V. FEJEZET.
A dákok.

A gétákkal testvérnép voltak a dákok, kiknek a sors nagyobb szerepet rendelt a történelemben, mint rokonaiknak. Nevüket a görög irók a Kr. e. IV. század óta kezdik emlegetni. Onnan ismerkednek meg velök, hogy mint rabszolgák kerűlnek a görög főváros piaczaira s idővel arra is rájönnek, hogy nyelvük egy a gétákéval.

A dákok nyelvéből összesen 280 szó maradt ránk. Ezek közűl 51 növénynév, melyeknek nagy részét az I. században élt Pedanios Dioskorides botanikai munkája őrzötte meg. A személynevekből 26-ot a classikus irók, mintegy 90-et meg a római feliratos kövek juttattak el korunkig. A helynevek (számszerint 68) képzésében gyakori a dava végzet, melynek ház a jelentése. Mind e szók határozottan arra vallanak, hogy a dákok a thrák népcsoporthoz tartoztak.

Azon nagy földterületnek, melyet a dák nép virágzása tetőpontján lakott, mintegy 1000 római mérföld volt a kerülete. Határait első ízben Ptolemaeos jelölte meg. Az ő adatai szerint délnek Singidunumtól (Nándorfejérvár) körülbelől Axiopolisig az Ister, egyenes keleti irányban húzódván, Alsó-Moesia felől szabott határt. Kelet felől Axiopolistól mintegy Dinogetiáig ugyancsak az Ister, továbbá a Prut határolták Daciát. Az Isteren túl a hatalmas ötváros (Pentapolis), a Poratán túl a géták pusztája (deserta Getarum) feküdt. Dacia északi határa volt a Tyras (vagy Danastius, ma Dnjestr) és a Kárpát-hegység, mely fölött a germán eredetű bastarnák székeltek, kikről azután ezt a hegységet bastarnai Álpoknak is nevezték. Végre nyugat felől a szarmata eredetű metanasta jazygoktól a Tibiscus, mai Tisza, választotta el a dákokat, azon ponttól kezdve, hol irányát délnek fordítja.

Folyói közt legnagyobb volt az Ister vagyis a Duna. Ezt a dákok nagy tiszteletben részesítették. A hagyomány azt beszéli, hogy a dákok sohasem indúltak addig háborúba, mielőtt az Ister vizéből nem ittak s erre mint szentelt italra meg nem esküdtek, hogy hazájokba addig vissza nem térnek, míg ellenségöket ki nem irtják. Az Ister név is thrák eredetű.

A géták külsejéről Ovidius után meglehetős tiszta fogalmunk van. E kép bizonyára teljesen megegyezik a dákok külalakjával. Zord tekintet, borzas hajazat, a mellet verdeső szakál, egészen ellentéte a római typusnak, melynek homlokát és nyakát gondos rendben folyták körűl a fürtök. A thrák népek haja általában szőke volt, arczbőrük fehér. Különösen kedvelték a testfestést (a tetoválást), melylyel nemcsak a férfiak éltek, hanem a nők is. Nadrágot viseltek a dákok is, mint a gallok, kiknek ez az öltözete annyira feltünt a rómaiaknak, hogy arról nevezték el őket. Mellöket övvel szorított zubbony födte s vállukról hosszan leomló köpeny. Lábukon sarut viseltek, főrevalójuk csúcsos süveg volt, az előkelőké kalap, mely ezeket a köznéptől megkülönbözteté. Ennek alapján keletkezett a dákok közt két osztály, u. m. az előkelőké (honi nyelvükön tarabostok, lat. pileati, süvegesek), kik közűl királyaikat és főpapjaikat választák, és a köznépé (comati, sörényesek), mely pásztorkodott, földet mívelt, kereskedett és katonáskodott. Voltak rabszolgáik is, kiknek leányait, ha megtetszettek, soknejű uraik ágyasukká tették.

A dák nő öltözete újjakkal ellátott, hosszú tunica volt, mely gazdag redőzetben omlott egészen sarkáig s néha föléje terített rövidebb felöltő volt rajta. Feje kendővel bekötve, melyet hátúl a nyak iránt csat foglalt csokorba. Lábain a férfiakéhoz hasonló czipőt viselt. Alakja a Trajanus-oszlop képein sugár, magas s mondhatni szép. Leánykorában a férfiakkal szabadon közlekedett; de midőn asszonynyá lett, szigorúan férjére volt utalva. Házasságkötéskor adás-vevés tárgya volt; a vőlegény lefizette a szülők szabta díjat s a leány az övé lett. Egyébiránt többnejűség uralkodott nálok; voltak, kiknek tíz, tizenkét, sőt harmincz feleségök volt s még négy, öt nő mellett nem is volt férj a férj. Szerencsétlen flótásnak, élhetetlennek, szegénynek csufolták az ilyet. E körülmények után csodálkoznunk kell azon, hogy a tiszta nőtlenség nálok nagy becsben állott. Különösen a papság körében vert erősebb gyökeret a nőktől való tartózkodás, talán főképen azért is, hogy példájokkal hassanak s a józan mérsékletet akadálytalanul hirdethessék a bujaéletű népnek, melyre e tekintetben bizony nagyon is ráfért a példaadás.

Az összes thrákoknak ugyanis nemzeti gyengeségük volt az iszákosság. Cotys királyról megjegyzi egy ókori iró, hogy thrák ugyan születésére, de nem hajlamaira nézve, – mert józan. Hogy a dákok is nagyon szerették a bort, azt bizonyítja az, hogy egy főpapjok, Decaeneus arra birta rá őket, hogy a szőlőtőkéket kivagdalták s lehetőleg bornemiszákká iparkodtak válni. A szegényebbek, kik borhoz és más szeszes italokhoz (mert a thrákok a sörnek egy fajtáját is ismerték) nem juthattak, a részegség mámorát azzal pótolták, hogy erős narkotikus magvakat szórtak a tűzbe s ezt körűlülvén, a felszálló füsttől kábultakká lettek.

Római tábort ostromló dákok.
Domborművű jelenet Trajanus diadaloszlopán.

Dák sereg átkelése egy folyón.
Fönt leng a dákok hadijelvénye, a sárkány. Balfelől a háttérben lovaikkal együtt tetőtől-talpig pikkelyes pánczélba öltözött jazygok, kik a dákok segítségére sietnek. – Domborművű jelenet Trajanus diadaloszlopán.

A dákok csatavesztése és menekülésök a hegyek közé.
Domborművű jelenet Trajanus diadaloszlopán.

A legyőzött dákok menekülése és Trajanus allocutiója.
Domborművű jelenet Trajanus diadaloszlopán.

Római legiók átkelése a tiszán.
Domborművű jelenet Marcus Aurelius diadaloszlopán. Domaszewski meghatározása szerint.

Római legiók hadmenete az Alsó-Tisza mocsárvidékén.
Domborművű jelenet Marcus Aurelius diadaloszlopán. Domaszewski meghatározása szerint.

A római legiók egy germán falut elhamvasztanak.
Domborművű jelenet Marcus Aurelius diadaloszlopán.

Római lovas katona síremléke.
Szolgált a noricumi alában. A sírkő a mainzi múzeumban. Magassága 163 cm., szélessége 37 cm. Mészkő.

Eledelök leginkább főtt hús volt; ló- és juhtejet ittak s ebből sajtot és túrót készítettek, e mellett kedvencz ételük volt a méz, de nem vetették meg a lóvérből és tejfőlből készűlt keveréket sem. Minthogy pedig erdeikben és hegyeikben tömérdek volt a vad, különösen a bölény, melyet e vidéken zombrosnak neveztek, biztos, hogy a vadhúst is élvezték. Annyira a mennyire kifejlett földmívelésük is lévén, úgy látszik, gabonanemű eledeleik is voltak. A vetőföldeket, épen mint nyugaton a germánok és északon a skytha népek, évenként változtatták s az előbbit ugarúl hagyták, mert nem volt ínyükre, hogy a földet nagyságához képest termékenyítsék is, hogy gyümölcsfákkal vesződjenek, réteket kaszáljanak és kerteket míveljenek: a földbe egyedül gabonát vetettek. A betakarított életet azután, mint az hazánkban és Dél-Oroszországban ma is szokásos, gabonavermekbe hordták össze.

Tekintve Daciának sokoldalú gazdagságát, kétségtelen, hogy a szomszéd népekkel virágzó kereskedést űzött. A dákokat szintén látogatták a Keleti-tenger partjain borostyánköveket vásárló etruszk kereskedők. Az etruszk kereskedő a maga áruit – mint Strabo értesít – nagy társzekereken szállította, melyeknek tartalmait azután óriási fatörzsekből vájt hajókra rakta át s a Száván szállította a Dunára, mígnem alkalmas kikötőhelyeken a kiskereskedőnek szolgáltatta át, ki azt a Vaskapun keresztűl Erdélybe juttatá. S bevitt érczárúiért nemcsak aranyat, bőrt és rabszolgákat fogadott el, hanem kereskedelmi czikkek voltak az elpusztúlt bronzeszközök is. Ily bronzot szivesen vettek az etruszkok, s hogy szállítását kényelmesebben eszközölhessék, egy tömeggé olvasztották. Erdélyben gyakran akadnak ilyen érczre; a nagyküküllőmegyei Vérd mellett kétszer bukkantak rá, de leltek Szász-Ujfalu, Nagy-Szőlős és Maros-Bogát mellett is. Azonban legnevezetesebb a Nagy-Szeben közelében talált erzsébetfalvi lelet, melyben ezer meg ezer összetört vagy elhasznált avagy még használatban nem is volt fegyvereken, szerszámokon, edényeken, ékszereken és dísztárgyakon kívűl mintegy hat mázsa egygyé olvasztott aes collectaneum is volt.

Az élénk kereskedelemnek legfényesebb bizonyitékai az Erdély területén talált különféle pénzek. Legrégibbek lehetnek ezek közt a thasosi négydrahmás ezüstök, melyeket a Strymon torkolatánál fekvő Thasos sziget lakosai a Pangaeon (ma Pirnari) hegy fémjéből vertek. Számos macedoniai, thrák és egyiptomi pénz kerűlt a Királyhágón túl felszinre; de kiválóan gyakoriak II. Fülöp és Nagy Sándor négydrahmás ezüstpénzei, valamint Lysimachus thrák király aranyai, melyek még a XVI. században is nagy szerepet játszanak Erdélyben. A dákok is utánozták azután e pénzeket ezüst és bronz vegyülékből. Egyik lapjok rendesen emberi fejet, a másik lovat mutat.

Tudvalevő, hogy Erdélynek majdnem minden folyóvize kisebb-nagyobb mennyiségű por- és hömpöly-, szemecs-, pikkely- és lemez-aranyat sodor magával, mely a folyómenti iszaprétegekben rakódik le. Ennélfogva nem csoda, ha Erdély területein ősidőktől fogva mosták az aranyat. Az agathyrsek bizonyára ismerték az aranyszerzésnek ezt a módját, mert hiszen Herodotos állítja rólok, hogy nagyon sok aranyat hordoztak magukon. Bizonyos, hogy a dákok sem hanyagolták el az aranymosást. Legalább ezt bizonyítják azok az ősrégi aranymosási nyomok, melyeket Erdélyben a balomire-aszai völgyben, az Aranyos melletti Bisztránál, Boiczánál a régi Zarándmegyében a gainai völgyben, Lupsánál az Aranyos mellett, Nyágránál az Aranyosba szakadó Nyágra patakánál, a Körösbe szakadó Ribiczana patak egész hosszában, A.- és F.-Tolcsvánál Torda-Aranyosmegyében, Topánfalvánál az Aranyos mellett, A.- és F.-Vidránál szintén az Aranyos mellett, Várfalvánál stb. észleltek, hol az aranymosó medenczéknek sorba helyezett roppant mennyiségű üregei tünnek fel. Volt azonban némi bányászatuk is. Erre engednek következtetni az Erdély déli és keleti oldalán szemlélhető ős aranybányászati nyomok; ilyeneket constatáltak a Kajánelpatak melléki Nagyságon és Boiczán, továbbá a Körös melleti Rudán, Brádon, Czebén és Körösbányán, azután Verespatakon és Offenbányán. Erdélynek északkeleti részén Radna mutatja igen régi aranybányászat nyomait, a Bánságban meg Szászkabánya és Moldova. A fenmaradt számos ezüst pénz, melyet macedoniai mintára vertek a dákok, két százalék aranytartalmával elárúlja, hogy erdélyi ezüstből való s egyszersmind a dákok ezüst bányászata iránt világosít föl. És bár semmiféle adatunk nincs arra, hogy a sóbányákat is mívelték, ki fog benne kételkedni, ha Erdély sóban gazdag földjére gondol?

Bármily alacsony fokán áll is valamely nép a műveltségnek, az iparnak némi, habár csekély nyomaira mindenkor akadhatunk nála. A megélhetés föltételeit tevő háziszereket nagyrészt saját maga producálja; egyéb kényelmi és fényűzési czikkeket rendesen a külföld szolgáltat. Kétségtelen nyomait találjuk az iparnak a dákoknál is. A vallás szertartásaihoz szükséges készleteiket, házieszközeiket és fegyvereiket ők maguk állították elő, mert már nemcsak az agyaggal és kővel, hanem az érczczel is tudtak bánni. Ruházatukat szintén maguk készítették. Erre nézve érdekes adatot találunk Herodotosnál; azt mondja ugyanis, hogy a thrákok kenderből szőnek ruhát, s ha nem értesz kellőleg a dologhoz, meg nem különböztethetnéd, vajon az ilyen ruha lenből avagy kenderből való-e; ki még kenderből szőtt ruhát nem látott, lenből készűltnek fogja azt tartani. A kender nálok vadon is nő, de vetik is. Talán ez az oka, hogy a műemlékeken a dákokat oly dús öltözetben látjuk megjelenni. Néhány agyag, bronz és rézedény dák maradványnak látszik, némelyiken rajta van a tiszteletben tartott ló, hal avagy kigyó alakja. Építményeiket nagyrészt fából emelték; a kőépítkezéssel későbben ismerkedtek meg, azonban kőragasztót ekkor sem használtak. Ez egészen római dolog.

A fegyverkovácsság is virágzó fokot érhetett el a dákoknál. Sokféle fegyverekkel harczoltak, nem úgy mint a géták, kiknek harczmodora kiválólag támadó vala. Fegyvereik is egészen e czélra szolgáltak; nyilaikkal, melyeknek vesszejét méregbe mártották, rendkívűl ügyesen tudtak lőni lóhátról, vágtatásközben; kéztusákra jobbjukon rövid görbe kardot viseltek. Ezt a dákok is használták, csakhogy nekik már kitünő védőfegyverzetök is volt. Volt pánczéljuk, pajzsuk és sisakjuk, noha nagy részök fedetlen fővel s csak az övvel leszorított zubbonyban és az erre öltött hosszú köpenyben harczolt. Használták a csákányt és buzogányt is. Különböztek a gétáktól abban is, hogy gyalogságuk sokkal nagyobb szerepet játszott, mint lovasságuk. Értettek a várvédelemhez és ostromhoz is, kivált Domitianus ideje óta, midőn a római technika segítségökre jött. Trajanus oszlopán dák fal- és czölöpműveket látunk, melyeken bástyatornyok vannak, s nem hiányoznak a faltörő kosok és kőhajítógépek sem. Zászlóúl a sárkány szolgált, melyet farkasfej alakjában ábrázoltak s érczből készítettek. Ehhez hosszúdad törzs csatlakozott, melyet oly anyagból állítottak elő, hogy azt a szél felfúhatta, mi által zúgó-búgó hangot adott, a mi félelmes hadizene lehetett. E hadijelt később a sasok mellé átvették a rómaiak is.

A thrák népek általában királyokat uraltak. Azok a független thrákok, kikről Thukydides azt állítja, hogy nincs királyuk, nagyon kis részét tették a népnek. A dákok felett is királyok uralkodtak, csakhogy néha egyszerre többen is. A történelem következő királyaikat említi: Burvista ( a görög íróknál Boerebistes), Cotiso, Comosicus (talán egy Dicomes-szel?), Roles, Dapyx, Zyraxes, Scorylos (Jordanisnál Coryllus), Dorpaneus és Decebalus. A királyok mellett a közügyekre rendkívüli befolyás jutott a főpapságnak. Átalakító hatásukat többször érzi a nép, mely, úgy látszik, a vakbuzgóságig vallásos volt.

Nem csoda, ha a királyok, a mikor csak tehetik, egyesítik kezökben a főpapi botot és a királyi pálczát. A békekövetek nagyrészt a papságból kerültek ki. A tiszta fehérbe öltözött követek, mielőtt megbizatásukat előadták, lanton játszottak. Ebből is láthatni, hogy e népekből nem halt ki az a költészeti és zenei szellem, mely nagy őseiket, a szintén thrák származású Orpheust és Musaeust világhírűvé tette. E költészet, egyébiránt, mint kezdetben minden népnél, majdnem kizárólag a vallás szolgálatában állott.

A thrák népeknek úgy magán, mint közéletét a vallásosság hatotta át. A mívelt görög irókat nagyon megragadta e népek szellemi életének ez az oldala; fejezeteket szenteltek neki s valóban alig vagyunk egyebekről értesülve oly alaposan, mint épen a thrákok és géták vallásáról. A thrák Sabaziust (a classikus Dionysos, Bacchus) – egyszersmind a nap istenét, – kit bikaalakban, szarvakkal, emberi fővel és szakállal ábrázoltak, a Zilmissos hegyén épült kerek temploma, melynek tetőzete közepén nyitott volt, hogy a nap sugarai belsejébe hatolhassanak, dicsőítette. A zivatart is minden valószinűség szerint úgy fogták fel, hogy ellenséges hatalmak, a felhők, vívnak harczot istenségökkel, a nappal; ennélfogva azt hivén, hogy ez segítségökre várakozik, fenyegették a fellegeket s nyílaikkal lövöldöztek az égre, ha zengett és villámlott. Sabazius felesége, a hold istensége Bendis (Artemis, Diana) volt, kinek tiszteletére Bendidiákat ünnepelték s egyik hónapjokat épen innen Bendidios-nak nevezték. Áldozati ünnepein a thrák nők búzakalászokat szenteltek neki. A géták mythologiájában a legtiszteltebb istenség Gebeleizis volt, kinek imádása lassanként egészen átment ennek főpapjára, Zamolxisra. Zamolxis alakja nagyon mythikus homályba van burkolva. Herodotos a Hellespontus és Fekete-tenger mellett lakó hellenektől azt hallotta, hogy samosi rabszolga volt s épen Mnesarchus fiának, Pythagorasnak a rabszolgája; felszabadulván, tekintélyes vagyont szerzett magának, melylyel hazájába, Thraciába tért vissza. S minthogy a thrákok kicsapongó életmódot folytattak s félvadságban éltek, az ióni életmóddal s a thrákokénál finomabb szokásokkal ismerős Zamolxis, ki a hellének közt forgott s a hellének között is nem épen a legkisebb bölcselővel, Pythagorasszal élt együtt hosszabb ideig, díszes csarnokot építtetett, melyben a legkiválóbb polgárokat vendégelgette s lakomái alkalmával arra tanította, hogy ő és vendégei, valamint utódaik nem halnak meg, hanem holtuk után olyan helyre jutnak, hol örök életet fognak élni s minden jóban részesülni. Míg ekként polgártársaiba a jövendő jobblét hitét csepegteté, titokban földalatti lakóhelyet készíttetett magának, s mikor ezt a szükségesekkel teljesen ellátta, egyszerre csak eltűnt a thrákok szeme elől; visszavonult földalatti lakásába s itt élt három évet. Polgártársai sajnálták őt s holt gyanánt gyászolták; végre a negyedik évben újra megjelent előttük s bizonyossá tette őket a felől, hogy mind igaz, a mit beszélt. A thrákok ennélfogva hittek benne s istenként kezdték imádni.

A thrákoknál a halál nem is volt egyéb, mint átmenetel Zamolxis szelleméhez. Zamolxis tiszteletével eleinte emberáldozatok voltak egybekötve. Ötödévenként sorsot vetettek egymást közt, ki menjen követül Zamolxishoz, hogy esdekléseiket neki megvigye. A követküldés szertartása a következő volt. Néhányan kezökben három hajítódárdával körbe álltak, mások kezeinél és lábainál fogva megragadták a Zamolxishoz rendelt követet, kinek előbb átadták megbizásukat, meglóbálták s feldobták a dárdák hegyére. Ha meghalt, azt tartották, hogy az isten irgalmas irántok; de ha nem halt meg, azzal vádolták, hogy bűnös ember. S miután vádjaikkal elhalmozták, másikat küldöttek.

Mindazáltal a halhatatlansági hit nem volt nálok kereken formulázva. Innen van, hogy erre nézve elágaztak köztük a vélemények. De azért ez a hit rendkivűli életmegvetést öntött e népekbe; a halál karjaiba oly édes örömmel rohantak, mintha csak vigalomba mentek volna s a harczban keresve-keresték a halált. Géta és dák perczig nem haboz, ha szégyen és halál közt kell választania.

E sötét világnézet idézte elő, hogy egyes thrák népek, mint a trausiak, jajveszékeléssel ülték körül az újszülöttet és keseregtek azokon a szenvedéseken, melyeket az embernek e földön át kell élnie; a halottat azonban nagy örömmel és ujongással helyezték a földbe s magasztalták a boldogságot, melynek az elköltözött, a földi bajoktól megmenekülve, részese lett. S nemcsak a férfiakban élt ez a halálvágy; a nők is egészen hatása alatt állottak. Ha a soknejű thrák meghalt, özvegyei közt heves vita támadt, kit szeretett a megboldogúlt legjobban. A kinek az elhunyt barátai elsőséget adtak, az a férfi- és nőrokonok dicsénekei közt végzé életét szerette hamvain. A többiek pedig mély gyászba merűltek, mert ez volt az őket érhető legnagyobb gyalázat. A dák nők férjeik hősies bukása után szintén hallatlan bátorsággal nyujtják egymásnak a méregkelyhet.

Halottjaik tetemét különben, miként a skythák, többnyire elégették, a hamvakat edénybe helyezték és halmokat hánytak föléjök. A halotti tort játékok és lakomák követték, melyeknek költségeit közpénzekből fedezték. Temetkezési halmok nagy számmal fordúlnak elő Oláhországban, Erdélyben és Bolgárországban.

Ez alapján rideg, de az elmékre nagy hatást gyakorolt hit volt az, melynek a barbár Dacia legnagyobb hatalmát köszönhette. Azt lehetne hinni, hogy az ilyen embereknél, kik a jövendő boldogság teljes tudatában éltek, bizonyos közömbösség fejlődik ki, mely nyugodtan várakozik sorsára, sőt ha lehet, sietteti azt. A halált kivánva, megveti az életet s ép úgy hal meg zúgolódás nélkül, ha betegség öli meg, mintha a harczmező veszi vérét. Ily néppel ügyes vezető nagy eredményre juthat. És a dákoknak az volt szerencséjök, hogy a legválságosabb időben nagy tehetségű fejedelmök támadt Burvista személyében, ki támaszkodva népének épen vallási érzületére, Decaeneus főpappal kezet fogott, hogy a politikailag és erkölcsileg századokon át depravált nép magán és állami életét reformálja. Nagy kár, hogy ez átalakulásról a semminél csak valamivel tudunk többet. Az Egyiptomban iskolázott Decaeneus, ki a csillagjósláshoz is értett, a nép vallásosságára és erkölcsiségére gyakorolt nagy befolyást; féktelen és közömbös életet folytatott híveit állandó munkára szoktatta s a nagyon elharapózott iszákosságnak úgy vetett határt, hogy a szőlőtőkéket kiirttatta s rábírta őket, hogy ezentúl bor nélkül éljenek. A nép nagy tisztelettel fogadta tanításait; a lassan visszatérő rend és az ezzel karöltve járó jólét bizonyos felsőbb erővel ragadta meg a kedélyeket. Kevésbe múlt, mondja Strabo, hogy mint egykor Zamolxist, istenüknek nem tették. Az ország politikai viszonyait, melyeket számos bel- és külháború kuszált össze, Burvista rendezte; mindenekelőtt szigorú katonai fegyelmet léptetett életbe s a hadsereg számát úgy megszaporította, hogy 200,000 ember mindenkor rendelkezésére állott. A dák birodalom nemcsak bensőleg erősödött meg, hanem támadólag is fölemelhette fegyvereit a szomszéd népek ellen.

A Balatontól (hajdan lacus Peiso) nyugatra, mintegy az Inn torkolatáig a kelta eredetű bójok országa terült el. Felettök külön király uralkodott, s szomszédaik voltak az Alpok bérczei közt elterülő Noricum lakosai, a tauriskok. Mindenekelőtt ezek ellen a bójok ellen fordította Burvista bosszúló fegyvereit, mert valószinűleg ezek sok bajt okoztak már eddig Daciának. És Burvista teljesen megsemmisítette birodalmukat; a Fertő vidékein, hol később a római Sabaria (Szombathely) és Scarabantia (Sopron) városok feküdtek, sokáig emlegették a bójok pusztáját (deserta Boiorum). A római korban még hosszú ideig megvolt az Inntorkolatnál Bojodurum városa, mint a bójok fenmaradt emléke. A tauriskokat azonban nem érte ily kegyetlen sors; Burvista megelégedett azzal, hogy leigázta s alattvalókká tette őket. Sőt maradtak a bójok földjén is egyes kelta néptöredékek; ilyenek voltak az ombronok és a bányászatot űző gothinok, a Vágtól a Visztuláig; a tektosagok, kiket a Morva folyó mellékein ismert Caesar; a Morva folyótól az Inntorkolatig a rakátok és kampok tanyáztak s végre délre a Dunától és a Fertő-tótól elszórva voltak bójok is.

Burvista ekként erősödve, átkelt az Isteren is, feldúlta Illyricumot, megtámadta Macedoniát; majd kifosztotta a Borysthenes melléki Olbiától Apolloniáig levő gazdag görög városokat. Kétségtelenül ő volt az, ki a mai Oláhországban lakott rokon gétákat a dák birodalomhoz csatolta. Erre utal az a körülmény is, hogy a classikus irók az ujonnan feltűnt dák népet állandóan géta névvel illették. Ez is nagyon megnövelte a dákok erejét. Maga Róma is gondolkodóra vette a dolgot s készületeket tőn a dákok leigázására. Caesar már talpra állított 16 legiót és 10,000 lovast, kik az Adriai-tengeren való átkelést meg is kezdették, agyában már megforrt az új diadallal kecsegtető hadjárat terve: midőn nemes szívét keresztűlverte Brutus és Cassius tőre. Burvista nem sokkal élte őt túl. A nagy dák uralkodót Kr. e. 40 körül fellázadt alattvalói letaszították trónjáról s utána a birodalom külön királyok alatt négy részre szakadt. E pártvillongásoknak az lett a következése, hogy Dacia ereje nagyon megfogyott; nagy vállalatokba ezentúl a dákok jó hosszú ideig nem bocsátkoztak. Legfeljebb egyes rabló kalandokat kisérlettek meg, de a római legiók legtöbbször visszaverték őket.

Az Al-Dunánál meg-megújuló folytonos hadjáratok arra birták Augustust, hogy midőn a pannoniai fölkelést szerencsésen leverte, Moesiát római provinciává alakítsa. A tartomány állandó katonaságot nyert s császári legatus rendeltetett élére, ki azután a Duna mentén sorba helyezett erődítési védművekkel hosszú időre biztosította a Balkán-félsziget békéjét. A dákok félszázadig békében maradtak, sőt Moesia helytartójával, ki a dák királyoknak foglyul esett rokonaikat kiszolgáltatta, jó viszonyban éltek. Azonban most a géták kezdtek garázdálkodni. 13-ban megrohanták és elfoglalták Aegyssus várát, mely nem messze a Dunától egy magaslaton feküdt s igen erős volt. A thrák népek, a sithoni királylyal élükön, Rómához fordultak segítségért s a római hajóhad Vestalis és Vitellius vezérlete alatt felszabadította a várost. Hasonlóképen elfoglalták a géták Troesmist is, de innen meg L. Pomponius Flaccus verte ki őket. Nero uralkodása alatt az erélyes moesiai legatus, Tiberius Plautius Silvanus Aelianus állítólag mintegy 100,000 dákot, s köztök fejedelmi személyeket is, feleségestől, gyermekestől átköltöztetett Moesiába. E mélyreható intézkedés megdöbbentette e barbár népeket, mert ez volt a lassú, de biztos hódításnak legveszedelmesebb neme; s midőn Aelianus a szarmatákat leverte, szívesen adtak kezeseket a bastarnák, roxolánok és dákok, csakhogy békét nyerhessenek. Ez a béke csak addig tartott, míg Róma vaskezét érezték. Midőn Otho és Vitellius a császári trónért háborúra keltek, Aponius Saturninus moesiai legatus amannak fogta pártját s a rendelkezése alatt álló hadakkal Itáliába nyomult. A dákok e kedvező alkalmat megragadva, épen azon időben, midőn a legiók Cremona mellett döntöttek a világ legmagasabb trónja felett, átmentek a Dunán és veszélyeztették Moesiában a római művelődés vívmányait. A győztes Vespasianus ennélfogva G. Licinius Mucianust küldötte egy legióval Moesiába s ez a dákokat visszaszorította. Erre az időre esik a következő monda eredete. A nép használni akarva a rómaiak közt dúló polgárháborút, ismét rablótámadást sürgetett; azonban Scorylus dák fejedelem egy példával akarta harczvágyát csillapítani. Két bősz ebet úszíttatott egymás ellen, s midőn ezek javában marakodtak, farkast bocsáttatott rájok. Az ebek tüstént abba hagyták a civódást s közösen a farkasra vetették magukat. Így fognak a rómaiak – mondá Scorylus – a belháborúval felhagyni, ha külellenség ront reájok.

Kis idő múlva azonban a szarmaták is beütöttek, s megölvén Fontenius Agrippa legatust, tönkretették a római sereget. Ez a nomád nép, mely nyikorgó szekereken hurczolta magával mindenféle eszközeit, vitézség dolgában nagyon híres volt. Hadserege tisztán lovasokból állott s fegyverei közt legjellemzőbb az egész testet és lovat borító pikkelyes pánczél. Ez, mert a vasat még nem ismerték, a ló patájából faragott s húrokkal összekötözött apró táblácskákból készült s úgy nézett ki, mint az egymásra rakott cserépzsindely. Vespasianus most Rubrius Gallust küldte Moesiába, hogy a szarmatákat verje ki onnan s a dunai védműveket állítsa helyre. És Rubrius Gallus megfelelt feladatának; helyreállítván az Alsó-Dunán mindenütt a békét, itt lassanként nyugalmas napok kezdtek felderűlni. 73-ban Thraciát is római provinciává rendezték be s ez volt a thrákok önállására nézve a végcsapás; hat százados politikai életök itt ért véget.

A dákok hódolása trajanus előtt.
Decebalus és a nép előkelői Trajanus előtt térdelve kérnek békét. A háttérben Sarmizegetusa városa. – Domborművű jelenet Trajanus diadaloszlopán.

Trajanus barbár testőrei.
Domborművű jelenet a császár római diadaloszlopán.

Szarmata főnökök tanácskozása.
Domborművű jelenet Marcus Aurelius diadaloszlopán. Domaszewski meghatározása szerint.

Szarmata nők római fogságban.
Domborművű jelenet Marcus Aurelius diadaloszlopán.

A dákok mintegy tíz év múlva Domitianus alatt jutottak megint rendkivüli jelentőségre. Ennek fő oka volt a dák hatalomnak, mely Burvista ideje óta törzsfőnökök között forgácsolódott el, egy kézben való egyesítése. Duras thrák király Decebalus javára visszalépett s ettőlfogva a dák fegyverek rendszeresen támadó fegyverekké váltak. Decebalus ugyanis nem kevésbbé ismerte a hadi mesterséget, mint a mennyire értett a vezérlethez; tudta, miként kell az ellenségnek cselt vetni, a győzelmet hasznára fordítani s a vereséget lehetőleg orvosolni. Most már maga a nép is, mely fölött Decebalus uralmat nyert, a rómaiakkal való sűrű érintkezése következtében a művelődés alapelemeit magába szívta; szigorú politikai és vallási intézmények tartották össze a dákokat s az a hit, melyet lelkök halhatatlanságába vetettek, szokatlan halálmegvetést s az ellenség által is csodált bátorságot öntött beléjök.

Alig hogy Decebalus kezébe vette az uralmat, 86-ban betörést intézett Moesiába s több évi harcz után Domitianust lealázó békeföltételekre kényszerítette. Ezek szerint Decebalus kezesek mellett engedelmességet fogadott a császárnak s Domitianus egyszersmindenkorra hadisarczot fizetvén, kötelezte magát évi adófizetésre. Ezenkivül ügyes építészeket bocsátott Decebalusnak rendelkezésére, kiknek segítségével országát erődítményekkel és hadi eszközökkel látta el.

Domitianus rézérme. «Germania capta» felirattal.

Domitianus a quádok és markomannoktól szenvedett gyalázatos vereséget s e szégyenteljes szerződést nagyszerű diadalmenettel ünnepelte meg. Fölvette a Dacicus nevet s a dák hadjárat emlékére érmeket veretett. S hogy a győzelmi ünnep teljes legyen, diadalivet és templomot emeltetett magának.