XXVIII. FEJEZET.
Görögország, Sicilia és Alsó-Italia a hellén szövetség megalakulásáig.

Philippos mindezen sikerei már eddig sem csupán diplomatiai ügyességén és fegyvereinek hatalmán alapultak; a későbbi fejleményekben pedig az újabb történelmi kutatás mindegyre több tényezőjét fedezi fel olyan erkölcsi természetű mozzanatoknak is, melyek maguknak a görögöknek egy igen jelentékeny részét arra birták, hogy épen nem aggodalommal, hanem hazafias reménykedéssel szemléljék Philippos hatalmának növekedését. Az ú. n. makedonpártnak is megvoltak a maga ideáljai, melyek nem egyszerre, váratlanul, Philippos aranyával kapcsolatban támadtak, hanem régi keletű politikai és szellemi fejlődésen alapultak. Maga a IV. századbeli görög államalakulás is, mely a maga kis keretű államszövetségeivel látszólag a görög szertehuzásnak (partikularismusnak) jele volt, hatalmasan fejlesztette a nemzeti egység tudatát, mert hozzászoktatta a tömeget ahhoz, hogy saját városának falain túltekintve egy nagyobb politikai egységbe illeszkedjék. Szellemi téren pedig, mióta Athén egész Görögország szellemi középpontja lett, meg is történt már ez az egyesülés. Athén nyelvjárása egyes tudományágak kivételével, általános irodalmi nyelvvé, az ion abc a IV. század kezdetétől fogva az irás általános alapjává vált. Mindezek az egység felé haladó áramlatok a kor politikai irányára sem maradhattak hatás nélkül. A peloponnesosi háború óta mindig tágabb körökben hódított az a meggyőződés, hogy ha Hellas nem akar belső harczokban felemésztődni, s végül valamely barbár nép zsákmányává válni, akkor a nemzet politikai egyesülésére van szükség. Platon is a nemzet betegségére valló jelnek fogta fel a hellének és hellének közt való polgárháborút.

De kivált a szónokok állottak az egység eszméjének szolgálatában. Már Gorgias, a művészies ékesszólástan alapítója is lángoló szavakkal intette a barbárok ellen való összetartásra a 392-iki olympiai ünnepen az összegyült helléneket, és szavai mindenfelé visszhangot keltettek. A nemzeti ünnepek szónokainak ettől kezdve rendes tárgya lett a hellénség egymással való kibékülésének a tengerentúli görögség felszabadításának eszméje. Sőt egyik korábbi beszédében az athéni népgyűlés előtt maga Demosthenes is, «a görögség halálos ellenségének» nevezi a perzsa királyt, minden meglévő bajt a belső visszavonás-okozta perzsa beavatkozásnak tulajdonít, s jelzi azt is, hogy a görögségnek valamely «szándékos vagy önkéntelen békéltetőre volna szüksége». De olyan hévvel és olyan hosszú ideig senki sem buzgólkodott az egység eszméjének szolgálatában, mint Isokrates. A szégyenletes Antalkidas-féle béke után, mialatt Euagoras kyprosi király kétségbeesett harczot vivott a roskadozó perzsa birodalommal, azért adta ki «Panegyrikos» czímű beszédét, hogy a görög államokat közös háborúra lelkesítse Perzsia ellen. Mikor pedig aztán meggyőződött róla, hogy a görög köztársaságokat vezető férfiakat a maguk szűkkörű helyi hazafisága (vagy sokszor nem is ily tiszteletreméltó okok) érzéketlenekké teszik a nemzeti eszme iránt, akkor a monarchia felé fordította tekintetét. Először Iasontól várta a görögök egységesítését, ennek kora halála után (370) pedig az Athénhez közeledő Dionysiostól; de ennek gondját a nyugati nagyhatalom, Karthago foglalta le, s nemsokára ő is meghalt. Az agg Agesilaos legutolsó ázsiai és egyiptomi hadjárata, s aztán, a szövetséges háború folyamán, Athénnek Perzsiával való nyilt szakítása is új reményeket keltett a nemzeti egységért rajongó Isokratesben; ekkortájt fordult (IX. levelében) Agesilaos fiához, Archidamoshoz azzal a kéréssel, álljon élére a Perzsia ellen indítandó nemzeti mozgalomnak. De Archidamost is Sparta külön érdekei foglalták el; azt remélte, hogy Phokisra támaszkodva visszaállíthatja Peloponnesosban hazája régi tekintélyét. Hiában szólította Athén a görögséget harczra Perzsia ellen (355-ben, l. 413. lap); senki sem mozdult, s békét kellett kötnie a perzsa királylyal, kinek pénzére annyiszor rászorult. Utolsó, legnagyobb reményüket Isokrates és a hozzá hasonló gondolkodású hazafiak a folyvást emelkedő Philipposba vetették. Alig történt meg a békekötés, Isokrates nyilt levéllel fordult magához a királyhoz, melyben (Philippos czím alatt) kifejtette politikai programmját. Azt a szerepet szánja a királynak, melyet mythoszi őse, Herakles viselt: a békeszerző, jótévő közvetítő szerepét. Az egyesült nemzetet vezesse aztán a király Perzsia ellen, melyet előreláthatólag nagyobb veszteség nélkül egészen meghódíthat; de ha nem hódíthatja is meg, legalább felszabadíthatja a kisázsiai görögséget, s gyarmatokat alapíthat a felszabadított partokon, melyekben hazát találhatna a birtoktalan és hazátlan zsoldosproletárság. Ezek voltak azok az eszmék, melyeknek megvalósítása ugyan nehezebb volt, mint Isokrates gondolta, nem is sikerült sem neki, sem Philipposnak; de hogy végtére még is megvalósultak, abban Philipposon és Alexandroson kívül Isokratesnek is nagy része volt, mert iratait az egész hellén világban mindenütt olvasták, és mint az ékesszólás leghíresebb tanítójának, személyesen is nagy befolyása volt azokra a mindenünnen hozzáözönlő ifjakra, kik később Görögország szellemi vezetőivé váltak. A görög széthúzásnak, az akkori népállamnak nem volt nagyobb ellensége, mint Isokrates tanítványa, Theopompos, a történetiró; s ezen kívül Isokrates egész sereg más tanítványa személyes vagy levélbeli érintkezésben állott Philipposszal. A békepárt mostani megitélésére nézve irányadó, akkori helyzetére nézve pedig fontos körülmény volt, hogy hozzátartozott az az athéni férfiú is, a kinek meggyőződésére sem puszta elméletek, sem nagyravágyás, sem kincsek sohasem hatottak: Phokion, a diadalmas hadvezér, kit pályája első sorban feljogosíthatott arra, hogy kora katonai és politikai viszonyai felett ítéletet mondjon. Már pedig ő róla bizonyos, hogy, mióta Philippos feltétlen felsőbbségének tudatában volt, határozottan ellenezte Demosthenes politikáját.

Isokrates.
(Visconti szerint.)

Az úgynevezett makedon-pártnak tehát szintén nemcsak volt ideálja, hanem az, a mennyiben Isokratesével megegyezett, kétségkívül magasabb értelemben nemzeti is volt, mint Demosthenesé, ki a maga külön athéni szempontja szerint politikai feladatának azt tartotta, hogy Athén hatalmát a vele versenyző államok (kivált Sparta, Theba) kárára alapítsa meg és tartsa fenn, s ezen feladatának megvalósíthatása végett a perzsa király pénztárának igénybevételétől sem riadt vissza. Azonban Demosthenes politikai irányát, mely a következő években Athén iránya is, mégis igazságtalan volna csupán a később bekövetkezett, mi előttünk, az utókor előtt már ismeretes fejlemények hatása alatt megitélni. Ezt az irányt ugyanis nem csak lángoló hazafias érzelem, vagy valami képzelt ellenség ellen való gyülölet sugallta. A Demosthenes harcza saját meggyőződése szerint egyszersmind kibékíthetetlen politikai ellentétek harcza is volt. Az ő felfogása és a korabeli demokratikus felfogás szerint ugyanis az igazi, egyetlen jogállam, melyben kizárólag a törvény uralkodik, csupán a demokratia, és semmi más államforma. Minden más államformában erősebb egy egyénnek, vagy néhány egyénnek akarata, mint a törvény szava. A monarchikus állam eszméje, melyet pedig korának bölcseleti államtana már eléggé formulázott, Demosthenesre, a szónokra, gyakorlati államférfiúra nézve teljesen idegen volt. Szerinte nem képzelhető semmi, a mitől inkább kellene óvakodni, mint attól, hogy egy ember hatalmasabb legyen, mint a tömeg. Az a polgár, a ki Philippostól függő helyzetbe jut, az ő szemében önálló egyéniségből rabszolgává válik. Hogy a demokratia ilyen felfogása nem történeti, az kétség tárgya nem lehet. De azért Demosthenes sokszor hangoztatott szavát, melylyel magát a hellén szabadság védelmezőjének nevezgette, nem szabad puszta dicsekvésnek tartani, s a politikáját eldöntő harcztól sem szabad a «szabadságharcz» nevet megvonni. Philippos terjeszkedése kezdettől fogva egész csomó hellén község szolgaságba döntésével járt; az ő katonai egyeduralmára első sorban mégis az oligarchikus és plutokratikus osztályuralom képviselői, meg a tyrannosok támaszkodtak, s tagadhatatlan, hogy a makedon politika épen nem riadt vissza mindezen elemeknek saját czéljaira való felhasználásától. Czéljai pedig ennek a politikának Philippos diplomatiai ügyessége mellett épenséggel nem voltak világosak. Ki tudta volna azt 346-ban megmondani, mennyire fog haladni a szabad görög élet elnyomásában, önkényes irányának megvalósításában ez a nőttön-növő északi hatalom? Lehet-e hibáztatni azokat a hazafiakat, kiknek a perzsa háború terve nem volt elég arra, hogy Philippos «nemzeti» hivatásában megbizzanak, lehet-e hibáztatni főleg azt az athéni polgárt, kinek lelke el volt telve saját hazájának dicső multjával, s a ki saját ifjúságában a makedon uralmat csak mint harmadrangú, erőt sokszor, szellemet mindig Athénből kölcsönkérő hatalmasságot ismerte? A milyen bizonyos egyrészről az, hogy a makedon politikát az utólagos fejlemények ismerete mellett, s Makedonia egységesítő hivatásának tekintetbe vételével, a középtengeri kultúra általános érdekeivel megegyezőnek kell mondanunk, olyan bizonyos az is, hogy viszont Athénnek a maga álláspontja szerint igen fontos érdekeit kellett megvédelmeznie; hogy harcza a makedon uralom ellen, igenis, megérdemli a «szabadságharcz» nevet, s ezzel a történet itélőszéke előtt teljesen meg van a maga eszményi jogczíme. Elfogulatlan történeti felfogás teljesen meg fogja érteni azt, hogy olyan nagy műveltségű, nagy történeti multú államok, mint a milyen Athén volt, önként sohasem mondanak le arról a vezető szerepről, melyet történetileg alakult helyzetükben századokon át betöltöttek.

Phokion állitólagos szobra.

Demosthenes, jóllehet, mint láttuk, közvetetlenül Phokis elpusztítása után a béke fenntartása mellett nyilatkozott, nem bízott az athéni nép harczias hangulatának tartósságában; elhatározta tehát, hogy a megalázás nyomán kelt elkeseredést politikai ellenfelei ellen fordítja. Azért követtársai közül Aischines ellen, kivel a követség óta teljesen meghasonlott, a követek nyilvános számadása alkalmával azzal a váddal lépett fel, hogy Philippostól megvesztegetve elárulta Athén érdekeit. Az akkori hangulat közepett Aischines elitélése kétségtelen lett volna; de ez felhasználta Demosthenesnek azt a formahibáját, hogy vádjában Timarchosszal, egy tekintélyes, de feslett életű polgárral szövetkezett, s Timarchos ellen emelt viszonvád útján ezt polgári jogainak elvesztésére itéltette, a «hűtlen követség» ügyének tárgyalását pedig megakasztotta. Így ő ezúttal megmenekült, Demosthenes hirnevén pedig a szennyes ügy elég jelentékeny csorbát ejtett.

Azonközben Philippos magának Makedoniának rendezésével volt elfoglalva. A nyugati és északi barbár népeket, az illyreket és dardanosokat hátrább szorította, birodalma határain gyarmatokat alapított, s hajóhadát is tovább fejlesztette. Thessaliai megbizása a szent háború befejezésével megszünvén, ottani befolyásának megszilárdítására is új módról kellett gondoskodnia; megválasztatta hát magát a thessaliai szövetség élethosszig való archonjának (a tagos czímet a tyrannosok meggyülöltették), s a négy kerületbe tetrarchákul saját párthíveit tette meg. Ettől kezdve Thessalia hadiereje föltétlenül és gyorsan rendelkezésére állott, s hatalma ott majdnem olyan korlátlan volt, mint Makedoniában, jóllehet a szövetségesgyűlés jogait és az ország alkotmányát, legalább forma szerint, mindig épségben tartotta. De befolyása a Thermopylákon innen is folyvást növekedőben volt. Peloponnesos államaiban a birtokos osztályok tőle várták érdekeik megóvását, mit Spartától többé nem remélhettek. S Philippos, a hol szerét ejthette, meg is felelt várakozásaiknak. Az elisi számkivetett aristokraták makedon segítséggel ismét visszatértek, helyreállították az oligarchiát, s hálából szövetségre léptek a királylyal. De a Spartával ujjat húzó demokratikus államok, Argos, Megalopolis, Messenia is alig várták már Philippos megváltó megjelenését: Megalapolisban szobrot is állítottak neki a polgárok. Athénnel való viszonyának javításán is munkálkodott a király, még pedig, úgy látszik, őszintén. Erre mutat legalább a delosi ügyben való magatartása. A delosiak ugyanis abban a reményben, hogy Philippos megmenti őket a kelletlenül tűrt athéni uralomtól, a delphoi amphiktyonia elé terjesztették panaszaikat; de a király, – nem vévén zokon még azt sem, hogy párthíve, a már kijelölt Aischines helyett az Areopág Hypereidest, Demosthenes párthívét küldette követnek Delphoiba, – Athénnek itéltette oda a sziget felett való fönnhatóságot. De fáradozása kárba veszett. Demosthenes, kinek politikai befolyását a Timarchos-féle ügy nem rendítette meg, következetesen azon munkálkodott, hogy Philippos görögországi befolyásának útját szegje, s Athén elszigetelt állásának véget vessen. Azért a 344. év folyamán személyesen ment követül Peloponnesosba; de, ámbár a megalopolisi ügyben való szereplése (l. 443. lap) kedvezően hangolta irányában az arkadiaiakat, a Spartával ellenséges államok nem voltak hajlandók Philippos pártfogását Athén szövetségével elcserélni, annál kevésbé, mert Athén e mellett Spartával való szövetségét sem bontotta fel. Ellenkezőleg, csak azt érte el fáradozásával, hogy Philippos és peloponnesosi szövetségesei panaszt emeltek ellene Athénben. Ekkor tartotta Demosthenes második philippikáját, melyben ékesszólóan védelmezi eljárását és a királyt Athén halálos ellenségének tünteti fel. Az athéniek a maguk részéről Philippos egy ujabb követsége után Hegesippost küldték a királyhoz, azzal az utasítással, hogy a békeszerződés nehány pontjának utólagos megváltoztatását követelje. Philippos állítólag igen rosszul fogadta a követséget, de máskülönben késznek nyilatkozott rá, hogy a vitás pontokra, köztük a thrákiai foglalásokra nézve elismeri valamely közösen megbízott békebiróság itéletét; kijelentette továbbá, hogy Halonnesos szigetét, melyet tengeri rablóktól foglalt el, s aztán magának tartott meg, odaajándékozza Athénnek. De Athén a király egyik ajánlatát sem fogadta el; a békebiróságot állítólag azért, mert nem bízott pártatlanságában, Halonnesost azért, mert jogot tartott reá, s így nem «odaajándékozását», hanem «visszaszolgáltatását» várta a királytól. Így a tárgyalások ismét megakadtak, s az elkeseredés akkora fokra hágott Athénben, hogy Demosthenes pártja elérkezettnek látta az időt az ellenzékkel szemben való nyilt föllépésre (343). Hypereides hazaárulásról szóló vádat adott be Philokrates, a békeszerződés fogalmazója ellen. Ez a közönség hangulatának láttára nem várta be az itéletet, hanem önkéntes számkivetésbe ment; távollétében mondták ki rá a halálos ítéletet. Nyomban ezután Aischines ellen is újra megindította Demosthenes a két évvel azelőtt felfüggesztett pört, s ez alkalommal mondta el (vagy némely tudósok szerint csak kiadta) a két híres szónok a ránk hagyományozott két nagyszerű beszédet. De akár azért, mert Demosthenesnek nem sikerült a birákat meggyőzni a vád alaposságáról, akár azért, mert Aischines érdekében maga Eubulos és Phokion is szót emeltek, a pör Aischines felmentésével végződött, jóllehet a szavazattöbbség még így is igen jelentéktelen volt.

Körülbelül az athéni pörök tárgyalása idején sikerült Philipposnak befolyását Euboiára is kiterjeszteni, mely, mint tudjuk (l. 367. l.) nagyrészt még 348-ban elszakadt Athéntől. Eretriában Kleitarchos, Oreosban Philistides makedon segélylyel magukhoz ragadták a kormányt. Chalkis behálózása azonban nem sikerült a királynak; ez a város Demosthenes pártfogása mellett Athénnel kötött (egyenlő jogú) szövetséget. Megarában szintén Philipposra támaszkodva, Ptoiodoros tervezett államcsinyt; de kudarczot vallott, s Megara is Athénnel lépett szövetségre. Annál jobban megerősítette azonban befolyását Philippos Epeirosban, hol Neoptolemos, az egyik uralkodó, nem sokkal atyjának, Alketas királynak halála után szintén meghalt. Neoptolemos egy fiút, Alexandrost, és két leányt, Troast és Olympiast hagyott hátra. A kiskorú Alexandros helyett a kormányt Neoptolemos öcscse és uralkodótársa Arybbas vitte, s mint Troas férje, azt remélte, hogy sógora, Philippos, ki 357-ben a másik leányt, Olympiast vette nőül, gyámolítani fogja Epeiros egyesítésében. De csalódott. Philippos 343/2-ben, a makedon udvarban nevelkedett Alexandros felserdülése után, Arybbast két fiával együtt elűzte a trónról, helyébe Alexandrost iktatta, kinek számára Ambrakiát, Korinthos gyarmatvárosát is iparkodott megszerezni. Korinthos azonban gyarmatvárosa védelmére Athénnel kötött szövetséget, s példáját az Epeiros szomszédságában lévő kisebb államok, Korkyra, Akarnania, továbbá a Naupaktost féltő Achaia is követték. Sőt később Messene, Megalopolis, és Argos is beléptek a szövetségbe, jóllehet azért Philipposszal való szövetségüket sem bontották fel. Arybbas is Athénhez fordult s ott szivesen fogadták: az új szövetségesek védelmére Athén hadsereget küldött Akarnaniába azzal a megbízással, hogy Ambrakiát oltalmazza meg, s ha lehet, Arybbast iktassa vissza királyságába. Ilyen körülmények közt Philippos a fellázadt görög közvélemény megnyugtatása végett egyelőre lemondott Ambrakia megszerzéséről, és megelégedett azzal, hogy szövetséget kötött az akarnánok és achaiaiak régi ellenségeivel, az aitoliaiakkal, kik már rég vágyakoztak Naupaktos birtokára. Aztán 342. nyarán helyetteséül fiát, a 15 éves Alexandrost hagyva otthon, Thrákia ellen fordult, melynek teljes és zavartalan birtokát későbbi nagyszabású terveinek kiviteléhez okvetetlenül szükségesnek tartotta. Szüksége volt rá egyrészt Perzsia ellen tervezett támadásának biztosítására, másrészt Athén megbénítására, melyre nézve a hellespontosi közlekedés szabadsága valóságos életkérdés volt. Közelebbi okot a hadjáratra mindenesetre Kersobleptes túlkapásai adtak; de hogy mifélék, arról nincs közelebbi értesülésünk. Úgy látszik, megtámadta a Philippostól már meghódított városokat, talán épen Kardiát. De az ok különben is közömbös volt: Philippos eljárásából kiderül, hogy véglegesen rendezni akarta a thrákiai viszonyokat. Hosszú időt fordított erre. Az első évben nem haladt tovább a Hebros völgyénél; csak a következő évben (341) jutott czélhoz. Kersobleptest megfosztotta trónjától, országát bekebelezte Makedoniába, adófizetésre és katonaállításra kötelezte, s uralma biztosítására több erősséget, köztük Philippopolist és Kalybét alapította az elfoglalt területen. Kothelas, a Hermos és Duna közt lakó geták királya s a tengerparti görög városok siettek szövetségébe lépni. Előbbi szövetségesei, Byzantion és Perinthos azonban aggodalommal nézték a szomszédságukban lefolyó fontos változásokat, s már ez évben olyan feszült viszonyba jutottak Philipposszal, hogy az ellenségeskedés kitörése köztük csak idő kérdésének látszott.

Philippos thrákiai terjeszkedése a fennebb említett okból Athénben is végletekig fokozta az aggodalmat és elkeseredést. Demosthenes most már teljesen el volt rá határozva, hogy erőszakkal is kenyértörésre viszi a dolgot, még mielőtt Philippos hatalma jobban megerősödnék. De ez nehéz feladat volt. Az athéni iparos és kalmárlakosság nagyobb része még mindig békét akart. Általános volt az idegenkedés a személyes hadiszolgálattól, a hadiadó fizetésétől és a hajófelszerelés (trierarchia) költségeinek fedezésétől. A vagyontalan tömeg pedig Eubulos kormánya alatt sokkal jobban hozzászokott a látványossági pénzhez (theorikon), semhogy egykönnyen lemondhatott volna róla. De magára Philipposra nézve sem volt most időszerű a háború új megindulása; lelkiismeretes pontossággal ügyelt a békeszerződés megtartására, s ezzel Demosthenes helyzetét ő is igen megnehezítette. Nem volt egyéb hátra, mint mesterségesen idézni elő olyan bonyodalmakat, melyek a szakítást a két fél közt még akaratuk ellenére is elkerülhetetlenné tegyék. E czélra Demosthenes a sunioni Diopeithest használta fel, kit az athéniek már 343 táján egy gyarmatosraj élén Chersonesosba küldtek. Diopeithesnek eredetileg csak kevés hadiereje volt; de csakhamar elég tekintélyes zsoldossereget szerzett, még pedig abból a pénzből, a mit a semleges államok váltságdíjaiból harácsolt össze elfogott hajóik visszaszolgáltatása vagy «kimélet és jóakarat» (eunoia) czímén. Ezzel a sereggel megtámadta Kardiát, mely várost pedig a békeszerződés határozottan elismert Philippos szövetségesének, – sőt magának Philipposnak propontisi birtokai ellen is portyázó-hadjáratot intézett, s még Philippos odaérkezése előtt ismét visszavonult Chersonesosba.

A király azonban még most sem nyult erőszakhoz. Megelégedett azzal, hogy (341 márczius táján) fenyegető hangon fogalmazott és panaszokkal telt levelet küldött Athénbe. Ott a makedon-párt és a béke hívei eleinte erős rendszabályokat sürgettek Diopeithes ellen; de Demosthenes (ránk maradt) beszédében egész befolyását latba vetette Diopeithesért, s így a népgyűlés elutasította Philippos panaszait, Diopeithest meghagyta vezérségében, sőt segédeszközöket és pénzt szavazott meg neki. Nehány hóval későbben (talán májusban) tartotta meg aztán Demosthenes a hatalmas harmadik philippikát, melyben egész nyiltan kifejtette haditervét: egyrészt hadihajókról, pénzről, és hadseregről kell gondoskodni, másrészt követeket kell küldeni a közömbös államokba szövetség alakítása végett. Ő maga is tüstént követül ment a Hellespontosba, s Byzantiont és Abydost Athén részére nyerte. A rhodosiak és chiosiak, kikhez Hypereides ment követül, nem álltak ugyan Athén szövetségébe, de segélyt igértek Byzantionnak. A perzsa király, kit Demosthenes, sajnos, szintén segélyadásra szólított fel, visszautasítota ugyan a kérelmet, de azért, úgy látszik, magán uton nagyobb pénzösszegeket juttatott Diopeithesnek és a befolyásos athéni államférfiaknak, köztük állítólag Demosthenesnek is. Némely tudós (Schäfer, Holm) Aischines szónok értesítése alapján abban a véleményben van, hogy a fennebb (l. 462. l.) említett hellén szövetség is csak ekkor (sőt csak a 340. év márczius havában) jött létre, a chalkisi Kallias és Demosthenes újabb peloponnesosi és akarnaniai követsége folytán. A kérdés bajosan dönthető el; annyi azonban bizonyos, hogy a szövetség megvolt; tagjai Demosthenes szerint Euboia, Achaia, Korinthos, Megara, Leukas (és Ambrakia?) és Korkyra voltak. A szövetség a thebaiak csatlakozása után Demosthenes szavai szerint 15000 gyalog és 2000 lovas zsoldoskatonával kelhetett Athén segélyére. Járulékaikat Aischines 100 talentomra becsüli; Demosthenes csak annyit mond, hogy a lehető legmagasabb összegben állapította meg. A Chalkisszal való szövetség végre Euboia visszaszerzését is lehetővé tette. Athén Demosthenes indítványára még a 341. év nyarán hadsereget küldött Oreosba, mely megarai és chalkisi segítséggel felszabadította a várost. Philistides kényúr elesett a harczban. A következő év elején pedig, szintén Demosthenes indítványára, Eretriába küldték azt a hajóhadat, mely eredetileg Philippos euboiai támadása hirére önkéntes ajánlatok útján jött létre, ezt a várost is felszabadították, Kleitarchost elűzték, Oreos is, Eretria is belépett az euboiai szövetségbe, s ezzel együtt Athén szövetségébe. Így Philippos befolyása teljesen meg volt törve a szigeten, s ez Athénnek a tengeri közlekedés felszabadulása miatt nagy hasznára vált: Euboiát ez a szövetség Athén valóságos védőbástyájává tette. A szövetkezett felek nem elégedtek meg Euboira felszabadításával, hanem átkeltek a magnesiai partokra s ott nehány kisebb várost erőszakkal elfoglaltak. A peparethosi polgárok pedig Halonnesos szigetére támadtak, s elfogták az ott elhelyezett makedoniai őrséget. Athénben természetesen ellenzői sem hiányoztak ennek az erőszakos politikának, mely az államot határozottan a háború felé terelte. De a nép a folytonos izgatások következtében annyira el volt már keseredve Philippos ellen, hogy Demosthenes és pártja könnyű szerrel kifogott ellenfelein. Czélja elérésére erőszakos eszközöktől sem riadt vissza: a többi közt elfogatott egy Anaxinos nevű oreosi polgárt, a kinek, állítólag Olympias királyné számára, bevásárolni valója volt Athénben, s azzal vádolta, hogy Philippos kéme, és titkos érintkezésben áll Aischinesszel. A vizsgálat nem vezetett eredményre, de annyi következése mégis volt, hogy azontúl senki sem merészelt a Demosthenes politikájával sem a népgyülésen, sem a törvényszék előtt szembeszállani.

Mialatt Athén odahaza így harczra készült és szövetséget alkotott Philippos ellen, Euboiát is visszaszerezte, sőt egyrészt Chersonesosban, másrészt a thessaliai partokon tényleg el is kezdte a nyilt ellenségeskedést, – azalatt Philippos már a harmadik esztendeje, még mindig Thrakiában volt elfoglalva. 340 nyarán azonban végre befejezte a belföld meghódítását, s attól kezdve arra törekedett, hogy a délkeleti partvidéket is hatalmába kerítse, s így az ázsiai réveknek és a Fekete-tenger bejáratának is urává váljék: elhatározta hát Perinthos és Byzantion bevételét, s először Perinthos ellen fordult. Hajóhadát úgy juttatta a város elé, hogy útját a Hellespontos mentén szárazföldi seregével fedezte, melylyel betört Chersonesosba, tehát athéni területre, s a hajóhaddal lépést tartva vonult vele északkelet felé. Az ostrom a szárazföldi oldalról indult meg, még pedig az akkor már igen fejlett ostromművészet minden vívmányainak alkalmazásával; a hajóhad pedig egyidejűleg a város felé tartó hajók elfogásával iparkodott elzárni a várost a tenger felől való közlekedéstől. De ez nem sikerült. Byzantion városának és Arsites, kisázsiai satrapának segédcsapatai bejutottak a városba és megérkezésük új erőt öntött a szorongatott polgárságba. Philippos végül átlátta, hogy Perinthost meg nem vívhatja, és serege egy részét hátrahagyván hirtelen Byzantion ellen fordult; ez a város hadiereje legnagyobb részét Perinthos segítségére küldte volt, s így a király remélte, hogy váratlan támadással kezére kerítheti. De itt is csalódott.

Ugyanis Athénben már az a hír is nagy izgalmat keltett, hogy Philippos a város szerződésileg biztosított birtokán, Chersonesoson vonult végig seregével; fokozta az izgalmat aztán az a hír, hogy a király hajóhada többi közt nehány attikai gabonásbárkát is elfogott és kifosztott. A polgárság fenyegető hangú határozatot hozott, melyben elégtételen és kártérítésen kívül Kersobleptes visszahelyezését is követelte. Philippos a maga válaszában viszont az athénieket vádolta a békebontás szándékával, s részletesen előadta ő is a maga sérelmeit; a levél már ultimatum-féle volt, ha még nem is nyilt hadüzenet. A döntő lépést aztán Athén tette meg, annak a hirére, hogy a király Byzantion ostromára indult. Demosthenes indítványára a nép kijelentette, hogy Philippos megszegte a békét: a háborút elhatározták, a békeszerződéses oszlopot ledöntötték, s Chares vezetése alatt 40 hajónyi hajóhadat indítottak útnak Byzantion felmentésére. Ez a hatalmas város azalatt magában is eredménynyel verte vissza az ostromlók minden támadását; miután pedig először a Chares-féle hajóhad, aztán a chiosi, rhodosi és kosi segédhadak, s végre a Phokion és Kephisophon vezérlete alatt álló újabb athéni hajóhad is megérkezett, Philipposnak lassankint át kellett látnia, hogy Byzantion ostroma sem vezethet eredményre. Szárazföldi seregét tehát a 340. év őszén Thrakiába vezette vissza, hajóhadát pedig, megfoghatatlan s mindeddig ki nem derített módon, szintén sikerült visszajuttatnia a hellespontosi szorosokon keresztül. A byzantioni kudarcz kétségessé tette a három év óta Thrakiában kivívott eredményeket is. Azért a király a telet ismét Thrakiában töltötte, 339 tavaszán pedig a Duna jobbpartján lakó népek ellen indított hadjáratot, kik távolléte alatt újra elkezdték volt Thrakiában való portyázásaikat. A torkolat táján lakó skythákat megverte (Ateas királyuk elesett), barmokban és rabszolgákban nagy zsákmányt szerzett. Visszafelé a triballosok országán, – a mai Bulgárián – keresztül vette útját, s ezekkel is több szerencsés csatát vívott, melyekben maga is megsebesült. Így kiköszörülte a hirnevén esett csorbát; az északi barbároknak megmutatta, hogy nyilt csatában nem mérkőzhetnek vele, s ezekkel a hadjárataival egész életére biztosította maga számára Thrakia zavartalan birtokát.

Míg a király északon volt elfoglalva, Demosthenesnek elég ideje volt a hadikészületek megtételére. Euboiai és hellespontosi sikerei annyira megszilárdították különben is nagy népszerüségét, hogy végtére hozzáláthatott rég emlegetett reformjainak megvalósításához. A háború elhatározása után az egész hajózásügy főfelügyelőjének (epistates) választották, s ebben a minőségében úgy alakította át a trierarchia szervezetét, hogy attól kezdve a középosztály igazságtalan megterhelése megszünt, a gazdagabb polgárok pedig vagyonuk arányában vettek részt a hajók felszerelésében. Ráállott végre a polgárság arra a nehéz áldozatra is, hogy az állami jövedelmek egy részét ne ünnepi- és látványossági-díjakra (theorikon), hanem a hadviselésre fordítsák. A nem okvetetlenül szükséges kiadásokat megszorították, s az Eubulostól elkezdett nyilvános építkezéseket a békekötésig abbanhagyták. De a háború még sem folyt olyan eredménynyel, mint ez üdvös reformok után várható lett volna. Az athéni hajóhadak elzárták ugyan Makedoniát a tenger felől, de sikeres szárazföldi támadásról kellő hadierő (és Demosthenes szerint kivált ügyes hadvezérek) hijjában nem lehetett szó. A kis államok szövetsége e tekintetben nem sok hasznára lehetett Athénnek; minden Boiotia magatartásától függött. Ha ez csupán semleges marad is, Athén már arra az esetre is biztonságban volt minden szárazföldi támadás elől; ha Athén részére áll, akkor ez szárazföldön is megmérkőzhetett Philipposszal; ha Philipposhoz csatlakozik, akkor a király akármikor akadálytalanúl Athén faláig juthatott. Már pedig Theba, mint tudjuk, már egy emberöltő óta meghasonlásban volt Athénnal; ha nyilt háborúra nem került is a dolog, az attikai politika minden alkalommal Theba ellen dolgozott. Másrészt meg Philippos igen fontos szolgálatokat tett Thebának. Megfékezte a phokisiakat, kik tíz éven át annyi bajt és megalázást okoztak Thebának, visszaadta neki Orchomenost és Koroneiát, mely városokat saját erejéből sehogy sem tudott visszahódítani. Azonkívül a királynak igen befolyásos személyes barátai is voltak Thebában, hol ifjukorában, mint kezes, több évet töltött (lásd 401. lap). Azonban Philipposnak Thebával való barátságos viszonya a legutóbbi időkben megzavarodott. Zokon vették a királytól, hogy megtartotta a Thermopylák bejáratánál fekvő Nikaia erősséget, mely a szent háború előtt Theba birtokában volt, s csalódottan kezdték átlátni, hogy Theba Makedonia mellett másodrangú hatalommá sülyedt alá. Hozzájárult, hogy az athéni politika vezető férfia, Demosthenes, kezdettől fogva mindig Theba megnyerésére törekedett, s hogy Theba városával épen ezért nyilvános vendégviszonyban (proxenia) állott. A helyzet tehát nem volt reménytelen; minden a felek további magatartásától függött.

Philippos teljesen tisztában volt helyzetének nehézségeivel. Tennie okvetetlenül kellett valamit, egyrészt a hajózár megszüntetése vagy ellensulyozására, másrészt a byzantioni kudarcz feledtetésére. De hajóhada még most sem mérkőzhetett Athénéval, s így csupán szárazföldi hadviselésre gondolhatott. Azért mindenkép azon fáradozott, hogy Theba és Athén egyesülését megakadályozza, s hogy Thebát a maga részére nyerje. Thebai párthivei és barátai csakhamar találtak is alkalmas okot a két város összeveszítésére. Ugyanis Athén még a szent háború ideje alatt készíttetett, vagy tán csak helyreállíttatott nehány a plataiai csata emlékét megörökítő pajzsot, melyeket a delphoi templom diszítésére szánt, s a következő felirattal látott el: «Az athéniek ajándéka a médektől és thebaiaktól szerzett zsákmányból, mikor ezek a hellenség ellen harczoltak». Athénnek ezt a lépését, tekintettel arra, hogy a szent hely a phokisi bitorlók kezében volt, rosszakaratú értelmezéssel szentségtörésnek lehetett felfogni. Thebában tehát elhatározták, hogy az amphiktyonia következő (340) őszi gyülésén Athénre ötven talentomnyi birság kivetését indítványozzák: a vád megtételét pedig a lokrisi Amphissa vállalta magára, mely várost Philippos és a thebaiak szabadítottak fel a phokisiak uralma alól. A terv az volt, hogy ha Athén nem veti magát alá az itéletnek, szent (amphiktyoni) háborút indítnak ellene, melyből aztán Thebának sem lehetett volna kimaradnia.

Azonban az ügynek váratlanúl egészen más lefolyása lett. Az amphiktyoni gyülésre küldött athéni követek (pylagorasok) egyike, a már ismeretes Aischines, Demosthenes politikai ellenfele volt. Ez az amphissaiak vádjának hallatára visszafordította ellenük a szentségtörés vádját, szemökre lobbantva, hogy az amphiktyioni tanács harmadfélszázados határozata ellenére (l. 160. lap) művelés alá vették Krisa elátkozott területét. Beszédének akkora hatása volt a tanácsra, hogy ez azonnal elhatározta Amphissa ellen a végrehajtást, s mikor a lokrisiak fegyveres erővel szegültek ellene a tanács intézkedéseinek, ez a szentségtörők megbüntetésére rendkívüli gyülést hivott össze a thermopylai szoroshoz. Az athéni polgárság helyeselte Aischines eljárását, s egy ideig úgy látszott, hogy Athén maga is fegyvert fog a szentségtörők ellen. Ennek a lépésnek kiszámíthatatlan következményei lettek volna, kivált a sulyosan kompromittált Thebára, s Philippostól hosszú időre elvette volna az alkalmat arra, hogy Athén ellen felléphessen. De a thebai szövetségnek és Philippos megalázásának eszméjével eltelt Demosthenes egész befolyásával oda működött, hogy Athén semleges álláspontot foglaljon el az ügyben. Így aztán Athén követeket sem küldött a rendkívüli gyülésre; ugyanazt tette az Amphissával szövetségben lévő Theba is, s ezzel a két demokratia közt megtörtént a közeledésre az első lépés. Az amphiktyonia többi tagjai azalatt elhatározták a szent háborút Amphissa ellen; vezérül a tanács elnökét, a pharsalosi Kottyphost választották. Azonban, mikor Kottyphosnak nem sikerült a város meghódoltatása, a 339-iki őszi ülés kimondta azt a végzetes határozatot, mely az amphiktyoni háború fővezérletét a skytha háborúból épen visszatért Philipposra bizta.

Valószínüleg örökre homályban fog maradni, ki volt az igazi vétkes az ügy ilyetén fordulatában. Vajjon Aischines jóhiszemüleg működött-e, hogy a szent háborút Athénről elhárítsa, vagy csakugyan a makedoniai politikát szolgálta-e, mint Demosthenes állítja? Vajjon hibázott-e abban Demosthenes politikája, hogy Athén Aischines politikáját meghazudtolta, a helyett, hogy élére állott volna az Amphissa elleni szent háborúnak? Mi volt a Philippos igazi czélja az egész vállalatban? Vajjon Theba ellen volt-e szándékában fellépni, melylyel úgyis a meghasonlás útján volt, s melytől végczéljának, a Perzsia ellen irányuló háborúnak támogatását nem igen remélhette; vagy kezdettől fogva Theba támogatását kivánta megszerezni Athén ellen? Tanácsos lett volna-e Athénnek Philipposszal egyesülnie Theba megrontására? Mind olyan kérdések ezek, melyeket a modern történetirás ismételve felvetett, de kielégítő választ ez ideig rájuk nem adott.

A tényleges események lefolyása a következő volt. Philippos már 339–338 telén bevonult Hellasba. Seregének kisebb részét Amphissa felé küldte, s megszállotta vele a dorisi Kytiniont; ő maga pedig a derékhaddal a Thermopylákon át Phokisba hatolt, s ott erős állást foglalt a szorosok déli bejárata alatt fekvő Elateiában. Onnan küldött követeivel csábító igéreteket tett a thebaiaknak arra az esetre, ha hozzá csatlakoznak, vagy ha legalább szabad átvonulást engednek seregének Attika felé. Athénben Elateia megszállásának hire úgy hatott, mint a derült égből jövő villámcsapás. Demosthenes később a «koszorú ügyében» tartott hires beszédében (169. és kk. cz.) élénk szinekkel ecsetelte a városbeli zavart, megdöbbenést. A hevenyében összehivott népgyülésen senki sem mert indítványt tenni, csupán csak ő maga. Kifejtette, hogy felfogása szerint Elateia megszállása inkább Thebát fenyegeti, mint Athént, s azért azt indítványozta, hogy Athén elfeledve a thebaiakkal való régi meghasonlást, küldjön polgársereget a boiotiai határ oltalmára, s követséget Thebába a segítség felajánlása végett. Indítványa természetes folyománya volt Athén utóbbi időben követett politikájának, s nem hiányzott belőle a nagylelküségnek és lelki nemességnek eleme sem, mely iránt az athéni nép tagadhatatlanúl mindig nagy fogékonyságot tanusított. Az indítványt elfogadták, s a tíz tagból álló követség vezetésével magát Demosthenest bizták meg.

A döntés tehát most egyedül a thebai népgyüléstől függött. Theba volt az igazi oka az egész zavarnak; ő szerezte a phokisi háborút, ő mozdította elő Philippos thrákiai előnyomulását, ő adott okot Philippos új beavatkozására. De most Philippos győzelme esetére a maga hatalmának csak sülyedését, Athén győzelme esetén ellenben egész régi dicsőségében való feléledését várhatta. Demosthenes lángoló szavai is kétségkívül megtették a maguk hatását. Így Theba elfordúlt Philippostól és elfogadta Athén szövetségét. De a kényszerű helyzetet ugyancsak felhasználta, hogy drágán fizettesse meg szövetségét. Athénnek, most először, forma szerint el kellett ismernie Theba boiotiai fennhatóságát, s lemondania Plataiai visszaállitásáról és Orôposra való igényeiről. Sőt a szárazföldön való hadvezetést is Thebának engedte át, – annyival inkább, mert a küzdelemnek előreláthatólag thebai területen kellett lefolynia. A tengeri hadvezetésen a felek egyenlően osztoztak meg, a hadiköltségen pedig olyan arányban, hogy Athén kétharmadát, Theba csak egyharmadát fedezze. A két hatalmas állam szövetsége tán visszavonulásra birta volna Philippost, ha sikerül vala a többi görög államokat is megnyernie. De a leghatalmasabb peloponnesosi államok, Sparta, Messenia, Elis, Arkadia és Argos nem voltak csatlakozásra birhatók, bár másrészt Philippos felhivását is visszautasították, és semlegesek maradtak. Segítséget csak az Athénnel már szövetségben lévő nehány állam, Euboia, Megara, Korinthos, Achaia, Akarnania, Leukas és Korkyra küldött.

A szövetség létrejötte Philippost kétségkívül gondolkodóba ejtette, mert most már váratlanúl szárazon is a magáéhoz fogható hadierővel látta szemben magát. Sőt Aischines tudósítása szerint, melynek némely ujabb történetirók (Beloch, Holm) is hitelt adnak, ujabb békeajánlatokat tett a két városnak, melyeket athéni részről sokan, többi közt Phokion, nem utasítottak volna mereven vissza. Azonban Demosthenes meg volt róla győződve, hogy a döntő harcznak előbb-utóbb mégis be kell következnie, s úgy gondolkozott, hogy Athénre nézve szerencsésebb körülmények között, mint a milyenek akkor voltak, alig lehet valaha megvívni. Azért az állítólagos békeajánlatok visszautasítását indítványozta, s Athén példájával a sokáig habozó Thebát is magával ragadta.

Az athéni szövetség serege tüstént átvonult Boiotiába, s onnan a thebaiakkal egyesülve tovább Phokisba; egyidejüleg az athéni Chares és a thebai Proxenos vezetése alatt 10,000 főnyi zsoldos sereg indult Amphissa megvédésére. Két csatában a szövetségesek győzedelmeskedtek, s Philippos nem nyomulhatott előbbre Boiotia felé. Demosthenes népszerűsége nőttön nőtt: érdemeiért két izben is megkoszorúzták polgártársai, az athéni strategosok, sőt a boiotarchesek is ellenmondás nélkül teljesítették parancsait. A végzetes fordulat azonban csakhamar bekövetkezett. A király, ki zavartalanúl megtartotta elateiai erős állását, felhasználta az ellenség haderejének megosztását, s kora tavaszszal (338) váratlanúl megtámadta s megsemmisítette az amphissai szövetséges-sereget. Amphissát bevette, falait lerombolta, a vétkes polgárokat számkivetette. Erre Naupaktost is bevette, s igéretéhez hiven, a szövetségében álló aitoliaiaknak adta át. Most aztán visszafordult Phokis felé. Megkerülte a szövetségeseknek Parapotamioi mellett elfoglalt erős hadállását, s így visszavonulásra kényszerítette őket Chaironeia (Chæćronea) síkja felé. Itt vívták meg a döntő csatát a 338. év augusztus havában. A szövetséges hadseregnek a Kephisos folyóra támaszkodó jobbszárnyán a boiotiaiak foglaltak állást Theagenes vezérlete alatt; a balszárnyon, egészen Chaironeia alatt, a Chares, Lysikles és Stratokles vezetése alatt álló athéniek állottak; a centrumot a korinthosiak, achaiaiak és a többi kis államok hadai alkották. A makedon sereg jobbszárnyán, az athéniekkel szemben, maga Philippos foglalt állást, a thébaiakkal szemben álló balszárnyat pedig a tizennyolcz éves trónörökös, Alexandros vezette. Mind a két sereg mintegy 30-30 ezer főre rugott; de minőségre nézve csak a phokisi háborúban iskolázott boiotiaiak voltak a hivatásos katonákból álló ellenséghez foghatók. Azért Philippos a főtámadást ezek ellen intéztette, saját jobbszárnyát pedig lassan visszafelé vonta. Míg az athéniek felbomlott csatarendben üldözőbe vették a visszavonuló jobbszárnyat, addig Alexandrosnak rettenetes küzdelem után sikerült elsöpörni a boiotiai vonalat: Theagenes a «szent csapat» legnagyobb részével együtt elesett. A szövetséges had centruma a boiotiaiak vereségének láttára futásnak indult, úgy, hogy a győztes Alexandros most hátba foghatta az előrenyomult athénieket. Minden rend felbomlott; a ki tudott, menekült, de 2000 athéni fogságba jutott, 1000 elesett. A csata el volt döntve. Még mai napig is láthatók a helységtől keletre vezető úton annak a kő-oroszlánnak romjai, melyet a thebaiak elesett honfitársaik hamvai fölé állítottak.

Chaironeia síkja.

Görögország a győztes király lábai előtt hevert; Boiotia teljesen kénye-kedvére volt bizva, ellenállásra még maga Theba sem gondolhatott. Nem maradt egyéb hátra, mint ellenvetés nélkül elfogadni a kemény feltételeket: a boiotiai szövetség feloszlott, Plataiait és Orchomenost ismét helyreállították, Theba fellegvárát makedon őrség szállta meg, a számkivetettek visszatértek, a demokratikus alkotmány megszünt, Philippos ellenfeleit kivégezték vagy számkivetették. Theba önálló hatalma megszünt. Athén kedvezőbb helyzetben volt, s rá nézve a megoldás is kedvezőbben sikerült. A rémület ott is nagy volt, de a polgárság zöme és a kormány nem vesztette el a fejét a katasztrófa hallatára sem. Hiszen meg volt még Athén tengeri hatalma, s így a megerősített város ostrom esetén még inkább fenntarthatta magát, mint Byzantion vagy Perinthos. A polgárság tehát Hypereides javaslatára eleinte erélyes ellenállásra készült. A vidék összes ingóságait a falak közé szállították, a zselléreknek polgári jogot, a rabszolgáknak szabadságot igértek, ha fegyvert fognak a város védelmére, s hatvan éven alól az összes korosztályokat fegyverre szólították. Vezérül pedig Charidemost, Kersobleptes sógorát, Philippos halálos ellenségét szemelték ki. De az első izgalom elmultával kivált a fogságba esett polgárok sorsán való aggodalom békésebb hangulatot idézett elő. Hypereides javaslatainak végrehajtását felfüggesztették, s Charidemos helyett a higgadt Phokiont bizták meg a védelem vezetésével. Demosthenes, a ki a chaironeiai csatából szerencsésen megmenekült, érezte, hogy kisiklik kezéből a kormány; és hogy tanuja ne legyen annak, a mit meg nem akadályozhatott, az alatt az ürügy alatt, hogy a város élelmezése czéljából pénzt hajt be a szövetségesektől, eltávozott a városból. Philippos is hajlandó volt a békés kiegyezésre. Nem volt kedve Athén ostromával is kudarczot vallani, mint előbb Byzantionéval; tudta azt is, hogy a háború folytatása Athént egészen a perzsa király karjaiba vetné; talán átallotta volna is a hellén műveltség fészkének teljes megsemmisítését. Azért épen ő volt, ki a foglyok közt lévő Demades szónok utján békét kinált az aggódó városnak. Athén a tárgyalások vitelével Demadesen kívül Phokiont, s a makedon politika régi hivét, Aischinest bízta meg. Így csakhamar létrejött a kiegyezés. Athén megtartotta teljes önállóságát és összes birtokait: azonban az annyira fontos Chersonesos birtokáról le kellett mondania, s ezért a rég vitás Orôpos határszéli várost kapta cserébe. Tengeri szövetségét is fel kellett bontania, s köteleznie magát, hogy belép abba az általános hellén szövetségbe, melyet Philippos tervezett. A király viszont megigérte, hogy nem lépi át az attikai határt, s hogy foglyait a béke szentesítése után azonnal szabadon bocsátja. Úgy is történt, sőt Philippos az elesettek hamvainak hazaszállításával saját fiát, Alexandrost, és két előkelő vezérét, Antipatrost és Alkimachost bízta meg. Az athéni polgárság, hálából a király váratlan nemeslelküségeért, őt, fiát és követeit polgári joggal tisztelte meg, s állítólag érczszobrot is állított neki a piaczon. Az apróbb államokkal is elég szelíden bánt el Philippos; a legfontosabb pontokra, Chalkisba, Ambrakiába és Korinthos fellegvárába makedon őrséget rendelt, de egyébként nem állott rajtuk bosszút, sőt a phokisiaknak megengedte, hogy ujra felépíthessék lerombolt városaikat. Erőszakhoz csak Spartával szemben kellett nyúlnia. Arra a kérdésére, vajjon megengedik-e neki a városba való bevonulást, és belépnek-e a tervezett szövetségbe, a spartaiak szokásos velős rövidségükkel csak ez egy szóval feleltek: «nem». Így hát a király elpusztította az egész Eurotasvölgyet, s elvette tőlük összes hódításaikat. Kynuriát Argosnak, Dentheliatist Messenének, Skiritist és az Eurotas forrásvidékét Tegeának és Megalopolisnak adta vissza. Magát Sparta városát azonban nem vette ostrom alá, mert mint tudjuk, nem akart a görögség ellenségének feltünni, s különben is érdekében állott, hogy a Spartát környékező államok tovább is rászorúljanak segítségére Spartával szemben. Az év vége felé már összehívhatta Korinthosba a hellén kongresszust az új hellén szövetség megállapítása czéljából. Ez a szövetség, melyet különben inkább csak Alexandros- és Arrhidaios-Philippos-féle megujításából ismerünk, először is az általános békét s a forgalom teljes szabadságát mondta ki. Elismerte továbbá a szövetséges államok szabadságát (kivált adótól való mentességét) és önállóságát, persze azzal a fontos korlátozással, hogy «a mennyiben fennálló alkotmányukat meg nem változtatják». A szerződés végrehajtására szövetséges-tanácsot (synedrion) választott, s szövetségszegés esetén az amphiktyoni tanácsot ismerte el biróságúl. Fő dolog volt azonban, hogy a szövetség Makedoniával örök védő- és daczszövetségre lépett, s királyát az összes tengeri és szárazföldi hellén haderő korlátlan hatalmú fővezérének nyilvánította. Kimondták, hogy minden polgár, ki Philippos és a szövetség ellen más hatalmat támogatna, számkivetéssel és jószágvesztéssel lakoljon. Világos volt, hogy ezen a «más hatalmon» Perzsiát kell érteni; mert formaszerint ugyan békében volt még Philippos a perzsákkal, de mindenki tudta, hogy Görögország haderejét épen ellenük szándékozik felhasználni.

Sparta térképe.

Így nagyjából el volt érve az a czél, melyre Isokrates és vele sok kiváló görög hazafi is olyan régen sóvárgott. A mennyire az adott körülmények közt lehetséges volt, megoldottnak látszott az a feladat, hogy egyrészt belül minden egyes állam önállósága biztosítva legyen, s a mellett az egyes államok közt és magukban az egyes államokban a harcz és visszavonás megszünjék, másrészt pedig kifelé a nemzet egész ereje egyesíthető legyen. De még sem tanácsos olyan nagyra becsülni az új szövetséges-szervezet áldásosságát, mint egy régibb történeti felfogás (Droysen) vagy, jóllehet kisebb mértékben, egy legujabb irány (Beloch) is teszi. A szegénység és a gazdagság (vagy régi nevén a demokratia és az oligarchia) közt elmérgesedett társadalmi ellentétek megszüntetésére csupán nemzeti királyság lehetett hivatva; már pedig a makedon uralom ilyen nemzeti királyságnak, melynek főgondja épen az igazi belső béke helyreállítása lett volna, higgadt megitélés mellett alig tartható. Nem fölöttük állott a pártoknak, hanem épen annak köszönhette hatalmát, hogy mindenütt ama párt külön érdekeit támogatta, melyet politikai meggyőződése vagy sokszor csupán anyagi érdekei a makedon táborba hajtottak. Az új szövetség hát egészben véve alig volt egyéb, mint a makedon pártiak megegyezése, s épen azért nem is vezetett általános békére, hanem ellenkezőleg, új táplálékot adott a társadalmi és politikai ellentéteknek. Philippos politikája szempontjából el volt érve a czél azzal, hogy a görög nép egész erejét saját tervei megvalósítására egyesíthette: de a király terveiben minden bizonynyal nem a nemzeti, hanem a személyes és dynastikus szempontok voltak első sorban döntők.

Görögország nyugoti fele még inkább rászorúlt a béke és törvényes rend visszaállítására, mint a keleti fél. Siciliában, mióta Dion megbuktatta az ifjabb Dionysios uralmát, mint tudjuk (lásd 532-535. lap) vége-hossza nem volt a zavaroknak. Mikor Dionysios végtére 346 körül ismét kezére kerítette Syrakusai uralmát, Hiketas, Leontinoi új tyrannosa, pártfogásába vette a mérsékelt pártnak Syrakusaiból hozzá menekült hiveit, s ezek Hiketasszal egyetértve anyavárosukhoz, Korinthoshoz fordúltak segélyért, egyrészt Dionysios, másrészt a sziget keleti felére is vágyakozó s új támadással fenyegető karthagóiak ellen. Korinthosnak még akkortájban, a phokisi háború befejezése után, sem volt elég hatalma hozzá, hogy arravaló hadsereggel kelhetett volna a siciliaiak segítségére; de a mindössze 700 főnyi segédcsapat vezetőjéül olyan ember ajánlkozott, kit méltán a kor legelső vezérei között szokás említeni. Ez az ember a régóta visszavonultságban élő, most már hatvanöt éves Timoleon volt, ki örömmel vállalkozott arra, hogy ujabb, de dicsőségesebb szabadságharczczal feledtesse a korinthosi tyrannisnak testvérgyilkossággal szennyezett megbuktatását (l. 404. lap). Buzgalmát csak fokozták a Hiketastól érkező megnyugató üzenetek; nem bizott a tyrannos őszinteségében. Ez különben csakugyan szerencsével harczolt Dionysios ellen, és mikorára Timoleon 344-ben tíz hajóval utnak indult, már Ortygiába és a fejedelmi várba szorította vissza Dionysiost. De mihelyt Timoleon Rhegionba érkezett, a tengerszorosban czirkáló karthagóiakkal egyetértve csakugyan kijelentette, hogy nem engedi meg neki a Siciliában való kikötést. Timoleon azonban a karthagói hajóhad kijátszásával szerencsésen eljutott Tauromenionba, a hol Andromachos tyrannos (l. 418. lap) szívesen fogadta. Aközben a karthagóiak megszállották Syrakusai kikötőjét, s egy ideig komoly veszedelemmel fenyegették a várost. Timoleonnak Hiketason aratott hadranoni győzelme után azonban megváltozott a helyzet, s mikor Timoleon Mamerkosnak, Katane tyrannosának, és más új szövetségeseinek hadával egyesülve Syrakusai elé érkezett, Dionysios átlátta helyzete tarthatatlanságát és szerződésre lépett vele. Biztos menedéket kötött ki magának Korinthosban, – hol aztán még számos évig élt, – a várat és roppant hadikészletét pedig átadta Timoleonnak. De ezzel Timoleon még korántsem oldotta meg feladatát. A korinthosiak egy ujabb segédhadát a thurioiak vették igénybe, Syrakusai várát pedig a karthagóiak és Hiketas ostromzár alá fogták. Azonban mialatt egy izben az ostromlók megkísértették a Timoleontól megszállt Katane elfoglalását, azalatt a korinthosiaknak sikerült Achradina városrészt is elfoglalniok. 343-ban végre megérkezett a nagyobbára phokisi zsoldosokból álló korinthosi segítség is, a karthagói sereg pedig, talán Hiketas iránt való bizalmatlanságból, talán karthagói belső zavarok miatt, (Diodoros szerint) a nyugati partvidékre vonult vissza. Így Hiketas magában maradt, s mikor Timoleonnak sikerült a város többi három kerületét is elfoglalnia, látva helyzete reménytelenségét, visszatért Leontinoiba. Timoleon, mihelyt ura lett az egész városnak, leromboltatta a tyrannos várát, s helyébe törvényszéki épületet emeltetett. A kormány vezetését Zeus évenként váltakozó papjára (amphipolos) bízta, ki ettől kezdve Syrakusai eponymosa lett. Egyébként visszaállította a demokratikus alkotmányt. Aztán a tyrannosok ellen indúlt, s a többi közt Leptinest, Apollonia uralkodóját megadásra birta és szintén Korinthosba küldte. A Leontinoi ellen való támadást Hiketas visszaverte, a messanai Hippont pedig, ki már régebben részére állt, Timoleon meghagyta uralmában. A sziget nyugati, – karthagói – felébe is küldött csapatokat, s ott Entella és más görög városok tüstént részére álltak. Karthagónak, mely eddig a sziget görög részében áhitozott új foglalásokra, most saját birtokának oltalmazására kellett gondolnia, s egy hispaniai, liguriai, galliai zsoldosokból, karthagói alattvalókból és számos karthagói polgárból álló sereget szállíttatott partra Lilybaionban (339). De az ujabb karthagói támadás hirére Timoleon kibékült Hiketasszal, és segélyével mintegy 12,000 főnyi sereg élén Segesta közelében a Krimisos folyó mellett (vagy mások – Arnoldt, Holm – szerint a Belice folyó mellett) tönkreverte a Syrakusai ellen megindúlt sereget. Annyi karthagói polgárt, mint ez alkalommal, még semmiféle csatában sem vesztettek a karthagóiak. A vert sereg Lilybaionba vonult vissza, de Timoleon sem ezt, sem a többi tengerparti erősségeket, Panormost, Herakleiát nem vette ostrom alá, mert a tenger a karthagóiakat uralta. Hozzájárult, hogy szövetségesei, kiket csak a karthagótól való félelem gyüjtött az ő táborába, a diadal után elhagyták, és épen Karthagóhoz fordultak vele szemben segítségért. Mamerkosnak a 70 hajóból álló pún segédhadra támaszkodva kezdetben sikerült is Timoleon egy zsoldoscsapatát megsemmisíteni, de később Timoleon őt is, Hiketast is megverte, ez utóbbi tyrannost el is fogta és kivégeztette. Aztán a megdöbbent Karthagóval a Dion hadjárata előtti alapon békét kötött, elűzte Nikodamost, Kentoripa tyrannosát és Apolloniadast, Agyrion tyrannosát is, bevette Messanát, és Hippont és Mamerkost kivégeztette (337). Ezzel be volt fejezve a nagy mű: Sicilia megszabadítása a tyrannis alól. Kivételt csak Andromachosszal, Tauromenion tyrannosával tett, ki már megérkezésekor szivesen fogadta, s azóta is folyvást hű maradt hozzá.

Most aztán Timoleon, kit a hálás siciliaiak csaknem védőszentjüknek tekintettek, a sziget politikai ujjászervezésére gondolhatott. Részint Italiából, részint Görögországból és a szigetekről új lakosságot telepített Kamarina, Gela és Akragas városokba, de kivált Syrakusai környékére, hová Leontinoi polgárait is áttelepítette. Így Syrakusai polgársága mintegy 60,000 főre növekedett, a mi körülbelől 200,000 főnyi szabad lakosságnak felelt meg. A sziget összes görög városait, önállóságuk teljes biztosítása mellett szövetségbe vonta, melynek élén, jóllehet a többinél nem nagyobb jogokkal, Syrakusai állott. Függetlensége teljes biztosítására persze Siciliának is katonai egyeduralomra lett volna szüksége; azért a szigorúbb szövetséges szervezet hiánya nemsokára ismét vesztére vált Timoleon művének; de addig a földmüvelés és a kereskedelmi forgalom felszabadulásával a jólét és vele a művészetek egész Siciliában, de kivált Syrakusaiban, ujra felvirágoztak. Feladatának megoldása után az agg Timoleon, ki időközben szemevilágát is elvesztette, letette diktátori hatalmát, melylyel majd nyolcz évig korlátlanúl rendelkezett, s egészen 336-ban bekövetkezett haláláig általános tiszteletben töltötte napjait új hazájában. Epameinondasszal közös vonása volt a szabadságszeretet és fellépésének szerénysége, Alexandrosszal a görög nemzetiség sikeres megóvása és fejlesztése, mind a kettővel a kiváló hadvezéri tehetség. Mint államférfiú is a legkiválóbbak egyike volt. Érdemei Andromachos tyrannos fiában, a történetiró Timaiosban később lelkesült megörökitőre találtak.

Alsó-Italiában sem volt sokkal kedvezőbb Timoleon megérkezése idején a görög városok helyzete, mint Siciliában. A legészakibb görög gyarmatvárost, az elszigetelten fekvő Kymét már 420 körül hatalmukba ejtették a campaniai oscusok. A félsziget délnyugati csúcsát, a mai Calabriát, pedig a bennszülött lucanus törzs fenyegette, mely már a negyedik század kezdetén elfoglalta Poseidonia (Pæstum), Pyxos, Laos városokat. Dionysios már 385 táján azzal a tervvel foglalkozott, hogy a skylletioni (Squillace) isthmoson falat húzat egyik tengertől a másikig a délebbi görög terület megoltalmazására. Ez a terv ugyan nem valósult meg, de azért a lucanusok előnyomulásának mégis sikerült gátat vetni, mindaddig, míg Dion hadjárata után Sicilia fennhatósága meg nem szünt. Ekkortájban (először 356-ban) Calabriában egy ujabb bennszülött törzs, a brettiosok vagy bruttiosok törzse lép fel, mely egyrészt a lucanusokkal szemben is kivívta függetlenségét, másrészt a görög tengerparton is mind tovább terjesztette határait: a træis-melléki Sybaris, Terina, Hipponion és más kisebb városok sorban hatalmuk alá kerültek. Csak Kroton és Thurioi tartották meg függetlenségüket, de ez utóbbi várost is anynyira szorongatták, hogy a Siciliába indított korinthosi segédhadnak először Thurioin kellett segítenie. Tarastól (Tarentum) a brettiosok sokkal távolabb laktak, semhogy terhére lehettek volna; de ezt a várost meg a maga bennszülött szomszédai, a messapiusok és a lucanusok szorongatták. Taras, mely magában nem volt képes ellenállani folytonos támadásaiknak, a syrakusaiak korinthosi követségével körülbelül egyidejüleg saját anyavárosához, Spartához fordúlt segítségért. Sparta, mely a phokisi háború végén Görögországban teljesen elszigetelten állott, megragadta az alkalmat, hogy befolyását nyugatra terjeszsze, s azért Archidamos király személyes vezetése alatt 343-ban tekintélyes zsoldoscsapatot indított utnak, melyet nagyobbrészt szintén a Phalaikos-féle phokisi zsoldosok közül toborzott. De a vállalat kudarczot vallott, s Archidamos nehány évi sikertelen harcz után 338 körül maga is elesett a lucanusok ellen Mandonia táján vívott csatában. Sparta, mely a chaironeiai csata után, mint tudjuk, maga is szorult helyzetbe jutott, nem adhatott további segítséget gyarmatvárosának, s így a tarasiak hatalmas szomszédjukhoz, Alexandros epeirosi királyhoz (l. 461. lap) fordúltak ujabb segítségért. Ez szivesen engedett kérésüknek, abban a reményben, hogy ő nyugat felé alapíthat majd egy olyan hatalmas birodalmat, mint a milyet sógora és unokaöcscse keleten alapítottak. 334-ben tizenöt hadihajóval és nagy hadikészlettel kikötött Italiában, s először a messapiusokkal bocsátkozott harczba; ezekkel azonban csakhamar békét kötött, s aztán a lucanusok és brettiosok ellen fordúlt, kiknek több városát, többi közt Consentiát is bevette. Diadalmai olyan messzire terjesztették hirét, hogy még a samnitokkal versengő rómaiak is szövetséget kötöttek vele. De viszont a tarasiak aggodalommal nézték hatalmának növekedését; mert világos volt ugyan, hogy a bennszülött néptörzsek támadásai ellen csak erős katonai egyeduralom biztosíthatná a görög városokat: de hiába, önállóságáról egy görög állam sem akart soha önként lemondani. Tehát felbontották Alexandrosszal kötött szövetségüket, s háborút indítottak ellene, melynek mindjárt kezdetén elvesztették gyarmatvárosukat, Herakleiát, a szövetséges gyülés eddigi székhelyét. De Taras szerencséjére a bennszülött törzsek a görögök közt kitört harcz láttára egymásután elpártoltak Alexandrostól, kivel már többnyire szövetségben álltak volt, s 331 telén a király el is esett a lucanusok és brettiosok ellen vívott krathisvölgyi csatában. Holttestét a thurioiak kiváltották az ellenségtől és hazaküldték Epeirosba. A bennszülöttek diadalának Taras örvendett leginkább; hatalma most ujra felvirágzott: a messapiusok ettől kezdve alattvalóivá lettek, a lucanusok pedig a következő évtizedekben másfelé voltak elfoglalva. Ugyanis ebben az időtájban tört ki a rómaiak és a samnitok közt Campania birtokáért való harcz, mely későbbi lefolyásában egész Italiának s vele az egész világnak sorsát döntötte el.