I. RÉSZ.
A NÉPVÁNDORLÁS KORA.

I. FEJEZET.
Az őskor.

Egy elpusztult ősvilág romjain, sok, sok évezreddel ezelőtt, jelent meg a földszinén az ember. Az őt környező állatoktól kezdetben csak az különböztette meg, hogy társával tagolt hangokon tudta magát megértetni, s hogy oly tehetség lakozott benne, melylyel a természet kincseit a maga javára fordíthatta. De ez a tehetség eleinte inkább csak szunnyadozott benne. Hosszú fejlődés munkája volt, míg védelmére eszközöket alkotott s megélhetését fokról-fokra könynyebbé tudta tenni.

E fejlődésnek megfelelőleg az emberiség életében három egymástól különböző, de szigorú pontossággal el nem választható korszakot szoktak fölvenni, ú. m. a kő-, bronz- és vaskorszakot. E korszakok neve az ember eszközeinek anyagát is jelzi.

A kőkor embere, mint az állat, barlangokban és odúkban lakott. Foglalkozása vadászat és halászat volt s kőből kezdetlegesen formált eszközei lándzsacsúcsok, iromba fejszék és esetlen kések voltak. Az állatok közűl a mi vidékeinken különösen a barlangi medve és az iramszarvas tanyázott körülötte, mert a mérsékelt égöv is sokkal zordabb volt, mint a milyen mostan. Lassanként rájött arra is, hogy eszközeit csontból, fából és szaruból készítse, sőt agyagból edényeket is alakított. Ruházata leginkább állati bőrökből állott, de a mikor a szövés és fonás elemei ismertekké lettek előtte s csontból tűket tudott készíteni, maga is képessé vált, hogy öltözékét létrehozza.

Így élt a kezdetleges ember évezredeken át. Az éghajlat ridegsége lassanként szünni kezdett; a barlangi medve kihalt, az iramszarvas északibb tájakra vonúlt. Megenyhűlt a lég, a új állatvilág kezdte lakni a földet. Ennek következménye lett, hogy az ember földmívelésre és állattenyésztésre adta magát. A hasznos növények közűl a búza és len voltak az első termények. Az ember a kova-darabokon kívül más, keményebb kőnemek feldolgozását is megtanulta. Sőt annyira haladt, hogy ezeket csiszolni tudta, s hogy beléjök nyelet erősíthessen, ki is fúrta. Ez volt az ifjabb vagy neolith kőkor.

Az ember még mindig a barlangokat lakta, de már e korban megjelennek a folyópartokon a sövényfonásos karámok, melyeket állatbőrökkel vagy gyékénynyel fedtek be. Halottaikat halmok alá temették s lehet, hogy ilyen halmokat maguk is hordtak össze. Az eszközök is változatosabbak lettek; alkalmasabb baltákat, kalapácsokat, fúrókat, fűrészeket, késeket, tőröket, nyílakat, lándzsákat és horgokat látunk, sőt eszközöket, melyek a faipar nyomaira utalnak. Emelkedett az agyagmívesség is, s az edények formásabbá váltak. Az úgynevezett konyhahulladékok (Kjökkenmödding), melyek néhol egész rakásokat alkotnak, mutatják, hogy az ember már a tenger termékeit és az emlősállatok productumait is felhasználta. Hazánkban a legkiválóbb e nemű telep a borsodmegyei Szíhalom. Keletkezését úgy magyarázzák meg, hogy az őslakók földbe vert czölöpökre építették kunyhóikat, a szemét és hulladék azután lassanként elérvén a konyhát, azt elégették, e ezt idők multán újra meg újra ismételték. Így képződött a halom rétegről-rétegre, s innen a sok hamu az ily telepeken. Az állattenyésztés maga is jóval nagyobb méretű lőn; elterjed a ló, szarvasmarha, juh, sertés, kutya stb.

Czölöpépítkezés a moosedorfi tavon, Bern mellett.
A: régebbi víztükör. BB: jelenlegi víztükör. bb: agyagréteg. cc: laza tőzeg kövekkel, szénnel, csontokkal, faczölöpökkel stb. dd: régi tófenék. e: kemény tőzeg.

Idő folytán kifejlődött az emberben a társulás ösztöne, s hogy többedmagával bátorságban lakjék, kieszelte, mint kell kunyhóit vizek fölibe czölöpökre építeni. Ilyen czölöpépítmények nem ritkák Közép-Európában; nálunk a Fertő tavában találtak rájuk. Egyébiránt az emberlakta területek már ebben a korban nagy változatosságot mutatnak; az emberek vagy vizeken laktak, vagy a szigeteken és félszigeteken húzódtak meg; mesterséges üregeket készítettek, vagy a természeteseket használták fel; végűl, ha síkságra vetette őket sorsuk, kőből vagy fából tákolták össze viskóikat. Jelentékenyen fejlődött a földmívelés s az állattenyésztés, a vadászat és halászat, mely utóbbit nagyban elősegítette a horog és háló használata. Búzából, árpából és kölesből kenyeret sütöttek, kecskét fejtek s eledelül a növényi termékeket is feldolgozták. Ruhájok még bőrből készült ugyan, de kenderből szövöttet is készítettek. Mint már társas lények, némi kereskedést űztek, sőt eszközeiket is iparszerűleg hozták létre.

Czölöpépítmény a svájczi Nieder-Wylben.

Sok ezer év telt el, s az ember rábukkant a fémekre, és a kőmintákra eszközöket kezdett belőlük formálni. A vörös réz és az arany voltak azok a fémek, melyekkel először megismerkedett, mert ezeket a természetben tiszta állapotban találta. Azonban csak a vörös réz alkotott külön korszakot, és pedig nagyobb mennyiségénél és szerszámokra való alkalmazhatóságánál fogva. Nevezetesebb rézkori telepek hazánkban a deschánfalvi s német-bogsáni Alsó-, a bucskai Felső-Magyarországon, a tószegi a Tisza mentén s a tordosi, csáklyai és vérdi Erdélyben. Ezeken a helyeken a réz eszközök kőtárgyak mellett fordulnak elő, sőt a német-bogsáni lelet abból az időből származik, mikor már az emberiség a bronzot is ismerte. Hogy a réz eszközöket hazánkban is készítették, azt bizonyítják a Szegeden és Csáklyán talált rézrögök. Az előállított réztárgyak közt legnevezetesebbek az ú. n. «bányászcsákányok».

A rézkorszakban az arany használata is ismeretes lőn, annál inkább, mert sokkal gyakrabban fordul elő termés-állapotban, mint a réz. Leginkább ékszereket csináltak belőle.

Rézeszközeit az ember eleinte kovácsolás útján állította elő, mi a kőkori műveltséghez képest már nagy haladást jelentett; azután feltalálta az ásványolvasztást s az érczet rögökbe öntötte, melyeket ismét kalapácsolással alakított.

Meddig tartott az emberiség e korszaka, azt meghatározni nem lehet. Csak annyit sejthetünk, hogy a Krisztus születése előtti második évezredben feltalálta az ember, mint kell a rezet és ónt úgy vegyíteni, hogy egy, a követ helyettesítő kemény ércz előálljon. Ez volt a bronz, melyről az újabb korszak nevét vette. Bölcsőjét a keleten kereshetjük, s innen terjedt nyugat felé. Ismerete a Nilus völgyében és Mesopotámiában, az egyiptomi és assyr népeknél igen régi volt. A phoeniciaiak, ez a világjáró kalmár nép, tovább fejlesztik s kereskedés útján elterjesztik. Ők viszik Görögország pelasg lakosságának, a délitáliai siculusoknak, a középitáliai etruszkoknak, s a spanyolországi ibereknek magastökélyű bronz-készítményeiket, szövéseiket s üvegből készített gyöngyeiket. A Kr. e. XI. században a Földközi-tengeren e kereskedés központja Tyrus volt, s a mikor hanyatlani kezdett, Carthago ragadta kezébe a zászlót. Carthago korán érintkezésbe jutott az etruszkokkal és latin népekkel, de csakhamar erős vetélytársra talált a görögökben. Már a VI. századtól kezdve a görög műveltség árasztja sugarait Etruriára.

Természetesen az átmenet igen lassú; a művészet és mesterség még testvérek. Házi eszközeiket a népek még mindig a régi divat szerint készítették, csak az ékszerekben van eltérés; ezeket ha nem idegenből kapták, phoeniciai minták szerint csinálták. A trójai ásatások, melyek a Kr. e. 1500. évig nyúlnak vissza, a legélénkebben mutatják, hogyan emelkedik ki a bronzcultura a kőkorszakból; az emberi ábrázatra formált edények szakasztott olyanok, mint a Visztula torkolatánál és Dániában talált e nemű edények. Ebből egyszersmind élénk kereskedelmi összeköttetésekre is következtethetünk. Az őskori népek kiterjedt kereskedelme magyarázza meg azoknak a leleteknek, melyekre Torma Zsófia az erdélyi Tordoson, Nándoron, a nándori barlangban, Kerseczen, Algyógyon és Kudun eszközölt ásatások alkalmával bukkant, a trójai és egyiptomi leletekkel való teljes azonosságát. A tordosi telepen a trójaiakhoz egészen hasonló bálványképek, symbolikus díszítmények, azonos jegyekkel ellátott agyagkerekek és más ugyanoly szabású leletek kerültek napfényre. Úgy hogy Magyarország őskorának műtermékei egyenes kapcsolatba hozhatók Kis-Ázsia és Egyiptom culturnépeinek történetével. A kereskedelmi összeköttetésre utalnak a Rhodus szigetbeli régiségek is, melyek kelet-egyiptomi műveltséget tüntetnek fel, abból az időből, mikor e sziget partjai mentén phoeniciai kalmárok hajói vitorláztak.

Őskori emberek rajza.
Találták a la madelaine-i barlangban.

1. Mammutot ábrázol, nyakán hosszú sörénynyel; mammut-fogra van karczolva.

2. Hal, iramszarvas csonton.

3. Iramszarvas-csoport.

Egyik legérdekesebb ősműveltségi telep Mykenae. Az itteni várhegyen eszközölt ásatások a legkülönbözőbb korok emlékeit hozták felszínre; a bronz mellett arany és réz emlékek, kőeszközök mellett vaseszközök fordulnak elő. Vagyis ez a telep képviseli egyfelől a kihalóban levő kőkort, másfelől a belföldi és phoeniciai bronzculturát. Az oroszlánok, sphinxek és növényidomok, halotti álarczok s mellvértek keletre mutatnak, ellenben a díszítés és tekercsek a bronzkor sajátságai; azután a nyílvégek s maguk a várfalak is régebbi idők emlékei.

Arczszerű urnák.
A két füles edényt Schliemann találta Trójában, a negyedik és ötödik történetelőtti település korából; a harmadik a pommerániai Bohlschau vidékéről való.

Egész keleti Görögország s Thessalia el van árasztva ilynemű emlékekkel, jeléül annak, hogy a phoeniciaiaknak itt hatalmas telepeik voltak. Ez a műveltség sokkal fényesebb, mint a Homeros idejebeli. Majd északról megjelentek a dórok s törzsrokonaik, kik a phoeniciaiakat kiszorították, a nélkül azonban, hogy ezek technika ismereteit s ízlését pótolni tudták volna. Összeolvadtak a régi lakosokkal s a keleti telepesek maradékai is felszívódtak bennök. Ekként újabb műveltség alapját vetették meg, a mely idők folytán átterjedt az Apennini félszigetre. E félsziget fejlődésére legékesebben szóló bizonyítékot szolgáltatnak a Po-síkságon felszínre kerűlt czölöpépítmények nyomai. Ezek sokban összevágnak a trójai leletekkel: kőkori emlékek régebbi bronztárgyak mellett. Érdekes, hogy itten olyan kerékalakú ékszerdarabot találtak, a milyen Olympia mellett a legalsó rétegekből került elő. Bizonysága a régi összetartozásnak, mire különben maga a nyelv is utal. Olasz földön is haladt ez a műveltség. A Bologna-Este vidékén feltárt sírokban, urnák és csontvázak mellett, bronz és vaseszközök voltak; ugyanilyen leletek fordúltak elő Caere, Clusium (Chiusi), Corneto, Volterra stb. mellett, sőt alsó Olaszországban is, ú. m. Calatia, Suessula stb. mellett. Mind e leletek feltünő hasonlatosságot árulnak el a görögországiakkal.

Kő-korszakbeli fegyverek, ékszerek, házi- és gazdasági eszközök.

Bronzkorbeli állatalakok.
1. Sus gallicus; kelta emlék Cosa vidékéről. 2. Trójai agyagedény feje.

Az olaszországi sírleletek a Kr. e. VII–IV. századba tartoznak. A 400. év körűl az etruszkok hatalmát a kelta bójok törik meg; ezek sírmaradványai is feltünnek a bolognai temetőkben. De azért az Appenninek vidékein sokáig fentartotta magát a bronzműveltség; az Augustus korabeli Strabo a liguriabeliekről még úgy tudja, hogy lándzsáikon bronzcsúcsok vannak. Ellenben a nyugati Romagnában a korábbi «ó-itáliai» izlés összekeveredett a későbbi «észak-etruszkkal» s önálló művelődési mozzanatnak lett az előidézője; ez félig görög befolyást, félig honi érczipart tüntet fel.

1. Mykenaei öntőforma gránitból.

2. Övrészlet; lelőhelye Tugendorf, Neumünster mellett.

A bronzműveltség a Balkán-félszigetről hatolt Etruriába, melylyel a phoeniciaiak és carthagoiak élénk összeköttetésben állottak. Úgy hogy ennek következtében itt magasabb fokra jutott, mint Görögországban. Az olaszországi hellén telepeken, a kymei és syrakusai temetőkben egy csomó agyagedényt találtak, melyeken feltünőek a barna és vöröses vonaldíszek, továbbá egy bronzedényt, melynek fülei oroszlánt tartó férfit ábrázolnak, úgyszintén borostyánkő- és üvegdíszeket.

Bronzkori ékszerek.

1. Karperecz

2. Mecklenburgi fejék (diadéma).

3. Bronz karperecz.

4. Hajtű.

5. Csákány.

6. Bronz karperecz.

7. Bronz gyűrű, Oberolmból.

8. Bronz tekercs.

9. Hajtű.

10. Tekercs-diszes övláncz.

11. Bronz tekercs, hihetőleg hajdísz.

12. Bronz tekercs.

13. Bronz karperecz.

A nyughatatlan emberi szellem és a közszükséglet idővel észak felé is elterjesztette a bronzculturát. Két áramlat mutatja a művelődés útját; az egyik Olaszországból terjed az Alpok felé Franczia-, Dél-német- és Angolországba, eljut egész Irlandig, s itt külön jelleget ölt; a másik Magyarországon át Lengyelország felé Morvaországnak, Sziléziának s északi Németországnak halad, egész Dániáig és a Skandináv-félszigetig, hol a legmagasabb kifejlődését éri el.

Tekercsek.
Mykenaei aranykincs.

Az északi vidékeken is keletkeznek műhelyek s csakhamar itt is készítik a bronztárgyakat. Erre vallanak az úgynevezett öntőrögök és öntőminták. Magyarországon nevezetesebb öntőműhelyek voltak: Borjason (Torontálm.), Domahidán (Szatmárm.), Sajó-Gömörön, Lázárpatakon (Beregm.), Bozsókon (Baranyam.), Bodrog-Keresztúron, Szent-Péterszegen (Biharm.), Füzes-Abonyon, Duna-Földváron, Tisza-Földváron, Tamásfalván, Kis-Zsámon stb. Minthogy pedig az ón ritka volt, ezt messze földről kellett szállítani. A svájczi bronztárgyakban levő ón pl. elárulja, hogy Cornwallisból és nyugati Francziaországból való, a mecklenburgi bronz ónja meg épen annyi ezüstöt tüntet fel, mint az Ural vidéki ón.

A diszítések még nagyon kezdetleges formákat mutatnak; leggyakoribbak a farkasfog- és tekercs-alakú díszek. Nagyon lassan fejlődik az ember leleményessége odáig, mikor már mértani idomokat, zeg-zugos vonalakat, köröket stb. kezd alkalmazni. Állati és növényi alakokat is hiába keresünk még e korban. És bár a nagy egyformaság szembeötlő is, mégis az egyes tárgyak fajtáiban és alakjaiban, készítésében és díszítményében lehetetlen észre nem venni a különféleséget.

Edénytöredékek.
1. Mően szigetéről, a magleby-i sírleletből. 2. Arby-i lelet, Kalundborg vidékéről. 3. Trójai lelet.

Dániában és Mecklenburgban kedvelt volt a csigavonaldísz, ellenben délibb vidékeken inkább uralkodók a gyűrű-formák. A magyarországi kardoknak hatalmasan diszített markolatuk van, ellenben a brit kardokon a markolatot ráillesztett fa- és csontdarabok alkotják. A brit lándzsacsúcsokon lyukak vannak, a dániaiakon meg nincsenek. Irland és Magyarország rendkívül gazdag tokos vésőkben (vágásra rendeltetett eszközök), ellenben Britanniában és Dániában ezek szerfölött ritkák. Svájcz egyes vidékein tükrök, árak, horgok, kések, lándzsacsúcsok és tokos vésők kerültek elő, ellenben kardok, fibulák, tekercsek egyáltalán nem, vagy legfeljebb elvétve.

A bronzcultura terjedésére nagyfontosságú tényező volt az európai területek földrajzi helyzete is. Oly vidékeken, melyek messze északra esnek, mint Anglia, Skandinávia, Dánia és északi Németország, vagy a melyek erős hegylánczokkal vannak elrekesztve, mint Svájcz és Magyarország, sokáig tartó, virágzó bronzműveltség található. Mind e helyeken egyes csomópontok képződtek, melyek a műveltséget messze szétsugároztatták.

Az észak-európai bronzcultura két csoportra oszlik; ezek közül a régibb és fejlettebb a nyugati, a későbbi a keleti tartományokat foglalja magában, mintegy a Visztuláig. Mecklenburg a két irány közt középütt áll s mind a kettőt képviseli. Svájczban két csoportot különböztethetünk meg, t. i. a czölöpépítkezés és a szárazföldi műveltség emlékeit; jellemző sajátság, hogy a tavi hajtűk feje kerek, a szárazföldieké pedig lapos. Érdekesek az itteni bronzfibulák is (mellcsatok), melyek magyarországi műhelyekből kerültek ki; ezek rendszerint két kengyel által összekötött tekercsből állanak.

1, 2. Mykenaei aranygombok.

3. Dániai boglár.

Európa különböző területein különböző ideig tartott ez a műveltség. Legelőször délen szűnt meg, háttérbe szorította a vas. Innen terjedt a megújhodás Közép-Európán át észak felé. De a bronzcultura nem egyszerre szűnt meg; a vas mellett keveretlenűl sokáig fentartotta magát. Sőt északon a bronz még teljes virágjában volt, mikor Közép-Európában már a végét járta. Úgy hogy Észak-Olaszország kezdetbeli vasleleteit csaknem egy évezred választja el az Északi-tenger vidékeinek ilyfajta leleteitől. Általános az a nézet, hogy az északi bronzkor a második évezred közepétől a Kr. e. utolsó évezred közepéig tartott.

A maga nemében egyedűl álló műveltség volt az, melyet a kaukázusi kobáni sírmezők tárnak elénk. Ennek dísztárgyai világosan mutatják, hogy ott megelőzőleg nem volt semmiféle cultura; görög és kisázsiai területről vitték be az ékszereket s ezek alapján azután önálló stylus fejlődött ki. Hanem ez azután rendkívül változatos és magasfokú, a mi nem is csoda, mert hiszen ide már nem volt olyan messze az érczben gazdag Ural-hegység.

Tokos vésők és nyélre való alkalmazásuk.

Bronz-korszakbeli eszközök.

Ha futó tekintetet vetünk a bronz műveltségre, azt tapasztaljuk, hogy az a legkülönbözőbb életszükségletek kielégítésére törekedett. Védelmi czélokra készített kardokat, tőröket, lándzsákat és nyílvégeket, tán paizsokat és sisakokat is, melyeket Etruria és Görögország állított elő. A kétélű kard vágó és szúró eszközűl szolgált, nem volt nagyon hosszú s markolata is rövid, végén fordított csészealakú ellenzővel. A kések karcsú pengéjűek s csinos nyéllel voltak ellátva. Ékszerül szolgáltak a ruhacsatok (fibulák), hajtűk, karon-, fülön- és nyakonfüggők s a tömérdekszer előforduló, lánczon lógó csüngő-díszek. A háztartás czikkei közűl használatosak voltak: a tányérok, serlegek, csészék és korsók, melyeket hol bronz-bádogból, hol agyagból vagy épen aranyból a legkülönfélébb nagyságban és alakban készítettek. Hogy a lónak is nagy hasznát vették, azt bizonyítják a sarkantyúk és szerszámrészek; sőt befogták kocsikba is, mint azt az előforduló három s négykerekű bronzkocsik bizonyítják.

A bronzkort különösen jellemzik a tokos vésők, melyeket nemcsak szerszámokul, hanem fegyverűl is használtak. A földmívelés nagy virágzására mutatnak az egyes lelethelyeken egész tömegben felszínre kerülő sarlók; Magyarország földje már akkor is a gabonaneműek elsőrendű hazája lehetett. Elég csak a bonyhádvidéki, bozsóki, ispánlaki, kenderesi, kéri, komjáti, pánczélcsehi, pölöskei és török-koppányi leletekre rámutatnunk, hol a bronzsarlók egész raktára került napfényre.

Öntőformák lándzsacsúcsok és sarlók készítésére.

Agyagedényeit a bronzkori ember korong használata nélkül állította elő. A diszítésnek még mindig csak azt a nemét alkalmazta, melyet már a kőkorszak ismert, legfeljebb vonalainak színe váltakozott feketével és vörössel. A legszokottabb díszítések voltak: geometriai formák, csigavonalak, körök, szalagok s czik-czak vonalak.

A ruházatra nézve leginkább az ékszerek és pipereczikkek tájékoztatnak bennünket. Azonban egyes dániai sírokban gyapjúszövetek is fenmaradtak: sapkák, köpenyek és ingek, melyek egészen olyanok, a milyeneket Strabo a zinn- (ón) szigetek lakóinál leír, t. i. barna színű, földig érő köpenyek, melyeket öv szorított össze. A szíjak is nagyobb mennyiségben szerepelnek, mire a csatok is utalnak. Tehát már az állati bőröket is jobban kihasználta az e korbeli ember; ezekkel vonta be fából csinált pajzsát, belőlük formálta a sisakot és az övet.

Hajtűk.

A földmívelés meghonosodása állandóvá tette a lakást. Hogy pedig az időjárás ellen védve legyen, az ember tanyáját félig vagy egészen a föld alá sülyesztette. A földből kiálló részét fából vagy sárral bevont paticsból szerkesztette. Csoportosan lakott s néhol még most is szembetűnnek a földből alkotott ezenkori méhkas alakú körházak. Az egyes ilyen telepeket azután föld- vagy kősánczokkal vették körül, hogy magukat esetleges támadások ellen biztosítsák. Épen ezért sánczműveiket nem a főfolyók mentén, hanem kisebb patakok mellett, lehetőleg zárt völgyekben emelték.

Halottait a bronzkor embere vagy elégette vagy eltemette. Mind a két szokás divatozott. Délen túlnyomóak az urna-sírok és kőláda-temetők, északon ellenben a sírok fölé halmokat hánytak vagy sírokúl természetes halmokat használtak fel (kurganok). Efféle sírhalmokkal, melyeket népünk kún-halmoknak nevez (vagy néhol korhányoknak), egész északi Európa tele van; megtaláljuk őket Dél-Németország egy részében is, nevezetesen Württembergben, azután Francziaországban, a spanyol, portugál és görög partokon, továbbá északi Afrikában a Vörös- s Kis-Ázsiában a Fekete-tenger mellékein.

Bronzkori fegyverek.

1. Pánczél hátsó fele.
Lelőhelye Grenoble. A párisi múzeumban.

2, 3. Érczpajzs, innenső és tulsó oldala.
Lelőhelye Bingen.

4. Érczsalap (tarkófedő sisak).
A mainzi múzeumban. Lelőhelye Kreuznach.

5, 6. Érczsisak. Előlrűl és hátulról nézve.
Találták a Rajnában. A mainzi múzeum tulajdona.

7. Érczsisak.
Alsó-lausitzi lelet.

8. Díszes sisak, ágast és szarvast ábrázoló oromdíszszel.
Nápoly-vidéki lelet. A karlsruhei régiséggyüjteményben.

9. Érczsisak, hátulról nézve, ugyanolyan oromdíszszel.
Lelőhelye Canosa. Ugyanott.

10. Érczsisak arczvédővel.
A salzburgi múzeumban.

11. Érczsisak.
A schwerini múzeumban.

12. Legrégibb korbeli kard.
Az augsburgi múzeumban.

13. Bronzkard.
Lelőhelye Regensburg.

14. Bronzkard.
Lelőhelye Echsel, Hessenben.

15. Ujabb korbeli bronzkard.
A landshuti múzeumban.

16. Rövid kard.
Lelőhelye Majnai-Frankfurt.

17, 18, 19. Kardok németországi területről.

20. Hüvelyében levő kard.
Lelőhelye Nimes. A párisi múzeumban.

21. Bronz tőr.
A neuburgi múzeumban.

22, 23. Lándzsacsúcsok.

24. Ércz buzogány.
Lelőhelye Bajorország.

25, 26. Tőrök.
Lelőhelyök Gauböckelheim (Hessen).

Hallstatti sírok és mellékleteik.

A kereskedés már nem volt pusztán cserekereskedés, mint a kőkorban, hanem divatba jött a pénz is. Illetőleg a pénzt helyettesítő ú. n. karikapénz. A leletekben gyakran fordúlnak elő arany- és bronzkarikák, melyek kicsinységük és alakjok miatt nem lehettek karpereczek. Máramarosmegyében 52 darab aranykarikát találtak egy tömegben, valaha valószínüleg aranynyal telt erszény lehetett. Ez a karikapénz szabályozta a kereskedelmet s az embert hozzájuttatta a jóléthez. A leletek mindenütt nagy pompáról és fényűzésről tesznek tanúbizonyságot; a fejedelmeket néha aranykoronával temették el. A fegyvereknek aránylag ritkább volta arra mutat, hogy a háborút nem szerették; annál jobban virágzott a baromtenyésztés, földmívelés, ipar és kereskedés.

Idővel azonban megjelent a háború eszköze, a vas, s lassanként megváltoztatta a világot. Vele együtt új anyagokkal ismerkedik meg az emberiség, új forgalmi eszközök keletkeznek s új találmányok adnak irányt a közművelődésnek. Megszületik az irás művészete s az emberiség lassanként belép a világtörténet tornáczába.

A vas használata is keleten indúlt meg. Már az ó-testamentomi iratokból kitűnik, hogy Egyiptomban nagyon korán ismerték a vasat. Az egyik egyiptomi piramis koczkái között rá bukkantak egy véletlenűl befalazott vaslemezre. Ninive romjai közt is tömérdek vaseszköz kerűlt felszínre: kardok, tőrök, lándzsák, nyilak stb. Az új ércz azután kereskedelmi úton eljutott a Közép-tenger félszigeteire. Az északi etruszkok elterjesztették az Alpesen túli vidékeken s csakhamar közkincsévé lett az egész világnak. E világforgalom magyarázza, hogy olaszországi sírokban épen olyan agyagkorsókat találtak, mint Bajorországban; kétségtelen görög bronzkészítmények kerűltek elő az Alpoktól északra. Általában a Közép-tenger művelődési csomópontjain gyorsan fejlődött az új cultura, míg ellenben Közép-Európa lassabban halad előre. Itt még sokáig fentartja magát a bronzcultura, bár a vas kezdi háttérbe szorítani. A stájerországi Maria-Rast mellett feltárt 170 sírban 120 bronzeszközt s csak négy vastárgyat találtak, de köztük nem volt egyetlen fegyver sem.

A Salzkammergutban fekszik Hallstatt, melynek lakosai már az őskorban nagy sókereskedést folytattak északi Olaszországgal s az illyr partokkal. Itt 1846 óta egy őskori temetőt tártak föl, s több mint ezer sírban hatezernél több tárgyat leltek. Az uralkodó anyag még itt is a bronz, de jelentékeny szerepet játszik a vas is. A kardok, tőrök, kések pengéje vasból való, de az ékszerek, gyűrűk, gombok, ruhakapcsok rendszerint bronzból készűltek. A bronz és vas mellett előfordúl kis mennyiségben az arany, s igen sűrűen a borostyánkő. A dísztárgyak közt kitűnnek a pompás bronzöv-lemezek, gazdagon czifrázva. A ruhacsatok tekercses vagy hajlított fibulák, s a karpereczek is nagyon változatosak. A vas technikai kezelése már kitünő. Ezt bizonyítják a finoman kidolgozott s rendkívül ügyesen bordázott kard- és tőrpengék. E fegyverek pengéje most is éles, sőt némelyik a dömöczkelés egy nemét mutatja. Figyelemreméltóak az öveken, fülbevalókon s fibulákon lecsüngő dísztárgyak s csinos lánczocskákon lógó lemezek. Az edények közűl gyakoriak a bronzból és agyagból készültek. A bronzedények öblös vedrek egy vagy két füllel, keresztbordázatú cisták, továbbá csészék, lapostálak stb. Mindezek bekarczolt vagy benyomott vonalakkal, körökkel, háromszögekkel vagy színes (leginkább fekete és vörös) szalagokkal vannak díszítve. Az arany leginkább mint díszítő fém szerepel, ezüst pedig még egyáltalán nem fordul elő. A borostyánkőből gyöngyöket s markolatdíszítéseket készítettek s rendkívül ügyesen tudták fényezni és finoman kifúrni. A formák és díszítések sokasága igen nagy; a mértani vonalakon kívül durva rajzban feltüntetnek emberi és állati alakokat (lovakat, madarakat), de teljesen hiányzanak a növényi motivumok.

Hallstatti fegyverek, ékszerek, edények és eszközök.

1. Övrészlet.

2. Övrészlet.
Zürich vidékéről.

3. Ló- és hattyú-alakokkal díszített lemez.

4. Övrészlet, trébelt ornamentekkel.

5, 6, 7, 8. Övrészletek, különféle díszítésekkel.

9. Nyakperecz.

10. Gyapjúból szőtt szalagdarab.

11. Csüngődísz, kerékkel.

12. Bronz láncz.
Kreuznachi sírból.

13. Fibula, csüngődísszel.

14. Csüngődísz.

15. Bronz övrészlet.

16. Bronz hajtű.

17, 18, 19. Karpereczek.

20, 21. Nyakpereczek.

22. Tekercs-dísz.

23, 24, 25, 26, 27, 28, 29, 30. Ruhakapcsok (fibulák).

31, 32, 33. Lándzsacsúcsok.

34. Kettős tarajú sisak.

35. Nagy kard, markolatán borostyánkődíszítés.

36, 37. Bronz kardok.

38, 39, 40. Vas tőrök.

41. Vas késpenge.

42. Vas bárd.

43. Véső, a fanyél maradványával.

44. Vas véső.

45, 46. Bronz vésők.

47. Díszes üstalj (?) madár ornamentekkel.

48. Bronz üst, fedővel.

49. Bronz merőkanál.

50. Bronz csésze.

51. Agyagcsésze, meander vonalakkal.

52. Edény bronz bádogból.

53. Üst bronz bádogból.

54. Talpas csésze bronzból.

55. Agyagcsésze.

56. Bronz talpas csésze.

57. Bronz cista.

58. Dísztárgy.

59. Bronztál, széldísszel.

60. Bronz csésze.

61. Bronz merő-edény.

62. Emberalakú dísz.

63. Ököralakú dísz.

64. Állatidomú fibula.

65. Kis bronzfejsze, jelvény.

66. Halászó horog.

A hol nincs a tárgyak után megmondva, hogy honnan valók, ott mindenütt mint lelőhely a hallstatti sírmező értendő.

Hallstatti fibulák.

E nagy fejlettségű művelődés pazar fényre, kiváló ügyességre és gyárszerű iparra enged következtetést. Úgy látszik, az olaszországi hatás nagy sikerrel párosult a honi szorgalommal. Némely alakításokon valódi classikai formák és tagozatok mutatkoznak. A bronz kezelése bámulatos; szerfölött vékony és egyenletes vastagságú lemezzé van kalapálva, formákba idomítva s díszítményekkel ellátva, majd összeillesztve. Általában a kovácsolás és trébelés nagy művészetre vall.

Éppen ezért joggal nevezték el a művelődés e korszakát hallstatti kor nak. Nagy területen fordúl elő s mindenütt ugyanazon alapformák jellemzik. Északi határai elnyúlnak egészen Thüringiáig s Passauig, déli határát az Alpok alkotják, keleten Magyarország, nyugaton meg Besanon és Saarbrücken városok jelzik kiterjedését. De ez csak általános meghatározás; mert nyúlványai e határokon is jóval túlterjednek. Súlypontja a felső Duna-völgyre, a felső és közép Rajnára s nyugati Svájczra esik. Különösen tisztán nyilvánul a krajnai Waatsch és S-Margareten urna-sírjaiban, hol görög eredetű nyílcsúcsokkal keveredik, melyek a negyedik – második század jellegét viselik magukon. Általában e műveltség kora a Kr. e. utolsó évezred középső századaira esik, s tart mintegy ez évezred végéig. S minden arra mutat, hogy kelta népségek voltak a meghonosítói.

Őskori bocskorok.
1. Keleti-Frieslandból. 2. Holsteinból. 3. Alamann sírból való ú. n. halotti czipő (kétségkívül a merovingi korszakból.)

A görög félszigeten az olympiai legrégibb bronzemlékek is a hallstatti műveltségbe tartoznak, s Homeros görögjei is ebben a fejlődési szakaszban élnek. A vándor görögök, az illyrek és thrákok korán eltanúlják a vas használatát; innen terjed azután a vas ismerete Magyarország és a Kaukázus felé. A marseillei öböl a britanniai ónkereskedésnek volt a déli góczpontja, az Adria északi szélein pedig felgyűlt a délen annyira kapós borostyánkő. Déli Francziaország és déli Ausztria tehát igen gyorsan megnyílt e műveltség előtt, mely e területeken már erősen virágzik, midőn másutt a bronzcultura még javában fennáll.

A vaskor legrégibb szakasza egyébiránt két egymástól különböző fejlődésből áll. Ha a hallstattit keletinek veszszük, ennek egy nyugati felel meg Svájczban. A neuenburgi tó északi csücskén van egy Marin nevű kis falu, hol czölöpépítkezésre akadtak, melyet helyi tájszólással a halászok La Tene névvel neveztek el. Itt is nagy számmal kerültek elő vaseszközök.

E műveltség a Kr. e. utolsó században kezdődik s tart, kivált a brit szigeteken, a római hódításig. Földrajzi határai déli Francziaország, Svájcz, a felső Duna és a Rajna. Kiinduló pontja közép és déli Francziaország s innen járja be északi Olaszországot, Magyarországot, fel északi Németországig, Skandináviáig, Britanniáig.

A La Tène-korszak készítményei már művészi törekvést árulnak el; a díszítő stil emelkedik s motivumait szivesen kölcsönzi az állatvilágból. A mellett úgy a fegyverek, mint a házi eszközök és ékszerek változatosságára nézve jóval többoldalú, mint a hallstatti kor.

Általában az emberiség haladása szembeszökő. A hallstatti korban még a tetemégetés és elföldelés divatoznak; a La Tene műveltség szakít a halottégetéssel, s mind általánosabbá lesz a temetkezés. A kereskedelem föllendűl s a vas feldolgozása egészen gyári jelleget ölt. Hatalmas kovácsműhelyek keletkeznek, melyek távoli vidékeket látnak el eszközökkel; a csehországi Stradonicz mellett tömérdek félbemaradt tárgyat találtak s ezek közt voltak olyan fibulák, melyekre a sodrony még nem volt ráillesztve. A régi bibractei házhelyek közt örvösök műhelye kerűlt felszínre, hol a la tene-i zománczot gyártották.

Ebben a korban északi és déli Európa között az a nép képezte a közvetítő kapcsot, mely Csehország fensíkjain tanyázott. Ez az ország be van hintve az összes műveltségi korszakok maradványaival. Régiségei visszanyúlnak egészen a kőkorig, s urna-temetőiben a vasmellékletek közt, hol Nerva császár pénzét, hol meg római készítésű bronzedényeket találnak. Tömegestől fordúl elő a nyers borostyánkő, világos bizonyítékául annak, hogy északról délnek itt vezetett át a kereskedelmi út.

Általában úgy földrajzi, mint archaeologiai tekintetben is Közép-Európa élesen elválik Észak-Európától. Külön határolt csoportot alkotnak a Kárpátok, az Érczhegység, a thüringiai erdő, a Westerwald s az alsó Rajna. Észak azonban két csoportra oszlik: Észak-Németországra és Skandináviára, mely utóbbihoz csatlakozik Schleswig is.

Németország északi része tele van urna-sírokkal. Ezek a temetkezési halmok egész Oroszországig terjednek, s kiindulási pontjuk Cseh- és Morvaország, honnan a folyamok mentén legyezőszerűen ágaznak szét. A szerint, a mint távolodnak, csökken régiségük. Az északkeleti és északnyugati sírokban még csupa bronzmellékletek vannak. Ellenben a sziléziai és poseni sírhalmokban már a bronzzal a vas keveredik, a mi onnan is következhetik, hogy a vasat keleten előbb ismerték és használták. A hallstatti cultura a Rajna-Weser vonalon terjedt észak felé, míg keleten, a morva-sziléziai-lengyelországi irányban nagyobb önállóság tapasztalható a vastárgyak előállításában. Legszivósabban tartotta magát a bronz az Odera és Elbe közötti vidékeken, hol a tiszta bronzminták a legtovább uralkodók maradtak. A La Tène-műveltség Thüringiából sugárzott szét s nyomait főként Hannoverben rakta le. De már a szomszédos Mecklenburg csak a római hódítás révén ismerkedett meg a vassal. Sziléziában is ritkák a La Tene-tárgyak s általában a Visztulától keletre csupán egyes typikus eszközök fordúlnak elő. Egyébiránt a formák mindenütt lassan módosulnak; a honi művészetnek a behozott czikkek szolgálnak mintáúl.

La Tene-kori fegyverek, eszközök és ékszerek.

1. Kétélű vaskard.
Schleswigi lelet.

2, 3. Dömöczkölt vaspengék.
Ugyanonnan.

4. Vas kard.
Lelőhelye Heidesheim. Ingolstadt m.

5. Kardhüvely, bevésett díszítéssel.
Lelőhelye a northumberlandi Tweed folyó medre.

6. Ércz kardhüvely.

7, 8. A hüvelyben levő la Tene-kard elülső és hátsó fele.

9, 10. A la Tène-kori kard innenső és hátsó fele, a hüvely felső részével.

11. Meggörbített kard, hüvelyében.

12. Lándzsacsúcs.

13. Svájczi kés.

14, 15, 16. Dániai kések.

17. Svájczi kés.

18. Kés; lelőhelye Wennbüttel.

19. Borotva Dániából.

20. Bronz kés. Holsteinból.

21. Olló.

22, 23, 24, 25. Nyakpereczek.

26. Bronz fibula.
A zürichi múzeumban.

27a) és 27b) Övlemezek vaspléhből.

28. Bronz üst.
Dániai lelet.

29. Boros kanna.
Ludwigsburg vidékéről.

30. Vas fibula, Svédországból.

Urnák Augsburg vidékéről.

Az irásos történelem pirkadása különösen Közép-Európát s benne Magyarországot is jelentékeny műveltség magaslatán mutatja. Hazánkon vitt keresztűl a keletről beözönlő népek országútja. A Duna völgye mutatta az irányt kelettől nyugatig, s partjain mindenütt kimutathatók az őskori állomások. Már Strabo tudósít róla, hogy hogyan járnak-kelnek mindkét partján a népek s hogyan szállítják az árúczikkeket a mellékfolyókról a Dunára s innen a mellékvizeken távolabbi vidékekre. Az Északi-tenger partjairól is vezetett egy út hazánkon át a déli tartományokba; ez a borostyánkő-kereskedés útvonala, mely a Visztula völgyében vonult le Krakkóig s itt kétfelé válva, egyik iránya Pozsonynak, másik iránya meg az ország szivének tartott. A római genius, mikor a maga útrendszerét hazánk területén berendezte, tulajdonkép csak a régi közlekedési vonalak irányát tartotta meg s fejlesztette ki.

Összefoglalva mindazt a tanulságot, a melyet rég eltűnt idők néma emlékei rejtenek magukban, azt látjuk, hogy Európa történetelőtti népei művelődésre hajlandók és nem ritkán pompakedvelők voltak; értettek az ércz- és sóbányászathoz s értékczikkeiket kereskedés útján messze földön elterjesztették. Temetkezésük módja mély kedélyről s az elhunytakra való szeretetteljes megemlékezésről tanúskodik A halott fegyvereit összetörték s úgy tették a sírba, hogy azokat többé senki se használhassa. Az Aar-folyó mentén is egész csomó tört kardot találtak, mintha valamely ütközet után gyűjtötték volna össze és semmisítették volna meg ezeket. A mai kor emberének minden erénye és minden hibája megvolt az őskor emberében már akkor is, mikor még az irás mesterségét, mely e tulajdonságokat megörökíthette volna, nem ismerte.

Bronzedény.
Lelőhelye az odensee-i kerületben Lavindsgard, Dániában.

Az összehasonlító nyelvtudomány kiegészíti ismereteinket. Ennek segélyével tudjuk meg, miként ágazott el az árja népcsalád két csoportra: egyfelől ó-persa és indus, másfelől görög, italikus, kelta, germán, szláv és örmény csoportra. A közös szókincsből a népcsalád ősi műveltségére is áradnak némi fénysugarak. Az árjaság ismerte a házi állatokat s a gabonát, gyakorolta a földmívelést, ruházkodott; értett a fegyverforgatáshoz s habár állandó lakásai nem voltak is, külön telepekben csoportosúlt. Használni tudta az érczeket, isteneket imádott, s a családélet is, sőt az államalkotás némi csirája is megvolt lelkületében. Tehát épen a legalsó műveltségi fokon volt túl: a vadász- és halászéleten. Őshazáját a nyelvi emlékek magas hegyek közelébe, mérsékelt égöv alá helyezik. S ez Ázsia belsejébe utal.

Mi indíthatta szétoszlásra, ma már meddő kérdés. Az európai ág oda hagyta Ázsiát s kivándorolt.

A hatalmas népvándorlás, melyről még mit sem tud a történetirás s megtörténtére csak későbbi eseményekből vonhatunk következtetést, két irányban folyt le. A görögök és italikusok szárazföldi úton a Földközi-tenger partvidékét lepték el, a kelták pedig Európa közepét árasztották el. Elhatoltak egészen a Nyugati-tengerig, megszállották Magyarország területét s főszállásukat a mai Francziaországban ütötték fel, észak felé a brit szigeteket foglalták el, dél felé pedig a Pyrenaeken és Alpokon húzódtak le. A germánok és szlávok jó ideig nem váltak szét s Oroszország belsejében állapodtak meg.

Később azután a germánok elszakadtak s északnyugat felé vették útjokat, a Keleti-tenger partvidékéig hatolván. Ellenben a szlávok megmaradtak régi tanyáikon. A germánság főtömege az említett tenger hosszában helyezkedett el s egyik ága, a teutonok, a kimbriai félszigetig terjedt. Másik ága átszelte a hullámokat és Skandináviában szerzett magának hazát, honnan azután előörseit kitolta Dániába és Jütlandba.

E népmozgalmak korára nézve is csak hozzávetések tájékoztatnak. Úgy látszik, a szlávok és germánok a Kr. szül. megelőző utolsó századokban váltak el egymástól; amazok az oroszországi alföldtől északra s a Közép-Visztulától keletre telepedvén le. A germánok, kik azért a szlávok szomszédságában maradtak, mintegy a Kr. e. negyedik században tünnek fel Skandináviában, a keleti-tengeri tartományokban, északi s közép Németországban. Délre tőlük helyezkedtek el a kelták, a Duna és Rajna partvidékein. Csak mikor a kelták hatalma megdől, vonúlnak lejebb a germánok s elhagyott tanyáikra a szlávok telepednek.

A mai Balkán-félszigeten a szintén árja származású thrák népcsoport foglalt helyet s velök határosak voltak a makedonok, kiket a tudósok az Olympos hegy vidékén visszamaradt görögöknek tartanak. Északnyugaton az illyrek helyezkedtek el, kikről azonban édeskeveset tudunk; valószinüleg hozzájuk tartoztak a venetek. Ellenben bizonyosnak látszik, hogy az italikusok észak felől hatoltak le az Appennini-félszigetre s a Po-síkságon levő czölöpépítkezések is alighanem az ő munkájok. Sőt Magyarország szárazföldi czölöpös telepei (a terramarek) is a graeco-italikusoktól származnak s akkor épülhettek, mikor ez az ázsiai nép kettéválása előtt még együtt volt.

Az árják másik főcsoportja, az indusok és ó-persák, vagy egy szóval az irániak, kezdetben egy népcsaládot alkottak, úgy hogy beszédjök csak nyelvjárásilag különbözött. A szanszkrit Rigveda dalai szerint az indusok észak-nyugatról vándoroltak be Hindosztánba s lassanként költözködtek át az Induson.

Egyébiránt az emberiség művelődése, bárhová fordítsuk tekintetünket, mindenütt azon fejlődési mozzanatokat tárja elénk, melyeket fentebb a leletek után vázoltunk. Amerikában és Új-Seelandban a kőkorszak ép úgy feltalálható, a lándzsák és nyilak ugyanolyan alakúak, a kőbalták csak úgy megvoltak, mint az emberiség bölcsőjében, Ázsiában vagy Európában. Kétségtelen tehát, hogy ezek a népek is az őskorban az emberiség közös nagy családjából szakadtak ki s vitték el magokkal szerte a művelődés első elemeit.