(Rómában. Nyílt csarnok istenszobrokkal, díszedényekkel, melyekben illatok égnek, kilátással az Appenninek felé. - Középen terített asztal három lecticával. Ádám mint Sergiolus, Lucifer mint Miló, Catulus, mind megannyi kéjenc, Éva mint Júlia, Hippia és Cluvia kéjhölgyek ledéren öltözve dőzsölnek. Egy emelvényen gladiátorok harca foly, rabszolgák állnak parancsra készen, fuvolások zenélnek. Alkony, később éj.)

CATULUS
Nézd, Sergiolus, mily serény, ügyes
Ez a piros szalagú gladiátor,
Mernék fogadni, hogy amazt legyőzi.

ÁDÁM
Nem, Herculesre!

CATULUS
      Ah, mit, Herculesre,
Ki hinne még közöttünk istenekben?
Mondd Júliádra, jobban elhiszem.

ÁDÁM
Legyen.

LUCIFER
      Erős alapra esküszöl:
Álistent tévén, álisten helyébe.
De mondd, hogy értsük mégis azt az esküt,
Szépségét értsük-é, szerelmed-é,
Avagy tán éppen hűségét irántad? -

CATULUS
A báj muló, s ha még nem volna is,
Unott lesz holnap, ami elragad ma,
S kevesb kecsű nő csábít tőle el
Az újdonság bűbájos ingerével.

ÁDÁM
Hűségit értém. Vagy ki pazarol
Hölgyére többet nálam?

HIPPIA
      Óh, bohó!
Hát bírod-é őt vég nélkűl ölelni?
S ha bírnád is, te, aki telhetetlen
Gyönyörre vágysz s haszontalan csapongsz,
Mert a kéjnek csak egy-egy elszakadt
Részét birod egy-egy nőben találni,
Mig a szépség s kéj eszményképe mindig
Elérhetlen varázsként leng előtted,
Hogyan tudod, hogy szintén egy szeszélye,
Egy ábrándkép nem csábitandja-é el?
Egy gladiátor roncsolt izmai - -

ÁDÁM
Igaz, igaz, ne többet, Hippia.
Miért is vonz az a kéj Tantalusként,
Ha Herculesnek ereje hiányzik,
Ha Proteusként nem változhatunk,
S egy megvetett rab, kínos hét után
Oly órát élvez, millyet hasztalan
Ohajt ura. - Vagy a gyönyör csak egy
Ital viz-é hát a meglankadottnak,
S annak halál, ki habjaiba dűl?

LUCIFER
Ah, mily dicső erkölcsi tanfolyam
Szép lányok keblén, fűzéres pohárnál. -
De hát fogadástok? -

ÁDÁM
      Ha veszteném,
Úgy Júlia tiéd. -

CATULUS
      S ha nyersz?

ÁDÁM
      Lovad
Enyém. -

CATULUS
      Négy hétre visszaveheted,
Vagy bétaszítom ángolnás tavamba. -

LUCIFER
Nézd, Júlia, e szép kövér halat:
Egyél, hiszen majd hizlalsz másikat.

ÉVA
S nem dőzsöl-é rút féreg rajtad is?
Örüljön, aki él, vagy hogyha nem
Tud is örülni, legalább kacagjon. (Iszik.)

ÁDÁM (a gladiátorhoz)
Jól tartsd magad, hé! -

CATULUS
      Rajta csak, vitézül.
(Catulus gladiátora elesik, s életéért esdve, ujjait fölemeli. Ádám a kegyelmi jelt akarja adni, de Catulus lefogja kezét, s összeszorítva markát, hüvelykét a gladiátor felé tartja.)
Recipe ferrum! - Gyáva korcs. Elég
Rabszolgám van még, nem vagyok fukar.
Ki sajnálná e kis felzaklató
Jelenetet, szép hölgyek, tőletek,
Midőn a csók oly sokkal édesebb,
Forróbb a vágy, ha egy kis vér ömölt.
(A gladiátort ezalatt ellenfele kivégezte.)

ÁDÁM
A ló enyém, jőj Júliám, ölelj meg.
Vigyék ki azt a hullát. - Táncosok!
Csináljatok most már komédiát,
Ebből elég volt mára.
(A hullát kiviszik, az emelvényt táncosok foglalják el.)

CATULUS
      Clúvia!
Jőj hát te is, nem nézhetem soká,
Ha más ölelkezik.

LUCIFER
      S mi, Hippia,
Követjük-é szintén példájukat?
De nyald meg ajkad, nincs-e rajta méreg,
No úgy, most már mulathatunk, galambom.

ÁDÁM
Mit is dobog szived olyannyira,
Nem nyughatom fölötte, Júlia. (Suttognak.)

LUCIFER
Halld, e bolond még a szívről beszél! -

CATULUS
Ládd, kedves, én nem bántom a tiédet,
Tehetsz vele akármit, csak ne tudjam,
Ha csókod forró s mindig kész nekem.

CLUVIA
Nagylelkü kedves! ím, javadra e bort. (Iszik.)

CATULUS
Jól van, jól, Clúvia, de lágy karod,
Puhácska kebled tőlem el ne vond,
Füzérem is lesiklott, ládd, fejemről. -
(a táncosnőkhöz)
Ah, ez remek fordúlat táncotokban,
Mi buja tűz, kellemmel egyesülve!

CLUVIA
Szemed befogom, ím, ha ott leled
Azt, amiért én is versenyt futok,
S csak egy jó szót sem bírok érdemelni. -
(Luciferre mutatva)
Ezen savanyu arcot nézzed inkább -
Miért is ennek az a szép leány,
Ha már különb hasznát se tudja venni,
Mint hogy szunyadni hagyja, míg maga
Gúnyos mosollyal és hideg szemekkel
Kisér száz édes, bárha dőre dolgot,
Mi a társalgás illatát teszi. -

CATULUS
Valóban, egy ily arc egész körök
Költészetére fagylepelt borít.
Ki ellenáll a perc igézetének,
S nem hagyja lelkét ártól elragadni,
Nem is jó ember, s bár maradna otthon. -

HIPPIA
Valóban szinte félek, hogy szegényben
Már megfogant a fekete halál,
Mely a várost pusztítja. -

ÁDÁM
      El vele,
E gyászos képpel. Pajzán dalt nekünk,
Ki tudja a legszebbet köztetek.

HIPPIA (énekel)
Borral, szerelemmel
Eltelni sohsem kell;
Minden pohárnak
Más a zamatja.
S a mámor, az édes mámor,
Mint horpadt sírokat a nap,
Létünk megaranyozza.

Borral, szerelemmel
Eltelni sohsem kell,
Minden leánynak
Más a varázsa.
S a mámor, az édes mámor,
Mint horpadt sírokat a nap,
Létünk megaranyozza.

CATULUS
Jól van biz az, nos, Clúvia, te mit tudsz?

CLUVIA (énekel)
Bolond világ volt hajdanában:
Lukréciát az özvegy ágyban
Hogy megkereste szép gavallér,
Nem lángol ajka, több kéjt nem kér,
Tárt szűvel nem fut bordélyházba,
Hideg vasat merít magába. -

MIND
Örüljünk, okosabb világ van,
Örüljünk, hogy mi élünk abban. -

CLUVIA
Bolond világ volt hajdanában:
Brutus nem ült szép villájában,
Kardot fogott s harcolni méne,
Mint hitvány zsoldos, s még mivégre?
A rongyos nép jóléte végett,
S tar földön érte el is vérzett.

MIND
Örüljünk, okosabb világ van,
Örüljünk, hogy mi élünk abban. -

CLUVIA
Bolond világ volt hajdanában,
Rém járt fel a hősek agyában,
Szentnek hivék, mit kacagunk ma,
S egy-két ily őrült, ha akadna,
Cirkuszainkban éppen elkel,
Nekünk látvány, a vadnak étel.

MIND
Örüljünk, okosabb világ van,
Örüljünk, hogy mi élünk abban.

LUCIFER
Ah, Cluvia, leverted Hippiát.
Szeretnék e dalnak költője lenni.

ÁDÁM
S te nem danolsz, mit búsongsz, Júlia?
Körűlünk minden vígad és nevet.
Nem jólesik pihenned keblemen? -

ÉVA
Ah, jól, nagyon. De nézd el, Sergiolus,
A boldogság midőn elkomolyít.
Azt tartom, mely kacag, nem is valódi.
Legédesebb percünkbe is vegyül
Egy cseppje a mondhatlan fájdalomnak,
Talán sejtjük, hogy az ily perc - virág,
S így hervatag.

ÁDÁM
      Ah, én is érzek illyest.

ÉVA
S kivált, ha még dalt hallok és zenét,
Nem hallgatom a szűkkorlátu szót,
De a hang árja ringat, mint hajó,
S úgy érzem, mintha álomban feküdném:
A rezge hangon messze múltba szállnék,
Hol napsugáros pálmafák alatt
Ártatlan voltam, játszi, gyermeteg,
Nagy és nemes volt lelkem hívatása.
Bocsáss meg, őrült álomnak varázsa
Mindez. - Csókollak ismét - ébredek.

ÁDÁM
El a zenével, tánccal, émelyít
Ez örökös édesség tengere,
Keserüet kivánna már szivem.
Boromba ürmöt és fulánkot a
Piros ajakra, vészt fejem fölé.
(A táncosok elmennek, jajgatás hallik kívülről.)
Mi jajszó ez, mely úgy velőbe hat?

LUCIFER
Nehány őrültet most feszítenek fel,
Testvériségről, jogrul álmodókat.

CATULUS
Úgy kell nekik, miért nem ültek otthon,
Élvezve és feledve a világot,
Miért vitatták mások dolgait.

LUCIFER
Koldús a dúst testvéreül kivánja,
Cseréld meg őket, és ő von keresztre.

CATULUS
Hagyd hát kacagnunk a nyomort, hatalmat,
Dögvészt, mi a várost tizedeli,
Az isteneknek minden végzetét.
(Új jajszó.)

ÁDÁM (magában)
Úgy érzem, mintha álomban feküdném,
A rezge hangon messze múltba szállok,
Hol nagy s nemes volt lelkem hívatása. -
Nem így mondád-e, Júlia?

ÉVA
      Igen.
(Ezalatt besötétült. A csarnok előtt temetési menet vonul el tibiákkal, fáklyákkal és jajveszékelő nőkkel. Az egész társaság egy ideig merev hallgatásba süllyed.)

LUCIFER (felkacagva)
Mint látom, itt a jókedv elborult.
Bor nincs-e már, vagy elfogyott az élc,
Hogy a savanyu úr is megsokallja?
Talán bizon valaki fél közöttünk,
Vagy éppen megtért.

ÁDÁM (feléje sújtva poharát)
      Vessz, ha azt hiszed.

LUCIFER
No, majd hivok új vendéget közénk.
Talán megifjult kedv is tér be véle.
Hej! hozzátok be, szolgák, ízibe,
Ki fáklyafénnyel erre útazik.
Csak megkináljuk egy pohár itallal. - -
(A halottat nyílt koporsóban behozzák, s az asztalra helyezik. Kísérete a háttérben marad. Lucifer ráköszönt.)
Igyál pajtás, holnap nekem, ma néked!

HIPPIA
Talán inkább csókot kivánsz?

LUCIFER
      Öleld meg,
És lopd ki szájából az obulust.

HIPPIA
Ha tégedet csókollak, őt miért ne?
(A halottat megcsókolja. Péter apostol a kíséret közül kilép.)

PÉTER APOSTOL
Megállj, a döghalált szivod magadba.
(Mindnyájan visszaborzadva, helyükön felemelkednek.)

MIND
A döghalál - rettentő - félre innen.

PÉTER APOSTOL
Te nyomorú faj! - gyáva nemzedék,
Míg a szerencse mosolyog feletted,
Mint napsugárban a légy, szemtelen,
Istent, erényt, gúnyolva taposó.
De hogyha a vész ajtódon kopog,
Ha Istennek hatalmas ujja érint,
Gyáván hunyász, rútul kétségb'eső.
Nem érzed-é, hogy az ég büntetése
Nehezkedik rád. Nézz csak, nézz körül,
A város pusztul, durva idegen nép
Tiporja el arany vetésidet,
Szétbomlik a rend, senki sem parancsol
S szót nem fogad. A rablás, gyilkolás
Emelt fővel jár a békés lakok közt,
Utána a halvány gond, rémület
S égből, földről se részvét, sem segély.
Nem bírod, úgy-e, kéjek mámorával
Elandalítni azt a szózatot,
Mely a kebelnek mélyét felveri
S jobb cél felé hiába ösztönöz.
Kielégítést, úgyebár, nem érzesz,
Csak undort ébreszt szűdben a gyönyör,
S aggódva nézsz körűl, ajkad rebeg:
Hiába mind, a régi istenekben
Nincs már hited, kövekké dermedeztek.
(Az istenszobrok szétporlanak.)
Elporlanak, s új istent nem találsz,
Mely a salakból újra fölemelne. -
Nézz csak körül, mi pusztít városodban
Hatalmasabban, mint a döghalál,
Ezren kelnek fel a lágy pamlagokról,
Hogy Thébaisznak puszta téreit
Vad anachorétákkal népesítsék,
Ottan keresve tompult érzetöknek
Mi még izgassa, ami még emelje. -
El fogsz pusztulni, korcsult nemzedék,
E nagy világ most tisztuló szinéről.

HIPPIA (az asztal előtt összeroskadva)
Óh, jaj nekem, mi szörnyű fájdalom,
Hideg veríték, orcusnak tüze -
A dögvész, óh, a dögvész - elveszek.
Nem gyámolít ki sem közűletek,
Kik annyi élvet osztátok velem?

LUCIFER
Ma néked, holnap nékem, édesem. -

HIPPIA
Hát öljetek meg, átkom ver különben.

PÉTER APOSTOL (hozzálépve)
Ne átkozódjál lányom, sőt, bocsáss meg -
Majd gyámolítlak én és a nagy Isten,
A szent szeretet örök Istene.
Emelkedjél fel hozzá, ím, e vízzel
Lelked kitisztul menten a salaktól,
S hozzá siet.
(Megkereszteli az asztalról vett edényből.)

HIPPIA
      Atyám - megkönnyülék. (Meghal.)

CATULUS (indul)
Én még ma Thébaiszba útazom.
Elundorodtam a bünös világtól.

CLUVIA
Megállj, Catulus, én is elkisérlek. (Kimennek.)

ÁDÁM (elgondolkodva, az előtérre lép, Éva követi.)
S te itt vagy, Júlia, mondd, mit keressz itt,
Hol a halál az örömet kiölte.

ÉVA
S nem ott van-é helyem, ahol te vagy?
Ah, Sergiolus! vajh mi sok nemes
Érzést találtál volna e kebelben,
Hol csak mulékony kéj után kutattál. -

ÁDÁM
És önmagamban is. Mi kár, hogy úgy van!
Elveszni nyomorultan, kisszerűen,
S szenvedni addig. Óh, ha él az Isten,
(Letérdel, s kezét égnek emeli.)
Ha gondja van ránk, és hatalma rajtunk,
Új népet hozzon s új eszmét a világra,
Amazt, a korcsba jobb vért önteni,
Ezt, a nemesbnek hogy köre legyen
Magasra törni. Érzem, elkopott mind,
Mi a miénk volt - s újat létrehozni
Erőnk kevés. Hallgass meg, Istenem.
(Az égen glóriában a kereszt feltűnik. A hegyek megől égő városok pírja látszik. A csúcsokról félvad csapatok szállnak alá. Távolról áhítatos himnusz hallik.)

LUCIFER (magában)
E látvány kissé borzogatja hátam,
De nem emberrel kell-e küzdenem?
Mit én nem bírok, ő teszi helyettem.
Hasonló tréfát már gyakorta láttam.
A glória ha lassan elveszett,
Még megmarad a vérengző kereszt.

PÉTER APOSTOL
Az Úr meghallgatott. - Tekints körül,
Az elkorcsult föld újra kezd születni.
E medvebőrös barbár harcfiak,
Kik üszköt vetnek fényes városokra,
Kiknek lova múlt századok vetését
Tiporja el s istállót elhagyott
Templomfalak közt lél, új vért hozand
Az elsilányult, megfogyott erekbe.
S kik a cirkuszban himnuszt énekelnek,
Mig a bősz tigris keblöket kitépi,
Új eszmét hoznak, a testvériséget,
És az egyénnek felszabadulását,
Melyek meg fogják rázni a világot. -

ÁDÁM
Ah, érzem, érzem, mást is kér a lélek,
Mint dagadó párnákon renyhe kéjek;
A szív vérének lassu elfolyása
Olyan kéj, melynek vajh, mi lenne mása?

PÉTER APOSTOL
Legyen hát célod: Istennek dicsőség,
Magadnak munka. Az egyén szabad
Érvényre hozni mind, mi benne van.
Csak egy parancs kötvén le: szeretet.

ÁDÁM
Fel hát csatázni, fel hát lelkesülni
Az új tanért. Alkotni új világot,
Melynek virága a lovag-erény lesz,
Költészete az oltár oldalán
A felmagasztalt női ideál.
(Péterre támaszkodva, indul.)

LUCIFER
Ah, a lehetlen lelkesít fel, Ádám!
A férfiúhoz méltó ez s dicső ám.
Istennek tetszik, mert az ég felé hajt,
S ördögnek kedves, mert kétségbe ejt majd.
(Utánamegy.)