A nagytiszteletű úr éppen közepén volt a tósztnak… A pezsgőspohár nektárhabja végigcsorgott kövér ujjain… A megkezdett frázis kifogott a tüdő hatásképességén, s a nyakizmok minden tehetségét megpróbálta… A nemes buzgalom egészen arcába kergette a vért… A díszes vendégkoszorú minden tagja készen tartá kezét a poharak karcsú fogantyúján, dicsszomjan lesve a megkezdett tószt véghetetlen rakétájának végelpattanását; a hajdúsereg sietett a félig ürített poharakat színültig tölteni… A háttérbe állított egyiptomi zenekar vezetőjének nyirettyűje a levegőbe volt emelve, hogy amint a tósztnak vége szakad, friss lelkesüléssel rándítsa rá a pohárzaj-elnémító tust, midőn a család háziorvosa nesztelen léptekkel bejött a terembe, s az asztalfőn elnöklő asszonyságnak csak pár szót súgott fülébe, minek következtében az hirtelen elhagyta helyét, s alig mutatva arccal, hogy a mellette ülőktől engedelmet kér, eltávozott a teremből.

A tószt azonban, mint a kilőtt gránát, nem hagyta magát ez incidens által reptében megzavartatni, hanem sietett végelpattanása felé.

„… e dicső férfiút, országunk terhét vállán emelő Atlaszunkat, az igaz hazafiúságnak örök időkre emlegetendő példányát, a mi győzelemre siető elvbaráti táborunknak fő-fő és legfőbb vezérét, gyámolunkat, oszlopunkat és világító fároszunkat, ki bár jelenleg nincs is jelen, az Isten számos és számtalan évekig éltesse!”

A végszavak elmerültek a pohárcsörgés, éljenriadal és zenehang orkánjában. A hátrarúgott székek, a lelkesülés tanújeléül falhoz vágott poharak villámot és mennydörgést képeztek az összeölelkező elvbarátok könnyzáporához.

„Éljen! Ezer esztendeig éljen!

Ki az, aki olyan sokáig éljen?

„Nagyságos és tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő Baradlay Kazimir úr, örökös és valóságos aranykulcsos és sarkantyús úr; – ura nagy földeknek, falvaknak és városoknak, szíveknek és véleményeknek; vezére és hétválasztófejedelme a leghatalmasabbak szövetségének… a valódi Dalai Láma.”

Azok a tisztelendő és nagy tiszteletű, tekintetes és nemzetes uraságok, kik a hosszú címerterem hármas asztalát körülülik, mind az ő napfényében ragyogó aranyos kétröpűek, kik a mai ünnepélyes napra messze vármegyékből jöttek össze közös találkára, megállapítandók a bölcsen megvitatott értekezlet folytán az arany tisztaságú programot, melynek írott betűi nyomán századokról századokra el legyen látva a világok és nemzetek sorsa és az ivadékok teendője.

E szerencsésen kivívott értekezlet zárjelenete a jelen díszlakoma, melyet Baradlay úr fényes kastélyterme szolgáltat a vezérkapacitások nagyszerű tömegének. Kár, hogy az ünnep hőse nem lehet rajta jelen.

A díszlakománál az úrnő elnököl helyette.

Az értekezletnél pedig az adminisztrátor helyettesítette.

Ezen cím alatt: „administrator” a német conversations lexiconokban fog találni, aki keresi, valami csendes, békés egyházi személyt, aki imádkozik, búcsúztat és úrvacsorát osztogat; a magyar conversations lexicon pedig egy mesebeli rém fogalmát jegyezte fel benne; ki egy időben erdőt nyövni, sziklákat morzsolni küldetett alá a bűnös földre, s nagy úr volt, ahol sok szolgára talált.

Ennek az adminisztrátornak a neve volt Rideghváry Bence.

A tószt végén észrevették, hogy az elnöklő háziasszony a felé nyújtott áldomáspoharak elől hiányzik.

Az üres szék mögött álló komornyik felvilágosítá az uraságokat, hogy az orvos volt itt, az súgott neki valamit, mire a nagyságos asszony eltávozott. Valószínűleg őnagysága hívatta magához.

Egypár érzékeny kedély elejté azt a kérdést, vajon mi baja lehet őnagyságának. Mire az adminisztrátor úr, ki az üres elnöki szék mellett jobbról foglalt helyet, sietett az egész társaságot megnyugtatni (már amennyire a hosszú asztalnál a szava elhallatszott), hogy Baradlayt ismét a „szokott betegsége” vette elő.

Egypár avatottabb vendég aztán halkan elmondá kevésbé tudós szomszédjának a nyilvános titkot, hogy Baradlay Kazimir szív-verőér-kövesülésben szenved, régen, már tán évtizedek óta, s emiatt gyakran nehéz szívbántalmak veszik elő; de amik mellett még azért évtizedekig élhet tovább, rendes életmód mellett.

A nagytiszteletű úr mindjárt emlékezett is egy adomára, melynek hagyománya szerint valami angol orvos, ki hasonló szívkövesülésben szenvedett, évekkel előre megjósolta saját halála óráját. Mire ez adoma kézről kézre odább jutott az asztal végéig, már akkorra Józsa Gyuri történeteivel lett összezavarva.

Hiszen csak szokott baja a nagyságos úrnak, kit az Úristen éltessen még végtelen esztendőkig.

Az a néhány szó pedig, amit a háziorvos az elnöklő úrhölgy fülébe súgott, ennyiből állt:

„Még hatvan perc!”

Haloványabb lett-e az úrhölgy e szavakra, mint azelőtt volt? Lehetett-e még haloványabb, mint szokott lenni? Azt senki sem vette észre.

Midőn átlépett az ajtón a mellékterembe, megragadta az orvos kezét, s azt kérdezé:

„Való ez?”

Az orvos szigorú arccal inte.

Mikor aztán még egy üres szoba ajtaja zárult be köztük s a vidám társaság között, akkor ismétlé az előbbi mondatot.

– Csak hatvan perce van még élni. – Nagyságodat óhajtotta. – Mindenkit eltávolított maga mellől. – Tessék bemenni hozzá. Rám semmi szükség többé.

A harmadik ajtónál az orvos aztán hátramaradt, s engedte az úrnőt egyedül menni.

A negyedik szobában két nagy aranyrámában egymás mellett állt a főúri pár életnagyságú képe, mint vőlegény és menyasszony. A hideg márványarcú hölgy nem állhatta meg, midőn e két kép előtt elhaladt, hogy arcát két kezébe ne temesse. Könny, zokogás akart kitörni; azt kellett visszafojtania. Az neki nem szabad. Ez a harc elrabolt a hatvan percből – egy felet. S azt a fél percet fel fogják neki panaszolni!

Azután még egy üres, siket szoba következett, körülsáncolva a falak könyvtárakkal, azután nyílt amaz ajtó, melyen belül a haldokló férj várta az utolsó óra letöltét.

Ott feküdt az a férfi, akinek a szívere kővé vált. Kővé a patológia értelmében s a bibliai szólás szerint.

Feje magasan felpolcolva vánkosai között, minden vonása rendbe szedve, mintha modellképpen ülne annak a nagy művésznek, a halálnak, ki minden embernek más arcot fest, mint amilyen volt neki, amíg élt; s mintha mondaná annak: „Az én arcomat aztán jól találd!”

A nő odasietett hozzá.

– Vártam önre – szólt a férfi. Szemrehányás volt az.

– Én rögtön jöttem – rebegé a nő. Mentség volt az.

– Ön megállt sírni. Pedig tudja, hogy az én időm rövid.

A nő összeszorította ökleit és ajkait.

– Semmi gyöngeség, Marie! – szólt egyre hidegebb hangon a férj. – A természet folyama ez. Én hatvan perc múlva tehetetlen tömeg vagyok. Az orvos mondta. Vendégeink jól mulatnak?

A nő némán inte.

– Csak mulassanak tovább. Ne engedje őket szétriadni. Ne engedje elszéledni. Ahogy összejöttek az értekezletre, maradjanak együtt a torra. A gyászpompát rég előkészítettem már. A két koporsó közül a fekete márványt fogja ön számomra választani. Kardjaim közül a platina ékítményest fogják ravatalomra tenni. A szemfödél bojtjait négy főbíránk viszi négyfelől. A gyászénekkart a debreceni iskolai énekkar képezendi. Semmi színpadi nóták. Csupán régi zsoltárénekeket. A sírbeszédet pedig a templomban a superintendens, a háznál pedig az esperes fogja tartani. A helybeli pap egy egyszerű miatyánkot mond el a sírbolt előtt, egyebet semmit. Megértett ön végig?

A nő maga elé bámult a légbe.

– Kérem önt, Marie. Amiket most, most mondok, azokat nem fogom többé ön előtt ismételhetni. Legyen ön olyan jó, üljön ide ágyam mellé a kisasztalhoz, rajta van minden írószer. Írja fel ön, amit mondtam és még mondani fogok.

A nő készen teljesítette a parancsot, leült az ágy melletti kisasztalhoz, és leírta az eddig hallottakat.

Mikor készen volt vele, a férj folytatá.

– Ön hű és engedelmes nő volt teljes életében, Marie. Ön minden szavamat teljesítette, amit parancsoltam. Még egy óráig leszek önnek ura. De amit ez óra alatt önnek eléje mondok, az önnek egész életét betöltendi. Én még halálom után is ura fogok önnek maradni. Ura, parancsolója, kőszívű zsarnoka. – Ah, hogy fojt valami! Nyújtson hat cseppet abból a digitalinból…

A nő kis aranykanálkában beadta neki a gyógyszert. A beteg ismét könnyebben beszélt.

– Írja ön végszavaimat! Más ne lássa, ne hallja e szókat, csak ön. Egy nagy művet alkottam, melynek nem szabad velem együtt összeroskadni. A föld ne mozogjon, hanem álljon. – S ha az egész föld előremegy is, ez a darab föld, ami a mienk, ne menjen vele. – Sokan vannak, akik értenek engem; kevesen, akik tenni tudnak, és kevesebben, akik tenni mernek. – Írjon ön le minden szót, amit mondok, Marie.

A nő írt csendesen.

– Most a tengelye esik ki a gépnek – folytatá a haldokló –, s a hulló romok dobaját hallom már koporsófödelemen. De nem akarom azt hallani. Van három fiam, ki fölvált, midőn én porrá leszek. Írja ön, Marie, mi dolguk lesz fiaimnak halálom után. – Nyújtson előbb egyet a pézsmalabdacsokból. Köszönöm. Üljön le és folytassa.

A nő tovább írt.

– Három fiam, mind nagyon fiatal még arra, hogy helyemet elfoglalhassa. Előbb járják ők ki az élet iskoláit; önnek nem szabad őket addig látni. Ne sóhajtson ön, Marie! Nagy gyermekek már; nem hordozhatók ölben.

Legidősebb fiam, Ödön, maradjon a szentpétervári udvarnál. Most még csak követségi titkár, idővel magasabbra lesz hivatva. Az a hely jó iskola lesz neki. A természet és ferde hajlamok sok rajongást oltottak szívébe, ami fajunkat nem üdvözíti. Ott kigyógyítják mindabból. Az orosz udvar jó iskola. Ott megtanulja ismerni a különbséget az emberek között, akik jogosan születnek – és jogtalanul világra jönnek. – Ott megtanulja, hogyan kell a magasban megállni és a földre le nem szédülni. – Ott megismeri, mi értéke van egy nőnek és egy férfinak egymás ellenében. Ott majd elfásul rajongása, s midőn visszatér, mint egész ember veheti kezébe a kormányrudat, amit én elbocsátok kezemből. Adjon ön mindig elég pénzt neki, hogy versenyezhessen az orosz udvar nemes ifjaival.

Hagyja neki fenékig üríteni az élvezetek poharait. Nézze el túlcsapongó szeszélyeit, ezeket át kell élni annak, ki a közöny magaslatára akar jutni.

A beszélő az órára tekinte; az sietteté. Rövid az idő, oly sok mondanivaló van még.

– Azt a leányt – folytatá halkan a beteg –, ki miatt el kellett neki hagynia e hazát, igyekezzék ön férjhez adni. Ne kíméljen semmi költséget. Hozzá való férj hiszen termett elég. Vagyont mi adhatunk hozzá. Ha makacsul megmaradna e némber határozatánál, járjon ön utána, hogy a leány atyja áttetessék Erdélybe. Ott sok összeköttetésünk van. Ödön kinn maradjon mindaddig, míg ők innen el nem távoznak, vagy Ödön odakinn meg nem házasodik. Ne féljen ön semmitől. Oroszországban csak egyszer történt meg, hogy a pap leányát nőül vette egy cár; aztán az is csak orosz cár volt, nem magyar nemes.

A haldokló arcán még két piros folt is gyulladt ki e szónál, mely pillanatok múlva ismét eltűnt onnan.

A nő csendesen írta a rábízottakat.

– Második fiam, Richárd, még egy évig marad a királyi testőrségnél. De ez nem életpálya. Kezdetnek jó. Innen lépjen át a lovassághoz; ott szolgáljon ismét egy évig, s akkor igyekezzék a táborkarba bejutni. Ügyesség, vitézség és hűség három nagy lépcső a magasba jutáshoz. Mind a hármat a gyakorlat hozza meg. Ott egy egész meghódítatlan régió áll előttünk. Csak a lábunkat kellene rátennünk, hogy a mienk legyen. Az oktalan dölyf nem engedi. Az én fiam törjön utat mások előtt. Lesz Európának háborúja, ha egyszer megkezdődik a földindulás. Eddig nem is mozduló rugók fogják egymás ellen lökni az országokat. Egy Baradlay Richárd számára azokban sok végeznivaló lesz. Dicsősége mindnyájunkra fog világítani! – Richárd ne nősüljön soha. Az asszony csak útjában volna neki. Az ő feladata legyen: emelni testvéreit. – Milyen dicső ajánlólevél egy testvér, ki a csatában elesett!… Marie, ön nem ír? Csak nem sír ön talán? Kérem, Marie, ne legyen most gyönge; csak negyven perc még az idő, s nekem annyi mondanivalóm van még. Írja ön le, amit eléje mondtam.

A nő nem merte mutatni fájdalmát, és írt csendesen.

– Harmadik fiam, a legifjabb, Jenő: az én kedvencem. Nem tagadom, hogy a legjobban szerettem őt mind a három között. Ő nem fogja azt soha tudni. Mert hiszen úgy bántam vele, mintha mostohája volnék. Tovább is úgy bánjék ön vele. Maradjon Bécsben és szolgáljon a hivatalban és tanulja magát fokról fokra felküzdeni. Ez a küzdelem neveli őt simának, okosnak és eszesnek. Tanuljon minden lépést ésszel és kedéllyel mások előtt elnyerni. Legyen mindig kényszerítve arra, hogy kedvében járjon azoknak, akiket ismét mint lépcsőket fog felhasználni, hogy magasabbra emelkedjék. Nem kell őt hazulról kényeztetni, hogy tanulja meg felhasználni az idegent és minden embernek mérlegelni az értékét. Ápolni kell benne a nagyravágyást; fenntartani és felkerestetni vele az ismeretséget nagy nevekkel és hatalmas befolyásokkal, mik családi összeköttetésekre vezethetnek – a költői ábrándok követése nélkül.

Egy pillanatnyi eltorzulása ez arcnak tanúsítá, mily végtelen kínokat kell kiállni ez embernek azalatt, amíg beszél. – Csak pillanatig tartott az. A nemes akarat legyőzte a pór természetet.

Tudta folytatni végintézkedését.

– Ily három erős oszlop fönn fogja tartani azt a művet, amit én alkottam. Egy diplomata – egy katona – egy főhivatalnok. – Miért nem építhettem még tovább, amíg ők megerősödnek, amíg helyeiket meg tudják állni! Marie! Nőm! Baradlayné asszony! Én kérem, én kényszerítem, én megidézem önt, hogy cselekedje azt, amit önnek rendelek. A halállal vívódik minden idege testemnek; de én e végküzdelemben nem gondolok arra, hogy porrá lesz percek múlva, ami rajtam por. Ezt a hideg verítéket homlokomon nem a halálküzdelem izzasztja, hanem a rettegés, hogy hasztalan fáradtam. Egy negyedszázad munkája odavesz. – Álmodozó rajongók tűzbe viszik a gyémántot, s nem tudják, hogy az ott satnya elemeire fog feloszlani, s soha vissza nem jegecül. Ez a mi nyolcszázados gyémánt nemességünk! Ez az örökké éltetője, örökké újrafeltámasztója az egész nemzetnek. Lételünknek titokteljes talizmánja. – És ezt akarják megáldozni, megsemmisíteni. Lázálmokért, mik idegen test kór párázatával ragadtak át dögvész idején. – Ah, Marie, ha tudná, ez az én kőszívem mit szenved! Nem. Ne gyógyszert adjon. Az nem használ ennek. Tartsa elém fiaim arcképeit. Az megenyhít.

A nő odavitte a hármas tokba foglalt három miniatűrképet, s kitárta azt előtte. A kőszívű ember sorba nézte őket, s azalatt elcsillapultak fájdalmai. Elfeledett a halállal küzdeni. Száraz csontujjával a legidősebb arcára mutatva suttogá:

– Úgy hiszem, ez legjobban hasonlíthatna hozzám.

Azután félretolta maga elől az arcképeket, s folytatta hidegen:

– Semmi érzelgés, az idő rövid. Én nemsokára megtérek atyáimhoz, itt hagyom fiaimnak, mit őseim rám hagytak. De házam az eszmék vára marad. „Nemesdomb” nem esik ki a történelemből. Központja, tűzhelye, napja lesz ez a bolygó elvnek. Ön itt marad utánam.

A hölgy megállt az írás közben, és bámulva tekinte a beszélőre.

Az észrevette neje bámulatát.

– Ön kétkedve néz rám. Egy nő, egy özvegy mit tehetne azon munkában, melyben egy férfi összeroskadt? Megmondom azt. Hat héttel halálom után ön férjhez fog menni.

A nő kiejté kezéből a tollat.

– Én akarom azt – folytatá szigorúan a kőszívű ember. – Kijelöltem előre, akihez nőül fog menni. Ön Rideghváry Bencének fogja nyújtani kezét.

Itt a nő nem bírt magával többé, elhagyta az íróasztalt, s odarohanva férje ágya mellé, összeroskadt, és annak kezét megragadva, a legforróbb könnyekkel áztatá azt.

A kőszívű ember lehunyta szemeit, és tanácsot kért a sötétségtől. Megtalálta azt.

– Marie, hagyja ön abba! Most nincs idő az ön sírására. Én sietek. Utam van. Úgy kell tenni, ahogy mondtam. Ön fiatal még; nincs negyvenéves. Ön szép, és örökké az marad. Huszonnégy év előtt, mikor nőül vettem önt, sem láttam önt szebbnek, mint most. Hollófekete haja, ragyogó szemei voltak; – most is azok. Szelíd és szemérmes volt ön; most sem szűnt meg az lenni. Én nagyon szerettem önt. Hiszen tudja azt jól. – Az első évben született legidősb fiam, Ödön, a másodikban második fiam, Richárd, a harmadikban a legifjabb, Jenő. – Akkor egy súlyos betegséggel látogatott meg Isten, amiből mint nyomorék támadtam föl. Az orvosok megmondták, hogy a halálé vagyok. Egyetlen csók, amit az ön édes ajka ad nekem, meg fog ölni. És én itt haldoklom az ön oldala mellett már húsz év óta, elítélve, kiszentenciázva. Az ön szemei előtt hullott el életem virága, és húsz év óta nem volt ön egyéb, mint egy haldokló ápolónéja. És én tudtam élni, egyik napot a másik után vonva. Mert volt egy nagy eszme, minden emberi érzésen uralkodó, ami élni kényszerített, tartogatni egy kínokkal és lemondásokkal folytatott életet. Óh, milyen életet! Örök tagadását mindennek, ami öröm, ami érzés, ami gyönyörűség! Én elvállaltam azt. Lemondtam mindenről, amiért emberi szív dobog. Letörültem lelkemről az ifjúi ábrándok költészetét, ami minden ifjú lelkét megfogja. Lettem rideg, kiszámító, hozzájárulhatlan. Csak a jövendőnek éltem. Egy oly jövendőnek, mely nem egyéb, mint a múlt örökkévalósága. Ebben neveltem mind a három fiamat. Ebben fogyasztottam el életerőmet. Ebben örökítettem meg a nevemet. E néven a jelenkor átka fekszik, de a jövendő áldása ragyog. E névért szenvedett ön oly sokat, Marie. – Önnek még boldognak kell lenni az életben.

A nő zokogása tiltakozott e szó ellen.

– Én úgy akarom! – szólt a férfi, és elrántotta tőle kezét. – Térjen ön az asztalhoz vissza és írja. Végakaratom ez. – Nőm hat hét múlva halálom után adja kezét Rideghváry Bencének, ki nyomdokomba lépni leginkább érdemes. Így leend nyugtom a föld alatt és üdvöm az égben. Leírta-e ön, amit eléje mondtam, Marie?

A nő kezéből kihullott a toll, két kezét homlokára tette és hallgatott.

– Az óra végére jár – rebegé a haldokló, küzdve a semmivélét férgei ellen. – De „non omnis moriar! „A mű, mit megkezdettem, utánam fennmarad – Marie! Tegye ön kezemre kezét és hagyja rajta, míg azt megfagyni érzi. Semmi érzelgés, semmi könny, én akarom, hogy ön ne sírjon. Nem veszünk búcsút. Lelkemet önre hagytam, s az nem fogja önt elhagyni soha; az számon kérendi öntől minden reggel, minden este, hogyan töltötte ön be azt, amit önnek végső órámban meghagytam. Én itt leszek! Mindig itt leszek.

A nő úgy reszketett.

A haldokló pedig csendesen egymásra tevé kezeit, s töredezett hangon rebegé:

– Az óra végére jár… Az orvosnak igaza volt… már nem fáj semmi… Sötét lesz minden… Csak fiaim képe világít még… Ki jössz felém, onnan a sötétből? Állj ott! Ne közelíts!… Homályos alak!… Még mondanivalóm van itt!

Hanem az a nagy homályos alak, mely előtűnt a semmivélét sötétségéből, közelített visszaparancsolhatatlanul, s nem várta meg, míg a nagy, hatalmas, kőszívű ember elmondja, mi parancsolnivalója van még ezen a világon, s rátette arcára láthatatlan kezét.

A nagy, hatalmas, kőszívű ember aztán, mikor érezte, hogy e még hatalmasabb úrnak engedelmeskednie kell: önként lecsukta szemeit, összeszorítá ajkait, nem várva, hogy segítségére jöjjenek a meghaláshoz, mint más veszendő embernek, és átadta nagy, törhetetlen lelkét a nagy tömlöctartónak – büszkén, vonakodás nélkül, mint illik nemesemberhez.

A nő pedig, midőn látta, hogy a végső perc betölt, s férje halva van, odarogyott térdre az íróasztal mellé, s két összekulcsolt kezét a teleírt papírra fektetve rebegé:

„Halld meg, uram Isten, és úgy bocsásd szíved elé árva lelkét! És úgy légy neki irgalmas a túlvilágon, ahogy én fogadom és esküszöm előtted, hogy mindezen rossznak, amit ő végleheletével parancsolt, az ellenkezőjét fogom teljesíteni Teelőtted! Úgy segíts meg engem, véghetetlen hatalmasságú Isten!…”

…Egy emberen túli, egy elképzelhetetlen borzadályú kiáltás hangzott fel a csendben.

A felriadt nő rettenve tekinte az ágyán fekvő halottra.

És íme annak előbb lezárt ajkai most nyitva voltak, lecsukott szemei elmeredve és mellén összefogott két keze közül a jobb feje fölé emelve.

Talán az elköltöző lélek összetalálkozott az égben az utánaküldött fogadással, s még egyszer visszafordulva az ég kapujából, a csillagok útjából, megtért porhüvelyéhez, hogy egy halál utáni kiáltással kijelentse végső, tiltakozó vas akaratát.