III. FEJEZET.
Thebaei korszak.
A tizenegyedik dynastiától a tizenötödikig (Közép birodalom).

A tizenegyedik dinastia; a thebaei befolyás kezdete. – A tizenkettedik dynastia. Nubia meghódítása; a Moiris tava. – A tizenharmadik dynastiától a tizenötödikig.

A tizenegyedik dinastia; a thebaei befolyás kezdete.

Míni trónralépte óta az egész egyiptomi művelődés az ország közepén, Memphis és Abydos között látszott központosulni. Memphisben uralkodtak a fejedelmek, Memphisben fejlődtek ki a művészetek, s termelték remek műveiket. A déli kerületek minden tekintetben másodrendű szerepet játszottak. Központi városaik életét mély homály borította; még isteneik sem voltak ismeretesek, elannyira, hogy én, az eddig nyilvánosságra hozott emlékeken, csak egyetlen egyszer, egy tulajdon névben, találtam meg Thebae nagy istenének, Ámonnak nevét, azét, a ki a hódítások idejében a két világ ura, Egyiptom védura vala.

Mikor Memphis, ezeréves főhatalom után, örökre elvesztette elsőségét, a Hnesz fejedelmeinek kormányzatát háborgató forradalmak között, Egyiptom déli városai, Koptos, Szilszilisz, de főleg Thebae kezdtek irányadó befolyást gyakorolni a politikai életre. Addigi alárendelt helyzetökről első ismert emlékeik is tanuskodnak. Egytől-egyig a hatodik dynastia utolsó keletű emlékeinek kifolyásai, a vidéki esetlenség és durvaság látható kinyomatával. Ezek a sziklába vájt sirok. A különbség első tekintetre feltünik. A durván csiszolt falazaton csak festések vannak, a vésetek teljesen hiányoznak; a képek közt nem láthatók a polgári élet jelenetei, csupán az áldozati tárgyak nagy mennyisége, részint a Halottak könyvéből, részint a királyok pyramisainak szertartás-szövegeiből kölcsönzött könyörgések kiséretében. Miként a memphisi sirokban, úgy itt is a stéla a központ és a sír világának rövid foglalatja. Boltozatszerű alakja mintha magukra a sírszobákra akarna emlékeztetni; fölszerelése minden tárgyat magában foglal, a mi a halott fenntartására szükséges. Gyakran ott van azon isten alakja is, a kinek a stéla urát ajánlják. Osiris, Khnumu, Min s különösen Ámon a legtöbbször hivott istenek. Ftáh, Imhotpu, Rá s az összes memphisi és heliopolisi istenek, vidéki istenségek sorába kerültek, a mint Memphis a főváros méltóságáról tartományi várossá sülyedett.

A tizenegyedik dynastia thebaei eredetű volt. Valami eddig ismeretlen rokonsági kapcsolatban állott Miriri-Pepi-vel, s viszont a tizennyolczadik dynastia törzsévé lőn. Mint a herakleopolisi királyok hűbérese csak lassankint tudta kivívni függetlenségét. Első, névszerint ismert, fejedelme I. Entuf még nem tudta megszerezni a névgyűrű jogát; egyszerű nemes (erpá) volt, csak annyi czímmel, mint az előkelő egyiptomi családok többi főemberei. Fia I. Montuhotpu, noha a névgyűrűt már viseli, még sem egyéb, mint Hór, olyan részuralkodó, a déli országrész feje, a törvényes uralkodók főhatósága alatt. Három nemzedékkel utána, IV. Entuf a hűbéri viszony utolsó szálait is elszakította és a Jó Isten, a két ország ura, czímeket vette fel. Azonban ez az utóbbi czím még nem azt teszi, hogy az Entufok hatalma akkor már egész Egyiptomra kiterjedt. A herakleopolisi királyok megmaradtak a Delta birtokában s több izben is tudták éreztetni hatalmokat a thebaei monarkhákkal. IV. Montuhotpu (Nibkhróuri) volt az első közülök, a kinek sikerült egy kormányzat alatt «egyesíteni a két országrészt». Ezt az érdemét később azzal jutalmazták, hogy nevének tisztelet-helyet adtak a királyi névjegyzékekben, sőt egyedül az ő nevét említették az egész uralkodó család helyett. Utódai nem sokáig tudták a hatalmon tartani magokat; átengedték a helyet a tizenkettedik dynastia alapítójának, miután félszázadnál valamivel kevesebb ideig uralkodtak egész Egyiptom felett.

Egy pár sziklába vágott tábla, nehány halotti stéla s néhány Európa muzeumaiban elszórt, apróbb tárgy, egy pár félig összeromlott sír mindaz, a mi azon tizenhat királytól megmaradt, a kik az első thebaei dynastiát hűbéri helyzetében és nagysága idejében alkották. A herakleopolisi királyok ellen folytatott állandó küzdelmeik mellett is intéztek egy pár szerencsés hadjáratot az Egyiptommal szomszédos népek ellen. III. Montuhotpu (Nibtouiri) úgy ábrázoltatta magát Philae mellett, mint tizenhárom barbár nép legyőzője; IV. Entuf (Nubkhopirrí) megverte a négereket és az ázsiaiakat; Szonkhkeri Amoni azt állította, hogy az összes népeket megfélemlítette. Sikereiknek csekély jelentőségük lehetett. Észak-keleten a Sinai félsziget gyarmatait elhagyták; délen elvesztették Pepi és utódainak hódításait és a birodalom határa nem sokkal terjedett túl Elephantinén.

Raemka szobra. (A falusi biró).

Mint építkező királyok, az Entufok és Montuhotpuk kevés nyomát hagyták pályafutásuknak. Segélyforrásaik még nagyságuk idejében sem voltak elég gazdagok arra, hogy számbavehető építményeket emeljenek. Thebaet, mint szülővárosukat, a rendelkezésökre álló eszközök arányában, igyekeztek szépíteni. Legalább erre mutat az a III. Montuhotpu (Nibtouiri) uralkodásának második évéből származó felirat, a mely szerint ez a fejedelem elküldötte megbizott embereit Hammámát völgyébe, hogy kőanyagot keressenek thebaei építkezéseihez. Az egyedüli e korból maradt s még ma is álló rom Dráh-Abu’l-Neggáh-ban, a thebaei sírváros helyén van. Ide temetkeztek I. Entuf Aá, II. Entuf Aá, IV. Entuf (Nibkhopirri), IV. Montuhotpu (Nibbkhrouri) és többen utódaik közül. A sírokat már a huszadik dynastia idejében feltörték a gonosztevők, később teljesen szétrombolták egynek kivételével. Ez az egy az I. Entuf Aa sírja. Égetetlen téglából, középszerű munkával épült pyramis volt, majdnem a puszta szélén. A minden oldalon szép mészkőfalazattal épült sírszobában a nyomtalanul eltünt koporsón kívül egy stéla is volt az ötvenedik évből. Ezen a király álló helyzetben, fején uraios-kigyóval, négy kedvelt kutyája kiséretében volt ábrázolva.

Thebae után, úgy látszik, Koptos volt az első thebaei fejedelmek építési tevékenységének legkedveltebb színhelye. Kedvező fekvése, a Vörös-tengerhez és a rohanui kőbányákhoz vezető útak torkában, az időben gyors felvirágzásra juttatá. IV. Entuf (Nubkhopirri) emelt ott építményeket, a melyeknek maradványait csak a közelebbi években használták fel egy híd építéséhez. III. Montuhotpu (Nibtouiri) különös hódolattal viseltetett Min helyi istenség, mint Ámon-Rá, a nemző, egyik alakja iránt, s buzgóságát különböző, ma már romban heverő emlékek építésével fejezte ki. Hammámát völgyének kiaknázása még messzébb czélzó tervbe is bele vitte ezen dynastia egyik utolsó fejedelmét, Szonkhkeri Amonit. Szerette volna Egyiptomot egyenes összeköttetésbe hozni Arábiával, s ezért kiküldötte nehány fő udvari tisztviselőjét, hogy gyarmatot alapítsanak a Vörös-tenger partján, a legnagyobb valószínűséggel, Koszeir táján. Látszik, hogy a vállalkozó szellem nem hiányzott ezekben a homályba vesző fejedelmekben. Hatalmok kifejlődését, okaikban és részleteikben egyaránt ismeretlen forradalmak akadályozták meg. Mikor Egyiptom, nehány évi megoszlás után, ismét egy ember kormánya alatt egyesült, a tizenegyedik dynastia már nem uralkodott.

A tizenkettedik dynastia. Nubia meghódítása; a Moiris tava.

A tizenkettedik dynastia trónra lépése nem esett harcz nélkül. A szintén thebaei eredetű I. Amenemhát uralkodásának első éveit megzavarták vetélytársainak törekvései. Az I. Uszirteszen királynak szóló oktatásokban, a melyeket neki tulajdonítnak, ezt mondja: «Estebéd után volt, a mikor az éj beáll, hogy én az örömnek egy óráját felhasználtam. – Végig feküdtem palotám puha kerevetein, átadtam magam a nyugalomnak, – és szívem már kezdett az álomra hajolni; – a mikor egyszerre csak fegyvert fogtak az emberek, hogy fellázadjanak ellenem, és én egyszerre oly gyenge lettem, mint a mezők kigyója. Akkor felriadtam, hogy harczra keljek, én magam saját tagjaimmal, – és úgy találtam, hogy olyan valaki felé vágtam, a ki nem állott ellen. – Ha a támadók valamelyikét megfogtam fegyverrel kezében, visszafordítottam az istentelent; – nem volt több ereje még az éjszakában sem. Megszünt a harcz, semmi baleset nem ért. A király kitartása győzedelmeskedett. Akár pusztító sáskaraj verődött össze, – akár az áradás volt elégtelen s kiszáradtak a víztartók, – akár a te ifjú korodra gondolva, akartak (ellenem) támadni, – én soha meg nem hátráltam, születésemtől fogva.» A háború utoljára Memphis déli oldalán, Titoui erősség körül központosult. E város bevétele eldöntötte a harczot s egész Egyiptom meghódolására vezetett.

Ettől kezdve Amenemhát teljes erővel látott egyfelől a polgárháború csapásainak elenyésztetéséhez, másfelől az ország határainak biztosításához. Libyaiak, nubiaiak és ázsiai népek egy idő óta állandóan zavarták Egyiptom nyugalmát. «Én a bánatosról levettem bánatát, és nem hallatta többé panaszhangját; – végök szakadt a folytonos háborúknak is, – holott az én időm előtt úgy verekedtek az emberek, mint a bika, a mely nem ismeri a multat, s nem volt biztos sem a tudatlan sem a tudós jólléte.» «Műveltettem az ország földjét fel Abuig, – örömet árasztottam le Adhuig. – Én vagyok a gabona három fajának megteremtője, Nopri barátja. – A Nilus az én imámra az összes mezőkre kiterjesztette áradását: – alattam nem volt éhező, alattam nem volt szomjazó, – mert az emberek rendeleteim szerint cselekedtek, – és mindaz, a mit mondottam, ujabb szeretetet ébresztett, – én megsemmisítettem az oroszlánt – és elfogtam a krokodilt; – meghódítottam az uauaitukat, – szolgaságra hurczoltam a maziukat; – az ázsiabelieket arra kényszerítettem, hogy úgy menjenek mellettem, mint az agarak.» Nubiában a király ujra megnyittatta a Pepi óta elhagyott aranybányákat.

I. Amenemhát, a ki már trónralépésekor sem volt fiatal ember, tizenkilencz évi uralkodás után maga mellé vette fiát, I. Uszirteszent, a ki azután megosztotta vele a királyi czímeket. «Az alattvalóból, a ki voltál, emeltelek fel téged, – megadtam neked karjaid használatát, hogy e miatt rettegjenek tőled. Én pedig palotám drága szöveteivel ékesítettem magamat, hogy úgy nézzenek a szemek, mint valami növényt a kertemben, – meglocsoltam magam illatszerekkel, mintha viztartóimból öntöttem volna a vizet.» Néhány év multán az öreg király annyira háttérbe szorult, hogy néha nevét is elfelejtették oda irni az emlékekre, fia neve mellé. Palotájába zárkozott s onnan csak tanácsait osztogatta, a melyek, úgy látszik, nem csekély befolyással voltak Egyiptom jóllétére. Bölcseségének, ezúton, akkora hire terjedett, hogy egy vele körülbelül egykorú irástudó, az ő neve alatt, egy kis iratot szerkesztett, a melyben a király, «fölemelkedvén, mint egy isten», bizonyos oktatásokat ad fiának a kormányzás művészetéből. «Hallgasd meg szavaimat. – Te uralkodol mindakét világ felett; kormányzod a három vidéket. Cselekedjél még jobban, mint elődeid tették. – Tartsd fenn a jó egyetértést magad és alattvalóid között, hogy ne jussanak a rettegés hatalmába; – ne zárkozzál el tőlök; – ne töltsd meg szivedet, ne csupán gazdagot és nemest fogadj testvéreddé, – de oly jött-mentet se bocsáss magad közelébe, a kinek barátságát ki nem próbáltad.» Tanácsai mellé, mintegy támogatásul, oda kapcsolja az öreg fejedelem a maga életének rövid áttekintését, a melyből immár idéztem egy pár kivonatot. Ez a mindössze három oldalra terjedő kis munka gyorsan klasszikus becset nyert s ezer évnél tovább megtartotta tekintélyét. Még a tizenkilenczedik dynastia idejében is rendes iskolai tanulmány volt, a melyet fiatal irástudók gyakran lemásoltak stilusgyakorlatképen.

Semmi sem mutatja jobban Egyiptomnak és a vele szomszédos országoknak e korabeli állapotát, mint egy Szinuhit nevű, ugyanezen időben élt, kalandor emlékiratainak némely helyei. A mint egy ázsiai kis fejedelem udvarába érkezett, kérdezősködtek tőle az egyiptomi uralkodók hatalmának egy s más részlete felől: «Történhetik-e haláleset az Amenemhát palotájában anélkül, hogy mi azt tudnók?» Akkor én a királyt költői lendületű fejtegetésben magasztaltam… Mintha isten rendelése volna az én számüzetésem ebben az országban; mert Egyiptom olyan uralkodó kezében van, a kit jóltevő istennek hivnak, s a ki úgy eltölti félelemmel az összes szomszéd népeket, mint a hogy Szokhit istennő terjed szét a földön, a betegségek idején. Én megmondám neki gondolatomat és felelék neki: «Ments meg minket!» Fia belépett a palotába, mert ő vette át az ügyek vezetését atyjától; isten ő, kinek párja nincs; senki rajta túl nem teszen; bölcs ő tanácsában s terveiben, jót tesz rendeleteiben, belép vagy kimegy tetszése szerint; megfékezi az idegen vidékeket; atyja a palotában ül s ő jelenti, hogy mit nyert. Vitéz ő, ki kardjával cselekszik, hős, a kinek párja nincs. Meglátja a barbárokat, rájok rohan, lecsap a rablókra. Dárdavető, a ki megbénítja az ellenség kezeit; nem fog többé lándzsát az, a kit ő talál. Rettenetes ő, a ki szétzuzza a homlokokat; senki sem állt ellen neki. Gyors futó ő, a ki letiporja a futót; senki el nem éri őt a futásban. Mindig helyén van a szíve. Oroszlán ő, a ki talpával sujt s fegyverét soha ki nem adta. Vértezett szive meg nem retten a tömegek láttán, s utána még semmi épen nem maradt. Derék vitéz ő, a ki vidáman vág neki a barbároknak; felragadja pajzsát, odaugrik, nem kettőzi csapását, egy vágása halál, nyila mindig biztosan talál; ivét meg sem feszítette, s a barbárok már agarakként rohannak karja elől; mert a nagy istennő hatalmat adott neki, hogy leküzdje azt, hogy a nevét nem ismeri; a kit elér, annak nem kegyelmez, élve-állva semmit nem hagy. Mint barát is csodálatos, a ki érti, hogyan keltsen ragaszkodást. Országa jobban szereti, mint önmagát s nagyobb örömét találja benne, mint akár egy istenben; férfiak és asszonyok vetélkedve hódolnak ő neki. Királynak született, uralkodott ő már tojáskora óta. Születésén kezdve születések többítője, páratlan isteni lény ő, örvend a föld, hogy kormánya alatt lehet. Ő határok megnagyobbítója, a ki kezébe veszi majd dél országát, nem óhajtja észak országait; urok lett az ázsiabelieknek, letiporta a nemmasaitukat».¹⁵

I. Uszirteszen társuralkodói viszonya hozzászoktatta az egyiptomiakat, hogy őt már atyja életében tényleges királynak tekintsék. Igy aztán, a mikor Amenemhát, harmincz évi önálló s legalább tiz évi együttes uralkodás után meghalt, az annyira kényes átmenet az uj dynastiára, az alapítóról közetlen utódára, minden rázkodás nélkül történt meg. I. Amenemhát példáját többnyire utódai is követték. I. Uszirteszen negyvenkét évi uralkodás után társuralkodóul vette fiát, II. Amenemhátot, ez pedig harminczkét évvel később II. Uszirteszennel osztotta meg a királyi hatalmat. III. és IV. Amenemhát hosszú ideig csak magokra uralkodtak. Az egyedüli uralkodók, kiknél e gyakorlatról semmi bizonyítékunk sincs, III. Uszirteszen király és Szovkunofriu királyné, Manetho Skemiophrise, a kivel a tizenkettedik dynastia megszünt, mindössze kétszáztizenhárom évi, egy havi és huszonhét napi uralkodás után.

Kivándorló sémita család bebocsátást kér Egyiptomba.

Egy Beni-hasszáni sir fali képe.

Az összes egyiptomi dynastiák közül a tizenkettedik az, a melynek története legtöbb bizonyosságot és legnagyobb egységet mutat. Attól ugyan távol vagyunk, hogy összes eseményeit ismerjük; még legteljesebbek az azt alkotó nyolcz uralkodó életrajza és háboruik egyes részletei. Azonban legalább megszakítás nélkül követhetjük politikájok fejlődésének menetét; helyreállíthatjuk az ő Egyiptomukat, négyezernél több év multán, úgy, abban az alakban, a mint ők szervezték és hagyták utódaikra. Mint földmérők, építő művészek és katonák, mint a művészetek és földmivelés pártolói, egyaránt, egy pillanatra sem szüntek meg birodalmok nagyságán és jóllétén munkálkodni. Kiszélesítni a birodalom határait a barbár népek róvására; gyarmatosítani a Nilus völgyét egész középső részén, az első vizeséstől a negyedikig; szabályozni a csatornák rendszerét s a Moiris tavának megalkotásával tökéletesebb eloszlásban értékesítni vizeiket, építményekkel ékesítni a nagy városokat, Heliopolist, Thebaet, Tanist és száz más kevésbé ismert várost: ez volt az a nagy feladat, a melyet magok elébe tüztek s a melynek valósításán következetesen munkáltak, apáról fiura, két évszáznál tovább. A mikor Egyiptom kezökből kikerült, Nubiának meghódítása folytán, egy harmadával nagyobb volt, a hosszú béke és jó kormányzat gazdaggá tette, addig ismeretlen jóllétre és virágzásra emelte. Később, az ázsiai háborúk és messzeható hódítások idejében nagyobb volt a külső fény, nagyobb lármát ütöttek a világban: de legboldogabb az ország az Uszirteszenek idejében volt.

A fáraóknak két külső csataterök volt: egyik a Delta keleti határán, Syriában, a másik Elephantinétől délre, a szorosabban vett Nubiában. Keleten a sivatag választotta el Egyiptomot Syria népeitől, s ez okon, homoköve mögött nem igen fenyegették veszedelmesebb meglepetések. Legfölebb nomád barbár törzsek becsapásait kellett olykor elviselnie. Ezek is inkább egyesek vagyonát, mint az ország biztosságát fenyegették. Az ó birodalom uralkodói, hogy ezen portyázások ellen, a melyeket a határőrség minden ébersége mellett sem lehetett kikerülni, biztosítsák magokat, a Nilustól a Vörös-tengerig egész sor erősséget emeltek és egy falat építettek azzal a czéllal, hogy a Vádi-Tumilát bejárását elzárják a rablók előtt. Ez a fal jelölte ezen az oldalon a fáraók birodalmának legszélső határait, s ezt I. Amenemhát és utódai gondosan fenntartották. Ezen túl a sivatag s az akkori emberek előtt majdnem ismeretlen világ kezdődött. Syria és Palesztina népeiről mindössze csak annyit tudtak, a mennyit a karavánoktól és az odalátogató középtengeri hajósoktól hallottak. Azonban a Delta partvidéki lakosai mégis láttak néha városaikban egyes kivándorolt csapatokat, sőt egész törzseket is, a melyeket inség vagy zavargások üztek ki országukból s kényszerítették arra, hogy Egyiptomban keressenek menedéket. Bene Haszánban Khnumhotpu sírjának egyik domborművű képe egy ilyen szerencsétlen csapatot tüntet fel. Harminczheten vannak, férfiak, nők, gyermekek vegyesen. Mihi nomos kormányzója elébe vezették őket. Valami zöldes szinű, moszmit nevű, kenőcsöt és két vadkecskét nyujtanak át neki. Fegyverzetök olyan mint az egyiptomiaké: nyil, hajítódárda, csatabárd, buzogány; ruházatuk: hosszú köpeny és szűk, csipőre szoruló kötényféle; egyikök menetközben valami olyan hangszeren játszik, a mely alakjával régi görög lantra emlékeztet. Viseletök egyes darabjai, a hosszú rojtozatú, jóizlésre valló fényes tarka szövetek, a magokkal vitt tárgyak nagy részének csinossága, előre haladott, bár az egyiptominál hátrább álló műveltségi állapotról tanuskodnak. Ázsiából kapta már Egyiptom a rabszolgákat, az oly nagy mennyiségben fogyasztott illatszereket, a czédrusfát, az olajokat, a zománczos edényeket, a drágaköveket, a lazurkövet és a himzett vagy festett szöveteket, a melyekkel Khaldea egész a római időkig belül járt a vásárokon.

A tizenkettedik dynastia fáraói az ázsiai területnek csak egyetlen pontján akartak szilárd állást foglalni, t. i. a Sinai félszigeten, a réz- és türkiszbányák mellett, a melyeket már az Ó-birodalom fejedelmei is kihasználtak. A hegyzugokban elhelyezett őrállomások védték a munkásokat a beduinok támadásai ellen. Ezen óvatosság mellett a régi érczteléreket is kibányászhatták, ujakat is nyithattak s nagyobb tevékenységet fejthettek ki a bányaműveletekben, mint azelőtt bármikor. A tizenkettedik dynastia királyai még ezen a helyen sem tértek el hagyományos politikájoktól; nem terjeszkedtek nagyobb területre, mint a mekkora a bányaműveletekhez szükséges volt; a többit a sivatag nomád törzseinek hagyták.

Mindezen néptörzsek közül legjobban ismerték, mert gyakran kellett visszaverniök, a szitiukat vagy saszukat. Ezek a rablást vakmerően és foglalásszerűen űzték, a mint önként fölvett nevök is mutatja. Egyiptom és Syria határainak mentén, a puszta és művelt földek választó vonalán tanyáztak s úgy éltek, mint a mai beduinok, határozott lakóhely nélkül, félig rablásból, félig sovány nyájaik jövedelméből. Egyik másik királyságukat, így pl. Edómot, gyakran fölkeresték az egyiptomi kereskedők s menedékül használták a száműzöttek. Egy népies elbeszélés, a melynek hőse I. Amenemhat és Uszirteszen idejében élt, megragadó alakban festi ezen száműzöttek életét az ázsiai kis seikhek udvaránál. A már említett Szinuhit, ismeretlen okok miatt Egyiptomból menekülni kényszerűlvén, miután átment a nagy falon, behatol a pusztába. «Egész éjjel mentem, mondja, s hajnalban Petenbe jutottam és Kimoirt felé vettem útamat. Akkor meglepett a szomjúság; erőm fogyott, torkom égett és már mondani kezdtem: «Im a halál előize», a mikor egyszerre fölemeltem szívemet, összeszedtem erőmet, marhák szelid hangja ütötte meg fülemet. Egy beduint vettem észre és kértem, hogy vezessen el Egyiptom közeléből. Ő vizet adott, én tejet forraltam magamnak, s aztán vele mentem törzséhez.»

A beduinok Szinuhitot állomásról állomásra, egészen Edóm országáig vezették. Ezen vidék egyik törzsfője utána küld és meghívja udvarához: «Maradj nálam, hallhatsz te itt egyiptomi nyelvet is.» És Szinuhit valóban talál a fejedelemnél «néhány egyiptomi embert, a vendégek között.» Ez a körülmény arra birta a kalandort, hogy állandóan megtelepedjék ez országban, a hol gyorsan megalapítja szerencséjét. «A fejedelem rám bizta gyermekei vezetését, feleségül adta hozzám legidősebb leányát, s megengedte, hogy válasszak legjobb földeiből a szomszéd ország határáig. Ez áldott ország; neve Aia; terem benne füge s szőlő, s több bort termel, mint a mennyi vize van. Méz nagy mennyiségben, olaj és mindenféle gyümölcsfa bővön. Lehet itt találni árpát, gabonát, és marhát mérhetetlen mennyiségben. Bizony nagy dolog volt az, a mit nekem adtak, a mikor a fejedelem törzsfővé tett és az ország legjobbjai közé emelt. Kijártak az én rendes adagaim kenyérből és borból mindennap, kaptam naponta főtt húst és sült ludakat. Jutott a vadhúsból is bőven; magam is vadásztam, de mások még többet tettek előmbe, mint a mennyit vadászkutyáim hoztak; készítettek számomra mindenféle vajat és sajtot. Számos évet töltöttem el, gyermekeim vitéz emberek lettek, mindenik a maga törzsét vezette. A ki utas az országban megfordult, mind betért hozzám, mert én mindenkit jótéteményekkel halmoztam el. Vizet adtam a szomjazónak, utjára vezettem az eltévedettet, elfogtam a zsiványt. A szitiukat, kik messze elkalandoztak, hogy hadat viseljenek s elnyomják az ország fejedelmeit, rendbeszedtem s ők engedelmeskedtek; mert Tonu királya engem több éven keresztül katonáinak vezérévé tett népe között. Kényszerítettem is minden országot, a melyet megtámadtam, hogy adót fizessen földje terményeiből; elvettem marháit, elvettem minden vagyonát, elhajtattam ökreit, megöltem embereit; kardomtól, nyilamtól, hadjárataimtól s a királynak tetsző bölcs terveimtől függött valamennyi. Szeretett is ő engem, megismervén vitézségemet; gyermekeinek vezetőjökké tett, látván karjaim erejét.»

«Tonunak egy vitéze sátramba jött, hogy harczra hívjon; híre nagy volt, vetélytársa nem akadt, mert mindenkit letiport. Így szólt hozzám: «Velem harczoljon Szinuhit, mert engem még nem vert meg;» remélte, hogy elveheti az én marháimat az ő törzsének. A király tanácsot ült velem, és én így szólottam: «Én őt nem ismerem. Bizonyára testvére sem vagyok, lakásától is távol maradok; nyitottam-e ki valaha kapuját, vagy mentem-e át kerítésén? Ez valami szerencsevadász, a ki engem látni akar s a ki azt hiszi, hogy neki föladata tőlem elvenni macskáimat, kutyáimat, s még hozzá teheneimet, bikáimra, kecskéimre, borjaimra rontani, hogy eltulajdonítsa. …» Megfeszítém íjamat, előkészítettem nyilaimat, megforgattam tőreimet, kifényesítettem fegyvereimet. A mint megvirradt, maga Tonu is megjelent összes törzseivel, minden hűbéresével, mert ő is látni akarta ezt a harczot. Minden szív felém fordult; férfiak és asszonyok «Oh! Oh!» kiáltást hallattak, és minden szív búsult érettem; «Van-e még más vitéz, a ki vele mérkőzhetnék? – mondották – Ime az ellenfél paizszsal, dárdával, s egész csomó gerelylyel.» Mikor én kiléptem s ő megjelent, minden lövését elhárítottam. Mikor egy sem talált, rám rohant és akkor én is rálőttem nyilamat. Mikor nyilam nyakába furódott, nagyot kiáltott és a földre zuhant.» Ilyen volt négyezernél több évvel ezelőtt a pusztai törzsek élete, ilyen mai is; Szinuhit elbeszélése, csekély módosítással, korunk beduinjaira is ráillik.

Leginkább Aethiopia felé fordult a tizenkettedik dynastia fejedelmeinek figyelme. Onnan tényleg közvetlenül fenyegették Egyiptomot azok a lázongó népek, a melyek a Nilus partjain és a körül fekvő pusztákon laktak. Ilyenek voltak először is az első vízeséstől a másodiknak fele útjáig terjedő uauaituk, Egyiptomnak ezen régi ellenségei, a kikkel már Pepinek volt baja. A tizenegyedik dynastía fejedelmei megverték, I. Amenemhát meghódította őket, de a fáraók telepítvényeitől mégis következetesen visszavonultak s készebbek voltak kivándorolni, mint meghódolni. Délebbre, a második vízesés mellett, Heh és Sáad országok terültek el, fehér mészkő-bányákkal. A pusztában és a második vízesésen túl számtalan különös nevű néptörzs barangolt, pl. Semik, Khasza, Szusz, Kaász, Akin, Anu, Szabiri, Akiti, Makisza. Mindezek szüntelenül készen állottak a rablókalandokra; mindig megverték, de sohasem hódították meg őket. A Kus nevű fehér népfajhoz tartoztak, a mely mindjárt a memphisi hódítás után megjelent a Vörös tenger partjain s a néger törzseket a Nilus felső folyása felé szorította vissza. Ezek az új népek ugyanabból a törzsből származtak, a melyből később a phoeniciabeliek, s az egyiptomiakénál nem sokkal kisebb műveltség csiráit hozták magukkal. A fáraók hamar átlátták, hogy addig kell leigázni őket, a míg habozó és határozatlan állapotban vannak, s ezért a nemzet egész erejét ellenök fordították. Ernyedetlen kitartással nagy részöket csakugyan meghódították, a makacsul küzdőket délre szorították s helyökbe felláhgyarmatokat telepítettek. Most már az egész Nilusvölgy, azon helytől, a hol a folyam elhagyja Abyssinia síkjait, hogy a puszta közepébe vájt szűk medrébe térjen, egész a Földközi tengerbe szakadásáig, egyetlen birodalmat alkotott; népe egységes volt, egy nyelven beszélt, ugyanazon isteneket imádta, ugyanazon uralkodónak engedelmeskedett.

I. Amenemhát megverte az uauaitukat; fia I. Uszirteszen legyőzött hét szövetséges néger népet s egész Vádi-Halfáig hordozta meg fegyvereit. II. Amenemhát alatt az uauaituk országa már valóságos egyiptomi tartomány volt, a melyet, a többi nomosok módjára, királyi tisztviselő kormányozott. II. Uszirteszen, úgy látszik, fényes eredménynyel folytatta elődeinek munkáját, a melyet fia III. Uszirteszen befejezett. Ennek a fejedelemnek, akkora népszerűsége volt, hogy Manetho vagy kivonatolói a görög hagyomány Sesostrisével azonosították s a világ meghódítását neki tulajdonították. Hadseregeit személyesen vezette s Nubiát véglegesen meghódította. Heh országnak bekebelezésével a birodalom határát a második vízesés tőszomszédságában, Szemnehnél állapította meg. Egy uralkodása XIII. évéből származó felirat hitelesen bizonyítja a tényt. «(Im itt van) a déli határ, a melyet a VIII. évben szabályoztak, ő szentsége, a két vidék királya, III. Khakeri Uszirteszen alatt, a ki életadó örökre és minden időben. Ezt egy négernek sem szabad átlépnie a folyón leszálltában, hanemha négerek tulajdonát képező nyájakat, ökröket, kecskéket vagy juhokat hajt át.» Egy más felirat a XVI. évből ugyanezt a tilalmat említi s arról értesít, hogy «ő szentsége megengedte, hogy szobrot állítsanak neki a határszélen, a melyet ő állapított meg.»

Jobb helyet nem választhattak volna Egyiptom számára védgátul dél betörései ellen. A nagy gránit sziklalánczolat e helyen függőlegesen metszi a völgyet s a folyamot több zuhatagos ágra osztja, a melyeken, magas vízállás idejét kivéve, igen nehéz az átkelés. Hajórajok ellen tehát eléggé biztosítva volt az ország, ha az ellenség netalán így akarta volna megkisérteni az átkelést. A védelmet teljessé tették azok az erősségek, a melyeket III. Uszirteszen mindkét oldalon épen azzal a rendeltetéssel építtetett, hogy a folyamból falként emelkedő sziklákról teljesen uralkodjanak a folyó és völgy felett. Ezek az erősségek, mint minden e korbeli hadászati építmény, égetetlen téglából épültek és megvolt bennök a várépítészet minden feltétele és alkotó része: a régi várak magas falazata, erős, tömör alkotásu tornyai, az ujabb erődítvények árka, külső, belső falbehajlása és vársíkja, úgy hogy nagyon hosszú ideig daczolhattak minden akkori ostromszerrel. Belső területökön, a ma már romban heverő számos lakás között, az alapítónak szentelt templom emelkedett ki, mint főépület.

Ettől fogva az egyiptomi uralkodók Szemnehen túl nem viseltek hódító hadjáratokat; megelégedtek az adóval és a mindig bizonytalan fennhatósági jog elismerésével. Így pl. III. Amenemhát eldicsekszik az aethiopiai négereken aratott győzelmeivel, de nem szól semmi ujabb hódításról. Fő törekvésök volt az ujan szerzett ország megerősítése és szépítése. III. Uszirteszen Elephantinén felül nem messze várost alapított s annak a maga nevéről Hiru-Khakeri, «Khakeri útjai», nevet adott, de ezen kívül is annyi hasznos alapítással látta el a folyam mentét, hogy halála után Szemnehben istenné emelték és tíz századon keresztül épen úgy imádták, mint Dudunt, Anukitot, Khnumut és más helyi istenségeket. Temploma a tizennyolczadik dynastia első kormányai alatt romba dőlt, III. Tuthmos rendeletére ujra épült s maig is fennmaradt. Fia és utóda, III. Amenemhát Pszelkiszszel átellenben jelentékeny erősséget emeltetett. Az övé volt az a gondolat is, hogy a Nilus áradásának magasságát Szemnehnél megjeleltesse; és azok a jegyek, a melyeket a vízmenti sziklákra vésetett, uralkodásának nem épen érdektelen és jelentéktelen emlékei közé tartoznak.

Nem csak kiváncsiság sugalta érdekből történt az, hogy a Szemnehben állomásozó egyiptomi földmérők e jelzési munkára vállalkoztak. Voltaképen a szükséges számítási alapokat gyűjtötték azon tiszttársaik részére, kik az egyiptomi csatornahálózat fentartásával voltak megbízva. Könnyű megérteni ezen feladat jelentőségét oly országban, a hol a földmivelés sikere attól függ, hogy mi módon oszlik meg a víz a föld felületén és oly időben, a mikor a fejedelmek minden lehető eszközt felhasználtak az áradás tulságából vagy elégtelenségéből származó bajok orvoslására. I. Uszirteszen gátakat építtetett a nyugoti part hosszában, minthogy a folyam különösen erre nyomult, s utódai, bármennyire elfoglalták őket a nubiai háborúk, ép oly éber figyelmet fordítottak a vízszabályozásra. Felülmulta mindnyájokat III. Amenemhát nem csak nagyszabású terveiben, hanem különösen abban az ügyességben, a melylyel a legóriásibb vállalatokat is meg tudta valósítni. A Nilus mentén akkor is, mint ma, sorjában következő, apróbb víztartók voltak. Kétségtelenül nehezére esett látni azt a csekély eredményt, a melyet ezekkel értek el s helyökbe, vagy legalább eredményök fokozására, roppant méretű víztartót tervezett, hogy abban mintegy eltegyék a bő áradattal megáldott évek vízfölöslegét oly időre, a mikor az igen csekély áradás miatt az ország egy részét terméketlenség fenyegeti. Ennek a víztartónak, Ó-Egyiptom egyik csodájának több neve volt, u. m. Hunit, az áradat, Miri, a tó általános értelemben, mit a görögök Moiris-sé változtattak, és Ph-Jum, a tenger, a miből az arabok a tartománynak adott Fajum nevet csinálták.

Kaszr Karun. Rom a Moiris tava közelében.

El-Lahuni pyramis, a Moiris tó zsilipje mellett.

Néhány mérföldre Memphistől fölfelé, a libyai hegyláncz hirtelen megszakad s egy völgy bejáratát tárja fel, a mely kezdetén hegyfalak közé szorul, további folyamán abban az arányban szélesedik, a mint nyugotra halad s végűl amphitheatrumszerűleg tárul ki. «Közepén széles síkság terül el, nagyjában ugyanazon szinvonallal, mint Egyiptom területei; ellenben nyugoton a földfelület jelentékeny bemélyedése völgyet alkot, a melyet tíz mértföldnél hosszabb, természetes tó (a Birket el-Kurún) tölt meg vízével.» Ezen a helyen együtt volt a kitünő víztartó két főfeltétele: elég messze volt a Nilustól, hogy a vízáradás soha közvetlenül ne érje és mégis a völgy szinvonalában feküdt. Amenemhátnak nem is kellett mély medret ásatnia; csupán a síkság közepének egy részét kellett elzárnia jó, erős gátakkal, a melyek a vizet könnyen megtarthatták s nem engedték a völgy nyugoti lejtőjére folyni, de elég magasak is voltak, hogy soha, még a legnagyobb áradások alkalmával se kerüljenek víz alá. E töltések maradványai most is megvannak a mai Illahun és Médinet-el-Fajúm városok közt. Mintegy ötven méter szélesek és csak három és fél méter magasak voltak; a bezárt terület meghaladta a harmincz mérföldet, de semmi esetre sem volt kilenczven, a menynyire Herodotos számította. Két zsilipes csatorna kötötte össze a Nilussal s szabályozta a víz be- és kifolyását. Az egyik bizonyos távolságban a völgytoroktól délre ágazott ki a folyamból s rézsutosan folyt a libyai hegyláncz hosszában, körülbelől a mai Bahr-Juszuf irányát követve; a másik sokkal alább Fajumtól keletre ágazott ki s valószinűleg azt a vonalat követte, a melyen most a Beni-Szuéf szomszédságában torkoló mellék-csatorna halad. A zsilipek hihetőleg a két csatorna átmetszési pontján voltak, s a mély vízállás idején csak az északi ág volt nyitva. Ha a vízár elég magas volt, a tóban felfogott víz, ha lebocsátották, egész közép Egyiptomban s a balpart mentén is egész a tengerig, kellő magasságban tudta tartani az áradást. Ha a következő évben az igen magas vízállás a Delta városait elárasztással, falvait elsöpréssel fenyegette, noha mindannyi mesterségesen emelt dombon feküdt, vagy ha csak attól is lehetett tartani, hogy hosszasan marad az alacsonyabb fekvésű helyeken s posványnyá változik: a Moiris tava magába fogadta a vízfölösleget s megtartotta addig, a míg a folyó apadni nem kezdett. Mondják, hogy a tó közepén két pyramis emelkedett, tetejökön roppant ülő szoborral, a melyek közül egyik Amenemhátot, a másik feleségét ábrázolta. Ezen talapzat magaslatáról az öreg fáraó uralkodni látszott nagy művén s vég nélkül szemlélhette országát, a melynek jólétét ő biztosította.

Biahmu romjai, a Labyrinthos közelében.

Ezt a roppant művet, a leghasznosabbat mindazok között, a melyeket fáraók alkottak, rendesen egyedül III. Amenemhátnak tulajdonítják. Én teljességgel nem vonom kétségbe, hogy a főrész ezt a fejedelmet illette; de nem térhetek ki azon gondolat elől, hogy legalább az előkészítésében elődeinek is volt részök; a mit ilyen vállalatnál föl is kell tennünk. Azt biztosan tudjuk, hogy I. Amenemhát a Fajumban egy emlékművet emeltetett, a melynek romjai között szobrát is megtalálták. I. Uszirteszen a nomos székhelyén, Soduban, a melyet a görögök Krokodilopolisnak neveztek (ezt a Ptolemaiosok alatt Arsinoë nevet viselt), számottevő építményeket emelt. Ezekből ma csak egy obeliszk darabjai vannak meg, a melyet ezen város templomának bejárata elébe állíttatott; a többi alaktalan rom. III. Amenemhát, hosszú uralkodása alatt, többet tett a Fajumért, mint összes elődei. Krokodilopolist, ha nem is alapította, a mint némely klasszikus irók vitatják, de legalább emlékeivel szépítette s a Moiris tavának megalkotásával azelőtt nem ismert jelentőségre emelte. Ebbe az orzságrészbe tette székhelyét s ide építette palotáját és sírját is. A palotából, alapítója halála után, templom lett s mindjárt Lope-ro-hunit, vagyis a tó bejáratánál fekvő templom, nevet nyert; ebből csinálták a görögök később a Labyrinthos szót.

A Labyrintus romjai.

A Labyrinthos a tó keleti oldalán, Krokodilopolis régi helyével átellenben, egy kis fensíkon emelkedett. Körülbelől kétszáz méter hosszú s több mint százhetven méter széles, roppant, négyszögü, tömör építmény volt ez. A Moiris tavára néző homlokzata oly fehér mészkőből készült, hogy a régiek parosi márványnak tartották. A többi rész gránitból épült. Ha valaki benne volt, majdnem elveszett a végtelen sok apró, homályos szoba útvesztő rengetegében. Ezek mind négyszögüek voltak; fedelök egyetlen lapos kődarabból állott, s ügyesen szőtt folyosóhálózat segítségével úgy össze voltak bonyolítva, hogy idegen ember kalauz nélkül nem tudott kitalálni belőlök. Számuk, a mint mondják, háromezerre ment, felerészben a föld színén, felerészben a föld alatt. A falakat és mennyezeteket feliratok és bevájt domborművekben ábrázolt alakok borították. Idehelyezték az istenek és elhalt királyok szobrait, s kétségtelenül az értékes tárgyakat, szent ruhadarabokat, nyaklánczokat, jelképes ékszereket, egyszóval mindazon istentiszteleti kellékeket és felszerelési tárgyakat is, a melyeket csak állandó sötétségben lehetett megóvni a férgektől, legyektől, portól és napfénytől. Az építmény közepén tizenkét nagy fedett oszlopcsarnok (hypostil) volt látható, páronkint szemben álló homlokzattal; hatnak délre, hatnak északra nyilt az ajtaja. A négyszög északi szegletéhez építette III. Amenemhát a sírját, egy égetetlen téglából rakott s faragott kövekkel burkolt pyramist. Ide, alkotásai közé temették negyvenkét évnél tovább tartott uralkodása után.

E művek fentartására utódai is nagy gondot fordítottak, s így azok, családjának kihalása s birodalmának bukása után is hosszasan fennállottak. Az időszámításunk előtti ötödik század táján, a mikor az immár művelt, északi bárbárok látogatni kezdték Egyiptomot, hogy a lassankint elhaló nagy civilisatio maradványait bámulják a Nilus partjain, a Moiris és a Labyrinthos az egyiptomi műemlékek legtökéletesebb maradványai gyanánt tüntek fel szemök előtt. «Én láttam a Labyrinthost, mondja Herodotos és nagyobbszerünek találtam hirénél. Ehhez a Labyrinthoshoz hasonlítva, a görögök összes építményei és alkotásai is csekélyebbeknek látszanának, mind munka, mind költség tekintetében. Pedig az ephesosi templom s a samosi is nagyszerű művek. A pyramisokat is nagyobbaknak találtam hiröknél; egy-egy ilyen is felér sok nagy görög alkotással; ám, a Labyrinthos a pyramisokat is felülmulja. A Moirisról pedig azt mondhatom, hogy még a Labyrinthosnál is nagyobb csoda». Az elbeszélés további része azt bizonyítja, hogy akkor III. Amenemhát neve már feledésbe ment. A görög utazónak egész komolyan beszélték, hogy «a tavat Moiris nevü király ásatta; hogy az ásásból kikerült földet a Nilusba dobták; hogy Pszamitik és tizenegy vetélytársa emléket akartak hagyni közös uralkodásukról s elhatározták a Labyrinthos építését, valamivel a Moiris taván felül, a krokodilok városával átellenben». Herodotos Pszamitikje és Moirise helyébe más irók képzelt fáraókat tettek, u. m. Mnévist, Imendeszt, Peteszukhist, a kiket hiában keresnénk Manetho névjegyzékeiben. Csak a közelebbi években találták meg a romok között az igazi alapítónak, husz századnál tovább félreismert nevét.

Ezen óriási alkotások mellett csaknem elenyészik azon művek értéke, a melyeket III. Amenemhát és nemzetsége Egyiptom más részeiben létesítettek. Thebaeben I. Amenemhát és I. Uszirteszen sokat áldoztak a nagy Amon-templom szépítésére. Abydos szent városában I. Uszirteszen helyreállította Osiris templomát. Memphisben III. Amenemhát építette az oszlopos előcsarnokot a Ftáh templomának északi oldalára. Tanisban I. Amenemhát a memphisi istenségek tiszteletére templomot alapított s ezt utódai vetélkedve nagyobbították. Fakusz, Heliopolis, Hakhninszu, Zorit, Edfu, s más kisebb jelentőségü helyek is belekerültek a gondos fáraók munkatervébe.

Az említett művek mellett, a tizenkettedik dynastia fejedelmei is minden gondjukat arra fordították, hogy nagyszerű sirokat készíttessenek magoknak, miként ó-birodalombeli elődeik tették. «Az én uram», mondá I. Uszirteszen alatt Mirri irástudó, «megbizott, hogy nagy öröklakást állíttassak számára. A folyósók és a belső terem falazattal készültek és felujították az istenek építményeinek csodáit. Voltak benne faragott oszlopok, oly szépek, mint az ég, volt egy ásott vizmedencze, a mely összeköttetésben állott a Nilussal, voltak kapuk, obeliszkek; homlokzata ruui fehér kőből volt; maga Osiris, az Amenti ura is örvendett az én uram emlékműveinek, engem pedig elragadtatás és gyönyörérzet fogott el, a mint munkám eredményét láttam.» Mindezen emlékek közül csak a III. Amenemhát sirpyramisa van meg a Labyrinthos romjai között, és a III. Uszirteszené Dahsúrban. De nem is szükség a királysirokra és nyilvános épületekre szorítkoznunk, hogy ezen kor közéletéről fogalmat alkothassunk s megítélhessük az egyiptomi művészet ezidőbeli fejlettségét. Az idegen hódítók kapzsiságát, az idő romboló hatalmát sokkal jobban kikerülték a magán emberek földalatti sirjai; csupán ezek segítségével tudjuk felidézni és szemünk elébe állítani a Nilus völgyének életét abban az alakjában, a milyen ezelőtt ötezer évvel volt.

Heliopolis romjai Matarijh mellett.

Beni-Haszánban, Mihi örökös herczegeinek temetőjében, lehet legjobban meglátni, hogy milyen volt akkor az ország állapota. E fejedelmek ahhoz az osztályhoz tartoztak, a melyet máshol az egyiptomi hűbér nemességnek neveztem. Őseik, a tizedik és tizenegyedik dynastia zavaros idejében, valószinüleg teljes függetlenséget élveztek s ama helyi dynastiák egyikét alkották, a melyek a királyság hivatalos évkönyveiben ismeretlenek voltak ugyan, de életrevalóságuk és szivósságuk oly nagy volt, hogy újra meg újra megjelentek, valahányszor a központi hatalmat gyengítő újabb forradalom ütött ki. Az Entufoknak és Mentuhotpuknak kénytelenek voltak meghódolni, mielőtt hatalmokat a szomszéd kerületekre kiterjeszthették volna; megelégedtek hát egyelőre azzal, hogy a fáraó után a legmagasabb állásokat foglalják el, a mennyiben ezt az akkori papi uralomtól tehették. Semmi sem érdekesebb és tanulságosabb, mint ezeknek élettörténete, ha a nemesi osztályok helyzetéről fogalmat akarunk szerezni. A család első, történelmileg ismert személye kerületi fejedelem (nomarkha) volt Monait-Khufuban, a hová I. Amenemhát nevezte ki azon győzelmek rendjén, a melyek neki Egyiptom kétségtelen és osztatlan birtokát biztosították. A Mikor Mihi herczegévé lőn, Monakit-Khufuban fia, Nakht foglalta el helyét, kormányzói czimmel. Nakht utód nélkül halt meg s I. Uszirteszen a fiatal ember nővérére, Bikitre ruházta az örökös herczegnő jogczimét. Bikitet a Khmunui herczegek családjából származott Nuhri vette feleségül s vele kapta hozományul Mihi kerületet. Ez az összeköttetés megkettőzte az utóbbi család vagyonát és hatalmát. A házasságukból született gyermek, Khnumhotpu, még azon fiatalon megkapta Monait-Khufu kormányzóságát. Úgy látszik, hogy ez a czim öröklési jog szerint illette a család hatalmi állásának kijelölt örökösét, mint később a «Kús herczege» czim az egyiptomi koronaörököst. Khitivel, a tizenhetedik kerűlet örökös herczegnőjével, kötött házassága a Heptanomis egyik legtermékenyebb tartományát vetette főhatósága alá. Fia, Nakht alatt a család elérte nagyságának tetőpontját. Nakht megmaradt összes méltóságaiban, anyja jogán a tizenhetedik kerület herczege volt, II. Uszirteszentől nagy kormányzóságot nyert, a mely tizenöt déli kerületet foglalt magában, Aphroditopolistól Thebae határáig.

Sziklasirok Beni Haszánban.

Ebből a példából látható, hogy a kerületek, mint egyes nagy családok kezén levő örökölhető herczegségek, mily könnyen származhattak át egyikről a másikra, öröklés vagy házasság útján, feltéve, hogy az új birtokos az uralkodóval megerősíttette magát szerzett jogaiban. Ezen kis fejedelmek kötelességei az uralkodó és alattvalóik iránt nagyon világosan meg voltak határozva: annak adóval és katonai szolgálattal, ezeknek jó és pontos igazságszolgáltatással tartoztak; a mint azt a következő idézetből láthatjuk. «Én szolgáltam uramnak, a mikor idegen országokba ment ellenségei ellen harczolni. Én kivonultam, mint egy törzsfő fia, mint kamarás, mint a gyalogosok vezére, mint Mihi fejedelme. Én elutaztam Kusba, s e menetben a föld végső határáig jutottam. Meghoztam az én uram zsákmányát, s az én dicsőségem az egekig emelkedett. Mikor ő felsége békében visszatért, levervén ellenségeit a hitvány Kusban, én az ő szolgálatára mentem. Egyetlen katonám sem szökött meg, a mikor az aranybányák termését kisértem ő szentségéhez I. Uszirteszen királyhoz, a ki örökre és minden időben él.

«Én akkor a trónörökössel, a királynak tulajdon véréből szakadt, legidősebb fiával, Amonival é. e. e., négyszáz válogatott harczossal mentem, békében érkeztem, és senki közülök meg nem szökött, a mikor az aranybányák termését szállítottam. Vállalatommal a királyok elismerését érdemeltem ki.» – «Én jó és szeretreméltó úr voltam, olyan kormányzó, a ki országát szerette… Dolgoztam magam is és az egész kerületben tevékenység uralkodott. Soha kis gyermeket meg nem búsítottam, soha özvegyet nem bántalmaztam, soha földmívelőt el nem űztem, soha nyájőrzőt nem háborgattam. Soha sem vettem öt ember felügyelőjének embereit saját munkámra. Az én időmben soha sem volt nyomor, kormányom alatt nem volt éhező, még az inség idején sem. Mert én Mihi kerületének minden földjét megműveltem, déli és északi határáig; megélhetési módon nyujtottam lakosainak, a mennyiben építési munkát adtam mindenkinek, úgy hogy egyetlen éhező sem akadt közöttük. Adtam az özvegynek és férjes asszonynak egyaránt, adományomban nem tettem különbséget alacsony és előkelő között. Mikor a Nilus áradása magas volt és a földek s minden más dolog birtokosai jó reménységben voltak, nem vágtam el a földeket öntöző folyamágakat.»

A helyi fejedelmek békés befolyása mellett az ország gazdagsága, a mely még a zavaros időkben is oly nagy volt, bámulatosan meggyarapodott. Azokat a festményeket kell látni Ben-Haszán sírjainak falain vagy Lepsius nagy művének tábláin, a melyeken e kor művészei az akkor űzött különféle foglalkozásokat megörökítették, hogy fogalmat nyerhessünk arról a tevékenységről, a melyet az élet minden ágában, a hasznos munkák mindenféle nemében kifejtettek. Ott van első helyen az ökrökkel vagy emberi munkával végzett földművelés; a vetés, a mag betapostatása kosokkal; a boronálás, az aratás, a len és gabona kévékbe kötése, kicséplése, megmérése, magtárakba szállítása szamarakon, vagy hajókon; a szüret, a fürtök lebogyózása, a borkészítés két különböző sajtóban, kőkorsókba töltése és pinczébe helyezése. Más képeken fa- és kőfaragókat látunk műhelyeikben; üvegeseket, a mint a palaczkokat fujják és égető-kemenczébe teszik; csizmadiákat, ácsokat, asztalosokat, timárokat, szővőszék mellett ülő asszonyokat, a mint a heréltek felügyelete mellett, szünet és megállás nélkül szövik a gyolcsot.

Bármennyire dicsekednek is a kerületi fejedelmek sírköveiken az ő nagy jóságukkal és emberies bánásmódjukkal, de ezen munkásosztályok helyzete nagyon nyomasztó volt. Reggeltől estig megállás nélkül kellett munkában görnyedniök, a munkavezető fenyegető botja mellett, sovány, s magok és családjok táplálására is alig elégséges élelmiszerek fejében. «Én láttam a kovácsot munkája mellett, a kemencze torkánál», mondta egy e korbeli irástudó fiának. «Ujjai ránczosak, mint a krokodilbőrből készült tárgyak, ő maga büdösebb, mint a haltojás. Minden érczműves, – van-e ennek több nyugalma, mint a földművesnek? – Éjjel, mikor azt hinnéd, hogy szabad, egyre dolgozik, azon felül, a mit karjai napközben végeztek, éjjel fáklya mellett virraszt.»

«A kőfaragó munkát keres, – mindenféle kemény kőben. – Ha elvégezte mestersége munkáit, – s karjai meglankadtak, megpihen; mivel napestig guggol, térdei és hátgerincze megbénulnak. A borbély folyvást nyír egész estig, – csak a mikor eszik, akkor támaszkodik a könyökére, pihenni. – Küszöbről-küszöbre vándorol, hogy munkát kapjon; – összerontja karjait, hogy megtöltse gyomrát, mint a méhek, a melyek saját munkájuk eredményét eszik meg. A hajós Nathoig lemegy, hogy bérét megérdemelje. – Mikor munkát munkára halmozott, ludakat és flamingókat ölt, kiállotta fáradságát, alig érkezik gyümölcsös kertjébe, alig ér haza, azonnal távoznia is kell.»

«Elmondom neked azt is, hogy (él) a kőműves. A betegség környékezi; – mert ki van téve a heves szeleknek, – a mikor az építés fáradságos munkáját végzi, a lotosalakú oszlopfejekkel foglalkozva a házaknál, – hogy czélját érje? – Két karja elernyed a munkában, – öltözete rendetlen; – önmagát emészti, – ujjai a kenyerei; – napjában csak egyszer mosdik. – Megalázza magát, hogy tessék; – paraszt (a játéktáblán), a ki koczkáról-koczkára megy – tiz rőfről hatra; paraszt, a ki hónapról-hónapra halad egyik építő-állványról a másikra, a házak lotosalakú oszlopfőin csüngve, – ott végezve minden szükséges munkát. – Ha megvan a kenyere, haza megy és megveri gyermekeit. …»

«A takácsnak, háza belsejében, – rosszabb a dolga, mint egy asszonynak. – Térdei szivével egy magasságban vannak; szabad levegőt nem élvez. – Ha csak egy nap nem készíti el a megszabott szövetmennyiséget, guzsba kötik, mint a lotost a mocsárban. – A napfényt csak akkor láthatja, ha kenyérajándékkal megnyerheti (lekenyerezheti) az ajtóőröket. – A fegyvergyártó mód nélkül fáradozik, – a mikor idegen országokba utazik, – nagy összeget ad szamaraiért, – nagy összeget költ akolban tartásukra, – mikor útra indul. – Alig érkezik kertjébe, – alig ér házába este, azonnal tovább kell mennie. A gyorsfutó, a mikor idegen országokba indul, – javait gyermekeire hagyja (végrendeletben), – a vadállatoktól és ázsiaiaktól való féltében. – Mit várhat, mikor Egyiptomban van? – Alig érkezik kertjébe – alig ér házába, – tovább kell mennie. – Ha elutazik, szerencsétlensége sujtja; – ha nem megy el, örömre éled. – A timár(nak) ujjai büdösek, – mint a romlott hal szaga; – két szeme bágyadt a fáradtságtól; keze meg nem áll. – Idejét bőrczafatok vágásával tölti; – semmitől sem irtózik úgy, mint a ruháktól. – A varga nagyon szerencsétlen; örökös koldulás az élete; – egészsége olyan, mint a döglött halé; – a bőrön rágódik, hogy táplálhassa magát.»¹⁶

Ezek a képek épen nem csábitók. Ha szó szerint vennők, a tizenkettedik dynastia Egyiptomában nem találnánk egyebet nyomornál. Szerzőjük öreg, megcsontosodott s hivatásának felsőbbségére és hasznos voltára büszke irástudó, a ki fiát mindenáron el akarja riasztani a kézművességtől s biztatja, hogy csak a tudományos pályát válaszsza. «Én láttam az erőszakot, én láttam az erőszakot; – azért hát csak a tudományok után álljon az eszed! – Én néztem a kézművesek munkáját, – és valóban semmi sem ér fel a tudományokkal. – Miként a vízben teszszük, úgy merülj a Kimi könyvének belsejébe, – te abban ezt a szabályt fogod találni: «Ha az irástudó Szilsziliszbe megy tanulni, – testi munkátlansága nem az ő gondja lesz. – Más gondoskodik jóltartásáról; ő nem mozdul, ő pihen.» – «Láttam a mesterségeket ábrázolatokban», így áll ez az ott határozott szakaszban, – «veled is megszerettetem az irói foglalkozást, a te anyádat; elődbe tárom szépségeit. – Többet ér minden mesterségnél, – nem csak üres szó ezen a földön, a ki azon igyekezett, hogy gyermekkorától fogva élvezze hasznát, az tiszteletben részesül; – elküldik, megbizásokat adnak neki. – A ki nem adja rá magát, nyomorban marad.» – «A ki irástudó, – már ezzel is előbb áll, mint te. – Nem olyan ez, mint a mesterségek, a melyeket szemed elébe tártam. – Ott egyik társ gyűlöli a másikat. – Soha még egy irástudónak sem mondották: – Dolgozzál ezért meg ezért; – meg ne szegd a neked szóló rendeleteket.» – «A mikor én téged Khonuba vittelek, – bizonyára csak irántad való szeretetből tettem; – mert ha te csak egy napot nyertél meg az iskolában, – ez az örökkévalóságnak szól, azok a munkák, a miket ott végeznek, olyan tartósak, mint a hegek. – Ezek azok, hamar, hamar, a miket én veled megismertetek, a miket én veled megszerettetek, – mert ezek eltávolítják az ellenséget.» A szent tudományok tanulása és az irástudói minőség minden pályát megnyitottak. Az irástudó a vizsgálatok kiállása után, képességei szerint, lehetett pap, hadvezér, adószedő, kerületi kormányzó, földmérő, építőmester. Az irodalmi foglalkozás is nagy becsben volt e korban, mint az előhaladás biztos eszköze; hagyott is néhány oly darabot, a melyeket későbbi századokban klasszikus értékűeknek tartottak. Már többször volt alkalmam idézni csaknem az összes e korból maradt irodalmi műveket: a Szinuhit elbeszélését, I. Amenemhát intelmeit fiához, I. Uszirteszenhez, Khrodi irástudónak, Duauf fiának, tanácsait fiához, Pepihez, a brit muzeumban levő szép hymnust a Nilushoz. A közölt kivonatokból meg lehet itélni, hogy mily nagy becsben állottak az egyiptomiak előtt.

Még kedvezőbb helyzetben vagyunk a képzőművészetek tökéletesedésének méltatásával. Az akkori templomokról és palotákról bizonyára nem tudunk hű képet alkotni; az idő csaknem az utolsó romokig elenyésztette azokat a nagy építményeket, a melyek akkor Egyiptom királyi városait diszítették. De Beni-Haszán sírjainak oszlopcsarnokai után bizvást állíthatjuk, hogy az építő-művészet remek alkotásokat teremtett. Az egyiket a dór-oszlopokhoz hasonló oszlopok ékesítik, s ezek legalább kétezer évvel régebbi keletűek, mint a Görögországban alkotott legrégibb ilyen oszlopok. A szobrászat, ámbár egy s más tekintetben hátrább áll az ó-birodalom nagyszerű művészeténél, annyi bámulatos maradványt hagyott hátra, hogy méltán kérdhetjük: honnan kapott Egyiptom elég művészt azoknak megalkotására. I. Amenemhát és I. Uszirteszen szobrai, a melyeket Mariette Tánisban talált, csaknem oly tökéletesek, mint Khafri szobra. Magok az egyiptomiak is oly szépeknek találták, hogy későbbi fáraók, II. Ramszesz és Mineftáh eltulajdonították. Az a rózsa-gránitból készült óriás szobor, a melyet II. Uszirteszen Abydosban, Osiris templomának egyik kapuja elé állíttatott, mutatja, hogy Felső-Egyiptom szoborművei semmivel sem állottak hátrább, mint a deltabeliek. Általános ismertető jelök ezen emlékeknek az erőnek néha túlságos kidomborítása; a lábszárakat a véső nagy szabadsággal kezelte. A mellékes dolgok, az ékítmények körvonalozása, a hieroglyphák metszése s egyebek is, soha többé el nem ért tökélyre jutottak. A domborművekből a távlat mindig hiányzik, mint általán minden ó-egyiptomi domborműből, de másképen a legtökéletesebb finomságot mutatják, csak úgy mint a memphisi korszakbeliek; eredeti szineik élénkségét maig is megtartották. Mindent összevetve, a tizenkettedik dynastia művészete csak igen kevéssel állott hátrább a memphisi dynastiákénál. Azok a fogyatkozások, a melyek később megakasztották az egyiptomi szobrászat fejlődését: a hagyományszerűség a részletek kidolgozásában, a hajlások nehézkessége, a hieratikus merevség, alig érezhetők. A mint az általános művészeti hanyatlás között létrejött a részleges újjászületés, a tizennyolczadik és tizenkilenczedik dynastia szobrászai a tizenkettedik vagy negyedik művei közt keresték mintáikat s elődeik stilusát igyekeztek megújítani.

A tizenharmadik dynastiától a tizenötödikig.

Egyiptom tehát III. Amenemhát halálakor teljes jólétnek örvendett. A tizenkettedik dynastia meghódította Nubiát, visszaszerezte Sinai félszigetét, megjavította a talajt, szabályozta az áradást, a nagyobb városokat templomokkal és műemlékekkel ékesítette, biztosította a jó közigazgatást s ez által megkétszerezte az ország gazdagságát; egy szóval befejezte a javítás művét, a melyet az előbbi dynastia csak tervezett és nagyjában körvonalazott. Azzal, I. Amenemhát, majd nővére Szovkunofriu jelentéktelen uralkodása után, be is végezte pályafutását. Alig telt el tizenhárom év és néhány hónap III. Amenemhát halála után, a mikor a thebaei I. Szovkhotpu Khutouiri trónra lépett és megkezdte a tizenharmadik dynastiát.

Ez, a mint mondják, négyszázötvenhárom évig ült a trónon és hatvan királyt számlált, kiknek következései sora még bizonytalan. E hosszú idő alatt az uralkodók sora, a férfiág megszakadása miatt sokszor cserélődött, de meg nem szakadott, mert a herczegnők, örökösödési joguk alapján, gyermekeikben mindannyiszor felujították. II. Szovkhotpu Skhemuaztouiri, egy egyszerű papnak, Mentuhotpunak és egy királyi herczegnőnek fia, anyja jogán örökölte Egyiptom koronáját. II. Nofirhotpu Kházossuri, kinek atyja nem tartozott az uralkodó családhoz, anyja Kama révén lett király. Ezen békés helyettesítések mellett, úgy látszik, bizonyos katonai forradalmak nyomára is rá lehet találni. Mariette talált egy hatalmas szobrot Tanisban valami Szmonkhkeri nevű, Murmásáu, azaz a tábornagy, melléknevet viselő fáraó felirataival. … «Nem szükség rámutatnom e királynév sajátszerűségére. Ki hát valósággal az a tábornagy, a ki puszta hivatali czímét használja fel, hogy abból névgyűrűt alkosson? A főpapok, a kik az utolsó Ramszeszeket a hatalomtól megfosztották, hasonló eljárást követtek; de ezek a bitorlók nem titkolták el nevöket, és lényeges különbségképen jegyezhetjük meg, hogy ha nevöket névgyűrűbe írták, az előnévgyűrű volt.» Mariette tehát azt véli, hogy Murmásáuban lázadó tábornagyot lehet fölismerni, a ki győzelmei útján jutott volna a trónra. Ám ez a föltevés nagyon távol áll a bizonyosságtól. Brugsch arra figyelmeztetett, hogy a mendesi templom főpapja Murmásáu czímet viselt, s így kérdés, ha vajjon a király nevében a katonai trónbitorlás helyett nem inkább papi bitorlás nyomát kell-e látnunk. Itt hát olyan kérdéssel állunk szemben, a melynek megoldását csak újabb leletek fogják lehetővé tenni.

Bármint áll a dolog az uralkodók közvetlen trónutódlásának gyakori megszakadásával, az emlékek megvizsgálásából mégis az tűnik ki, hogy a tizenharmadik dynastia egypár századra terjedő jólétet és virágzást is tudott biztosítni Egyiptomnak. A Szovkhotpuk és Nofirhotpuk, a kik a királyi névjegyzékeken közvetlenül egymás mellett vannak, s neveik önkénytelenül a tizennyolcz aethiopiai királyt juttatják eszünkbe, a kik Herodotos szerint sokkal előbb éltek, mint Sabakon, meg tudták tartani elődeik hódításait s néha még bővítették is azokat. A dynastia huszonnegyedik vagy huszonötödik királya, Szovkhotpu Khanofirri, mélyen Aethiopiában, Argo szigetén, körülbelől ötven mérföldre Szemnehtől, emeltetett óriási szobrokat. Benn az országban folytatták az Uszirteszenek és Amenemhátok alatt megkezdett vizrajzi munkálatokat. Egyikök, Szovkhotpu Skemkhutouiri, a szemnehi megfigyelő állomáson megjeleltette és feliratta a Nilus áradásainak magasságát uralkodása négy első évében. E mellett minden gondjokat a nagy városok szépítésére fordították s számottevő munkákat végeztettek Thebaeben, a nagy Ámon-templomban, Bubástisban, a hol, mint mondják, Szovkhotpu Khanofirri szép szobrát találták, Tánisban, a melyet ők, úgy látszik, egyik kedvelt székhelyökké tettek. Az abydosi szentegyházat különös tisztelettel és imádattal vették pártfogásukba. Nofirhotpu Khászossuri nagyértékű adományokkal látta el, Ránuszir Ranmátán király egyik tisztviselőjével helyreállíttatta és újra diszíttette. Szovkumszauf Skhemuazkuri saját szobrát szentelte a templomnak. Uralkodójuk példáján indulva, magánosok is elhalmozták adományaikkal Osiris templomát. Ezen időszak műveinek stilusa már mögötte marad a tizenkettedik dynastia művészi stilusának. Az emberi alak arányai kezdenek romlani, a tagok mintázása veszteni kezdi az erőt és tökélyt. Azonban az eddig ismeretes királyszobrok, ezen, sokszor alig tetsző fogyatkozások mellett is még mindig olyan mesterművek, a melyeket a későbbi idők művészete ritka esetben ért utol. Elég egy ilyen maradványt gondosan megvizsgálni s egyszersmind arra gondolni, hogy ehhez hasonlókat a Nilus völgyének egész hosszában, a harmadik vízeséstől le a torkolatig, mindenütt találtak, s meggyőződünk, hogy Egyiptom akkor nagy hatalom volt, egyetlen kormánypálcza alatt állott, ellenkezőleg némely irók véleményével, a kik szerint két egymástól független királyságra oszlott, vagy a Deltában megtelepedett pásztornépek királyainak katonai hatalmától függött.

Olyan szerencsések voltak-e a tizenharmadik dynastia utolsó évei, mint az elsők?… Azt a tudomány mai állásában nem lehet megmondani. A Manetho jegyzékei biztos tényként állapítják meg, hogy ez időszak táján az egyiptomi hatalom központja helyet cserélt. Thebae kezeiből kisiklott a hétszáz évnél tovább élvezett elsőség és a Delta népére származott át. Maguk a tizenkettedik, de főleg a tizenharmadik dynastia fáraói készítették elé ezt az eredményt, a mikor észak városait, Mendest, Saist, Bubastist és különösen Tanist beczéztették a déli városok rovására. Eltünésök után Thebae elvesztette székvárosi méltóságát s helyét egy alsó egyiptomi város, Xois foglalta el. Khois a Delta közepén a phatmisi és sebennytosi Nilus-ágak között feküdt és az ország legrégibb városai közé tartozott, de addig csak nagyon jelentéktelen szerepet játszott. A falai közül kikerülő tizennegyedik dynastiában, állítólag hetvenöt király volt, a kik négyszáznyolcvannégy évig uralkodtak. E fejedelmek megcsonkult nevei sorjában borítják a turini királypapyros lapjait, de történetök ismeretlen. Legfölebb annyit gyaníthatunk, hogy az utolsók uralkodását forradalmak és polgárháborúk zavarták, s ezeknek következménye lőn az ő bukásuk és az ország teljes elhanyatlása.

VI. (Elephantinei, abydosi) dynastia.
I.	Teti		I.	’OJóhV
II.	I. Mirri	Pepi	II.	FióV
III.	I. Mirinri	Szokarimszaf	III.	MeJesufuV
IV.	II. Nofirkeri	Pepi	IV.	Fuwy
VII.	Mirinri	Szokarimszaf	V.	MenJesoufiV
VI.	Nitakrit		VI.	NítwxriV
VII. (Memphisi) dynastia.
?
VIII. (Memphisi) dynastia.
?
IX. (Herakleopolisi) dynastia.
?
X. (Herakleopolisi) dynastia.
?

15. Maspero, Les contes populaires.108–111. l. Nevük formája szerint a nemmusaituk a sivatag beduinjai voltak.^[VISSZA]
16. Maspero, Du genre epistolaire.56–62. l.^[VISSZA]