XXXVIII. FEJEZET.
Konstantinápoly ostroma.

Heraclius győzelmes előnyomulása Perzsiában, arra bírta Chosroes perzsa királyt, hogy az avarokat a császár ellen felizgassa. Követei által összeköttetésbe lépett a kagánnal s könnyű szerrel megnyerte őt egy Konstantinápoly ellen intézendő támadás eszméjének. Megállapodtak abban, hogy a perzsa király vezére, Sacharbarz erős hadosztály élén nyomul a főváros ellen, az avarok pedig naszádaikkal és szláv hajóhadukkal leeveznek a Bosporusba, hol a két hadsereg egyesülni fog. Megegyezvén a föltételekre nézve, a találkozást a tengerszoros egyik és másik partján a 626. évi junius havára tűzték ki. Addig is a legnagyobb titoktartást fogadták. De bármily mély volt is a titok, nem kerülhette el a konstantinápolyi udvar gyanuját; minélfogva Athanasius patriciust küldötték a kagánhoz, hogy őt esküvel fogadott szavára figyelmeztesse, vagy ha ez hasztalan volna, igyekezzék őt fenyegetéssel a szövetség megtartására szorítani. Azonban alig tette lábát Athanasius az avarok földjére, azonnal elfogták s szoros őrizet alá helyezték. Ez elég világos jel volt arra nézve, hogy a császári kormány azonnal hozzá lásson a város biztosításához. Tudosították ez eseményről Heracliust is.

II. Chosroes ezüstpénze.

Nemsokára megérkezett a Bosporus keleti partjára Sacharbarz s Chrysopolisnál, a mai Skutarinál ütött tábort. Az avarok hadserege is útra kelt s már junius 29-én megjelent az előhad a hosszú fal alatt, hol egy napot pihent, azután Melanthias alá szállván, megállapodott, hogy a főhadtestet vagy a fejedelem parancsait bevárja. Az avar hadsereg zöme nehezen vergődött át Moesia sarán, akadályozva lévén társzekerei és fatörzsekből vájt csolnakjai (monoxylonok) sokasága által, melyeket a szövetségesek átszállítása végett czipeltek magok után. Ez okozta, hogy az avar hadsereg lassan haladt s a kagánnak hosszabb ideig kellett várakoznia Drinápoly alatt. Itt megparancsolta a fogoly Athanasiusnak, hogy menjen Konstantinápolyba, s tudakolja meg honfiaitól, mit hajlandók ajánlani, ha nem megy tovább. Athanasius a tanács elé terjesztvén küldetésének czélját, szavait nagy zaj szakítá félbe; megtámadták azért, hogy római létére nem szégyelt e követségre vállalkozni, hazaárulással és gyávasággal vádolták. Athanasius csak akkor tudta meg, hogy a szomszéd városok őrségei a fővárosba vannak összpontosítva s a Heraclius által küldött hadtest is megérkezett, hogy tehát hibáját jóvá tegye, késznek nyilatkozott bármily daczos üzenetet megvinni a kagánnak. Előbb azonban saját szemeivel akart meggyőződni a védelmi készületekről. Azután megnyugodva vitte a kagánnak azt a tanácsot, hogy ne közelítsen Konstantinápoly falaihoz. E szavakra haragra gyuladt a kagán s gyúnyos kézmozdulattal kergette el a követet. «Menj, – kiáltá utána – veszsz el velök együtt; de mondd meg nekik, jobb lesz, ha maguk átadják, a mijök van, különben eltörlöm városukat a föld színéről s rabszolgaságba hurczolom őket egytől-egyig.»

E közben az avarok fölszedték sátorfáikat s Konstantinápolyt és a Ceras-öblöt jobbról megkerülve, Sykoi elővároson át egész a Bosporusig nyomultak. Alkonyat után tüzeket gyújtottak, melyekre a túlparton hasonló jeladás volt a felelet; ebben előre megegyeztek az avarok és perzsák. Azután a két hadsereg vezérei a partokon elfoglalt néhány ladikon érintkezésbe lépvén, azt végezték, hogy Sacharbarz, mihelyt megérkeznek az avarok naszádai, átkel a Bosporuson s megkezdik az ostromot. De a kagán csak július 27-én jutott el Konstantinápoly alá. Másnap pihentetvén seregét, felállíttatta mindennemü gépekből álló ostromszereit s biztos helyet kerestetett hajóhadának.

A hónap utolsó napján a főváros hosszában állott fel az avar hadsereg, a Propontistól a Ceras-öbölig. A falak bástyáiról alátekintve, megszámlálhatatlannak tetszett e hadtömeg. Ott volt a szláv a hunn mellett, a scytha a bolgár mellett, sőt még a médek is bajtársaikká lettek a scytháknak. Az avarok tették a középhadat, a kagán közvetetlen vezetése alatt; soraikban voltak a gepidák is, míg a balszárnyon a szlávok voltak elhelyezve. Az ostromszerek mindenféle részint védő, részint támadó gépekből s tizenkét roppant toronyból állottak, melyek, a mint fel lőnek állítva, csaknem egyenlő magasságuak voltak a város falaival. A kagán azt remélte, hogy naszádaival egészen az öbölbe hatolhat; de midőn a két- és három-sor-evezős római gályákat a kikötőben megpillantotta, elállott szándékától s az öböl végén, a Barbyssus folyó torkolatánál állíttatta föl hajóhadát, hova a nagy hajók az iszap és zátonyok miatt nem hatolhattak be.

A hét halomra épített s három tengerre néző Konstantinápoly, miként ma is, akkor is háromszög alakú volt, melynek alapja a Ceras-öblön nyugodott, s csúcsát a héttornyú vár tette. Főkikötőjét az a keskeny és mély tengerkanyarulat alkotta, melyet épen külső alakjánál fogva «szarv»-nak neveztek. Ez öböl végén, a Barbyssus folyócska torkolatánál feküdt a Blachernae és Hebdome nevü külváros és a Sykoi vagyis a Fügefák elővárosa. A száraz felől hét kapu vezetett a kőfalon át, melyek közül az ötödik, bronz és arany ékítményeiről, melyekkel pazarul diszítve volt, aranykapunak neveztetett. A konstantinápolyiak nem ijedtek meg az avarok és szlávok egyesült haderejétől; nem csupán magukban és erélyes intézkedéseikben bíztak, hanem hittek a mennyei oltalomban is, melynek biztos zálogául tekinték a Szent Szűz ruháját. Ez, nem tudni mikép, a város birtokába került, melynek épen a Szent Szűz volt védőasszonya. A patriarcha ezt más ereklyékkel együtt ünnepélyes körmenettel, dicséretek és zsoltárok zengedezése közben hordatta körül a falakon. A szentséges szent (Panagia) ruhája, mint a görögök Máriát nevezték, csodálatra méltó önbizalommal töltötte el az ostromlott város lakosait.

Kezdetét vette az ostrom s öt napon át folyt szakadatlanul. Míg a tizenkét mozgó torony, melyeket az ostromgépek nagy száma vett körül, rést vert a falakon, az avarok nyílzáport szórtak a városra. De az ostromlottak is Bonus vezérlete alatt vitézül megállották helyüket; folytonos kirohanásokkal zavarták az avarok műveleteit, kardra hányták a vívókat s összerombolták gépeiket. A konstantinápolyiak az ostromtornyok ellenében oly eszközt találtak fel, melylyel felgyújtották az ellenség ostromszereit (görögtűz).

Augusztus 2-án este, mely épen szombatra esett, néhány főméltóságú urat kéretett magához a kagán, hogy velök a békéről tanácskozzék. Öt előkelő férfiút küldöttek hozzá, kik, midőn sátorába beléptek, a kagán egy szót sem szólt hozzájok, hanem megparancsolta egyik emberének, hogy vezesse elő a szomszéd sátorból a három «selyem ruhás perzsát», a kik ott várakoznak. A kagán a római nagyokat állni hagyván, a perzsákat maga mellé ültette s azután így szólt a rómaiakhoz: «Városotokat minden áron birni akarom s gondoljátok meg jól, hogy nincs más módotok éltetek megmentésére, ha csak halakká nem váltok, hogy a tengerbe rejtőzzetek, vagy madarakká, hogy a levegőben elrepüljetek. A mi császárotokat illeti, az sohasem tette be lábát Perzsiába s nincs a közelében hadsereg, mely rajtatok segíthetne.» – «Hazudtak azok, a kik előtted ezt állíták – kiáltott fel nemes haraggal az egyik patricius, – Konstantinápolyba már bevonult egy római sereg s kegyes fejedelmünk már annyira betette lábát Perzsiába, hogy kő kövön nem marad városaiban.» A követek újra kijelentették, hogy a várost meg nem adják, s erre a kagán elbocsátotta őket.

A következő éj homályát felhasználva, a három-sor-evezős római hajók megtámadták azt a naszádot, mely a perzsa követeket Sacharbarz táborába szállította vissza. Rövid tusa után a követek megadták magukat. Egyiknek fejét vették, a másiknak kezeit vágták le s ennek nyakába kötve társa fejét és saját kezeit, visszajuttatták a kagánhoz. A harmadikat egy hajón a perzsa tábor szemeláttára lefejezték s hajítógéppel a szárazra lökték fejét ily tartalmu levéllel: «A kagán békét kötött velünk s kiadta követeiteket. Íme, visszaküldjük az egyiket, ne aggódjatok a másik kettőért!» Ez is eléggé mutatta, hogy a tengeren őrködnek; mindazáltal a kagán kiadta a rendeletet, hogy vasárnap reggel készenlétben álljanak naszádai a perzsa hadak átszállítására. Északi szél fújt s a kagán azt hitte, hogy a római hajókat ez gátolni fogja az indulásban, annál is inkább, mert a várostól két órányira egy kis öblöt választott az átkelésre. Éjjel a szárazon vitték oda a csónakok egy részét. A kagán is az első csónakok egyikébe ült s lassan megkezdődött az átkelés. Azonban alig jutottak a szláv hajósok az öböl közepére, megjelent a konstantinápolyi hajóhad s egyszerre elzárta a Bosporus nyugati partját a barbárok hajóitól. Azok a hajók, melyek már kissé beljebb hatoltak, mind elpusztultak, a többiek óvatosan visszaeveztek s ezek közt volt a kagán sajkája is. A kagán dühtől lihegve tért vissza a falak alá s szláv hajósai a homokban vonszolták utána ladikjaikat.

A kagán valósággal tombolt mérgében s elhatározta, hogy a jövő éjjel szláv katonáit naszádokra ülteti s támadást intéz a Blachernaehez legközelebb eső városrész ellen. A blachernaei dombokon gyújtott tűz lesz a jel az indulásra, s míg a tengerről intézett támadás a város őrségét foglalkoztatni fogja, a kagán a száraz felől ostromhágcsókon mászatja meg a falakat. A terv nagy titokban készült, de Bonus vezér még idejekorán értesült róla. Ennélfogva a római hajóhad parancsot kapott, hogy az éj beálltával felvonva vitorláit, lassan vonuljon fel az öböl két partja mentén, míg az avar hajók soraik közé kelepczébe nem kerülnek. Egyúttal a blachernaei öböl bejáratát ellátja egy armeniai csapattal, hogy a kikötni szándékozó barbárokat öljék meg vagy a tengerre szorítsák vissza. Végül meghagyta, hogy a blachernaei Szent Miklós egyháza erkélyén a kitűzött időben fáklyákat gyújtsanak meg. A mint ezek a sötét éjben kigyúltak, a szlávok azt hitték, ez a várt jel s katonáikkal rakott csónakjaikat a nyílt tengerre bocsátották. Ekkor siklottak elő a római gályák s soraik egymáshoz közeledvén, mindent összezúztak vagy elsülyesztettek, mi kezök ügyébe került. Borzasztó zenebona támadt; összetört, felborult ladikok között emberek úszkáltak a sötétben, ide-oda, egymásba ütődve s dárdákkal, szigonynyal és evezőlapátokkal verdesték őket agyon a rómaiak.

A kik Blachernae felé menekültek, azokat az armeniaiak ölték meg s az avar táborba csak kevesen juthattak el; ezeket aztán a kegyetlen kagán mészároltatta le dühében. Ez ütközet oly hirtelen történt, hogy az avaroknak idejök sem volt a szárazon ostromot kisérleni.

Avarkori aranykorsó.
Domborulatán oroszlántestű szárnyas griff letepert dámvadat fog. A nagy-szentmiklósi kincsből.

Iszonyú képre vetődtek a fölkelő nap sugarai. Hajóroncsok és evező-lapátok közt ezrekre menő holttest úszott a vértől pirosló hullámokon; szláv nők testeit is lehetett látni, kik férjeiket követték az ütközetbe. Az avarokon annyira erőt vett a félelem, hogy odahagyva táborszállásukat, megkezdték a visszavonulást. A kagán másnap visszatért ugyan, de csak hogy podgyászát elszállíttassa, gépeit szétszedesse és fölégesse. S hogy futásra ne magyarázzák elvonulását, hírnöke által Byzancz kapuihoz közel e szavakat kiáltatta be a városiaknak: «Ne gondoljátok, rómaiak, hogy a félelem űz el innen; azért távozom, mert kifogytam az eleségből s rosszul választottam meg az időt a támadásra. De nemsokára megint látjuk egymást s akkor százszorosan megbünhődtök azért, a mit most rajtam elkövettetek!»

A mint a főváros lakosai az ostrom alól felszabadultak, először is a szentséges szent Szűz blachernaei egyházába siettek, hálát adandók védőasszonyuknak, hogy a győzelem pálmáját nekik juttatta. Senki sem dicsekedett a maga hőstetteivel, senki sem tulajdonította magának a város megmentését, hanem mindnyájan a szent Szűzet tartották megmentőjöknek. Azonban Krisztus anyja – mondja Gibbon – bizonyára elkárhoztatta azt az embertelen gyilkosságot, mellyel a byzancziak a perzsák követeit kivégezték, kik ha a népek jogára nem is, az emberies bánásmód jogára számot tarthattak volna.