A kőszívű ember temetése csak egy hét múlva ment végbe. Azalatt közszemlére volt kitéve – bebalzsamozottan, mint egy fejedelem. Időt kellett engedni a számos nagy rangú ismerőknek, hogy a végtisztességtételre megjelenhessenek, a nagytiszteletű és főtisztelendő uraknak, hogy a gyászbeszédeket megírhassák, szőnyegésznek és címerfestőnek, hogy díszítményeikkel elkészülhessenek, s a főiskolai cantus praesesnek, hogy a nagy halott tiszteletére az énekkarnak egészen új harmóniákat betaníthasson.

Én sok temetést láttam életemben. Kicsiny diák koromban szép discant hangom volt; aztán három humaniorum classisnak énekszóval kellett kísérni felekezetünk minden halottját, gazdagot, szegényt egyaránt. Azért láttam gazdag temetést, szegény temetést sokat; prédikációs halottat, búcsúztatós halottat és közönséges imádságos halottat; – de én egynek a temetését sem tudnám leírni. Mert mindannyinál nem láttam egyebet, mint azokat a síró alakokat, akik a koporsó után ődöngnek, vezetve vagy magukra hagyatva; – és ez mindig egyforma látvány. A gazdag ember fájdalma csak olyan alázatos fájdalom, mint a szegény emberé, s én nem emlékszem belőle egyébre.

Annyit tudok, hogy a főtisztelendő úr gyászszónoklata igen hosszú volt. Máig is megvan valahol az archívumban, fényes, fekete papírra nyomtatva, ezüst betűkkel – s hogy az egész parentatio alatt a méltóságos asszony úgy sírt, mint akár egy szegény parasztember özvegye.

– Kisírja magát valahára a szegény baronesse – súgja az első padban ülő rangbeli urak egyike a másiknak –, életében úgysem volt szabad sírnia.

– Valóban igen keményszívű ember volt a néhai – viszonzá rá a másik. – Még azt sem engedé a nőnek, hogy egy könnycseppet ejtsen, ha valami fájt neki.

– Pedig bizony sok mindenféle fájhatott neki húsz év alatt.

– Azt csak én tudom legjobban.

– Méltóságos adminisztrátor úr legbensőbb barátja volt a családnak?

– Egy test és lélek – felelt a megszólított, elszalasztva a diskurálás által a legszebb körmondatot a főtisztelendő úr exordiumából, ki éppen a léleknek a testhez való viszonyát deríté ki a hallgatók előtt a legmegvigasztalóbban.

A méltóságos özvegy egy-egy pillanatra levette arcáról könny nedvesítette kendőjét, s nyugalmat igyekezett adni arcának.

– Még most is igazán szép asszony – súgá az egyik úr a másiknak.

– Jég közé volt téve húsz évig.

– Alig hiszem, hogy e gyászéven túl özvegyen maradjon.

A méltóságos adminisztrátor úr csak bajusza hegyét kunkorítgatta e kapcáskodó kérdésre, s azt mondá: „Hallgassuk a főtisztelendő urat, szépen beszél.”

Igaz is, hogy nagyon szépen beszélt. A homiletikában nem volt párja.

Hanem azért mégis nagyon érdekelte a rangbeli uraságokat azon kérdés tisztába hozatala: vajon miféle érdemrendek azok ott a gyászcímerek aljára festve? A méltóságos adminisztrátor úr tudott felvilágosítással szolgálni a körüle ülőknek, melyiket mikor, kitől és minő érdemeiért nyerte a megboldogult. Azokat mármost vissza kell adni. Bizony vissza kell adni.

A gyászszónoklat azonban csak véget ért, s mindenkit azon meggyőződésben hagyott, hogy ennél remekebb szónoklatot régen nem mondtak, és még sokáig nem fognak mondani halandó porhüvely fölött.

Azután következett a gyászének. A falusi templomban orgona is volt; azt is a boldogult állíttatá fel saját költségén. Az énekkar remekül adá elő, szokott praecisióval egyikét a legszebb gyászdaloknak, amit Nabukodonozor operából ismerünk… természetesen ez alkalomhoz írt szöveggel.

– Hej, ha a boldogult hallaná, hogy most őfölötte egy színházi opera kórusát éneklik, és felszólalhatna, hogy mondaná a cantus praesesnek: „Kend szamár!”

Ezt az észrevételt tevé Rideghváry adminisztrátor úr, szomszédjához fordulva.

– Talán nem szerette a színpadi áriákat?

– Nagyon haragudott, ha teátrális cikornyákat hoztak be a templomi énekekbe. Végintézkedésében pedig expresse kijelenté, hogy fölötte semmi színpadi melódiát ne énekeljenek.

– Méltóságod ismeri a megboldogult végrendeletét?

A méltóságos titokteljesen inte lehunyt szemével s orrához felhúzott bajuszával, hogy ez titok, de könnyen kitalálható.

A gyászénekkel még nem volt mindennek vége.

A katedra melletti padban három lelkész ült egymás mellett, s az ott nem ült hiába.

A második harmónia után következett a nagytiszteletű úr a szószékre.

– Vajon még a harmadik pap is fog prédikálni? – kérdé feszengve az egyik rangbeli úr a másik úrtól.

– Az a helybeli tiszteletes; az csak egy rövid imát fog mondani a sírbolt előtt.

– Áh, ez az?

Azzal a két úr oly közel hajolt egymáshoz, hogy suttogásának egy hangja se legyen elejtve a hátuk mögött ülők számára.

– Vajon „az is” nincsen itten? – súgá az egyik rangbeli úr a másiknak.

– Magam is régen keresem a nép között, de nem bírok ráakadni a szememmel.

A méltóságos úr végre mégiscsak ráakad, akit keresett.

– Ott van ni. A katedra mögötti szögletben, a falhoz simulva áll; egy kendőt tart a két kezében ajkáig emelve. Nem lát ön oda? Majd ha az a fáklyatartó hajdú megint a jobb lábáról a bal lábára fog állni, akkor meglátja mögötte.

– Ah, látom, látom; olyan se nem szürke, se nem barna ruhában?

– Az, az.

– Mondhatom, gyönyörű gyermek. Nem csodálhatni, hogy…

És aztán tovább suttogtak.

Pedig bizony kár volt nem hallgatni azt a pompás búcsúztatót, amit a nagytiszteletű úr felolvasott, mert ha az első gyászbeszéd remeke volt a dialektikának és prozódiának, úgy ez pályakoszorús példánya volt a poézisnek, megragadó képekkel és hasonlatokkal, s könnyekre indító trópusokkal, sőt költői citátumokkal vegyest, klasszikus és újkori auktorokból. Mely szép bevezetés után következett a személy szerinti elbúcsúztatása a fáklyákkal körülragyogott halottnak, s ha valahol, itt tanúsítá a nagytiszteletű úr mélybelátását; oly korrekt sorozatban búcsúztatván el a néhait az egymás után következendő excellenciás és kegyelmes, nagyméltóságú, méltóságos és nagyságos, tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő, főtisztelendő, nagytiszteletű, tisztelendő és tiszteletes, nagyérdemű, érdemes, becsületes és tudós uraktól és azoknak asszonyságaitól, fi- és leányágon lévő sarjadékaitól, hogy egyetlen tévedést nem ejte, mely súlyos neheztelést vonhatott volna maga után; sőt mindegyik kiváló egyéniségnek, később egy konzorciumba foglalt kollektív csoportozatoknak oly találó és helyesen választott búcsúmondatokat adott át a megboldogult nevében, amikkel azok rangbeli igényeik szerint meg lehetnek elégedve.

Midőn a nagytiszteletű úr az elsoroltak között annak nevéhez ért, –

„ki bujdosol mostan távol északi hazánknak hólepte mezőin, száz és száz mérföldnyi távolban szülötte hazádtól, s az éjszaki fény ragyogása mellett gondolsz a szerető atyára, ki már onnan felülről néz le reád…” –

akkor a két rangbeli úr úgy vette észre, hogy a barna ruhás leányka ott a szögletben azt a fehér kendőt egész szeméig emelé.

– Szegényke… – súgták egymásnak. – (Azt ugyan nem látod te többet!)

Végre az is elmúlt; vége lett éneknek, gyászbeszédnek, búcsúztatónak; tizenkét hajdú, forgótól tarsolyig díszruhás, vállára emelé a pompás koporsót, a ház legelőkelőbb barátai emelték a gyásztakaró nehéz bojtjait; az adminisztrátor kezét nyújtá a gyászos özvegynek, s megindult a menet a templomból a családi sírbolthoz.

Még egy rövid szertartás volt hátra.

Amidőn a koporsó örök nyugalma helyére letétetik, egy végső ima mondatik el fölötte – bevett szokás szerint a helybeli lelkész által.

Sokan kíváncsiak legalább alakjára nézve ismerni az öreg kurucot, ahogy tiszteletes Lánghy Bertalan uramat tisztelni szokták heves magaviseletéért.

Úgy szokott beszélni az öreg a szószéken, mint Abraham a Santa Clara, a megyegyűléseken pedig mint „nagybotú” Lőrinc.

Jól volt intézve, hogy csak egy imádság bízatott rá, mert ha búcsúztatóját végezte volna a megboldogultnak, azt az élve maradtak majd nagyon megemlegették volna.

A harmadik énekszó után helyet adtak a lelkésznek a sírboltajtóval szemben, s ő fövegét levéve fejéről, megállt az emberektől körülfogott téren.

Nagy, kopasz homlokát gyér, göndör fürtök folyták körül, egészen fehér fürtök; arca simára volt borotválva, akkori egyházi viselet szerint; erős, sűrű szemöldökei, a villogó, sötét szemek fölött merész, határozott kifejezést adtak arcának.

Ott összetevé kezeit, és elkezdé az imát.

„Minden élőknek és holtaknak igaz bírája, nagy Isten!

Hallgasd meg ez órában a mi könyörgésünket…

Íme, ragyogó földi pompával közeledik a te szolgáid egyikének hamva márványüregéhez, míg lelke ugyanakkor meztelenül, reszketve, haloványan áll a csillagok határán és bebocsátást kér az égbe…

Mik vagyunk mi, hogy ilyen fénnyel távozunk a világból – holott a férgek a mi testvéreink, s a göröngy a mi anyánk…

Egyetlen jótettnek emléke jobban világít miutánunk, mint ezer fáklyának lobogása; s a honfiak néma áldása jobban ékesíti koporsónkat, mint minden címerek és érdemrendek.

Óh, én uram, légy irgalmas azokhoz, akik életükben az irgalmat nem ismerték soha.

Ne kérdezd az előtted reszkető lélektől fölöttébb szigorún: »ki voltál? ki kísért idáig? mi hangzik onnan alulról utánad?«

Ne engedd a földi párát tovább hatni a föld felhőinél; legyen az átok vagy magasztalás. Te magasan állsz mindazok fölött.

Mert ki védné meg, ha nem a te végtelen irgalmad a föld hatalmasát, midőn dicsőségéből levetkőzve előtted áll és rettentő kérdéseidre felel:

– »Segítéd-e a nyomorultat?

– Nem!

– Fölemelted-e az elesettet?

– Nem!

– Oltalmazója voltál-e az üldözöttnek?

– Nem!

– Hallgattál-e a kétségbeesők könyörgéseire?

– Nem!

– Törülted-e le a szenvedők könnyeit?

– Nem!

– Kegyelmeztél-e a meggyőzötteknek?

– Nem!

– Szeretettel fizettél-e a szeretetért?

– Nem! nem! és mindörökké nem!«

És ha kérdezed a föld hatalmasától, ki fegyvertelenül áll előtted: »mire használtad a hatalmat, amit kezedbe adtam? boldogítottad a milliókat, akik rád voltak bízva? építettél-e az utókor számára, mely tőled várta jövendőjét? igazán szolgáltad-e hazádat vagy porban csúsztál idegen bálvány előtt? éltél-e a te nemzetednek vagy eladtad annak oltárait, melyen az én nevemnek áldozatai füstölögtek?« Mit feleljen akkor? Kihez forduljon akkor? Mely címerével, mely érdemjelével takargassa be keblét akkor? Kit híjon segítségül, kit patrónusául? Mely király, mely császár védelmezi meg őt ottan, ahol sár és hamu minden arany, melyből korona készül?…” –

…A pap arca kipirult, és termete fölmagasodott, gyér hajfürtei, mintha repülni akarnának vele, lebegtek megrázott feje körül; a teljes című gyülekezet háta borsózott a hallottaktól.

– „…Óh, uram – folytatá a pap imáját –, gyakorolj irgalmat az igazság helyett! Ne tekintsd, mi volt a halandó ember, de számítsd be neki azt, hogy homályban élt, nem látott téged.

Ne vesd mérlegre hibáit és botlásait; számítsd be neki, hogy ő hitt abban, hogy jót cselekszik, amidőn vétkezik.

Bocsáss meg neki az égben; valamint azok megbocsátnak neki, akik ellen vétkezett itt a földön.

Törüld el munkáinak emlékét, hogy ne legyen, amiről reá visszaemlékezzenek.

S ha bűnhődnie kell a vétkezőnek, óh uram! ha engesztelhetlen vagy egy bevégzett élet rossz művei iránt; ha nem bocsátod magad elé súlyosan terhelt lelkét megtisztítlanul, add, hogy legyen az ő vezeklése az, hogy lelke, mely most már mindent világosan lát és nem tükörből többé, térjen vissza a földre és szállja meg gyermekeit, hogy mindaz, ami az apának bűne volt, forduljon meg és legyen a fiakban erény és dicsőség; add, hogy a haza földje, mely koporsója volt, amíg élt, legyen ringató bölcsője, midőn halva fekszik benne!

Hallgasd meg, uram, a te szolgádnak imáját. Ámen…

A kripta vasajtajának dördülése zárta be a ceremóniát.

A publikum, mely értette vagy nem értette a dörgedelmes szavakat, tökéletesen meg volt elégedve a látottakkal és hallottakkal. A gyászkíséret megtért a kastélyba; úri rendnek, diákoknak, cselédeknek külön termekben volt terítve az asztal; ki-ki sietett bevégzett kötelessége után a természet követelményeinek eleget tenni.

A vén pap leghátul maradt, s midőn mindenki a kastély felé rohant, megfogva annak a barna ruhás leánynak a kezét, egy mellékúton másfelé került.

Az ő számára hiába terítettek a kastély dísztermében.