A via Appia egy részlete.
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
IX. FEJEZET.
Politikai és műveltségi állapotok a köztársaság első két századában.
Társadalmi intézmények ép oly törvények alatt állanak, mint a természet jelenségei; erejük és életrevalóságuk rendszerint annál nagyobb, minél több időt kivánt fejlődésük és megérésük. A görögöknek Alexandros vezérlete alatt tíz év elég volt a kelet meghódítására; a rómaiak százhúsz év alatt fejezték be Itália meghódítását. De a görögök diadalát nem koszorúzta állandó siker; bármily nagy területet hódítottak is meg, legnagyobb részén rövid idő alatt nevük is feledésbe merült; Egyiptom és Syria benszülött lakosságát sohasem tudták hellenizálni. Egészen más volt Róma hódítása, melyben még sokkal nagyobb hódítások csirája rejlett. Róma Itáliát teljesen rómaivá tette, nyelvben, műveltségben, politikai intézményekben egyaránt, s hódításának hatása ma sem szünt meg. Ép ily eredményt ért el távolabbi provinciáiban is, melyeknek később lett ura. Valamennyiükben mély nyomokat hagyott nemzeti jelleme, s történeti fejlődésükre minden időkön át nagy hatást gyakorolt. Időszerű lesz tehát lassan és nagy fáradsággal alakult intézményein végig tekinteni, melyek oly csodálatos kiterjedésre és tartósságra voltak hivatva.
Kezdetben csak a patriciusok voltak polgárok, a plebeiusok pedig állami alattvalók. Ez a különbség a hosszú küzdelmek után majdnem teljesen elenyészett. A rendek küzdelme helyébe most a rómaiak és itáliaiak versengése lép, kik a hosszas ellenségeskedés és lassú egybeolvadás ép oly folyamatán mennek keresztül. A rómaiak most már többé-kevésbbé tudatosan alkalmazzák azon elvet, mely régibb forradalmaikat irányította. Úgy látszik, korán kezdték a meghódított Itália népeit fokozatosan a polgári egyenlőség közös jogaiban részeltetni. Elhatározták, hogy a souverain nép mindig a forum népe leend, s hogy polgári jogait csak magának a városnak szentelt határai között gyakorolhatja. E czélból féltékenyen ragaszkodtak azon terület vallásos jellegéhez, melyen belül auspiciumok és egyéb szertartások tarthatók valának; ezek nélkül a legkiválóbb polgári jogokat, mint például a tanácskozást és választást, törvényesen nem lehetett gyakorolni. De a polgárok körébe lassanként és egymásután alattvalóikat is befogadták, ha függésük és szolgálataik hosszú próbája alatt méltóknak mutatkoztak e politikai kitüntetésre. A keret tágítása így is sérthette ugyan a régi polgárok büszkeségét s érinthette a zsákmányból meggazdagodott hódítók anyagi érdekeit, de a hódítás és gazdagodás szellemének ápolása ujabb erőkre szorult, s minél nagyobb lett a birodalom, annál nagyobb szám vala szükséges föntartására. Kr. e. 384 és 264 között (u. c. 370–490) tizenkét új tribust szerveztek az idegen tömeg elhelyezésére, melyet polgári jogokban részesítettek, s az ager Romanus, Róma területe, az Etruria közepén elterülő Ciminius erdőtől Campania közepéig terjeszkedett ki. A fegyvert viselő polgárok számát a censor minden öt évben megállapította, s több ily népszámlálás eredményét megőrizte a hagyomány. A számok azonban, legalább a régibb korbeliek, aligha hitelesek. Ne is menjünk tovább, mint a Kr. e. 293. évre (u. c. 451), a mikor adataink szerint 262,322 volt a polgárok száma. Innentől kezdve 252-ig (u. c. 502) a lakosság szaporodik, s ekkor 297,797 polgárt számláltak meg Rómában. E kortól kezdve a város népessége általában fogy, s csak száz év mulva éri el ismét régi sűrűségét. Elég lesz megjegyeznünk, hogy az eddig tárgyalt korszakban a köztársaság fegyveres ereje körülbelül 280,000 polgárból állott, s így Róma teljes lélekszáma 1.400,000-re tehető. Ily nagy volt Itália központi hadereje; de a köztársaság sokkal nagyobb sereg fölött rendelkezett, mert Róma csak azon feltétel alatt kötött szerződést más néppel, ha az segítő csapatokat szolgáltatott.
A legenda szerint Servius király sorozta a régi népet harmincz tribusba. A Regillus tó melléki csata után Kr. e. 496-ban (u. c. 258) a tribusok száma több hitelt érdemlő adat szerint huszonegyre sülyedt. A külünbség oka, ha ugyan megérdemli a vizsgálódást, onnan eredhetett, hogy a rómaiak az etruszk háborúban nagy területet vesztettek el. A huszonegy tribus történeti ténynek tekinthető; tagjai mint régibb polgárok politikai túlsulylyal birtak a tömeg fölött, mely azóta hódítás vagy egyesség alapján olvadt a nemzetbe. Mert mindezeket az ujabb polgárokat tizenkét új tribusba sorozták, melyek szavazata nem igen jött számításba. E tribusok tagjai ugyanis etruszk, latin, aequus, volscus vagy más szomszéd népek területén laktak. Valamivel később, Kr. e. 241-ben (u. c. 513), még két tribust alkottak a sabinok számára. Mind e népek gyönge kisebbségben voltak az egész nép gyülekezetével szemben; különben is akadályul szolgált megjelenésükben a távolság. Róma érdeke pedig nem engedte meg, hogy a tribusok képviseleti rendszer alapján érvényesüljenek. Az újkor ezen intézményét a rómaiak nem ismerték; nem is tűrte volna meg hagyományos uralkodó szellemük.
Róma politikájára tehát nagyon csekély hatással voltak az új polgárok. Ezek a befogadott tribusok, bár a város szomszédságában terültek el, nem töltötték be az egész környező vidéket. Az ager Romanust már a kapuktól nem messze megszakították olyan földterületek, melyek a szövetségesek birtokában maradtak s ager peregrinus nevet viseltek. Latium több városa, mint Tibur és Praeneste, latin község maradt; megtartotta municipalis intézményeit, s úgy csatolták a köztársasághoz, hogy csak később részesült a római polgárok kiváltságaiban. Ilyen, latin jogokat élvező város polgárai, ha saját hazájukban előkelő hivatalokban működtek, Rómában is élvezték a polgári jogokat; ők töltötték ki a hiányt, melyet a római nemesek soraiban a folytonos hadviselés okozott. Az alsóbbrendü nép pusztulását pedig időről-időre egész községek befogadása ellensúlyozta.
A város kiváltságai vagy jogai, melyek után Róma alattvalói annyira áhitoztak, a következők voltak: 1. szavazati jog a tribusi gyűléseken; 2. bárminemű hivatalra és méltóságra való megválasztatás joga; 3. korlátlan hatalom otthon feleség, gyermekek, rabszolgák és vagyon fölött; 4. személyes szabadság, testi büntetéstől vagy kinzástól mentesség, főbenjáró itélet esetén fölebbezési jog a néphez, kivéve táborban, hol a hadvezér hatalma korlátlan; 5. meghódított állami földbirtok használati joga; 6. az állam alattvalóira kivethető adókkal szemben teljes mentesség. Ez volt Rómában a teljes polgárjog, a ius civitatis optimo iure. A harminczöt tribus kerületein túl lakó lakosság ezekben a jogokban több vagy kevesebb mértékben részesülhetett; némelyiknek a senatus megadta Rómával a kereskedés jogát (ius commercii), másoknak rómaiakkal való összeházasodás kiváltságát (ius connubii). A meghódított népek városai tehát különböző csoportokra oszlottak. Volt 1. municipium optimo iure; ily város lakosai, ha Rómába jöttek, a legteljesebb mértékben gyakorolhatták a polgári jogokat; 2. municipiumok, melyek kiváltságok nélkül kapták e nevet; polgáraik részesedtek a terhekben, különösen a legio-szolgálatban, de természetesen az ezzel járó zsákmányosztalékban is; azonban nem volt szavazati joguk és nem lehettek a köztársaság tisztviselői; 3. olyan városok, melyek saját törvényeiket és régi szokásaikat Róma törvényeivel és intézményeivel fölcserélték, de polgáraikat még nem nevezték rómaiaknak. Ezen municipiumoknál hátrább állottak a praefecturák; e városokat római tisztviselők (praefectus) római törvények szerint kormányozták. Ily alacsony rangba büntetésből soroztak valamely várost, vagy ha lakosainak viselkedése óvatosságra intette a senatust. Így járt Capua, mely lefokozását polgárai oktalan lázadásának köszönhette. Mindig a meghódolás alkalmával megszabott föltételek állapították meg, hogy melyik csoportba kerüljön a város. Az ú. n. dediticii azok voltak, a kik a háborúban föltétlenül meghódoltak. Ezek fegyvereikkel együtt kezeseket is adtak át, bástyáik leromboltattak, vagy római őrség vonult beléjük, adót fizettek s azonkívül csapatokat szolgáltattak a köztársaság seregének kiegészítésére.
A római állam szövetségesei, a sociusok, más csoportot alkottak. Függtek ugyan Rómától, de névszerint mégsem voltak alattvalói. A senatus hízelgett büszkeségüknek, s e segítő társaitól sokkal nagyobb szolgálatot nyert, mint ha nyugtalan vagy méltatlankodó jobbágyok lettek volna. Tarentum névleg megmaradt szabad államnak, bár meghódítója lerombolta falait és őrséget telepített fellegvárába. Róma joggal gyanakodott Tarentum megbizhatlanságára; féltékeny is volt páratlan helyzetére, mely a Görögországgal való közlekedés központjává avatta. Neapolis is szabad államként szerepelt, de hajókat volt köteles szolgáltatni Róma hajóhadához és hozzájárulni a hajósok zsoldjának fedezéséhez. Camerinum Umbriában és Herakleia Lucaniában kölcsönös szövetség alapján Rómával egyrangú városok maradtak. Hasonló rangban voltak Tibur és Praeneste Latiumban, valamint a legtöbb etruszk város. De ezekben a rómaiak mindig az aristokrata pártot részesítették támogatásban, melyet így maguk iránt leköteleztek, hogy nyomást gyakorolhassanak a városok politikájára, s ha a körülmények megkivánják, ürügyük legyen belső ügyeikbe avatkozni.
Ez volt a senatus politikája meghódított ellenségeivel szemben. Nem tett kisérletet, hogy alattvalóinak tömegét egységes birodalmi néppé alakítsa. Ellenkezőleg, Róma politikai elve a «divide et impera» volt. Fentartotta, sőt fejlesztette a nemzeti jellem, szokások és viszonyok tényleges változatait; gátolta, gyakran megtiltotta, hogy a nagy confoederatio tagjai között élénkebb kapcsolat létesűljön. Kereskedelmi, sőt házasodási tekintetben minden város külön egységet alkotott; Róma valamennyitől külön állott, vagy mindegyikkel külön szerződést kötött. Mindazáltal a mint hatalma terjedt és központi hatalmának súlya növekedett, féltékenységével alábbhagyott. Így keletkezett a háromféle jog, melyek egyike vagy másika a félsziget valamennyi városára ráruháztatott. Az első és legkiválóbb a ius civitatis, a polgári kiváltságok joga, mely Róma központi souverenitásának egy részét a jog birtokosának juttatta. A második a ius Latii, a latin szabadság joga, mely a vele felruházott város főtisztviselőit római polgári jogokhoz juttatta; a harmadik a ius Italicum, az itáliai szabadság joga, melynek inkább terhei voltak, mint kiváltságai. Ez utóbbi jogról nem szólhatunk teljes pontossággal. Kétséges ugyanis, vajjon e korszakban pontosan meg volt-e már állapítva, s midőn a későbbi időkben többször említik forrásaink, kétséges, vajjon testületekre vagy azok egyes tagjaira vonatkozott-e, s vajjon tényleg helyi vagy csak egyéni megkülönböztetéssel járt-e.
Rómának, mint Itália urának, nem volt elég hadereje, hogy egyedül szálljon szembe ellenségeivel, a kik állandóan támadták vagy fenyegették. Harczias politikája miatt segítő csapatok védelmére szorult, melyeket saját rendszere szerint igazgatott. A római colonia sajátlagos intézmény volt. Mi e névvel rendszerint a fölös számú lakosságtól elvált csapatot nevezzük, minőt a görögországi városok időről-időre elküldtek szülőföldjükről. Ily coloniát társadalmi és vallási kötelékek csatoltak ahhoz az államhoz, melyből kiindult, de politikai kapocs nem fűzte régi hazájához. A rómaiak azonban, mint a modern államok, különösen Anglia, határozott czéllal alapították gyarmataikat, s e czél politikai erejük nagyobbítása volt. Ebből a szempontból választották ki az ujonnan elfoglalt területen a legalkalmasabb helyeket, a természetes védelmüknél vagy földrajzi viszonyaiknál fogva legerősebb városokat. A lakosságot innen teljesen vagy részben elkergették s római polgárok tömegével pótolták. Ellátták őket fegyverrel és egyéb eszközökkel, hogy állandó katonai állomásul telepedjenek le. Az elfoglalt földből jókora területet osztottak ki közöttük; megengedték vagy megkövetelték, hogy vigyék magukkal családjukat, szolgáikat és clienseiket, hogy Róma mintájára helyi kormányzatot rendezzenek be a metropolis társadalmi és vallásos szokásai szerint. A távoli vidékre telepített colonus nem szünt meg római lenni; nem vesztette el szavazati, kereskedelmi és házassági jogait, bár az elsőt ritkán gyakorolhatta, a többieket talán sohasem. Mindazáltal e képzelt kiváltságok reményében kötelezte magát, hogy résztvesz Rómának és érdekeinek védelmében, hogy katonának tekinti magát, kit a határon őrségül állítottak. Minden colonia egy kisebb hadviselő Rómaként szerepelt idegen földön. A főváros mintájára alakult szervezetének élén két főtisztviselő állott, kik duumviri hivatalukban consulokként viselkedtek. Voltak decuriói, a kik senatusát alkották, egyéb polgárai és katonai hivatalai, s fegyveres polgárokból álló külön hadereje. Beneventumban, hol a Campaniába és Apuliába vezető útak szétváltak, a hagyomány szerint hat ezer polgár telepedett le. Luceriát (Lucera), Apulia, Lucani és Samnium érintkező pontját, 14.000 colonus foglalta el. Forrásaink olyan coloniákat is említenek (például Venusiát), hová 20.000 polgár vándorolt. Róma hetven év alatt nem kevesebb, mint husz coloniát alapított Itáliában. Ha már most tekintetbe veszszük, hogy ez időszakon át a római lakosságot a legvérengzőbb csaták hosszú sora nagyon megfogyasztotta, s hogy a polgárok száma a pyrrhosi háború végén nem érte el a 290.000-et, akkor nehéz elfogadnunk olyan számadatokat, melyek szerint a gyarmatosítás következtében majdnem felére apadt volna le a fővárosnak és környékének lakossága. Valószínű tehát, hogy a többi coloniákba sokkal kevesebb polgár ment, mint a föntemlített fontos várhelyekre.
Rómának e coloniái fontos szerepet töltöttek be Itália fékentartásában; eszmékkel gazdagították lakosságát, terjesztették a hódító faj szokásait, sőt vérét is. Északon Sutrium és Nepete tartották kezökben a Ciminius erdő bejáratait, ezek a gyarmatok biztosították Etruria hódoltságát. A rutulusokat, Róma közel szomszéd népét és egyik legrégibb ellenségét, Ardea és Satricum tartották féken. A volscusok területét a tengerparton Antium, a dombok közt Norba, Velitrae és Setia (Sezze) ellenőrizték; hozzájuk számíthatók Fregellae, Sora és Interamna. Campaniában Cales (Calvi), Suessa Aurunca (Sessa) és Sinuessa voltak a coloniák; a hegyek között voltak elszórva Atina, Aquinum (Aquino) és Casinum (Casino). Központi állomásul szerepelt az aequusok közt Aefula és Carsioli, továbbá Narnia (Narni), mely az Umbriából Rómába vezető úton őrködött, s gyakran látta leszállani a gallusokat az Apenninekről. A távolabb eső Picenum földjén terültek el Adria (Atri), Firmum (Fermo) és Castrum, az Adriai-tenger partján Sena Gallica (Sinigaglia) és Ariminum; Brundisium (Brindisi) kikötőjéből indultak ki a hajók Calabriából Epirusba; viszont Tarentum, Locri és Rhegium (Reggio) katonai állomáshelyek maradtak, hol a köztársaság állandó zsoldosokat tartott. Ezek a várak és egyéb erősségek kettős, sőt hármas védelmi vonalban fedezték Rómát; ezek szolgáltak egyszersmind előörsül, ha bármely irányban támadó háborúra készült.
A via Appia egy részlete.
E coloniák egymással és a fővárossal, mint közös kiinduló ponttal, való összekapcsolására Róma nagyszerű úti hálózatot teremtett. A samnit háborúk véres csatái idejében Kr. e. 312-ben (u. c. 442) építette Appius Claudius censori évében a róla nevezett utat, mely a város déli kapujától egyenes irányban vezetett Capuába. A régibb via Latina ugyanis Anagnia és Fregellae érintésével nagyobb kerülőt okozott a Campaniába igyekvő csapatoknak. Appius a pomptinus mocsarakon hatalmas töltéseket emeltetett és kitünő alapépítményen rakatta le a vastag köveket. Az út oly széles volt, hogy két megrakott társzekér kényelmesen kitérhetett egymásnak. A via Appia majdnem elpusztíthatatlan volt s méltán kapta a «regina viarum» nevet. Justinianus korában, tehát 800 éves fennállása után, sem keréknyomok, sem mélyedések nem voltak rajta, s még mai nap is jó szolgálatot tesznek a via Appia maradványai, nem csak az alépítmény, hanem sok helyen a felső kövezet is. Ez volt az első ily gonddal épített műút, melynek mintájára később a hatalmas római birodalom több ezer mérföldnyi úthálózatot alkotott minden irányban. Több hatalmas államférfi abban látta büszkeségét, ha egy ilyen utnak nevet adhatott. Ötven év alatt felépült a via Valeria, mely a paelignusok földjére, Corfiniumba (Pentima) vezetett, a via Aurelia, Etruria tengerpartján, a via Flaminia, az Apennineken át Ariminumig, s a via Aemilia, mely ezt a vonalat Placentiáig (Piacenza) vezette, s mely után nevezik mai napig a Bologna és Piacenza közt elterülő tartományt. Mindez utak a legrövidebb idő alatt vitték a legiókat Rómából a távoleső coloniákhoz. Keresztutakat, melyek ily katonai telepeket kötöttek össze egymással, már kisebb számban és kevesebb gonddal építettek. Róma mindig vigyázott, hogy független összeköttetések ne igen alakulhassanak birodalmának különböző városai között.
A via Appia egy részlete.
A via Appia Aricia mellett.
A via Appia kövezete.
Maga Róma a Kr. e. negyedik század végén igen nagy város volt; polgárain kívül sok rabszolga élt falai között, kiket a meghódított népek szolgáltattak. E rabszolgák házimunkát végeztek; az ujabb nemesség különösen a hódított birtokok megmunkálására használta őket. Derekabbak néha már uruk életében, gyakrabban végrendelet alapján szabadultak fel, s a humanismus e téren mindinkább terjedt. Számítóbb polgárok iparműhelyeket és szatócsboltokat rendeztek be rabszolgáik számára, vagy felszabadítva őket, tőkét adtak nekik e czélra, mely így jó kamatokat hozott. E rendszer következtében az ipar és kereskedelem mindinkább a fölszabadult szolgák és ivadékaik kezébe jutott, s a nagy hivatalok segédszemélyzete is ebből az osztályból került ki. Így fejlődött Rómában egy ujabb clientela, mely a pusztulóban levő régi helyébe lépett s később nagy politikai zavarok okozója lett; egyelőre azonban a Fabius Maximus censorsága alatt létesült beosztás következtében nem játszott nagyobb szerepet.
A római polgár magánélete otthon nagyon egyszerű volt. Az előkelőbbek is személyesen kezelték birtokaikat. Életmódjuk és szokásaik azonossága nem csekély mértékben növelte az összetartást, mely őket idegenekkel szemben oly erősen jellemzi. De a rómaiak nem szorítkoztak csupán a földmívelésre, mint a samnitok. Városi szervezetük nemcsak hatalmukat, hanem a művelődés fejlődését is előmozdította. ha a pyrrhosi háború koráig zsindelylyel voltak fedve alacsony házaik, Appius Claudius censori éve (Kr. e. 312) forduló pont a város fejlődésében. Ő mutatott nagyobbszabású példát először, miként áldozhat a közjóért a gazdag nagyúr, s miként használható fel a nép érdekében az állami vagyon. Nemcsak a róla nevezett országút örökítette meg nevét, hanem az aqua Appia is, az a vízvezeték, mely a jó kutak nélkül szűkölködő, egészségtelen városnak Praeneste vidékéről szállította a forrásvizet. Manius Curius Dentatus 272-ben (u. c. 482) épitette a pyrrhosi háború zsákmányából a második vizvezetéket, az u. n. Anio vetus-t, mely a jóval távolabbi Anio folyó vizét juttatta Rómába. E két legrégibb vízvezeték csövei a föld alatt voltak letéve; a későbbieket már a föld fölött épített ivek tartották. Ugyanez a Manius Curius a sabin földön a Velinus tó vizét a Nar folyó völgyébe vezette le, s a mocsaras tájat termékeny talajjá változtatva, egyuttal a ma is megbámult vizesést teremtette. Ily utak, hidak és átjárók fejlesztették ki a boltozatos építkezést, mely később díszépületeknél is érvényesült, s lényegesen fejlesztette az etruszkoktól és görögöktől átvett építő művészetet.
A capitoliumi farkas.
(Róma, Capitolium)
A képzőművészet egyéb ágaiban, a szobrászatban és festészetben Róma sokáig a műveltebb itáliai népek, az etruszkok és görögök hatása alatt állott, s e téren önállóbb fejlődésre sohasem volt hivatva. E korban csak ébredezni kezdett érzéke a műtárgyak iránt, midőn Etruria és Dél-Itália elfoglalt városainak zsákmányával díszítette a várost, s maga is kezdte foglalkoztatni az idegen eredetű művészeket. A forumon és a Capitoliumon már feltünedeztek a királyok, legendabeli hősök, papok szobrai, oszlopok kiváló államférfiak emlékére. Műemlékek dicsérték a követeket, kiket az elleség megölt, a gazdag nőket, kik vagyonukat az államnak ajánlották fel. Az elfoglalt diadalmi jelvények nyilvános tereken hirdették a rómaiak hősiségét. Róma nagy várossá fejlődött, a mint a római állam is nagyhatalommá vált. A műemlékek közül különösen magasztalták a régiek Juppiter nagy érczszobrát a Capitoliumon, melyet Kr. e. 293-ban (u. c. 461) Spurius Carvilius consul öntetett az Aquilonia mellett legyőzött samnitok fegyverzetéből. A capitoliumi múzeumban levő híres bronz-farkast Gnaeus és Quintus Ogulnius, a 296. év (u. c. 458) aedilisei, állították fel a Palatinuson az uzsorásokra rótt pénzbüntetések jövedelméből; a szobor az etruszk művészet nyomait mutatja. Viszont a festő alkotások főleg görög mesterek művei voltak. Már Kr. e. 493-ban (u. c. 261) görög festők díszítették Ceres templomát; a rómaiak közül csak Gaius Fabius Pictor tünt ki e téren, ki 302-ben (u. c. 452) Salus templomát festette ki. Az a nézet, hogy a művész elismerése nyilatkozik meg jelzőjében, valószínüleg téves; a józan és tettrevágyó római társadalom alkalmasint csúfnév gyanánt alkalmazta.
Római ezüstpénzek eredeti nagyságban.10
Ez a szellem akadályozta meg, hogy e korban a római irodalom kifejlődése megkezdődjék. A római nem volt az a nemzet, melynek képzeletét nagyon gyönyörködtették volna a szép formák és gondolatok; bármennyire különösen hangzik, akkor volt a római nép a legderekabb, midőn még nem hatott rá mélyebben a görög műveltség, s nem volt irodalma. Vallási énekeiket a papok korán följegyezték, de a ritualis imák mintájára ezek is határozott formulákra és felkiáltásokra szorítkoztak. Arató és lakodalmi ünnepeken vidám dalok (versus Fescennini) és dévaj történetkék (saturae) szájról-szájra szálltak. A görögöknél ezekből fejlődött ki a vígjáték; Rómában a szigorú állami tekintély súlya alatt népszerű irodalom nem keletkezett. Már említettük, hogy Kr. e. 364-ben (u. c. 390) etruszk szinészek léptek föl római ünnepeken s mindennapi tárgyú komikus előadásokat, úgynevezett mimusokat rendeztek. Később rómaiak is utánozták őket, de foglalkozásukat a társadalom lenézte. Római polgár nem tartotta magához méltónak nyilvánosan énekelni vagy tánczolni; csak a Campaniából átvett Atellana nevű bohózatokban léptek föl álarcz alatt szabad polgárok is. Ezeket a darabokat nem őrízte meg irásbeli hagyomány, s ép úgy elvesztek, mint a családi ősök dicsőségére énekelt hősi dalok.
Dél-Itália meghódításával a görög műveltség hatása alá jutott a római szellem. Első sorban a görög istenek és görög szertartások átvételében mutatkozik e hatás. Tiszteletben részesült már e korban Apollon; 295-ben (u. c. 429) átvették Aphroditét, a kit Venussal azonosítottak; a gyógyító Asklepios tiszteletét egy pestis alkalmából Kr. e. 291-ben (u. c. 463) hozták el Epidaurosban járt római követek. Szintúgy görög szokás utánzása volt, hogy a halottak érdemeit sírfeliratok hirdették. A görög nyelvet is ápolni kezdték az előkelőbb családok. A görögök hatása azonban a gyakorlati életre különösen abban nyilatkozott, hogy a pénzügyekben a rézértéket az ezüstérték váltotta fel. Megkövetelte különben e reformot a római hatalom növekedése is. Dél-Itáliában és a többi görög államokban, melyekkel Róma most sűrűbb érintkezésbe jutott, ez a pénzláb volt az uralkodó. A rézpénz verése természetesen ezentúl is sokáig tartott, s Kr. e. 217-ig (u. c. 537) a réz- és ezüstérték egyaránt megvolt, de az előbbi folyton hanyatlott. Az új ezüstpénzeket 268-ban (u. c. 486) kezdték verni a római Juno-Moneta-templomban. Pénzegységül a denarius (= 10 as) szolgált, mely rézben 31/2 római fontot, ezüstben 1/72 fontot nyomott, tehát valamivel többet, mint az attikai drachma. Egy denarius a mi pénzünk szerint körülbelül 90 fillér; fél denariusnak quinarius, negyednek sestertius volt a neve. Az ezüstpénzek egyik oldalán sisakos női fej (Róma-istennő) volt, a másik oldalon a Dioskurosok ültek lovon, kezükben lándzsa, vállukon lobogó köpeny. Fejüket kerek hajós-sapka födte; e fölött látszott jelvényük, a reggeli és esthajnali csillag.