Mi történt?
Kimondom hímezés-hámozás nélkül. Megverték a magyar hadsereget Kassánál nagyon. Szétverték a császári seregek úgy, mint ahogy az amerikai republikánus hadsereget szerterobbantották a bulls-runi legelső ütközetben.
Nem szépítek semmit.
Gyönge volt a vezénylet, vigyázatlanok voltak az alsóbb tisztek, rosszul lőttek a tüzérek, nem állták a tüzet a közkatonák; megverte a magyarokat az ellenség játszva. Elég volt tizenkét fontosaival végigsepertetni az országutat, hogy a magyar hadderekat áttörje. Az öreg, becsületes, jószívű fővezér, a magyar hadügyminiszter leült az út közepére, az ellenséges ágyúk elé, úgy rimánkodott katonáinak, hogy ne féljenek az ágyúktól, hiszen nézzék, minden golyó a fejük fölött repül el. Azok elfutottak. Szomorú ütközet volt az. Hátat adott mindenki az ellenségnek. Mikor néhány nap múlva a hadügyér megjelent az országgyűlésben, a debreceni városház-teremben, ezen kezdte beszédét:
„Szeretnék pincéből kibeszélni, hogy ne látszanék arcom pirulása.”
Még most is érezzük ezt a pirulást, pedig azóta de sok vér, de sok fény lemosta, bearanyozta azt ottan!
Hanem ez a szégyen teljes és tökéletes volt.
S mikor végül a futók után megeresztette a császári vezér a congrev röppentyűket; mikor ez ismeretlen, ijesztő tűzkígyók utánaindultak a szétriadt tábornak, kerepelő süstörgéssel, sziporkát okádva hosszú kanyarulatukban, s nagyot pukkanva dobbantak le közéjük, ijesztő tűzesőt szórva maguk körül, akkor teljes lett a zűrzavar; lovasság, tüzérség, szekerészet, gyalognép, újonc, nemzetőr összekeveredve, vezényszót nem is ismerve, egy zilált gomollyá váltan terelte egymást előre, s akadályozta egyúttal a menekülésben. Az ellenségnek csak egy lovas osztályt kellett utánaküldeni, s a röppentyűtelepét előretolni, hogy minden ágyúját elvegye a futó seregnek s százával fogdossa el csapatjait.
Egy ilyen elátkozott pillanatban van azután nagy ára egy helyén levő szívnek!
Baradlay Ödön nem volt katona, nem volt hadvezéri talentum, de bírt azzal az adománnyal, ami nélkül nagy ember nem lehet senki – hidegvérrel.
Szeme közé nézni annak a rémnek, ami elől más tízezer riadva fut és visszariasztani azt.
Ödön nyerges lovára kapott, amint a harc balvégzetes kimenetelét látta, s mikor már mindenki elvesztette a fejét, ő kereste az eszközt, amivel megmentse valamennyit.
Neki még csak fegyvere sem volt, egy lovagostor volt mindössze is a kezében.
Az újonc ezredeket nem lehetett megállítani az ijesztő röppentyűk előtt, s az országúton jött már robogva egy lovascsapat az ellenségtől, melyre könnyű munka várt.
– Nehezítsük meg nekik e munkát! – gondolá Ödön, s a futó csapatok között, ahol a legfiatalabb arcokat látta, elkiáltá magát: „Fiúk, hát el hagyjuk-e fogni az ágyúinkat?”
Néhány elszánt gyerek megállt e szóra. Csak közkatonák voltak.
„Meghaljunk a többiekért? – Jól van!” S szembeszálltak a lovassággal.
Most egyszerre váratlan segítségük érkezett. Az országút melletti akácsövény mögül oly sortüzelés fogadta a feléjük robogó lovasságot, hogy az össze-vissza keveredve fordult meg, és nyargalt vissza, ló és lovas holtan, sebesülten bukdácsolt szerte az úton.
Az árok sövénye mellől hurrá ordítással emelkedett ki a rejtett csapat. A halálfej-légió volt az. Vezére, a hórihorgas népköltő Mausmann, kalapját csóválva kezében, kiálta Ödönre:
– Hurrá, patrónus uram! Ezt nevezik barikádtaktikának.
Ödön üdvözölve szorítá meg a bohó diák kezét, ki őt patrónus uramnak szokta nevezni, mert Ödön gondoskodott, hogy az aulisták el legyenek látva a hadseregnél, s a magyar fiúk barátkozzanak velük.
Méltók is voltak e barátkozásra. Mind tűzben edzett legények, mindig jó kedvűek, mindig harcra készek. Nem félnek még az ördögtől sem, még a congrev rakétától sem; az ellenfelüket pedig sok vitézi találkozásból ismerik már. Száz ilyen gyerek nagy kincs ilyen órában.
Azokkal az önkéntesekkel együtt, kiket Ödön megállásra bírt, lehettek talán kétszázan. Kicsiny csapat volt, de elszánt.
Az ellenfél, mikor e kis csapatot tömörülni látta az országúton, amint a gyilkos sortüzelés lovasságát visszariasztá, elkezdte röppentyűtelepét játszatni ellenük.
Játszatni? No, hát ők is játéknak vették.
– Áh! Régi ismerősök – élcelt rájuk Mausmann. – Szüretkor láttam eleget. Minden filiszter ilyet ereget. Nézzétek, hogy fúródik a földbe. Ennek az orra homokkal tölt be. Ez a másik sem sikerült. A meg ni, hova elkerült. No, most az igazi ez lesz. (A röppentyű csakugyan előttük csapódott le süvöltve, süstörögve. Mausmann odaugrott hozzá, s dacára a sziporkáknak, megkapta a nyelét, bedobta a röppentyűt az árokba, ott pukkant el, csak azután mondta rá a kádenciát:) Te pedig itten nem kellesz!
Az újonc fiúk nevettek rajta.
Nevettek!
Ettől a nevetéstől kezdve hősök lettek belőlük.
Egyszer szeme közé nevettek a halálnak. Felfedezték, hogy a halál is csak komédiás; megríkatja, megijeszti a karzatot grimaszaival, pátoszával; de tiszteli a kritikust; és kitér neki!
Az ellenség látta, hogy a röppentyűinek semmi hatása többé. Újra a lovasságot indította az ellenálló csapatra. Most már egy század nehéz lovas jött a többiek előtt.
A kis csapat most hármas sort alakított, az egész országutat elfoglalva, s bevárta közelre a lovasokat.
Mausmann e várakozás alatt rázendíté a Fuchsliedet:
„Wer kommt dort von der Höh?
Wer kommt dort von der Höh?
Wer kommt dort von der ledernen Höh –
Sa, sa, ledernen Höh,
Wer kommt dort von der Höh?”
Azzal hurrá! Egy üdvlövést húszlépésnyi távolból a közeledőknek! Hogy porzik vissza a lovasság, holtakat, sebesülteket hagyva el maga után!
S azzal a kis csapat újra tölt, vállra veti puskáját, s halad csendesen az országúton.
És újra hangzik az üldöző lovasság robaja. Most már az országútról kétfelől letérve, körül akarják fogni a csapatot.
Az hirtelen kört alakít, a kör közepén Ödön lóháton, a szuronyok kifelé fordítva, mint egy óriási sün tövisei. És hangzik a Fuchslied többi szakasza:
„Es ist der Windischgraetz,
Es ist der lederne Windischgraetz.
Was bringt ver Windischgraetz?
Was bringt der lederne Windischgraetz?
Er bringt uns einen Fuchs,
Er bringt uns einen ledernen Fuchs.”
A támadó lovasság ismét kénytelen visszavonulni a víg fickók lövései elől. Nem félnek azok, nincs azoknál vadásztréma, lámpaláz. Oda várják az ellenséget a puska végére, akkor lőnek rá, mikor bizonyos a golyó.
És aztán a Fuchsliednek igen sok strófája van, míg az mind előadatik, hogy mit csinál a „Fuchs”? És ahány strófája a Fuchsliednek, annyi támadást kellett kiállani az üldöző lovasságtól a maroknyi kis csapatnak. Kiállta becsülettel.
Mikor szuronyra, puskaagyra került már a dolog, ott is hetykén, büszkén verekedett a halálfejes csapat; aki sebet kapott, bekötötte, nem panaszkodott; akik halálsebben elestek, társaik puskáikra véve vitték odább, s még akkor is azt kiáltották: „éljen a szabadság”; s amilyen hosszú a forrói országút, olyan hosszan jelölték vércseppjeikkel a védett Magyarország földjét.
Pedighát „mi nekik Hekuba”?
Az utolsó, most már dühös verekedéssel végződött roham visszavetése után azt mondá Mausmann Ödönnek:
– No, most, patrónus uram, az utolsó töltényünket vertük le a puskába. Többet nem puskázunk. Itt a hátunk mögött van egy híd; ott megállunk, és ott maradunk. A nádason a lovasság nem kerülhet mögénk. És most fiúk esküdjetek meg, hogy ezt az utolsó lövést nem adjuk az ellenségnek; ezentúl csak szuronnyal verekszünk.
S a bohó, jókedvű, egzaltált fiúk letérdelnek az országúton, s égre emelt kézzel éneklik el az esküt valamelyik opera kardalából, talán Beatricéből, s el vannak szánva a színdarabot komolyan végigjátszani.
Az a híd egy kis emelvényt képezett a rónaságon, s amint arra feljutott a kis csapat, e helyzetből végigtekinthetett a háta mögötti képen.
A nádasig, melyet ama híd patakja képezett, semmi hóesés sem látszott; túl rajta pedig egy fehér lepel volt a mező. A megelőzött napok viharos szelei ide torlasztották össze a havat, mely most, mint a futóhomok, buckákat képezett. E hóbuckákban elakadva, megrekedve vergődött száz meg száz társzekér, ágyú és lőszerkocsi; egyik felfordulva, másik tengelyig merülve; körüle zilált gubancban a menekvő csapatok.
„Ezt a látványt nem szabad az ellenfélnek megpillantani!”
„Nem, amíg mi élünk.”
A híd magaslatát elfoglalta a kis csapat, s ott ismét rázendíté az esküdalt, mely halálos ünnepélyességgel hangzott végig a rónán.
A háttért sötét lilaszürke hófergeteg tartá beárnyalva, melynek zord homályából az éneklő hős csapat ott a magaslaton úgy tűnt fel, mint egy égbe menendő mártírsereg; a leáldozó nap tündöklött magasra emelt fegyvereiken, s fényesre festé alakjaikat.
Míg a halálra szántak kardala zengett, az országúton végső rohamra dübörgött elő az ellenfél lovascsapatja; s a röppentyűtelep a saját lovasságának fején keresztül eregeté tűzrajzolta ívben gyilkos lövegeit a hídon állók felé. Azok álltak a tűz előtt, roham előtt, ijedetlenül, és énekelték a dalt azokról a hősökről, akik fogadást tettek, hogy csak szuronnyal fognak vívni a mai csatában.
Baradlay Ödön hazagondolt ifjú nejére, két kis csevegő gyermekére, aggódó anyjára – s aztán elszántan biztatá újoncait: „Ne féljetek, fiúk: száz golyó közül csak egy talál!”
Az az egy éppen talált. Egy fiatal honvédet ott mellette abban a percben sújtott le egy szétpattant gránátdarab. Az rögtön meghalt.
Ödön, lelkét nem veszítve, kiálta föl:
„És ha talál, az a legszebb halál.”
„Éljen a haza!” – rivallt fel szavára az egész csapat.
A közeledő lovasság megdöbbenve lassítá rohamát.
De nem az ifjak kiáltásától döbbent meg, hanem valami mástól.
A befagyott nádas bozótja közül egy osztály huszár robogott elő a térre.
Oly váratlan volt megjelenése, mint amilyen gyors volt rohanása.
Mielőtt ellenfele arcvonalt formálhatott volna ellene, oldalba kapta azt, s néhány perc alatt szétszórva, összekeverve terelték le azt a huszárok az országútról. A szétbontott lovasszakaszok vágtatva menekültek oldalvást meglepő ellenfeleik elől.
És ekkor a huszárosztály, mint egy gondolatra, hirtelen félrekanyarodott; hagyta menekülni lovas ellenfeleit, s egész erejével a röppentyűtelepnek indult.
Azok most vették észre a hibát, amit elkövettek. Nagy magabíztában a győztes had igenis messze tolta előre az üldözöttek hátába röppentyűtelepét, s nem számított arra, hogy még azok közül valaki vissza is fordulhat.
Most aztán egy tanakodni való pillanat sem volt, ha a röppentyűtelepet el nem akarták fogatni. Ezek vén katonák, nem ijednek meg a szikrázó szörnyetegtől. Össze kell pakolni hirtelen, s menekülni a lőszeres kocsikkal. Jó szerencse, ha maga a röppentyűkészlet a gyalogság oltalma alá menekülhet; de már az állványokat nincs idő megmenteni. Azokat a huszárok elfoglalják, összetörik, s még azután messze megüldözik a visszamenekülő tűzszekereket.
Akkor aztán, mint kik munkájukat bevégezték, csendes léptetve térnek vissza a hídon álló bajtársaik felé.
Bizony be volt végezve e csapással a nap munkája.
A ellenfél nem erőltette győzelmi sikerét tovább. Minden oldalon takarodót fújtak. Az előretolt hadcsapatok visszahúzódtak. A vert had menekülhetett odább.
A huszárcsapat jött egyenesen a híd felé. Többen lehettek kétszáznál.
Elöl lovagolt vezetőjük, egy délceg, daliás alak, hetykén felkunkorított bajusszal, villámló szemekkel, merész hajlású sasorral, kevély mosolygással egész arcán.
Ketten voltak a hídon álló csapat között, akiknek úgy tetszett, mintha ezt az arcot látták volna már valahol. Az egyik volt Ödön, a másik Mausmann.
Az utóbbi ismert rá hamarább. Ő csak néhány hó előtt találkozott vele. Ödön hat év óta nem látta.
A diákharcos egyszerre rákezdte:
„Wer kommt dort?”… de nem tudta folytatni, hanem ahelyett sírva fakadt, felhajította a kalapját, s odarohant a közeledő lovaghoz; átnyalábolta, összecsókolta, majd hogy le nem vette a lováról.
„Hurrá Baradlay! Hurrá Richárd Baradlay!”
Csak most ismert Ödön testvérére. Oly rég el voltak egymástól szakítva, hogy az utcán is elmehettek volna egymás mellett felismeretlenül; a csatatér pedig minden arcnak új, szokatlan kifejezést ad.
A két testvér összeölelkezett. Ödön sírt, Richárd nevetett. Az egész csapatban minden ember sírt és nevetett. Huszárok, honvédek, légionáriusok egymást ölelték, csókolták, s magasztalták, ki-ki a maga nyelvén.
– Az ég küldött téged most ide – szólt Ödön Richárd öccséhez.
– De az öreg „kófic” is küldött. Amint a nagy futás közben én a csapatommal szemközt jövök rá, s jelentem, hogy most érkeztem, azt mondja: „Hát csak siessen ön; testvére odahátul van valahol, szedje fel!”
– Bizony, ha nem jössz, úgy egy óra múlva te vagy a majoresco.
– Amitől Isten őrizzen mind a kettőnket. Hanem mármost még egyet bízott rám az öreg; azt, hogy ha megkaphatom Ödön bátyámat, hát szidjam jól össze. Tehát tartsd. Baradlay Ödön úr, mi az ördögöt keres ön az ellenség lőtávolában? Ön kormánybiztos. Önnek kötelessége hátul menni, ha előrehaladunk; elöl menni, ha hátrálunk. Önt nem azért küldte ide az országgyűlés, hogy nekünk verekedni segítsen. Aztán önnek fiatal felesége, szép gyermekei vannak! Nem gondolt reájuk? Rossz ember! Várjon, ezt megmondom édesanyánknak!
Ennél a szónál aztán elmúlt a tréfálózási kedve. Érzékenyen szorítá meg testvére kezét, s halk szóval mondá:
– Szegény jó anyánk. Mintha érezte volna azt, mikor odajött hozzám, és azt mondta: „eredj oda!”
Az édesanya gondolatára megcsókolta egymást a két testvér. Hiszen gondviselésük volt az, gyermekkorukban, férfikorukban; a bölcsőben úgy virrasztott fölöttük az ő szeme, mint a csatatéren.