Artemisiának, Maussollos feleségének és testvérének szobra.
(A halikarnassosi Maussolleionról. Most Londonban, British Museum.)
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
III. RÉSZ.
A MAKEDON KOR TÖRTÉNETE.
XXVII. FEJEZET.
Makedonia és Görögország a szent háború végéig.
A Görögországtól északra és északnyugatra eső vidékek egészen a negyedik századig különálló, idegen világot alkottak. A terület nagy részét még mindig őserdők borították. Az erdős hegységek közt a gyér népesség szétszórtan fekvő, nyilt falvakban lakott; jelentékenyebb városuk a partvidéki gyarmatvárosokat nem számítva, nem volt. Nyelvük és szokásaik sok tekintetben még mindig megőrizték az ősi bélyeget. Államszervezetük sem sokat különbözött az ős idők államszervezetétől. Spartát és Kyprost nem számítva, a hagyományos királyság egyedül itt tartotta fenn magát egész a negyedik századig, az epeirosi molossosoknál ugyan jóformán megszorított hatáskörrel, de Makedoniában teljes hatalommal, mert itt a thrákokkal és illyrekkel való folytonos küzdelmek erélyes kormányt tettek szükségessé. A király háborúban korlátlan hatalmú fővezér volt, s a külügyeket is egészen tetszése szerint vezette. A belügyek terén azonban hagyomány és törvény sok tekintetben korlátozták. Alattvalói élete és halála felett csak a fegyverviselő nép gyülése dönthetett. Ugyanis Makedoniában a szabad földmívesek osztálya nagy számmal tartotta fenn magát: ők alkották háborúban is a gyalogság magvát; továbbá volt hatalmas, nagybirtokos nemesség is, a király úgynevezett «bajtársai» (hetairoi), kiknek egyik egyidejű görög történetíró szerint átlag tízszer akkor birtokuk volt, mint Hellas ez idő szerinti nagybirtokosainak. A hellén kultúra csak a peloponnesosi háború óta kezdett az északi vidékekre is befolyást gyakorolni, Epeirosban az Athénben nevelkedett Tharypas király, Makedoniában Archelaos király (l. 362. lap) korában. Itt az Archelos meggyilkolását (399) követő zavarok lecsillapodása után Perdikkas, Philippos bátyja és maga a Hellasban nevelkedett Philippos ismét Archelaos nyomdokaiba léptek. Platon egyik tanítványa, Euphraios, a legbefolyásosabb emberek egyike volt a makedoniai udvarnál; Philippos és később Alexandros (Nagy Sándor) hadvezérei többnyire nagy műveltségű férfiak voltak: Antipatros és Ptolemaios az irodalom terén is tettek kísérleteket; s köztudomású dolog, hogy Philippos Aristotelest fia, Nagy Sándor mellé nevelőül hívta meg udvarába. Egyidejűleg az ország közigazgatása is a déli görög államok mintája szerint módosult. Hivatalos nyelvül a műveletlen belföldi nyelvjárás helyett az attikai nyelvjárást hozták be. A birodalom pénzügyeit az Athénből számkivetett Kallistratos szervezte újra (l. 426. lap.) A hadügy ujjászervezését már Archelaos megkezdte; utódai aztán, mint tudjuk (l. 430. lap) teljesen meghonosították az új idők hadi vívmányait, úgy, hogy Philippos vezérlete alatt a makedoniai sereg a világ legelső hadseregévé vált, s az is maradt mindaddig, míg végre Pydnánál le nem győzte a rómaiak még fejlettebb taktikája.
Azóta, hogy ez északi vidékek beléptek a hellén kultúra közösségébe, a politikai egyesülés felé való törekvés is érezhetővé vált az addig sok apró államokra oszlott területen. Epeirosban a molossosok meghódították az atintanokat és szövetségre léptek a chaonokkal és thesprotosokkal is; békében az egyes államok önállóak maradtak, s közös ügyeiket az «epeirosi szövetséges népek» szövetségtanácsa intézte, de háborúban a molossosok királya vezette a szövetségesek seregét. Makedoniában pedig még bensőbbé vált az egyesülés. Itt a Haliakmon és Axios közti tágas síkság úgyis egy államot alkotott már attól az időtől kezdve, hogy a makedon királyok megszerezték a thrák törzsektől ezt a területet; Amyntas királynak, vagy fiának, Perdikkasnak pedig sikerült a felső-makedoniai hegyvidék addig önálló államait, Eleimiotist, Orestist, Lynkestist, Tymphaiát is beleolvasztani a birodalomba. Így a negyedik század elején Epeiros és Makedonia mint új hatalmak kezdenek szerepelni a görög államok rendszerében. Epeiros a maga laza szövetséges-rendszere mellett soha sem űzött önálló külső politikát, s előbb Athénhez, aztán Iasonhoz, végül Makedoniához csatlakozott. Annál fontosabb lett azonban Makedonia helyzete. 30,000 négyszögkilométernél nagyobb területével ő volt a kor legnagyobb hellén állama; lakossága, ámbár aránylag gyéren oszlott meg a nagy területen, talán Athént kivéve, mégis meghaladta az összes többi görög államokét, s nem sokkal lehetett kisebb egy fél milliónyinál. Monarchikus államformája és jeles hadiszervezete pedig kiváló politikai szerepre képesítette.
A makedoniai királyok legközelebbi czélja természetesen hatalmuk növelése volt. Az erre vezető út tekintetében nem lehetett kétségnek helye: egyrészt a tengerpartot kellett hatalmukba keríteniök, másrészt befolyásukat a szomszédos Thessalia felé terjeszteniök. De törekvéseik eddig mind a két irányban kevés eredménynyel jártak. Nemcsak a tengerparti városok meghódítását hiusította meg Athén és a virágzó olynthosi szövetség ellenállása, hanem, mint tudjuk (l. 403. lap), Pydna is az athéniekhez csatlakozott. Archelaosnak és Alexandrosnak Thessalia megszerzésére irányuló kísérletei is kudarczot vallottak (l. 397. és 406. lap). Csak Philipposnak sikerült megvalósítani mindazon czélokat, melyekért elődei hiába küzdöttek. Philippos egyike volt az egész világtörténet legnagyobb diplomatáinak, s teljes mértékben meg volt benne a «királyok erénye», az az éleslátás, melylyel mindig megtalálta tervei kivitelére a legalkalmasabb embereket, mindegyiket épen azon a helyen tudta alkalmazni, a hol legtöbb hasznukat vehette, s nem fukarkodott az érdemeikért járó elismerésben sem. Görög honfitársait nagyon jól ismerte, s ha kellett, nem restellt visszaélni gyönge oldalaikkal: tele marokkal szórta közéjük a makedoniai aranyat és rendszeresen űzött vesztegetéseivel talán még több eredményt ért el, mint a harczmezőn. De a mellett testestől-lelkestől katona is volt; élte felét hadjáratokban töltötte el, minden veszedelemben és fáradságban osztozott legénységével, s ha kellett, testi épségét is koczkára tette a diadalért. Egész katonai pályája a győzelmek szakadatlan lánczolata volt: de persze nem szabad elfelednünk, hogy korának legjobb hadseregét vezette, s hogy olyan kiváló vezérek támogatták, mint Antipatros és Parmenion. A mi czéljait illeti, úgy látszik, meggyőződése volt, hogy az, a mire nagyravágyása hajtja, magában véve is szükségszerű dolog; hogy politikáját végre a görögök is helyeselni fogják: átlátják, hogy történetük szűkebb hazájuk körében, a hagyományos alkotmányok keretében vége felé közeledik, s hogy ha még jövőt akarnak maguknak teremteni, politikai vezetésüket olyan fejedelem kezébe kell letenniök, kinek önálló, az összes apró államok perpatvarainak megszüntetésére képes hatalma van, s kinek ez a világraszóló hatalma épen a hellén műveltség elfogadásán alapult. Mikor fogamzott meg benne az az eszme, hogy megdönti a korhadt perzsa birodalmat, most már el nem dönthető kérdés; uralmának kezdetei sokkal jelentéktelenebbek voltak, semhogy kezdettől fogva komolyan gondolhatott volna reá; de annyi bizonyos, hogy kivált Athénnel szemben való kíméletes magatartása már a phokisi háború óta csak ezen főczéljának feltételezése mellett érthető, mert annak elérését a görögök tönkretétele, vagy Perzsiához szítása, vagy csak közömbössége esetén is alig remélhette.
Már az eddig előadott események folyamán láttuk, hogyan sikerült neki a politikai helyzet ügyes felhasználásával kiszorítani az athénieket a makedoniai tengerpartról (l. 410. lap); az athéniek kivált Amphipolisra vonatkozó állítólagos szerződésszegését nem bocsáthatták meg neki, noha Philippos ez alkalommal alig tett egyebet, mint megakadályozta Athént abban, hogy ez ne játszsza ki őt Pydnára vonatkozó igéretével. Azóta közte és Athén közt ki volt mondva a háború. De egyelőre még nem került mérkőzésre a sor a két hatalom közt. Philippos thessaliai hadjárata alkalmával, mint tudjuk (l. 416. l.) az athéni hajóhad elkésve érkezett, s így Athénnek nem volt része abban a vereségben, melyet Philippos serege Onomarchostól szenvedett. De Philippos nem volt az az ember, a ki elejtette volna egyszer megkezdett vállalatát. A 353/2. évi telet serege ujjászervezésére fordította, tavasz kezdetén ismét betört Thessaliába, ott egyesült Larisa és a többi szövetséges városok seregeivel és Pagasaiba vonúlt, melyet még mindig megszállva tartott volt az ott hagyott makedon őrség. Onomarchos közeledésének hírére azon igyekezett, hogy megakadályozza ennek egyesülését Lykophronnal, Pherai tyrannosával: azért útját állotta az úgynevezett Krokos (sáfrány)-réten, mely a phthiai Theba és Halos közt a pagasai öböl felé nyílik. A talaj itt igen alkalmas volt túlnyomó (3000 főnyi) lovasságának kifejtésére s így teljes győzelmet aratott előbb az ellenségnek Phayllos vezetése alatt álló balszárnyán, aztán az egész seregen. Onomarchos és hatezer zsoldosa elesett; háromezer foglyot, mint templomrablókat, a tengerbe hányatott a diadalmas király. A sereg romjait Phayllos a Thermopylákon át visszavezette hazájába. A győzelem hatására Lykophron és Peitholaos szabad elvonulás kikötése mellett feladták Pherait s Thessalia a félszázados tyrannis megbukásával így békésebb jövő elé nézett. A thessaliaiak sohasem feledték el Phillipposnak ezt a jótéteményét: még fiához, Alexandroshoz is rendületlenűl hívek maradtak.
A kivívott eredmények biztosítása azonban a phokisiak teljes tönkretételét kivánta. Philippos megtartotta a thessaliai szövetséges seregek vezérletét is és velük együtt indult meg a thermopylai szorosok felé. De ott időközben nagy sereg gyült össze. A delphoi kincsek további felhasználásával Phayllos is újra szervezte seregét, Sparta ezer, Achaia kétezer embernyi sereget küldött segítségül, de kivált Athén tett ki magáért: még mialatt Philippos Pherai előtt időzött, tehát ezúttal még jókor, Nausikles vezérlete alatt négyezer, többnyire polgár-gyalogosból és 400 lovasból álló sereget indított hajókon útnak a Thermopylák felé, olyan hadi erőt, melynek felszerelése több mint kétszáz talentomba került. Így aztán Philippos próbát sem tett a szorosok elfoglalására: tudta, hogy egyetlen egy kudarcz elég lett volna eddigi sikereinek koczkáztatására. Megelégedett a phthiotisi városok elfoglalásával, kivéve Halost, melyet az athéni hajóhad közelsége megmentett. Athén idején való közbelépése tehát ezúttal még megmentette a Thermopylákon innen fekvő Görögországot. A phokisiak most ismét a thebaiak ellen fordulhattak, s Phayllosnak sikerült Boiotiában megszállt erősségeit továbbra is megtartani.
Még a megelőző évben Peloponnesosban is újra kitört a háború. A spartaiak Onomarchos győzelmeinek hírére Mantineiát, Elist, Achaiát, Phliust újra szövetségükbe vonva megtámadták Theba szövetségeseit, első sorban Megalopolist. A megalopolisiak Athénhez fordultak segítségért: ebben az ügyben szólalt fel először fontosabb politikai ügyben Demosthenes (352 tavaszán), ki ettől kezdve két évtizeden át intézte Athén és Görögország sorsát; pártolta a fenyegetett város kérését, de Athén nem akart egyedüli szövetségesével, Spartával meghasonlani, s nem szavazta meg a kért segedelmet. Megalapolisnak tehát egyelőre Argos, Messene és Sikyon segítségével kellett megelégednie; Onomarchos legyőzése után Theba is küldött 3000 hoplitest Megalopolis segítségére, Phayllos meg viszont ugyanannyi zsoldost Sparta segítségére. A két fél változó szerencsével harczolt; döntő csatára azonban nem került a dolog, s a küzdelemnek fegyverszünet vetett véget. Spartának a peloponnesosi uralom helyreállíthatására vonatkozó tervei így meghiusultak, s a thebai csapatok visszatértek hazájukba, hol időközben Phayllos az epiknemisi Lokrist egészen meghódította, de aztán hosszabb betegeskedés után meghalt. A phokisiak vezérlete most Phalaikosra, Onomarchos alig felserdült fiára szállott, ki a delphoi kincsek további felhasználása mellett változó szerencsével folytatta a háborút a thebaiakkal.
Athén egyelőre még nem volt olyan helyzetben, hogy erélyesebben folytathatta volna Philippos ellen a háborút. A szövetséges háború végkép megzavarta pénzügyeit, s nagy szüksége volt néhány évi nyugalomra. Isokrates beszéde a «békéről» és Xenophon műve «az államjövedelmekről» azt mutatják, hogy a műveltebb birtokos osztályok megunták a folytonos hadviselést, belátták, hogy Athénnek nincs már elég ereje a nagyhatalmi politika továbbűzésére. Olyan város-államban, melyet a közlekedés minden megakadása nemcsak kereskedelmének és iparának érzékeny kárával, hanem egyenesen élelemszükséggel is fenyegetett, nem lehet zokon venni a polgárságtól, ha még a kétes dicsőség feláldozása árán is hajlandó a békére. A szövetségesekkel való béke megkötése után (l. 413. lap) Aristophon elvesztette polgártársaira való befolyását, s helyébe hosszú időre Eubulos lépett (l. 429. lap). A 354. év panathenai ünnepei idején négy évre a látványossági pénzek (theorikon) egyik kezelőjének választották, melyet az állami bevételek feleslegeiből tartottak fenn a nép között való szétosztás czéljából. Ezzel a hivatallal eddig is az egész pénzügy felett való ellenőrködésnek kellett összekötve lennie; Eubulos azonban még jobban megtágította hatáskörét, rá bizatta a nyilvános építkezések vezetését is, és általában majd az egész pénzügyi közigazgatást.
A négy év letelte után újra megválasztották a 350–346. évekre, sőt talán még ezutánra is, s így Eubulosnak alkalma volt rá, hogy szakismereteit teljesen érvényesítse a testületben, melynek kezdettől fogva legtekintélyesebb tagja volt. Működését, kivált egy állítólagos törvénye miatt, – mely szerint halálbüntetést szabatott arra, a ki a látványossági pénzeknek hadi czélokra való fordítását javasolná, – sokáig nem eégszen igazságosan itélte meg a történetírás, sőt csupán arra használta alakját, hogy Demosthenes hazafias irányát annál kirivóbb fényben tüntesse fel vele (Curtius).
Már pedig igaz, hogy Eubulost működésének eredményei képessé tették többszöri és nagyobb pénzfelosztásra, mint elődeit, de ő e mellett egyéb feladatait sem hanyagolta el: kiegészítette a hadi szereket, ujjá szervezte a lovasságot, szaporította a hajóhadat, több új hajószertárt építtetett (ő kezdte meg a Peiraieusban a nagy szertár építését is) és számos középület építésébe belefogott, még pedig a nélkül, hogy egyenes-adó (eisphora) szedésére szorult volna. Mindezen sikereinek elérésére első sorban békére volt szüksége, s nem utolsó érdeme, hogy sikerült is néhány évig minden háborútól távoltartania Athént; csak ott indítványozott erélyes közbelépést, a hol igazán komoly érdekek forogtak koczkán: így 352-ben, mikor Philippos Onomarchos legyőzése után a Thermopylákat fenyegette (l. fenn, 442. l.), s később az olynthosi háborúban.32
Artemisiának, Maussollos feleségének és testvérének szobra.
(A halikarnassosi Maussolleionról. Most Londonban, British Museum.)
A szövetséges államokra persze fontos következményei voltak az Eubulos-féle békepolitikának. A háború alatt súlyosan megterhelt birtokos polgárok Rhodos, Kos és Chios szigetén Maussollos segítségével megbuktatták a demokratiát és saját kezükre kerítették az uralmat. Maussollos halála után Rhodos egy időre ugyan visszavívta szabadságát, s elűzte a káriai zsoldosőrséget; de Maussollos testvére és özvegye, Artemisia királyné csakhamar ismét megszilárdította a ház ottani uralmát. Az elűzött demokraták Athénhez fordultak segélyért, de nem értek czélt, jóllehet Demosthenes is pártolta kérésüket reánk maradt beszédében.
A perzsa királylyal nem volt jó viszonyban Athén. De ez annyira el volt foglalva saját ügyeivel, hogy Athén veszély nélkül ellene működhetett, a hol nyilt hadüzenet nélkül tehette. Az Ochos egyiptomi hadjáratát meghiusító egyiptomi sereget athéni zsoldosvezér, Diophantos vezette, s Orontes ioniai és æoliai satrapa felkelését is gyámolította Athén (349/8). Ez alkalommal visszaszerezte Mytilenét s ismét belefoglalta a tengeri szövetségbe.
Ilyen körülmények közt Philippos ellen egyelőre nem tett egyebet Athén, mint hogy hajóhadával zár alatt tartotta a makedon tengerpartot. Ez kétségkívül alkalmatlan volt Philipposra nézve; de békét kötni mindamellett csak Amphipolis átengedése árán lett volna hajlandó, ebbe pedig nem egyezett bele az athéni népgyülés. A közös veszedelem hatása alatt Athén most szövetséget kötött Kersobleptesszel (l. 410. l.), a thrák királylyal. De ennek a szövetségnek az lett a következése, hogy a Kersobleptesszel ellenséges viszonyban álló Amadokos, a három részre szakadt Thrakia másik fejedelme, továbbá Byzantion és Perinthos városok meg Makedonia részére álltak. Igy Philippos Onomarchoson aratott győzelme után keletre indult, s egész a Propontisig nyomulva ostrom alá fogta Heraionteichost, Kersobleptes székhelyét. Athénből nem érkezvén meg a várt segítség, a király kénytelen volt kiegyezni Philipposszal, s fiát adta át neki kezesűl. Charidemos, athéni zsoldosvezér, ki hajdan Kotys szolgálatában állott, s ennek halála után fiát, Kersobleptest megvédte a másik két trónkövetelő (Amadokos és Berisades) ellen, most kénytelen volt elhagyni Thrakiát, s Athén szolgálatába lépett.
Most tehát Philippos birodalma a Thermopyláktól egészen a Hellespontosig terjedt. Egész Görögország tekintete az újonnan alakult nagyhatalomra volt szegezve; de sehol sem okozott a birodalom váratlan növekvése nagyobb aggodalmat, mint a kellő közepébe eső Chalkidikében és Olynthosban. Ez a város, mint tudjuk (l. 410. l.) 357-ben még Philipposszal lépett szövetségre, hogy az athénieket egyesült erővel kiszorítsák a makedoniai partokról, s akkori időben hatalma még mérkőzhetett a Philipposéval. Azóta azonban annyira érezni kezdte gyengeségét, hogy már Philippos thessaliai győzelmei után békét kötött Athénnel: Athén lemondott Potidaiára való igényeiről, Olynthos meg elismerte Athénnek Amphipolisra való jogait. Philippos egyelőre nem lépett fel az olynthosiak szövetségszegése ellen, nehogy egész Chalkidikét még szorosabb csatlakozásra kényszerítse Athénnel; megelégedett azzal, hogy az olynthosiak megfélemlítésére katonai tüntetést rendezett Chalkidike határán (351). Most azonban (349), chalkidikei párthiveire is számítva, felszólította Olynthost féltestvérének, Arrhidaiosnak kiszolgáltatására (kinek annak idején az olynthosiak menedéket adtak); s mikor Olynthos megtagadta a követelés teljesítését, betört Chalkidike területére, sorban a maga részére vonta az ottani városokat, Stageirost pedig erőszakkal bevette. Az olynthosiak Athénhez fordultak segítségért: s az athéniek kivált Demosthenes beszédeinek hatása alatt, de Eubulosék beleegyezésével is, megszavazták a kért segítséget és Chares vezérlete alatt 30 hajón 2000 zsoldost küldtek Olynthosba. Ez a gyenge haderő meg nem akadályozhatta Philippos terjeszkedését, de egyelőre mégis megakasztotta, annyival inkább, mert egyidejűleg Athén volt szövetségese, Kersobleptes is feltámadt Philippos ellen, s Thessaliában is újra mozogni kezdett az ellenzék. De Philippos sem azért volt diplomata, hogy ne gondoskodott volna Athén erejének alkalmas megosztásáról. Már thessaliai győzelmei után iparkodott Euboiát elpártolásra birni Athéntől, s most (348 tavaszán) nyilt kitörésre juttatta a rég szított felkelést. Eretria népe elűzte Plutarchos tyrannost, kit Athén, mint Philippos ellenségét, folyvást támogatott. A felkelés hírére Phokion egy athéni polgársereg élén rögtön Euboiában termett, de ott időközben Chalkis és Oreos is felkeltek Athén ellen, sőt Phalaikos (l. 443. l., v. ö. 449. l.) is küldött egy zsoldoscsapatot a felkelés támogatására, s így Phokionnak kudarczczal kellett visszavonulnia. Kis őrségét, melyet Plutarchos támogatására a szigeten hagyott, épen a tyrannos árulása következtében elfogták a felkelők: Athénnek 50 talentomért kellett visszaváltania a foglyokat, s el kellett ismernie Euboia függetlenségét. Azonközben Chalkidikében is megtörtént a döntő fordulat. Charidemos, kit 18 hajón 4000 zsoldossal Chares helyébe küldtek az athéniek, nem tudta megakadályozni, hogy Philippos még a tél folyamán (349/8) be ne vegye Toronét és Mekybernát, Olynthos kikötővárosát. Az olynthosiak két csatában is vereséget szenvedtek; sőt sikerült Philipposnak 500 ellenséges lovast, állítólag vezéreik, Lasthenes és Euthykrates árulása következtében, elvágni a várostól és fogságába ejteni. Aztán hozzáfogott Olynthos ostromához. Athén újabb segédhada, 2000 polgárkatona és 300 lovas, Chares vezetése alatt, későn érkezett: ősz elején a király bevette a várost, falait és házait lerombolta, lakosait rabszolgaságra adta, területét makedon urak közt osztotta fel. Igy bánt el állítólag más 30 chalkidikei községgel is: de a legtöbb város valószinűleg önként adta meg magát neki, sőt úgy látszik, Philippos régibb hódításaival egyenlő jogokkal vette fel őket a makedon állam kötelékébe.
Demosthenes egyik római korbeli mellszobra.
(A berlini kir. muzeumban)
Az euboiai és chalkidikei kudarczok nagy izgalmat okoztak Athénben. Az ellenzék megragadta az alkalmat mindazok felelősségre vonására, kiknek a kedvezőtlen fordulatot tulajdonították, s a többi közt súlyos pénzbirságra itélték Hegesileost, az uralkodó párt egyik legtekintélyesebb férfiát is. Az ellenzék vezérévé 351 óta a Paiania községbe tartozó Demosthenes, a hasonló nevű előkelő fegyvergyáros fia küzdötte fel magát, kinek nevével először a megalopolisiak ügyének tárgyalásakor találkoztunk (l. 443. lap). A hazáját lángolóan szerető, s aránylag még fiatal (szül. 384) államférfiú már akkori föllépésével, s később a rhodosi ügyben való szereplésével (l. 445. lap) is megmutatta, hogy semmi érzéke sincs az Eubulos-féle «erőgyüjtő» politika iránt: attól kezdve pedig, hogy honfitársai közt legelőször teljes tudatára jutott az észak felől fenyegető veszedelemnek, minden alkalmat felhasznált, hogy a Philippos ellen való háborúban erélyes fellépésre birja honfitársait. Már első «philippikájában», melyet Philipposnak 351-iki katonai tüntetése után tartott, azt indítványozta, hogy Athén 2000 emberből álló sereget tartson állandóan Thrakiában, melynek negyedrésze ne zsoldosokból, hanem polgárokból álljon, s hevesen kikelt az Eubulos korabeli polgárság közömbössége ellen. Mindamellett kezdő létére komolyabb eredményeket nem érhetett el a mindenható Eubulosszal szemben, mindaddig, míg az olynthosiak segélykérése Eubulost és pártját is az ő irányába nem terelte. Ekkor Demosthenes polgársereg elindítását és a látványossági pénzeknek a háború czéljaira való fordítását követelte; de mikorára indítványát elfogadták, akkor már, mint tudjuk, megdőlt Olynthos. Az euboiai hadjáratot, mint czéltalan erőpazarlást, ellenezte; s a következések igazat adtak neki. Így befolyása folyvást növekedett, jóllehet Eubuloséval egyelőre még mindig nem mérkőzhetett. Az olynthosi katasztrófa hallatára az ellenzék, most már a kormánynyal egyetértve, mindent elkövetett, hogy az összes hellénséget nemzeti háborúra egyesítse Philippos ellen; maga Eubulos javasolta, hogy küldjön Athén követségeket egész Peloponnesosba, s ezen úgynevezett kongresszus-politika legünnepeltebb szószólója Eubulosnak egyik alacsony sorsban született, de tehetséges híve, Aischines volt. Demosthenes, ki ebben az évben (347) a tanács tagja volt, inkább a hellespontosi ügyekkel foglalkozott, s a mi a kongresszus-politikát illeti, valószinűleg nem igen bizott sem a láng tartósságában, sem a peloponnesosi politikai viszonyokban. S a következés megmutatta, hogy igaza volt. A görögök egyesítésére irányzott kísérletek nem vezettek eredményre. Sparta nem mozdult, s közömbösségében bizony nagy része lehetett annak a féltékeny athéni politikának, mely épen Demosthenes megalopolisi beszédében tükröződött legjobban vissza. Ilyen körülmények közt lassankint az ellenzék, s maga Demosthenes is, átlátta, hogy Athénnek sürgős szüksége van a békére. Az állampénztár annyira kimerült, hogy egy ideig még a birói napidijakat sem volt miből fedezni. A Chersonesos felől való gabonabehozatalt, s vele Athén létét már-már veszedelem fenyegette. A Phokishoz való viszonyban is változás állott be, sőt, mint tudjuk, Phalaikos Euboiában nyiltan a felkelőket segítette. A szent kincsek apadásával a phokisi zsoldossereg elégedetlenkedni kezdett, s magában az országban is felütötte fejét az ellenzék. Phalaikost le is tették, Philon kincstartót kivégezték (347), és követségeket küldtek Spartába és Athénbe, azzal az ajánlattal, hogy ez a két állam vegye át a thermopylai erősségek őrzését. Mind a két állam szivesen engedett a felszólításnak; a spartaiak 1000 hoplites élén Archidamos királyt indították útnak a Thermopylák felé, s az athéniek is meghagyták Proxenos strategosuknak, ki a hajóhaddal épen a környéken czirkált, hogy szállja meg a szorosokat; azt is elhatározták, hogy 50 éves korig minden polgárt fegyverre szólítanak és Phokisba küldenek (346 elején). Időközben azonban Phalaikos, a ki most már kétségkívül kegyét kereste Philipposnak, ismét magához ragadta Phokisban a hatalmat, fogságra vettette az Athénből visszatért phokisi követket, s elutasította Proxenost és Archidamost a Thermopyláktól. Ezek voltak azok a körülmények, melyeknek összejátszása, mint mondtuk, az athéni ellenzéket, s magát Demosthenest is hajlandóvá tette a békekötésre. Másrészt Philippos sem idegenkedett a békétől. Athén hatalmának megsemmisítése, mint tudjuk (l. 442. lap) különben sem egyezett meg politikájának messzeterjedő czéljaival, melynek megvalósításához tengeri haderőre volt szüksége. Hajóhada, jóllehet az utóbbi években annak szervezésére is nagy gondot fordított, korántsem mérkőzhetett Athén tengeri haderejével, mely ez időben legalább 350 háromsorevezősből állott. Szárazföldi hadjáratot pedig mindaddig, míg Phokist végleg meg nem igázta, Athén ellen nem vezethetett. Azért euboiai szövetségesei útján már Olynthos bevétele előtt is békeajánlatokat tett Athénnek, melyeket azonban akkor visszautasítottak az athéniek. Most, a 346. év elején, némi bevezető alkudozások után, melyeket Philippos kedvelt athéni szinésze, Aristodemos végzett, Philokrates indítványára elhatározta az athéni népgyülés, hogy tíz tagból álló követséget indít a királyhoz a békekötés ügyében. Philokratesen kívül beleválasztották a követségbe Demosthenest, továbbá a már említett Aischinest, Eubulos párthívét is. A makedoniai tárgyalások lefolyásáról nagyon nehéz tiszta képet alkotnunk, mert úgyszólván egyedüli forrásainkat Demosthenes és Aischines egymással szemben mondott két beszéde («a hűtlen követség ügyében») teszi. Annyi bizonyos, hogy az alkudozás tárgya athéni részről főleg Amphipolis volt, mely városra való igényét Athén majd 80 év alatt sem tudta elfelejteni; de Philippos, ki egyébként nagy kitüntetéssel fogadta a követeket, ebben a kérdésben kezdettől fogva merev álláspontra helyezkedett. Cserében szövetséget és ezzel kapcsolatban más igéreteket tett az athénieknek: a phokisi kérdésnek mindkét hatalom megegyezése alapján való megoldását, Chersonesos területének kímélését, s késznek nyilatkozott követeket küldeni Athénbe a békeszerződés végleges megállapítására. Magatartása a követekre igen jó hatással volt, sőt Philokrates és Aischines lelkesült párthíveivé váltak; csak Demosthenes maradt hű most is régi irányához: arra kérte polgártársait, hogy csak az ügyet tekintsék, és hazatérte után mindent megtett, hogy az ügy mennél gyorsabb elintézésére szükséges intézkedések Philippos követeinek megérkezéséig megtörténhessenek. A makedoniai követség épen a nagy Dionysos-féle ünnepek idejére (április közepére) csakugyan megérkezett: élén a birodalom első emberei, Antipatros és Parmenion álltak. A szerződést Philokrates a makedon követséggel való tanácskozás alapján következőleg fogalmazta meg: Athén és szövetségesei egyrészről, Philippos és szövetségesei másrészről békét kötnek a jelenlegi helyzet alapján, tehát úgy, hogy Athén lemond Potidaiáról és Amphipolisról, s védőszövetséget kötnek, melyben mindenik fél biztosítja a másiknak mostani területe épségbentartását. A kereskedelmi forgalomról és a kalózkodás meggátlásáról külön pontok intézkedtek. Ellenben Phokist és a thessaliai Halost a szerződésen kívül állóknak nyilvánították, Kersobleptest pedig hallgatólagos megegyezéssel kihagyták a szerződésből. – A szövetségesek gyülése (synedrion) magukra az athéniekre bizta a döntést. A tanácsban ellenvetés nélkül keresztül is ment a szerződéstervezet. A népgyülésen azonban annál nagyobb vihart keltett. Az ellenzék, közte maga Demosthenes is, kivált a phokisiak cserbenhagyását és a védőszövetséget tartalmazó pontok ellen tiltakozott. De Philippos követei nem tágítottak, s mikor Eubulos a következő napi ülésen nyers szavakkal választásra hívta fel a népet a látványossági pénzek eltörlése, adófizetés és hajóraszállás, vagy a béke és nyugalom közt, minden ellenmondás elnémult. Az ellenzék nem érhetett el egyebet, mint hogy törölték a Phokisra vonatkozó pontot; ez azonban Philippost semmire sem kötelezte, mert hiszen a phokisiakat államjogi értelemben nem lehetett Athén szövetségesei közé számítani, s e szerint az ellenük való fellépésre így is megmaradt a joga. Az így megállapított békeföltételekre Athén hatóságai és a szövetségtanács tagjai mindjárt megesküdtek, s két héttel később az előbbi követség másodszor is útnak indult Makedoniába, hogy Philipposnak és szövetségeseinek esküjét átvegye. Athén érdekében kivánatos lett volna, hogy az esküátvétel mentől előbb megtörténjék, mert attól lehetett tartani, hogy Philippos még a szerződés megfogalmazása és az eskü letétele közt is újabb foglalásokat tesz. Úgy is történt. A követség nem találta Philippost Pellában; ez arra használta a közbeeső időt, hogy Chersonesos szomszédságában elfoglalt néhány Kersobleptes birtokához tartozó s Charestől megszállott erősséget, s magát Kersobleptest is megadásra birta hieronorosi várában. Demosthenes állítólag azt indítványozta a többi követeknek, hogy keressék fel Thrakiában Philippost; de azok mitsem akartak tudni az útról, hanem Pellában várakoztak Philippos visszatérésére. Ez csak nyár elején (junius havában) következett be, miután Philippos Kersobleptest már alattvalójává tette. Ekkor újabb tárgyalások következtek, mert egész Görögország tudta, hogy Philipposnak határozott szándéka Phokisra döntő csapást mérni, s így az összes nagyobb államok és sok kisebb állam is követeket küldtek Pellába, hogy a középgörögországi viszonyok rendezése alkalmával megóvják saját érdekeiket. Az athéni követség ilyenformán szintén nem maradhatott tétlenűl, már csak hazulról kapott utasításai értelmében sem. Aischines, mint a követség ügyében tartott beszédében állítja, a következő módozatokat ajánlotta elfogadásra a királynak: Phokisszal enyhén kell elbánni, büntetés csak a valóban bűnös vezető embereket érje; a Thebától elszakadt városok tartsák meg függetlenségüket, s ha Theba ebbe bele nem nyugodnék, fegyveres erővel kényszerítsék engedésre. Philippos nem idegenkedhetett ettől az indítványtól, mely terveinek megfelelt, s melyet a chaironeiai csata után később meg is valósított: hiszen Theba volt az egyedüli szárazföldi hatalom, mely, mint valamely szövetség feje, komoly veszedelmet hozhatott Philipposra. Azért, mint Aischines állítja, kész volt még egyéb engedményeket is tenni Athénnek, csakhogy segítségét a phokisi ügyben biztosítsa: megigérte Euboia visszaadását és esetleg, ha Thebával csakugyan háborúra kerülne a sor, Orôpos visszaadását és Plataiai felépítését is. Hivatalos formájuk persze nem volt ezeknek az igéreteknek, mert egyrészt az athéni követek nem voltak teljes hatalommal felruházva, másrészt, mert Philipposnak nem igen volt oka rá, hogy megbizzék Athénben.
Aischines állítólagos szobra.
(A nápolyi muzeumban.)
Ugyanis már a követség ideje alatt épen a legbefolyásosabb követ, Demosthenes, nyiltan fellépett Aischines politikája ellen. Ő csak azért pártolta a békét, mert átlátta, hogy a háború folytatása csak kárára volna Athénnek; de szövetkezni nem volt hajlandó Philipposszal, mert úgy gondolkozott, hogy Philippos túlnyomó hatalma mellett ez a politika okvetetlenül másodrangú szerepet juttatna Athénnek Philippos mellett, s ez gondolat elviselhetetlen volt athéni hazafiasságára, republikánus büszkeségére nézve. Ő a megkötendő békét csak fegyverszünetnek tekintette, s a háború előbb-utóbb bekövetkező új kitörése esetén valószinűleg már ekkor is Theba szövetségére számított. Hogy tehát ezt a czélját elérhesse, kész volt lemondani Athénnek Oroposra és Plataiaira való régi igényéről, sőt el volt határozva arra is, hogy a phokisiakat veszni hagyja. Abban bizott, hogy a Philippos és a thebaiak közt most fennálló jó viszonynak a phokisi kérdés megoldása után magától meg kell szünnie, s hogy Thebának nem marad más választása, mint Athénnel lépni szövetségre. E szerint Demosthenes szemében Aischines politikája a legrútabb árulás szinében tűnhetett fel, s azért azt követelte, hogy a követség ne bocsátkozzék tárgyalásokba a királylyal, hanem vegye esküjét, s aztán mennél gyorsabban térjen haza. Ilyen körülmények közt Philippos úgy folytatta a tárgyalásokat, hogy szabadságát a jövőre nézve minden féllel szemben megőrizze. Különben igen előzékeny volt az athéni követséggel szemben: megigérte, hogy az athéni származású foglyokat a panathenai ünnepek idejére hazabocsátja, s ezt az igéretét teljesítette is. Aztán letette az esküt a békére, először ő maga, aztán Pheraiban thessaliai szövetségesei is. A követség még Philippos és Halos közt is békét szerzett, s aztán julius elején mintegy hetven napi távollét után visszatért Athénbe. Ott Demosthenes tüstént vádat emelt társai ellen a tanácsban, s megakadályozta, hogy – hagyományos szokás szerint – megkoszorúzzák a követséget. De Phokis megvédésére, ismeretes okokból, ő sem gondolt, s így Philokrates és Aischines mikor jelentést tettek a népgyülésnek a Philipposszal való titkos tárgyalások eredményéről, könnyen a maguk politikai irányába terelték a közvéleményt. Elhatározták, hogy a Philippossal kötött szövetséget Philippos utódaira is kiterjesztik, a phokisiakat pedig felszólítják, hogy a delphoi szenthelyet haladék nélkül szolgáltassák át az amphiktyonoknak: ellenkező esetben Athén fegyveres erővel vonúl Phokis ellen (346. évi jul. 10-én).
Athén közbelépésére azonban nem volt többé szükség. Phalaikos az athéni népgyűlés határozatának hallatára sietett végkép kiegyezni Philipposszal, kivel már tavasz óta alkudozásban állott. 8000 zsoldosával együtt már julius 17-én letette Philippos előtt a fegyvert: maga és zsoldosai számára szabad elvonulást kötött ki, s az összes erősségeket átadta Philipposnak. Ezzel a szent háború, mely Közép-Görögországban tíz évig dühöngött, kardcsapás nélkül befejezést ért. Philippos még a Thermopylákon túlról felszólította athéni szövetségeseiket, hogy csatlakozzanak hozzá Phokis ellen, s felhívását (Demosthenes ellenkező állítása ellenére is) komolyan érthette, mert tarthatott a fegyverben álló thebaiaktól. De Athén most is elkésett, s az események olyan megdöbbentő gyorsasággal következtek be egymásra, hogy mire elkészülhetett volna a sereg, akkorára megváltozott az athéni közhangulat. Annak a hirére, hogy Philippos átkelt a szorosokon és a thebaiakkal egyesült, kitört a régi bizalmatlanság a király iránt; Demosthenes és pártfelei azzal ijesztgették a népet, hogy Philippos kezesekül ott fogja az athéni polgárkatonákat. A kivonulás fáradalmától úgyis idegenkedő polgárság ennek következtében megelégedett azzal, hogy követséget küldött a delphoi békeünnepre. De természetes volt, hogy ilyen körülmények között Philippos a thebaiakra támaszkodott, s Athén csalódott reményeiben. A phokisi ügyek rendezését Philippos az amphiktyonok tanácsának engedte át, mert fenn akarta tartani annak a látszatát, hogy Phokis ellen a görög amphiktyonia megbizásából intézte a hadjáratot. A tanácsban nem hiányoztak olyan hangok, melyek a phokisiak teljes kiirtását javasolták. Egészben véve azonba, úgy látszik, épen Philippos akaratából, elég szelid rendszabályokban történt megállapodás. Kötelezték a phokisiakat a szent kincsek évi 60 talentomnyi részletekben való visszatéritésére; fegyvereiket elkobozták, erősségeiket lebontották, s a lakosságot nyilt falvakba telepítették szét. A rend megerősítésére makedon és boiotiai őrségeket rendeltek. Az amphiktyoni tanácsban eddig birt két szavazatukat elvették tőlük, és jutalmul Philipposra ruházták. Spartát is kizárták a tanácsból a Phokisnak adott segély miatt. Delphoi és Amphissa függetlenségét újra kimondották, az elszakadt boiotiai városoknak, Orchomenosnak és Koroneiának lakosságát pedig rabszolgaságra adták.
A reményeiben csalódott Athénre nézve egy ujabb meggondolatlan eljárása még egy utolsó megalázással járt. Ugyanis Athén, hogy a dolgok új rendjével való engedetlenségét, s Philippos iránt való bizalmatlanságát kimutassa, nyár utóján nem küldött követséget a pythói ünnepekre, melyeket pedig ez évben Philippos vezetése alatt különös fénynyel ültek meg az összes görög államok. Philipposnak hatalmában állott volna, hogy Athén «szent háborút» indíttasson, s amphiktyoni sereg élén törjön be Attika földére. De még mindig nem tett le arról a reményéről, hogy őszinte szövetséges viszonyba juthat Athénnel, s azért megelégedett azzal, hogy az amphiktyonia nevében magyarázatot és elégtételt kért Athéntől. Ott a hangulat rendkivül izgatott volt. Eubulos és a mérsékelt párt minden befolyását elvesztette, Aischinest a közönség lármája a szószék elhagyására kényszerítette. Hogy a nép valami elhamarkodott határozatot nem hozott, azt ezúttal Demosthenes akadályozta meg. Elég higgadtsága és államférfiúi tapintata volt annak átlátására, hogy Athénnek ez alkalommal minden áron fenn kell tartania a békét. Azért (ránk maradt) beszédében egész népszerűségét és ékesszólását latba vetette a béke mellett, s kijelentette, hogy nézete szerint a «delphoi árnyék» miatt nem érdemes Athént szent háborúba bonyolítani. Így Athén is elismerte Philippos amphiktyoni tagságát, s ettől kezdve rendesen elküldte követeit a delphoi és thermopylai ülésekre.
Ezzel befejeződött a nagy dráma második felvonása. Phokis a thebaiak nagyravágyásának és az athéniek gyámoltalan önzésének áldozata lett. Philippos pedig, mint elismert tagja az amphiktyoniának, melyben a szavazatok többségével ő rendelkezett, jogos befolyásra tett szert Görögország ügyeinek intézésében. Athén meg volt alázva, s a görög világ legelső hatalmassága Philippos lett: most már nem állott messze végső czéljától, hogy az egész nemzetet saját vezetése alatt egyesítse.