XLVII. FEJEZET.
A horvát szlávok.

Dalmatiának az avaroktól lett elfoglalását Heraclius császár nagyon fájlalta. Összeköttetésbe lépett tehát a Kárpátokon túl lakó horvátok főnökeivel s az alatt a föltétel alatt, ha kiűzik az avarokat s az ő felsőbbségét elismerik, felajánlotta az új hazát kereső népnek Dalmatiát. A horvátok öt főnökük vezetése alatt megindultak s néhány évig tartó erős harczok után levervén az avarokat, megfészkelték magukat a számukra kijelölt területen.

A horvátok szállásai kelet felől a szerbekkel érintkeztek. Mint a szerbekhez, hozzájok is Heraclius császár Rómából küldetett hittérítőket s ezek műve volt, hogy IV. János pápa egyességre lépett velök, melynek értelmében országukat szent Péter védelme alá helyezte s kötelezte őket, hogy idegen országok ellen támadást vagy hadjáratot nem fognak intézni. Azonban, noha külön érsek hatósága alatt egyházuk hierarchikus szevezetet is nyert, a horvátok mégis idővel hátat fordítottak Rómának s Byzancz kegyét keresték.

Kezdőbetű N. Károly fia, Drogo sacramentariumában.

Azonban elpártolásukért megbűnhődtek, mert Róma hű szövetségesei, a frankok leigázták őket. A mint N. Károly hadai 788-ban a byzantinusok hatalmát Itáliában megtörték, a frankok egészen a Száváig nyomultak s elfoglalván Istriát, Liburniát és Pannoniát, Friaulban őrgrófságot rendeztek be, melynek hatósága kiterjedt a horvátok nagyzsupánjára is. Nagy Károly halála után a horvátokra keserves napok következetek; a frank tisztviselők embertelen módon kegyetlenkedtek rajtuk. Ljudevity főzsupán vezetése alatt föllázadtak, de a frankok elfojtották a lázadást s a főzsupán a szerbekhez menekült. Az elnyomatás tovább tartott s oly kegyetlen volt, hogy a frankok «a csecsemő gyermekeket leöldösve, az ebeknek vetették.» A horvátok ismét föllázadtak s 830 körül szerencsésen kivívták függetlenségüket. S hogy a frankok ellenében hathatós pártfogót biztosítsanak maguknak, újra a pápa kegyéhez folyamodtak s kötelezték magukat, hogy ez elhagyott keresztyén hitet mindnyájan föl fogják venni.

Innen fogva a főzsupánok kormányozták a népet. Biborbanszületett Constantinus szerint a horvátok hatvanezer lovast és százezer gyalogost tudtak kiállítani; hajóhaduk mintegy nyolczvan dereglyéből és száz ladikból állott. A dereglyéken negyven ember, a ladikokon húsz, a kisebb hajókon pedig tíz-tíz ember tett szolgálatot. De idővel meggyengült erejök s a X. század közepe táján már harmincz dereglyére és néhány kisebb ladikra olvadt le hajóhaduk. Basilius császár uralkodása alatt azonban megint Byzanczhoz pártoltak a horvátok s a bolgárok és morvák példájára behozták a szláv liturgiát. Így ingadozott e nép szakadatlanul a római és görög befolyás szélsőségei közt. III. Krjesimir 990 körül nem elégedvén meg a főzsupán czímével, Basilius és Constantinus császároktól a királyi méltóság jelvényeit kérte és kapta meg s ettől fogva utódai is ezzel a czímmel éltek. Fia, IV. Krjesimir Péter, a legkiválóbb horvát uralkodó, már a dalmát király czímét is fölvette. Utána a zsupánok közt viszálkodások törtek ki.

A horvát zsupánok versengésének lett azután a következménye, hogy Kálmán magyar király 1097. tavaszán az országot végleg Magyarországba kebelezte be, s 1102-ben Crescentius spalatói érsek által magát dalmát és horvát királylyá koronáztatta. Ettől fogva Horvátországot mint magyar királyi tisztviselők a horvát bánok kormányozták s a magyar király czímei közt ott szerepel a Horvát- és Dalmátország királya czím is.