Most azután e szétvert, legázolt, lelkevett tömegből ismét hadsereget alakítani; vitéz, csatakész sereget, mely rövid két hét múlva ellenállni, támadni, győzni legyen képes: az volt a bűvészet!
A csata utáni éjt Ödön és Richárd a legközelebb fekvő faluban töltötték. Egész éjszakájuk azzal telt el, hogy a szétvert had szállingózó csapatjait felfogják és valami rendet hozzanak be közéjük.
– Csak enni tudjunk nekik adni – monda Richárd –, a sült szagára majd összegyűlnek.
Hanem éppen ez volt a legnehezebb.
Azon a falun már kétszer járt keresztül az ellenség, s nagyon kevés embernek való tápszert hagyott hátra maga után. Kenyér csak lett volna, mert a társzekereket megmentették, hanem hús nem volt.
– Jó volna, ha most Boksa Gergő előkerülne ötven ökrödmagával – monda Ödön, Richárdot utasítva, hogy cirkáltasson a szomszéd berekben, nem menekült-e a vitéz kortes oda a rá bízott gulyával. Hiszen elég ideje volt rá; leghátulra volt valamennyi sereg mögé letelepítve, s nem valószínű, hogy rohamra vezette volna kétszuronyos csapatját az ellenség ellen.
Keresték hát Boksa Gergőt és az ökreit, de nem találták késő estig. Akkor előkerült magától.
Hanem minden ökör nélkül jött; a lovát is úgy vezette kantárszáron. Nyilván csak azért szállt le róla, hogy kimutathassa, mennyire sántít. És aztán nyögött, és lógatta a fejét előre, majd elejtette az állát, a fokosát mankónak használta, a kardját pedig a hóna alatt hozta. Egészen odavolt.
Oly cifrára tudott nyögni, fohászkodni, úgy reszkettette a torkában a hangot, hogy az ember azt hitte volna, most mindjárt meghal.
– No, Boksa! Hát mi történt? – kérdé Ödön az eléje sántikálót.
– Jajh! uram. Mi történt? – nyavalygott a vitéz hajcsár. – Bezzeg mi történt? Odavagyok én már. Végem van már nekem örökre. Ketté van törve a derekam. Az ágyúgolyóbis. Huszonnégy fontos.
Mausmann meg a többi fiatalok szörnyet nevettek erre a szóra. Boksa Gergő láthatta, hogy ezt nem hiszik el.
– De hol az ökrök? – sürgették a hajcsárt minden oldalról.
– Hja, az ökrök? Hát ha én azt tudnám!
– De az ég szerelmére, édes barátom – szólt hozzá Ödön –; én önt olyan védett helyzetbe állítottam, ahol semmi baj nem érhette; hogyan van, hogy önmaga el tudott menekülni, a gulyát pedig nem tudta elhajtani?
– Hát kérem átossággal, elmondom én azt egészen, úgy, ahogy történt. Hát éppen mint a csata kezdődött, kiveszem a csizmaszár mellől a késemet, meg a tarisznyából a kenyeret meg a szalonnát, hogy majd egy kicsit kollációzok, hát egyszerre akkorát lű a nímet, hogy csak kiesett a kezembül kés, kenyér, szalonna; azt tudtam, szörnyethalok. Legalábbis volt huszonnyolc fontos az a golyóbis, akinek a szele megütött. Úgysegéljen, láttam! Láncos golyóbis volt, kettő volt egymáshoz láncolva. Szakálla volt mind a kettőnek.
– Ön elfutott. Azt már tudom. De hát az ökrökkel mi lett? A többi hajcsár nem terelte őket odább?
– Nem tudhatom én azt kérem alássan, mert amint futottam, a nímet úgy lűtt a hátamba, de úgy lűtt az öregágyúval, hogy ha hátranézek, ellüvi a fejemet.
– Másképp kell ezzel beszélni, édes bátyám! – szólt Richárd előlépve. – Te gyáva fickó! Megfutottál a nagy szájaddal az első ágyúszóra, s az ellenségnek hagytad a rád bízott gulyát! Káplárok! Padot elő! Ötven farmatringot neki!
Az ötven farmatring szóra Boksa Gergő felhagyta szánalomgerjesztő féloldalt görnyeszkedését, s egyszerre más alakot öltött; hátraszegte nyakát, mellére ütött az öklével, s agyarkodó daccal pattogtatá a szót:
– Azt pedig kikérem magamnak: Nemes Boksa Gergely az én nevem.
– Annál jobb rád nézve – szólt Richárd hideg humorral. – Legalább a kutyabőrnek fog fájni az ötven, nem a te bőrödnek.
– Tudatom azt is a kapitány úrral – szólt Boksa Gergő sarkára ágaskodva, s fokosával mutogatva fölfelé –, hogy a fölséges országgyűlés eltörült minden testi büntetést, még a nem nemesekre is.
– Megapellálhatod, ha megkaptad, intra dominium. Itt nem parlamentírozunk. Jobbra át! Takarodj! Vigyétek, verjétek végig!
Bizony megtörtént, ami még sohasem történt Boksa Gergővel, hogy lekapták a tíz körméről, s olyan kellemetlen érintkezésbe hozták azzal a bizonyos szíjjal, amit a huszárok farmatringnak hívnak, hogy ordított bele, mint a behemót.
Mikor a kellemetlen afférnek vége volt, még szokás szerint vissza kellett mennie a kapitány úrhoz, megköszönni a kegyesen osztott tanítást.
– No, hát lűtt-e nagyot a nímet? – kérdé tőle Richárd.
– Egy pisztolyt se sütött el, kérem alásan – szabadkozék Boksa Gergő.
– Most vegyétek el tőle a fegyvereit, ültessétek fel a lovára, aztán alá is út, fel is út. Az olyan katona, aki nem szégyenli a hátát megmutatni az ellenségnek, megérdemli, hogy botot kapjon az ellenségnek mutatott részére.
Boksa Gergőtől elvették a rezes kardját, a fokosát, a pisztolyait, nyakába akasztották az ostorát, feltették a nyergébe, s aztán kikergették a táborból lovastul együtt.
Az átkozott német diák, ki az előőrsön állt puskával, még rá is kiáltott tréfálva:
„Gerge pácsi, ne had magad!”
„Hiszen megállj! – csikorgott, öklével fenyegetve Gergő. – Nem szárad ez énrajtam!”
Aztán megostorozta a lovát, és elnyargalt.
Hideg, borongós volt az éj. A hó szitált a szélben. Ilyenkor mondják azt, hogy nem bír esni a hó a hidegtől.
A táborból csúfosan elcsapott lovag vissza-visszafordult, s agyarkodva káromkodott egyet. Valamit főzött magában.
Sohasem kapott még rádiktált verést. Főbeverést, félig agyonverést akárhányszor; az mind tréfa, az mind dicsőség. Sokszor ott hagyták az útfélen, vérben, fagyban. Sokszor összetörték kocsmában, tisztújításon úgy, hogy senki sem hitte, hogy még lesz belőle ember. Az mind nem volt rá nézve keserű emlék. De megveretni, padra lefektetve, büntetésből, szájtátó katonák előtt, gúnyolódó német diákok csúfjára, nemesember létére! Ez nem maradhat annyiban.
Valami tervet főzött.
Elővette a pipáját, elővette a dohányzsacskóját, levette fejéről a kalapját.
Belenézett a pipájába, belenézett a dohányzsacskójába, belenézett a kalapjába.
Aztán olyasmit mormogott magában, hogy „jól van”, s feltette a kalapját a fejére, visszadugta a pipáját a zsebébe, a dohányzsacskóját a szokott helyére, s elkezdett ügetni.
Egyenesen azon az úton haladt előre, amelyet nappal megfutott; az ellenség tábora felé ment.
A hólepte mezőn sötét éjjel is tudta magát tájékozni.
Az úton nem találkozott senkivel. A két tábor között üres a tér. Már túlment a nádason, melyből Richárd rohamot intézett az ellenfélre, s ott egy dombtetőre felkaptatva, széttekintett. A rónán egy helyütt tüzek égtek. Azok tábortüzek.
Közelebb nyomult a tüzekhez; éjhez szokott szeme észrevette, hogy azok mögött egy mezei tanya fekszik.
Hallgatózott. Egy-egy megrázott kolomp hangja, egy hosszúra nyújtott éh-bőgés tudatá vele, hogy azon a helyen van, amit keres.
Most már leszállt a lováról, s gyalog vezette azt arrafelé.
Egyszerre a sötétből rákiáltanak: „Ki vagy? Megállj!”
Boksa tette magát, mintha megijedt volna.
– Ejnye no, bizony még rámriaszt! Dezentor vagyok!
A „dezentor” szót megértette a kérdező. Az előőrs volt. Azt parancsolta neki, hogy maradjon veszteg, míg az őrjárat elviszi. Nemsokára jött egy szakaszvezető meg egy közlegény lóháton.
Ott könnyű lovasok tanyáztak. Boksa Gergő megmagyarázta nekik, hogy ő spion, szökevény, az ezredessel akar beszélni.
Az ezredes a tanyán volt, és kártyázott a többi tisztekkel, mikor jelentették neki, hogy itt van egy szökevény az ellentáborból, akar vele szólni. Vezessék be.
A tiszt uraknak nagyon megtetszett a furcsa legény alakja. Egy ember, aki egyszerre gyáva is, dacos is; dühös és hunyász; szája panaszra áll, de fogait csikorgatja közben, sorba kezet csókol, és a szenteket káromolja.
– Hát mért szöktél el a magad táborából? – kérdé tőle az ezredes.
– Azért, mert egy új parancsnok jött oda, aki megveretett. Engem, akinek a hetvenhetedik ősapám is nemesember volt! Soha az én testemet bot nem érte teljes világi életemben, s most vénségemre megtették velem azt a csúfot, hogy deresre húztak, ötvenig vertek, mint egy kutyát, mint egy parasztot, mint egy tolvajt. Engem, ki tizenhat vicispánt választottam! Engem, ki soha egy gombot el nem loptam! (Gombot nem: érté alatta.) S még megfosztatott kardomtól, fegyveremtől, amit soha nemesembertől még csak adósságban elegzekválni sem szabad! És elkergetett a táborból, mint egy kapcabetyárt! – De jó! – Másutt is van még világ! Másutt is tud még szolgálni Boksa Gergő!
– S miféle minőségben szolgáltál ott? – kérdé tőle az ezredes.
Boksa Gergő csak megvallá az igazat.
– Ökörhajcsár voltam.
– Ahán! Tehát noncombattant? Most értem már a vitéz elszántságot. Tehát nem tartozol a verekedők közé?
– Verekedése válogatja. De ahol nagyon lövöldöznek, ott egy kicsit zsenírozom magamat.
A tiszt urak nevettek e szégyenlősségnek.
– No, jól van. Minálunk úgyis szükség van egy emberre, aki ökrökkel tud bánni. Egy gulyát fogtunk az ellenségtől. Ahhoz mindjárt beállhatsz hajcsárnak.
Boksa Gergő e szóra megragadta a tiszt úr kezét, s akkorákat csókolt rajta, mint egy papucs.
– Óh, a mennybéli szentek áldják meg a nagyságos urat ezért a jó voltáért! Bizony olyan hű szolgára fog bennem találni, aki még a hajszálát is megőrzi! Tűzbe, vízbe megyek én az úrért. Majd megmutatom én, hogy mit tudok én, csak kerüljön arra a sor! De azt az ötvenet el nem engedem nekik soha! Azért az ötvenért ötven halálnak kell esni, amilyen igaz, hogy az én nevem nemes Boksa Gergő!
A kortes szemei vérben forogtak, s a könny még most is megeredt belőlük arra az emlékre, hogy az ő testét ötven meggyalázó, parasztnak való, soha el nem felejthető ütéssel érinték. Ha csak nádszállal, ha csak selyemmotringgal esett volna is ez az ütés, megvolna a nagy gyalázat; pedig hát nem azzal esett. Boksa Gergely mutatá a kiszenvedett rajthúzlin az uraknak a repedést szakított species factikat. Azoknak bizony el kellett hinni, hogy az előadása hiteles.
– Mi neve annak a parancsnoknak, aki téged megveretett? – kérdé az ezredes.
– Most láttam először, mert csak az imént érkezett; hanem a kormánybiztost bátyjának szólította, s így Baradlaynak kell neki lenni.
– Áh! A szökevény! (E név felvillanyozta a főtisztet.)
Most azután érdekelten kérdezé ki tovább a hajcsárt. Hozatott neki bort, hogy beszédes legyen.
Boksa elmondott minden rosszat. Hogy a vert seregnek nincs egy harapás kenyere; hogy a gyalogságnak nincsen fegyvere, az egész út borjúval, tölténytartóval, puskával van fedve; hogy alig jut száz emberre egy tiszt; hogy el van csüggedve minden ember; hogy még az éjjel odább fognak menekülni; hogy rettegnek az ellenségtől; hogy zúgolódnak a vezérek ellen; hogy csak kegyetlen szigorral lehet a lázongást visszatartani, hogy ki ne törjön; hogy az olasz légió tömegestül át fog térni, mihelyt alkalma akad; hogy a bécsi légiót elkergették maguktól, mert azt hiszik, hogy áruló.
Mind olyan dolgot, amiket a győztes örömest szeret hallani.
Boksa Gergő megnyerte a tetszését a vitéz uraknak.
Az ezredes megígérte neki, hogy pártul fogja. Hajcsár itt is kell. Katonákat nem lehet a tulkok őrzésére fogni. Nem is értenek hozzá. Oda ember kell, aki az ökröket tanulmányozta. Az ezredes kiküldte a hadsegédét az ordináncával, hogy vezessék Boksa Gergőt a maga hatáskörébe: a gulyához.
Boksa Gergő megint kezet csókolt sorba, és sírt, és megitta a maradék bort a palackból; azután ment hivatását betölteni.
A gondjaira bízott gulya kinn volt a tanya udvarán, lehetett tán nyolcvan darab. Mind úgy fogták azt az ellenségtől, s így nem volt hozzá hajcsár; mert az mind úgy tett, ahogy Boksa Gergő: előre elszaladt.
Hanem hiszen azért megvannak elég jól védve. Először is az udvar hét láb magas nádkerítéssel van bekerítve. Az ökör azt hiszi, hogy ott a világ vége. Azonkívül négy lovas jár kivont karddal a kerítésen kívül, minden belső lázadás vagy külső támadás erélyes visszautasítására. És azután kinn a mezőn táboroznak a többi katonák hosszú sorban; lovaik kipányvázva; ott főzik a bográcsokban a burgonyát hússal.
Aztán olyan szelíd, kormányozható nép az a tulok. Ott elfekszik a hideg földön, s kérődzik és hallgat. Hogy tegnap a nemzeti hadseregnél volt, ma a császárinál, az rá nézve teljesen közönyösnek látszik. Mind a kettőnek oda kell adni bőrt, húst, csontot. A legcímeresebb szarvúnak a nyakára kolomp van kötve; az vezeti a többit. Nem azért, mintha legtöbb esze volna, hanem mert legnagyobb a szarva. Nem választás útján lett vezetőjűk; kinevezés útján: elfogadták. Mikor menni kell, egy suhanc elhajtja őket csendesen egy bottal. Ha sebesebben kell menni, egy ostordurranás elég parancsolat. Ha hídon kell keresztülmenni, összetartják a fejeiket, szélről egy sem szeret menni. Mikor egyet kiválasztanak közülük, hogy az emberiség javára húsát tokánynak, bőrét bakancsnak adja át, társai engedik őt menni zúgolódástalan, s midőn meglátják kiterített bőrét, gondolják magukban: „ma neked, holnap nekem”. S ha néha-néha egyik a sok közül hosszú, vontatott bőgéssel szól bele a világba, az nem a honvágynak, nem a felsőbbség elleni zúgolódásnak hangja, hanem csak annyit jelent, hogy ihatnék. A címeres megrázza nyakán rekedt kolompját, s újra csend lesz.
Hát biz ezeket nem valami nehéz dolog lesz Boksa Gergőnek rendben tartani.
A segédtiszt megismertette a hajcsárt a szolgálattevő káplárral, ki maga az istállóban ütött tanyát, míg Boksa Gergő erős szolgálati buzgalommal kérte ki, hogy ő az udvaron hálhasson lovával együtt; mert hiába, az embernek meg kell szolgálni azt a kenyeret, amit kap. Hiszen van jó juhászbundája. Aztán, ami fő dolog, odakinn pipázni is lehet, ami az istállókban erősen meg van tiltva.
Engedték a derék buzgó embernek, hogy hát telepedjék le, ahol akar.
Boksa Gergő csak azt nézte, hogy merről fúj a szél, hogy a gulya a szél mentébe essék tőle.
Ott aztán letelepedett, jójcakát kívánt a jó tiszt úrnak, a káplár úrnak és a többi nagyságos uraknak, akiknek mind sorban elpanaszlá nagy sírva, hogy őt milyen kegyetlenül megverték odaát. Úgy nevettek szegényen nagy sajnálkozva.
Hanem azért meglehet, hogy vigyáztak rá innen is, amonnan is, hogy mit csinál.
Semmi rendkívüli dolgot. Csak elővette a pipáját, a dohányzacskóját, s levette a kalapját. Talán imádkozni is szokott, mielőtt lefekszik, s megkívántatik a csendes elalvására, hogy a pipa a szájában legyen.
Tehát megtömte a pipáját dohánnyal, kiütött a készséggel, lenyomta az égő taplót a körmével, lecsukta a pipát a kupakkal, ahogy szokás becsületes embernek, s hasra feküdt, és pipázott. Nagy okai voltak nem feküdni a másik hemisphaeriumára.
Közben aztán unalomból a kusztorájával vakargatta a kalapja karimájáról az avatag, zsíros piszkot, s amit levakart, azt szedegette a tenyerébe. Biz az rökönyödött egy darab jószág volt már, sok fergeteget kiállt; ordas volt és rücskös a régiségtől. Talán jól is esett neki, hogy gazdája vakargatja róla a szutykot.
Mikor aztán jó csomó szennyet levakart róla Boksa Gergő, akkor felnyitotta a pipája kupakját, s ráeresztette a markából azt a kaparékot az égő dohányra.
Arra aztán egyszerre támadt valami bűz, aminek hasonlóját a pokol minden parfumeurje nem bírná előállítani.
Mi összeköttetése van a kalapzsír-füstnek a tulkok bioticai rendszerével, azt nem mondja meg sem Oken, sem Cuvier, hanem azt minden alföldi gulyás tudja, hogy erre az illatra minden ökör megszűnik ökör lenni, és lesz belőle sárkány. Ez egyszerre visszavadítja őt ősi civilizálatlansági állapotába; ettől megdühödik, világgá fut, öl, rombol, megszűnik embert ismerni.
Amint a szél a tulkok felé vitte az illatot, a vezértulok felugrott fektéből, szétfeszítette a lábait, felemelte a fejét, elkezdett szimatolni a levegőben. Újra érezte a pokolbűzt. Megrázta a fejét; csak úgy csengett rajta a kolomp.
Aztán elkezdte a farkával korbácsolni a két oldalát, s kurta, rekedt bőgést hallatott, mint a bika. Azután elkezdett apró bakugrásokat tenni, s a fejét hányni-vetni, mire a többiek is mind felugráltak.
Valamennyi ijedten, bőszülten hátrált az udvar ellenkező része felé, szarvaikat arra felé szegezve, ahonnan a füstöt hozza a szél, mintha onnan várnának valami rémséges kísértetet. Az lett a nagy hátrálásból, hogy kidöntötték a nádkerítés oldalát; de kidöntötték volna, ha vasból van is, s akkor aztán neki a rónának.
A nagy bömbölésre előfutottak tisztek, káplárok és ordináncok, s kérdezték Boksa Gergőt, hogy mi történik itt.
Látni lehetett ugyan, hogy mi történik, mert a bőszült gulya feltarthatlanul rohant a résen keresztül ki a szabadba, nem használt nekik se kardlappal ütés, se dorongszó; félrelökték maguk elől a lovas őröket, áttörtek az egész vonalon, átugrálták a tábortüzeket, s bömbölt valamennyi veszettül. De hogy miért teszik ezt, azt nem tudta senki megmondani. Boksa Gergő meg csak hozzájuk sem ért; ő nem indíthatta meg ezt a gulyalázadást. Ő feküdt a bundáján szépen és pipázott.
– Mi baj van itt? Mi ez? – kiálta rá az ezredes.
Boksa Gergő becsülettudóan kivette a pipát a szájából, s eldugta a zsebébe, ahogy illik, mikor valaki az elöljárójával beszél, s nagy bölcs tekintettel ilyen felvilágosítást adott:
– Az ökrök csudát láttak.
– Micsoda csudát láttak?
– Hja uram, megesik az sokszor. Tudják azt a hajcsárok, tudják azt a mészárosok; de leginkább a gulyások, hogy az ökrök szoktak néha csudát látni. Mert az ökör csakúgy álmodik, mint az ember. Aztán olyankor megbomlik, és szalad, míg ki nem fárad. Akkor aztán mesterségbe kerül megint összeterelni. Hanem csak tessék ezt rám bízni. Ez már majd az én tudományom lesz. Ha én kieresztem a karikásomat s utánuk eresztem hóka lovamat, tudom, hogy visszafordítom én valamennyit egyben!
– No, hát csak frissen, kapjon fel kend a lovára, s eressze ki azt a karikást, s aztán eredjen utánuk, mert majd nagyon messze el találnak menni.
– Jó lesz, jó; hanem tessék parancsolatot adni, hogy jöjjenek velem a katona urak, s segítsenek a gulyát összeterelni, mert ez most nyolcvan felé fut.
– Ott van a négy őr, azok lovon ülnek, segítsenek!
Boksa felhasalt valahogy a lovára. Nagy nyöszörgésébe került felülni. Hanem aztán mikor fenn ült, mintha hozzá lett volna nőve a lovához.
– No, ezredes uram, hát csak várjon, mindjárt itt leszek én ebben a nyomban!
Az ezredes nem vette észre, hogy ezt valami hegyes, dacos, betyáros hangon mondta már Boksa Gergő, ami nagyon különbözött eddigi siralmas, panaszos, szánalomkolduló modorától.
– Mindjárt visszajövök!
Azzal kiereszté a karikás ostort, s nagyot kondított vele. A hóka nevezetes zergeugrással kezdte a futást, s vitte gazdáját a tört résen keresztül.
A bomlott gulya, ahány négy láb, annyifelé száguldott. Boksa Gergő hagyta a katonákat utánuk iramodni; tudta, hogy többet ér ebben a munkában egy karikás ötven kardnál. Három lovas sem lesz képes elfogni egy ökröt, ha az egyszer meg van bőszülve. Spanyol bikaviadal ez óriási mérvben!
Hanem ahol a karikás kongása hallatszik, ott van siker. A futó állatok közül bámulatos ügyességgel összevert Boksa Gergő valami ötvenet; hol az egyik, hol a másik oldalán a csapatnak vágott közéjük nagy durrogatással, amitől azok oda csoportosultak a kolompos mellé. Az egyik lovas őr nagyon akart neki segíteni, mindenütt a sarkában volt, s kiabált a vad marhákra.
Mikor aztán jó tömött csoportban volt együtt a futó gulya, akkor odanyargalt a közepébe Boksa, s kettőt nagyot durrantva a karikással, mind a kétszer odavágott az ostor dróthegyű sugarával a kolompos hátára, mitől az még vadabb futásnak eredt.
A svalizsér látni kezdte, hogy egy csepp jót sem akar ez az ember, s idején találta komolyan interpellálni, hogy fordítsa már visszafelé a gulyát.
Mintha csak a süketnek beszélt volna. Boksa egyszerre elkezdett nem érteni németül.
No, de tudott a katona magyarul is. Különösen káromkodni. Az leghamarább megragad.
– Terremtete! Ne hajtsd már az ökröt!
Boksa tökéletesen megsüketült.
Tudott a katona nagyobbat is kiáltani.
– Megállj betyár, mert rosszul jársz!
Boksa még jobban vágta a hátul maradozókat.
A lovas gondolta, majd meghallod hát ezt, s kivonta egyik pisztolyát, és rásüté. A golyó ott fütyült el Boksa füle mellett.
Boksa visszanézett rá.
– No, nézd a bolondot, még meglő, amennyi esze van. No, még azt a másikat is frissen!
A lovas a másik pisztolyát is rálőtte, az sem talált.
– No, mármost meg karddal neki! – biztatá őt Boksa Gergő, s csak úgy féloldalt fordult felé a nyeregben, s csak úgy mókázott vele. Pedig ezúttal nem volt sem kardja, sem fokosa, sem pisztolyai; de volt nemes elbúsulás a szívében.
A lovas pedig nem tréfált, s szíjon lógó kardját marokra kapva, nekirugaszkodott a betyárnak.
A betyár odavágott hozzá a karikással bal felől. A lovas parírozta a vágást a kardjával bal felől, a karikás dróthegye arcul csípte jobb felől. Akkor a betyár egy másikat vágott hozzá az ostorral jobb felől. A lovas előrenyújtá kardját jobb felől, az ostor képen kapta bal felől. Átkozott fegyver az; ellenkező oldalán vág meg, mint ahova céloz. A lovas káromkodott németül, magyarul.
Harmadszor aztán a lova orrára csippentett egy hegyeset az ostor végével a betyár, amitől a svalizsérló egyszerre két lábra ágaskodott, piruettet csinált, körülfordult, s ledobta a lovasát a hátáról.
Boksa Gergő pedig nem törődött vele tovább, hogy mi lesz a két darabbá vált ellenfeléből, hanem utánavágtatott a nyargaló gulyának, ráterelte a helyes irányra; sötét volt, köd is volt; oda mehetett vele, ahova akart. Az ezredes csak várta egy ideig, hogy visszatér, utoljára megunta az éjbámulást, s bement bankot adni.
A két Baradlay testvér egész éjjel talpon volt, a szétzilált csapatok közt intézve a rendet. Azok még egymás közt sem tudtak megférni. A huszár nem akarta magával egy tanyán tűrni a honvédet. „Míg én a lovamat tisztítom, ez lefekszik az ágyra, s mikor én fáradtan bejövök, engem csak kinevet.” Aztán mindenik a másikat okozta a vereségért. Ha ti helytálltatok volna, mi is jól verekedtünk volna. Ha ti jól lőttetek volna, mi nem hátráltunk volna. Ha ti segítettetek volna, mi az ágyúinkat nem vesztettük volna el.
Efölött egész éjjel volt versengés, civódás, verekedés. Örökösen bíráskodni kellett közöttük.
S még emellett nem volt egy falat hús, amit a kifáradt, levert, elgyalázott csapatoknak lehetett volna adni. Nem volt egyéb, csak kenyér és pálinka. A faluból minden marhát elhajtott a menekült lakosság.
Ödön csak reggel felé bírt leheveredni a szalmaágyra, Richárd még akkor is fennmaradt; letette a fejét az asztalra; ő úgy is tud aludni. Egyszer csak hajnal felé nagy barombőgés, ostorkongás veri fel az alvókat. Richárd az ablakhoz fut, s Boksa Gergőt látja leszállni a lóról, egy csoport tulok közepett, miknek ináról szakadt a tajték, orrlyukaikból forró gőz lövell elő. Nem látnak már csudát; meg vannak szelídülve; engedelmes, szófogadó alattvalók lettek.
Richárd és Ödön kisietnek.
Boksa Gergő katonás üdvözléssel jelenti:
– Itt a tulkok, vitéz kapitány uram, jelentem alássan.
Richárd vállára csap a betyárnak.
– Ember kend a talpán Boksa Gergő! Hát itt a gulya?
– Mind az ötven darab.
– Most már becsülöm kendet! Pál úr! Adja a kulacsát, hadd igyék a maga egészségére egyet.
– Megkövetem – szólt Boksa Gergő ünnepélyes komolysággal tolva el magától a kínált kulacsot. – Elébb más dolgom van.
Azzal a kapitánynak fordul.
– Megmondtam tegnap ugye, hogy azt az ötvenet nem viszem el ingyen. Megfizetek. Itt van. Ötvenért ötven. Mármost aztán adjon nekem a kapitány úr írást, hogy az a tegnapi ötven „nem gilt!”
– Miről adjak írást, Boksa?
– Attestátumot nekem arról, hogy az az ötven, amit tegnap kaptam, nem érvényes, hogyha énnekem azt valaha valaki szememre veti, oda dörgölhessem az orrához a bizonyítványt, hogy az nem számít.
– Jól van, Boksa, meglesz mindjárt.
Richárd bement a szobába, tarsolyából elővette írószereit, s kiadta a bizonyítványt Boksa Gergőnek afelől, hogy a tegnap kapott ötven, mint érvénytelen, semmisnek deklaráltatik.
A „dekraláltatik” szó különösen megnyugtatta Boksát, meg az a dicsőség, hogy Ödön is coramizálta az attestátumát.
Megelégedetten dugta azt dolmánya zsebébe. Visszaadták kardját, fokosát, pisztolyait.
– Mármost hát hol az a kulacs?
Pál úr nyújtotta a kulacsát. Boksa le sem vette azt a szájáról, addig, míg ki nem vallatta belőle az utolsó cseppet is.
Akkor aztán megtörölte a száját a kihúzott inge ujjával, széttekintett a körülállók között. Meglátta, akit keresett.
– No, mármost gyere elő, te nímet, aki tegnap utánam kiáltottál, hogy „Gerge pácsi, ne had magad”, gyere birkózni! Én ötvenet kaptam, egész éjjel lovon ültem, gulyát vertem; te pihentél, mégis földhöz csaplak.
A kihívott vékony, cingár diáklegényke volt, még bajusza sem volt; a kihívásra előlépett nagy tréfásan nevetve, s azt mondta: „Ne csapsz földhö Gerge pácsi!” S mikor összeölelkezett vele, Gergő már fogta izmos karjaival a derekát, a diák megcsókolta jobbról-balról Gergő ripacsos orcáját. Arra aztán Gergő elereszté a derekát.
– Csakugyan látom már, hogy nagy gaukler vagy. Csakugyan nem tudlak földhöz csapni. No, ördög vigyen el, hát csókolózzunk össze.
– De mármost mondja el kend, Boksa – kérdezé Richárd –, hogyan kerítette vissza az ökröket?
Boksa egyet vont a vállán, egyet igazított a szíján, félrehúzta a száját, az orrát, felrángatta a szemöldökét, s aztán úgy félvállról annyit mondott, hogy:
– Hát csak odamentem a német obesterhez, s megkértem szépen, hogy adja vissza az ökreimet! Jó ember a nímet! Visszaadta egy szó nélkül valamennyit, még meg is szerezte vagy kettővel. Tiszteli a kapitány urat.
Sohasem lehetett belőle többet kivenni.
Az a nagyszájú kérkedő, aki máskor napestig el bírt dicsekedni soha meg nem történt vitéz kalandokkal, most, mikor igazi hőskalandot vitt véghez, a legvakmerőbbet, elhallgatott vele, megtartá titoknak.
Soha nem hallotta meg az ő szájából senki, hol járt, mit csinált azon az éjszakán.