Richárd úgy érzé magát, mikor hazament, mintha lovon ülne, melynek szárnyai vannak.

Csak most kezdett még magára ismerni.

A szibarita léhaság után, melyben eddigi napjai eltöltek, valami nemes dac keletkeztét érezte szívében, melynek első neve: az üldözöttek iránti hajlam.

Egészen meg volt magával elégedve a mai nap kimenetelén.

Átérzette az egész kísértést, és élvezte a felmagasztaltságot, melyet diadalával teremtett.

Annálfogva, mikor hazaérkezett, egészen idegennek érezte magát garçon lakásában.

Minden tárgy emlékeztette valakire, akit szeretett volna már elfeledni. Itt egy szőnyeg, ott egy tabouret, amott egy pár papucs, a falon egy óravánkos; mind gyöngéd viszonyok emlékei, mikre visszatetszéssel tekint mostan.

– Pál úr! – kiált öreg vitézének.

– Mi tetszik?

– Rakjon tüzet a kandallóba!

Pál úr azt igen természetes indítványnak találja.

Hanem, hogy átkozott nedves a fa, nem akar egyhamar meggyulladni.

Richárd íróasztala fiókjából előkeres egész csomag leveleket, miknek illata, színes borítékja elárulja gyöngéd tartalmát:

– Ezekkel alágyújthat.

Pál úr cselekszi azt nagy gyönyörűséggel.

A kandalló tüze vígan fellobog a gyöngéd levelek tüzétől.

– Pál úr! – kezdi Richárd. – Holnap nagy campagne-ra megyünk.

Pál úr örül annak nagyon.

– Ezt a sok cókmókot nem hordhatjuk magunkkal a táborozásra. Legyen rajta, Pál úr, hogy ami bútorféle van, azokon adjon túl, amik pedig holmi emlékek, képek, himzetek, azokat rakja tűzre.

– Értem, kérem alássan – felel Pál úr.

Richárd kapitány ágyával szemközt, az alcoven oldalfalán függ egy remek olajfestmény nagy aranyrámában, mely egy hírhedett szépség arcképe volna, ki magát Richárd kedvéért lefestette – mint Danae.

– Ezt a képet is pusztítsa el, Pál úr! – rendelkezék Richárd.

– Meglesz – szólt biztatólag a vén huszár.

Még azután minden fiókját összekutatta Richárd, kihányt belőlük hajfürtöket, száraz virágokat, színes szalagcsokrokat, „mind tűzbe velük”, s miután meggyőződött róla, hogy semmit sem hagyott fenn, mely a múlt emlékeiből kísérteni visszajárjon hozzá, még egyszer rábízta Pál úrra, hogy a masszívabb darabokat is pusztítsa el távolléte alatt, s aztán könnyebbült lélekkel ment vacsorálni.

Nem is sokáig mulatott odakinn, idejekorán hazatért lefeküdni, s mikor vetkőzni kezdett, nagy megelégedésére látta, hogy Danae csábító képe nem vet rá többé a falról epedő szemeket.

Olyan jó meleg volt szobájában az elégetett emlékektől.

Reggel jókor bejött hozzá Pál úr kifényesített csizmáival, s megkérdezé tőle: „No, hát hogy aludt?”

– Igen jól, Pál úr, köszönöm kérdését. Látom, hogy jól eltakarított innen mindent. Hanem hát mi lett annak a képnek a rámájával? Csak nem égette el azt is?

– Azt „is”? – kérdé Pál úr sajátságos bámulattal. – Hát azt gondolja a kapitány úr, hogy azt a képet elégettem?

– Hát mit?

– Hát mit? Csak nem ettem gilvagombát, hogy azt a szép képet a kályhába dobjam.

– Hát mit csinált vele?

– Már hiszen megkövetem, én is voltam ifjú legény, nekem is csinált a szeretőm gyöngyös dohányzacskót a nevem napjára; de mikor azután megcsalt a szeretőm, én nem dobtam a gyöngyös dohányzacskóm a kemencébe.

– Hát mit csinált vele?

Pál úr felhúzta a szája bal szegletét a szeméig, s hamisan hunyorított egy nagyot.

– Bevágtam a zsidónál, s beittam az árát!

Richárd haragosan hajítá le magáról a paplant.

– Csak nem vágta be kend az én képemet is a zsidónál?

Pál úr nagyszerű vállakat vont erre a kérdésre.

– Furcsa biz az; azt mondta kapitány úr, hogy pusztítsam el a háztól.

– No igen; azt értettem alatta, hogy vesse a tűzre.

– Én meg azt értettem alatta, hogy vigyem el Salamonhoz, aki megadja az árát.

– És odavitte?

– Ott is van már.

Richárd igazán mérges akart lenni.

– Azonnal menjen kend vissza, és hozza vissza tőle azt a képet! – ordíta telhető haraggal Pál úrra.

Hm. De nem volt ám Pál úr olyan könnyen megijeszthető legény.

A vén huszár nagy lelki nyugalommal készíté oda az ágyhoz gazdája kapcáit, és elpusztíthatlan flegmával felelt neki:

– Nem adja ám azt már vissza a Salamon!

– De ha én akarom.

Pál úr odaállt az ágy elé, s Richárd rajthuzliját félig kifelé fordítva s felvételre alkalmatossá idomítva mondá:

– Az izente a Salamon, hogy beszéljen vele a miatt a kép miatt maga a kapitány úr.

Richárd mérges volt:

– Pál úr, maga nagy barom! – kiálta szolgájára.

– Tudom, kérem alássan – felelt az öreg. – Ez az egy érdemem van a világon.

Richárd azt az ajánlatot tette Pál úrnak, hogy menjen a pokolba, annak is pedig a fenekére.

Pál úr nem volt annyira pogány, nem küldte gazdáját olyan egészen messze, csak annyit mondott neki, hogy a Salamon boltja vagyon Porcelán utcában, Nro 3.

Richárd bosszúsan öltözött, s azzal sietett felkeresni Salamont a Porcelán utcában, mielőtt a zsibárus megteszi azt a tréfát, hogy kiakasztja a tárlatában közszemlére azt a képet, amit az arcáról sokan meg fognak ismerni.

Ráakadt a zsibárusboltra. Kis, alacsony spelunka volt az, melybe az utcaemelés miatt még egy lépcsővel lefelé kellett lépni; világosságát csak a boltajtóról nyerte, aminek ennélfogva mindig nyitva kellett állni. A boltbejárás két oldala pedig el volt állva rozzant bútorokkal: ócska karszékek, bicegő szekrények, megrakva felülkerült lábzsámolyokkal, a szögletekben kínai tornyok, csorba tányérokból rakva, a földön tudományos vastagságú könyvek, amiknek ott a legjobb helye; hanem ahelyett egy aranyos csillárra zsíros lószerszámok körül felmagasztalva; a polcokon egy csoport kitömött papagáj, mókus és öleb bámul egymás üvegszemeibe, csendéletet képezve a fölöttük meredező csonka szobrokhoz: egy Hercules, kinek fél keze nincs, egy Minerva, kinek be van törve az orra, s egy Venus, ki már nagyon összevissza van ragasztva; a falakon fakó rámás képek, többnyire üveg nélkül: az ismeretes Európa, Ázsia, Afrika, Amerika; és József, kinek zálogban marad a köpenyege Potifárnénál. A nyitott szekrényekben minden elképzelhető eszköz, amit emberi nyomorúság üvegből, vasból, rézből, cinből előállított. S az egész quodlibeten az ódonság illata lengedez.

Ami pedig legócskább az egész boltban, az a boltos maga, ki ott ül az ajtóban nagy prémes kaftánba burkolva; lábai elrejtve bélelt botosokban, s prémes sipkájának ernyője egész orra hegyéig lehúzva. Salamon úr arca borotválva szokott lenni minden harmadnap; természetesen nem késsel, hanem valami mással; azt tudják, akik tudják. Most éppen a harmadik napja van. Ott ül ő egész nap, s csak olyankor kel föl, mikor vásáros érkezik, a nagy karosszékből, melynek itatóspapirosból van már a feneke, mert a bőr nagyon kikopott belőle a sok rajt üléstől.

Már korán reggel kinyitja boltját, s kiül az ajtóba, mert nem tudhatni, mikor hoz valakit a jó szerencse.

Íme még alig nyolc óra, mikor egy szép huszártiszt lép be nagy méltóságosan az alacsony boltocskába, s erős hangon kezd tudakozódni:

– Ez a Salamon zsibárus boltja?

Az öregúr a bő kaftánban leveszi lábait a nagy botosokkal a zsámolyról, és felemelkedik a kérdező előtt; s nagy prémes sipkáját hátrafelé tolva, hogy mosolygó arcát megmutathassa a kérdezőnek, siet megfelelni.

– Legalázatosabb szolgája a nagyságos kapitány úrnak; ez a Salamon zsibárusnak a boltja, s én vagyok az a Salamon zsibárus, akinek ez a boltja. Szolgálatjára Baradlay Richárd kapitány úrnak.

Richárd megütődve kérdezé:

– Honnan ismer ön engem?

A zsibárus behízelgő mosollyal válaszolt:

– De hát, hogyne ismerném én kapitány urat? Nagyon jól ismerem. Arany ember a kapitány úr.

Richárd nem értette az ismeretség alapját. Egészen valószínűtlen volt, hogy Salamon úr akár a katonai szemléken, akár az udvari estélyeken találkozott volna vele. Pénzt sem kölcsönzött még tőle soha.

– Hát akkor azt is fogja ön tudni, hogy egy kép miatt jöttem most ide, amit a szolgám félreértésből ide hozott eladás végett. Én azt a képet nem szándékoztam a zsibvásárra küldeni.

– Óh, én tudom azt nagyon jól – felelt Salamon úr. – Éppen azért voltam elég bátor a vitéz huszár úr által azt az izenetet küldeni nagyságos kapitány úrnak, hogy tisztelje meg szegény házamat személyes látogatásával, akkor azután majd beszéljünk a felől az idehozott kép felől.

Richárd felpaprikázott kedéllyel felelt:

– Nincs arról a képről mit beszélni. Az nem eladó. Én azt meg akarom semmisíteni.

A zsibárus mosolygó arccal monda:

– De ugyan minek megharagudni, nagyságos kapitány úr? A harag nem egészséges. Hiszen én erővel el nem foglalom a képet. Csak azért mondtam, hogy legyen szerencsém, hogy az enyém legyen a szerencse. Legvégül azt teheti ön, amit akar. Magamforma ember kap rajta, ha valami ismeretsége akad. Ki tudja, mi jó lehet belőle. Legyen szerencsém a lakásomon, kapitány úr. A kép odafenn van a lakásomon. Tessék felsétálni. Ki tudja, mire lehet az jó?

Richárd nem bánta hát, ha el kell is fogadnia az erőszakolt látogatást.

– Hát jó. Menjünk fel.

– Csak előbb bezárom a boltajtót. Magam vagyok, nincsen segédem. Amíg odafenn leszünk, addig nem jön be senki. Csak tessék előremenni, kapitány úr. Itt a csigalépcsőn fel. Az emeletben van a szállásom. Tessék addig helyet foglalni ott.

Richárd megfogadta az utasítást, s felment a rozzant, fa csigalépcsőn, mely a boltból az emeletbe vezetett, Salamon szállására. Mikor feljutott a bolt feletti szobába, elbámulva tekinte szét.

Egy fejedelmi múzeumot vélt maga előtt látni.

Három egymásba nyíló nagy szoba telve volt a legpompásabb fényűzési cikkekkel.

Művészi alkotású szekrények, kirakva tájkép-márvánnyal, kínai szivárvány-haliotissal, illatos fából, elefántcsont faragványokkal, gazdag aranyozással, a múlt századok remekei. Mellettük mozaik asztalok, drágakövekből kirakott táblákkal, japán, kínai és etruszk vázák, sèvres-i és nankingi porcelánok, bronz remekművek, alabástrom- és márványszobrok, antik kargyertyatartók, művészi ezüst vert művek; tálak, szelencék, kelyhek, billikomok tűzben aranyozva, drágakövekkel kirakva, faragott kandallók, színes márványokból óragyűjtemények és természettudományi ritkaságok, mind a legszebb rendben, osztályozva, számokkal ellátva, míg a falakat egész fel a padmalyig remek festmények takarták, a régi kor minden művészeinek névjegyeivel.

Hisz ez egészen másforma bolt, mint az, amelyik oda alant van.

– Nos, hát hogy tetszik önnek idefenn? – kérdé a zsibárus, mikor felkapaszkodott a lépcsőn Richárd után. – Ugyebár érdemes lesz egy kicsinyt a széttekintésre?

– Az már igaz – szólt Richárd –, ez egészen meglepő rám nézve. Hogyan jutott ön ennyi válogatott, művészi becsű műhöz?

– Hja! A Salamonnak nagy összeköttetései vannak. Egész Bécsben, a külföldön is tudják azt, hogy mi az a Salamon zsibárus boltja. Akinek kell ócska éjiszekrény: megtalálja itten. Akinek kell ezüst vésmű Benvenuto Cellinitől, az is megtalálja itten, amit keres. Akinek van valami eladnivalója: törött ibrik vagy Michelangelo remeke, tudja jól, hogy annak Salamon megmondja az árát: ez egy garas, ez kétezer arany.

Richárd el volt foglalva a körültekintéssel.

Az öreg zsibárus mosolygó bizalmassággal súgá fülébe:

– És azután azt is tudják a nagyságos és méltóságos urak, hogy a vén Salamon tud hallgatni, mint a hal. Tudja minden darabnak a gazdáját: ez ettől a gróftól, az attól a hercegtől származott ide; soha azt senki meg nem tudja tőle. Pompás kabinetdarabok vándorolnak egyik gazdától a másikhoz. Salamontól egyik sem tudja meg, kitől jöttek azok. Miért lettek eladva. Mi volt a történetük. Salamon tud mindent, de nem mond semmit. Salamon ismeri a nagyságos és méltóságos urak dolgait, de nem mondja el azokat senkinek.

– Az mind igen dicséretreméltó szokás Salamon úrtól. Hanem hát hol van az én képem? – sürgölé a dolgot Richárd.

– Nono, hát minek az a nagy sürgetés? Hát elszaladok én innen? Hát nem enged magának a kapitány úr egy kis időt a körültekintésre? Hátha valami üzletet köthetnénk mégis ama kép végett?

– Nem lehet, kedves öregem – szólt Richárd derültebb kedéllyel –, az a kép arckép; akárhogy nem akarok is többé az eredetijére emlékezni, de azzal csúffá nem tehetem, hogy eladjam azt, ami tőle arckép.

– Arckép! Arckép! – morgolódék az öreg zsibárus. – Mintha nem volna énnálam arckép is elég. Tessék csak átjönni a szomszéd szobámba.

Azzal áttuszkolta Richárdot a mellékosztályba. Richárd bámulva látott maga előtt egy egész szobát, melynek minden fala meg volt rakva arcképpel.

Mindenféle alakú és nagyságú képmások, hölgyek és férfiak, többnyire fiatalok; olaj- és pasztellfestmények, akvarellek és tusrajzok, egész a szerény siluettekig, sűrűn egymás mellé rakva; s még azontúl egy szögletben egymásnak döntve egy csomó olajfestmény, melynek nem volt semmiféle rámája.

– De ugyan mondja meg, hogy kerül ennyi egymáshoz nem tartozó idegen arckép a zsibvásárra? – kérdé Richárd.

– Igen egyszerűen, nagyságos kapitány úr. Az emberek egy ideig szeretik egymást, azután kiszeretnek egymásból; egy ideig ott tartanak egy arcképet a vánkosuk fölé akasztva, azután megváltozik az ízlés, urak, asszonyságok elfelejtik egymást. Ifjú gavallérok, mikor házasodni akarnak, nem szeretik, hogy az új asszony más képet is találjon a háznál, s kész legyen érte a csetepaté.

– S aztán eladják a régi arcképeket?

Salamon szétterjeszté karjait, a szobán körüljártatva kézmozdulatát.

– Ahogy látni tetszik.

– No, azon nem csodálkozom annyira, hogy akad, aki eladja az emlékbe kapott arcképet, mint azon, hogy akad, aki megveszi. Mi a gutát csinál ön ezekkel az arcképekkel? Hogy ád rajtuk túl megint?

Salamon csendes mosolygással ringatta fejét kaftánja gallérpréme között.

– Nagyon jó üzlet ez, nagyságos kapitány úr! Az, aki eladja a megunt, meggyűlölt arcképet, potom áron ideengedi. Akkor azután csak az a mesterség, megtudni, kinek a képmása lehet ez. Járnak a Porcelán utcai Nro 3-ba sokan: délceg urak, fényes hölgyek. Ezt a furcsa képtárt nagyon szeretik kutatni. Némelyik aztán rátalál a magáéra; azt sem kérdi: „Hogy adod, Salamon?” fizet nagylelkűen, s elviszi a képet; nem tudom, mit csinál vele tovább.

– Ez ugyan ördöngös egy üzlet, Salamon úr!

Salamon úr bizalmasan tevé reszkető kezét Richárd karjára, s hamisan hunyorítva suttogá:

– Ismerem ám én az ön arcképének az eredetijét is. Szokott ide járni. Hüh! Ha az ezt a képet meglátja nálam. Az ilyen kosztümképért nagyon nagylelkűen szoktak fizetni!

– No, de azt a szégyent én nem fogom rajta elkövetni, Salamon barátom. Bármennyire utálva gondolok is arra, aki e képhez hasonlít, nem akarok vele olyasmit tenni, amiért ő is jogot találjon engemet megutálni.

– Ön arany ember, kapitány úr! Ön bizonyosan házasodni készül? Hej? Nem igaz? Már van is más arckép ennek a helyén? Mit?

– Igaz, Salamon úr, házasodni akarok; de más arckép azért nem került ennek a szegére.

– Meg tudnám ám én azt is szerezni. Óh, én mindennek tudom a módját. Mit? Nem lehet? Nekem van egy festőm, akinek csak azt kell mondanom, eredj ide vagy amoda, nézd meg jól ezt vagy amazt; azután gyere haza, és fesd le. És az lefesti az emlékezet után olyan jól, hogy majd megszólal. Nos? Kívánja ön? Mért csóválja a fejét? Az ön menyasszonyát nem lehet meglátni? Olyan magasan áll, vagy olyan rejtekben? Talán zárdában van? Ön csak egyre csóválja a fejét? Az még titok. Azt nem szabad megtudni senkinek. Talán éppen valami szegény leány? Jól van, jól, kapitány úr. Én nem tudakozódom. Nem kérdezek én soha semmit. Hagyjuk abba. – Hanem hát – hogy adja ön ezt a… Danae asszonyságot?

Richárd bosszúsan csörrentett kardjával.

– De megmondtam már, hogy ez nem eladó. Visszakérem.

– Ejnye, ejnye no. De minek azért mindjárt úgy csörömpölni a kardjával? Hát hisz én nem mondtam, hogy adja ide tíz forintért, húsz forintért. Azt tudom, hogy derogálna ilyen uraságnak. Egy Baradlay Richárd! Hanem hátha cserélhetnénk valamit? Valami más szép képet? Valami más mitológiai képet? Nálam van nagy választásban.

Richárd nevette már a dolgot.

– Nem, Salamon, nem csaklizunk; cserébe sem adom a Danaét kétszerte szebb képért sem, s ha még egyszer olyan mitológiai lesz is. Engemúgyse, nem adom.

– No, no, no! Minek mindjárt esküdni? Hátha találunk valamit? Nézzük végig! No, de nézzünk csak ide. Nézni nem kerül pénzbe.

Azzal erővel odatuszkolta Richárdot egy halom rámátlan olajfestményhez, mik egymásnak voltak támasztva, s azokat elkezdé szétbontogatni.

Egy képnél aztán Richárd felkiáltott:

– Az ördögbe is!

– Ahán! – kiálta diadaltól villámló szemekkel a zsibárus. – Találtunk már valamit ugye, amit érdemes a világosság felé fordítani? – S azzal kihúzta a kérdéses olajfestményt a többiek közül, letörülte a port kaftánja ujjával, s úgy tartá az ablak felé fordítva Richárd szemei elé.

– Ezer mennykő! Hiszen ez az én arcképem!

– He, hüm! Az bizony. Itt hever már nálam fél esztendő óta. Lássa ön: Danae asszonyság kevésbé volt aggodalmas, mint ön; ő már fél év előtt eladta az arcképét a Porcelán utcai Nro 3-ban. Nyolc ezüst forintot adtam érte.

– S hogy adja ön nekem azt a képet?

– Az ön saját arcképét, ugye? Mondtam már; cserébe.

– Legyen!

– Ej, ej kapitány úr. Ön vigyázatlan alkuvó. Mások majd nagyon megcsalják. Hisz ön még rá is fizettethetett volna erre az üzletre velem.

– Vigye a patvar az egész üzletet. Mármost szőrt szőrért. Küldje ön haza az én arcképemet, s aztán, nem bánom, facsarjon ki Danae asszonyságtól a magáéért egymilliót.

– Kifacsarni? Ah, kapitány úr! Azt a Salamon nem teszi. Semmit, mint ami méltányos. Mindenki legjobban tudja magáról, mennyit ér. Amennyire taksálja magát, Salamon azzal beéri. Én, kifacsarni? Nem vagyok én csaló. Lássa kapitány úr, milyen igazságos vagyok, még azt is megmondom önnek, hogy a képek hát mennek cserébe; de hát a ráma?

– Micsoda ráma?

– No hát; ön rámával együtt küldte ide a képet, Danae asszonyság pedig ráma nélkül küldte az önét; az aranyos keretbe mindjárt más képet illesztett. Hát a ráma még alkun fölül van.

Richárdot most már bosszantotta a zsibárusi nagylelkűség.

– Hagyjon nekem békét a rámájával; csak nem fogok öntől még öt forint ráadást is elfogadni.

– Ej, ej no, már minek vesztegetni azt a nemes haragot? Rongyos öt forint! Hisz nem kínáltam én rongyos öt forintot önnek; hátha cserélnénk valamit? Nálam van sok mindenféle olyan dolog, ami a kapitány úrnak tetszhetik. Nézzünk körül. Nézni ingyen lehet. Vannak igen szép pompás fegyvereim, handzsárok, kardok.

– Köszönöm. Az már nekem is van mindenféle; egész arzenálom van.

– De hátha itt is talál valamit, ami még otthon nincs! Aztán nem kerül semmibe megnézni. Hátha csinálhatnánk valami üzletet. Jó, jó no, nem beszélek a rámáról. Azt majd beszámítanám. Ha valami megtetszik a kapitány úrnak, ráfizetne, hogy én is legalább egy kis pénzt lássak. Érti-e már? Nohát. Látja, minálunk az a szokás, hogy a legelső üzlet, ami a nap kezdetén történik, nem szerencsés, ha valami pénz, akármilyen kevés pénz, nem marad a markunkban belőle. Az az egész nap szerencsétlen nap lesz. Azért boldog az első vevő, mert azt el nem eresztjük; az a legolcsóbban kaphatja, ami neki megtetszik, csak hogy a pénzét lássuk.

Richárd csakugyan elhitte, hogy ez a zsibárus már őt másképpen el nem ereszti, ha csak egypár forintját itt nem hagyja nála, még a kettémetszett csereüzleten felül. Nem bánta hát, be hagyta magát tuszkoltatni a harmadik szobába is.

A harmadik szoba, amelybe átvezette a zsibárus Richárdot, egy teljes gyűjteményt tartalmazott a világ minden nemzeteinek fegyverzetéből.

Egyik csoportozatban az egyiptomi, perzsa és méd hadiszerek, görbe, kés alakú kardok szíjas fogantyúkkal, legyező idomú harci zászlók, buzogányos hajítódárdák, gitár alakú vértek; amazonsisakok, etruszk fahéjkürtők. Másik összeállításban ógörög fegyverzetek, thebai pajzsok, kéthegyű dárdák; az aspis és xyphos; a szamnit ércnyakló, római rövid kardok; villámos pajzsok, tollas páncélingek, szarmata pikkelypáncélok. Ismét más kirakat gél és teuton fonott vértekből, láncos buzogányokból, szarvas sisakokból, angolszász csatabárdokból; – mellette a középkor szakállas hajító kopjái, a cseh hajnalcsillag, a német páncéltörő, a szász alabárd és partizán, a sarló-tőr és gyilok-kapacs, a kereszthadak nehéz fegyverzetei, s a mór és szaracén kardok, kopják, a hindu tomahawkokkal és magyar fringiák, csákányok, gerezdes buzogányokkal egy kategóriába sorozva; – míg végre egy egész oldalt elfoglalt jelen század mindenféle nemzeteinek fegyverzete, ócska kardok, puskák, drágaköves, kirakott díszkardokkal s aranyveretes handzsárokkal vegyest.

– Ugyebár, hogy ez is egy kis arzenál? – szólt, kezeit elégülten dörzsölve, Salamon. – Megérdemli a körültekintést. Óh, mikor egy-egy országos ünnepély készül, nagy kelete van a Porcelán utcai zsibárusboltnak. Itt megkapható minden. – S aztán az ünnepély után ismét visszavándorol minden.

Richárd elemében találta itt magát. Műértő szemmel kutatott az ócska kardvasak között. Egyszer megpillantott egy barna pengét, melynek a legegyszerűbb markolatja volt, s tokja hiányzott. Azt kezébe vette.

– Ahén! – monda kedvtelten a zsibárus. – Ön rátalált az igazira. Tudtam, hogy megakad rajta a szeme az igazi műértőnek. Ez egy igazi Crivelli-penge. Tíz aranyat kínáltak már a pengéért, de nem adom tizenötön alul, mert ez egy eredeti Crivelli, nem utánzat.

Richárd megnézte a kardot a világosságnál, s azt mondta rá:

– Ez nem Crivelli-penge.

Salamon nagyon meg volt sértve.

– Ah, uram. Én nem hazudom soha. Crivelli-penge, ha mondom, nézze ön csak.

S azzal a kard pengéjét reszkető kezeivel meghajtva, Richárd derekát öv gyanánt fogta vele körül.

– Megcsókolja a hegyével a markolatát.

– Jól van – szólt Richárd, átvéve a kardot –, hanem mármost én csinálok vele valami produkciót. Van itt valami rossz puska, ami nem sokat ér?

– Tessék választani – szólt Salamon, egy egész gúlára mutatva mindenféle elavult lőfegyverekből.

Richárd kiválasztott egyet közülük, a legnehézkesebbet, s azt harántékosan megtámasztá, szájával a gúlának, agyával a padlatnak.

– Most kérem, álljon ön egy kicsit félre!

A zsibárus félreállt, s várta, mit akar ez elkövetni.

Richárd pedig egyet suhintott a levegőben a karddal, s azzal lecsapott a puskacsőre. A puskacső kétfelé szelve esett jobbra-balra.

Richárd végigvonta ujjai hegyét a kard élén, s odatartá azt Salamon elé:

– Nézze ön, egy csorba sem esett az élén.

A zsibárus odavolt bámultában.

Először megbámulta a kardot, azután a kétfelé szelt puskát, azután odament megtapogatni Richárd karjait.

– Isten a világ felett! Ez volt a vágás! Én, ha egy narancsot elvágok késsel: háromszor kell hozzáfognom. Arany ember a kapitány úr! – Nem arany ember – vas ember! Ez volt a vágás! Micsoda vastag cső, s egy vágásra kétfelé esik, mint egy papiros tölcsér.

– Ez a kard nem Crivelli – szólt Richárd, visszanyújtva a kardot a zsibárusnak –, ez valóságos Al-Bohačen damaszkpenge; az ára száz arany.

– Isten őrizz! – tiltakozék mindkét kezével a zsibárus. – Én megmondtam, hogy tizenöt arany az ára. Se alább, se feljebb. Nálam annyiba számít. És ha ide akarja adni érte cserébe a kapitány úr azt a képet rámástul, meg még egy aranyat ráadásul, akkor legyen öné, vigye el. Én ilyen karddal egy házban nem hálok.

Richárd elmosolyodott.

– De hisz azt a képet már elcseréltük az én saját arcképemért.

– No, most már az ön arcképét nem adom semmi aranyért, semmi pénzért; az marad nekem. Először életemben találkozom egy gavallérral, aki azt mondja: „Salamon, ennek az ára, amit nekem kínálsz, nem tizenöt arany, hanem száz arany; ez nem Crivelli, hanem Al-Bohačen.” – Ilyen arckép nincs több a világon. Ez rarität! Ez unikum! Ez inkunábulum! Nincs kópia, nincs varietät belőle. Ezt nem adom ki a kezemből. Az arckép itt marad. Vigye ön el kardját, fizessen rá még egy aranyat, és aztán kvittek vagyunk.

Richárd gondolkozni látszott. Salamon kitalálta gondolatját.

– Ne féljen ön attól, kapitány úr, hogy valaki meglátja nálam az arcképét, el fogom azt tenni a hálószobámba, özvegy hálószobámba, ahova nem jár senki. No ugye, itt hagyja?

Richárd nevetve tette kezét az unszoló tenyérbe.

– No mármost, fizesse rá az egy aranyat.

A zsibárus szájához értette a kapott pénzt, s aztán mély zsebébe ereszté.

– Engedje meg, hogy begöngyöljem papirosba a kardot, a szolgám utána fogja vinni a kapitány úrnak. Ugyan örülök, hogy szerencsém volt. Talán nem is utoljára. Ha házasodni fog a nagyságos úr, parancsoljon velem, előteremtek minden szépet és remeket, amiben szép szemek gyönyörködnek.

– Óh, köszönőm, nekem nem lesz arra szükségem; annak, akit én elveszek, nem kellenek cifra bútorok.

– Szegény leányt akar elvenni? No, mondja, igaz-e?

Richárd nem akart tovább szóba állni vele.

– No Isten önnel.

– Jól van, jól van, kapitány úr. Isten önnel. Nem kérdezősködöm. Az öreg Salamon sokat tud, amiről nem gyanítják, hogy tudhatja, de nem szól felőle senkinek; ön arany ember, ön acél ember, kapitány úr. Nem jól mondtam, ön valóságos damaszk ember! Hiszen ön tudja, miből lesz a damaszk? Acélt és aranyat kovácsolnak össze. Ebből lesz a damaszk. Csak maradjon ön olyan, amilyen. Én nem avatkozom az ön dolgaiba, kapitány úr; de emlékezzék rá a vén zsibárusra, a Porcelán utcában, a Nro 3 alatt. Én azt mondom önnek, hogy becsületes embernek lenni igen jó gescheft! – Ráemlékezzék! Egyszer az életben még fogja ön látni a Porcelán utcai zsibárust, vagy akarja vagy nem. Akkor meg fogja ön érteni, amit önnek mondtam: „Becsületes embernek lenni a legjobb üzlet.” Istennel járjon!

Richárd iparkodott menekülni a bőbeszédű öregúrtól; a zsibárusgyereket a karddal együtt bocsátá szállására; maga nem mert hazamenni.

Félt Pál úrtól.

Félt, hogy azzal fogadja, mikor belép, hogy: „Nohát, nem mondtam?”