VII. RÉSZ.
SZLÁVOK.

XLIII. FEJEZET.
A szlávok neve és eloszlása.

Az Ázsiából kivándorló germánokat mindenütt nyomon követték a szlávok s azokra a helyekre telepedtek le, a melyeket a germánok üresen hagytak. A mint a hunnok elől menekülő gótok kiürítik Hermanarich birodalmát s a római császárság területére kelnek át, a szlávok tömegei egészen zajtalanul helyezkednek el az egykori gót szállásokon. Az a hatalmas terület, melyet birtokukba vesznek, a Visztula torkolatától a Balti-tenger keleti csúcsáig, észak felé a mai Novgorodig s a Volga és Dnjeper forrásáig terjed, keleten pedig majdnem a Donig húzódik. Déli határa meg lenyúlik a Kárpátokig, míg nyugaton a Visztula és Odera határolják.

A szláv szó törzsökös elnevezés s alapja valószínűleg a slovo (szó, beszéd) szó. Eredetileg annyit jelenthetett, mint egy nyelvet beszélő emberek, a kik egymást megértik, ellentétben a nmj vagy nmcy elnevezéssel, melyet a szlávok a germánokra alkalmaztak, s melynek jelentése annyi mint néma.

Midőn a szlávok mint nép feltünnek a történelem szinpadán, két nagy törzsüket különböztetik meg. A kisebbik vagyis keleti törzset antoknak, a nyugat felé eső nagyobbikat szlovéneknek nevezik. A két törzs között a Dnjester folyam volt a határ. Az antok elnevezést azonban a VI–VIII. században kizárólag csak a történetirók használják s ez hihetőleg egyszerűen ragadványnév volt, melylyel idegenek ruházták fel ezt a törzset, mert később teljesen kivész a használatból. Annál erősebben tartja magát a szlovén név, melylyel még a XII. században is nevezik az Iljmen-tó körül lakó szlávokat, s melyet kezdetben a balkán-félszigeti szlávok is használnak.

Földrajzi eloszlásuk szerint a szlávok két csoportba sorozhatók; e két csoport egyike a délnyugati, másik a nyugati ág. A délnyugati csoportba tartoznak: az orosz, bolgár, szerb, horvát és karantán szlávok, a nyugatiba: a lengyel, a sziléziai, pommerán, cseh, morva és elbemelléki szlávok.

Miként merülnek fel és gyökeresednek meg lakóhelyeiken e népek, egyenként alább fogjuk tárgyalni. Most lássuk röviden azokat a megkülönböztető jellemvonásokat, melyekkel a szlávok mint népösszeség az indogermán népcsaládból kiváltak.

Procopius azt mondja a szlávokról, hogy mindnyájan magastermetűek és erős testalkatúak. Hajuk színe sem világos, sem nagyon sötét, inkább vörhenyes volt. Falvaik nyomorúságos kunyhók halmazából állottak, melyek roppant térségeken szerteszét voltak szórva.

A községi és állami szervezet alapja nálok a család volt. Az úgynevezett családközösség (zadruga), e tisztán szláv intézmény, olyan szövetség volt, melyben több közel rokon család közösen élt együtt a legöregebb családtag vezetése alatt, közösen dolgozott és közösen gazdálkodott. A legöregebbnek tisztét rendszerint vagy az apa, vagy a legidősb bátya töltötte be s maga a közösség néha hatvan tagot is számlált. A családfő kormányozta a háztartást, kezelte a közös vagyont, osztotta szét a munkát s intézte az adást-vevést. A szlávok mindnyájan pogányok lévén, ő végezte az istentiszteletet is. Képviselte a családot a nyilvános gyűléseken, melyeken az egyes törzseket, vagy az egész népet érdeklő ügyeket tárgyaltak. A családtagok közt teljes egyenjogúság uralkodott s az a birtok, melyből a család élt, közös tulajdon volt, melyet minden tag egyforma joggal használhatott. Több, egyes telepen lakó családi szövetség alkotta a törzset s az a vidék, melyen egy törzshöz tartozó emberek laktak, volt a zsupa. A zsupa központját tette a grad, melyet mocsaraktól körülvett helyen vagy nehezen hozzáférhető magaslatokon emeltek s földből vert sánczokkal és sövénynyel erősítettek meg. Az egyes zsupák élén a zsupán állott, kit mindig egy családból választotak; ezekből a kiváltságos családokból fejlődött ki azután a szláv nemesség, mely eredetileg a germán hűbéri nemességgel csak öröklődő voltára nézve egyezett. A zsupák közös ügyeiben az összes zsupánok gyűlése intézkedett.

Ez a széttagolt társadalmi szervezet nem kedvezett a monarchia kifejlődésének. Nem is igen voltak a szlávok államalkotó faj. Veszedelem idején a különböző törzsek szövetkeztek egymással; de ha már túl voltak rajta, megint ki-ki a maga dolga után látott. Ez a szervezetlen állapot volt azután az okozója annak, hogy a szlávok fölibe nem egyszer idegen hódítók kerekedtek.

Kárpátvidéki szláv harczosok.
Domborművű jelenet Marcus Aurelius diadaloszlopán, Domaszewski meghatározása szerint.

Főfoglalkozásuk volt a marhatenyésztés és a földmívelés. «Bővelkednek – úgymond Mauricius – marhában és gabonában, főként pedig kölesben és rozsban, melyet garmadákba halmoznak.» Minthogy uraik helyett nekik kellett dolgozniok, s ennek következtében idővel állandó életmódhoz szoktak, lassanként megismerkedtek a mesterségek elemeivel is, noha iparuk még nagyon kezdetleges volt. Nagyobb részük földmívelő lévén, adó fejében valószínűleg termésük egyharmadát szolgáltatták be a hódítóknak; kisebb részök volt csak katona s inkább az a részök, mely a hegyek zegzugait és a mocsarak nádasait lakta.

A szláv harczos fedetlen fővel, oldalán hosszú handsárral, kezében egy csomó nyílvesszővel, melyeknek mérgezett hegye volt, valóságos embervadászhoz hasonlított. Szabályos sorokban harczolni, zárt rendekbe tömörülni s mozdulatait együttesen intézni olyan mesterség volt előtte, a melyet sohasem tudott megtanulni. De annál kifogyhatatlanabb volt a cselvetésben. Jól el tudott rejtőzni valamely szikla hasadékaiban, ha kellett, hason csúszni a fűben, napokig elállani a vízben, iszapban, leguggolva s csak nádszálon véve lélekzetet; leshelyéről ellenfelére oly ügyesen és oly erővel rohant, mint a vadállat, melyet mintegy példaképül választott. A szláv sereg cselből sokszor a zsákmányt valamely nyilt téren ott hagyta s az erdőbe vonult; de a mint az ellenség vigyázatlanul megmozdult, nyílsebességgel csaptak rá s leverték. Ennélfogva a görög taktikusok azt ajánlották, hogy a szlávokkal csak télen tanácsos hadakozni, s mikor a fák már lehullatják lombjaikat s az erdők átlátszókká lesznek, a mikor a hóban ki lehet venni a lábnyomukat s a befagyott folyókon könnyen át lehet kelni. E szerint a szlávok mindig gyalog harczoltak; de egyes törzseik, mint például a lengyelek, jó lovasok hírében állottak, sőt a horvátokról is föl van jegyezve, hogy kitünő lovasságot tudtak kiállítani.

Az avarok a háborúban mindig a szlávokat küldték előre. 591-ben a kagán a szávai hidat is ő velök csináltatta s egy kútfő szerint valamivel később Thessalonika ellen vezetett szláv alattvalóiból egy roppant nagy sereget, mely a város falait nyolcz napon át ötven ostromgéppel törette. Ez ostromgépek készítését a rómaiaktól és a byzantinusoktól tanulták. Voltak vasból készült faltörő kosaik, hatalmas számszeríjaik, melyekkel nagy köveket hajítottak, ostromfödeleik, melyek ökör- vagy tevebőrrel voltak bevonva, hogy könnyen tüzet ne fogjanak. A hadi foglyokat a szlávok nem tartották örökös fogságban, mint más nemzetek, hanem csak egy bizonyos ideig, melynek lefolyta után tetszésükre bízták, hogy magukat kiválthassák s övéikhez visszatérhessenek, vagy szabad emberek és barátok módjára náluk maradhassanak.

Ősvallásukra nézve nem sok adatot jegyzett föl a történelem. Mindössze Procopiusnál olvassuk, hogy egy istenséget imádnak s azt, mint a villámok urát, minden lény kútfejének tartják; tiszteletére ökröket és másféle barmokat áldoznak. Ezenkívül tiszteletben részesítik a folyókat, nymphákat s más isteni lényeket, kiknek egytől-egyig áldozatokat, gyakran emberáldozatokat is hoznak s ez alkalommal jövendőt is mondanak.

Mythologiájuk nyomait a népköltészeti hagyományok őrizték meg. Bálványokat csak az elbei szlávok és oroszok imádtak; de papi rendjök és szentélyeik a szlávoknak nem voltak. Nem ismerték a végzetet s nem is tulajdonítottak neki hatalmat az ember fölött. A mikor azonban akár betegségükben, akár a harcztéren közel voltak a halálhoz, megfogadták Istennek, hogy szabadulásuk esetén áldozattal róják le iránta hálájukat. S ha megszabadultak, igéretüket megtartották, mert úgy hitték, hogy megmenekülésüket tisztán csak fogadalmuknak köszönhetik.

Legfőbb istenségük volt Szvarog, vagyis a mennyeknek ura; ennek fiai voltak a nap és a tűz. Különbséget tettek a bogu és běsu közt; amaz képviselője volt minden földi jónak, emettől származott minden rossz. Volt a nyájaknak is külön istene (Velesu). Tiszteltek istennőket is; így például istennője volt a tavasznak, nyárnak és a télnek vagy halálnak; ez utóbbit a rossz istenségek közé sorolták.

A lélekről az volt a hitük, hogy az a testtől különböző lény, mely az ember mellében lakozik s a lélekzet által nyilatkozik. Volt valami fogalmuk a halál utáni életről is s halottaikat nagy szertartásokkal égették vagy temették el.

De temetőik rendkívül szegényesek. Őspogány szláv sírok nem ritkán kerülnek felszínre hazánk területén is s ezeknek jellemző mellékletei: a halántékgyűrűk és a hullámvonalakkal díszített edények. A szlávok rendszerint magasabb műveltségű elődök örökébe léptek, de ebből az örökségből ezen a két motivumon kívül még csak néhány fülönfüggő formát vettek át népies ötvösségükbe. «Azután – úgymond Hampel József – századokon át, sőt több helyütt egy évezreden túl a mai napig, népies ötvösségük azokon a bőrtűs és drótműves ékszereken nem birt túlemelkedni.»

A kezdetleges szláv cultura emlékeiből nem sokat rejt magában a föld. Lássuk, egyes népcsoportjaikról mit tud a történetirás?