol urakkal, az uj alkotmányt. E szerint uj életre ébrednek a cortesek és bennök egyformán lesz képviselve a papság, a nemesség és a polgárság. Még a gyarmatokra is ki akarták terjeszteni a képviseleti rendszert, hogy jobban odacsatolják őket az anyaországhoz. Sok jó spanyol hazafi, ki látta, minő örvénybe taszította a Bourbon uralom az országot és ki csak a haladástól várta a nemzet felemelését, örvendett e változásoknak és kész volt az új királynak szolgálni. De a nép még a reformokban is csak az idegen uralmat, a nemzet megsemmisítését gyülölte. Megujult az a kép, melyet Castilia nyujtott a XVIII. század elején, a spanyol örökösödési háborúban. Az állam maga volt a gyöngeség, de a nép legyőzhetetlen. A nemzeti büszkeség, a trónhoz és valláshoz való ragaszkodás fegyvert adtak mindenkinek kezébe és sok vidék elhagyatott volta félelmessé tette a guerillaharczot a világ első seregére nézve is.

Már májusban sorban felkelnek az egyes provinciák kormányzó bizottságai, juntái, és hűséget esküsznek Ferdinándnak. Midőn József király az országba jő, tapasztalnia kell, hogy egyedül áll. Csak a francziáktól megszállott területen hódolnak neki, kénytelenségből.

Most is Asturia járt elől, a spanyol nemzet ősi fészke, mely egyedül birta magát az arabok ellen fentartani. Példáját követte néhány nap mulva Valencia, Andalusia, Aragon. Az összeköttetés Madrid és a szomszéd helyek közt megszakadt; a nép lekaszabolta a futárokat, a betegeket, a szállítmányok kiséretét: a spanyol katonák százával szöktek meg; a francziák által megszállott vidékekről tömegesen elmenekült a lakosság, páratlan fanatismus mutatkozott mindenütt. Nemsokára nyilt csatában is meg mertek mérkőzni a felkelők a franczia légiókkal. Ez összecsapásokban mindig győzött a hadi tudomány és fegyelem a vad lelkesedés fölött, de mily kilátás egy király előtt, hogy kérlelhetlen vérontással foglalhassa csak el trónját! És nemsokára az a remény is megszünt, hogy a folytonos kudarcz utoljára is fegyverletételre fogja birni a felkelőket.

A felkelő Aragon ellen Lefébvre tábornok harczolt. A mezei sereget könnyű szerrel szétverte, annak vezérét, Palafox marquist, délfelé szorítá, és a fővárost, Zaragozát, melyet csak alacsony régi bástya védett, ostrom alá fogta. Hanem itt a franczia sereg nem győzheté le a lelkesült, vallásos rajongással eltelt polgárságot. Hosszas ágyúzás után a francziák szokott bátorsággal indulnak rohamra a kapuk ellen. Tüzérségük sorba leterítette egy városi batteria legénységét. Egy fiatal leány, ki golyókat és frissítőket hordott a küzdőknek, ezt észreveszi, maga süt el egy kartácsot a benyomuló ellenség ellen, és ezáltal időt enged a polgárságnak legénységgel látni el a batteriát. Megesküsznek, hogy élve nem hagyják el ágyúikat. Nemsokára vissza kell vonulnia a franczia seregnek (julius 2.). Ily események még jobban fokozták a nemzet önérzetét, és bár a francziák nyilt csatában Rioseconál, Burgos közelében, legyőzték Gallicia és Asturia tartományok csapatait (julius 14-kén), mitől Napoleon határozott fordulatot remélt, a nemzet indulata nem változott. Midőn József julius 20-án bevonult Madridba, halálos csend fogadta. Még a legfőbb hatóság, a castiliai tanács sem ismerte őt el királyul. Elrettenve irta testvérének: a tisztességes férfiak ép oly kevéssé vannak pártomon, mint a gazok. «Felséged téved. Dicsősége Spanyolországban hajótörést fog szenvedni. Sirom emléke lesz tehetetlenségének, mert irántam való szeretetében senki sem kételkedik. Minden így fog bekövetkezni, mert el vagyok határozva, vissza nem menni az Ebrón, bármi történjék is velem.»

Csakhamar igazolták az események, József király aggodalmait. Épen midőn ő Madridba bevonult, fogta ostrom alá Moncey marsall Valenciát, de a francziák itt is úgy jártak, mint Zaragozánál. Még szerencsétlenebbül járt a Dupont tábornok alatt Andalusiába nyomuló sereg. Ennek Cadiz fontos kikötőjének megszállása volt czélja és Dupontnak sikerült is Alcoleánál a Guadalquivir hídjánál szétverni az andalusiai népfelkelést és bevenni Cordovát (junius 7.). Az ellenállás zsákmányolásra és kegyetlenkedésre ragadta a francziákat. Az andalusiai nép most utolsó, lázas erejét szedte össze az idegenek ellen. Dupont csakhamar észrevette, hogy minden összeköttetése el van vágva Madriddal, és Andujarba vonult vissza, honnét a Sierra Morenán át biztosítottnak tartá hátrálási vonalát. Csakhamar megjelent a franczia tábor előtt a spanyol deréksereg Castanos alatt, mely addig Gibraltárt ostromolta. A spanyolokon kívül több svájczi ezred is szolgált abban Reding alatt. A túlnyomó erő hátrálásra kényszeríti a francziákat a Sierra Morena aljában fekvő Baylén felé. Folytonos harczban mennek vissza, afrikai hőségtől gyötörve, és Baylént már megszállva találják az ellenségtől. A háromszor oly számos ellenséggel szemben nem marad más hátra, mint a fegyverletétel. Több mint 17,000 franczia vitéz rakta le fegyverét julius 21 és 24-ike közt. Jellemző e háborúra nézve, hogy a spanyolok a foglyokat nem kimélve, borzasztó kegyetlenséggel fertőztették meg diadalukat, úgy mint előbb a francziák, midőn még rémítés által vélték lefegyverezhetni Andalusiát.

Az andalusiai és valenciai események híre végkép elvette József királynak és tábornokainak bátorságát. Már sehol sem látták magukat biztosságban a felkelő seregektől, melyek, mint hitték roppant számban és erőben tódulnak Madrid felé. Elhagyták a fővárost, honnan csak igen kevesen követték a királyt, és visszavonultak a franczia határ felé. Már augusztus elején néhány váron kívül csak az ország északi szegélye volt franczia kézben.

Valamint a Vendéenak a külföldi segítség adta meg teljes jelentőségét, úgy a spanyol felkelés sem állott elszigetelve Európában. Ha Párisban, midőn a kormány titkolódzása daczára elterjedett a bayléni csapás híre, kétségbeesés váltotta fel az addigi biztosságot, Európa többi udvarai a Napoleon hegemoniája alól való szabadulás lehetőségét üdvözölték a spanyol nemzeti mozgalom diadalában. Így fogták fel az állapotot a porosz-német nemzeti mozgalom vezetői, így a bécsi császári udvarnál. Metternich gróf, Ferencz császár követe Napoleonnál, már julius 4-én, a zaragozai ellenállás hírére így ír Bécsbe: «Mit Spanyolország uralkodói nem tettek, megteszi most a nemzet. Talán legyőzhetetlen, ha egy vezér áll élén, védve éghajlata, hegységei, az egyes tartományok elszigeteltsége által, míg tengerei összeköttetésbe hozzák gyarmataival és új szövetségeseivel.»399 Mindenütt lehetőnek tartották azt, a mit az annyira megvetett spanyol nemzet megtett.

Legnagyobb rokonszenvre azonban Angliában, a Napoleon elleni opositio központjában, talált a spanyol szabadságharcz. Míg Európa szárazföldi országait az Imperator kegye vagy hatalma tartá lebilincselve, a szigetország, bár egyedül maradt, folytatá a harczot. A berlini rendeletek, a tilsiti béke által el volt zárva Európa szárazföldjétől; Portugallia megszállása által elveszté utolsó régi szövetségesét is. Már csak idő kérdésének látszott, hogy az Atlanti-oczeán, a csatorna és az Északi-tenger összes európai szárazföldi kikötőiben készülő flották utoljára is átviszik Napoleon diadalittas seregét a «perfid Albion» földjére. És ha az angolok szárazföldi befolyásuk elvesztéseért egy ideig az amerikai spanyol birtokok megszállása által véltek nyerhetni kárpótlást, e remény csakhamar megszünt. A spanyol gyarmatok ép úgy ellenállottak az angoloknak nemzetök és egyházuk védelmében, mint az anyaország a francziáknak. Még Buenos-Ayrest is visszafoglalták. Ily viszonyok közt elképzelhetni az örömöt, melylyel az angol államférfiak és a közvélemény a spanyol események hírét fogadták. Ismét megvethette lábát az angol befolyás Európában, és megtalálta az archimedesi pontot, melynél fogva sarkaiból kiforgathatja Napoleon hatalmának büszke épületét. London városa kitörő lelkesedéssel fogadta a segítséget kérő asturiaiakat, és az angol kormány nemcsak pénzt és hadiszereket küldött Spanyolországba, hanem derék hadsereget is, Sir Arthur Wellesley (később Wellington) alatt. Napoleon az isteni gondviselés művének nyilvánítja az angolok megjelenését a szárazföldön, hogy győzhetetlen hadainak nem állhatnak ellen,400 de csakhamar meg kellett győződnie arról, hogy minő veszedelmes ellenséggel van dolga.

Az angol sereg eleinte Gallicia partjain készült kiszállani, de vezére észrevéve a spanyolok gyanakodását az új szövetséges ellen, ki még az imént ellenségök volt, tovább folytatta útját Portugallia felé. Itteni fellépését teljes siker koszoruzta. Vimeironál, Lissabontól északra legyőzte a franczia sereget és Junot marsallt Cintránál augusztus 21-én oly capitulatióra kényszeríté, mely szerint a francziák angol hajókon teljesen elhagyják az országot. Így Portugallia egy csapással ismét meg volt nyerve az angol hatalomnak.

Napoleon főgondja az volt, hogy Európa többi ügyét rendbe hozva, egész erejét Spanyolország ellen fordíthassa. Hogy az orosz czárt megnyerje, a poroszt megnyugtassa és seregét máshol használhassa, hadait kivonta Poroszországból 140 millió francnyi hadisarcz fejében. Hogy Ausztriát féken tartsa, az egész világ előtt tüntetett az orosz barátságával. A czárt meghivta Erfurtba, birodalma legkeletibb városába és oda gyűjtötte a rajnai szövetség fejedelmeit. Nemcsak hatalmát akarta bemutatni, hnem azt a franczia culturát is, mely még előbb meghódította Európát, mint a fegyver. A párisi szinészek «királyi földszint» előtt játszottak. Midőn Voltaire Philoctetejének előadásában azt a mondatot szavalták: egy nagy férfiú barátsága az istenek adománya, Sándor czár felkelt és hódolva szorította meg Napoleon kezét. A két császár bizalmas beszélgetésben együtt töltötte a délutánokat; délelőtt Napoleon a németek megnyerésével volt elfoglalva. Tudta, mennyire tisztelik ezek lángeszét; meg akarta mutatni nekik, hogy mennyire becsüli műveltségöket és épen nem ellensége nemzetöknek. Magához hivatta a szomszéd Weimarból Goethet és a német irodalom másik nagy oszlopát, az öreg Wielandot is fogadta. Goethet felszólította, hogy jöjjön Párisba, ott talál tehetségéhez mért látókört és költői anyagot. Mindkettő előtt kifejtette, hogy a tudósok bámulata Tacitus iránt helytelen, hogy az egy elégedetlen senator, ki nem érti meg a császári politikát és csak rosszat bír írni az uralkodókról (1808 szept. 27.–okt. 14).

Nem csuda, mert ugyanakkor ép oly vállalat foglalkoztatta, melyet csak önkénye írt elő és melyet Francziaországnak sem dicsősége, sem érdeke nem parancsolt. Sándor czár, kit Ausztria ellensúlyozására akart felhasználni s kinek odaigérte a dunai fejedelemségeket, még sem hajlott mindenben szavára. Maga Talleyrand buzdította erre a czárt, kifejtvén előtte, hogy a franczia nemzet nem akarja a háborút.401 A nagy cselszövő emlékirataiban maga is bevallja ezt a kétszínűségét.402 De Sándor czár, kit Napoleon később «bizantinus görögnek» nevezett, még kétszínübb Talleyrandnál. A legnagyobb barátságot mutatta szövetségese iránt, nyilvánosan beleegyezett minden kivánságába, de azért fentartotta politikája teljes önállóságát. Talán az a kivánsága is vezette, hogy Napoleon még jobban belebonyolódjék a spanyol ügyekbe és így több alkalmat nyújtson ellenségeinek, hogy ellene felléphessenek.

A spanyolok mozgalma Baylén óta egyre fokozódott. Már arra gondoltak, hogy elvágják József király visszavonulását. Bizalmukat még fokozta, hogy az a spanyol csapat, mely Mortier vezetése alatt Napoleon parancsából a Keleti-tenger mellékén harczolt a svédek ellen, megtudván a honn történteket, angol hajókon hazatért.

Napoleon a bayléni capitulatió után azt mondta, hogy folt van a ruháján. Most mindent megtesz, hogy lemossa vérrel. Seregeit összevonva, november elején betör Spanyolországba és diadalt aratva az Ebro forrásainál (nov. 10.), Burgosnál és Tudelánál, újra ostrom alá veszi Zaragozát és szétveri a nagy spanyol sereget. A Guadarrama hegység átjáróját, a Madridba vivő utat még erős tűzérség védte Somo Sierránál. A császár az épen ekkor érkező lengyel dzsidásokat küldi ellene: «Azon tiszteletben részesültök, hogy előbb mehettek át a szoroson, mint gárdám». A lengyelek halálmegvető rohammal elfoglalják az ágyúkat. Nem egészen egy hónappal a hadjárat megkezdése után, Madrid is megadta magát (decz. 4.). Most, látva Napoleon komoly elhatározását, sok előkelő s művelt spanyol meghódol és tekintélyes párt alakul József trónja támogatására. Hogy a hódítás teljes legyen, a császár még egyszer megindul, hogy megsemmisítse az északnyugoti tartományokban Moore tábornok alatt táborozó angol sereget. Ezt üzőbe veszi, de czélját még sem érheti el. A bajor király írt neki a bécsi udvar hadi készületeiről és jelenléte most más csatatéren vált szükségessé.


I. Napoleon életének és hadjáratainak synchronistikus átnézete.
(Szerkesztette és rajzolta: Rakssányi Gyula.)


Wellington herczeg.
W. Bromley (1769–1842) rézmetszete után: az eredeti festményt Th. Lawrence (1769–1830) festette.

 

Az osztrák nemzeti háború.

Ausztria a pozsonyi béke óta nagy érdekkel szemlélte az eseményeket, mindig éreztette, hogy nem tekinti véglegesnek a hatalmi kérdés eldöntését, de fegyvert nem ragad. Valóban az erőgyűjtésnek, a belső fejlődésnek kora ez a monarchiára nézve. És ha megkapóbbak és fényesebbek a franczia császárság tettei békében és háborúban: a történetíró még sem veheti csekélybe azt a munkát sem, mely itt ment végbe a dynastia hatalmi állása és az európai egyensúly érdekében.

Csudálatos, hogy még eddig történetiró sem figyelmeztetett arra, hogy a belső erő ezen kifejtése épen összeesik a római birodalom megszünésével. Mintha a Habsburgok hatalma sokkal biztosabb alapot nyert volna, mihelyt megszabadultak a német birodalmi felsőségnek költséges és tényleges erőt nem nyújtó ábrándjától. A középkori hagyomány elhagyása és a monarchiára nehezedő nagy történeti feladat tették szükségessé és lehetségessé az állami erő olynemű fokozását, minőre Mária Terézia korában mutatott példát a Habsburgok birodalma.

Ezen a változáson minden izében érezhető a franczia forradalomnak és császárságnak hatása. De ezen reform abban különbözik minden mástól, hogy sem közjogi, sem rendi tekintetben nem érinti a monarchia történeti szerkezetét. Még friss emlékben voltak II. József újításai s azok következései és a vezető államférfiak, kik különben is a forradalom ellen harczoltak, azon nehéz feladat előtt állottak, hogy megküzdjenek vele, a nélkül, hogy fegyvereit alkalmazhatnák. Sem a trón, sem az udvar, sem a papság vagy aristokratia jogai és kiváltságai nem csorbultak. A változás czélja csak az volt, hogy az állam addigi oszlopai: a katonaság és a bureaukratia jobban megfeleljenek hivatásuknak, mind addig, s hogy buzgalmuk magukkal ragadja a népet is.

A régi császári hadsereg egész lényénél fogva kosmopolita volt: az új nemzetivé vált. Az örökös tartományoknak és Magyarországnak dynastikus érzülete fentartotta benne az egységes szellemet. Károly főherczeg példájára s nagyrészt az ő egyenes hatása alatt tudományosabbá s egyúttal lelkesebbé vált a tisztikar. A hivatásos katonaság mellett szervezik a «Landwehrt» is, a tömeges fölkelést, franczia módra. És minthogy a népre apellálnak, jobban kimélik, mind addig. «Most csinyján kell bánni a néppel», mondá II. Ferencz pénzügyministerének, gr. Zichy Károlynak, «most a népek is nyomnak a latban». A katonai költségek fedezésére pedig töménytelen bankót nyomattak, és ez a lebegő adósság, bár utoljára is tönkretette az állam hitelét, a szükség pillanatában azt a szolgálatot tette, mint amott az assignatok tömege.

Maga a császár gyönge, minden erős befolyás előtt meghajló ember, ki népszerűségét első sorban egyszerűségének és családi erényeinek köszönheté. De hatalma iránt nagy volt az érzéke és szívesen hallgatott azokra, kik a független, francziaellenes politika erélyes követésétől várták e hatalom megszilárdulását. Ministerén, gróf Stadion Fülöpön, és öcscsén, Károly főherczegen kívül különösen neje, a könnyen lelkesedő, franczia gyűlöletben nevelt Estei Mária Ludovika volt a háborus párt feje.403 Az udvar befolyása és a közös érdek magával ragadja az aristokratiát is, a népben pedig egyrészt a nemzeti, másrészt a vallásos érzület fordul Napoleon ellen.

Napoleon ekkor lehetőleg kerülte az összeütközést. A fenyegetéshez fordult, már 1808 nyarán figyelmeztette Metternich grófot, hogy egy új háború megkezdése Ausztriára nézve öngyilkosság volna, azután pedig különösen Sándor czár által akart nyomást gyakorolni a bécsi udvarra. De a czár az osztrák követnek megmondta ugyan, hogy köteles seregével segíteni Napoleont, ha megtámadják, hanem hozzátette, hogy azért jó sikert óhajtana a támadónak. Anglia segítségére biztosan lehetett számítani, ép úgy Poroszország sympathiájára. Napoleon távozása Spanyolországba kedvező alkalmul szolgál. Körülbelől 300,000-nyi sereget állítottak talpra s Károly főherczeg már 1809 április elején bevonult Bajorországba.

Most világos volt, hogy az ellenség a támadó s Napoleon nem mulasztotta el országát és szövetségeseit a békeszegésre figyelmeztetni. Őrültségnek, szédelgésnek nevezi Ausztria fegyverkezését, kérdezi, vajon a Duna Lethe vize-e, s kijelenti, hogy az ausztriai császár, ha megkezdi a háborút, nemsokára megszünt uralkodni.404 Elhatározza, hogy maga indul ellene 400,000 ember élén. Minthogy a nagy armádia java Spanyolországban volt elfoglalva, a szükséges erőt ujonczozással kellett előteremtenie. Nemcsak az 1810-re eső hadi jutalékot hívta be előre, hanem azonfelül még 90,000-et az 1806–1809-diki sorozásokból kimaradottak közül is. A rajnai szövetségre és vasallus államaira bizton számíthatott és így csakugyan oly nagy sereget állíthatott talpra, mintha ez volna egyetlen vállalata. Csakhogy ez a sereg nem volt a régi: nem az, a mely Austerlitznál, Jenánál, Friedlandnál győzött. A kellő kiképzés, begyakorlás és összetartás hiánya őt új taktikára kényszeríti. Már nem a szuronyos rohamml dönti el a csatákat, hanem speciális fegyverével, az ágyúval. Tűzérségét eddig nem ismert fokra emelte. De legjobban saját magában bizott s egész Európa meg volt arról győződve, hogy lángesze sok haddal felér. Mikor Hardenberg meghallotta, hogy Ausztria szövetségre lépett Angliával, megjegyzi: inkább az energiával és a lángészszel lépnének frigyre, mert azok ellen kell majd küzdeniök.405

Fellépése meg is felel e felfogásnak. Négy nap alatt Párisból Donauwörthben terem, átveszi a vezetést, megállapítja a haditervet és azt néhány nap alatt következetesen végre is hajtja. Abensberg mellett (Regensburgtól d.-ny. ra) legyőzi Károly főherczeg seregét és a gyorsan egymásután következő landshuti és eckmühli csatákban visszavonulásra kényszeríti őt Csehország felé. Ismét nyitva állott előtte Bécs. Meg akarván nyugtatni szövetségeseit és hatni azokra, kik elpártolásra gondoltak, különösen Poroszországra, nem is üldözi az ellenséget, hanem egyenesen a főváros felé indul. Május 15-én bevonult Bécsbe.

Bár Ausztria most egyedül állott s bár Oroszország is küldött sereget Galiczia ellen, a hadjáratnak ezzel épen nem volt vége. Mégis nagyot fordult a világ 1805 óta, a midőn Oroszország fegyveres segítsége sem mentette meg Ausztriát nagy veszteségtől. A Dunán való átkelés most nem volt Napoleon hatalmában; Károly főherczeg Csehországban újra szervezhette seregét s mozgásba jött, mint önálló tényező, a nemzeti érzés is.


III. Frigyes Vilmos visszatérése Berlinbe, 1809. decz. 23.
Bollinger metszete után (1811-ből). Az eredetit Wolff (1772–1832) festette.

Tudjuk, hogy Tirol a pozsonyi béke értelmében Bajorországnak jutott. A két népet már régebben bizonyos testvéri gyűlölködés jellemezte, most hogy a bajorok mint hódítók léptek fel, nem törődve a hegyes-völgyes ország hagyományos törvényeivel, erkölcsével s mély vallásos meggyőződésével, ez az elnyomás fegyveres felkelésre bírta a derék hegyi népet. A bajor hadak a Duna völgyében harczoltak, Napoleon alatt; az Olaszországból jövő támadástól egyelőre nem kellett tartani, mert János főherczeg nemcsak visszatartotta Eugén alkirályt, hanem le is győzte Sacilenél (április 15-én). Így a nép dynastikus érzete szabadon nyilvánulhatott. Hirtelen, már április közepén fegyverben állott az egész ország. A felkelés vezetésére odaküldötte ugyan Ferencz császár Chasteler bárót és Hormayrt, e háború történetiróját, egy kis csapattal, de ezeknek szerepe elenyészett a nép önválasztott vezetőié mellett. Egyáltalában mint Spanyolországban, itt is csak a népben volt az erő: a hivatalos körök legfölebb rontottak a dolgon. Az egész mozgalom vezetője Hofer András passeiervölgyi sandi vendéglős (Sandwirth), jámbor, egyszerű ember, ki tekintélyét leginkább becsületes jellemének és erős testalkatának köszönte. Bécsben is ismerték, már az év elején ott járt az utasítások átvételére. A Pusterthalban nagy örömmel fogadták Chasteler csapatát; a folyókon vért és lisztet bocsátottak alá, úgy a mint nálunk a véres kardot hordozták körül. Hofer mellett Haspinger Joákim koldusbarát, Speckbacher József, egy vitéz, ravasz vadász, és Teimer Márton vendéglős a fővezérek: azon elemekből kerültek ki, kiket a falusi nép otthon is legjobban megtisztel bizalmával.

Hofer mindjárt az ország főközlekedési vonala, a Brenner felé vezette embereit s Insbruck felé szorította a bajor őrséget. Fellázadt az Inn völgye is Speckbacher és Teimer alatt és a főváros csakhamar a felkelők kezébe jutott. A bajorok Isel hegyénél, a két felkelő csapat közé szorítva megadták magukat. Felszabadult az egész ország, Kufstein vára kivételével. És mindezt a parasztok maguk végezték; Chasteler csapata mindenhová későn érkezett. A spanyol események ismétlődtek itt, Európa közepén. Csakhogy itt a nép nem mocskolta be diadalát kegyetlenséggel s hitszegéssel, mint a spanyolok Baylén után.

Az eckmühli diadal után Napoleon rendes hadsereget küldött oda, Lefébvre marsall alatt, mely május 11-én megtámadta az Achenseehez vivő szorost. A tiroliak, vitéz ellenállás után, miután négyszer verték vissza az ellenséget s minden tüzérök elesett, kénytelenek voltak visszavonulni. Chasteler, kinek fejére dijat tüzött ki Napoleon, kimenekült az orszgából. Lefébvre május 19-én bevonul Innsbruckba; a bajorok pusztítással és zsarolással állanak boszút. Erre a népfelkelés újra összesereglik, május 25-én és május 29-én legyőzi Isel hegyénél a bajorokat. A marsall éj idején menekül Kufsteinba serege romjaival, Innsbruckban pedig Hofer parancsolt, mint főkommandáns. Ugyanakkor fellázadt Vorarlberg is. Az egész alpesi vidék örökös ura hűségére tért ismét.

Még sokkal nagyobb szinhelyen is kitünt csakhamar, minő új szellem vonult be a régi monrchiába.


Hofer és Speckbacher aláirása.
A Lessing-féle gyüjteményben, Berlinben.

Bécs elfoglalása után a Dunán való átkelés volt Napoleon legfőbb gondja. Ez sikerült is; a Duna erdős szigetei elrejtették a hadi mozdulatokat, május 20-án Masséna elfoglalta a folyó mellett fekvő Aspern falut, Lannes pedig a kissé beljebb eső Esslinget. Közlekedésöket Bécscsel a hajóhíd közvetítette, melyből azonban az árvíz kiszakított néhány hajót. Mégsem vonultak vissza, mert nyomát sem látták az ellenségnek. De már másnap megjelent Károly főherczeg a fősereggel. Azonnal megtámadja a franczia hadi állásokat. Aspern elfoglalására, mely a franczia visszavonulást biztosította, maga vezette a rohanó oszlopokat. Borzasztó harcz fejlődik ki a kis falu utczáiban, minden házt s csürt külön kellett elfoglalni, gyilkos harcz dúl minden fa s minden pincze birtokáért. Ötször rohantak az osztrákok, ötször verték őket vissza a francziák, végre estve az osztrákok kezében maradt a falu felső vége. A népvándorlás korának dühe ujult meg ebben a kétségbeesett viaskodásban. Essling, melyet Lannes védett, ellenállott, de a franczia vértesek egy rohama, mely elől az osztrák ágyúk visszavonultak és melyet a gyalogság tíz lépésnyi közelségben várt be, nagy veszteséggel visszaveretik.

A híd még állott és az éjjel Napoleon körülbelől 30,000 embert szállít át rajta, úgy hogy másnap csaknem egyenlő erővel ujíthatta meg a csatát. Kora reggel ő támad és Lannes az ellenség zöme ellen vezeti a rohamot. Károly főherczeg maga veszi kezébe a Zach-ezred zászlóját és példája annyira lelkesíti katonáit, hogy visszaverik a támadást. Lannest egy császári parancs visszarendeli. A Duna hidját lerombolta az árviz, melynek pusztítását az osztrákok által lebocsátott fatörzsek elősegítették. El volt vágva az összeköttetés Bécscsel; a nagy sereg magára maradt és védelemre kellett szorítkoznia, annál is inkább, mert csak csekély lövő készlettel rendelkezett. Az osztrákok ellenben erős ágyúzást folytatnak, mely elől a francziák hátrálni kénytelenek. Lannest halálos golyó éri: Napoleon elveszti egyik legjobb alvezérét s leghűbb barátját. Csak Masséna rendíthetetlen bátorsága, ki Aspern falu keleti részét estig megvédte, mentette meg az egész sereget a tönkrejutástól. A ki nem látta Massénát Aspernben, semmit sem látott, mondá később a császár. Az élők a holttestek bástyája mögül védekeztek. De a Duna balpartján sem volt mradása, vissza kellett vonulni Lobau szigetére. Napoleon először engedte át a csatatért ellenségnek: azt a hitet, hogy legyőzhetetlen, Károly főherczeg és seregének vitézsége törte meg először.

De tovább Károly főherczeg sem mehetett, útját állotta a Duna. Ennek védelme mögött Napoleon zavartalanul folytathatta serege erősítését és előkészíthette az ujabb sikeres támadást. Mint 1805-ben, most is Bécs felé tartanak az összes seregek. János főherczeg kénytelen Olaszországból visszavonulni a fősereg erősbítésére, őt pedig nyomon követik Beauharnais Eugén s Marmont marsall hadai. Az üldözők, János főherczeget követve, május végén Szt.-Gotthardnál átlépték hazánk határát.

Ezen esetre a hazai törvények értelmében kötelességgé vált a nemesi fegyveres insurrectió, mely már 1797-ben és 1805-ben is készült ugyan, de nem jutott soha tényleg csatatérre. A kormány április 27-én erélyes fegyverkezésre szólította a megyéket és minthogy akkor az egész udvar Magyarországban tartózkodott, kettős erélylyel folytak a készületek. Az alkotmány értelmében a nádornak, József főherczegnek, kellett átvenni a vezetést. Különösen a legközelebb eső dunai kerületek fegyveres népe gyűlt a győri táborba. A primásnak és Nyitramegyének bandériumai pedig már az asperni csatában is részt vettek.

Napoleon, ki bécsi követe, Andréossy tábornok által már régebben értesült a magyar viszonyokról, elhatározta, hogy bizalmatlanságot gerjeszt a nemzet és királya közt. Jól tudta, hogy mennyire szivén fekszik a magyarnak hazája függetlensége és ha nem várt is lépésétől közvetetlen eredményt, elégnek tartá, ha a magyarok iránt gyanakodást kelt a bizalmatlanságra hajló Ferencz császárban és ez által gyöngíti az ellenséget. Május 15-én Schönbrunnból proclamatiót bocsátott ki a magyarokhoz, melyben jelenti Bécs elfoglalását. «Semmit sem kivánok én tőletek, egyedül csak azt akarom látni, hogy szabad és valósággal független Nemzetté legyetek. Az Ausztriával való szövetségtek volt a Ti szerencsétlenségtek főbb oka, Ausztriáért folyt a Ti véretek messze országokban és legbecsesebb javaitok büntetlenül annak örökös tartományai miatt voltanak feláldozva. A Ti Országotok tette az Ausztriai Birodalom legszebb részét; és mégis úgy nézték Hazátokat, mint valamely meghódoltatott tartományt, olyan indulatok és mellékes tekintetek által igazgattatván mindeddig, melyek Ti reátok nézve idegen természetüek voltak. Vannak még Ti nektek nemzeti tulajdon erkölcseitek, vagyon nemzeti nyelvetek és dicső eredeteteknek régiségével méltán dicsekedhettek. Szerezzétek vissza nemzeti lételteket, legyetek ujra, a kik valaha voltatok! Válasszatok királyt magatoknak, olyan királyt, a ki Ti értetek országoljon, a ki Hazátoknak kebelében Ti közöttetek lakjék és a kit Ti polgártársaitok, katonáitok végyenek körül.»

«Gyülekezzetek össze Rákos mezejére, régi Őseitek szokása szerint, tartsatok ott igaz Nemzeti gyűlést és adjátok tudtomra végzésteiket.»406

A revolutió császárja ép úgy számítása körébe vonta a magyar nemesség százados küzdelmét az ausztriai ház ellen, mint elődjei, kik oly jól fel tudták azt használni hatalmok érdekében. Hanem az akkori viszonyok közt lehetetlen volt, hogy a felszólításnak foganatja legyen. Vagy úgy lép fel Napoleon, mint a revolutionarius eszmék terjesztője és akkor élet-halál harczra kényszeríti a nemességet és az egyházat, kik akkor még egyedül birnak hazánkban hatalommal és műveltséggel. Vagy pedig tisztán a nemzeti érzületre appellál, tekintet nélkül az alkotmány változtatására, akkor a magyarok sokkal kevésbbé féltik nemzetiségöket a már annyira meggyöngült Habsburg-háztól, mint tőle, ki Spanyolországban annyire megmutatta, mily közönyös előtte a nemzeti önállóság eszméje. A francziák oltalma alatt megválasztott fejedelem «csak királyocska lehetett volna, mint a kafarnaumi.» A magyar nemesség pedig a franczia revolutió megindulása óta annyira megtanulta halálos ellenségét látni abban, annyire rettegett a nyomában járó jobbágy-felszabadítástól és polgári egyenlőségtől, hogy bizonyára még sokkal komolyabb igéretek sem képesek Napoleon táborába vonni. A törvényes király iránt való loyalitás szintén nagyban hozzájárult ahhoz, hogy e proclamatió teljesen eredménytelen maradt. Nem volt másnak tekinthető, mint cselfogásnak a francziák részéről, ha Eugén alkirály egy izben Esterházy herczeget nevezte meg, mint a császár candidatusát a magyar királyi trónra.

A franciák látva, hogy a magyarok tántoríthatlan hűséggel ragaszkodnak királyukhoz, mint ellenség léptek hazánk területére. Körmenden és Sárváron át Pápa felé üldözték János főherczeg hadát, melynek a veszprémi és pesti nemesi hadak szolgáltak hátsóvédjéül. A Marczal átjárását Karakónál, Tüskevár közelében, igen megnehezítették, de Eugént feltartóztatni nem birták. Az alkirály csakhamar utolérte a visszavonuló sereget, mely egyesült az insurrectió győri táborával és azt junius 14-ikén meg is támadta. A hires győri ütközet alig nevezhető csatának. A baráti sikon felállított nemesek, egy mély árok által elválasztva az ellenségtől, nem támadhatták azt meg tömegesen, hanem kénytelenek voltak védtelenül elviselni a francziák gyilkos ágyútüzét, melyet viszonozni nem birtak. Pedig, ha valaha, itt csak a személyes vitézség dönthetett volna a magyarok részére. Ennek nem voltak hijján, de fegyverzetök a leggyarlóbb volt. Pisztolyuknak nem volt sem kakasa, sem kovája, golyójuk nem volt ólomból, kard helyett gyiklesőt hordtak, ágyúval alig rendelkeztek. Nem bizhattak másban, mint az ősi fegyverben, a fokosban. Lovagi had volt ez, csakhogy pánczél nélkül, oly sereg ellenében, melynek akkor legerősebb volt tüzérsége.407 Alig állott magasabb fokon katonailag véve, mint a mamelukkok serege Aegyptusban. A személyes vitézség egyes fényes tényei még jobban mutatták, mily gyenge a szervezet és a felkészülés. Világos lőn, hogy a magyar nemesség katonailag Mohács óta nem fejlődött, hanem hanyatlott. Nemcsak fegyverzete és harczi módja volt elmaradott, begyakorlását sem engedte az udvar gyanakodása.

A császár Marengo s Friedland unokájának nevezte Győrt és később Eugént «győri herczeggé» akarta kinevezni, a minthogy marsalljai s tábornokai rendesen kivívott győzelmeiknek köszönték czímöket. Eugén a csata után elfoglalta Győrt, János főherczeg pedig, az insurgensek által födözve, jó rendben visszavonult Komáromba. Valamint a győztesek Napoleonnal, úgy ő is egyesülhetett Károly főherczeggel. Győrött Narbonne gróf, a revolutió első korának hadügyministere, lett várparancsnok, ki iparkodott a császári háztól való elszakadásra birni a magyarokat.408 Pesten-Budán is rettegtek már. Napoleon előtt a magyarországi háború nem volt czél, hanem eszköz az ellenség megfélemlítésére és különösen egy gazdag és még ki nem élt ország segédforrásainak lefoglalására. A megszállott megyékben sokat összeharácsoltak, a magánvagyont sem kimélték és a nép megszokta nem szabadítókat, hanem pusztítókat látni a francziákban. A franczia tábornokok óriási zsákmányra tettek szert az országban.409


A sasok kiosztása, 1804. deczember 5.
Frilley metszete után. Az eredeti festményt Jacques Louis David (1748–1825.) festette. A versaillesi történelmi képtárban.

A győri táborozás az asperni kudarcz után ismét nagyon megerősítette Napoleon positióját. Nemcsak azért, mert körülbelül 30,000-nyi győzelmes sereg csatlakozott hozzá, nemcsak mert a kis magyar alföld élelmezte hadait, hanem különösen, mert eloszlatta visszavonulásának rossz benyomását az európai közvéleményben. Erre pedig annál inkább szüksége volt, mert a háború többi szinhelyén ez alatt nagy előnyöket vívtak ki az osztrákok. Ferdinand főherczeg elfoglalta Varsót és Thornig nyomult előre. Egy más osztrák sereg elfoglalta Drezdát és Lipcsét. E tények nagy nyugtalanságba hozták a berlini udvart, de a király még sem mert háborút viselni, mert vereség esetén a teljes megsemmisüléstől félt. Csak egyesek léptek fel, mint a német nemzet előharczosai a corsicai zsarnok elnyomása ellen. Dörenberg, Jeromos király testőrkapitánya, Westfaliában indított meg katonai felkelést, de minthogy a katonaság nem csatlakozott hozzá, Csehországba menekült. Schill porosz huszárőrnagy kis csapatával végig száguldott északi Németországon, de Stralsundban utolérték az ellene küldött csapatok és e harczban maga is elesett (máj. 31.). A braunschweig-oelsi herczegnek egy hasonló vállalata jobban sikerült. Az Westfalián keresztül elérte a tengerpartot és angol hajókon megmenekült. Másrészt Galicziát is fellázították a lengyelek és az oroszok Lemberg felé küldtek sereget, mely ha nem is tett nagy kárt az osztrákokban, legalább azt mutatta, hogy Sándor czár hű maradt a szövetséghez. Egyáltalában mindenütt észlelhető a nemzeti mozgalom, mindkét fél attól várja erősödését, de sehol sem lép még fel akkora erővel, hogy más fordulatot adhatna a Morvamezőn megújult döntő harcznak.

Napoleon maga vezette az átkelést előkészítő roppant munkálatokat. Négyszeres híd vezetett át Lobau szigetére és a hidakat külön czölöpözés védte a rombolás ellen. Magához vonta Eugén hadtestét és így ismét 140,000-nyire egészítette ki seregét. Majd Lobau szigetétől a balpartra is veretett hidat, de nem Aspernnél, hanem tovább keletre. Julius 5-én átkeltek azon Masséna és Oudinot hadtestei 60,000 emberrel. Károly főherczeg elfogadta a csatát és gyors futárokat küldött a Magyarország felől jövő János főherczeg siettetésére. Még az nap este megkezdődött a csata és Károlynak személyes közbelépése ekkor még elhárította a vereséget. De másnap, midőn Napoleon maga is megjelent, sikerült a francziáknak erős ágyúzással és heves rohammal megtörni az osztrákoknak nagyon is kiterjedt harczi vonalát és a balszárnyat elválasztani a középtől. János főherczeg későn érkezett (julius 6-án). A győzelemben Macdonaldnak volt legnagyobb része, kit a császár a csatatéren megtett marsallnak.

Maga Napoleon a következő szavakkal jellemzé a két napi véres wagrami csatát. «Ti», mondá egy osztrák főtisztnek, «kis hadtestekben nyomultok előre, melyeket csak a csata terve köt össze. E tervet a csata napja előtt állapítjátok meg, midőn még nem tudjátok az ellenség mozdulatait. Nem számíthattok tehát másra, mint e helyszínre, és valóban csatatervetek mindig meg is felel annak, s ebben senkit sem lehet hozzátok hasonlítani, de nem felel meg az ellenség mozdulatainak. Én ellenben sohasem osztom széjjel erőmet a csata előtt, védelmi állást foglalok, különösen éjjel őrködöm. Hadseregem együtt várja meg a napot. A nap első sugaraival küldöm őrseimet, hogy biztos legyek az ellenség mozdulatai felől. Míg nem tudok mindent, seregem zöme együtt marad. Mihelyt értesülve vagyok, kész a tervem, melyben nagyobb tekintettel vagyok az ellenség mozdulataira, mint a helyszínre. Mint a villám, úgy csapok hadoszlopaira és felhasználva a helyi viszonyokat is, tönkre teszem tervét».410

Még mindig lehető volt a hadi szerencse megfordulása, ha Poroszország szövetségre lép Ausztriával. Hanem e reménynek véget vetett a wagrami csata: az erre vonatkozó alkudozás nem vitt czélhoz. Midőn a francziák Znaimnál a morva határon utolérték a visszavonuló sereget, s kemény tusa után feléjök hajlott a győzelem, Károly főherczeg fegyverszünetet kért és nyert (julius 11.).

Megkezdődött a békealku is Magyar-Óvárban Metternich és Champagny franczia külügyminister közt. Ez által a hadseregben és a kormányban teljes desorganisatió állott be. Stadion, kinek politikáját, mely a néperő szabadabb kifejtésére irányul, csak a teljes siker igazolhatta volna a minden változástól rettegő császár szemében, a kudarcz után elvesztette Ferencz kegyét, s nem tarthatta meg polczát. Károly főherczeg a fegyverszünet után, megtörve, lemondott a fővezérségről, mely oly fényes babérral övezte homlokát. «Senki sem tudta, ki parancsol», írta Knesebeck ezredes, ki akkor mint a porosz király titkos megbizottja járt a császári főhadiszállásban. «Bellegardenek kellene terveznie, Dukának revideálni, Meyernek regulázni, Lichtensteinnak commandálni, Stadionnak tanácskoznia, a császárnak elnökölnie. Csaknem minden tehetségre van külön emberök, de senki sem egyesíti magában a fővezérséghez szükséges tulajdonságokat».411 Bármily tekintélyes volt még a sereg és bármily szilárd a népek ragaszkodása a dynastiához, ilyen viszonyok közt külső segítség nélkül igen koczkáztatott volt a háború folytatása. Ezért Ferencz, ki akkor Tatán tartotta főhadiszállását, hallgatott a nádornak, tábornokainak és a magyar uraknak békét javasoló szavára, s az eredetileg csak rövid időre kötött fegyverszünet egyre meghosszabbíttatott.

Napoleon teljes mértékben fel birta használni állásának előnyeit. A császár az által akarta békére kényszeríteni, hogy értésére adta, hogy a háború tovább folytatása esetén trónvesztése sincs kizárva, öcscsének, a würzburgi nagyherczegnek javára, ki a rajnai szövetséghez tartozott. Ha a császár lemond, kedvezőbb békeföltételeket helyezett kilátásba. Magát a monarchiát szétdarabolással fenyegeté, úgy hogy Magyarország, Csehország és Ausztria külön koronákat képeztek volna. Ha az ily fenyegetéseknek, bármily óvatosan ejtette is ki azokat, nem maradhatott el hatása a dynastiára, melyet a bayonnei példa megtanított arra, mire képes Napoleon, úgy egy másik fenyegetés a legnagyobb rettegésbe ejtette a monarchia uralkodó osztályait: a nemességet és papságot. Jól tudom, mondá Bubna grófnak, kit Ferencz hozzá küldött az alkudozás folytatására, hogy itt kevés a barátom, de igen könnyen tehetnék reájok szert. Ez nem jelenthetett mást, mint a közteherviseléssel és a forradalom más demokratikus vívmányaival való fenyegetést.

A német-wagrami csata véget vetett Poroszország beavatkozási hajlandóságának és erélyesebb fellépésre birta a czárt, kinek seregei most megszállották Galiczia déli részét. Napoleon ismét legyőzhetetlennek látszott. Ellenségei mindenfelé kudarczot vallottak. Az angolok egy nagy expeditiója, melyet Chatham gróf, Pitt bátyja vezetett Antwerp ellen, arra szorítkozott, hogy bevegye Vlissingent és megszállja Walchern szigetét. De a franczia hadikészület és a mocsári láz csakhamar visszavonulásra birta az angol hadakat (1809 szept.). Spanyolországban ugyanakkor Napoleon marsalljai győztek. Wellington a talaverai véres csata után (jul. 28.) kénytelen volt visszavonulni Andalusiába. Az ellenállhatatlan lángész s az azt követő szerencse érzete szállotta meg ismét az embereket.

Ezen a felfogáson nem igen változtathatott Tirol diadalmas harcza se. A fegyverszünet értelmében ki kellett onnét vonulnia a rendes katonaságnak. Lefébvre marsall ujra betört, elfoglalta Innsbruckot és a Brennernél összeköttetésbe készült lépni az itáliai hadsereggel. De a vezérek, kik az osztrák csapatokkal elindultak, csakhamar visszatértek. Augusztus 2-án ismét elhatározzák a fegyverfogást és a már Brixen felé járó megszálló sereget Mittenwaldnál tönre teszik (aug. 4.). Ez a csapat jobbára szászokból állott, azért nevezik e helyet Sachsenklammnak. Lefébvre ismét kénytelen volt kivonulni hadával s Tirolt ujra Hofer kormányozta, mint császári királyi főkommandáns.

Midőn a békealku nagyon húzódott, Napoleon szeptember 15-én ultimátumot küldött Ferencz császárnak. Erre engedett az annyi csapás által levert uralkodó. Metternich ekkor vette át a külügyek vezetését, a békét pedig Lichtenstein herczeg fővezér kötötte meg Schönbrunnban, a franczia császár főhadiszállásán.

A béke feltételei igen súlyosak voltak a monarchiára nézve (október 14.). A császár elvesztette Salzburgot, Berchtesgadent és Felső-Ausztria egy részét, melyeket Bajorországnak engedett át Napoleon, továbbá Karnioliát, Friault, Görzöt, Karintiának villachi kerületét, Triestet és a magyar tengerpartot s Horváthországot a Száváig, melyeket, mint Illyria királyságát, magának tartotta a győztes. Nyugati Galiczia nagyobb része a varsói herczegséghez csatoltatott. Keleti Galicziából a czár nem átallott elfogadni néhány kerületet. A hadjárat előtti igéret most ép oly kevéssé gördített akadályt a hagyomásos hódító politika elé, mint a tilsiti béke alkalmával a porosz szövetség.

Ferencz császár birodalmának és jövedelmeinek egy ötödével fizette meg e nagyszerű kisérletet, Európa függetlenségének visszaszerzésére. Hazánk pedig, mely annyit áldozott, most közvetlen szomszédságába jutott Napoleon államainak. Az illyriai királyságot ugyanis Napoleon nem egyesítette sem Francziországgal, sem Itáliával, hanem mintegy külön dominiuma lett a franczia császárnak. Innen kinyújthatta hatalmas karját a Balkán-félsziget és Magyarország felé. Tirolt a békekötés után elárasztották a bajor és franczia seregek. Hofer még egyszer kitűzte a felkelés zászlaját, de hiába. Rejtekhelyében felfedezték, elfogták, s Mantuában 1810 februárjában agyonlőtték. Így a béke teljesen végre volt hajtva.412


Hofer szobra Innsbruckban.
Mintázta Schaller tanár Bécsben, 1839-ben, Ferencz császár megbizásából.

Nevezetes határozásai még e békének, hogy Ferencz lemond minden összeköttetéséről Angliával, és hogy nem tart nagyobb sereget, mint 150,000 embert. E két feltétel már egyenesen azt támadta meg, a mit a többi meghagyott: a monarchia függetlenségét, önrendelkezési jogát.

Bárminő nagy áldozatokat rótt is a háború Ausztriára, Napoleon még sem érte el vele czélját. Nem érte el, mert el nem érhette. A Habsburgok monarchiájának szétbontására tán lett volna elég ereje, de meggondolta, hogy annak egyes alkotórészei aztán inkább hajlanak a czár, mint Francziaország felé és így saját érdekében állónak látta a monarchia fenmaradását. Ugyanez az ok, a czárra való tekintet, akadályozta őt meg abban, hogy keleti Európának azt a népét, mely teljesen azonosította magát politikájával, a lengyelt, teljesen egyesítse és igazán állammá tegye.

Így az orosz szövetségnek, melyre oly nagy súlyt helyezett s melyért annyit áldozott, nem látta igazán hasznát. Sőt ha mélyebben tekintjük azt a hatást, melyet az eljárásra gyakorolt, alig lehet kétségünk a felől, hogy az semmivel sem növelte erejét; ellenkezőleg, gyöngeségének lett forrása. Személyes túlsúlya a czár fölött Tilsittel megszünt és ha ez azután bármiben az ő kedvében járt, abban a haszonnak nagyobb volt a része, mint a barátságnak. De a barátság szinte őt arra ragadta, hogy erejét túlságosan megfeszítse és egyszerre fogjon a legnehezebb vállalatokba: Spanyolország meghódításába, Ausztria megtörésébe, Anglia tönkretételébe. És a barátság látszatának, annak a hiuságnak, hogy a czárt szövetségese gyanánt mutathassa be, feláldozta politikájának igazán megbizható támaszait: a lengyelt, a törököt s a svédet. A revolutio nagy fiára nézve végzetessé kellett válnia azon törekvésének, hogy a conservativ és legitim érdekek leghatalmasabb képviselőjéhez fűzze sorsát. Ha 1807 óta Oroszország ellen fordítja azt a roppant erőt, melyet a Pyrenaeusok alján, a Kárpátok és az Alpesek mellékén elfecsérelt, valószinüleg más volna most Európa térképének alakja.

 

Napoleon elválása és második házassága.

De hiába, legitim akart lenni, nemcsak azt akarta, hogy állama az első legyen Európában, hanem azt is, hogy ő legyen az első az uralkodók sorában. Dynastiát akart alapítani azért is, hogy állandónak, nem csak életéhez kötöttnek tartsák művét.

Tudjuk, hogy Josephinétől való elválását már 1807-ben elhatározta. Erfurtban tudakozódott Sándor czárnál: nem adná-e neki nőül legifjabb hugát, Annát. A czár beleegyezett, de a cselszövő Talleyrand megmutatta neki az utat, mikép szabadulhat igérete teljesítésétől. Szükségesnek mondta az özvegy czárné beleegyezését is. Ennek folytonos halasztása aztán meghiusította az egész tervet.


Schwarzenberg Károly herczeg.
Pichler karcza után (1798), az eredeti festményt Aug. Friedrich Oelenhainz festette (1749–1804).

A békekötés után sietett az elválást végrehajtani. Nagy áldozat volt ez mindkettejökre nézve, mert ez a rideg, kemény férfiú mégis szívből szerette nejét. A császár kijelenté a senatus előtt, hogy csak országa iránt való kötelessége bírta magtalan házassága felbontására. A császárné, mint mindig, meghajlott férje akarata előtt. Az egész világ részvétele Joséphine felé fordult, kiben a császár hiúságának áldozatát látták, kit jószívűsége miatt nagyon szerettek s kiben sokan Napoleon jó geniusát tisztelték. «Megríkatott az elválás actusa», írja Kazinczy Berzsenyinek. A császár nagylelkűen gondoskodott elvált nejéről, ki tovább is udvart tartott s ezen időből való levelei nemcsak sajnálkozását mutatják, hnem, mire különben nála alig van példa, gyöngédségét is. Az egyházi elválásra is találtak alapot, noha a házasságot a pápa jelenlétében kötötték. Nem volt ugyanis jelen a helybeli plébános, mi a trienti zsinat határozata szerint formális hiány. Az egész eljárásban Napoleon teljes önkényt mutat, akár XIV. Lajos. Nem törődik sem törvénykönyvével, sem családi statutumaival, sem a kánoni joggal. Akarata az egyetlen törvény (1809 deczemberben).

Az új házastárs választásában is az döntött. Az orosz házassági alkut Napoleon most már lealázónak tartotta, noha Cambacèrés most is azt ajánlotta. Szó volt a szász királynak, leghívebb szövetségesének leányáról is, de a császár csak császárleányban látta egyenrangú hitvesét. Így az osztrák házasság mellett nyilatkozott legtöbb tanácsosa is. Bécsben már elő voltak készülve a leánykérésre. Narbonne gróf, a volt győri kormányzó puhatolódzott ott, megvitatván Metternichchel a politikai helyzetet. Világos, hogy minden béke csak fegyverszünet, és egész Európa egy bizonyos czél felé tart: két állam hegemoniája felé. Az egyik Francziaország, a másik lehet Ausztria vagy Oroszország. Az orosz-franczia barátság két tűz közé szorítja Ausztria-Magyarországot, elősegíti a dunai fejedelemségeknek orosz kézre jutását, és hosszú időre lehetetlenné teszi a monarchia felemelkedését. Ha ellenben főherczegnő lesz Napoleon neje, ez által magában véve is meglazul az orosz-franczia viszony, a monarchia pedig legalább néhány évi nyugalomra számíthat, mely alatt megerősödhetik.413 Különösen az orosz-franczia viszonynak még belsőbbé válásától való félelem, birta a dynastiát, birta a császárt ez áldozatra. A vérmesebbek egy új aranykorról álmodtak. «Oly betetőzése a szerencsének, minő az volna, ha ismét Francziaországra bíznának egy császárleányt, Napoleont is kisértetbe hozná, hogy valahára megelégelje és békében élvezze dicsőségét, a helyett, hogy azt szüntelen koczkára vesse, és egyetértve azon erényes uralkodóval, kinek fogadott fiává lenne, munkálja a népek boldogságát.


Érem a római király keresztelésének emlékére.
Mestere Bertrand Andrieux. Réz. Eredeti nagyság. A berlini királyi éremgyűjteményben. A hátlap felirata: Á l’empereur des bonnes villes de l’empire. A felsorolás Párist, Rómát, Amsterdamot nevezi az első helyen, s említi Hamburgot és Lübecket is.

Napoleon azzal a rohamossággal, mely minden tettét jellemezte, megkezdte az alkudozást a császári követtel, Schwarzenberg herczeggel (febr. 6.). Azonnal meg is írták a szerződést; Ferencz császár február 16-án hozzájárult. Mária Lujza főherczegnőt áldozatnak, második Iphigeniának tekintették, de a fiatal szép császárleány nem irtózott a revolutió legnagyobb parvenujétól. Nem szenved kétséget, hogy Napoleont ez ügyben nem annyira politikai tekintet vezette, mint az a hiúság, hogy Európa első dynastiájával lépjen atyafiságba.414 Bécsben valódi lelkesedéssel üdvözölték e házasságot, mint a béke zálogát, s mint Szirmay és Kazinczy által tudjuk, Magyarországban is szerencsés eseménynek tekintették a dynastiára nézve. Franciaországban ellenben babonás félelemmel nézték, mint lép ismét főherczegnő a franczia trónra. Különösen a revolutió férfiai rosszallották a császár ezen elhatározását, mely világosan megmutatta, hogy szakít a respublica minden hagyományával és dynastikus összeköttetésben találja büszkeségét. Az legyen-e a forradalom szenvedéseinek és győzelmeinek összes eredménye, hogy Napoleon családja lépjen a Bourbonok helyébe?

Maga Napoleon egészen a régi királyok módjára járt el eljegyzése és házassága ügyeiben, sőt egyenesen utasította ministereit, vegyék mintául a XVI. Lajos és Mária Antónia lakodalmát. A házassági szerződésnek is ez volt a mintája. Csak a nagyobb pompának és fénynek kellett mutatnia, mennyivel magasabb polczon áll Francziaország ura most, mint negyven évvel azelőtt. Mint megbizottja Berthier ment Bécsbe ünnepélyesen megkérni Mária Lujza főherczegnő kezét, és a Bécsben tartott esküvőnél Károly főherczeg, a menyasszony nagybátyja, helyettesítette a vőlegényt, kivel alig egy félév előtt kemény csatában állott szemben. Compiégneben hő vágygyal fogadta nejét, kinek tulajdonságait katonás módon dicsérte bajtársainak. Párisban április 2-án újították meg a menyekzőt fényes szertartásokkal és lakomákkal. Napoleon és neje boldog házaséletnek örvendettek, s alig egy év mulva megszületett a várvavárt fiörökös (1811. márcz. 20.).


Napoleon követsége megkéri Mária Lujza kezét az osztrák császárnétól.
Aquatinta J. M. Moreau le jeunetől (1741–1814).

 

A pápa fogsága.

Napoleon római királynak nevezte fiát, mutatni akarván, hogy a világuralom örökös lesz családjában. Azt a czímet választotta, mely mindig megadta a római császársághoz való jogosultságot. Így a legrégibb hagyományokat ujítja meg. Nagy Károly koráig megy vissza, csakhogy már nem a keleti frankoknak jut az elsőség, hanem a nyugotiaknak. Házassága, udvarának berendezése, minden arra mutat, hogy végkép szakított a forradalommal, legitim uralkodó akar lenni, ki a trónok hagyományos oszlopaira támaszkodik.

De ugyanazon időben más téren megújítja a forradalom hagyományát, a mely, igaz, ezen a téren összeesik a kezdődő római császárság eljárásával. Tisztán világinak nézvén az államot, megszünteti a pápa világi hatalmát, birodalmához csatolva Rómát, a világvárost.

Ő az, ki megvalósítva Dante és Macchiavelli álmát, olasz létére a maga hatalma alá egyesíti az egész félszigetet, az Alpesektől a messinai szorosig. Az olaszok ragaszkodnak hozzá, az 1809-iki hadjáratban olasz csapatai is kivették részöket a babérokból. «Itália népei erős lépésekkel tartanak egy szerencsés változás befejezése felé, írja akkor. A szárazföld ezen szép része, melyhez annyi nagy és dicső emlék fűződik és melyet a pápai udvar, a szerzetesek sötét felhője és saját viszályai tönkretettek, becsülettel jelenik meg ismét Európa szinhelyén.»415 Néhány nappal később az itáliai senatusnak kifejezvén elismerését, kijelenti, hogy a pápák és a német császárok igázták le s darabolták fel hazájukat. «A gondviselés nekem juttatta azt a nagy vigasztalást, hogy törvényeim alatt egyesítve lássam és láttam, mint újulnak meg benne azok a nagy és szabadelvű eszmék, melyeket őseink, a modern népek közt először hirdettek a barbárság kora után.»416

Minden külső befolyásnak kizárására s a császári akaratnak Itáliában korlátlanná tételére még csak egy lépés volt hátra: a pápa belépése azon nagy hűbéri kapcsolatba, melyet Napoleon már a régi Európa annyi fejedelmére kiterjesztett. Ezt különösen az az érdek követelte, hogy az angolok elveszítsenek minden reményt, e félszigeten megvethetni lábukat. A continentalis zárt már 1807-ben elrendelte Itália minden kikötőjére; ez és az etruriai királyságnak ugyanakkor történő megszállása franczia sereg által, igen fontos lépés volt Itália egyesítése felé. Mint Napoleon maga állítja, nem törekedett másra, mint a pápa világi szövetségére, annak egyházi hatáskörét egyáltalában nem akarta bántani.

Hanem a pápai szék világtörténeti szerepe nem engedé e beolvasztását a még mindig revolutionárius, tisztán világi alapon álló nagy katonai birodalomba. VII. Pius, bármennyire óhajtotta is a békét, nem léphetett szövetségbe Npoleonnal más katholikus hatalmak ellen, sőt még az angolok ellen sem, egy szóval, nem mondhatott le a souverainitásról. E vonakodásának első következése országának franczia csapatok által való megszállása volt (1808 febr.). A pápa a Quirinálba vonult vissza, fenntartva jogait és a pápai világi uralom hívei már akkor késztették VII. Piust, átkozza ki az egyház birtokainak megtámadóit.

Midőn az osztrák fegyverkezés nagyobb súlyt látszott adni a szándékoknak és egy angol hajóhad közeledett a római partokhoz, hogy támogassa a pápai függetlenség visszaszerzésére czélzó törekvéseket, Napoleon az utolsó lépésre határozta el magát. Schönbrunnban kelt a rendelet (1809 május 17-én), melyben meghagyja a római állam bekebelezését a franczia birodalomba.417 A pápa megtartja palotáit és jövedelmei egy részét; Róma szabad, császári várossá lesz.

Erre a pápa, ha nem akart Napoleon birodalma első püspökének és egyházi szolgájának rangjára sülyedni, nem válaszolhatott mással, mint egyházi átokkal. De VII. Pius annyira rettegett Napoleontól, hogy nem mert nyilvánosan fellépni ellene, hanem csak titokban ragasztatott egy az egyház rablóit kiközösítő bullát a templomok ajtajára. Személyt egyáltalában nem neveztek meg. A pápa elmulasztá az alkalmat, magas színvonalra emelni a közte és a hatalmas hódító közt kitört viszályt. Egyenes, lelkes felszólalás az egyház szabadságának érdekében nagy hatással lehetett akkor, midőn a spanyolok úgy is az egyházért harczoltak és Károly főherczeg épen kivívta az asperni diadalt. Hanem magának a világi souverainitásnak megszűnése nem volt elegendő ok a vallásos szenvedélyek felizgatására. Igy e lépés, mint minden politikai fél-rendszabály, nem érte el a kitűzött czélt, de ép úgy ingerelte az ellenfelet, mintha teljes lett volna.


Napoleon követsége fogadja Mária Lujzát Braunauban.
Aquatinta J. M. Moreau le jeunetől (1741–1814).


I. Napoleon levele Josephinehez.
Berlinben, a Lessing-féle gyűjteményben. Czímzés: á Madame Bonaparte.

Bonaparte Napoleon levele Josephinehez.
1800 május.

Transcriptio:

Martigny, le 28 floréal an 8 de la République.

Je suis ici depuis trois jours au milieu de Valais et des Alpes dans un couvent de bernardin. l ’on ny voit jamais le soleil juge si lon y est agreablement j’aime bien de te voir gronder toi qui es a paris au milieu des plaisirs et de bonne compagnie.

l ’armée file en italie nous sommes a aost mais le St. bernard offre bien de difficultes a vaincre.

je t ’ai écrit souvent quant a mlle hortense quand elle sera grande dame on lui ecrira anjourdhui elle est trop petite l ’on necrit pas aux enfants

cette pauvre mad lucai est donc morte! elle a bien souffert. Son mari doit etre bien triste. Je le plains!! perdre sa femme c’est perdre si non la gloire au moins le bonheur

Mille choses aimables a hortence et mille douceurs a ma josephine.

B.

Martigny. A respublika 8. évében, floreál 28-án (máj. 18.)

Három napja itt vagyok Walis és az Alpesek közepén egy bernardinus klastromban. Soha sem látni itt a napot, itéld meg, hogy kellemes-e? Furcsa ha te korholsz, ki Párisban vagy az élvezetek, a jó társaság közepett.

A hadsereg átkelt Itáliába, Aostában vagyunk, de a Szt. Bernátnál sok nehézséget kell legyőzni.

Neked gyakran irtam. A mi Hortense kisasszonyt illeti, ha nagy dáma lesz, neki is irnak, most még kicsike, gyerekeknek meg nem irnak.

Szegény Lucainé hát meghalt! sokat szenvedett. Férje bizonyára nagyon szomorú. Sajnálom őt! ha az ember elveszti feleségét, elveszti, ha nem is a dicsőséget, de a boldogságot.

Sokszor üdvözlöm Hortenset és sokszor csókolom Josephinemet.

Czim: A Madame Bonaparte.

Napoleon már junius 19-én elrendelte a pápának őrizet alá helyezését. A csőcselék már meg is támadta a Quirinált. Később, azon ürügy alatt, mintha a közeljáró angolok és a csőcselék elől biztosságba kellene őt helyezni, VII. Piust elvitték Savonába, hol kemény fogságban tartották, hogy megtörjék ellenállását, onnét pedig Fontainebleauba. VII. Pius nagy bámulója volt a császárnak, és mint Napoleon mondja, ő mindent kieszközölhetett volna tőle.418 De a hol hitéről volt szó, ez a bárány szelídségű és jóságú ember hajthatatlan maradt úgy a félelemmel és kínzással, mint az igérettel és hizelgéssel szemben. Fontainebleauban a császár maga akarta őt meggyőzni, de ha szenvedélyesen szólt, a pápa csak tragikus szinésznek nézte (Tragediante), ha pedig kedvezett, komédiásnak. Nem használt ellene a nemzeti concilium összehívása, a régi, XIV. Lajos korabeli gallikán szabadságok felujítása sem. Annál kevésbbé, mert a püspökök nagy része a császárral szemben is fenntartotta a pápa autoritását. Így Napoleon azon szándéka, hogy a pápát kibékítve Párisba vigye és segítségével ép úgy kormányozza a világot egyháziakban, mint államiakban, nem sikerült. Napoleonnak ez esetben meg kellett tanulnia, hogy hatalmának van határa. A legitimitás és a forradalom szelleme még az ő lángesze által sem volt összegyeztethető. VII. Pius a császár minden fenyegetésére csak azt válaszolta: «Hatalmában vagyok, tehet velem, a mit tetszik, de akaratom ellenére nem kényszeríthet semmire.»419 Mindazok gondolkodásának, melyek a Napoleon kezében központosuló óriási hatalomnak nem birtak ellenállani, de azért az ellenállás eszméjéről nem birtak és nem akartak lemondani, adnak kifejezést e szavak.

Az állam elválasztása az egyháztól, a pápának tisztán a szellemi vezetésre szorítása volt Napoleon álláspontja mindezen küzdelmekben. De nem volt egészen őszinte: nem csak az állam függetlenségét óhajtotta volna, hanem egyenesen annak uralmát az egyház fölött. Nem hiába említi annyiszor, hogy VII. Gergely kora lejárt: a nagy pápa szellemi öröksége az, a mely ellen küzd. És itt ismét ellentétbe jut önmagával. A szellemi életet felszabadító forradalom nem nyomhatja el ép azon meggyőződéseket, melyek mindenkoron legmélyebben gyökereztek az emberi lélek mélyében.

Rómát a pápai székhely elvesztéseért régi dicsősége megújításával, nagy emlékeinek restauratiójával akarta kárpótolni. Az egyházi államot Francziaországhoz csatolta, egyesítvén a nyugoti császárság oly soká szétválasztott tagjait. Az 1810 febr. 17-én kiadott senatus consultum kijelenti, hogy Róma lesz a birodalom második városa és hogy a császári herczegnek római király lesz a czíme. Az új császárok uralkodásuk tizedik éve előtt kötelesek magukat megkoronáztatni Rómában is.

Ugyanakkor kimondják «a császári trón függetlenségét minden földi hatalomtól». Minden külföldi souverainitás összeférhetetlen a szellemi tekintély gyakorlásával a birodalom belsejében. Felavatásukkor a pápák megesküsznek, hogy soha sem tesznek semmit a gallikán egyháznak 1682-ben megállapított alapelvei ellen.420 Ezek az elvek a birodalom minden katholikus egyházának közös birtokai. A pápa részére több palotát készítenek elő a birodalom különböző részeiben, lesz egy Párisban s egy Rómában; továbbá két millió jövedelmet hajtó adómentes földbirtokot jelölnek ki. A bibornokok testületének és a propagandának költségeit a császár viseli.

Mire Nagy Konstantin s Nagy Károly óta nem lehetett gondolni sem: az állam foglalja magába az egyházat; nem csak védője, hanem ura, parancsolója. Napoleon pedig ugyanakkor, mikor látszólag a békét, a nyugalmat keresi, a legnagyobb forradalmat kezdi meg, melyre a császárság és pápaság ezredéves viszonya példát nyújt. Mint a főherczegné férje is megmaradt annak, minek őt addig nézték, a világ csodájának és rémjének.


  1. Mémoires de Madame de Rémusat, III. k.[VISSZA]
  2. Aulard. i. m. 779. l. [VISSZA]
  3. Madame de Rémusat. III. 390. l. [VISSZA]
  4. Oncken, Oesterreich und Preussen, II. 42. [VISSZA]
  5. Beszéde a törvényhozó testület megnyításánál 1808. okt. 25. Corresp XVIII. k. 25. l. [VISSZA]
  6. Beer, Zehn Jahre österreichische Politik, 525. l. [VISSZA]
  7. Mémoires de Talleyrand, I. k. [VISSZA]
  8. Ezt Napoleon egyenesen ki is mondja. Correspondance, XIX. kötet és Mémorial de Ste Héléneben. [VISSZA]
  9. Levele Jeromos öcscséhez, Valladolid, 1809 jan. 16. Corresp., XIX. k. 278. lap. [VISSZA]
  10. Ranke, Hardenberg, 115. l.[VISSZA]
  11. I. Napoleon kiáltványa a magyarokhoz. Sasvári Ármintól. 12–14. l. Correspondance XIX. A proclamatiót nem Bacsányi János fordította magyarra, kinek tán része volt a szerkesztésben is. Különben Schwartner Statistikájának akkor megjelent franczia fordítása bizonyítja, mennyire érdeklődtek Párisban hazánk iránt.[VISSZA]
  12. L. Szirmay Antal, Historia Arcana, 232. l. [VISSZA]
  13. Villemain, Souvenirs Contemporains. [VISSZA]
  14. E kor rajzára nézve v. ö. Jókai, A névtelen vár és Vas Gereben, Régi jó idők czímű elbeszélését. Kisfaludy Sándor egy emlékiratában védelmére kelt a kigúnyolt insurrectiónak.[VISSZA]
  15. Ranke, i. m. 125.[VISSZA]
  16. Oncken, i. m. I. 112–114. [VISSZA]
  17. Napoleon igen nagy súlyt helyezett Tirolra. Déli részét olasz birodalmával akarta egyesíteni, a bajor résznek pedig alkotmányt követelt, hogy az békén maradjon Correspondence XX. köt.[VISSZA]
  18. Oncken, Oesterreich und Preussen, II. 58.[VISSZA]
  19. Az a levél, melyben a főherczegnő kezét megkéri, így szól: «Hugom (Ma Cousine), azon fényes tulajdonságok, melyek személyét ékesítik, azt a vágyat keltették bennünk, hogy Önt tiszteljük és szolgáljuk. Midőn atyjához, a császárhoz fordulunk, kérve őt, bizza reánk császári fenséged boldogságát, remélhetjük-e, hogy elfogadja azon érzelmeket, melyek e lépésre birtak? Kecsegtethetjük-e magunkat azon reménynyel, hogy nem csupán szülei iránt való engedelmessége lesz befolyással határozatára? Ha császári fenséged érzelmei csak legkevésbbé is kedvezők részünkre, mi azokat annyi gonddal akarjuk ápolni és folytonosan azon leszünk, hogy mindenben tetszésére legyünk, hogy reméljük, valaha megnyerjük hajlandóságát. Ez a czél, melyet elérni óhajtunk és melynek elérésére kérjük császári fenséged kegyét.» Corresp. XX. k. 279. l. Rambouillet, 1810 febr. 23-án. [VISSZA]
  20. Corresp. XIX. 65. 1809. máj. 28. [VISSZA]
  21. U. o. 136. l. junius 16.[VISSZA]
  22. Ranke. Der Cardinal Consalvi und seine Staatsverwaltung. 32. lap. [VISSZA]
  23. Mémorial de Ste Héléne V. 400–401. l. [VISSZA]
  24. Niebuhr, 284. [VISSZA]
  25. L. IX. k. 99. l. [VISSZA]