Hja bizony, édes lelkem, Arankám, a tisztelendő édes papát hiába várja haza, mert az nem jön többé haza. Most kapott a lelkem uram levelet Pestről; tudja, sok ismeretsége van neki mint nótáriusnak az egész világon, még Pesten is. Azt írják neki, hogy a tisztelendő uramnak a dolga bizony nagyon rosszul áll; a consistorium nem engedi többé felmenni a katedrába; már meg Bécsbe is fölcitálták. Legalábbis tíz esztendőre el fogják ítélni, s elviszik Kufsteinba. A’bizony, édes lelkem. Hanem azért csak ne ríjon ám nagyon sokat. Hiszen csak jó az Isten; majd gondját viseli az elhagyottaknak. Az Isten áldja meg, édes lelkem, Arankám.

Ilyen szép jóreggel-kívánással üdvözlé Szalmás Mihályné nótáriusné asszonyom a pap leányát, ki gyakran kitekintgetett a kis paplak ajtaján az utcának azon vége felé, amerre az apját hetek előtt elmenni látta. De csak hiába várta vissza.

Erre a gyöngéd tudósításra aztán be is ment a házba a leány, és nem időzött tovább az utcaajtóban.

Leült a dolgozóasztalkája mellé, a félbehagyott fehérneművarrás mellé, s folytatta munkáját, míg ismét csak azon kapta magát, hogy tű és vászon kiesik kezéből, s előveszi a zsibbasztó mélázás, a vándor lélek viszi magával eszméletét úttalan utakon, sivatag pusztákon s sivatagabb idegen városokon keresztül, keresve millió ismeretlen arc közül egyet, és hallgatózva ismerős lépések, ismerős hangok után.

Míg ismét fölveri merengéséből egy-egy közeledő kocsizörej.

Valóban gyönyörű arc; hosszúdad, mint a tragédia múzsájáé; nagy, lélekteljes szemekkel, klasszikus arcéllel, finom ajkakkal; dús, tömött gesztenyeszín haja puritán egyszerűséggel van fejére tűzve, s az egyszerűség még emeli a szoborszépségű fő nemes kifejezését.

A nagy szempillák egy percre felnyílnak magasan, midőn a kocsizörej közeledik; a leány felrezzen; hanem azután csak elcsitítja keblét, nem jön az, akit vár, s nagyot sóhajtva folytatja munkáját.

Pedig a kocsizörej ezúttal éppen a paplak előtt szűnt meg. Hintó állt meg az ajtó előtt.

A leány felugrott, s az ajtó felé sietett örömmel. Talán atyja jön? A szobaajtó hamarább nyílt, s a leány visszarettenve állt meg a belépő előtt.

Özvegy Baradlay bárónővel állt szemben.

Baradlayné fekete selyemruhát viselt, fekete hímzett gallérkával és karmantyúval; fején gyászfőkötő; ennyi gyász között annál fehérebbnek látszott márvány arca.

Aranka meghajtá magát előtte; az úrnő felemelte kezét, mire a leány odahajolt, és megcsókolta azt tiszteletteljesen.

– Jó reggelt, gyermekem – szólt az úrnő kegyteljesen, de egész hidegséggel. – Eljöttem hozzád, hogy beszéljek veled némely dolgokról, amiket el kell egymás közt intéznünk.

Aranka a pamlaghoz vezette az úrnőt; az inte neki, hogy foglaljon helyet vele szemközt.

– Legelőször is tudatnom kell veled, gyermekem, hogy atyádat, sajnálatomra, a férjem temetésén mondott imájáért, igen sok baj érte. Bár ne történt volna ez úgy. De most már ezen nem változtathatunk. Ő aligha el nem veszti hivatalát, s ez még a baj kisebbik része.

(„Tehát mégis igazat mondtak!” – sóhajta magában a leány.)

– Még szabadsága is veszélyben forog – folytatá az úrnő. – Úgy lehet, hogy hosszabb időre bezárják, és nem fogod őt látni.

Az úrnő bámult, hogy ennek a leánynak az arcán ezek a szavak nem idéznek elő változást.

– Te magadban fogsz maradni.

A leány némán inte fejével.

– Mit fogsz tenni, ha egyedül maradsz?

– Mindenre el vagyok készülve – felelt a leány nyugodtan.

– Tekintsd bennem jóakaródat, gyermekem, ki érted mindent kész tenni. Az én családi gyászom okozója a tégedet ért csapásnak; legalább a tiedet enyhíteni óhajtom. Szólj előttem nyíltan: hova akarsz menni, mihez akarsz kezdeni. Én segélyedre leszek minden tehetségem szerint.

– Itt akarok maradni, asszonyom – szólt a leány, s méltóságteljesen emelé fel arcát, és nyugodtan tekinte az úrnő szemébe.

– Itt nem maradhatsz, gyermekem, mert a paplakot átadják másnak.

– Van atyámnak egy kicsiny háza a faluban, meghúzom magamat abban.

– S miből fogsz élni?

– Dolgozni fogok pénzért.

– Az nagyon keveset jövedelmez.

– Be fogom érni kevéssel.

– S hátha atyádat valami idegen városban tartandják, nem óhajtasz közelében lenni? Számíthatsz rám. Én biztosítom megélhetésedet.

– Köszönöm, asszonyom; ha egyedül kell lennem, itt még jobban lehetek egyedül, s ha atyámtól el vagyok választva, mindegy: három lábnyi fal vagy harminc mérföldnyi távol válasszon is el.

– De itt eltemeted magadat; másutt új élet várhat reád. Én le akarom róni magamról a lelki terhet, hogy balsorsodnak az enyém volt oka. Adok neked vagyont, mellyel szerencsédet megalapíthasd. Ha osztályod lett balsorsomban, osztályt adok vagyonomból is. Bízzál szavamban.

A leány csak némán rázta fejét.

– Gondolj reá, hogy a balsorsban eltűnnek a jó barátok; a szerencsétlenséget mindenki elítéli, hogy okot találjon távol maradhatni tőle. Te most még szép vagy és fiatal, hanem a melankólia hamar vénít. Itt el leszesz temetve. Ahol az emberek olyan közel vannak egymáshoz, mint itt falun, ott azt, akit senki sem szeret, gyűlölik. Azt, amiért az egyik komolyan szenved, a többiek kinevetik. Örülnek rajta, ha megalázva láthatnak valakit, akire irigykedtek. Ha szép, ha jó, annál rosszabb rá nézve. A rútak, a rosszak ellenségüknek tartják. Egy új világban új embereket találsz. Itt minden tárgy, minden tekintet bánt, sért, gyöngédtelenül fogad. Idegenek közt olyan kört teremthetsz magadnak, amilyent akarsz. Én megveszem tőled atyád házát, szőlőjét, kertjét, szántóföldjét oly áron, mely egy uradalmat ér. Pártolód, segítőd leszek életed minden szakában. Utat egyengetek előtted a legmagasabb ajtókig, amiken be kell jutnod, hogy atyád szabadságát visszanyerjed. Rajta leszek, hogy kárpótoljam mindazt, ami szenvedés miattunk érte családodat. S azután örülni fogok, ha boldognak látlak.

E szónál felállt a leány a székről.

– Köszönöm ajánlatait, asszonyom. De itt maradok. És ha cselédnek kellene is beszegődnöm valamely gazdához, s úgy keresném mindennapi kenyeremet, itt maradnék, nem mennék el innen. Ön tudja, asszonyom, ennek a gyűrűnek a történetét – folytatá a leány, bal kezén a kis karikagyűrűt felmutatva az úrhölgynek. – Ez köt ide engem, elszakíthatatlanul. Aki ezt az én ujjamra fűzte, azt mondta akkor nekem: „Én elmegyek most a világba, bujdosom, vándorlok; kergetnek. De bárhova hányjon is el a sors, e pont körül forgok, mint a bolygó napja körül. Itt maradj, hozzád térek. Ha egy világgal kecsegtetnek is, hogy innen elmenj, itt maradj, visszatérek. Ha az Isten anyja szól is hozzád, hogy hagyd el e helyet, itt maradj; visszatérek.” Azért higgye el ön nekem, asszonyom, hogy itt maradok; nincs önnek annyi vagyona, nincs a világ urainak annyi rettegtetése, ami engem innen eltávolítson. Fogok szenvedni, nélkülözni, nyomorogni! Nyomorultabb leszek a koldusleánynál, de el nem hagyom ezt a helyet. Itt, lehet, hogy megvénülök, megőrülök; de itt maradok.

Most már az úrnő is fölkelt helyéről. Megfogta a leánynak azt a kezét, amelyiken a gyűrű volt.

– Tehát te szereted a fiamat? Hiszed-e, hogy én is szeretem őt? Valamelyikünknek le kell mondani a másikért. Melyikünk fog lemondani róla?

Aranka kétségbeesve vonszolta kezét Baradlayné kezeiből vissza, de az úrhölgy erősen tartá azt, és nem bocsátá el.

– Óh, asszonyom, minő kérdést intéz ön hozzám? Az mond le róla közülünk, aki elébb meghal! Öngyilkosságra űz-e ön engem?

Baradlayné eleresztette a leány kezét.

És azután oly jóakaratú, oly éltető szelíd mosollyal nézett reá.

– Nem. Azt akarom, hogy legyen mind a kettőnké. Legyen ő a tied. De te meg azután légy az enyém. Legyen együtt nekem fiam és leányom. Jöjj velem házamhoz; légy ottan, míg fiam visszatér, és azután szeressétek egymást; s nekem csak azt juttassátok osztalékul, ami szerelmetekből fennmarad!

A leány nem tudott hinni az úrnő szavainak.

– Óh, asszonyom, az, amit ön mond, olyan szép, mint egy álom. Egy ilyen eltiport féreg, mint én, nem hiheti, hogy innen a porból egyenesen a mennyországba lehessen jutni.

– Igaz – szólt az úrnő felsóhajtva –, hisz az én arcom olyan hideg, s az én szavam olyan visszataszító. Hogyan hihetnéd el nekem, hogy én téged boldoggá akarlak tenni? Hogyan hihetné valaki egy ilyen járó-kelő szoborról, mint én, hogy az valaki iránt érezni is tudjon? Hanem én meg foglak győzni téged. Én le foglak győzni téged, míg elismered, hogy a diadalmas fél én vagyok. Ülj mellém!

Az úrnő odavonta maga mellé a pamlagra a leányt, s azzal kebléből kivont egy levelet.

– Nézd! Most kaptam e levelet fiamtól Oroszországból, kit hazahívtam Szentpétervárról. A levél fele útról kelt. Nekem volt önuralmam e levelet nem bontani fel, hanem elhozni hozzád, hogy szakítsd te fel, és olvasd fel előttem. Érted-e, mit engedtem át ez órában neked?

A leány meghajtá fejét, és ajkaival az úrnő kezéhez tapadt.

– Hát vedd e levelet, és olvasd fel nekem! Ismerni fogod az írást?

Az úrnő a lepecsételt levél címét mutatta Arankának.

Aranka kezébe vette azt, és azután a hálás mosolygás egyszerre eltűnt arcáról. Fejét csöndesen ingatva, bámuló, nagy szemeket vetett Baradlaynéra.

– Nos?

– Ez nem az ő írása – rebegé a leány.

– Ah, dehogy nem! Mutasd! Én csak ismerem tán fiam írását. Ez a B egészen az övé! Ezek az erősen megnyomott vonások; ez a férfias karakter a betűkben; ez mind…

– Jó utánzás… – suttogá a leány.

– No, de olvasd a címet: „A ma très adorable mère”. Ezt csak fiam írhatja nekem. A postajegy „Orsa”, Oroszország közepe. Értesz franciául?

– Igen.

– Ki tanított rá?

– Magam.

– Ejh, hát bontsd fel a levelet, s akkor majd meggyőződöl róla. Ez a pecsét csak az ő címere.

– Megengedi, nagyságos asszonyom? – szólt a leány, s reszkettek a kezei, midőn kis ollójával a papírt fölmetszé, hogy a pecsétet meg ne sértse; s azután kibontá a levelet.

És azután az öröm napvilága derült fel arcán újra.

– Ez már valóban az ő írása! „Kedves anyám!”

– No, ugyebár?

Hanem annál hamarább elkomorodott ismét a leány arca, úgy változott derűre, borúra, mint a tavaszi tájkép, mely fölött széttépett hófelhőket kerget az északi szél.

– Nos, mi az?

– Csak ez a két szó az ő írása; a többit egészen idegen kéz írta és franciául.

– Idegen kéz? Óh, kérlek, olvasd sietve.

A leány kezében reszketett a levél.

„Asszonyom! Megbocsásson ön a kegyes csalásért, melyet a címborítékon elkövettem. Hogy önt meg ne rémítsem, utánoztam barátom vonásait, amiért gályarabságra küldenek, ha ön elárul. Ödön barátom maga akarta írni önhöz e levelet; de a két első szó után kihullott a toll a kezéből. Nagyon alélt.

Ne rettenjen ön meg; Ödön nagy veszélyben forgott; de már túl van rajta. Két hét múlva annyira kiépül, hogy folytathatja útját.”

– Veszélyben forgott? – szólt bele az úrnő. – Óh, kérlek, olvasd! Mégsem kerülte el figyelmét önrémülete mellett, mennyire meg van indulva a leány.

Annak minden lélekerejét össze kellett szednie.

„Leírok önnek mindent őszintén, ahogy történt.

Amint Ödön az ön levelét kapta, mely őt hazahívja, itt hagyott rögtön mindent: cári udvart, kitüntetést, mulatságokat; hasztalan kértem, hogy maradjon; azt felelte rá: anyám hív, megyek.”

A leány szemei e sorok után egy hálatelt, ihletett pillanatot vetének a levélből kitévedve, az úrnő arcára.

„Mikor láttam, hogy nem tartóztathatom, felfogadtam, hogy vele megyek, elkísérem a határig. Bár ne tettem volna. Akkor Szmolenszknél nem bocsátják tovább; nem jut bele a hózivatarba, nem kergetnek meg bennünket a farkasok; nem kell menekülni a Dnyeper jegén két óra hosszat korcsolyázva.

Mondhatom önnek asszonyom, hogy Ödön remek fiú; mikor a hevélyben korcsolyám leszakadt lábamról, védképtelenné lettem; ő egyedül visszafordult üldözőink ellen, s elverte őket rólam, pisztollyal, handzsárral; négyet leölt; neki köszönhetem, hogy élek.”

Az úrnő arcán a büszkeség pírja gyulladt ki e magasztalásnál. De láthatta jól, hogy a leány arca annál halaványabbra változik, mentől tovább olvas; ajkai elkékülnek; csak a nagy erőltetéssel bír tovább olvasni. Óh, a leány szerelme más! Őt az a hőstett kétségbe ejti, ami a spártai anyának gyönyör.

„Azután ismét folytattuk menekülésünket: ami nem volt tréfa. Valami kétszáz farkas volt a nyomunkban!”

– Az égre! – kiálta fel nyugtalanul az anya. Most már ő is!

A leány sebesen olvasá tovább – de szemei már zavarodtak, hangja akadozott:

„Már közel voltunk a megmeneküléshez; katonai őrállomáshoz jutottunk, midőn egy rossz helyre értünk a Dnyeper jegén, hol halászok léket ütöttek elébb; nem vettük észre az újon befagyott helyet, s mind a ketten leszakadtunk a jég alá, és elmerültünk a befagyott jégboltozat alatt.”

– Irgalmas Isten! – sikolta fel Baradlayné magánkívül.

A leány nem szólt semmit, de feje hátrahajlott, és szemei lecsukódtak; arca halvány lett, mint a fal. A levelet görcsösen tartá kezébe szorítva. Egész teste reszketett a láztól. Ajkait összekulcsolta a fájdalom.

Az úrnő karjába fogta az aléldozót, megsimogatá arcát, homlokát.

– Térj magadhoz! Lásd, te nálamnál is gyöngébb vagy. Hiszen én anyja vagyok. Én is érzem azt, amit te.

A leánynak megeredtek a könnyei. Az aléltság jege ebben olvadt fel. Az úrnő odavonta őt keblére; vigasztalá.

– Ne sírj! Mármost én fogom neked olvasni tovább a levelet. Látod, én nem könnyezek. Én sokáig tanultam, hogyan kell nem sírni, mikor valami fáj, míg beletanultam jól. Olvassuk, mi van még a levélben! Jöjj, nézz bele te is.

S azzal átölelve a leányt, úgy tartá kezében a levelet, hogy mindketten beleláthassanak.

– Olvassuk tovább.

„Engem megőrzött amulettem, mit anyámtól kaptam; elindulásunk előtt kínáltam azt barátomnak; igaz amulett: megóv vízbefúlástól, vad harapásától, golyó sebétől, rossz szem verésétől, ragály mérgétől; de nem fogadta el. Azt felelte, hogy őt csillagai vezetik, s megvallá, hogy e csillagok: szerető női szemek! Mikor partra vontak bennünket a halászok, nem távoztam mellőle, míg meg nem kérdhetém tőle: ragyognak-e még csillagaid? ő mosolyogva felelt: mind a négy. (E szónál mind a két hölgy érezte a másik villanyos rándulatát; e bűvös szikra egyszerre ütött át idegeiken.) Azután egy kis forróláz következett Ödönre, amin most már szerencsésen túl vagyunk. Nem távozom mellőle sem éjjel, sem nappal. Bátran nyugodhatnak ágya fölött őrcsillagai. – Ma erővel levelet akart írni, de hát íme nem sikerült. Nekem kellett azt folytatnom. Hanem ez ne nyugtalanítsa önt, asszonyom. Nincs már semmi veszély; két hét múlva folytatjuk az utat. Addig csak arra kérem Ödön csillagait, hogy ne sokat sírjanak miatta, mert a csillagok könnye itt Oroszországban hóvá alakul, s az utunkban több van, mint elég.

Ramiroff Leonin.”

A két csillagpár összenézett. S szemsugaraikban már nem volt könny; ragyogtak az égi örömtől.

Baradlayné odavonta magához Aranka fejét, s homlokát megcsókolva gyöngéden suttogá:

– Leányom!

Arra a leány leomlott lábaihoz, s térdeit átölelve odafekteté égő arcát az úrnő ölébe, és nem szólt hozzá semmit, semmit.

De e néma elhallgatásnak egy teleírott titokteljes könyv volt az értelme oly szemek előtt, mik a szívekben olvasni megtanultak.

Az úrnő keze ott nyugodott a leány fején.

Egy óra múlva a falu minden népe nagy bámulatára, a Baradlay urasági hintóban, a bárónő mellett ülve, hagyta el a pap leánya a szerény papi lakot. A két hölgy derült arccal beszélgetett egymással; hiszen tárgyuk volt hozzá elég.

Nótáriusné asszonyom ez ámulatos tüneményt megpillantván, nosza hirtelen két pofont kioszta két léhűtő siheder fiának: egyik „Szaladj a hintó után, hová mennek?”, másik „Szaladj a parókiára, mi történt ott?” Nemsokára visszatért mind a kettő; egyik meghozta, hogy a hintó a kastély udvarára hajtott be; a nagyságos asszony megölelte a kisasszonyt, mikor leszálltak a hintóból, nem is vette le a válláról kezét, míg fölmentek a lépcsőkön; a másik lelkendezve hozta a hírt, hogy a papék szolgálója meg az egyházfi azt mondták, hogy az egész ház rájuk van bízva most már, mert a kisasszony ezentúl a kastélyban fog lakni, sohasem is jön ide vissza.

Szalmás Mihályné asszonyom csak kiejté e szóra kezéből a szakajtó kosarat kotlóstul együtt, s összecsapá a két első extremitását:

– Ha ezt a megboldogult nagyságos úr látná!