Richárd egész nyugodtan és kedélyesen lépett be Plankenhorsték termébe, mint aki régi ismerősök közé érkezik.

Nem látta meg a két Plankenhorst úrhölgy arcán a kísértetlátó elrémülést; csak azt látta, hogy Edit az öröm kétségbeesésével rohan eléje, és a túlvilágról jött önfeledés mámorával borul keblére, átöleli nyakát karjaival, őrjöngő erőszakkal szorítja magához, és lélekvesztett felmagasztaltsággal rebegi: „Richárd, kedves Richárd!”

Most már tud sírni.

Idő kell hozzá, míg magához bír mindenki térni az indulatrohamból.

Míg Edit karjai lefoszlanak kedvese nyakából; míg Alfonsine meggyőződik felőle, hogy ez csakugyan élő ember és nem kísértet, akit maga előtt lát.

Hanem még azután is, hogy Edit Richárd kebléről lebontakozik, ott marad mellette, s jobbját két kezébe fogva tartja, mintha el volna nála határozva, hogy azt soha többé el nem ereszti.

Richárd mindezt olyan természetesnek találja.

A leány menyasszonya. A vőlegény halottaiból támadt fel. Itt van ok rendkívüli örömre, az öröm szokatlan kitöréseire.

Azt is hiszi kitalálhatni, hogy Alfonsine miért oly sápadt.

Palvicz nem terheli lelkét. Becsületes harc volt közöttük. Aztán semmi köze annak ehhez a házhoz. Hajó és horgony elszakadtak egymástól.

Plankenhorstné az első, ki beszélőtehetségét visszanyeri.

Edithez intézi szavát.

– Edit kisasszony! Nem látom át, miért ez önfeledtség, ez elragadtatás egy idegen férfi irányában? Mi tetszik önnek, uram? – szól aztán Richárdhoz fordulva.

Edit pirulva ül vissza helyére; de most már gyönyörrel nézi a varrott gyászruhát, míg Richárd előbbre lép, s őszinte, rosszaság nélküli szívélyességgel fordul Alfonsine baronesse-hez.

– Legelőször a hála kötelessége hozott ide. Én ma hajnalban halálra ítéltettem, s még azon órában kegyelmet kaptam. A kormányzó, ki teljesen fölmentett s szabadságomat visszaadta, lelkemre köté, hogy legelső kötelességemnek tartsam e szabadulásomért nagysádnak hálámat kifejezni. Nagysád közbenjárulása nélkül legalább tizenöt évi fogságot kaptam volna. Fogadja érte hálámat!

Megannyi sarokkal tapodás egy kígyó fejére.

Hálát adni a megszabadulásért Plankenhorst Alfonsine-nak!

Köszönet attól az embertől, akinek elvesztéséről álmodott, amin töprengett, amiért fáradott annyi idő óta!

És aki kulcsával bír e talánynak, melyet senki sem ért, az Alfonsine.

Ő már érti egészen.

Hiszen megtörténik sokszor, hogy a földből visszaüt a villám az égbe.

Vak Sámson magára rántja a filiszteusok karzatait, akik játszani akartak vele.

És ő most látja, hogy mit cselekedett.

Mániákus dühében megszabadítója lett annak az embernek, kit elveszteni akart.

Ha ő hagyja azon az éjszakán fejgörcseivel vesződni azt az embert, ha hírt nem visz neki az őt fenyegető fordulatról; ha engedi a dolgokat a maguk szomorú következetességében lefolyni, akkor Richárd ott marad fogságban. Nem hal meg, de tizenöt évig el lesz temetve. Mire onnan előkerül, kész öreg ember és Edit agg hajadon.

És ezt ő rontotta el!

Ő vetette ki sarkából annak a kriptának az ajtaját, melybe Richárd el volt temetve; mert nem érte be vele, hogy ott feküdjék a koporsóban, azt is akarta, hogy halva feküdjék ott.

És ezzel szabadította ki.

Nincs hátra egyéb, mint e nyájas, üdvözlő arc előtt porrá lenni.

Plankenhorstnéra került a sor, hogy helytálljon. Neki hidegvére volt már.

– Uram! Ön félreérthetett valamit, amit önnek tán nem komolyan mondtak. Azon szolgálatot, melyet ön említ, családunk egyik tagja sem tehette önnek, azon csekély oknál fogva, mert mi ez ügybe nem avatkoztunk soha. Mi minden közélettől visszavonultan élünk, senkivel nem érintkezünk, s országos ügyekbe nem ártjuk magunkat. Termeink zárva vannak a társaság előtt. Ezt ön előtt is kénytelen vagyok határozottan kijelenteni. Úgy hiszem, ön elég világbeli jártassággal bír, ezt megérteni.

– Teljesen értem, bárónő, s e mostani látogatásom, biztosítom önt, utolsó.

– És reménylem, rövid.

– Az is meglehet. Azt három szóval elvégezhetem. Ön tudni fogja, hogy másfél év előtt Edit kisasszonyt eljegyeztem.

– Annak a következményeire most már gondolni sem lehet.

– Miért nem?

– Azt jobb lesz, ha ön nem magyaráztatja meg magának.

– De azt tudnom okvetlenül szükség.

– Tehát meg is hallhatja tőlem, ha éppen önmagától nem akarja megkérdezni. Mikor ön Edit húgomat eljegyezte, akkor ön kapitány volt, úr volt és nemesember. Most pedig egyik sem. Rangját elvesztette. Vagyonát, nemességét a tábornagy nem adhatta vissza, mert ahhoz nem volt joga. Ő csak élet és szabadság fölött rendelkezett. Ön tehát jelenleg nem tiszt, nem úr, nem nemesember.

– De még mindig Baradlay Richárd vagyok! – mondá az ifjú, önbecsének egész férfiérzetével.

Plankenhorstné ajkát pittyeszté megvetőleg, s félvállról nézett le rá fitymálóan.

– Szabad, mint a madár. De a másik nem szabad, mint a madár. Liedenwall Edit kisasszonynak családja van. S e családnak joga van válogatni – joga van elutasítani és mást választani. Liedenwall Edit kisasszony még mindig a Plankenhorst család tagja, és annak fennhatósága alatt áll.

– Én Liedenwall kisasszonyt kérdezem, úgy van ez.

Edit csak némán rázta fejét; de még nem szólt.

Plankenhorstné ketté akarta vágni a tárgyat.

– Edit követni fogja azt, amit mi határozunk felőle. Azt megítélni, hogy jövendő sorsa miként intézessék, a mi jogunk és a mi kötelességünk. Ön uram, elkésett a leánykéréssel. Nagyon is magasról akart hozzánk leszállni, s most nagyon is alacsonyról kéredzkedik fel.

– Én nem kéredzkedem önökhöz. Tudok nőmnek nevet adni, és szívet és kenyeret! – szólt bele Richárd határozottan. – Én nőt kérek, s aztán megszűnünk egymással törődni.

– Ön csalatkozik! Mi nem szűnhetünk meg Edittel törődni soha. Vagy azt hiszi ön, hogy tizenöt évig hagytuk volna Editet ön után várni? Mi gondoskodtunk már róla. Ön el van temetve. Editnek szerencséje akadt. Edit már el van ígérve.

Richárd kérdő bámulattal tekinte Editre. A leány arca tudatlan csodálkozással felelt kérdésére.

– Kinek van elígérve?

– Ön igen kíváncsi. Azonban nem tartok titkot. Ön emlékezni fog azon fiatal titkárra, kivel tavalyi estélyeinken gyakran találkozott. Az most előkelő úr. Megyefőnök. Editre nézve az nagy szerencse.

– És Edit beleegyezett?

– Ne hívja ön keresztnevén, uram! Az nagy szabadság. Liedenwall kisasszony! – Liedenwall kisasszony kezét annak fogja adni, akit én vezetek elé.

Most aztán Edit felállt a helyéből, és szólt:

– Liedenwall Edit nem fogja a kezét másnak adni, mint akit szeret.

Plankenhorstné nem jött ki önmérsékletéből.

– Edit kisasszony! Semmi teátrális produkciót! Itt indulatoskodásnak nincs helye. Ön gyámleányom. Nekem jogot ad ön felett a törvény.

Edit most már nem hagyta magát elhallgattatni. Belefogott a harcba. Küzdött.

– Én nem kívánok önnek gyámleánya lenni! Elmegyek cselédnek. Az ön házánál beletanultam abba. Mint cseléd, mint szolgáló, annak adhatom a kezemet, akinek akarom.

– Gondoskodva van róla, kedvesem, hogy ön el ne mehessen cselédnek; higgye el ön, hogy igen jó gondviselés alatt áll. Minden úri renddel fog egymás után következni, egész odáig, ahol az oltár előtt le kell térdepelni. Ha ön sírni fog azalatt, míg a lelkész az esketési formát felmondja ön előtt, az a szent ceremóniának csak kiegészítő része lesz.

– De én nem fogok sírni! – szólt a leány, előlépve hevesen. – Hanem valami mást teszek. Ha csakugyan akadna olyan ember, aki engem, szívem, akaratom ellen nőül akarna venni, önök parancsára, annak én a menyegző előtti napon elmondom, hogy én megszöktem egyszer a zárdából, elszöktem éjnek éjszakáján a táborba a kedvesemhez; ott töltöttem a szeretőm szobájában a fél éjszakát. Láttak a katonák a bivouacon, látott a Singer utcai markotányosné. Tudják az apácák mind a Brigitta-kolostorban, tudja soror Remigia, hogy megszöktem és kedvesemnél voltam. Itt van a vállamon a korbácsok nyoma, ahogy megvertek érte.

És azzal lerántá válláról az öltönyt; az élő fehér bársony haván ott látszott most is két éles korbácsütés rózsaszínű vonása.

– Akarja ön, asszonyom, hogy e verések nyomait más is meglássa rajtam, mint akiért megvertek?

Plankenhorstné meg volt némulva az elszörnyedéstől.

Edit folytatá:

– És ha akadna mégis oly nyomorult, silány ember, ki ily felfedezés után az oltárig elkísérne, én ott az egész násznép előtt ezt kiáltom, mikor térdepel: „Nézzétek ezt a gyávát! Aki tudja, hogy menyasszonya egy éjt a kaszárnyában töltött a szeretőjénél mint apácanövendék, s mégis nőül akarja venni!” – s akkor úgy ütöm arcul az oltár előtt, hogy elmúlik a kedve örökre szemébe hazudni az Istennek és az ő szenteinek!

Imádandó szép volt a leány ez indulatkitörésében! Erő, villám, ihlet volt minden vonása, szava, mozdulata. Richárd a gyönyörtől üdvözülten bámulta e csodatüneményt.

Hogy rágalmazza önmagát! Hogy keríti magát körül a gyalázat mérges gőzkörével! Pedig hiszen Richárd tudja azt legjobban, hogy ez nem igaz. Igaz, és mégsem igaz. Igaz, hogy ott volt kedvesénél; de nem egyedül, hanem anyjával; de nem szerelemből, hanem kétségbeesésből, hogy életét megmentse annak. És ezért megverték, megostorozták! E drága testet, e gyönge, szeráfi alakot! Kinek van joga a világon e szent sebhelyeket csókjával megengesztelni másnak, mint aki miatt az történt?

Plankenhorstné el volt fulladva az ijedtségtől, a rémülettől, a dühtől. Új dolgok voltak ezek, amiket hallott, amiket látott. Olyanok, aminők túlhaladták felfogását, képzeletét; amik alatt összetört erélye, kevélysége, akarata.

Érezte már, hogy ezzel a leánnyal nem bír, hogy ez erősebb, mint ők valamennyien. Hogy ők csak démonok, de az maga a „légió!”

Még egy fordulatot próbált adni a végzetnek. Most már nem Richárdot támadta meg, hanem Editet.

– Te szerencsétlen leány! – szólt kezeit összekulcsolva és szemeit ég felé forgatva – ki úgy el tudta magát felejteni! Tudod-e azt, minő csapodár csábítónak vetetted oda magadat áldozatul? Ez az ember itt nem a te kedvesed egyedül. Ennek már hölgye van, kinek nevével, becsületével tartozik, kinek előjoga van fölötted, ki téged el fog űzni, ki fog kacagni.

– Énnekem, asszonyom? – kérdé Richárd elbámulva.

– No! Vagy merje ön tagadni, hogy ön Pesten egy gyermeket tart, arról gondoskodik, ápolja, szereti, gyógyíttatja. Felőle tudakozódik, és sorsát intézi. Tagadja el ön, ha meri.

Plankenhorstné a felülkerült gyáva diadalérzetével mérte e végcsapást Richárd fejére.

– Hát még egy ártatlan gyermek sorsát is belekeveri ön, asszonyom, e mi szomorú vitánkba? – szólt Richárd halkan, szelíden, kérlelő hangon.

– A gyermeke ártatlan, de szülői nem azok! – szólt a vádló, ujjal mutatva Richárdra.

„Te mondád.”

– Jól van asszonyom – szólt Richárd –, elmondom önnek e gyermek történetét. Egyszer a csatában egy derék vitéz ellenfelemet halálra sebesítém. Bajtársam, kit balsorsa kardom által ejte meg, halála órájában odahítt magához. És akkor elmondá, hogy van egy fia, kit régóta keres, s kinek most nyomára akadt. Azt a fiút anyja elveté. Rám hagyta, hogy keressem azt fel. Felfogadtam neki, hogy felkeresem és gondját fogom viselni, mintha testvérem gyermeke volna. Kerestem a fiút, és rátaláltam. Megtaláltam őt a nyomor, az ínség legalsó fenekén. Rosszabb sorsban, mint egy gazdátlan ebet. Óh, ha anyja látta volna!

Plankenhorst Alfonsine merev szemekkel bámult a beszélőre.

– Megtaláltam a gyermeket halálos betegen, egy ablaktalan odúban, szemétágyon fetrengve, meztelen, ronggyal takarva és félig megvakulva.

Alfonsine reszketett a láztól.

– Én elvittem magammal a nyomorult árvát, és atyja lettem neki atyja helyett, kinek neve volt Palvicz Ottó.

Alfonsine a pamlag vánkosaiba temette arcát. Plankenhorstné ijedten hátrált leánya elé, hogy eltakarja azt, és sápadtan, rémült szemekkel tekinte Richárdra.

Az pedig folytatá nyugodt mérséklettel:

– Minden irat a kezemben van, mely igazolja a gyermek származását. Az anyának minden levele. A keresztelőlevél. Odadobhatom azt annak, aki kérdi.

Plankenhorstnénak minden íze reszketett, térdei roskadoztak alatta.

Richárd azonban büszkén felemelé fejét:

… – De én felfogadtam haldokló ellenfelemnek, hogy gyermeke anyjának nevét soha senkinek el nem árulom. Nemesi szavamra fogadtam. S minthogy önmagam előtt még most is nemesember vagyok – azért önnek sem mondom meg azt!

Plankenhorstné föllélegzett. A torkát szorító kéz eltávozott onnan.

Ámde Edit odalépett Richárdhoz, s angyali szelídséggel monda:

– Akárkié legyen az a gyermek, akinek ön azt fogadta, hogy atyja fog neki lenni; én anyja leszek annak!

És azzal Richárd keblére borult, s fejét vállára hajtá.

A legyőzött, a földre zúzott asszony két kezét elátkozó mozdulattal emelve feje fölé, hörgé indulattól reszkető hangon:

– Vigye hát ön magával, a pokol és minden ördögei nevében!

…

Azokra pedig mosolygott a mennyország és minden angyalai.