Görög kézművesek.
Egy attikai csésze diszítése.
V. FEJEZET.
A görög középkor művelődési viszonyai.
A kereseti ágak között a középkorban a végleges megtelepedés befolyása alatt a mezei gazdálkodás foglalja el az első helyet. Ezen alapul a nemesség hatalma, de az egész nép nagy többsége is ebből él. Azonban legelterjedtebb és legfontosabb neme továbbra is az állattenyésztés marad. Sok és nagy kecske-, juhnyájak, sertésfalkák és a sikságon gulyák és ménesek is, teszik a gazdag nemes fővagyonát. A lovat csak harczra vagy versenyekre nevelik; szállításra öszvért és szamarat, igavonásra inkább szarvasmarhát használnak. A szántásvetés a folyó-völgyekben és a kevés sikságon meglehetősen fejlődésnek indul, de nem annyira, hogy az állattenyésztést háttérbe szorítaná, s nagyon extensiv módon űzik: a földek felét folyvást ugarnak hagyják, bár a homerosi eposzok már ismerik a trágyázást. Főtermékek kivált a tönköly és árpa, de termesztenek buzát is. A kenyér elmaradhatatlan kellék minden lakománál, nemkülönben a bor is; Homerosnál többször előfordulnak rendesen ültetett és ápolt szőlőskertek, továbbá veteményes és gyümölcsös kertek is. Lassankint már fügét és olajat is termelnek, s kivált az olaj, mely a mykenei korban, úgy látszik, keletről importált czikk volt, most a háztartás egyik legszükségesebb kellékévé válik. Ételkészítéshez, világításra, szövéshez és kenőcsnek használják. Egyes terméketlen vidékek, pl. Attika belső területe, csak az olajtermelés kezdete óta voltak értékesíthetők.
Az ipar is fejlődésben van, ámbár a rendes életszükségleteket még házimunka útján fedezik, kivált nagyobb gazdaságban. Ez az előkelők udvaraiban kivált a sok szolganő dolga, ők fonják és szövik a szükséges ruhákat, ők őrlik a lisztet és sütik a kenyeret; azonban szabad származású nőknek is dicsőségükre válik, ha «értenek pompás kézimunkához». Általánosan ismeretes a Penelope-vászna, melyet apósa, Laërtes szemfedőjének szánt, s az eposzok a legtöbb szereplő nőszemélyt, még az istenasszonyokat is szövés vagy fonás közben mutatják be először. A háziipar mellett azonban a szakszerű iparágak is fejlődésben vannak, mert egyrészt a megtelepedés szükségképen munkamegosztásra vezet, másrészt a bonyolódottabb technika szakembert nevel és kiván. Homeros és Hesiodos korában a kovács vagy ötvös már nemcsak rezet és nemes fémeket dolgoz fel, hanem vasat is, sőt a vas aczélozása is ismeretes. A mykenei korban is elterjedt fazekasokon kívül a ház- és hajóépítő ács is gyakran szerepel, a szíjgyártó, a ki pajzsot is készít, továbbá az íjgyártó s a szövőasszony. Az ötvöst kivéve (l. a 25. lapon) mindezen iparosok Athene istenasszony különös védelme alatt állanak; neki köszönhetik ügyességüket. Az eposzok a kézművesekhez, a «közért dolgozókhoz» (demioergoi) számítják a kikiáltót (keryx), orvost, jövendőmondót, álomfejtőt, sőt az énekest, igriczet (aoidos), tánczost és zenészt is. Ezeket többnyire megbecsülik, mert rájok szorulnak: de társadalmi tekintélyük még sincs, mert nem tartoznak az uralkodó osztályhoz.
A szigeteknek és a kisázsiai partnak betelepítésével a tengeri közlekedés és vele a kereskedelem is nekilendült. Minden tengerparti hely egyuttal kereskedelmi kikötő is. Modern értelemben vett kikötőre nem szorul a hajózás; a vasmacska még ismeretlen, legföllebb nagy kövekkel pótolták, de rendesen kihúzták a hajókat a part lejtőjére.8 A hajók többnyire nagy, nyilt evezős dereglyék, magas orral, s ötven-ötvenkét evezős számára készült evező-padokkal. A kereskedelem főszékhelyei: a kedvező fekvésű, tengert áthidaló szigetek, Kypros, Kreta, Rhodos, továbbá Kisázsia parti városai, Euboia, Argos, régebben talán Lakonia is. Az eposzokból világosan kitűnik, hogy különösen az Aegeus-tenger déli részén, de másfelé is élénk kereskedelmi közlekedésnek kellett lennie nemcsak görögök és görögök, hanem görögök és idegen népek, károk, lykiaiak, sőt phoeniciaiak közt is, jóllehet ez utóbbiak jelentősége mindinkább fogy a görög tengereken. A tengerész-kereskedők többnyire alacsonyabb rendű emberek; a nemesség kezdetben csak nyilvános ügyben, vagy rabolni szállt hajóra, a mit, mint említettük, a homerosi hős sem tartott méltóságán alól való dolognak. Később azonban a könnyű nyereség előkelő embereket is kereskedésre csábított, jóllehet rendesen nem személyesen utaztak, hanem mint hajósgazdák, másokra bizták az alkudozás, csalás nem hozzájuk való munkáját. Ezzel a lépéssel aztán nagy változás felé indult a görögség, mert a földbirtok és az állattenyésztés, jóllehet ezentul is alapja marad a nemesség hatalmának, mint kereseti ág háttérbe kezd szorulni a kereskedés mellett, mely könnyebb szerrel nagyobb gazdagságra segíthette az előkelőt is. Legkorábban, már a nyolczadik század folyamán, az ión városokban állhatott be ez a változás: az eposzi phaiák nép városának bizonynyal egy Miletos-forma ión város szolgált mintául.
Görög kézművesek.
Egy attikai csésze diszítése.
Ötvenevezős hajó képe egy antik edényen.
(Panofka szerint).
A kormány szerkezete.
(Graser szerint).
A tengerészkalmárok utazásai csakhamar túlterjednek a görög világ határain. Az eposz virágkorában, a tizedik és kilenczedik században, már nemcsak az Aegeus-tenger összes partjai ismeretesek, hanem a Fekete-tenger szorosai és bejárata is, sőt, úgy látszik, déli Oroszország hosszú nappalairól is érkezett valami homályos hir. A Duna ismeretének azonban még semmi nyoma; a Balkán-félszigetet szigetnek képzelték, s azt gondolták, hogy a Fekete-tenger nyugat felé összeköttetésben áll a másik tengerrel. Keletnek élénk a közlekedés; sidoni expedicziók közönségesek Homerosban; a nyugat azonban teljesen ismeretlen, ebben az irányban a kephallen szigetek, a thesprotosok és a dodonai jóshely a világ végét jelzik, ezeken túl csak végtelen tenger és mesés szigetek feküsznek. Az újabb kutatások valószinűvé teszik, hogy a régibb homerosi felfogás szerint a laistrygonok, Aiaia, a Kimmerios-nép és az alvilág bejárata, sőt Skylla. Charybdis és Thrinakia is a Fekete-tenger környékén képzelendők, és csak későbbi korban helyezték el őket az időközben jobban megismert nyugati tengerben.
A phoeniciai kereskedők ebben a korban mindinkább elvesztették vezető szerepüket, de azért még mindig élénk közlekedésben állanak a görög partvidékekkel. Árúczikkeik nagyon keresettek. A homerosi eposzokban egy-egy phoeniciai kereskedőhajó megérkezése mindig örvendetes esemény s nagy mozgalmat kelt az illető városban, jóllehet a közönség nem igen bízik a csalók és emberfogdosók hirében álló phoeniciai kalmárokban. Felsőbbségüket az ipar és művészet technikájában, nemkülönben a tengerészetben még soká megtartották. Különösen a drága sidoni ezüstkorsók, kyprosi érczpánczélok voltak kapós és irigyelt áruczikkeik. A lentakarók és ruhák is phoeniciai eredetűek s eleinte csak luxusczikkek voltak, mert a közönséges görög ruhák gyapjúból vagy állatbőrökből készültek. A biborfestést is tőlük tanulták a görögök; keleti eredetű továbbá a papyrus-rostkötél (byblos), az elefántcsont és üveg, több kulturnövény és házi állat, a páva, a tyúk, a pálmafa.
Más népekkel is élénk a közlekedés. Thrakiából bort, kardokat, serlegeket szállítottak; a kisázsiai lydiai, maioniai, káriai népektől sok műfogást sajátítottak el. Homeros egy hasonlata biborral elefántcsontra festő maioniai vagy káriai nőről emlékezik meg. A görögöknek a kisázsiaiakkal való szoros viszonya onnan is kitetszik, hogy emezek a görögöktől tanulták az irást s viszont a görög zene fejlődésére a lydiai és phrygiai zene, a görög mythologia fejlődésére phrygiai mondák (Marsyas, Midas) erős befolyással voltak.
Azonban kivált maguk a görögök közt volt élénk a közlekedés. Hesiodos atyja már a nyolczadik században a távoli æolisi Kymeből Boitiába telepszik át. Az eposz énekeseinek bámulatos földrajzi jártassága csak azzal magyarázható, hogy mindenütt megfordultak, a hol görögök laktak. Ennek az élénk sürgés-forgásnak középpontja az ión világra nézve a delosi amphiktyonia ünnepei voltak, melyek valóságos országos vásárokkal jártak s ezen nagy népcsődületeknek bizonyosan nagy befolyásuk volt az ión nyelvjárás egyöntetűségének fejlesztésére is.
Az eposz tanusága szerint a középkori görög társadalomban is kifejlődtek az emberek egymással való érintkezésében bizonyos megállapodott formák, bizonyos etiquette, mely azonban a kimért udvariasság határai között mozog és sohasem fajul szolgaivá, mint az ázsiai kulturnépeknél. A régi görög világ erkölcsi ideálja az eposz Achillese és Odysseusa, kiknek főtulajdonságai sok tekintetben kiegészítik egymást. De már a középkori felfogás szerint Odysseus a magasabb ideál; ő felel meg jobban azoknak a követelményeknek, melyeket az akkori ión társaság valamely egyes tagjával szemben emelt s melyek azt kivánták, hogy az ember legalább a magához hasonlókra vagy a nála magasabb rendűekre bizonyos tekintettel legyen. Ő az alkalmazkodni tudásnak, az okosságnak ideálja, mely ideál egyrészt világosan a sürgő-forgó ión kereskedőnép felfogására vall, de a melyben másrészt a nemesuralom hatása alatt a görög lovagi erények is megtalálhatók, csakhogy nem olyan egyoldalúan és túlzott módon, mint az Achilles-ideálban. Achilles, akármilyen bámulatos jellem is a maga hatalmasságában, érzelmeinek természetes erejében és állandóságában, mindamellett régibb és hiányosabb erkölcsi felfogás képviselője; az ő magatartásában még nagyon is feltűnik, mennyire nehezére esik másokhoz, még föllebbvalójához és barátjához is alkalmazkodni, s természetes önzését, elbizakodását, daczát fékezni: mindig kész rá, hogy fegyverrel döntse el a maga igazságát. De, hogy az Achilles-ideál a középkori görögség lelkéből sem tünt el egészen, annak az eposzban sok mély nyoma is van, nemcsak épen Achilles viselkedése; legfeltünőbb nyoma, hogy az ellenfélnek vita közben való meggyilkolását az eposz hősei nem tartják erkölcsi vétségnek, hanem csupán olyan, épen csak a gyilkosra nézve sajnálatos eseménynek, mely őt birság fizetésére vagy hona elhagyására kényszeríti.
Mind a két ideál, Odysseusé is, első sorban természetesen nem a nagy tömegnek, hanem az uralkodó osztálynak, a nemességnek felfogását tükrözteti vissza, valamint az etiquette sem a közemberek, hanem a vezető osztály között fejlődött ki. A homerosi nemesség egyik természetes, minden nemességben jelentkező tulajdonsága, hogy szereti hatalmát, vagyonosságát mutogatni, sőt fitogtatni is, és általában kedveli a fényüzést. A gazdagság egyik legrendkivülibb képviselője és legnaivabb fitogtatója a Trójából és Egyiptomból hazakerült Menelaos az Odysseia IV. énekében. De minden középkori nemes szereti a fényüzést. Szép fegyvereket, nagy kiséretet, pompás lovakat, vadász- és másféle kutyákat tart. Ha nincs háború, vagy más ügyek el nem foglalják, a magához hasonlókkal megosztott élvezetekben tölti napjait: lakmározik, iddogálja erősen megvizezett (sohasem tiszta!) borát s a «lakoma koronájául» énekes dalára figyel, ki lantkiséret mellett az istenek és hősök tetteit énekli meg. Legnagyobb fényt azonban a temetkezés alkalmával fejt ki; előkelő ember halálakor az asszonynép, a rabszolgálók, sőt fizetett sirató-asszonyok is halotti dalokat énekelnek, az egész rokonság összegyül, pompás máglya készül, melyre drága ajándékokat halmoznak a halott számára s a hamvak összeszedése után néha nagyszerű versenyjátékokat tartanak, melyek alkalmával a győztesek számára nagy értékű díjakat tűznek ki. A versenyjátékok a nemesség életének ideális középpontját teszik, harczai és állami tevékenységének kiegészítései. Bennük teljesen érvényre jutnak a testi erő és ügyesség, a pompás fegyverek, a fogatok szépsége és gyorsasága: nem vakszerencse dönt bennük, mint sokszor a komoly viadalban, hanem személyes kiválóság. Azért a versenydíj tekintélye folyvást növekszik. A homerosi költeményekben kocsiversenyek, ökölharcz, birkózás, versenyfutás és dárdaharcz az egyik nagy verseny részei; de máshol még diskos-(korong-) és dárdavetés is szerepelnek s korán tűztek ki már díjakat énekesek és tánczosok számára is. A nyolczadik századtól kezdve az istenek tiszteletére is kezdenek rendezni versenyeket. Legrégibbek és leghiresebbek ezek közt azok a futásversenyek, melyeket az olymposi Zeus tiszteletére minden negyedik évben az elisiek és szomszédjaik rendeztek, s melyek a régi görög időszámítás alapjául szolgáltak. (V. ö. 65. lap.) Az első úgynevezett Olympias győztesének neve 776-ból van ránk hagyományozva, de az ünnep valószinűleg jóval régibb. A delosi Apollon ünnepek, továbbá az argolisi Nemeiák versenyei is régi időbe nyulnak vissza.
Görög versenyjátékok.
1. Dárdavető ephebos.
2. Öklöző athleta a kézszijakkal felszerelve.
(Antik szobor, Drezdában).
3. Küzdelem után testét tisztító athleta, az u. n. Apoxyomenos.
(Vatikán, Róma. Állítólag Lysippos eredetijének másolata).
4. Ugrásra készülő, sulyzós (Halter) ephebos.
20 cm. átmérőjű, majd 2 kg. nehéz bronz diskos két lapjára vésett képek Aigináról; (eredetije a berlini kir. muzeumban).
5. Diskosvető ifjú, az u. n. Diskobolos
(Vatikán, Róma. Myron eredetijének másolata).
6. Birkózók
(Uffizi, Flórencz).
7. Készülődés szekérversenyre.
(Régi falfestmény egy etruszk sírkamarában).
8. Lóverseny, megérkezés. A versenybiró fogadja a győztest.
(Edényrajz).
A művészet terén a görög középkor nem mutat fel a mykenei koréihoz fogható nagyszerű alkotásokat. A városok megerősítésére többnyire megelégesznek földsánczokkal és karó- vagy deszkasövénnyel; a phaiákok városa sincs máskép megerősítve. A mykenei paloták alaprajza nagyjából a homerosi királyi lakoknál is megmarad, de a mykenei kor műformái lassankint kivesznek. Az edénydíszekben a változatos mykenei motivumok helyébe sajátságos egyhangú, vonalakból összeszerkesztett ékítményrendszer lép, mely nem a fémstilust utánozza többé, hanem a kosárfonadékot és a szőnyeg- és ruhaszövetek keresztezéseit. Mæander- és zeg-zugvonalok, négyszögek, keresztek, közös középpontú körök a főmotivumai. Növényi ékítmények ritkák, állatiak: vizimadarak, őzek, lovak, kutyák, elég gyakoriak, nemkülönben az életből vett jelenetek: kocsisorok, harczok, temetések, hajók is, de minden geometriai módon, szegletesen és mereven, élettelenül feltüntetve. Hasonló stilust mutatnak az anyagból vagy érczből áldozati ajándékoknak készült állatok, kocsik, emberi alakok stb., a milyent sokat találtak Olympia talajának legalsóbb rétegeiben. Mikor keletkezett ez a geometriai stilus, nem tudjuk pontosan, mindenesetre abban az időben, mikor a régi kultúra már elenyészett, az új meg még csak kezdetén volt; hasonló visszaesést mutat az elhalt ó-kori művészettel szemben a byzanti keresztyén művészet is. A régi műformák, némileg módosulva, csupán itt-ott a szigeteken és Kisázsia partjain maradtak meg. Itt a kelettel való kapcsolat is folyvást életben maradt; de a régi, ezentúl is sűrűen előforduló motivumokhoz újak is lépnek: a Gorgofej, a Chimaira, a többfejű kígyó, a sokfejű Kerberos stb. Mindezek az elemek a mythoszban is helyet foglaltak, csakúgy, mint a mykeneiek. Az assyriai hatalom fejlődésével, a kilenczedik századtól kezdve az assyr művészet is hatni kezd először Phoeniciára, aztán azon át Görögországra is: assyr formájú, tömzsi testű, hosszú, stilizált szakállú és hajú, de bajusztalan királyok és papok, kik néha oroszlánokkal, egyszarvúakkal és más szörnyetegekkel küzdenek, többször előfordulnak a kyprosi és krétai műtárgyakon. De az egyiptomi befolyás itt uralkodó marad, különösen a csészék, serlegek, paizsok diszítésében.
Olympia.
(Reconstructio, Rehlender rajza szerint.)
Olympia tervrajza.
(Rehlender G. szerint.)
Z=Zeustemplom. H=Heratemplom. Ph=Philippeion. P=Pelopion. Ex=Herodes Att. Exedrája. E=Echós-csarnok. L=Leonidaion. Z.O.=Zeus-oltár. Pr.=Az elisiek prytaneiona. O=Oltárok. Z.Sz.=Zanes-szobrok. F.=Folyosó a Stadionhoz. St=Stadion. N=Az ú. n. Nero-ház. Bu=Buleuterion (tanácsház). D.Cs.=Déli csarnok. A.E.=Antik épület. B.T.=Byzanczi templom. He.=Heroon. R.H.=Római ház. Pa=Palaistra. K.Cs.=Keleti csarnok. T.=Római thermák. É.K.=Északi kapu. Ny.K.=Nyugoti kapu. R.K.=Római díszkapu. I-XII=Kincstárak.
a. Nike. b. Telemachos. c. Praxiteles. d. Trójai hősök. e. Sophokles. f. Mikythos. g. Q. C. Metellus. h. M. M. Rufus. i. Mummius. k. Elisi-szobrok. l. Proëdria. m. Eretriai bika.
Művészi haladásról mindezen emlékeknél nem igen lehet szó, csak technikai tekintetben mutatkozik bizonyos fejlődés: az edények formája arányosabb, tetszetősebb, a fegyverek tökéletesebbek s most már nagyobbrészt vasból valók. Lassankint új nekilendülés is észlelhető, mely később, a hetedik századtól kezdve hatalmasan előrevitte a görög művészetet: nagyobb kompozicziókkal is megpróbálkoznak.
Egyik eposzrészlet, mely aligha későbbi a nyolczadik század végénél, olyan képet rajzol Achilles paizsáról, melynek, ha egészben véve a képzelet alkotása is, sok részletében valósággal létező minták felelhettek meg. A mondából is merítenek már tárgyat: Helena a trójaiak és achaiosok harczait szövi bele egy ruhába. Ebben a tekintetben természetesen a praktikus művészetek, a fémművesség és a szövés járnak elől, csak lassan követi ezeket a festőművészet, az igazi plasztika pedig még nincs túl a kezdet nehézségein. Bizonyos fejlődésre mutat az is, hogy az eposz a műtárgy mellett a készítő mester nevét is fel szokta említeni. A művészet feltalálójának Hephaistos istenen kívül Daidalost tekintik, azaz: a «művészt, remeklőt», kit a monda Kreta szigetére, Minos király környezetébe helyez.
A kultúra összes vivmányai közül a legbecsesebbet, legfontosabbat, az irást a phoeniciaiaktól vették át a görögök, még pedig már a tizedik század körül, mert a keleti és nyugati gyarmatvárosok mind anyavárosuk irását használják; a mykenei korszakba azonban, úgy látszik, még a phoeniciai irás sem nyúlik messzire vissza.9 Az átvétel mindenesetre a kereskedelem útján és érdekében történt, még pedig sokfelé egyszerre, és egymástól függetlenül. A nemesség soká nem használta az új művészetet, az eposz hősei legalább épen olyan kevéssé ismerik, mint a keresztyén középkor lovagjainak nagyobb része. Mikorára a nyolczadik század óta nyilvánosan is használják, már hosszas fejlődésen kellett keresztülmennie. Attól kezdve tisztviselők neveinek, családfáknak, még később hivatalos okiratoknak, néphatározatoknak, szerződéseknek megörökítésére használják. Legrégibb ránk hagyományozott használata már a nyugati vidékekhez füződik. Első az olympiai győztesek neveinek feljegyzése 776 óta, ezt követi a 754. évvel kezdődő spartai ephoroslajstrom s így a kultúra egész iránya szerint azt kell feltételeznünk, hogy a keleti vidékeken, kivált Ioniában hasonló czélokra már jóval régebben használták. Az irodalmi használatban csak később jutott jelentőségre: a középkori költészet a szájhagyományban élt tovább, nem olvasóközönségnek volt szánva; felirta-e szövegét az énekes, vagy sem, közömbös dolog, de nem valószinű, hogy rendesen felirták volna. Közönségesebb használata az irásnak a hetedik századtól kezdődik; attól fogva siremlékeken, fogadalmi ajándékokon, műtárgyakon, edényeken is folyvást fokozódó mértékben mutatkozik.
A költészet bizonyára már a legelső bevándorlás óta nem volt ismeretlen a görögök előtt, még pedig kezdettől fogva zenével és tánczczal párosulva. Bölcső- és játékdalok, szerelmi- és nászénekek, gyász- és bordalok, tánczkiséretre és munka mellé való énekek már a nép gyermekkorában is csak olyan divatosak lehettek, mint akár a mai új-görög nép között, de a mi időnkig úgyszólván semmi sem maradt fenn sem ebből az ős-népdalköltészetből, sem a vallásos kultuszhoz füződő legrégibb Apollon-hymnusokból (úgynevezett paianokból), sem az Olen-, Musaios-féle papi költészetből, sem az állítólag thrák befolyás alatt álló pieriai múzsakultusz mythikus költőitől, Orpheustól, Thamyristól, sem a bizonyára már keleti befolyás alatt fejlődött panaszdalokból (threnos, linosdalok). Ezt az egész őskori lyrai költészetet teljesen háttérbe szorította a görög középkor legnevezetesebb, legszebb műalkotása, a minden nyugati nép irodalmának örök mintául szolgáló hősköltemény, eposz.
A görög hagyománya a két legjelentékenyebb eposzt, az Iliast és az Odysseiát egyetlen egy nagy költő, Homeros művének tartotta; de hogy mikor élt, hol született és működött a «költők fejedelme», azt a hagyomány minden változata másképen adta elő. Kora a tizenkettedik század eleje és a kilenczedik század közepe közt ingadozik a görög hagyomány szerint; szülőhazájának pedig vagy húsz város vallotta magát, egy régi epigramma szerint különösen hét:
|
«Hét város verseng, melyikük szűlötte Homeros: Smyrna, Rhodos, Kolophon, Salamis, Chios, Argos, Athéne.»10 |
A legelterjedtebb hiedelem szerint Smyrnában született, Chioson élt és Ioson halt meg, vak volt, és vándor módra hol itt, hol amott zengette költeményeit. Nemcsak az Iliast és Odysseiát származtatták tőle, hanem istenekhez szóló 33 hymnust is, melyeket a hősénekek bevezetéseképen adtak elő az énekesek, továbbá a Békaegérharcz (Batrachomyomachia) czímű parodiás költeményt, egy Margites czímű satirikus költeményt és több epigrammát. Mindezen művek a Margitesen kívül fennmaradtak, még pedig nagyjából valószinűleg abban a formában, a hogyan már a classikus görögség is ismerte őket. A történelmi kor görög hagyományai azonban még sok más már korán elveszett epikus költeményt is említenek, melyeket régibb források az Iliasszal és Odysseiával együtt, későbbi források tőlük különválasztva, egy «epikus körbe» (epikos kyklos) foglalnak össze. Ilyenek: Stasinos vagy Hegesias költő Kypriája, Arktinos Aithiopisa és «Ilios pusztulása» (Iliu persis), Lesches «Kis Iliasa», Hagias «Hazatérései» (Nostoi), Eugammon Telegoniája, melyek mind a trójai mondakörre vonatkoztak; a thebai mondakört dolgozták fel a Thebais, Oidipodeia, Epigonoi, Minyas czímű eposzok; ismét más eposzok a Herakles-mondán alapultak.
Hogy magának a görög népnek ez a hagyományos felfogása nagyon messze áll a történelmi valóságtól, azt részben már maguk az alexandriai görög tudósok is észrevették s a görög eposzköltészet eredetének, fejlődésének kérdése, s ezzel kapcsolatban az úgynevezett homerosi kérdés kivált a mult század végétől kezdve a legelőkelőbb irodalmi tekintélyeket, tudósokat, költőket folyvást új meg új kutatásokra, új meg új hypothesisek felvételére csábította. Végleges megoldásra a kérdés mai napig sem jutott; bizonyos főelemeire nézve azonban főleg összehasonlító irodalomtörténeti vizsgálódások mégis derítettek némi világosságot, és a kutatások főeredményei a következőkben foglalhatók össze.
Homeros ideális mellszobra.
(Sanssouci).
Az epikus költészet első képviselői, fenntartói és terjesztői kezdetben a görögöknél is kétségkívül maguk a későbbi társadalom összes vezető elemei voltak, jóllehet az Ilias a hősök közül már épen csak Achillesről említi, hogy «harsányszavú forminxát pengette, azzal mulatott s énekelt az ősök dicsőségéről.» Azonban egyrészt a művészet haladása miatt, másrészt az anyag folytonos bővülése és szilárdabb megalakulása miatt, már korán kifejlődött a hivatásos, csupán művészetének és művészetéből élő énekes-osztály is, mely azontúl az eposz további fejlesztésén kizárólagosan munkálkodott. Magában a művészet természetében lévő okokon kívül főleg a nemesi életviszonyok fejlődése tette lehetségessé és szükségessé az énekes-osztály kifejlődését. Az énekes (aoidos) a király, vagy a nemesek körében nélkülözhetetlenné vált: «ének a lakoma koronája», mint az Odysseia mondja. Azért az epikus ének az uralkodó-osztálylyal elválaszthatatlanul egybeforrt: annak életét, felfogását, eszményeit tükrözteti vissza, a tőlük függő alsó rendű népséggel csak annyiban törődik, a mennyiben ehhez a nemességnek köze van. Maga az énekes, mint fennebb említettük, a kézművesek (demioergoi) közé tartozik, de kiváltságos helyzete van köztük. Gyakran vak, talán mert a vakok előtt más keresetág el van zárva; a monda szerint maga Homeros is vak volt, a valóságban azonban vak énekes működése teremtő alig, hanem csak fenntartó, terjesztő lehetett. Az énekest belső ihlet, az istenség, a múzsa ösztönzése készti dalra; Phemios az Odysseiában büszkén hirdeti, hogy ember senki sem tanította; de a valóságban még a legteremtőbb, legönállóbb szellemű énekest is szilárd hagyomány korlátozza: mint minden mesterembernek, neki is meg kellett tanulnia művészete technikáját. Nem énekelhetett olyan szabadon, mint a modern költő; mindenütt meghatározott formák között kellett haladnia. Énekét forminxon vagy cziterán (négyhúrú lanton) kiséri; versformája művers, a hexameter; nyelve sehol sem beszélt, régies és konvenczionális jellegű költői nyelv; előadása mindinkább megállapodó, úgyszólván megkövesülő hagyományos előadás, melyben a költőnek állandó jelzőket, bizonyos helyzeteknek megfelelő azonos kitételeket, leirásokat, hasonlatokat stb. kellett alkalmaznia. Még fontosabb, hogy a mondai anyagot is teljesen ismernie kellett, mert hallgatói hitével és ismereteivel fontosabb dolgokban nem volt szabad ellentétbe kerülnie. A monda menetéből (oime) merít, a hagyományból, melyet többé-kevésbé minden hallgatója ismer: azért egy rövid fohász, bevezető ének után (prooimion), melyben valamely istenhez fordult, rögtön az illető helyzet előadásába fog. (Horatius szerint: in medias res auditorem rapit.) A részletekben tesz némi változtatásokat, mint ő maga és a hallgatóság hiszi, egyenesen a Múzsa ihletésére; s a hallgatóság áhitattal figyel szavaira, melyeknek igazságában nem kételkedik. Ilyenkor teremthet is, hagyományos helyzeteket kifesthet, részletezhet, különböző mondai anyagokat összekapcsolhat, de mindég a monda határain belül. Így költészet és monda elválaszthatatlanul egymással és egymásban élnek: a monda feltétele a költészetnek, de tovább fejlődik, átalakul, újra teremtődik benne.
A hősköltemény virágkorában tehát az énekesek voltak Görögország szellemi életének igazi képviselői; egyedül ők voltak az egész életre kiterjedő ismeretek birtokában; ők tartották fenn a multakról, a nép őstörténetéről, az istenekről szóló régi hagyományokat; az ő énekeikben tükröződnek vissza az egész népet vezető eszmék, a nép erkölcsi ideáljai, élettapasztalatai, az istenek és a természet eredetéről, az emberi sorsról és életről való legelső eszmélődések. De tán még nagyobb jelentőséget ád munkásságuknak az, hogy a különböző törzsek közt közvetítő szerepet vittek. Az ő vándorlásaiknak köszönhető, hogy a görögök közt általános irodalmi nyelv, közös isten- és mondavilág fejlődött ki s később általános genealogia is, melyben minden törzsnek és kiváló nemzetségnek meg volt a maga helye; az ő munkásságuk fejlesztette a mindinkább erősbödő nemzeti érzést, a minden törzsi osztályozás fölébe emelkedő egység érzetét.
Az énekek imént vázolt keletkezéséből kiderül, hogy egyes költő tulajdonáról ebben a nagy folyamatban nem lehet szó: a görög eposz nem annyira egyes költők egyéni alkotása, mint inkább egy egész osztályé. Tehetség dolgában persze voltak különbségek: de ezek elmosódnak a megegyező vonások mellett. Azok a költők, kikre a görög hagyomány mint Homeros előzőire hivatkozik, Orpheus, Musaios, Thamyris, olyanforma viszonyban állnak az énekesekkel, mint Daidalos a művészekkel, azaz: a későbbi kor mesés alkotásai. A mi magát Homerost illeti, lehet, sőt, kivált életrajza régiségét tekintve, valószinű, hogy történelmi személyiség, de természetesen nem mint a ránk hagyományozott két eposz egyedüli szerzője. Hires énekes (aoidos) lehetett, kinek emléke fenmaradt pályatársai és a nép között. Hagyományos alakja s az élete folyásáról szóló mondák, ha nem előbb, legalább is 650. körül keletkezhettek, a nagy eposzok összeállításának korában. A vándorénekesek typikus alakjává vált, kinek létezésében az egész classikus ókor rendületlenül megbízott; reá vitték vissza az énekeseknek összes lelettárát, az istenekről szóló hymnusokat (bevezetéseket, prooimionokat), sőt az úgynevezett kyklikus eposzokat is, valamennyit. Az utóbbi költemények számára csak az alexandriai kor talált ki külön szerzőket, Arktinost és a többi fennebb említett költőt: az egész classikus görögség névtelenül idézi őket. Az első kétség csak az irodalomtörténeti vizsgálódások megindulásától kezdve mutatkozik az ötödik század közepe táján: attól kezdve Homeros nevét mindinkább az Iliasra, Odysseiára és Margitesre szorítják, minden más költeményt elvitatnak tőle, sőt Xenon és Hellanikos iskolája (az alexandriai korban) még az Odysseiát is.
Az, a mit eddig mondottunk, az epikus költészetnek inkább külső feltételeire, keletkezésének, elterjedésének magyarázatára vonatkozik, s kivált a ránk hagyományozott eposzok nyelvének és tartalmának vizsgálatából s más népek epikájával való összehasonlításból következik. Rövid foglalata az, hogy a homerosi eposzok sem nem egyetlen egy költő munkái, sem különböző szerzők-alkotta egyes dalok halmozatai (mint a jelen század közepétől kezdve sokan hitték), hanem történeti úton megalakult eredményei az énekes-osztály (aoidosok) hosszú költői működésének, mely a kimerülés idején a költemények szintén lassan, nem egyszerre történt végleges összefoglalásaival s legutoljára összes kiadásaival végződött.
Ugyanis a hagyományos anyag növekedésével és megszilárdulásával a fejlődés folyamán lassankint maguk a dalok is állandósultak. A tetszésben részesült, és arra alkalmas részleteket addig ismételték, módosították, bővítették, míg egy-egy eposzszá, az Iliasnál és Odysseiánál a ránk hagyományozott költemények magvává nem váltak. Ilyen állapotban volt az eposz virágzása legfőbb fokán, 950–750 körül. Az epikus apparátus teljesen kifejlődött, az énekes sok, szájhagyomány útján rámaradt dallal rendelkezik, melyeket előadásukkor továbbfejlesztve és kiegészítve egymással összefűz: de még bizonyos szabadsággal dolgozhatik, költői alakító erejének is van helye és szerepe. Az Ilias és kivált az Odysseia ez időszakban keletkezett részletei szembetünőleg nem elszigeteltek, ha nem is a mostani összefüggés számára készültek. Az Achilles haragjára vonatkozó részletek például világos összefüggésben állanak, és tán a tizedik századba is beleérnek. De a monda folytonos növekvésével végtére a költészet is osztozik minden más műgyakorlat sorsában: elfajul. Az énekes feje annyira tele van a betanult versekkel s az egész eposzi inventáriummal, hogy ujat alkotni nem tud többé, hanem csupán a megtanult, megkövesült anyaggal dolgozik. Ez a korszak a nyolczadik század közepétől mintegy 600-ig tarthatott, s belőle valók az eposzoknak, különösen az Iliasnak az összefüggésbe is kevésbé illő, későbbi részletei, például az Ilias vége, vagy a különben szép és a régibb korhoz méltó Telemachia (az Odyssea II–IV. éneke), melyet azonban tartalmi okok szintén későbbi eredetűnek bizonyítanak. Az elfajulás természetes következményekép jelentkezni kezd akkor a meglévő egész epikus birtok összegyüjtésére, megmentésére irányuló törekvés, mely már csak kivételképen, többnyire csak helyi okokból pótolja meg az idők folyamán megállapodott szöveget. De természetesen ezt a munkát sem egy ember végezhette, nem is egy csapással, egyszerre történt, hanem mint a héber történeti könyveké, több nemzedék munkássága által, és a már meglévő egységes alapok továbbfejlesztése utján; sokszor nagy szerencsével, mint kivált az Odysseiában, sokszor a már meglévő összefüggés megbontásával, mint néha az Iliasban. Legelőször, úgy látszik, az Ilias kerekedett ki mostani alakjában, ámbár nem lehetetlen, hogy a thebai körbeli elveszett eposzok némelyike egyidejű az Iliasszal. A végleges összefoglalás alkalmával mindenütt az a törekvés nyilvánul, hogy minél több verset mentsenek meg az enyészettől; azért az Iliasban és az Odysseiában is többször a fiatalabb, terjedelmesebb, nem a régibb, rövidebb változatok vannak felvéve, néha a költői érték rovására. Az egész fejlődés eredménye az úgynevezett epikus kör (kyklos) volt, melyhez, mint említettük, eleinte az Ilias és Odysseia is hozzátartozott; de mióta Homeros nevét csupán a nagy eposzokra szorították, attól kezdve az «epikus kör»-féle megnevezés csak a többi, valószínüleg kisebb és különben is fiatalabb eposzokat jelentette, melyek lassankint feledésbe is mentek, és elvesztek. Valószinű, hogy a fejlődés végén már irásba is foglalták a költeményeket, de hogy mikor, az most már el nem dönthető és különben is közömbös kérdés, mert a görög eposzok bizonyára nem olvasásra voltak szánva. Egyik hagyomány szerint Peisistratos athéni tyrannos foglaltatta először irásba a Homerosnak tulajdonított eposzokat, de ez a hagyomány a legújabb kritika egyhangú véleménye szerint nem egyéb puszta mesénél.
Az énekes-osztály tevékenységének módosulásával vele járt az a változás, hogy a zenekiséret és az énekes előadás elmaradt, valószinűleg azért, mert a kisázsiai befolyás alatt továbbfejlődött zenei izlés nem tűrte tovább a régi egyhangú és formátlan melodiákat. Helyébe a szavaló-előadás lépett, az énekes lant helyett ezentúl pálczát tart kezében s aoidosból rhapsodos (pálczásénekes) lesz; magát Homerost sem vándor-énekesnek tartják többé, hanem vándorló rhapsodosnak, olyannak, a ki maga szerezte költeményeit, melyeket czéhtársai aztán megtanultak tőle és tovább terjesztettek. Egyébiránt, hogy kezdetben a rhapsodika is teremtő természetű volt, Hesiodos példája mutatja.
Mikor kezdődött a görög epika most vázolt fejlődése, pontosan már meg nem határozható, de minden arra mutat, hogy jó messze visszaér a mykenei korba, s Kr. e. az ezredik év táján a kisázsiai Aeolisban már teljes virágzásban volt. Hogy hosszú időn át Aeolisban fejlődött, és csak onnan hatolt le Ioniába, ezt megczáfolhatatlan belső okok bizonyítják: az eposz nyelve és tartalma. A nyelv egy æol ősréteget mutat, melyre később, de még mindig igen régen, egy ión réteg ülepedett: ez a folyamat, mint tudjuk, teljesen megfelel a kisázsiai gyarmatok történelmi fejlődésének is. Az ión jelleg túlnyomó az eposzok ránk hagyományozott szövegében, s ez is a mellett szól, hogy virágzása korát (a kilenczedik és nyolczadik század folyamán) az iónok között élte az eposz. Az eposz tartalma is a fejlődés ilyen útjára mutat. Aeolisra vall, hogy Thessalia és az odavaló hit a mondában annyira uralkodik; hogy az istenvilág az Olymposon, a Múzsa Pieriában székel; arra vallanak a thessaliai hegyi- és erdei-óriások, aloidák, kentaurosok, küzdelmeik az istenekkel és az emberekkel, az Argonauták, Deukalion mondája stb.; de arra vall maga az Ilias főhőse, Achilles is, Peleusnak, Pelion hegység hősének fia, ki eredetileg tán maga is tengeri isten, később æol heros, az æol gyarmatosítás jelképe. Hogyan jutott Aeolisba nem thessaliai eredetű anyag is, mint a milyen Helena elrablása vagy az Odysseus-mythos, azt eddig nem sikerült megfejteni. De az æol befolyás ezen az anyagon is meglátszik: Agamemnon Aulisból indúl Trója elfoglalására, s az æol uralkodóházak össze vannak kapcsolva Mykene királyi családjával. Erre az æol rétegre a mondaelemek tanúsága szerint is az ión réteg következik; az eposzok a tartalom tanúsága szerint is Ióniában kapták előttünk ismeretes alakjukat. Arra mutat az ión vidékhez tartozó népeknek, a kretaiaknak, lykiaiaknak, a rhodosi dóroknak a mondába való belevonása, de kivált a mondának belső átalakulása. A kultúra és az erkölcsi érzék fejlődése nagyon észrevehető nyomot hagyott rajta: a harczi hév csillapúl, a hősök zabolátlan ereje és bátorsága mellett az élettapasztalat, okos belátás érvényesül, sőt az alkalmazkodni tudás bizonyos foka is mutatkozik. A «sokfelé megforduló» ión tengerésznép ideáljává a «leleményes, tapasztalt» Odysseus válik, a kit lélekjelenléte a legválságosabb helyzetekben sem hágy el, a ki nyers erővel és bátorsággal is tud segíteni magán, de rendesen mégis csak cselhez szeret folyamodni, a kit «cseleiről az egész világ ismer.» Hasonlóképen Nestor is az ión uralkodók typusává fejlődik; öreg, tapasztalt férfiúnak festi az eposz, ki belátás dolgában mindenkit meghalad, kinek «ajkairól a szó édesebben folyik vala a méznél», a ki mindig készen áll rá, hogy a vitatkozó feleket egymással kibékítse, s válságos helyzetekben megoldást találjon. Hozzá kapcsolódnak az ión uralkodóházak genealogiái. A megváltozott közönség nem annyira a véres, vad harczok elbeszélésében leli most már örömét, mint inkább a saját életét mesés formában vissztükröztető csendes, derült élet, vagy tengeri kalandok rajzában. A phaiákok az alvilági köd lakóiból barátságos tengerésznéppé válnak, kiknek élete, ha nem utaznak, az olymposi istenekéhez hasonlatos.
Az Olympos hegye.
A hetedik század hanyatló eposzköltészetének nincs többé akkora jelentősége a nemzetre nézve, mint a réginek. Nem szórakoztatás és mesélés többé a főczélja, hanem tanítás, az ismeretek bővítése. A világrendre és erkölcsre vonatkozó eszmélkedés, melynek a régi eposzban, mint minden elbeszélő költeményben, csak mellékes szerepe van, emebben előtérbe lép, s a személyes felforgás és érzés is nyilvánulásra törekszik benne. Így egy átmeneti korszak jő létre, melyben a régi formák uj tartalommal telnek meg, míg végre a régi formák is elenyésznek, és az uj szellemi mozgalom lyrai költészete megtalálja a maga jellemző formáit is.
Az átmeneti korszak főképviselője Hesiodos, egy a kisázsiai Kymeből Boiotiába vándorolt földmives fia. Rhapsodos volt ő is, de nem «valószinű hazugságokat» adott elő, mint a közönséges epika, hanem «a Múzsák maguk tudatták vele az igazságot», s azért az istenek eredetéről (Theogonia) énekelt. Anyaga nagyrészt az eposzon és a néphiten alapúl; de a rendszer az övé, s az anyag mindenütt át van szőve az ő egyéni eszméivel, sőt alkotott is, vagy legalább ő sorozott be az istenek közé, elég sok uj, elvont alakot, például mindjárt költeménye elején a Chaost, minden dolgok eredetét, a végtelen teret, Erost, az Éjt, Sorsot, Álmot, Halált, Nyomort, stb. Hesiodosszal kezdődik a mythikus hagyomány tudatos átalakítása és rendszerezése, más szóval: a theologia. Másik művében, a «munkák»-ban (Erga, későbbi czímén: erga kai hemerai, munkák és napok) öcscsével, Persesszel való pöre alkalmából a tömeghez fordulva kikél az igazságtalan és «ajándékfaló» királyok (nemesek) ellen, s aztán azt a tanácsot adja öcscsének, hogy ne pörösködés és csalás, hanem komoly, rendszeres munka útján iparkodjék boldogulni. Vázolja a két fő kereseti ágat, a földmivelést és a tengerészetet, s aztán jellemzi az emberi nem folytonos hanyatlását, az «aranykor» eszményeitől egészen a jelenlegi «vaskor» elvetemedettségéig, melyben igazságtalanság, csalás, erőszak az uralkodó. Így azon derültebb, képzeleti-világgal szemben, melyet a homerosi eposzokban találunk, Hesiodos költészete a való életet tárja elénk minden bajaival és fáradalmaival egyetemben. Ismeri Homeros ideáljait, de ezek nem elégíthetik ki, mert a valóság nem felel meg nekik, s öntudatosan fordúl az eddigi hagyomány ellen. Nincs más nép, melynél az egyéniség első megnyilatkozása olyan pontosan fel volna ismerhető, mint a görögöknél Hesiodos föllépésében. Az ő költeményei már nem egy egész osztály művei, hanem az egyéniség subjectiv alkotásai; csak annyiban rhapsodos ő is, hogy a homerosi formákat és fráziskészletet megtartotta, s hogy az ő költeményeit is szavaló rhapsodosok terjesztették.
Iskolája folytatta az istenmythoszokon elkezdett munkát az egész mondai anyagon. Sok költemény keletkezett így, melyeknek főcélja, akár csak a mi Ilosvainké vagy Tinódinké, az «igaz» elemek feltüntetése és megőrzése. Az egész mozgalom voltaképen már a tudós munkásság, a történelmi kutatás előzőjének tekinthető, s főczélja az ősök családfájának hiteles megalkotása volt: azért a «genealogikus költészet» névvel szokás jelölni. Úgy látszik, kezdetben csak Boiotiában és környékén virágzott, de még a hetedik század folyamán egész Görögországban elterjedt, sőt a régi epikus költészetre is befolyása volt: erre mutat a homerosi költemények legifjabb részleteiben mutatkozó hajlandóság sententiák és genealogiák beszövésére. A mindennapi élet azonban a homerosi körben csak parodisztikus, derült költemények keletkezésére ád alkalmat. Ilyen volt a Homerosnak tulajdonított Margites, mely valami bolondos ficzkó éleményeiről szólott, a ki «sok dologhoz értett, de mindenhez rosszúl». Ez a költemény azért is érdekes, mert az első, mely a hagyományos hexameteres formát iámbusokkal vegyesen alkalmazta.
Az epikus költészet a szellemi élet minden ágára nagy befolyással volt, de egyikre sem olyan mértékben, mint a vallásos felfogásra. De nem azért, mintha talán a vallásos hymnusokban és szertartásos énekekben gyökerezett volna. Ellenkezőleg, a görög eposz egészen profán eredetű: czélja nem az istenek megkérlelése, megnyerése, hanem a hallgatók mulattatása, s az istenekről szóló elbeszélések csak csodás, rendkivüli tartalmuknál fogva érdekelték. Azért épen azokat az elbeszéléseket szerette legjobban, melyekben az istenek emberies formában mutatkoztak, melyekben vallásos szertartások alkalmával ünnepelt éleményeik, tetteik, egyszerű kalandoknak tüntek fel. A költészetben a mythosz teljesen elveszti természetes és vallásos alapjait: önálló életet nyer, s nem vallásos képzetek szerint fejlődik tovább, hanem bármiféle elbeszélés közös fejlődési-feltételei szerint. Eredeti jelentése feledésbe megy, néha azzal ellenkező elemek is belekerülnek. Így a költészet közvetítésével elvándorolt a mythosz egyik törzstől, mely tisztelte az illető istent, egy másikhoz, melynek semmi köze sem volt hozzá, s ezzel a vándorlásával különösen két irányban hatott az összes helyi vallásokra.
Először is általánosított olyan istenalakokat, kikhez hasonló alak az illető helyi vallásokban is szerepelt, még pedig abban a typikus, tisztán emberiesen fogalmazott alakban, melyet az eposz adott nekik. Zeus állása az istenek közt olyan, mint valamely királyé tanácsa élén; azok a harczok, melyeket más istenekkel vív, úgy tűnnek fel, mint valamely hatalmas király harczai a lázadó mágnásokkal, Herával való pörlekedései mint házi perpatvarok. Az istenek összeköttetései halandó nőkkel szerelmi kalandokká válnak. Minden isten határozott jelzőket és hatáskört kap. Zeus az égben, Poseidon a tengerben, Hades az alvilágban uralkodik, Athene a harcz istennője lesz. Hermes az istenek hiradója, Apollon és Artemis nyilas istenek, kik betegséget és gyors halált küldenek, de amaz egyúttal az istenek énekese és a múzsák vezetője is; Dionysos a bor, Demeter a gabona istene. Hera, az istenek királynéja, egyúttal a házasság védőjévé válik, Aphrodite a szerelem istenasszonyává, ellentétben Athenével és Artemisszel, kik szűzies istennők. Az isteneknek ilyen, minden helyi elemmel szakító, általános és emberies felfogása mindenütt elterjedt, a hová csak maga az eposz eljutott; az epikus istenvilág, pantheon, megszaporodott istenei az egész görög világban ismeretesekké váltak. A tökéletes istenképzet ebben a rendszerben, melyben minden istennek megvan a maga külön hatásköre, még inkább a főistenhez, Zeushoz füződött; ő tőle függnek a többiek mind, ő nem függ egyiktől sem. De a vallásos felfogás most már (v. ö. a 19. lappal) magán Zeuson is túlemelkedett, ámbár határozatlan formában. Ugyanis az eposz, érezve Zeus emberi éleményeinek, születésének, harczainak az istenség mindenhatóságával való ellenkezését, itt-ott, nem mindenütt, egy magánál Zeusnál is magasabb hatalmat említ, a végzetet (moira), melynek Zeus voltaképen csak tolmácsa, végrehajtója. Határozatlan ez a felfogás azért, mert sokszor meg úgy tünik fel Zeus az eposzban, mintha ő tőle függne a végzet, mintha ő határozná meg, akár egyetértőleg, akár ellentétben a többi istenekkel.
Antik Apollon-szobor, a vatikáni Belvedereben, Rómában.
Azonban még sem szabad azt hinni, hogy az epikus istenvilág teljesen átalakította volna a helyi vallásokat, vagy hogy általában az eposzi istenek a vallásos szertartásokban szereplő isteneket teljesen feledtették volna. A dolognak ezt az oldalát rendesen megkerülik vagy figyelmen kívül hagyják azok, a kik az eposzok istenvilágáról pusztán csak irodalmi szempontból szólanak. A következő kor vallásává nem maga az epikus istenvilág vált, hanem bizonyos kiegyenlítődés, megegyezés jött létre az epikus vallásos felfogás és a helyi vallások között. Az eposz a mint fennebb említettük, profán módon bánik isteneivel, még pedig annyira, hogy azok a jelenetek, melyekben istenek szerepelnek, az Iliasban többnyire parodisztikusok, határozottan komikus hatásra törekszenek. Az epikus istenvilág a nemesség istenvilága: derült, tündöklő, harczias; a valóságos népvallásnak, a helyi religióknak alakulására a mindennapi élet szükségletei is befolyással voltak. Azért a kultuszban megnyilatkozó vallásban az istenek szentek, sérthetetlenek maradtak, és nemcsak az epikus istenek szerepelnek benne, hanem mások is, kikről az eposz alig, vagy épen nem vett tudomást. Ilyenek különösen a földi istenségek, Gaia, Demeter, Persephone, Dionysos, Hades, továbbá sok névtelen helyi isten és daimon (szellem).
Az istenek ilyen értelemben való általánosításán kívül második fontos hatást abban a tekintetben gyakorolt az epikus költészet a vallásos felfogásra, hogy sok helyi istent általánosan ismeretes herosszá alacsonyított. Ugyanis az eposz profán elbeszéléseiben számos olyan istenalak, mely eredetileg csak egy bizonyos görög törzs vagy vidék istene volt, teljesen elvesztette isteni, vallásos természetét, s mint az elbeszélés hőse idők folytán emberré változott, régi korban élt, a későbbieknél erősebb, hatalmasabb, de halandó emberré. Csak tetteinek nagyszerűségében, az őt körülvevő csodás elemben, az istenekkel való szoros viszonyában él tovább eredeti isteni jellege. Ilyen, mint láttuk, Herakles, Theseus, ilyen Agamemnon, Odysseus, Aeneas, talán Achilles is, ilyen általában a szereplő hősök nagy része, s jellemző körülmény, hogy többnyire épen azok az alakok, kiknek isteni székhelyük és hazájuk messze esett az eposzok hazájától, Aeolistól és Ioniától.
De ezen istenalakoknak herosok formájában való általánosításával nem állott meg a fejlődés: a heroskultusz átszállott olyan epikus hősökre is, kik tisztán költői alkotások voltak. Így az istenek és az emberek közé az általános görög vallásos felfogásban egy harmadik rend lépett, az u. n. félistenek (hemitheoi) rendje, kik sokban hasonlítanak a keresztyénség vagy az izlám szentjeihez. Az eposz virágkora persze még nem ismeri a herosok kultuszát, mert hiszen ez épen az eposz hatására jött létre: benne a hősök egyszerűen mondai emberek; de a későbbi korokban ez a kultusz mindinkább kifejlődött. Olyan módon áldoztak a herosoknak, mint a halottaknak; a vért a földre öntötték, s az áldozati állat húsát nem ízlelték meg, hanem egészen elégették.
Az eposz világnézete egészen a reális, földi élethez kapcsolódik, s különösen az Iliasban egyáltalában nem olyan derült, mint a milyennek némely modern költők közmondásos nyilatkozatai szerint hihetnők. Az emberek életének fáradalmai, gyötrelmei, bajai többnyire erős ellentétben vannak említve a «könnyen élő, boldog» istenek gondtalan életével; Zeus szavai szerint «a földön csúszó-mászó lények közt nincs nyomoruságosabb egy sem az embernél.» De akármilyen nyomorúságos is az ember élete, igazi lét és élvezet csak a földi élet határain belül képzelhető, addig, míg az ember «él, és széttekinthet a nap világánál». A «halhatatlan» az eposzban és azontúl is jó ideig még egyet jelent az «istenséggel». Isten és ember közt feneketlen mélység tátong, melyet a holtak kultusza át nem hidalhatott. A megholtat az élettel ideig-óráig összefűzheti övéinek emlékezete és kultusza; de néhány nemzedék multán ez az emlékezet elhomályosul, s vele a lélek is tönkremegy. A homerosi kor mitsem tud a lélek halhatatlanságáról, isteni eredetéről. (Rohde). A másvilág, Hades országa, Homerosnál üres, hideg, sötét, penészes; az ottani lét mindenkire nézve egyformán sivár, vigasztalan. A temetkezés mykenei korbeli pompája a homerosi fejedelmek és hősök világában is megmaradt: de megmaradt sőt fokozódott az a hit is, hogy a lélek a halál után csak tökéletlen, öntudatlan életet él, nem is igazi létet élvez, hanem csak «árnykép» (eidolon). Elevenen a lelkek közé jutni, mint Heraklesszel vagy Odysseusszal történt, a legborzasztóbb dolog, a mit homerosi ember képzelhet, pedig nem a holtak kisérteties hatalmától fél; maga a halál gondolata borzasztó előtte. Nehéz sorsa van annak a holtnak is, kinek nem jutott temetés osztályrészül: azért a távolban meghalt, vagy eltünt rokon számára legalább üres sírt (kenotaphion) készítenek. A másvilági lét ezen komor felfogásán még a derült ión világban tovább fejlődött eposz sem bírt módosítani. A temetés helyett kivált Kisázsiában a holtak elégetése válik általános szokássá, mintha mennél jobban szabadulni akarnának a halott maradványaitól is; az anyaországban többnyire megmarad a temetés régi módja, s vele a rendes időben bemutatott halotti áldozatok szokása is.
Az istentisztelet alakulásában fejlődés mutatkozik. Az istennek szentelt bekerített hely (temenos) közepén, szabad ég alatt emelkedő oltár mellé most már templomot (naos = lakóhelyet) építenek, mely a vallásos felfogás szerint a vidéket oltalmazó isten lakásául szolgál. Ebben helyezik el az isten képmását, és pompás ruhákkal, szalagokkal, ékszerekkel díszitik. Sok helyen a templomot épen az isten képmása tette kezdetben szükségessé: annak a lakása volt. De a jóshelyek mellett is rendesen építnek templomot, így Iliosban, Chryseben, Delphoiban. A templomnak rendesen fafiókozatos téglafalai és faoszlopai voltak; a mi az istenképeket illeti, későbbi emlékekből tudjuk, hogy a homerosi korban a régi fetisek, a kőoszlopok, deszkák és karók lassankint emberi alakot öltenek, a mennyiben fejet és nemzőrészeket, néha karokat és lábakat is illesztenek hozzájuk. Ilyen emberformájú deszkák agyagutánzatai – valószínűleg áldozati ajándékok – nagy számmal maradtak fenn Boiotiában és Kyprosban. Áldozati ajándékokat sokfelé találtak másféléket is, kivált bronz és agyag állat- és emberalakokat.
A templom őrzői a papok (areter), de annak, hogy a papságnak valami különös vallásos jellege lett volna, mint keleten volt, nincs nyoma a görögök közt. A vallásos eszmék fejlődése sem hozzájuk, hanem inkább a jósokhoz (mantis) füződik. Ezek az u. n. «Zeus-jelekből» (Diosemeia), kivált a madarak röptéből, vagy álomlátásból fejtik meg az isten akaratát. Jósló helyek, orákulumok is voltak már az eposz idején; leghíresebb köztük a dodónai Zeus-orákulum, hol a szent tölgy susogásából jósoltak; ez az Odysseus-mondával is szoros kapcsolatba került. Az olympiai Zeus-jóshely is régi, nemkülönben a lebadeiai Trophonios-orákulum és az oroposi Amphiaraos-orákulum is, hol a földalatti istenek álom útján tudatták a hozzájuk forduló hívekkel akaratukat. Fő jósistenné azonban Apollon fejlődik, ki jóstehetségét magától Zeustól kapta, s egyedül képes Zeus akaratának előzetes megismerésére. Ezt a szerepet valószínűleg Kisázsiában kapta Apollon, úgy, hogy valamely oda való istennel azonosult; de az epikus korban már Krétában és Delosban is ő a jóshely istene, amott Delphinios, emitt Pythios név alatt, s jósisten minőségében, mint egyik homerosi hymnus is mondja, innen hatolhatott be Görögországba is, hol főszékhelye Pytho, a későbbi Delphoi (Delphi) volt. Az Iliásnak egyik régibb részlete már tud arról a sok kincsről, «melyet Phoibos Apollon kőküszöbe zár magába a sziklás Pythoban.» Hogy ennek a jóshelynek a hetedik században már az egész görög világban nagy tekintélye volt, a fennebb említett hymnus bizonyítja; Midas phrygiai király Herodotosnál említett fogalmi ajándéka (700 körül) pedig első biztos bizonyítékúl szolgál arra a befolyásra, melyet ez időben ez a jóshely már a nem-görög világra is gyakorolt.