Amely nap estéjén a szentléleki várkastély kertjéből Sára elragadtatott, szintén érdekes dolgok történtek Szentlélektől alig két postaállomásra.

S most azok elbeszélésére térek át, híven ragaszkodva egy régi kézirathoz, melyben leírva találtam.

Még a hajnal szürkülete nem tette fölöslegessé az olajmécs világát a nagy Kassai István erdőmesterének szerény lakában.

S ki volt Kassai István? - kérdhetik olvasóim, miután nagyságának híre két század óta inkább elkopott, mint a régi pénzek körirata.

Kassai István az erdélyi főurak által gyűlölt és rettegett sehonnai, kit erszénykötő fiának állítanak, s ki az egész országban legdúsabb és legfukarabb földbirtokossá lett. Hogy ne kelljen fényt űznie, csak tanácsosi cím alatt folytatta a korlátnoki^[103] hivatalt, mely akkor az vala, mi újabb korban a miniszterelnökség. Furfangra töméntelen ésszel bírt, s Rákóczi őt jobbkezének tekinté. Ha nem lett volna gyáva, győzedelmeskedhetik az egész ellene törő arisztokrácián; de minthogy a fejedelmet sohasem merte a táborba elkísérni, a gyakori hadakozások alatt ellenségeinek, kik seregeket vezéreltek, sokszor sikerült megingatni befolyását, s utoljára is csak a véletlen halál ragadta ki a felségsértési pör és elítéltetés alól.

Ez volt Kassai István.

De nekünk vele kevés közünk, mert most csak erdőmesterének ajtókilincsét akarjuk megnyitni.

A házigazda - ötvenéves zömök férfiú - kitisztítá, megtölté puskáját. A kétágú és cifra vésetű szarut, melyet egykor büszke fején címeres szarvas hordott, színig tömé lőporral. Táskájában már elég fojtás s jegyzett golyó volt. Még csak széles tüszőjét csatolá derekához, s azzal ő is a reggeli mellé ül, melyből már egy második egyén néhány perccel előbb falatozáshoz kezde.

Molnár-pogácsa, melegített sör - melyet a pálinka akkor még háttérbe nem szorított -, kemény tojás és szalonna voltak az asztalra föltéve, s az erdőmester vendége annyira már kielégíté étvágyát, hogy a megszakított társalgást új erővel folytathassa.

- Nekem - szólt - keresztül kell ezen az erdőn menni, ha szintén a fejedelem egészen elfoglalva tartja is a közlekedést.

- Lehetetlen, uram, mert a "nemes társaság" marsallja^[104] szigorúan megtiltotta a vadászati vonalba lépni.

- A hajtás kezdete előtt még áthaladnék.

- Nem, uram! Közel két óra kellene rá, s a hajtóvadászat hamar fog kezdődni.

- Vezet-e más mellékút vagy ösvény Mikes Zsigmond házához?

- Igen, egy, de nagyon kerülő, s csak gyalogembernek való.

Az idegen kedvetlenül veté hátát a széknek, s míg meggyújtott kurta pipájából gyorsan szívta a füstöt, homloka mélyebb redőkbe vonult, s látszott, hogy a véletlen akadállyal, mely célja elébe gördült, sehogy sincs kibékülve.

- Azért tértem el az országúttól, mert hamarább vágytam megérkezni. S most késő estig várjak? De nem is estig, holnap reggelig; minthogy éjjel, annyi tájismeret mellett, amennyivel bírok, a rengetegből kivergődni sem tudnék. S hátha a fejedelemnek tetszeni fog másnap is itt folytatni vadászatát?

- Uram, az alig hihető - szólt a házigazda.

- Csak vissza nem térhetek Székely Mártonhoz, hogy az országutat, melytől elpártoltam, ismét fölkeressem!

- Úgy még több időt veszítene.

- Mit tegyek hát?

- Vadásszék velünk. A fogason legjobb fegyverem függ, s csak azért nem vettem elő, mert tudom, hogy a szegény legénynek megárt, ha pontosabban talált, mint a nagyúr. Állásom majdnem a fejedelem átellenében van, azon szakadék jobb oldalán, melyre a legkönnyebb a medvéket terelni. A marsallal együtt jelöltük ki Kassai őnagysága számára.

- Nincs kedvem Kassaival, kit különben is csak nevéről ismerek, időt tölteni.

- Arra kegyelmednek módja sem lesz - válaszolá mosolyogva az erdőmester. - Őnagysága - folytatá fenékig ürítvén a söröskancsót - a medvék iránt különös tisztelettel viseltetik. Áhítja ugyan a pénzt, de ha mindenik mackóról száz bőrt lehetne levonni, mégsem bántana egyet sem. A fejedelem követelte, hogy vele foglaljon állást, mert vadászat közben sürgetős ügybajok adhatják elő magokat; mire késznek nyilatkozott inkább a kancellárságról lemondani, mint oly szenvedélyes vadász mellett ácsorogni, ki bosszankodik, ha minden medvét nem hozzá hajtanak. Kassai őnagysága számára az ispán eddig már egy jól bezárt, ernyős szekeret vonatott az állástól legalább ötvenölnyire fekvő magányos zugba, hová vad sem téved, golyó sem repülhet. Ott heverészve fogja ő a hajtást bevárni, s hogy a véletlen, farkas vagy medve alakjában meg ne tréfálhassa, fegyveres darabontok állanak őrt szekere körül. A nagyságos úr helyét tehát bízvást elfoglalhatja kegyelmed, s csak arra figyeljen, hogy ha felénk mackó jön, sebet ejthet ugyan rajta, de nem nagyobbat, mint amekkorával a koma őfenségének lövésébe elcammoghat. Nem szeretném, ha állásomon holt medvét találnának. Isten őrizzen minden nagyravágyástól. Én a lapockára fogok célzani, s kegyelmed is hagyja békében a nemes részeket. De már indulhatunk.

Az erdőmester vállára ölté puskáját, s az idegen - ki mint látszott - örömmel fogadta a meghívást, szintén fölfegyverkezett.

Alig félóra alatt a gyűlhelyen voltak, honnan, mert az összecsődített tömeg már az erdő fölverését elkezdé, kijelölt állásukra siettek.

- Egy kissé megszeppentem, hogy öltözete a marsall szemébe tűnik - szólt vendégéhez az erdőmester. - De ha udvari vadász vagy erdőkerülő ruháját adtam volna kegyelmedre, akkor meg tekintete s magatartása árulta volna el. Még köznemesnek is igen sima keze és beszéde van.

Az idegen egészen el nem palástolható aggodalommal mosolyodott.

- Süvegén a darutoll - folytatá az erdőmester - csak megjárja, de a forgóban az egyetlen nagy karbunkulusnak^[105] párját az egész Rikán belől ritkítom, pedig szép darab föld.

- Hüm, kend alkalmasint valami gazdag lovag fegyvernökének tart.

- Néha lovagnak is hinném, ha máskor eszembe nem jutna, hogy hátha mégiscsak íródiák.

Alig lehet jobban jellemezni idegenünket, mint az erdőmester ezen együgyűnek látszó megjegyzésével tevé.

Fiatal, azonban idő előtt elviselt alak volt. De nem a feslettség és testi élvek által okozott fonnyadás; a szellemi munkásság túlizgatottsága s kimerültségei zilálták szét vonalait. Ezek törölték le arcáról a virító egészség és ifjúkor zománcát. Fürtei őszülni kezdettek, bár harminc évet alig számlálhatott. Leventés tartása vegyítve volt a szobamécs s könyvpolcok előtt virrasztani szokott férfiak esetlen fogásaival. Tüzes szemeit gyakrabban emelé az ég felé, vagy szegzé a földre, mint a sarkantyú és kard emberéhez illik.

Az erdőmester szavai nem maradtak reá befolyás nélkül. Egyenesebb, szilajabb tartást vett, mintha inkább akarna az erő, mint a gondolat képviselőihez soroztatni.

- Lehet - szólt ábrándos mosollyal ajkain -, lehet, hogy ha nem is lovag, de legalább harcfi vagyok, kinek élete küzdésre van felajánlva, s ki az Isten irgalmából még egykor testén vérontás nélkül is több sebet és diadaljelt hordhat, mint azon hadnagyok, kik közönséges csatamezőkön forgatják fegyvereiket. Sokféle az ellenség, melyen győzedelmeskednünk kell; de valamint minden meggyilkolt még nem vértanú, szintúgy némely harc kivíva sem ér sokkal többet, mint elveszítve. Boldogok, kik a legjobb zászlót választották! Enyim a kereszt... De, mint hallom, nagyban foly már a hajtás. Ebek csaholását visszhangozza a bérc, s a nép sivalkodása közé puskák ropogása vegyül.

- Vakarni fogja mérgiben füle tövét a marsall - szólt most gúnyosan az erdőmester.

E percben szarvas csörtetett ki a sűrűből, s míg a keskeny meredélyen, mely útjában állott, keresztülugrék, a kövekre csordult a vére.

- Minden cseppjét a kamarások megvennék egy aranyforinton, csak hogy eltakarhassák.

- De miért éppen ők? - kérdé az idegen.

- Mert legközelebb vannak a fejedelemhez.

- S az rossz helyzet?

- A vadászaton mindenesetre. Egyébiránt hátasparipáját lódingostul is a lovászmesternek ajándékozná hallgatás fejében az, kinek most a puskacsöve füstös.

- S oly szigorú a fejedelem?

- Nem szigorú, de dühös, ha medve-, bölény- és farkasvadászaton más állatra lőnek.

Megint puskaropogás hangzott.

- Ügyeljünk! - suttogá az erdőmester felvonva a sárkányt. - Ez a bundás koma, s nincs még megsebezve.

Míg itt feszült figyelemben vannak, látogassuk meg Rákóczi Györgyöt.

Egy óriástölgy s néhány mogyorócsalit közt akkora rés nyílt, melyet a válogatott hátasló is alig tudna átugrani.

E rés fenekét málnabokor és még mindig zöld haraszt borítá, de oly sűrűn, hogy az ökörszemnek csaknem biztosabb menhelyet nyújtott, mint a kertsövény; előterét pedig legalább négy öl mélységű, kövecses és szirtos meredély szegte be, mely vízmosások által támadt.

A természettől alkotott e kis színpadon, különböző helyzetben és foglalatosság közt találjuk a szerepvivőket.

Vegyük csak szemügyre.

A tölgyderékhoz támasztott háttal egy középkorú, vállas és csontos férfi áll. Arca sárga-vörös, vonalai élesek, orra nagy és hajlott, homloka tág, sűrű bajusza rőtre játszik, míg üstöke sötét gesztenyeszín. Testén rövid bőrkabátot hord, melynek fehér színe vagyonosra mutat, ki tetszése szerint változtathatja vadászruháit. Széles öv nagy érckapoccsal szorítja össze felsőöltözékét. Bő csizmája térden felül nyúlik, s fején süveg helyett könnyű barett látható. Egyik puska a kezében; másik földre bocsátott aggyal oldala mellett.

Ez maga a fejedelem.

Körülötte felvont csővel a "nemes társaság" két tagját látjuk, oly díszes ruhában, mintha palotai szolgálatot tennének. Jobbról tudniillik Kapronczai György áll, ki meleg kedélyű, de élces ifjú volt, s ötleteiért nemrég vívott párbajt, bár az a "nemes társaság" szabályai szerint szigorúan, sőt ha következményei nagyobbak, fővesztéssel is büntettetik. Balról Horváth Ferenc áll, kiről azt olvastam, hogy a gyarmati csatában sebekkel rakva négykézláb mászott egy bokorba, hol a halottak között feledték; de négy hónappal utóbb piros, egészséges arccal jött haza, s csak annyi baj érte, hogy felesége már mással volt jegyben. Ez a bájos nő, ki ily ártatlan s mégsem érdektelen kaland szerzője lett, az általam most rajzolt vadászatkor csak növendék leányka, s alig tudja: hol van, vagy hol nincs szíve tájéka. Mit részemről igen sajnálok, mert regényeimből a gyermekszobákban semmi sem történvén, a kis csintalant lehetetlen az olvasóval megismertetnem.

A "nemes társaság" két deli alakú s a fegyverforgatásban híres tagján kívül találunk a fejedelem körében más tulajdonokkal bíró egyéneket is.

Szorosan a mogyorócsalit tövénél Csulai György udvari káplán ült, mégpedig pázsitra fektetett bibliával, s orrán a füleit sértő pápaszemmel. Ha a nyelvújítás akkor divatban lett volna, főtisztelendő Csulai uram lesz a szemüveg kitalálója; míg így rövidlátása miatt kénytelen volt a gyűlölt nevű tárgyat magával hordani, s ha el nem kerülhette említeni is, azt oly szemérmes zavarral tette, mintha trágár szó röppent volna el ajkain.

Csulai uram biztonság kedvéért egy karabélyt sem feledett magával hozni; de meg vala győződve, hogy neki erős várul és védelmül a Jehova kegyelmén kívül, csak a Kapronczai György és Horváth Ferenc puskacsöve szolgálhat. Ennélfogva a karabélyt oldalától mentől nagyobb távolságban igyekezett tartani, nehogy valami harcias humor vagy világi hiúság egy bocs elejtésére csábítsa, jól tudván, miként az elesettek fölkelhetnek, s nemcsak ha templomkövető leányok, de ha medvék volnának is.

Döme diák - a másik egyén -, ki golyó- és lőportarsoly helyett óriás levéltárcát cepelt vállán, s ki hóna alatt néhány bűnvádi pör okmányait tartá, nem részesült azon kedvezményben, hogy a pázsitra heveredhessék, s csak azzal vigasztalta magát, hogy ha a merőnállásban elfárad, változtatás kedvéért, mint a gólya, most az egyik, majd a másik lábát emelheti föl.

Döme a titkosabb s kevésbé úri dolgokban Rákóczi bizodalmával méltán dicsekedhetnék, s mégis nem emlékszik, hogy valaha a fejedelem jelenléte alatt leült volna, s legmerészebb reményei sem szárnyaltak e szerencse szédítő magasságáig. Csulai hosszú papi ruhájánál fogva megközelíthetetlenül álla tisztességben előtte; de Döme diák sok dolgot tud és visz végbe, melyet a világ szeme elől fátyol takar, s melyet, ha utóbb nyilvánosságra jön, Csulai uram az ótestamentumból nagy fáradsággal kikeresett példákkal kénytelen védni, bármint ellenkezzék lelkiismeretével.

Csulai, mint az ülés és tudomány emberei szoktak, húsos és gömbölyeg alakkal bírt; Döme pedig a kövér falatokat hasztalan leső kisrangúak éhes-szomjas dicsvágyát képviselé, az ő sovány, szikár termetével, mely egyiptomi hét szűk évből való jelenetnek látszott.

Még sokat lehetne e két érdemes férfiúról mondani, ha attól nem tartanánk, hogy a szapora beszéd miatt a vadászati kalandokról elkésünk.

Az erdőmester nem rosszul vetett Rákóczi jelleméhez, midőn jóslá, hogy a szarvasra tett lövés nagy zajt támaszthat.

A fejedelem homloka redőkbe vonult.

- Micsoda puffogás? Ez nem történt a hajtás irányában.

- Az ágzörej szerint, fenséges uram, szarvasnak vagy dámvadnak kellett állásunkból balra, a meredély keskenyebb pontján átszökellni - szólt Horváth Ferenc, míg társa szemhunyorítással inté hallgatásra; de amelyet ez nagy buzgóságában észre sem vett.

- Törvénytelen lövés, szigorú parancsom ellenére! Egy hajtóvadászaton sem tudok rendet tartani; s veletek hajtsak végre táborozásokat.

Horváth döbbenve tekintett a fejedelemre.

- Eredj tüstént - szólt ez szelídebb hangon -, s rendelt a marsallnak meg, hogy keresse ki a vétkest. Ha úr volna, vegye el tőle a puskát az egész vadászatra; ha udvarunk szolgálatához tartozó, küldje a hoppmesterhez megfenyítés végett; ha a "nemes társaság" zászlója alatt levő, két hétig ne engedje személyünk körüli foglalatosságokhoz; ha pedig a jobbágyságból kiemelt puskás, akkor veresse rögtön kurta vasra.

Horváth mélyen meghajtva magát elindult; de a fejedelem csakhamar visszainté.

- Fiam, ha Kornis Zsigmond, ki szórakozott vénember, lőtt volna, a marsall ne süsse rá a dolgot, ha Szentpáli, ki negédes hánykodó, szidja le mentől több úri rendűek előtt; ha Kassai István korlátnokunk... no, de az lehetetlen... azonban a közmondás szerint még a disznóláb is elsülhet... tehát ha korlátnokunk lőtt, dícsérje meg e bátorságért a mi fejedelmi nevünkben. Te pedig, fiam, gondosan járj, s a marsall oldala mellett maradj, míg elégséges intézkedést teszen a vadászati szabályok szigorú fenntartására. Inkább küldje haza a gyakorlatlanabb vendégeket.

Horváth szomorú szívvel ment el, mert nem sok reménye maradt a fejedelem szeme előtt kitüntetni magát. Pedig hetek óta járt azon szerencse után, hogy a kamarási szolgálat legalább egy hajtás alatt rája is bízassék, jól tudván, hogy Rákóczi még leghamarább a vadászat körüli érdemeket veszi észre.

Horváth távozása percében hangzott az a puskaropogás, melyre az erdőmester fölvonta sárkányát,^[106] medvét várva.

Vendége, kit magával hozott, öröm és félsz nélkül nézett a szakadékba, minthogy annak keskeny fenékútjára tereltnek látszott a közelgő vadállat.

Megzördült a száraz ág és fonnyadt gally, melyet esőmosás vagy szélvész söprött az aljba, hol vörös agyag s kődarabok közt vékony szalagját fonta egy ér tovább, néha sáros gübbenőkben^[107] aludva el, néha sebesebben csergve.

- Nem nagy talpú mackó lehet - súgá a figyelmes erdőmester.

- S bundája nem sokszor vedlett - válaszolá az idegen.

Alig ejtette ki e szót, s már a kíváncsiság tárgya táncolva, szökdelve jelent meg.

Szügyén jobb szélről egy kis sebet horda, mely csak bőrét szakítá; de erősebb mozdulataira mégis kifortyant vére, s gazdag, sűrű cseppekben szivárgott hasán végig. Mert a sajgás és ingerültség kölcsönös hatása közt, fiatal mackónk, hol négy lábon ugrándozott, hol fölegyenesedve s fejét haragosan forgatva haladott a keskeny úton előre, s aligha azon nem járatta eszét, hogy alkalmas ponton a szakadás valamelyik martjára másszék föl; mi semmi esetre nem volt igen nehéz vállalat, s csupán a vadászállások miatt igényelt nagy óvatosságot.

Már célját kiviendő, első lábaival egy emelkedett palahasábra támaszkodva, hasig a mart párkányára lökte magát, s hátulsó csuklójával a porló fövényre kapaszkodott, hogy egy kevés ellenállásra lelvén, egészen fölvergődjék.

- Nem úgy, koma! - szólt az erdőmester, kitől alig harminc lépésre akart a fiatal üldözött haraszt és fák közé menekülni.

Ezzel elsüté puskáját, s a golyó a kuporgó vadállat füle mellett repült tovább.

Mackónk a ropogásra hátrakapta fejét, és súlyegyent vesztve az árokba hengeredett vissza.

- Az ilyet nevezem én eszélyes lövésnek - mondá mosolyogva az idegen. - Nem érni többet el, mint amennyi céljainkra okvetlenül szükséges; ebben igazi életbölcsesség van.

- Csak kezem reszketett.

- De szerencsésen, mert egy nem veszélyes medve megy komoly seb nélkül a fejedelem puskája elébe. S arról kegyelmed nem tehet, hogy mackónk nagybátyja, vagy tán éppen édesmamája vonakodik erre jönni.

- Kegyelmed észrevette, hogy az öregebb medve más utat keres? - kérdé csodálkozva az erdőmester.

- Két lövés iránya gyaníttatja, miként már talált is - szólt az idegen.

- Ezt gyakorlott vadász mondá.

Az erdőmester tiszteletjelül meg is billenté kalapját.

- Bizonyosan - folytatá az idegen - keresztútnak kell ott lenni, hol a bocsra tüzeltek, mely néhány lépéssel elöl ment.

- Igen, s mellette egy kis irtás van.

- S abba vonult az öregebbik!

- Úgy látszik - válaszolá az erdőmester.

- De aztán, ha nem csalódom, gondatlanul ismét a szoros útra ereszkedett le.

- Kénytelenségből cselekedte, mert az irtás felénk néző részén két rosszul fedett lőhely van, melyet, ha szeme volt, tüstént észrevehetett.

- S a szorosból könnyen szabadulhat-e ki? - tudakolá az idegen.

- A szerencsétől függ - válaszolá az erdőmester. - Mert a vén latornak vagy Kemény János vagy Kornis Zsigmond keze ügyében kell elhaladni. Ha Keményt választja, bundájába fog kerülni; ha Kornist, akkor legfölebb egy-két evőkanálnyi vért fizet a vámon. Tőlök menekülve a hopmesterhez ér, ki igen sima úr arra, hogy még a medvékkel is gorombán bánhassék; vagy jöhet Szentpáli csövéhez, mely, mint mesélik, gyakran mond csütörtököt.

- S hát azután?

- Na, azután néhány biztos szemű tagja a "nemes társaságnak" üdvözli, kik ha le nem csücsülhetnék, a "zöld tengerszemig" jut, s ennek járatlan partján övé a világ, amíg ügyetlensége vagy a hajtók lármája miatt eszét vesztve, megint bajba nem keveredik.

- Tehát kevés remény van, hogy látogatásunkra jöhessen? - kérdé az idegen.

- Ha meg nem bódult, kevés - válaszolta az erdőmester. - Legfölebb, ha nőstény, anyai szeretetből - tevé később hozzá.

- Bocsát keresve?

- Igen, mert a medvék közt sok derék anya van, s némelyiktől példát vehetnének feleségeink.

- Ah, ez furcsa.

- De igaz - szólt szárazon az erdőmester.

Ekkor a fejedelem állásánál lövés hangzék.

A bocs homlokban találva, élet nélkül rogyott össze.

Rákóczi, mint szenvedélyes vadász, kéjérzettel tekintett a hullára, melyből az életet keze oltá ki.

Örömét növelte, hogy eddig alkalmasint egyedül volt, ki martalékkal dicsekedhetett.

Néhány pillanattal utóbb a távoli tüzelés gyaníttatá ugyan, miként más is részesülhet a jó siker kedvezményében, de valószínűleg kevésbé pontos golyóval.

S ez az ő hiúságát egészen kielégíté.

- Mint látszik - szólt Kapronczai Györgyhöz -, tőlünk szünetlen messzebb vonul a hajtás.

- A vadállat, kegyelmes uram, a "zöld tengerszem" felé akar menekülni.

- De már alkalmasint elejtették, mert megszűnt a puskaropogás - említé a fejedelem.

- Vagy utat tévesztett - mondá szerényen Kapronczai.

- Nem gondolom, minthogy a "tengerszem" körül erős állások vannak.

- Erős lövők számára, fenséges úr!

- Egyszer, még mint néhai Bethlen Gábor fejedelem vendége, én is foglaltam ott helyet.

- S két öreg medvét ejtett el fenséged saját kezével.

Rákóczi elégülten tekintett Kapronczaira.

- Pedig az egyik dühödésig volt ingerelve, s Máté pandúrnak a fejbőrét nyakszirttől a homlokáig leszakítá.

- S kitől hallád ezt?

- Mikes Zsigmond bátyám a poharazás közt mindig el szokta vendégeinek beszélni.

- Melyik Mikes? - kérdé Csulai, szemeit a szentkönyvből felemelve. - Az a bűnös kanáneus, az a hitetlen emorteus-e, ki nagyobbik fiát Baál oltárához küldötte szolgálni?^[108]

Kapronczai a káplán megtámadására kipirult, de éles nyelve mellett sem mert válaszolni.

- Az a Mikes - szólt mosolyogva a fejedelem -, kihez foghatólag senki sem tudott nagy vadászatokat rendezni.

- S ki második fiát fenséged rosszakarója, a cselszövő Lupuj vajda udvarában tartja - jegyzé meg ismét tiszteletes Csulai uram.

- Lupuj vajda - szólt közbe Döme diák tettetett ügyetlenséggel - éppen most a moldvai határszéleken nagy kísérettel vadászik.

Jó tapintattal ébreszti Döme a gyanút - gondolá Csulai.

Istennek hála! Döme más fordulatot adott a társalgásnak, hogy a bal helyzetből, melybe az álnok pap taszítani akart, kiragadjon - örvendezett magában Kapronczai György, ki a Mikesek távoli rokona volt.

Rákóczi a szokottnál valamivel élénkebben kérdé az íródiáktól: - S honnan hallottad, hogy Lupuj vajda közel hozzánk vadászik?

- Fenséged jászvásári küldöttjei írták hivatalosan a korlátnok őnagyságának.

A fejedelem tüstént parancsolá, hogy Kapronczai az udvarmestert hívja elő.

Rákóczi vadászatain a marsall és udvarmester gyakran volt igénybe véve, az egyik mint rendőr, a másik főleg mint szálláskészítő. Ennélfogva a kamarásoknak örökké tudtul adatott a hely, hol e fontos hivatalnokok állást foglaltak, s az út, melyen a vadászat zavarása nélkül hozzájok jutni lehet.

Döme diák sejté, hogy Kapronczai távozásával nagyban kezdődik az ő szerepe. Ujjaival iratok közt kezdett tehát babrálni, mégpedig azon nyalábban, hol a titkosabbak hevertek.

Csulai uram pedig, ki a Dávid királyt megfeddő Náthán főpap szerepét tűzte eszményképül maga elébe, s ki Sámuel és Eleázer^[109] büszkeségével szerette volna a világi hatalmat korlátolni, sőt fenyíteni is, de a hivatás teljesítésére elég erkölcsi erővel nem bírt: most szintén sóvárogva várta a percet, melyben módja leend, anélkül hogy Rákóczi haragját fejére vonná, oly szavakat használni a fejedelem céljainak pártolására vagy megtámadására, melyekből kitűnjék, miként ő sem utolsó szolga Izráelben.

- Hej, Döme! - szólt Erdély uralkodója megint a cser derekához támasztva hátát, mint szokta, ha a vadászat iránti inger keblében magasabb értékeknek adott helyet.

A diák, kit olvasóim ne becsüljenek oly csekélyre, mint ő saját magát, mohón kapdosott tárcájában feltört s bepecsételt levelekhez, s a hóna alatti okmányokat is kezébe vette.

- Töltsd meg előbb fegyveremet.

Rákóczi magántitkára elég ügyesen teljesíté ezen szakába nem vágó parancsot, s török modorban, majdnem földig görbedve nyújtá a puskát vissza. Mihelyt pedig a kiegyenesedés ideje megjött, lassú, de rendkívül tiszta hangon kezdett jelentéseihez. - A fiskális direktor,^[110] fenséges uram, előterjeszti a tizenhetedik pótléklajstromot azon egyénekről, kik a néhai Bethlen Gábor fejedelem családjához szítanak, és Zólyomi Dávid háborgásait rokonszenvvel látszottak fogadni.

- Olvasd egyenkint fel a neveket!

- Jármi Ferenc - olvasá Döme.

- Sarmaságon szép birtoka - említette a fejedelem.

- Váradon - jegyzé meg a diák mély alázattal - emeletes házat épít; Gavrilla nagybojtárnak a száműzetés alatt kétezer aranyat adott kölcsön; a leánya lakodalmakor elővett ezüstneműeket és ékszert tízezer tallérra becsülik; testvérének, ki vízkórban sínylik, halálával ötszáz jobbágy száll rá, s a királyi táblán a régi híres Bardocz-pört meg fogja nyerni.

- Vagyonáért tehát tekintéllyel bírhat - mondá Rákóczi.

- Kraszna és Középszolnok megyében szétágazott rokonsága van, kikkel nem civakodik - hozta föl Döme.

- S kik pártját foghatnák - szólt a fejedelem.

- Neje által pedig, fenséges uram, a brassói királybíróval sógor.

- És jelleme? - kérdé a fejedelem.

- Ravasz s vállalkozó volna, ha a fiskális direktort nem tartaná még inkább annak.

- S lehet-e vádat alapítani ellene?

- Az eddigi adatokból nem.

- Hagyd meg a direktornak, hogy rendkívüli szigorral üldözze, s midőn megszeppent, nyomja el a keresetet, s boronáljon be szépen mindent, ha tudniillik ezentúli magaviseletének zálogául összes vagyonát lekötné.

- Értem, fenséges uram!

Csulai vakarta füle tövét, gondolván: volnék bárcsak esperes, most megdorgálnám őt, mint Náthán próféta Dávid királyt!

Döme diák a lajstromból olvasá: - Szentimrei Márton.

- Az öreg Dávid unokaöccse-e?

- Az, fenséges uram!

- Mondják, több adóssága van, mint vagyona.

- Házassága elromlott Herczeg Örzsivel. S nagybátyja kegyére nem számíthat.

- Eszes ifjúnak tartják.

- Akadémiákon is volt, fenséges uram!

- S a gyanú ellene?

- Igen terhes.

- Hol lakik?

- Jelenleg Szászsebesen.

- Kérje számára tőlünk a direktor a királyi negyed haszonbérlőjévé neveztetését, akár Szerdahely, akár Szászsebes székben, hogy legyen, minek elvesztésétől féljen.

Csulai köhintett, gondolván: volnék bárcsak püspök, most megmondanám neki Sámuel főpappal: Ó, Saul király, de bolondul cselekedtél!

Döme diák most Kemény János nevét olvasá.

- Ő is? - kérdé megdöbbenéssel a fejedelem.

- Gyanúsnak tartatik - szólt Döme.

- S a közvádló?

- Csak kevéssel hoz föl több adatot terhelésül, mint Jármi ellen, kit fenséged vagyonának lekötése által kíván hűségében erősíteni.

A fejedelem borult arccal, s elmélyedt hangon szólt.

- Kemény a nagy Bethlen Gábor udvarában növekedett. Ért a fortélyhoz, népszerű a katonaságnál. Fiatal kor és nagyravágyás mellett is terveiben lassú, de biztos. Ezek a tigriskörmök! S mivel vágod le? Betűvel vagy bárddal? S ad-e ő kötelezvényt? Kemény nem félénk. Szerezhetsz-e adatokat ellene? Kemény óvatos. Megengesztelhetem-e, ha nem büntethetém? Ő jobban tud színlelni, mint feledni. Terhes a fejedelmek helyzete. Az erősek árulókká lehetnek, a gyöngék rossz védelmezők.

Döme diák sokkal szerényebbnek képzelte hivatalát, hogysem Rákóczi György rövid kérdéseit, melyeket hozzá látszott intézni, ne vélje csupa monológnak, mire hasznosabb nem is hallgatni, mint válaszolni.

- Töröld ki Keményt, hogy neve sejdíthető se legyen! A direktor ne említse többé megdönthetetlen vádokok nélkül.

Döme gyorsan vakart és törölgetett a papíron.

Tiszteletes Csulai uram pedig a mogyoróbokrok árnyékában, hol pásztori ártatlansággal fosztogatá egy őszi kikerics leveleit, mellékesen sokféle visszaemlékezésbe merült. Eszébe jutott a segesvári országgyűlés, mely 1631-ben fejedelmi választásra hirdettetett. Látta a szomszéd falvakat Bethlen István katonáitól lepve, míg a másik követelőnek, a most dicsőségesen uralkodó Rákóczinak, alig volt zászlója és hada. Ekkor érkezett nagy pompával a szultán követe, Arnot, hozván magával két levelet: egyikben írva volt, hogy a hatalmas császár Rákóczit óhajtaná fejedelemnek; a másikban ugyanazon kéz szép és cikornyás betűivel volt följegyezve, hogy a győzhetetlen császár, kinek szakálla árnyékába vonult a világ, Bethlen Istvánt kívánja fejedelmi föveggel és palásttal felruházni. Arnot Brandenburgi Katalin palotájába sietett, mondván: - Bethlen Gábor özvegye, válassz a két levél közül, hogy teljesedjék tetszésed. - Katalin zokogott és szólt: - Istenem! Avagy ki világosíhatná fel a gyönge asszonyi állat elméjét, hogy ne tévedjen, midőn akkora ügyről kell határozni? Válasszon az én nevemben Kemény János. - Nagy a padisah! - mondá, hallván ezt Arnot. - Én megyek az ifjúhoz, kit megneveztél. - Aközben az országgyűlés megnyílt. Csend volt. Várták a főurak Keményt, mert őt illeté az első szavazat mint Katalin képmását. Végre a fiatal kamarás belépett a terembe, hogy ajándékozzon egy országot annak, kit ő pártfogol. S e pártfogolt Rákóczi György volt.

Csulai uramnak, midőn a fejedelem kitörülteté Kemény nevét a gyanúsak közül, a múltból ily tarka képek zsibogtak elméjében, s gondolá: Éli főpap magzatai, kik Béliálnak s nem Jehovának áldoztak szívökben,^[111] most hízelegve mondanák: kegyelmes és nagylelkű vagy, ó, Rákóczi György! De én nem dicsérem meg a hálátlanságot, pedig még csak káplán vagyok. Bezzeg püspök koromban meg nem elégedném a puszta hallgatással.

Csulai önérzőn tekintett maga körül, mintha hinné, hogy jellemerejét fű és bokor észrevette.

Merre hangzik a robaj? Hol üldözik a vadat? Távoli lövések bágyadt moraja zeng. Egészen más irányban, s túl a "tengerszem" partjain szolgál a szerencse a lesben állók golyójának vagy a menekvő állat életének.

S Rákóczi, ki már a vadászatot unni kezdé, szertelen tevékenységével az állami magasabb ügyekre vonatkozó tárgyakat ölelé fel.

Döme diák tárcájából egymásra jöttek napfényre azon gyöngédebb természetű kérdések, melyek a kormánytanáccsal is ritkán közöltettek.

- A felső-magyarországi megyék panaszai, fenséges uram! - mondá a titkár vastag csomagot tartva kezében.

- Bizonyosan vallási sérelmek miatt - szólt közbe a fejedelem.

Csulai mélyen sóhajta.

- A bécsi és nikolsburgi békekötés^[112] feltételeinek meg nem tartásán keseregnek - említé Döme.

Csulai még hangosabban sóhajtott.

- Templomokat foglaltak el tőlök? - kérdé Rákóczi.

- Kettőt - szólt Döme.

Csulai sóhajára már a mogyoróbokor levelei is rezgenek.

- Mi baja kegyelmednek? - tudakolá Rákóczi tréfás mosollyal.

Csulai fölkelt a pázsitról, s ihletett hangon kezdé: - Jehova megjelenvén, szólt Ezékiel prófétához: "Embernek fia fohászkodjál föl, mintha derekadban fájdalmat szenvednél. És midőn kérdenék tőled: miért nyögsz te?, mondjad: a hitért. Mert jön immár az ellenség, és elolvad minden szív, és minden kezek elerőtlenednek, és minden lélek nyomorúságba esik, és minden térdek vízzel folynak. Az fegyver, az fegyver megélesíttetett ellenetek, és meg is tisztíttatott. Hogy áldozatokat öljön, megélesíttetett, hogy fényes legyen, megtisztíttatott."

- Én - válaszolá Rákóczi György, kegyesen tekintvén a buzgó káplánra -, én a vallás jogainak védelmében nem fogok hátrább állni, mint Bocskai és Bethlen. Azonban mindennek megvan a maga ideje. Esztelenség volna most rontani Magyarországra, midőn a török lesi az alkalmat, hogy ellenségeimet ültesse székembe. Akármelyik bitang áruló fusson a portához, pártfogókra talál, s ha van vád, melyet ellenem ki lehet zsákmányolni, nyakamra jön a temesvári, belgrádi és budai pasa. S akkor Ezékiel szája által ezt fogja mondani nekem a Jehova: "Kiontom tereád az én haragomat, az én búsulásomnak tüzét felfuttatom tereád, és adlak tégedet goromba férfiaknak kezekbe, kik főmesterek lesznek az pusztításra."^[113]

Csulai saját fegyverével vala legyőzetve. Érzé ugyan, hogy Ezékielből más versek által még tudná magát védelmezni, de fontolóra vette, miként sok lépcső vezet a püspökségig, s e lépcsők mindenike a fejedelem kegye nélkül a jégnél sikamlóbb, melyen könnyű elbukni. A további vitatkozás helyett hallgatva és alázattal ült vissza tehát a pázsitra, s engedé, hogy Döme diák a felső-magyarországi panaszokat szépen félretegye.

Más tárgyakra került a sor.

- A konstantinápolyi titkos megbízott jelentése szerint - szólt Döme -, a szilisztriai basa parancsot kapott Máté oláhországi vajdának,^[114] fenséged régi szövetségesének kivégeztetésére.

- Az lehetetlen! - kiáltott fel Rákóczi indulatosan. - Máté a fővezér kegyében volt, s tavaly Ráduj olajkereskedőt azért ölette meg a szultán, mert több adót bátorkodott a fejedelemségért ígérni, mint amennyit Máté fizet... Hüm! Igaz, hogy Máté vitéz és bölcs ember, s tehát veszélyesnek tartathatik. Vagy tán engemet nem gyűlölnek-e hatalmamért? Ha hagynám alattvalóim szeszélye által kormányoztatni magamat, a szultán saját kaftánját is nekem ajándékozná, míg most árulóim jutalmaztatnak.

- A konstantinápolyi megbízottnak híreit - szólt Döme - erősíteni látszik egy Jászvásárból küldött levél, mely a szilisztriai basa rögtöni hadkészületeiről értesít. S Mikes János is, ki most jött Moldvából, atyjának hasonlót beszélt.

- Ha a dolog így áll, akkor a vén Lupuj keveri a kártyát. Egyesíteni akarná a két Oláhországot, mit soha tűrni nem fogunk. Hazám ne élje át másodszor is Mihály vajda^[115] véres korát. Egy erős oláh fejedelemség okvetlenül gyöngévé tenné Erdélyt. Segédseregeimet Máté táborában találandja a szilisztriai basa, mihelyt Havasalföld határára lép.

- De ekkor, fenséges úr, a szultánnal kiütne azon háború, melyet a felső-magyarországi sérelmek orvoslása miatti hadjárat talán nem idézett volna elő oly kétségtelenül.

Csulai őtisztelendősége, midőn e megjegyzést kockáztatá, saját vakmerőségén úgy megdöbbent, hogy arcának színe versenyzett az öntött viasszal. Világért sem mert volna a hatalmas fejedelem nézeteiben ellentmondást keresni, ha lelkiismerete nem vádolja, hogy a vallásügy védelmében szelídebbnek mutatkozott, mint a papi öltözetéhez illett.

- Kegyelmed, páter Csulai, nagy tévedésben van - szólt Rákóczi szelíden. - Ha a szultánnal békében élő római császárt megtámadnám, a portának mint csendháborító jogos okot nyújtanék akármily fenyítésre; míg ellenben Mátét a szlisztriai basa ellen védve, csak tartozásomat teljesítem, miután az igazságtalanul üldözöttnek régi szövetségese vagyok.

- De az üldöző, fenséges uram, maga a szultán, mert a szilisztriai basa az ő tábornoka.

- S Máté az ő vajdája, kit nyíltan le nem tett, kit nyíltan halálra nem jelölt - válaszolá Rákóczi. - Itt minden a sikertől függ - tevé hozzá szilárd hangon. - Ha Máté győz, akkor Mohammed basa a csendháborító, kit meg fognak Sztambulban tagadni, ha Mohammednek szolgál a szerencse, akkor a bűn és büntetés rám és Mátéra esik. Ismerem a konstantinápolyi szokásokat. Azonban, kegyelmed, Csulai uram, mondhatná, hogy ha csendesen otthon ülhetek, miért vetem a siker kockájára sorsomat? De éppen itt a bökkenő. Nabukodonozor most Sedeskiásba köt, s ha megalázza őt, jaj Ammon fiainak, kik mosolygák a szomszéd veszedelmét, jaj az érzéketlen Tirusnak, mely megtapsolta azt.^[116] Avagy kétkedem-e, hogy Máté bukása után az enyém okvetlenül következnék? Nem Máté verte meg a Bethlen Istvánt pártfogó budai basát Szalontánál, nem ő kényszeríté Lippánál a félholdat megalázó békére. Én tettem ezt. S elfeledték volna-e? A világ nagyjainak éles emlékezőtehetségök van, ha nem is a halálra... a bosszúra. S midőn szövetségesem országában Lupuj vagy fia lesz a vajda, akkor, hogy védhessem magamat, Pázmány bíbornok-^[117] és Eszterházy nádortól^[118] kellene segítséget koldulnom, s mit mondanának erre, Csulai uram, a kegyelmed felső-magyarországi megyéi?

A káplán testileg is meggörbedt védurának szellemfelsősége alatt. Alázatosabb vala az ő mostani helyzete, mint midőn a falusi lelkipásztorkodást megsokallván, a fejedelmi palotába először lépett udvari hivatalért esdekleni.

Rákóczi Döme diákhoz fordult: - A vadászat után mezei hadaink fővezére tüstént jöjjön hozzánk, hogy a seregküldésről előre intézkedhessünk.

- Értem, fenséges uram - szólt a titkár, de száját feledve hagyta, mintha ajkain is vesztegelne egy szerény gondolat, mely kilépni akarna, ha tudniillik a szabadban nincs mitől tartson.

Rákóczi bátorítón tekintett rá.

- A moldvai testőrök soraiban fenséged alattvalói közül is többen szolgálnak, kik ha vissza nem hívatnak, könnyen történhetnék, hogy a Máté vajda védelmére küldendő segédcsapatok ellen fognak használtatni.

- Kik? Az én alattvalóim? S nem elég világosak-e a honárulásról szóló erdélyi törvények? Új cikkekkel kell-e pótolnom, hogy büntethessek? Egyébiránt - tevé Rákóczi csillapultan hozzá - Lupuj semleges marad, mihelyt erélyt fog Máté vajda kifejteni, s a szultán nyíltan nem lép föl. Ahelyett, hogy alattvalóimat udvarából elparancsoljam, szeretném, ha számuk még szaporodnék. Ő tőlem biztosságban hinné magát. Barátságot színlene, hogy ámíthasson, s könnyebben fordulna el a szilisztriai basától, a szerencsével együtt... Ah! Hisz ő most határszéleinkhez közel vadászik! Ez kedvező alkalom. S mit tudsz Mikes Jánosról?

- Szeretik a nők, vitéz katona, kedveli a vajda, s mégis vannak igaz barátai - szólt Döme diák.

- Elég tapintattal bír-e?

- Őszintének mondják.

- Hüm! Őszinte? Hüm! Lupuj kegyence, s nincs nálam feladás ellene. Hány erdélyi lehet a vajda testőrei közt?

- Nyolcvannál több, fenséges uram!

- Őszinte! És csakugyan senki sem vádolja Jászvásárból?

- Csak azt írják, hogy a vajda leánya megkülönbözteti.

- S a vajda?

- Szintén megkülönbözteti.

- S mindinkább?

- Naponként inkább.

- És nincs a vajdánál egy elégületlen testőr is?

- Közelebbről hárman szöktek Jászvásárról haza.

- S egyik sem vádolta Mikes Jánost?

- Csak vitézségéről és szép lovairól beszéltek.

- Hüm! S ő őszinte?... Ha téged küldenélek Lupujt üdvözleni, házi titkárom jelentéséből többet magyaráznának, mint szükség. A magas helyzetű egyének is figyelem tárgyai. Csulai páter hittani vitatkozásokra csábítaná a pópákat, kik a vajdát mindenüvé kísérni szokták. S Mikes János?... De olvass tovább. Mi van még sürgető tárgy?

- Csak egy levél, melyet nem mertem felbontani, mert közvetlenül fenségedhez van címezve. A moldvai ügynök gyorspostán küldé, s a litván hercegtől jön.

- Radzivil Tanasiustól!^[119] - szólt örvendő meglepetéssel Rákóczi.

- A lengyel disszidensek fejétől! - fohászkodott föl Csulai.

- És a szultán legfélelmesebb ellenségétől - említé hivatalos, hideg hangon Döme diák, átnyújtván a fejedelemnek a töretlen levelet.

- Csak olvasd fel te - parancsolá Rákóczi kegyelmes arckifejezéssel.

Radzivil levele még a titkárt is egy kevéssé meghatotta, oly nem reméllett tartalommal bírt.

Az erdélyi történetekkel foglalkozók tudják, mennyi vérbe és szenvedésbe került azon fennhéjázó eszme, melyet először a litván herceg ébresztett föl a Rákóczi-családban. Regényem nem fogja az olvasókat sem a Krímbe vezetni, hová Kemény János fővezér^[120] s később erdélyi fejedelem, seregestül rabságba hurcoltatott; sem a goroszlói mezőre, hol Rákóczi György fia és utódja^[121] becsvágyáért életével adózott. Regényem szerényebb tárgyak körül s korábbi időkben játszik. Minket kevéssé érdekelnek Radzivil levelének szavai, de rövid tartalma ez volt:

A litván herceg figyelmezteti az általa mélyen tisztelt György fejedelmet, hogy László lengyel király^[122] vén ember, s hogy minden disszidens, minden nem római hitű egyesült, a trónra protestáns vallású uralkodót akar választani, s közértelemmel a György őfensége személyében nyugodnak meg. Tartsa tehát a bekövetkezhető változásokra készen seregeit, és számítson a litván herceg s az egész hatalmas párt segítségére. Lengyelország nyert már egy nagy uralkodót Erdélytől, s a másodikat előre is üdvözli.

- Ábránd, ábránd! - sóhajtá Rákóczi. - László király egészséges agg. Nincs fiatal neje, ki megcsalja; pártos fia, ki elárulja, s a lábköszvény nem öl. Tedd félre a levelet.

- Még utóirata is van - szólt a titkár.

- Nemde, hogy hozassam el Patakról aranyaimat, s küldjem a herceghez pártcélokra? Ugye legalább negyvenezer egész súlyú aranyat? Hm! A köszvény nem öl, csak fáj. Szükségem van pénzre... Majd utóbb... majd utóbb!

Rákóczi türelmetlenül intett kezével.

- A litván herceg - szólt Döme - nem kincset kér fenségedtől, hanem csak közbenjárást, Lupuj vajda nagyobbik lánya, a szép Mária kezének elnyerésére.

Veszélyes mosoly játszott Rákóczi arcán. - A szilisztriai basa halott, s Lupuj szolgám, vagy földönfutó - dörmögé oly halkan, hogy csak a titkár démoni sejtése érté az alaktalan hangokat.

- Mikes János Jászvásárba menete gerjesztene legkevesebb figyelmet - szólt Döme.

Rákóczi, kinek gondolatja összetalált a diákéval, meglepetéssel tekinte rá. - No! S mi véleményed a mátkaságról?

- Hogy tudjak én, szegény bárdolatlan ember, oly nézetet mondani, mely fenséged bölcsessége mellett megállhasson! - sopánkodott Döme.

- Akarjuk véleményedet ismerni.

Csulai el nem leplezhető irigységgel tekintett a diákra, ki hunyászan szólt:

- Ha a vajda Radzivilt vissza nem utasítja, sokkal udvariasb leend, hogysem Rákóczi György fejedelem óhajtásait jogos követelésnek, s követeléseit kegyúri parancsoknak ne tekintse. Mert a nász után szövetségesekre lesz szüksége és közbenjárókra; a nász előtt pedig mindig retteghet, hogy a titok a szultán fülébe jut. Hisz Erdélynek van Konstantinápolyban követe, ki véletlenül a nagyvezér előtt ejthet ki oly szót, mely Lupuj vajda országába vagy fejébe kerülne.

Döme diák - gondolá Csulai - ravaszabb tanácsadó, mint Achitophel,^[123] ravaszabb talán még Kassai István uramnál is. Szeretné, hogy a fejedelem Lupujt fonja be a litván herceggel való szövetségbe, s aztán árulja el a szultánnak.

Rákóczi szemével végigmérte titkárját.

Most lehordják őkelmét - gondolá ismét a tisztelendő úr.

- Eredj - szól a fejedelem - Kassai István korlátnokunkhoz, s hívjad rögtön át, hogy e fontos ügyben az ő tanácsát is meghallgassuk.

- Be akarják hálózni a moldvai vajdát - sóhajtá magában Csulai. - Dáriusz király egyik apródja így szólott: ne imádd, ó fejedelem, a világi ravaszságot, hogy ne csalatkozzál hitedben; mert a bölcsesség hamar válhatik dőreséggé, de az igazság megmarad, erejében örökké él, és mindörökké megáll. Ezt mondhatnám én is most. Hüm! Dáriusz rá így felelt: ó, apród, valamit csak akarsz tőlem kérni, kérjed, és megadom teneked. Vajon Rákóczi Dáriusz volna? Alig hiszem. S miért legyek én apród? Különben is az egész történet Ezdrás azon könyvében van megírva, melyet mi, reformátusok nem tartunk hitelesnek.^[124]

Míg Csulai fontolgatá, hogy mi az, mit el kellene mondani, de ő el nem fog mondani, a diák mozdulatlanul állott helyében.

- Siess Kassai után - ismétlé a fejedelem nyersebb hangon.

- Fenséges uram, nagyságod kamarásai közül egy sem tért még meg, s a vadászaton Erdély uralkodójának magas személyét egyedül hagyni nem szabad.

- Hisz itt marad Csulai őtisztelendősége. Neki karabélya is van, s könnyen jöhet segítségemre a medve ellen - szólt nevetve Rákóczi.

A káplán mosolygott, de kellemetlenül, s látszott minden arcvonalán, hogy nem hiszi magát Dániel prófétának, kit a fenevadak is tiszteltek.^[125] - Talán csak nem jön ide a medve - szepegé kenet nélküli hangon.

A fejedelem körültekintett, s meggyőződött, hogy a "zöld tengerszemen" túl is minden pihen. Semmi fegyver halk dörgése, semmi üldözési jel nem hangzott.

Letelepedett a pap mellé.

- Nyissa föl kegyelmed a szentkönyvet - szólt ásítva. - Kipihenni, megfrissülni akarok az igék által.

Csulai szerette volna e frissítést Kapronczai György vagy Horváth Ferenc visszaérkezéséig halasztani; de szokása szerint gondolatjait most sem ereszté szabad szárnyakra. Keresgélt tehát a bibliában, míg a fejedelem válláról egy mogyoróbokorra fekteté puskáját.

- Mondá Jehova Náthán próféta szája által Dávid királynak - kezdette illendő köhécselés után Csulai. - "Én hoztalak ki tégedet a kunyhóból, hogy lennél hadnagy az én népemen, az Izraelen. És veled voltam mindenütt, valahová mentél, és kigyomláltam annak fölötte minden ellenségeidet teelőtted. Nagy hírt, nevet szereztem teneked, mint az nagy fejedelmeknek hírek, nevek, kik vannak a földön."^[126]

Rákóczi félbeszakítá a káplánt. - Olvasson ön oly helyeket a szentkönyvből, melyek tanítsanak önmérséklésre és alázatosságra - szólt szelíden. - Bethlen Gábor levette fejéről a neki ajánlott magyar koronát; mert nem akart sokat kockáztatni kevés lehetségért. S nem kerülne-e nekem még több áldozatba a fölkenetés Krakkóban? Mit induljak Radzivil herceg tanácsa után, kit a pártdüh vakká tesz?... De ha végre is célt találnék érni!... Akkor országom határain belül a reformált hitet uralkodóvá tehetném, és zászlóim a svédeké mellett lobogva az egész német birodalom vallási háborújának más fordulatot adnának. Minő eredmények! Mely buzgalom az örök Isten szent neve dicsőítésében! Ó a lengyel trónról könnyű volna nagyot tenni; de a lengyel trónra lépni nehéz. Báthori István római hitű volt; Bethlen Gábor a vén Mária Anna kezéért áttérést ígért,^[127] s ugyanazt ígérte volna a szép lengyel földért is... Valóban, így elvesztené ábrándos színét a terv, s a lehetőséggel szoros frigyet kötne. De nem alkudhatom hitvallásomra. Istenemre, nem! Ha elfeledkezném terólad, Jeruzsálem: feledkezzék el magáról az én jobb kezem!... S mégis bír valami bűverővel az a kilátás, melyet előttem Radzivil levele tárt föl... Olvasson tisztelendőséged az alázatosságról és önmérséklésről.

A pap olvasott.

A fejedelem pedig könyökére támasztva fejét, hallgatá.

Élesen jellemzett, erődús, de kedély és szeretet nélküli vonalai megvilágosodtak a vallásos merengés közt, s eltűnvén rólok minden érd, minden szigorúbb és sötétebb kinyomat, csaknem vonzóvá, meleggé és részvékennyé lettek.

Csulait is meghatották a tárgyak, melyeket a szentkönyvből előadott. Hangja percenként prédikátoribb, sőt valódilag lelkesült lett. Feledé a helyet, hol ült; a vadászatot, mely folyt; a félelmet, melyet Döme távozása után érzett. Lelkében Isten házává alakult a kicsiny tér, melyen állásuk volt; boltívvé a galagonya- s mogyoróbokor, mely ágleveleit az ő halántékáig hajlítá, s a gyulafehérvári szószékben sem gondolt volna kevésbé egy fenevad megjelenésére vagy egy puskadurranásra, mint most.

- "Körülvettenek engemet Bazannak erős bikái - olvasá hévvel. - Föltátották ellenem az ő szájokat, mint a ragadozó és ordító oroszlán. Megszáradott mind az én erőm, nyelvem is ínyemhez ragadott, és a halálnak porába vetettél engemet. Átallikasztották kezeimet, lábaimat, és az én ruháimat elszaggatták. De te, Istenem, ne légy messze tőlem, én erősségem, az én segítségemre siess! Szabadíts meg az oroszlánoknak szájából, és az unikornisoknak szarvai ellen hallgass meg engemet."^[128]

E percben közeli fegyverdurranás hallszott, mit a másik úgy követett, hogy hangja amazéval összeolvadt.

Rákóczi indulatosan szökött fel a pázsitról.

- Megint szarvasra merészelnek lőni! - kiáltá, s a szakadás párkányához rohant, hogy láthassa a helyet, honnan a törvénytelen lövésnek kellett történni.

De szemei egy óriás, nőstény medvével találkoztak.

Most vissza kell egy kevéssé térnem, mielőtt e kalandot tovább szőném.

Igaza volt Kassai erdőmestere vendégének, midőn állítá, hogy ahol a Rákóczi fejedelem által elejtett bocsra először lőttek, ott kellett az anyjának is lennie, csakhogy a keresztúton magzatjától elszakíttatván, nem követheté azt.

Öreg medvénk gyakorlott szemei hamar észrevették, mennyire veszélyes menhelyet nyújtana azon irtásocska, melybe vonulhat. Jobbnak tartá tehát egyszerre megküzdeni sorsával, s hátrálások helyett bátran előrehaladni.

A "zöld tengerszemhez" vezető útra csapott tehát.

Itt Kornis Zsigmond golyója köszönté, figyelmeztetve, de nem sértve.

Öregünk fejét csóválva, azonban körülményei közt meglepőn vidor arccal ért a hopmester elébe, ki nem akará a szegény állat jókedvét elrontani, s a puska sárkányát föl sem vonta.

Szentpáli, ki átellenben foglalt volt helyet, szégyenlé a hopmester példáját követni, s golyója érinté is a mackó fölborzasztott nyakszőrét; mire ez összecsattogatá fogát, de minden más demonstráció nélkül tovább, s a "nemes társaság" tagjainak lővonalába nyargalt.

Itt reá az ebek harmincada várt volna, s bőrét ki sem viszi, ha oly szerencse nem találja, milyenre a medvék élettörténeteiben ritkán akadunk.

Midőn tudniillik a veszélyes lővonalba lépett, hogy a "tengerszemhez" csaphasson le, ugyanakkor egy más medve, kit senki e sétára nem kényszeríte, ballagott a "tengerszemről" fölfelé, s éppen akkor ért a "nemes társaság" rövid sorának alsó végéhez, mikor a felsőn a bocsvesztett anya megjelent.

Egyszerre nyílt meg tehát fönn és alant a lődözés.

A vonal pedig, melyről szólok, alig lévén háromszáz öles, a közbenső vadászok nem tudták már, melyik oldalról várják előbb a bejelentett vendéget.

Nyugtalanul tekintettek majd ide, majd oda.

S csakhamar zaj támadt, s kiáltozás hangzott a fegyvertűz közé.

Az alsó medve tudniillik legelső megsebzőjére bősz dühvel rohanván, puskáját kezéből kitörte, s derékon ragadá, és e durva ölelésre a szegény nemesifjúnak oldalcsontjai ropogtak, lélegzete elállott, s orrán, száján bugyogni kezdett a vér. Társa teli torokkal rivalgott segítségért, s a hangra a medve eldobva karjai közül előbbi martalékját, a lármázó ellen fordult, hosszan feltárva száját, hogy hatalmas ordításával csendet parancsoljon, s véres, lángoló szemeiből leírhatatlan düh és prédavágy szikráit szórva. A fenyegetett ifjú lábai a földbe gyökereztek, s karjai oly gyöngékké lettek, hogy puskáját, melyet felemelten tartott volt, alásüllyedni érzé. A medve ágaskodva tett egypár lépést feléje, de valami fantasztikus eszme vagy félelem által környezve hirtelen félreugrott, s négy lábon kezdett a sűrűbe osonni. De a lármára állásaikból már többen léptek volt ki. Egyik meglátta az eszmélet nélkül heverő ifjat; a másik a sóbálvánnyá változottra veté szemét; a harmadik időt lelt a távozó szörnyre sütni fegyverét. - A sűrűnek tart! - kiáltá egynémelyik. - Álljátok útját! - E nógatás gyakorlati fontossággal nem bírt, miután elébe kerülni és feltartóztatni őt a tömött haraszt és indák közt inkább csak történetből, mint számításból lehetett volna; de növelé a közzavart, s mindenki figyelmét annyira összpontosítá, hogy egyébre gondolni, másfelé nézni vagy éppen hideg nyugalomban maradni teljes lehetetlen volt.

Míg az alsó medve véletlen közbejötte általános fölbontással fenyegette a vadászati rendet, addig a veszélyben forgó anyamackó, ki éppen a "nemes társaság" lővonalába ért volt, a rája nézve kedvező körülményekre kezdé figyelmét fordítani.

Elölről, amerre rohanni akart, gyorsan pattogván a puska, háta mögül pedig, hová visszahúzódni szintén kedve lett volna, a golyósivítás alig elhalt nesze még fülébe csengvén, ugyan mit tegyen, hogy bundáját jobban őrizhesse?

Leült az út közepére, csendesen, komolyan, mintha gondolkozásba merült volna, s az élet külső jelenetei többé nem érdekelnék. Aki így látná őt, vagy a medvefajról lenne magasabb véleménnyel, vagy a sztoikusokról, kiknek közönyét bámulta, csekélyebbel. Csak fejét nógatá a lövésekre, majd jobbra, majd balra, hűn kísérve a hangokat, s a visszhangot is, melyet a hegyek tisztán és élesen küldöztek hozzá, hogy komor bókjaival üdvözölhesse.

Percek teltek el e hideg közönye alatt.

De midőn később kiabálni, mozgani és előszaladni látta a vadászokat, kik egyébiránt rája nem ügyeltek, lassan kezdett az út oldalához kullogni, s ha kődarabra talált, mely mellé húzódhassék, vagy agyag-öbélyekre, melyeknek sáros, nedves ürege testét félig-meddig elrejtheté, legkevésbé sem aggódva szép, vörösbarna prémjének bemocskolásán, megpihent. Mihelyt pedig a zaj szűnt vagy távozott, óvatosan továbbment. S már közel volt azon ponthoz, hol egy vadász, ki közönyből vagy félelemből nem hagyta el állását, puskáját kezében tartva nézegeté az alsó medve elleni tódulást. E tény merész, de pontosan végrehajtott rögtönzésre csábítá a mi mackónkat. Észrevevén tudniillik, hogy a vadásztól alig tízölnyire az út martja nemigen meredek; oda sompolygott tehát, és szép lassan fölmászván, a vadász háta mögött a haraszt alá rejtőzött, s vizsgálá annak minden mozdulatát. Egy szoba hosszánál távolabb alig lehetett a két fél egymástól. Az ember hihetőleg arra gondolt, hogy a szarvasnak és őznek jó pecsenyéje van; de a medvekocsonyáról ő legalább keveset tart. Mi az állatot illeti, annak sem lehettek vérengző eszméi, sőt előrehajlott, s az áglevelek közül félig kilátszó arca komolysággal párosult békehajlamot tanúsíta. Az ember fütyülni kezdett, vagy unatkozásból vagy hogy elméjéből kivesse a medveölelést, mely az imént egyik barátjának oldalcsontokba került; a harasztnál kuporgó szomszédja pedig, fajának a dallamok iránti rokonszenvét egészen osztá ugyan, s a kellemes füttytől elbájolva lehetett; de lelkesedését annyira mégis tudta mérsékelni, hogy a szép nótát semmi mormolással ne kísérje. Az ember megkopogtatá ujjaival a vállán lógó kulacsot, s kedvetlenül hallgatá üres kongását; az állta pedig, noha szájpadlását a szomj égeté, nem tudta elhatározni magát, néhány puha vadkörtének, mely közel tőle a füvön hevert, fölfalására. Így töltötték jó darabig idejöket.

De egyszerre gyorsan megtérő lépések hangzottak.

Úgy látszik állásába jött vissza néhány vadász.

A döbbent medve most nem minden nesz nélkül hátrált a harasztból.

Szomszédja, az üres kulacsú ember, egy kevéssé figyelmessé lett ugyan a zajra. Azonban éppen akkor a "nemes társaság" alkapitánya, ki a szerencsétlenségről, mely a vadászaton történt, értesült, parancsul adá, hogy fonjanak zöld ágakat össze, s vigyék a vadásztanyára azt a szerencsétlen ifjút, kinek élete a medveölelés miatt majdnem kiszakadt rongált testéből.

E parancs az üres kulacsos szívét sokkal inkább meghatotta, mintsem arra többé csak gondolni is tudjon, hogy vajon miért zörgött körüle a haraszt és bokor.

Anyamedvénk tehát üldöztetés nélkül vonult a sűrű fenyvesbe.

A magány és csend - melyet a vaddarázsok zsibongásán és a harkálypittegésen kívül csupán igen távolról jövő hangok s a malomzúgásra emlékeztető moraj és egy-egy vadászeb lassú vonításai háborítanak - majdnem egészen visszahozták az öreg állat természeti ösztöneit.

Az éhség gabonamagokra, különböző bogyókra s mellékesen a fiatal tulkokra is emlékezteté, melyeket a székely gyermekek a rengeteg fenyvesein őriznek; de az anyai szeretet még többször juttatá a kedves bocsot eszébe, melyet tőle az átalúton elszakítottak.

Medve létére nem adhatott volna szándékairól számot, mert nem bírt, mint mi, sem értelemmel, sem szabad akarattal; azonban, Isten tudná, hogy s mint, arra intézte ballagását, amerre magzatát vélte legkönnyebben föltalálhatni, egyszersmind ügyelvén: nehogy valamiként oly pontokra vetődjék, melyekről a golyó feléje fütyült vala.

Ily ösztönök és benyomások szerint a vadállat éppen azon helyre érkezett, ahová a józan értelem vezérfonala mellett is, jóserő nélkül, alig lehetett volna.

A kedves bocs hullájától tudniillik alig húsz öl távolságra csúszott le az agyagos és kövecses martról a szoros útra.

Kassai erdőmestere meglátá a fejedelem állásához közel lezökkenő vadállatot, s figyelmeztetésül puskát sütött el. Az erdőmester vendége is, szemfüles férfiú lévén, hasonlót tett, s a két golyó majdnem egyszerre süvöltött a cél felé. Melyik ólom volt a szerencsés, melyik nem? E kérdést a mai napig nem világosíthatták föl a történetbúvárok, de annyi bizonyos, hogy a medve vékonya táján egy igen terhes sebet kapott, mely embergyűlöletét és bosszúvágyát a testéből omló vérrel vetekvő mennyiségre emelé.

Ekkor futott Csulai mellől a szakadás párkányához Rákóczi, hogy a vélt törvénytelen lövés helyét a szigorú nyomozás végett megjegyezhesse.

Fegyver nem volt kezében.

A medve pedig bősz dühében őt s nem a távol lévő s láthatlan lövőket jelölte bosszútárgyul.

Tajtékzott szája, s iszonyút ordítván, vérbe borultak szemei.

- A fegyveremet, Csulai! - kiáltotta Rákóczi, míg maga a cserefához rohant, melynek derekához volt egyik puskája támasztva.

A káplán, mintha forgószél kergetné, mozgott s kapott ide s tova; de a nagy iparkodás miatt saját karabélyán kívül más lőszer nem botlott szemébe. Lehajlott tehát e kétséges hasznú s eléggé rozsdás csőhöz is, de midőn emelni akarná, a medve már fölugrott a martra, s oly közel hozzá, hogy a szegény káplánnak torkába akadt a "Seregek ura!" fölkiáltásból jó harmadrész, s ő maga is ledöntött cölöpként borult a földre.

Még az emberi szenvedélyek filozófiáját sem meríthettük ki, pedig az első bűn és az első nagylelkűség óta annyi évezred alatt vala tanulmányozásaink tárgya. Hogyan adhatnánk tehát számot a medveszenvedélyek törvényeiről, melyeket, mentől inkább polgáriasodunk, annál kevésbé van szükségünk vizsgálni; mert a kiirtott rengetegekkel együtt vesz el érdekességök?

A földön heverő Csulainak hátat fordított a fenevad, s korlátlan dühvel rohant a fejedelemre, úgyhogy ennek alig volt ideje puskáját elsütni. A golyó a koponyának volt irányozva, de erősebb rándítása miatt csak a szügybe fúródott be, s a mellcsontban állott meg. A sebzett állat hátratántorgott, mély, szaggatott, sípoló lélegzetet vett, s aztán egy ugrással a cserfa előtt termett. Forró lehét orcáján érezte Rákóczi, s körmei, melyek a kérgét szakíták le, hozzá oly közel szorultak össze, hogy köntösét és arcát a széthányt mohák és fecskendő vércseppek érinték.

A fejedelem a cser széles derekát kezdé kerülni, időt keresvén puskája megtöltésére, de a medve mindig nyomában volt, omló vérével áztatva a földből kiálló és csögös fagyökereket, melyek a pázsittal együtt folyvást nedvesebbé és sikamlósabbá váltak. Egy botlás, s Rákóczi nem él többé.

- A fegyvert, a fegyvert! - kiáltá ez, látván, hogy puskájában a golyót leszorítani sincs többé ideje.

Természetesen a nógatás Csulai uramhoz volt intézve.

De a tisztelt férfiú tudta, hogy a medve a földön heverőt, ha lélekzetét visszatartja, hullának képzelvén, nem tépi szét; legfölebb hengergeti, szagolgatja, rázza, és fülét szájához, orrához tartván, igyekszik kimúlása felől alapos meggyőződést szerezni.

Csulai gyermekkora óta száz meg száz adomát hallott a székely pásztorokról, kik ily ámításokkal rászedik az őszinte mackóbátyát.

Eltökélé tehát hasonló cselhez nyúlni.

Hasra feküdt, arcát a fűbe dugta, s tagjait kimereszté.

Eleinte hangos szívverése s idegrángásai akadályozák szerepének - a halálnak - élethű eljátszásában, de már a fejedelem kiabálásakor kezdett még a lehelet elfojtásában is haladni.

Ki kívánhatta tehát tőle, hogy tanulmányozását félbehagyja, holott minden percben próbatételre szoríthatják, s jaj neki, ha megvizsgáltatván, könnyűnek találtatnék!

- A puskát ide! - hangzék ismét.

- Avagy Dániel próféta vagyok-e én, kit nem szabad a fenevadaknak bántani? - gondolá Csulai, és szorongásoktól megkörnyékezvén reszketett, mi szerepének tetemes kárával történt.

Vér áztatá a cser egész körét.

A medvében a bosszúvággyal növekvék a ravaszság is.

Elő- és visszafordult, hogy a fejedelmet körmébe keríthesse, kinek élete mindig késhegyen állott.

A sikamlós gyep és gyökér is inkább akadályozta őt, mint üldözőjét.

Már eldobta fegyverét, melyet úgysem használhatott, hogy az övéből kivont rövid késsel oltalmazhassa végszükség esetében magát, s azzal néha hátra is csapkodott, bár jól érzé, hogy amely közelségben nagyobb sebet ejthetne a medvén, az elég leend arra, hogy ez is őt tüstént hátban vagy nyakszirton ragadhassa.

- Csulai, fegyveremet!

A káplánnak nem kellett többé a tetszhalottat színleni, mert a tettetés már valósággá változott, s a lélegzet visszatartóztatása - bár most öntudatos működés nélkül - a legnagyobb tökélyre volt fokozva.

S hogyne?

Hisz Csulai éppen akkor emelte föl fejét legelőször a zajra, midőn a medve a fejedelem kiáltásának célját mintegy sejtvén, a fűben heverő felé szögzé véres, dühös arcát, s rövid, de mély mormogással jelentette ki, hogy csak moccanjon meg a pap, majd emberére fog benne találni.

Rákóczi eltökélé végre fegyveréhez rohanni, noha valószínű volt, hogy mielőtt azt a bokorról lekaphatná, már utol fog éretni.

A medve egy ugrással a szaladó elébe is vágott, s már egyenlő volt a veszély a továbbhaladás- vagy visszatérésben.

Sűrűn omlott a veríték a fejedelem arcára.

De ekkor idegen golyótól találva, összeomlott a vadállat, s kinyújtott torka hörögve okádta a vért a vadászkését ellene szegző Rákóczi lábai elébe.

A szakadás átellenében pedig megfordult egy alak, hogy csöndesen vonuljon vissza az erdőbe.

Azonban a fejedelem szemei már észrevették.

Utánakiáltott.

Az egyén folytatta visszavonulását.

Ekkor tűnt ki a fák közül Kassai István erdőmesterének arca.

- Tüstént előmbe hozzátok ezt a férfiút - szólt parancsoló hangon Rákóczi, kezével azon irányba mutatva, hol a sűrű ágak már elfedték a távozót.

Az erdőmester szaladni kezdett, s utána Kapronczai is, ki éppen e pillanatban érkezett meg.

A megint magára hagyott Rákóczi, kését a medve szőrén kitisztítván, övébe dugta, s Csulaihoz lépett, ki a puskaropogásra fölébredvén aléltságából, a legszélsőbb mogyorófabokorhoz vonta magát, és szerette volna, hogy azon köd, mely Mózes arcát eltakará, most az övé elébe szállana le.

- Kegyelmed, Csulai páter, ha nem csalódom, gyáván viselte magát, s megérdemli, hogy halotti verseket készíttessek önnel e medvéről, melyet a vadásztársaságnak az estéli tanyán elszavaljon.

- Engem nem illet a gyávasági vád, fenséges uram! - szólt összeszedett lélekkel Csulai. - Én bátran szembeszállottam a hitetlenség álnok kígyójával, a tévtanok páncélos, nílusi barmával, a babona hétfejű sárkányával és a vallásüldözés tűzokádó oroszlánával. Ezek - mint tudjuk - a legmérgesebb vadállatok. S most is, ha kell, a vitatás kivont szablyájával megtámadom magát az Antikrisztust is. De a medvékhez semmi közöm. Avagy melyik pap kötelessége a medvevadászat? Hol van megírva a szentírásban? Ki ad érte kepét,^[129] didactrumot?^[130] Melyik zsinat szenteli föl avégett, hogy bátran lőjön a puskacsinálók által készített fegyverekkel? A mi bátorságunk a szellemi harcban tűnik ki. Ott kell nekünk rohammal sáncokat bevenni, katapultákkal és ballistákkal^[131] várakat szétrombolni, s a sötétség fejedelmét az ékesszólás száguldó paripáján üldözni, míg ki nem fárad, elfogy lélegzete, és reszketve kér pardont. Ezek nagyobb dolgok, mint a medveölés, s az egyház férfiainak bátorsága több ama polgári bátorságnál, mellyel egy mordályt vagy karabélyt sütnek el a "nemes társaság" tagjai, kiket különben én rendkívül nagyra becsülök, minthogy erejök és ügyességök mértéke szerint az Isten földi képviselőjének, a fejedelemnek testét védik, míg reánk, udvari káplánokra, az ő lelkének védése bízatott.

Rákóczi nevetve veré meg a káplán vállát, midőn Kassai István erdőmestere és Kapronczai György azon egyént, ki a medvét elejtve szerényen visszavonult, magokkal hozták.

- Kegyelmed, mint gyanítom, nem tartozik a vadászathoz - szólt a fejedelem, szemeivel mérve az idegent, ki elébe lépett.

- Nem, fenséges uram!

- Én valék bátor, állomásomba vezetni - mondá félénk alázatossággal az erdőmester.

- Az a kiadott szabályok sértése volt, s megdorgálást érdemel. De ő a halál torkából szabadított ki, s ez jutalmazást vár. Nemde, páter Csulai?

Csulai elsápadt; az idegen arcát pír borítá.

Rákóczi arannyal tömött erszénykét vett ki övéből.

Az idegen hátrább vonult.

- Fogadja kegyelmed elismerésünk jeléül.

- Határtalanul szerencséssé tesz fenséged, ha kegyes lesz az erszényt tartalma nélkül birtokomba bocsátani.

- Mit? Csak az erszényt? - kérdé Rákóczi az idegen durva kelméjű öltözékén tartva szemét. - Hát a pénz?

Ezzel tenyerébe öntve az erszényből egypár darabot, kedvteléssel mutatá:

- Teljes súlyú, meg nem nyírt, fényes aranyok!

- Mi hasznukat vehetném? - válaszolá szerényen az idegen.

- Országomban mindenki tudja az aranynak hasznát venni. Kicsoda kegyelmed? Honnan jött? Arany... s nem kell! Hol van Kassai István uram, hogy csodálkozzék? Körül nem nyírbált arany, a zsidó ujja hegyével sem érinté, Nagybányáról hozattam, és a sárospataki kincstárba akartam indítani! S nem kell?... Mi a neve kegyelmednek?

- Engedje fenséged elhallgatnom.

- Mit? Még neve sincs? Országomban mindennek van neve. Országomban senki sem pirul nevéért. Vallon Péter, a cigányvajda sem, Rákóczi György, az erdélyi fejedelem sem.

- Én is oly kevéssé pirulok nevemért, mint azon helyzet miatt, melyben fenséged aranyait nem használhatom.

Annyi önérzet és alázatosság türközé magát vissza az idegen vonalain, hogy Rákóczi hosszasan tartá szemeit arcára függesztve.

Csulai pedig gyanús, majdnem kaján tekintettel nézett reá a földről s róla a földre.

- Ha kegyelmednek - szólt Rákóczi - van büszkesége, nekünk is van. Egy fejedelem csak összes alattvalóinak lehet hálával adós. Az egyént jutalmazza szolgálataiért, vagy bünteti hűtlensége miatt. Kérem tehát és parancsolom, hogy kívánjon ön jeles tettéért díjt, mégpedig méltót helyzetéhez, melynek föl nem fedezésére szabadságot adok. Csak bátran mondja ki óhajtását, s ha teljesíthető, mi nem tagadjuk meg... Egyébiránt a tiszta fiskalitásokról^[132] jogunk nincs rendelkezni, az az országgyűlés dolga - tevé hozzá a buzdítások mellé fösvény óvakodással.

- Hálával fogadom fenséged kegyelmét, de azon esdekléssel, hogy midőn kívánnivalóm lesz, csak akkor borulhassak kérésemmel fejedelmi széke elébe.

Rákóczi hideg kedélyére sajátságos igézettel bírt e szilárd és szerény hang. Különben is ő - a gyanakvó egyének közé tartozván - politikai hálával senki iránt sem viseltetett, de azon szolgálatokat, melyeket a nagyravágyás emelkedési lépcsőül nem tekinthetett, örömmel elismeré. Aztán talált az idegen modorán, külsőjén valamit, melyet Csulaiban szeretett volna föllelni, s viszont valamit, melyet testőreinél és kamarásainál óhajt vala. A búsongó s majdnem szent lehű ábrándnak a bátor és lovagias vonalakba vegyülése, az ellenkező kedélyelemeknek kimért s mégis szabad formákba összeolvadása s kibékülése: e tulajdonok, melyek az idegent felötlő egyéniséggé tették, inkább hatottak a fejedelemre, mint maga is hivé vagy óhajtá.

Régi és drága emlékű, családi gyűrűt vont le ujjáról, s e szavakkal adá ismeretlen megmentőjének:

- Kegyelmed hitelezőm, s illő, hogy zálogot nyújtsak tartozásom teljesítésére. Gondolja meg, miként egy fejedelmet, ki minden viszonyait tisztába hozni igyekezett, nem kell hosszasan várakoztatni. Ha személyesen nem jöhetne kérését bemutatni, a gyűrű elküldése elég. Ha másra akarja szállítani kegyelmünket, éltében vagy végrendeletileg, nevezze meg szóval vagy üzenet által az egyént, kitől becses, családi emlékünket kiválthassuk. Gyermekeimnek is szívökre kötöm, hogy egy uradalmat se sajnáljanak tőle, legyen akár zászlósúr, akár koldus. Csak azt nem szeretném, ha kegyes alapítvány válnék gyűrűmből.

E szavakat élesebb hangon ejté a fejedelem, de rögtön hozzátevé:

- Egyébiránt még úgyis, amit Rákóczi György ígért, Rákóczi György teljesíteni fogja... mihelyt hazája törvényei nem tilalmazzák.

Némi meglepetés mutatkozott az idegen arcvonalain, s midőn forró köszönetét kifejezte, távozni akart.

- Kegyelmed, mint látszik, szereti a vadászatot; maradjon tehát kíséretünkben, míg a szomszéd havasokat fölverjük - szólt Erdély fejedelme a visszavonulóhoz.

Mélyen, de hallgatva hajtá meg magát az idegen.

- Bárcsak ezt ne tette volna urunk! - sóhajtá a mogyoróbokrok mellett Csulai. - Az, az idegen, kit oldalához vőn, bizonyosan Béliálnak fia, s Éli főpap azon gonosz szolgái közé tartozik, kik beütik háromágú villáikat Izrael népének vasfazékaiba, hogy a hús kövérét kivegyék. Féltenem kell tőle még az én kicsiny vascsupraimat is. Szemeiben ül a ragadozási vágy. Nem csalatkozhatom, ő Éli főpap szolgája. Álöltözetben s álnok szívvel jár közöttünk. Babilonból érkezett, a pogányok városából.

Míg az udvari káplán így elmélkedett, Kapronczai György szintén sóhajtva mondá a megjött Horváth Ferencnek:

- Barátom, a mai nap életem legszerencsétlenebb napja.

- Miért - kérdezte ez.

- Megnyomorított a hopmester.

- Hogyan?

- Hát dolmányának egyik gombját elvesztette.

- Hisz a gomb, ha gyémántos is, nem a tiéd volt - szólt Horváth.

- De az enyim volt a két láb, mellyel más dolmányért futtatott a társzekérhez, hogy illendőleg jelenhessen meg a fejedelem előtt.

- A futás sem nagy baj - mondá Horváth.

- De az elkésés az - válaszolta szomorúan Kapronczai. - Ha csak tíz perccel érkeztem volna előbb ide, most enyém lenne a gyűrű.

- S mit kívánnál érette a fejedelemtől?

- Csak a nagyváradi kapitányságot. Báthori István és Bocskai Nagyváradon volt kapitány. S úgy lett később mindkettő választott királlyá.

- Szerények vágyaid. Én merészebb követeléssel állok elé, ha a marsall a gyűrűt kezemből ki nem játssza.

- S hogy játszta ki kezedből a marsall? - kérdezé most Kapronczai a kis Horváthtól.

- Elég együgyűen - válaszolá ez. - Mert, lásd, elküldött, hogy én nyomozzam ki a medve helyett szarvasra lövő vadászt. A sok nyomozás eredménye csak az lőn, hogy félórával későbbre érkeztem ide vissza, s koporsóm zártáig szerencsétlenné levék.

- Szegény fiú! S mit kívántál volna a fejedelemtől?

- Országa legszebb leányát. Mert az igazi koronát fejünkre a szép nők tűzik.

- Tréfás gyerek vagy.

- Ah, nem barátom, Kapronczai. Vénusz kacér szemeire esküszöm, hogy amit mondok, komolyan hiszem!

A fejedelmi gyűrű, mely álmokba ringatá azokat is, kik el nem nyerték, az új tulajdonos kedélyét sem hagyá érintetlenül.

Visszavonultan, mélán állott. Értelmes, élénk és metsző szemei most bágyadt vagy anda tűzzel nyugodtak egy ponton, melyet lelke észre sem vett, figyelme meg sem különböztetett. Karjait pedig lassan egymásra helyezé, hogy mellén keresztet szegjenek. - Mit kívánjak? - gondolá, gépileg mozgatva ajkait. - Számomra meghalt a világ. Örömei, kéjei árnyak, s az árnyék nem melegít. Tisztem csak egy óhajtanivalót engedett, de a fejedelem végszavai megtagadták azt is. Ismerem Erdély törvényeit. S mit kívánjak rideg személyemre nézve, mely magas példákon tanult tűrni és lemondani? A véletlen annak játszta kezére a vágybetöltő gyűrűt, ki egyedül nem veheti hasznát. A többinél boldogság lett volna, nálam becs nélküli érc és kő. De ugyan mi a boldogság? S amit a rövidlátók véletlennek neveznek, nem maga a gondviselés-e? Hadd legyen nálam a gyűrű, csak ne számomra...

Eközben Döme diák is megérkezett jelenteni, hogy Kassai őnagyságát sok keresés után a várként védett társzekérben föltalálta, s az egyes fegyveres csapat oltalma alatt már eddig útban is van.

- Szükségtelen már - szólt Rákóczi, s rendeletet adott a vadászat félbeszakítására.

Kürt és harsona zendült meg a rengetegben, s e jeladásra a "nemes társaság" tagjai rögtön odahagyva állásukat, kötelességök szerint a fejedelem személyének körébe siettek.

Míg egybegyűlnének, van egy kevés időm említeni, hogy a "nemes társaság" tulajdonképp az erdélyi uralkodók testőrcsapatja volt, de más, szintén fontos szerepekre is használtatott. A "nemes társaságból" szemeltettek ki a szolgálattevő kamarások, az idegen hatalmakhoz menő futárok, a kisebb várak parancsnokai, a külföldi követeket elfogadó s bevezető lovagok, a fejedelmi háztartás hivatalnokai és a szárnysegédek. Többnyire csak előkelő családból vétettek e testület zászlói alá. Aki közülök közpályára lépett, hamar emelkedett magas polcra. S még az is, ki két- vagy háromévi szolgálat után elbocsáttatásért folyamodott, legalább annyit elért, hogy divathősnek tartassék, s a legszebb és gazdagabb kisasszonyok kezét és szívét könnyebben megnyerhesse.

A "nemes társaság" marsallja, ki a jeladásra rögtön megjelent, rövid tudósításba foglalá a vadászat eredményét, mely nem tartozik a fényesek közé.

- Urak - szólt a fejedelem -, sátrak alatt fogunk ebédelni, mint a napiparancsban volt kiadva; de az éjre visszatérünk egész kíséretestül vendégszerető tanácsosunk, Kassai uram házához.

Kassai éppen akkor mászkált köszvényes lábaival a keskeny és szirtes úton, melyre már Rákóczi leszállott volt, hogy az általa lőtt két medvét saját fölügyelete alatt vitesse tovább.

- Hozzám akarnak megint jönni? - kérdé a vén fukar, egészen elképedve.

Az udvarmester, ki éppen akkor tolakodott Kassai őrizete közt, hogy a fejedelemig nyomulhasson, nyájasan felelé: - Egész kíséretestül, drága barátom! Nagy megtiszteltetés, rendkívüli szerencse! Csak az ország legfőbb s leggazdagabb urainál szoktunk teljes személyzettel tanyát ütni. Az én szakomból nyolcvan egyén, a lovászmesteréből huszonnégy, a marsall zászlója alól hatvankét úrfi, a főrendekből tizennyolc darab, Haller Péter őnagyságán kívül, kit minden pillanatban várunk, s végre az őfensége körében levők cselédsége. Egyébiránt a teljes névjegyzéket még ma délután át fogom adni, hogy fogadtatásunknál semmi zavar s fogyatkozás ne történhessék. De most sietnem kell őfensége színe elébe. A viszontlátásig, drága barátom! Ne feledje a három átalag ó-tokajit üvegekre szedetni. Második asztali bornak jó lesz a dicsőszentmártoni négyéves; de kisebb serlegekbe a néhai Bethlen Gábor fejedelem megválasztásakor szűrt sárdiból kell tölteni. A viszontlátásig, drága barátom! Aztán a jókedv terjesztéséért a hírnökök értesítsék a vendégeket, hogy aki egy öblös öregserlegből a bort körömig kiissza, az éji lakoma emlékéül vigye azt magával haza. Ez szép, ősi szokás, melyet a valódi nagyúr el nem mulaszt teljesíteni.

- De nekem nincsenek ónserlegeim! - hebegé Kassai a verítéket törölve arcáról.

- Isten őrizzen! Ki is tenne a fejedelmi asztalra aranyserlegnél egyebet? - szólt a nevetve távozó udvarmester.

- Ó, hogy pukkannátok meg az első falattal, vagy ütnétek serlegeimmel főbe egymást! - dörmögé a vén Kassai, ki hamar észrevette, hogy az udvarmester a fejedelem látogatását ingerkedésnek véli.

- Kassai uram! - szólt Rákóczi a közelgőhöz -, tanácsát akartam egy fontos kérdésben itt meghallgatni; de minthogy már az időből kifogytunk, saját házánál fogom véleményét kikérni.

- Örök hálára kötelezi hű jobbágyát fenséged e határtalan kegy által - válaszolá elfojtott sóhajjal a fösvény nábob.

- Kegyelmed pedig - mond Rákóczi az udvarmesterhez fordulva - marsallunkkal együtt holnaputánra az erdélyi határszéleken rendeznek vadászatot. Döme diák közleni fogja azon pontot, hol tanyát akarunk ütni. Két század székely darabantot, s ugyanannyi önkéntest is kell kíséretünkhöz vonni.

- Értem, fenséges uram.

- Ez a litván herceg levele miatt történik - súgá Csulai fülébe Döme diák.

De a káplán még mindig Éli főpap szolgájának háromágú villájáról elmélkedvén, vállat vont.

- Hány órára fekszik Kassai uram házától a Mikes-vár? - kérdé most az udvarmestertől a fejedelem.

- Lóháton négy órára, fenséges uram!

- Holnap reggel fölkeressük régi szolgánkat, Mikes Zsigmondot; de csak szorosabb kíséretünkkel.

- A többiek szállásáról, fenséged kegyelmes engedelmével, tüstént fogok előintézkedéseket tétetni - szólt közbe a marsall, látván, hogy vetélytársa, az udvarmester, már igen bőven részesült a Rákóczival való párbeszéd malasztjából.

- Mikes Zsigmond hű szolgánknak pedig - parancsolá a fejedelem - azon hírnökünk adja tudtul érkezésünket, ki az idegen udvarok követjei elébe szokott lovagolni várkapunktól hatvan ölig.

- Mily megtiszteltetés! - sóhajtá halkan Csulai.

- Fiáért, Mikes Jánosért történik - súgá Döme.

- Hm! Mi lesz a világból? Ő pápista. Hogy tetszik kegyelmednek ez a rendkívüli, ez a csodálatos, ez a megfoghatatlan lépés? - kérdi a káplán.

Döme vállat vont.

- Nem borzad-e hátgerince?

- Miért, tiszteletes úr?

- Mikes pápista.

- De mit érdekel engem az?

- Ő a mi szent és igaz hitünk ellensége.

- Kérem, egy bevett s egyenlő jogú vallás tagja.

A káplán fölsóhajta, mintha már Éli főpap szolgája ki is vette volna az ő vasfazekából a legkövérebb húsdarabot.

Midőn Rákóczi a vadászebédre indult, kíséretéből már hiányzott az új tag, tudniillik a névtelen, kinek ő életét köszöné.

E távozást csak a sátornál vette észre.

Kérdezősködött utána, de senki sem bírt felvilágosítást adni.

Mi azonban a titkon visszavonulót hamar megtalálhatjuk Kassai őnagysága erdőmesterének szerény udvarában, hol éppen lovát nyergeli.

- Ne felejtse kegyelmed alázatos tiszteletemet jelenteni Mikes Zsigmond nagyuramnak, az én jó pártfogómnak, aztán Mikes Zsigmondné nagyasszonynak, kit az Isten sokáig éltessen, és Kelemen úrfinak - szólt a házigazda, segítve a nyeregszíj fölkapcsolásánál.

- Igen sajnálom, hogy szíves üdvözletét nem vihetem meg - válaszolá fájdalmas hangon az idegen. - Én most Székely Mártonhoz megyek.

- S miért változtatta meg szándékát? Hisz úgy sietett Mikes Zsigmond várába.

- Ó, oda most sok nagyúr száll be. Oly szegény embernek, mint én, ki foglalatosságban jár, jobb más alkalmas időt választani.

- Az igaz, hogy holnap délelőtt elég csatara^[133] lesz a várban; de ma még maradna kegyelmednek egypár órája a látogatásra. Egyébiránt, ha dolgai nem sietők, csakugyan helyesebb halasztani. A hírnek sólyomszárnyai vannak, s kegyelmednél - anélkül, hogy almaszürkéjét gyalázzam, mely derék iramló - a hír végre is hamarább érkezhetik meg. S ha a háziúr egy fejedelem elfogadására készül, akkor a legbarátságosabb indulat mellett sem marad sok ideje kisebb ügyekkel bajlódni.

- Nem ám! - szólt az idegen lovára pattanva, s házigazdájától búcsút véve.

Lova iramlék, de mielőtt az erdőmester kísérő szemei elvesztették volna a hegyösvényeken, már lépésben kezd haladni.

Járása a hátán ülő kedélyhangulatát, mely csendes borongásba ment át, látszék jelölni.

- Ah - gondolá -, millió apró szálak kötik a halandót az élethez, midőn a nagyobb kapcsok szétszakadtak. Amiért hideg elszánással kioltod a háztüzet, élni fog szívedben annak melege. A lemondás hamv, mely égő parazsat takar. Végre is, ki feledte el egészen a világot, ha kilépett belőle?... A csillag, mely fönnragyog, a gőzkört juttatja eszünkbe, mely földgolyónkat átöleli; a gőzkörben meglátjuk a felleget, mely a hegyélen halad el; a hegy a völgyre viszi el képzelődésünket, hol a pacsirta sugártengerben lebeg és énekel; az ének az illatárt, melyet a tavasz lehel, érezteti idegeinkkel; a tavasz a zöld kertbe csábítja szemünket, a zöld kert a kicsiny virághoz, melyet a gyermek leszakít, a leány ápolt, az anya ültetett, és az apa munkás keze vont termőfölddel körül: s előtted áll a család! És ugyan hová lőn a lemondás? Dobd föl a követ, s az visszahull a földre; a sugár is elhagyja az eget, hogy ott csillogjon hol a por himbál, a kő hever... Ah, bűnös eszmék, ti nyomorú szolgái az ösztönöknek a lélek elleni pártütésben!... "Hagyj el mindent, és kövess engemet", szól az ige. De a mindent odahagyni könnyű, feledni nehéz. Messzébb távozhatunk lábunkkal, mint lelkünkkel, s ez az eredeti bűn...

Sarkantyúját döfé lovába az idegen, s most ismét ügetve haladott a hegyösvényen.

Hagyjuk a bujdosót Székely Mártonhoz barangolni, s menjünk oda, hová ő készült, mielőtt a fejedelem szándékát megtudta volna.

Mikes-vár sötét ablakai nem csalogatják az embert, de kapunk mégis gyertyafényt a hálószobában.

Két éltes személy szeretne alunni, ha a kellemes érzések miatt hamar lehetne.

- Mily boldog napra virradunk föl! - szólt Mikes Zsigmond.

- Bárcsak János fiunkat vehetnők rá a nálunk lakásra! - fohászkodott neje, Kornis Ágnes.

- Az, galambom, okvetlenül meg fog történni.

- Tán rábeszéli fiunk, Móric - szólt a nő.

- Hogyne! Ő híres tudós.

- És jó testvér.

- Erős okokat fog a maradás mellett fölhozni.

- S megindítja a szeretet szavaival - tevé hozzá az anya.

- Hisz éppen azért jön hozzánk - mondta Mikes Zsigmond.

- S milyen messzünnen! - sóhajtá Mikesné.

- Holnap reggelre bizonyosan megérkezik.

- Mára kellett volna.

- Hihetőleg régi barátja tartóztatta fel.

- Csak ne tudnák meg jöttét!

- Ügyelni fogunk. Már tizenkét év óta nem volt Erdélyben, könnyen meg sem ismerik.

- Mégis kár, hogy szerzetbe lépett!

- Több fiunk van, galambom! Egyiket adhatjuk az oltárnak. Más hitsorsosunk kevesebből is kész áldozni.

- De legalább nem kellett volna a törvény által megtiltott szerzetbe.

- Bethlen Gábor fejedelmünk nem ellenzette, galambom! S Móric fiunk éppen e rendbe akart csak lépni.

- Pázmány érsek beszélte rá szegényt! - sóhajtá az anya.

- Nem, saját szíve. Sürgető vágyat érzett. Hivatását követte. Oszlopává lesz egyházunknak.

- De hazája földjére nem teheti lábát.

- Az erdélyi fejedelemségen túl is jó darab van még a magyar hazából - szólt Zsigmond úr.

- Mit ér? Azokkal a magyarokkal mi többször harcolunk, mint az idegenekkel - sóhajtá a vénasszony.

- Nem lesz örökké úgy.

Ágnes asszony fehér fürteit kétkedőn rázta.

- S ha sohasem békélnénk is ki állandólag, galambom, az egyházért semmi áldozat sem nagy. "Hagyj el mindent, és kövess engemet!" - ezt mondja üdvözítőnk.

Az asszony sóhajtott.

- Móric, galambom, régóta teljesíti e szent parancsot, s úgy beletanult, hogy nem is tudna másként érezni.

Ágnes asszony hófürtei mintha kétkedőn rezgettek volna, s keze is, midőn a hosszú gyér hajszálakat hálófőkötőjébe szorítá.

- De ne szóljunk a megváltozhatatlan dolgokról. Elég, hogy közöttünk lesz ő.

- Bár jönne hamar!

- Holnap egész családunk együtt van - folytatá az öregúr. - Mindenik a maga nemében derék fiú.

- Legyen az Isten áldása rajtok! - fohászkodott Ágnes asszony.

- Móric nagy tudós - számlálgatta az apa -, János híres vitéz és udvari ember, Kelemen jó gazda, háládatos fiú, igaz barát. Mi boldogok vagyunk!

- A mennyei atya nem vonta meg házunktól kegyelmét - mondá Ágnes asszony.

- Sőt elárasztott malasztjával - erősíté Zsigmond úr. - Jószágainkon nincs adósság. Csűreink tömvék. Ménesünk szaporodik. Tulkaink nevezetesek Székelyországban, juhturmáinkat^[134] egész Besszarábiáig legeltetjük. Erdeinkben még a bölény is lakhatik, mely nem teszi lábát többé oda, hol egyszer fejsze hangzott. Családunk előkelő. Kérdezősködik rólunk Eszterházy nádor; barátságban van velünk Lupuj vajda. S jövendőnk még szebb. Móricból csakúgy lehet érsek, mint Pázmányból. János a moldvai hercegleány kezét megnyerheti. Kelemen szíve szerint választhat nőt, mert lesz mit aprítson a tálba. Mi büszkék lehetünk.

- Sárát nem adja neki Tarnócziné - jegyzé meg szomorúan Ágnes asszony.

- Ne hidd! Átengedi vagy elvesszük tőle, vagy elfelejti Kelemen.

- Bár feledné!

- Ha ő Sáráról lemond - szőtte tovább Zsigmond úr -, idővel még a Báthori-családból is hozhat arát. Mi gazdagok vagyunk!

- Legyünk alázatosak - szólt a nő.

- Vígak, galambom! Hisz reggelre mindnyájan együtt vagyunk.

- Isten tudja, miért nem jön szemeimre álom! Érzem, hogy egész éjen nem fogok aludni.

- Az öröm miatt, kedvesem! - válaszolá Zsigmond úr. - Százszor boldog nap a holnapi!...

A várúr mélyen aludt, a várasszony nyugtalanul forgott ágyában, midőn lódobogás és fáklyafény rezzenté meg az agg párt.

A belsőleány a szobába szaladva jelenté, hogy János úrfi még mos kívánna valami nagy dologban szólani.

Kíváncsi lett Zsigmond úr, megdöbbent Ágnes asszony, s mindketten reggeli pongyolát öltöttek magokra, hogy a mellékteremben János fiukat kihallgathassák.

Ez röviden elbeszélé a történteket.

- S te segítéd Kelement a könnyelmű s bűnös tett végrehajtásában? - sóhajtá Ágnes asszony. - Több megfontolást vártam volna tőled!

- Büntet, kedves anyám, dorgálásod a lelkiismeretem! - szólt János illetődéssel.

Az anyának szeméből könny gördült.

- Ne kárhoztasd, galambom, kedves fiunkat! - lépett Zsigmond úr közbe. - Az apák, tudod, egymásnak szánták Kelement és Sárát. Tarnócziné húgom, néhai férje életében, vakbuzgalma mellett sem ellenkezett, s te megáldád a tervezett szövetséget. Most Sebestyén barátom legforróbb vágya az özvegy makacssága miatt ily csíny nélkül nem létesülhetett volna. Egyébiránt a leány becsülete semmi csorbát sem fog szenvedni. Még ma írok Szebenbe az anya áldásáért. Ő kérésünket csak Sára hírnevének tisztán tartásáért is teljesíti. Ellenzése az ördögénél is feketébb színben állítaná az egész ország szeme elébe. Tarnócziné húgom enged a kénytelenségnek. Judit asszonyhoz magam fogok átlovagolni. Csak addig ne csapna nagy lármát! Talán mégis hallgat. Ne aggódjál, kedves élettársam! Összeadjuk őket. Derék lakodalmat csapunk. Még az én vén lábaim is ellejthetik a lassú magyart. Ej, haj! Ne szomorkodjál, tubám!

Pajkosan csípé meg ujjaival Ágnes asszony hervadt liliomarcát.

- S hogy viselte magát Sára? - kérdé ez Jánostól, semmit sem derülve öreg párjának víg kedvétől.

- Kezdetben, anyám, ellenkezett, de utóbb egészen átengedővé vált. Nemcsak szereti, imádja öcsémet.

- A kedves menyem! Alig várom, hogy homlokát megcsókolhassam - szólt közbe Zsigmond úr. - Csak ne ütne a cselédség nagy zajt. A csürhehad még összegyűl tátogni. Fiam! Költsd fel a várnagyot, nyittasd ki a kaput, hogy csendesen vigyék a kisasszonyt a "kék szobába", mely félre fekszik, s azonkívül a legcsinosabban van bútorozva.

János a parancsot teljesíteni távozott.

- De mit fog mondani Móric, a szent férfiú? - töprenkedett most egy kerevetre ülve Zsigmond úr. - Félek, kárhoztatja Kelemen tettét. S tán az én elnézésemet is. Hm! Móric szigorú! Móric bezárta szívét a világ elől, mint a fösvény pénzesládáját. S az apának fia által vádoltatni! Hm! Mint vágytam szegény Móricot látni, s most óhajtanám, hogy mégse jöjjön el.

Zsigmond úr kezdé már a dolog kényes oldalát is észrevenni; Ágnes asszony arcának barázdáin pedig kétfelől egy-egy öreg könny gördült le.

Ekkor kocsi érkezett a várudvarba. A tág folyosókon léptek hangzottak, de zokogás is tört föl.

- Istenem, ő sír.

- Kedves galambom, nem kívánhatod, hogy örömöt mutasson. A szeméremmel ellenkeznék.

- Ah, félek e naptól!

- Én teljes boldogságunk zárkövének tekintem a reggelt - vigasztalá Zsigmond úr... - Csak Móric fiam ne sietne! - sóhajtá cáfolatként.

- Pedig tizenkét év óta nem láttuk! - szólt keserű fájdalmak közt az anya.

Sára, kit a Mikes-várba vivő erdei úton vesztettünk el szemünk elől, a kocsiban eszmélni s helyzetéről gondolkodni kezdett.

A leeresztett arcrostélyú lovagnak karjain elenyészett, a semmiségben oszlott szét, mint egy üres álomkép, az egész világ; de a kocsi vánkosai, hol magára vala; a rezgő éjfény, mely ismert fák sudarait metszé ki a homályból rémes körrajzokkal; a döcögő, kövecses út, melyen néhai atyjával annyiszor járt: szóval minden tárgy azon csodálatos önkívüliségből, mely az ájultság és a leigéztetés közti állapot volt, fölrázta őt, most csak egy rövid pillanatig, majd pedig hosszabb és kínzóbb időre.

Hová tűnt az idegen lovag?

Fényes rézpáncélja fölcsillog a kocsiajtó előtt, s a száguldó mén patkója csattog. Ezt látta, ezt hallá Sára. S mi történt később?

Hol a lovag?

A dombélen nem az ő mellvérte villant-e ismét meg?

Semmi jel többé, egy alig hallható dobogáson, mely már szűnni is kezd s egy lónyerítésen kívül, melyet a szellő távolról kaphatott föl, oly halk, oly kétes!

A rablott leány meggyőződött, hogy rablója nincs körüle.

Mellette Mikes Mihály lovagolt, kit ismert.

A bakon valaki ült, kit Kelemennek gyanított.

De mit kereshetett közöttük a harmadik, kinek ő páncéljára hullatá könnyeit, szorítá szívét és fuldokló arcát?

Sára megfejthetetlennek találta a helyzetet, melyben van.

De az éj mindig világosabbá lőn, s azon millió csillag s azon holdsugár, mely a tájékot hegytömbjeivel és szirtalakjaival a leány szemei elé rajzolá, rendre fényt vetett a történtekre is.

Hisz Mikes-várba visznek, bizonyosan oda - gondolá Sára, mintha hinné, hogy még csak ezentúl kell fölébrednie.

Megrázkódott, mert talán hideg volt a lég, talán éles szél süvöltött be egy völgynyíláson, talán felröppent a kocsizajra egy alvó madár, talán a szirtdarab repedékéből égő szemek néztek rá, melyek a baziliszkuszé^[135] vagy a butykáé^[136] lehettek - megrázkódott.

- Kelemen rabolt volna-e el? De miként került hozzá az idegen?

Talányok, hozzávetések, a lehetetlenségtől való félelmek, a lehetőségről való ábrándok raja zsibongott e kérdések körül.

- Majd meg fogom látni a valót! De nincs miért ily hamar, nincs miért ily korán!... Ah, hogy halad a kocsi!... Lassan, lassan!

Szívére szorítá kezét. S nem tudom, annak szilaj dobogásához szólott-e, vagy a repülő kocsihoz?

Egy fáklya lobogott, földre omló szurokkal, sötét füsttel, vörös lánggal.

- Hisz ez a Mikes vára.

- S kié lenne másé? - szólt Mihály, leemelve a rívó Sárát.

Kezdődött a várnagy szerepe.

Mármost sarkantyút adok lovamnak, hogy hamar otthon lehessek - gondolá keresztes vitézünk. - Mert látom, minden asszonyi állat sír, ha örvend, sír, ha búsul. Mindegyik egy-egy Judit, csak ifjabb vagy vénebb. A külső különbözik; a tartalom az. S ki érthetné a nőt? Ki tudná, mikor találta el kedvét, s mikor tesz kedve ellen?... Azt mondom neked, Mikes Mihály, jó barátom, hogy maradj nőtlen. Hódíts szíveket, ha tudsz, de ne legyünk úgy hódítók, hogy magunk essünk rabul. Fölfogtad-e ezt, jó barátom, Mikes Mihály? Ügyelj magadra. A szerelem nem csak a siketfajdot teszi vakká. Kár volt csupán ez aránylag eszes madarat keverni rossz hírbe. Ki találná el a női könnyek okait? S ők néha azért állanak ellen, mert akkor sírnak, midőn szívök nevet. Világos példa rá Sára. Szemes légy, jó barátom, Mikes Mihály, s nehogy elrabold Judit asszonyt, hogy ő is keservesen sírjon. Érted-e?

Ilyféle monológ között száguldott haza a tisztelt nagybátya, ki unokaöccseit Tarnócziné leányának elrablására tüzes szavakkal nógatta volt.

Úgy látszik, eltökélé a szép tanácsot, melyet másoknak adott, maga részéről nem követni.

Mit mondana rá az érzékeny Judit, ha tudná?...

A "kék szobában" Kelemen a leány előtt térdre esett.

- Imádott Sárám! - szólt ennek tündér kis kezét ajkaival - inkább ajkleheletével - félénken és elragadtatással érintve. - Imádott Sárám, megbocsáthat-e vakmerőségemért, mely forró szerelmem leghűbb záloga? Anyjának előítéletei majdnem az oltár zsámolya előtt szakították el kezeinket egymástól. Az nem lehetett az Isten akarata, hiszen mily bűnért lennék elkárhoztatva? S nem lehetett az ön óhajtása, hiszen a múlt annyi kedves emléke kísért és vigasztalt száműzetésemben! Sárám, ha lehetségesnek tartja, hogy anyja elébb-utóbb beleegyezését adta volna házasságunkra, ám akkor kárhoztasson; de ha nem élt e remény szívében, úgy ne ítélje meg szigorral a tettet, melyet elkövettem. Ó, Sárám, ki ne szerezné vissza elrablott kincsét a legkockázatosabb eszközök által is, midőn joga volt hozzá, s koldus lőn nélküle? Nem anyját vádolom e kemény szavakkal; csak magamat akarom menteni szilaj bűnömért. Szerelemből voltam gyöngédtelen, hűségem vétkem. Megbocsát-e?

Sára merőn tekintett az esdeklőre, mintha sokáig nem értette volna, amit hall.

Arca fehérebb lett az emlékkői alabástromnál. Ajkai mozogtak, mintha a gondolat és érzés szavait leszedte volna egyenként rólok valami varázslat, csak a beszéd küljeleit hagyván meg, oly csodálkozó és tompa arckifejezéssel együtt, mely a néző vérét megfagyasztja, idegeit tépdeli. Ajkai mozogtak, de nem hallatszék az a bűbájos hang, melynek tiszta érce az üvegharangoknál zengőbb volt - azon édes és csábos suttogás sem, mely érzéki és mégis szeplőtlen, titokszerű s angyalártatlan szokott nála lenni. S ah, az arcvonalak a néma ajk helyett mennyit szólhattak volna az esdeklő Kelemennek; de rémesebbet, mint a rossz jóslat; keserűbbet, mint a kétségbeesés; megfoghatatlanabbat, mint az őrültség! Azonban a szerelmes ifjú csak annyit olvasott az arcvonalakból, hogy kedvese most haragszik rá, mit a történtek után könnyen megfejteni vélt, sőt előre képzelt.

- Bálványom! Szerelmem! Életem! Szép Sárám! Igéző tündérem! - rimánkodott, használva minden hízelgő és hő kifejezéseket, ó, ne légy olyan kegyetlen! Vétkeztem a közszokások s illedelem ellen... de szemrehányásokat anyádtól vártam volna, nem tőled, kedves, édes menyasszonyom.

A leány ijedten vonta vissza kezét, melyet Kelemen még mindig kezében tartott.

- Haza... haza akarok menni. Mi lesz belőlem? Ah, Istenem! Haza akarok menni! Vigyenek tüstént haza!

E fölkiáltások közt hátrált Kelementől az ablakig.

- Mi történt vele? Minő változás? Megfoghatatlan! - sóhajtá az ifjú. - Sárám - szólt közelítve hozzá -, az lehetetlen, hogy te félreértetted volna tettemet. Anyám tüstént ír nénémnek Szebenbe, s minket az oltár fog örökre összekötni.

- Soha! - kiáltá Sára, tiltólag emelve felé karját.

- Ah, hová süllyedtem véleményedben! - esdeklék Kelemen.

- Otthon kell lennem! Gyorsan, szélszárnyakon, időhaladék nélkül... vigyenek, vigyenek! Átok e küszöbön, melyen áthurcoltak! Igen, áthurcoltak. És ők mégis lovagoknak mondják magukat!

Kelemen leírhatatlan bámulattal tekintett Sárára.

- A hold eltűnt - folytatá a leány. - A csillagok, a csillagok... már halványabbak. Mennybéli atyám, még itt ér a hajnalszürkület! Kelemen, mindenre, ami szent, vitessen haza! Térden könyörögjek-e szabadságomért?... Ó, az én nevem, az én nevem!

Omlottak a könnyek arcán.

Ekkor belépett Mikes Zsigmondné.

- Te nem lehetsz - szólt fiának - addig Sárával egy fedél alatt, míg Tarnócziné húgom nem ad szövetségtekre áldást. Indulj tüstént Mihály nagybátyádhoz, s ott várj, míg apád hívatni fog.

Kelemen, kit a rablott hölgy magaviselete egészen megzavart, örvendett, hogy hamar távozhatott.

Az öreg Mikes Zsigmond vörösbőr zsöllyeszékébe ült. Megtörlé homlokát, mert egy kevéssé fárasztá az a gondolat, hogy kedves Móric fiát, kit oly régen nem szoríthatott karjai közé, s kit várva várt, még ma megláthatja. De e kedvetlen érzést, mely lélekváddal is vegyült, hamar elsimíták s kiűzték az új benyomások, melyeknek neje eltávozása után mindinkább átengedte magát.

- Gyönyörű birtok néz Sárára - számítgatá az öreg. - A szentléleki jószágrész testvérek közt is az én uradalmam harmadát föléri, s tiszta székely örökség, mely fiú nem létében leányra száll. Tarnócziné húgom sem volt szegény hajadon. S mennyit nem gyűjthetett özvegysége alatt? Boldogult nővére hozományát is Haller Péter kénytelen lesz kiadni. Személyesen fogom e pör megkezdését és vitelét vezetni. De csakugyan leginkább annak örülök, hogy sikerül, amit Sebestyén barátommal terveztünk. Keresztüljárt a gonosz anya eszén Kelemen fiam. Minden cselszövényeit, mint a pókhálót a dongó, szétszaggatá. Hej, furfangos gyerek Kelemen, pedig tartózkodónak és szelídnek hittem. Lám, lám, lassú víz partot mos. Azonban mégsem képzelem, hogy az ő eszében fogant volna meg a merész vállalat. Kétségkívül Sára bátorítá. Hadd csókoljam meg mind a két arcát. Irigy vagyok fiam szerencséjére, hehe, mily kedves kis menyasszonyt kapott. Nőmet juttatja eszembe, az is karcsú volt, de a sok gyerek a sugár termetnek és fiatal arcnak éppen nem óvszere. Sárán is meg fog látszani a gyakori keresztelő. Bánkódjék férje azon. A nagyapa egyik unokát egyik, a másikat másik térdére veszi, bámul, hogy valaha unhatta magát, s úgy kapcsokkal tapad az élethez. Úgy ám, a nagyapa az igazi boldog. Gyí, fakó, gyí, deres! Hipp-hopp, ragadjátok a büszke kölyköket a tündérkirályleány váráig.

S a vén Mikes Zsigmond gyorsan emelgette térdeit, mintha már lovagoltatná a leendő kis unokákat.

- De ideje volna Judit asszonyhoz menni - sóhajtá. - Hej, nyergeljetek!

A cseléd sietett e parancsot a lovászlegénynek tudtul adni.

Már felölté prémes, meleg ruháit a várúr - mert a hasadó korány hűvös szellőket hozott -, már távozni készült, midőn neje belépett.

- Hová akarsz menni?

- Judit húgomhoz, galambom!

- Jobb lesz, ülj kocsira, s vidd magaddal Sárát is.

- Mit tréfálsz, szívem!

- Bár volna okom tréfálni - szólt Ágnes asszony, levert, szomorú arccal... - Ő igen haragszik.

- Kicsoda?

- Sára.

- Ha haragszik is, csupa illedelemből teszi - válaszolt az öregúr, süvegét kezébe vevén.

- Minek csaljuk magunkat! Sára nem szereti Kelement.

Zsigmond úr előbb megütközött, s aztán jóízűen nevetett. - Nem ijesztesz meg, galambom. Tudom én, mit tartsak a dologról, rég benőtt már a fejem lágya. Ő ne szeretné az én derék fiamat? Gyermekkorában is minden játéka abban végződött, hogy ő volt az ara, s Kelemen a vőlegény. Csak a vőfélyre nézve valának kétségben. Fiam Mihály bátyát akarta, de a kis kacér menyasszony Kapronczai Györgyöt. Talán most is azon civakodtak össze! Hehe!

- Az Istenért, vedd komolyan, amit mondok - esdeklék könnyezve Ágnes asszony. - Sára határozottan kinyilatkoztatta nekem, hogy sohasem fogja kezét Kelemennek adni.

- Szeszély, merő szeszély! Hívd hozzám hamar Kelement.

- Már Mihály bátyához küldöttem őt, míg sorsa eldől.

- Utánajár hát János fiam a dolognak. Ő ravasz, sima, udvarias ember, a legrejtettebb titkot is könnyen kicsalja. Valami veszekedésnek kellett az úrfi és kisasszony közt támadni. Hamar fognak a házasélet szokásainak elsajátításához. Sára makacs, hm, s haragjában még magát szerencsétlenné tehetné. Mielőbb ki kell őket békítenünk. Eredj, galambom, Jánosért... De íme, jön. Jó, hogy itt vagy, fiam. Éppen emlegettünk. Szólj igazán, ellenkezett-e veled Sára, midőn lovadra emelted? Te egyebet mondottál nekünk.

- Az első percen kívül, atyám, nem küzdött, nem vonakodott, nem szólt. S ez természetes, mert félsötét este volt, s termetem és arcom hasonlatossága könnyen elhitetheté vele, hogy Kelemen vagyok.

- S most nőm mégis haza akarja vitetni - szólt panaszkodva Zsigmond úr.

- Mert megveti e hajlékot - mondá Ágnes asszony.

- Kérlek, fiam, nyomozd ki az egész perpatvar okát és célját - adá Jánosnak az apa utasításul.

A szegény leány, időn ismét magára volt, fölindulástól kifáradva borult le egy kerevetre.

Halvány arcát az ég szegélyén megvillant hajnalsugárok köszönték.

- Ó, Istenem, már vége az éjnek! Fölserkentem az álomból, s én ez iszonyú házban vagyok még. Hová hoztál, ó, mivé tevél...

Fölnyílt az ajtó, belépett János, és Sára kiáltá: - Francisco!

- Szent ég! Ez Loránt kis apródja!^[137] - rebegék az érkezett ajkai.

Sára hozzá futott:

- Segítség, segítség! Távozzunk innen. Szabadítson meg e rémítő helytől. Itt visszaélnek a barátsággal, a vendégjogot nevetik, a bizodalomból gúnyt űznek, a hitet megcsalják. Ó, Istenem, mily borzasztó órákat éltem át! Fussunk! Meneküljünk hamar, míg nem lesz késő!

János mozdulatlan állott, de arcáról elköltözött minden vér.

- Sejtelmeim, sejtelmeim! - sóhajtá alig hallhatón.

A leány megfogta karját:

- Menjünk! E házban az árulás lakik, a csel lakik, a csábítás lakik. Sok bűn van együtt. S mindenik az erény köntösét és szavait lopta el. Úgy néz ki, mintha ártatlan volna. Ó, Francisco, miért hozott ebbe az átkos házba?

- Sára, ön atyám hajlékát gyalázza.

- Atyjáét?... Áldott legyen a küszöb! Áldott a falak minden köve!

És sűrűn omlottak a leány könnyei, míg most összefogott kézzel kérte az áldást.

- El vagyok ítélve! - szólt János hirtelen odahagyva a szobát.

Sára nem érté sem a felkiáltást, sem a távozást. S mit érthetett volna az egész éj titkaiból? Mit, azon csodálatos órákból, melyek hol az álom bűvjátékainak, hol pedig rejtélyesen bősz valónak látszottak?

A szerelem édes nézetével tüstént Franciscóra ismert, midőn a hölgyrabló arcrostélyát küzdő keze lerándítá. Elbűvölve nem bírt többé ellenszegülni. S míg Mikes János a rendkívüli jelenetet abból magyarázta, hogy öccsével tévesztik össze; míg a leánynak minden felindulásában Kelemen iránti rokonszenvet vélt; míg keble megfejthetetlen érzések hullámaitól hanyatlott, kéj és szomor, emlékek és jósálmok felé; addig Sára elborítva a benyomásoktól, melyek kedélyére omlottak, midőn az önkívüliségből menekült, csak szívének erős szerelmét és szorongásait érzé. S mire is gondolt volna, s miért? Hogy foghatná föl a titkost, az érthetetlent, mely vele és körüle történik? Miként fűzhette volna össze elméje az álomképeknél álomszerűbb tényeket?

Csak midőn a hölgyrabló többi kíséretére, a hegyi útra, melyen viteték, és Mikes-várra ismert, rohanta martalékként meg egy szintén alaktalan, szintén összefüggés nélküli, de sötét gyanú, melynek azon ösztöni hatása volt rá, hogy Kelement, kit eddig tűrni tudott, most gyűlölni kezdé.

De János megjelenése ismét szerelembe olvasztá föl a szerencsétlen leány egész lényét, s végre azon áldást mondatá az átokra nyílt ajkakkal, melyben a hölgyrabló elítéltetését hallá csengeni.

- Nos, rábeszélted? - tudakolá hévvel Mikes Zsigmond a karszékből fia elébe sietve, mihelyt ez az oszlopos étterembe lépett, hogy a kis fegyvercsarnokba érkezzék, hol az öreg várt reá. - Mi bajod, fiam? Miért vagy oly sápadt, mintha terítőről keltél volna fel? Nos, boldogultál-e Sárával? Ugye helyreigazítottad makacs fejét? Tudtam, hogy te hamar fogod a szerelmespár apró civódásait elintézni. Eszed találékony, s ezer szó közül mindig a legsimábbat és meggyőzőbbet választja ki. Te mestere vagy a rábeszélésnek. De mintha átfáztál volna, megkékültek ajkaid, vértelen lett arcod. Sírt-e egy keveset Sára? No, azért szerelmes szűz, hogy könnyezzen és vonakodjék. De csakugyan engedett, vagy... Fiam! Miért hallgatsz? Tekinteted aggodalomba ejt! Szólj, az Isten szerelmére! Szólj, beszélj már! Egészen elvesztettem türelmemet. Mit akarsz titkolni? Vész fenyegeti-e házunkat? Még ránk foghatnák ellenségeink, hogy leányt raboltunk. Az ördögben, süsd ki már a valót.

- Vigye, atyám, haza Sárát.

Zsigmond úr hallá e tanácsot már nejétől is; de akkor nem vette számba, míg most egészen megütközött, s gondtalan bizakodása, mely eddig kedélyhangulatát jellemzé, menten szétfoszlott.

- Mekkora gyalázat! Gúny tárgyaivá leszünk!

- Atyám, a halasztás által jön házunkba a szégyen és vád. Sietnünk kell. Atyám, még jóvátehetné erélyével Kelemen tévedését és az én bűnömet. Rossz szellem hozott ide. Távollétem alatt boldog volt családunk. S most? Ah, atyám, megbocsáthat-e nekem? Anyám könnyei lelkemet fogják égetni. Vitesse vissza tüstént Sárát! Legjobb, ha anyám megy vele.

- Nem - szólt az öreg -, gyávaság volna ily hamar lemondani a reményről. Annyi évig szerették egymást, hogy meghasonlásuknak nem lehet mély oka. Szeszély, egyéb semmi, csak leányszeszély.

- De szerette-e Kelement Sára? Tudja-e atyám bizonyosan?

- Mint azt, hogy élek. S hozhatta-e valaki józan ésszel késégbe? Beszélt-e neked valaki ellenkezőt? De, fiam, sápadt vagy. Igen szívedre vetted a történteket. Ne félj! Ne veszítsd el reményedet! Minden felleg még nem jelent zivatart, és sok vihar után lett már zöldebbé a rét, erősebb gyökerűvé a fa, tisztábbá a lég, gazdagabbá az aratás. Én tapasztalt ember vagyok, gondok közt vénültem meg. Sára engedni fog, mihelyt szeszélye kigőzölg. Engem tapasztalt ősznek tartanak, s fehér fürteimre erősítem, hogy Sára boldog lesz.

- És csakugyan szerette Kelement? - kérdé János.

- Fiam, miért nem akarsz szavamnak hinni? Vaknak tartasz vagy bárgyúnak?

- Ah, akkor még mindent jóvá lehet tenni - sóhajtá János különös nemével a fájdalomnak és elszánásnak.

- A ló, nemzetes uram, megnyergelve - jelenté egy apród.

- Mit sürögtök itt? - zsémbelt az öregúr. - Most minden pontos akar lenni. Máskor lármázhatok, míg előütik orrukat. Pusztulj ki!... Még e kölyök is gyanít valamit - szólt a távozó apródot szemeivel követve. - Cselédeim szüntelenül körülöttem lábatlankodnak. Örökös lótás-futás! És Móric fiam mindjárt megjön! Mit tegyünk? János fiam, eredj, kérlek, hamar Székely Mártonhoz. Ő ott hált az éjjel. Tartóztasd vissza legalább holnapig. Ha vele az úton találkoznál, vidd valamelyik ismerősödhöz, csak Mihály bátyádhoz ne. Nála mindent meghallana. Majd később magam beszélem neki el a történteket. Eredj, fiam!

- Engedje, kedves atyám, egyszersmind búcsúmat venni. Mihelyt Móriccal végeztem, indulok Lupuj vajdához.

- Hová? - kiáltott csodálkozva az öreg.

- A vajdához.

- Álmodom-e? Hisz lemondtál a testőri hadnagyságról.

- Ha nem adhatná vissza helyemet a vajda, akkor újra fogom a szolgálatot kezdeni.

- Az Istenért! Megint itt akarsz hagyni? Mit mond rá szegény anyád? Fiam! Egészen elidegenedtél házunktól. Én nem foglak vádolni. Hallgattam, midőn annyi év óta nem vettél időt magadnak, vén szüleidet fölkeresni. De mit gondolhat felőled anyád? Rossz jel, ha a fiú nem érez szeretetet ősi hajléka iránt; ha a fényes udvarok élveihez és szokásaihoz simulva, nem lel többé örömet otthon; ha kezdi szégyellni atyjának, anyjának egyszerű magaviseletét, s kevélységgel telve lemond a kegyeletekről, hogy ne akadályozzák nagyravágyásában... De mit is beszélek ily bohóságokat? Hisz te csak tréfáltál.

János a fájdalomtól egészen át volt hatva, de amint arcát elfordította, hogy a szemében serkedő könnyet lenyomhassa, meglátja Sárát, ki az étterem egy oszlopánál állott, közel a mellékszoba ajtajához, s tusakodott a továbblépés vagy visszavonulás közt.

- El kell okvetlenül utaznom, atyám - szólt ekkor János emeltebb hangon. - Minden perc, mely föltartóztat, boldogságom esküdt ellensége. Jászvásárig meg sem állhatok.

- De az Isten szerelmére, miért?

- Jegyesem vár.

Halk sóhaj tévedt a kis szobába, oly kínos és elfojtott nesz, mely a részvétlenséget gyöngédségre, s részvétet könnyekre, a szerelmet őrülésre csábíthatná.

János lesütve tartá szemét; Zsigmond úr az öröm miatt nem hallott semmit.

- Hát csakugyan igaz a vajda leányával való viszonyod? Te tagadtad.

- Mária kívánságára.

- Visszautazási szándékodat is titkolád.

- Tegnap kaptam az első reményt, hogy Lupuj beleegyezik.

- Áldásom fejeden! Menj, fiam, anyádhoz búcsúzni.

Amint az apa fia fölött kiterjeszté kezét, meglátta a reszkető, halvány Sárát. - Ő itt? Bizonyosan megváltoztatta nézetét, s azért van ekkora fölindulásban - súgá Jánosnak.

Sára a fehér oszlopra támasztotta fehér karját.

- Kedves menyem! - szólt most Zsigmond úr a leány felé fordulva, hogy azon kiterjesztett kezekkel, melyekkel fiát akarta megáldani, Tarnócziné leányát karolja át.

Sára még inkább reszketett.

János segítségére megy.

- Nem szükség, éppen semmi bajom - szólt Sára, erejét hirtelen összpontosítva. - Magam sorsáról akartam beszélni; de elsőséget adok a lovag búcsúzásának, s visszavonulok az érzékeny családjelenet elől, és csak azután kérek kihallgatást.

Zsigmond úr a leányhoz indult, hogy karján vezethesse szobájába; de akit udvariasan akart kikísérni, csaknem szaladva tűnt el szeme elől.

- Mélyen meg van hatva - sóhajtá János. - Mennyi gyönyör reá nézni! Gyűlölni fog-e? Mit érdemlek egyebet! Isten veled, Kelemen, légy boldogabb, mint én lehetek! Ne sejtsed az áldozatot, melyet éretted hoztam!... Polyva az élet, kihullott tartalma; hadd hajtsa a szél ide-oda!

- Óvatosan hozd elő anyádnak a távozást - szólt az étterem ajtajából visszatért Zsigmond úr. - Mily szilajon nyargalt el előlem Sára! Átkozott kis teremtés!... Említsd meg, fiam, előbb Mária vonzalmát, s csak azután térj szándékodra. Szegény anyád sírni fog. De Móric véletlenül megérkezhetik. Légy, fiam, a búcsúzáskor szavaidban takarékos. Mikor látlak megint? Tudósíts rögtön Jászvásárról. Ugye, eljössz névnapomra, ...az születésem napja is. Akkor, remélem, szép menyecskét kapsz várunkban. A leggyorsabb lovon menj Móric elébe. Ígérd meg, hogy a Zsigmond-napot együtt töltjük. Távozz, fiam, anyádhoz búcsúzni. De mi bajod? Te beteg vagy, rosszul érzed magadat? Szólj! Ugye visszajössz?

- Mikor, atyám?

- Névnapomra, János fiam. Te nem hallgattál rám?

- Ah, igen, visszajövök.

- S nőstül?

- Kivel?

- Máriával, János fiam.

- Ah, igen, talán vele.

Mikes Zsigmond, mihelyt magára lőn, hosszasan sétált a szobában. - Mégsem értem Jánost! - töprenkedett. - Ő minden gyermekem közt legkülönösebb természetű. S minek e gyors távozása? Megkövetem a szerelmet; de nem tetszik azon új divatú szokása, hogy a gyermeki szeretetnek kíván ártani. Mária szép kisasszony, s türelmetlen lehet a várásban; azonban én apa vagyok, s mióta nem láttam fiamat? Helyes-e Máriától e mohó, e falánk hév, mely a szülék kebléről is elirigyli az ölelést? János fiam igen lágyszívű. Én nem hagytam volna el a hosszú távollét után atyámat Ágnes szép szemeiért oly gyorsan; pedig Ágnes, az én vén Ágnesem, bájos leány volt, mindenik ujjára kaphatott volna egy férjet, s különben nálamnál. Úgy ám! Ej, be megváltozott a világ. A jó fiak is most másként jók, mint eddig voltak... De minek a panasz? Nincs-e elég gond anélkül is nyakamon?... Röviden fogok Sárával igazítni, s aztán Naprádiné asszonyhoz lovagolok, hogy értesítsem az eredményről.

Midőn Zsigmond úr az előcsarnokba lépett, hogy a folyosón végigmenve azon szobába érjen, hol Sára volt, Mihály lovásza vágtatott az udvarra egészen habos paripán.

- Mi újság? - kiáltá a patkócsattogásra kitekintő várúr.

- Levelet hoztam, kegyelmes nagyuram, az én gazdámtól, s pedig igen sürgetőt. Válasz nem kell rá.

A lovász, míg egy apród átadta az iratot, már a várkapun kiszáguldott. Még csak egy pohár borra sem várt.

A levél pedig, melyre válaszolni nem kellett, így hangzék:

Zsigmond úrra inkább nyugtatón, mint ingerlőleg hatott az egész levél.

- Hála Isten - szólt belépő nejéhez -, Tarnócziné húgom hazaérkezett, s mindjárt jön hozzád. Lásd szívesen.

- Tehát beleegyezik a házasságba?

- Egy kissé pattog még; de Sára kinyilatkoztatja, hogy szerelemből és önként hagyta el a szülei házat. S így a mai ebédet könnyen követheti jegyváltás. Akkor húgom vissza fogja vinni Sárát, s az egész kifejlés sokkal természetesebb lesz, hogysem felőle valaki csak beszélhessen is.

- Bár úgy történnék! - mondá szomorúan felesége. - De Sára velem határozottan beszélt. S mi oka lett volna szerelmét titkolni? Szegény János!... Tudod-e, hogy ő is megy?

- Visszajön tavaszra.

- Hiszed-e?

- Ugyan, miért ne hinném, galambom? Talán még nejét is elhozza.

- Meg fogod látni, hogy János nem veszi el Máriát.

- Ez már mégis sok! Te vagy az első anya, ki azt hiszi, hogy fiaiba egy leány sem szerethet. Tán nyomorékok gyerekeink, vagy a bűn és feslettség barlangjában növekedtek föl? Ugyan, öregem, legyen eszed. Egyik fiamnál sem voltam különb, s mégsem adtál kosarat. Őket se féltsd. Nem oly becses Erdélyben a párta, mint az amazonoknál. Tízet is odaadnának egy közönséges csipkefejkötőért. De te vendégeket vársz; rendelj fényes ebédet. Tarnóczinénak jó étvágya van. Fogadjuk régi ismerősként. Kedvenc ételeit készíttesd meg.

Mit mondhata Szécsi mármarosi várában Francisco a Loránt kis apródjának? Csak ami szerepében volt, s az egypár rossz vers lehetett. De a darab közben s az előadás után? Akkor a szellemes és kacér Szécsi Máriának udvarolt. S az apróddal nem beszélt-e? Talán legkevesebbet, talán a legtöbb közönnyel.

Sára visszaidézte emlékébe Francisco minden arckifejezését, mozdulatát és szavát. Akarta volna, hogy hűtlenségéért gyűlölhesse a vajda leányába szerelmes Mikes Jánost. Boldog Isten! De kihez volt hűtlen? Hozzá nem. Mármarosban alig vette észre őt, és a szentléleki várból úgy rabolta el, hogy rá sem ismert.

Ah, ez elviselhetetlen kín! Miért nem gyűlölheti? Mily balzsam volna most vérző szívének a megvetés joga. S mint kell szégyellnie a hő vért, a lázas átengedést s a tündérképeket, melyeket a boldogságról álmodott, míg rablója ércmellére hajtá fejét? S mit szégyelljen inkább? Azt-e, ha Mikes János nem is sejté szerelmét, vagy ha észrevette?

Szilajjá tévé fájdalma, s meggyűlölte... Kelement.

Zsigmond úr nyitott a szobába.

- Fiam, Kelemen, durvaságát menteni és Sára kezét számára megkérni jöttem. Kedves húgom, eléggé büntette őt már, s ideje, hogy régi, jó indulatjába visszafogadja.

- Uram, én sohasem szerettem fiát.

- Hát az eddigi jelek? - kérdé képéből kikelve az apa.

- Önteltség volt tőle baráti ragaszkodásomban, mely most egészen kihalt, többet látni a valónál.

- Családom!

Sára vállat vonított.

- Minő negéd.

A leány gúnyos, hideg arckifejezéssel válaszolt.

- Kelemen jelleme ellen van talán kifogása?

- Tegnap óta.

- De ezt feledve, ezen kívül?

- Kit szeretünk, hibáit is elnézzük; ki iránt közönyösök vagyunk, jó tulajdonait sem vágyunk tudni.

- Ha most nem is szereti őt, fogja ezentúl.

- Soha.

- Ki kezeskedhetik a jövőről?

- Én. Mást szeretek.

- Ez tréfa.

- Való, uram!

- Ugyan kit? Szentléleken!

- Szerelmünkre érdemtelent mindenütt lehet találni. S kegyelmedhez nincs több kívánatom, csak hogy vitessen haza.

- Meg akar-e minket alázni? - szólt Zsigmond úr ingerült esdekléssel.

- Anyám házánál akarok lenni. Akarom, hogy a világ tudja meg, mi módon távoztam el.

- Nevére úgyis ragadna szenny, Sára! Szerencséje akkor is össze volna rontva. Csak fiam keze óvhatja a gyanútól. Csak az eltitkolás védi hírnevét.

- Az őszinteség hívőkre fog találni.

- És mosolygókra is. Én vénember vagyok, de egy nőrablásra sem emlékszem, melyben legalább a kacérság vádja ne terhelte volna a leányt.

- Uram, kegyelmed igen szigorú bírája fiainak. Legyen irántok irgalmasabb. Én kérem erre. De az idő halad. Vitessen haza!

- Kelemen boldoggá tenné önt.

- Úgy teljes szívemből vágyom boldogtalanságra.

Mikes Zsigmond szeme előtt lebegett családjának gyalázata és a nevetségessé tétel.

- Húgocskám, másként fogsz majd gondolkodni - szólt egy eszme által megkapatva. - Sára, kegyednek nyugalomra és magához térésre van szüksége.

Ezzel hátat fordított.

A leány hallá, hogy a távozó várúr az ajtót bezárja.

Fogollyá lőn.

Az ablakon erős vasrostély volt.

- Keblembe kellett volna rejtenem azt a gyilkot, melyet az ő vaspáncélján törtem át.

E szavakkal dőlt Sára a kerevetre...

Zsigmond úr pedig levelet írt Mihálynak és Kelemennek, melyben a veszélyt, mely házát fenyegeti, érintvén, fölszólítá, hogy Tarnócziné leányát még az éjjel ragadják el, s vigyék Moldvába. Addig majd eligazítja ő a többit.

Lovásza már útban volt a levéllel, midőn az ebédről intézkedő nejének mondá:

- Nincs szükség dáridóra. Tarnócziné asszonyom nem eszik nálunk. S te nem fogod tudni, hogy leánya hol van. Hallgatsz, ha térden állva kérdené is.

- Az Istenért, mi történt?

- Csak annyit mondok, galambom, hogyha elárulod a titkot, fiad és családod semmivé van téve.

Alig mondá ezt Zsigmond úr, midőn Tarnócziné azon zömök kocsin, mely Judit finom hintóját pozdorjává akarta törni, a várkapun behajta.

Ki hibáztatná a nőket, ha a gyászruhát is, melyben a férjért fognak a koporsó előtt sírni, előbb fölpróbálják, s aztán visszaküldik a szabónak, hogy hamar igazítsa ki, mert nem áll jól?

Azonban Tarnócziné nagyasszonyom Sebestyén temetésére egész pongyolában s talán éppen szőrzsákban - mint Sionnak kesergő leánya^[138] - óhajtott volna megjelenni; s minthogy ez kivihető nem vala, fenntartá magának a jogot hosszú s tömött haját összevissza kuszálni, s a hevesebb vezeklés perceiben a gyászruhából egy-egy darabot lehasogatni; természetesen oly helyekről, melyeknek fedetlensége a hallgatók szemét nem botránkoztatja. A ruhahasogatás igen megható jelenet volt, és sokáig élt a nép emlékében.

De Tarnócziné, mint bölcs asszony, a szerencsétlenségnek, melyre őt az irgalmas Isten próbáltatás végett kitette, különböző nemei szerint tudá magát viselni.

A férj halála oly baj volt, melyhez a magáról elfeledkezés és könny illett; a leány elraboltatása pedig erélyt és polemizáló ügyességet kívánt.

Így fogta föl a kérdést árva özvegyünk.

Egyszerű sötét rokolyát választott ki szerény ruhatárából; de annyi gonddal öltözött fel, amennyit a közönség elébe lépő matrónától igényelhetünk.

Mihelyt készen volt, Jutkának egy nyaklevest ígért - mi nem egészen arccsapást jelent -, Naprádinét, ki elutazandó vala, gúnyos és gyanakvó szemekkel méregeté, az ispánt hűltszájúnak, a várnagyot féleszűnek címezte, s elmondván jóslatait a házában délutánig történhető rendetlenségek felől, kocsiba ült, és ott a kocsis valószínű ittassága felől sopánkodott, mígnem végre szuszt nyert a fődolognak, melyért az ittasság kérdését feszegette, elmondására, hogy tudniillik a kocsis gyorsan hajtsa a lovakat, de nehogy a hámistráng elszakadjon, a tengelyszeg kiszökjék, a kerékagy meghasadjon, a küllők széthulljanak, a pánt elpattanjon, a rúd kettétörjék, a kocsi fölforduljon; mert ha a hámistráng elszakad, a tengely kiszökik, a kerékagy meghasad, a küllő széthull, a pánt elpattan, a rúd kettétörik, a kocsi fölfordul, és valami szerencsétlenség történnék, akkor a kocsis egész évi fizetésétől elbúcsúzhatik, azonkívül hogy tömlöcben fog rothadni.

Ha nem másnak, úgy alkalmasint e keresztyéni és szelíd figyelmeztetésnek tulajdonítható, hogy az árva özvegy ép tagokkal s hamar érkezett a Mikes-várba.

Zsigmond úr cselédei a kocsihoz nyargaltak, hogy a kegyes asszonyt leszállni segítsék; de minden szolgálati készségök füstbe ment, mert Tarnócziné bevárta, míg inasa s az apródot helyettesítő kulcsár a bakról szép csendesen talpra keltek, s rájok támaszkodva haladott föl a tornác lépcsőin.

- Jön! Jön! - rebegé Ágnes asszony, ki a férjétől nyert utasítás óta percenként növekvő aggodalmak martaléka volt.

- Legyen eszed, Ágnes! Félelmed elárul, szedd össze lélekerődet! Vagy jobb lesz, ha visszavonulsz! Eredj, kedvesem, menj hamar szobádba! - inté nejét Zsigmond úr, az ajtóhoz sietve, mintha csak most venné észre, hogy vendége jött.

Alig haladt a nagyterem közepéig, midőn az árva özvegy, hátracsapva az ajtószárnyat, belépett. Bal karja már a küszöbön fölemelve, s kövér kerek keze gombolyékba volt szorítva. Első indulatrohamában, úgy látszék, talán egypár széket is föl akart dönteni; de midőn a neki hasztalan köszöngető Zsigmondhoz ért, megváltoztatá szándékát, s feléje fordulván, csípőre tett kézzel s vadul csengő hangon mondá: - Állj elő, vén Hámor, s adj számot sáfárkodásodról! Hová rejtetted Dinát, Jákobnak és Leának magzatát, kit a te utálatos, bálványimádó fiad, Sechem, elrabolt? Hogy lepje meg a bélpoklosság, zsugorodjék össze keze-lába! Hozd ide tüstént Dinát. Hallod-e, vén Hámor, nyomban itt legyen Dina!^[139]

- Kedves drága húgom! Én Mikes Zsigmond vagyok, nem pedig Hámor, és Dinának soha hírét sem hallottam. Aztán nem is hívnak engem csak félvállról te-nek. Még a bagoly is úr az odúban.

- No hát, magyarul mondom meg kegyelmednek, vén Jébuzeus,^[140] vagy hogy is hívják... vén Mikes Zsigmond uram! Ej, miért is vesztegetném a perizeusok cudar nemzetségeinél, az emorteusok bűnbarlangjában a hitteusok ronda ágyasházában, a hiveusok latrai közt és a kanáneusok faragott képeinek imádói előtt azon szent nyelvnek kifejezéseit, melyet csak a Sion igaz fiai és leányai értenek? No hát, Jébuzeus-Mikes uram, hová tettük Tarnóczi Sárát? Hol duggatjuk? No, Mikes uram, vásik ugye régóta a fogunk Sára után? Meghiszem, az ebszültét! De Sára nem a Baal szolgáinak való. Nem azért neveltem fel az ige mannájával, nem azért öltöztettem a jó erkölcs fehér gyolcsruhájába, nem azért kapcsoltam be derekát a szemérem háznál szőtt, kék bársony övével, nem azért akasztám vállaira az alázatosság tiszta palástját, nem azért áztattam haját az áhítat drága kenetjeivel, s nem azért tűztem kontyára az igaz hitnek éjjel is ragyogó karbunkulusát, hogy a tisztátalanok gyermekei, kiknek ruháit utálattal égetik meg az engesztelő áldozatoknál is, az ő testét fekélyes kezeikkel érinteni merjék, s az ő szeplőtlen ajkaihoz leheljék azon dögvészes lélegzést, melynek szagát a leviták^[141] minden füstölőedényei sem képesek kiirtani. Úgy ám, Jébuzeus nagyuram, nem azért szültem, tápláltam, s oktatám az Isten igéjében Sárát, hogy a perizeusok tisztátalan fajával lakozzék egy fedél alatt, egy són és egy kenyéren. Hallja-e már? Az én leányom után hiába nyújtózkodik Sechem úrfi. Nincs nekem szemétre vetni való leányom. Értette-e? Hozzák tüstént elé Sárát! Hová rejté őt a fajtalan Sechem, az átkozott Sechem, az utálatos Sechem? He! Hová rejté?

- Kedves húgom! Becsületszavamra mondom, hogy Sechemnek soha hírét sem hallottam - szólt szelíd hangon Zsigmond úr.

- Velem ne űzzön tréfát, Jébuzeus uram! - kiálta az árva özvegy. - Én tenyeremben tartom a kegyelmed fejét, s tetszésem szerint a földre dobhatom. Fölfogta-e, amire célzok, vén Jébuzeus, vén Mikes Zsigmond? A kegyelmed fia, Kelemen rabolta el Sárát.

- Majd megmosom fejét a lurkónak, ha csakugyan ezt tette.

- Nekem semmi mosás nem elég - válaszolá Tarnócziné, még jobban illesztve csípőjére öklét.

- Megparancsolom hát, hogy nőül vegye.

- Nincs szükségem az ebszültére! Majd bizony pápistának adom leányomat! Előbb lássa meg a háta közepét!

- No, hát nem veszi el fiam.

- Ugye? Tehát legyen culája?^[142] Köszönöm szépen, vén Jébuzeus!... Ilyenek a pápisták!... Még ezt meri nekem ajánlani!

- Én azt mondám, hogy Kelemen vegye el Sárát - mentegetőzék Zsigmond.

- Mit hallok? Kit vegyen el? Még ezt meri ajánlani! Hallatlan szemtelenség! Ilyenek a pápisták!... Csak ki a lányommal! Tüstént adják ide Sárát!

- Egy hajszálnyi sincs nálam belőle. Most hallám először, kedves ángyomasszony szájából, a történteket.

- Sárának itt kell lenni. Hová vitték volna egyebüvé?

- De, drága húgom, miért képzeli, hogy éppen Kelemen vitte el, s hogy általában elvitték?

- Vén farizeus! Hát azt hiszi, hogy otthon van?

- Biz én nem gondolom, hogy ángyomasszony éppen ok nélkül üssön ekkora csatarát. De elmehetett Sára mással. Sok levente van Erdélyben a fiamon kívül is.

- Mi? Elszökött hát valakivel? Mily cudarság! Megpukkanok mérgemben.

- Elragadhatták a zsiványok.

- Hát Mikes Mihály zsiványokkal jár?

- Mit tudom én. Pöröm van vele. Rég nem láttam.

- Tehát zsivány Mikes Mihály?

- Azt mégsem hinném.

- Hallja-e Jébuzeus? Őt tulajdon szemeivel látta két erdőkerülőm... nem egy, Jébuzeus, de kettő. Érti-e?

- Úgy hát Mihály öcsém ragadta el Sárát.

- Ne tartson bolondnak! Kiadja-e a leányomat szépszerint, vagy nem?

- Nincs nálam.

- Kiadja-e? Másodszor kérdem.

- De honnan adhassam ki?

- Tehát nem adja? Kérdem harmadszor és utoljára.

- Drága húgom! Egy régi törvényünk mondja, hogy ahol nincs, onnan a fiskus^[143] sem vehet.

- Tudok én más törvényeket is, vén Jébuzeus - szólt keserűen fölkacagva Tarnócziné. - Majd fogja kegyelmed is tapasztalni. Ismerem az 1573-i cikk 7. artikulusát,^[144] az 1625-inek, az 1630-inak és 1631-inek pontjait, a közelebbi segesvári diéta^[145] végzésével együtt. Azok világosan szólanak... Hálát adok, mennyei Istenem, hogy az én leányomat választottad eszközül e hitetlen család semmivé tételére! Dicsértessék szent neved; mert fölmagasztaltál engemet e kegyelem, e kitüntetés által!

Míg az árva özvegy összefogott kézzel imádkozott, hideg borzadály futott Mikes Zsigmond gerincvelején át, s térdei reszketni kezdettek. Az idézett törvénycikkek tartalma iszonyú lehetett; de még iszonyúbb hatást gyakorolt rá a bősz asszony rajongó fohásza. Már ajkain lebegett azon nyilatkozat, hogy kész Sárát kiadni; midőn Tarnócziné a termet búcsú nélkül odahagyá. Zsigmond úr magával küzdve indult utána; azonban midőn a tornáchoz ért, az inas és a helyettes apród éppen a kocsiba emelték a szentléleki vár úrnőjét.

- Már késő! - sóhajtá az öreg. - Átkozott nap virradt rám! Egy századig tart minden órája. Boldog Isten, mikor lesz már éjjel?

Tarnócziné, midőn lovai megindultak, mosolygott. Sárának a Mikes-várban kell lenni; különben a vén farizeus nem tűrt volna el tőlem annyi gorombaságot. Kezemben vannak mindnyájan, az apa és gyermekei egyaránt... - Mit piszmog a kocsis? Hajtson hamar, ha kidőlnek is a lovak - kiáltá cselédeinek. - Bontsd ki már azt az ostort! Hajts!... Be örvendek, hogy sem előbb, sem utóbb nem érkeztem Szebenből haza. Hallert könnyen vissza tudom keríteni... Mégsem hajtasz?... Megbosszulom azokat, kik Sebestyén szívét tőlem és az Istentől el akarták vonni. Érettök szokott ő el a háztól, példájokon tanulta a világi hivalkodást, velök együtt nevetett ki engemet, csengő poharak közt... s engemet nevetett ki!... S mégsem hajtod eléggé a lovakat? Rajta, rajta!... Ők szoktattak féltékenységre, s órákig kellett egykedvűleg ülnöm kacér nőik közt, kik táncoltak, kendőztek, élceket mondottak, és szemtelen danákat éneklének hárfa és citera mellett. Emlékszem, emlékszem mindenre!

Míg a kegyes asszony lovait úgy ostoroztatta, hogy ha állatkínzás elleni társulat létezett volna, az őt soha tagjai közé be nem veszi; míg a nyaktörést is kockáztatá a gyors hazaérkezésért: említsük mellékesen jellemének nagy ruganyosságát, mely által néha látszatos ellentmondásba jött magával, s éppen akkor, midőn tulajdonképp a legkövetkezetesebb vala.

Tarnócziné nemcsak fösvény, de fukar volt.

Mint tudjuk, uzsoráskodásért akará egy kalmár bepörleni, s e vád elnyomása végett ment főleg Szebenbe.

Pedig tőkéjét, melyet kölcsönzött, az elvesztéstől nemigen féltheté; mert a tény bebizonyítása aligha sikerült volna.

De a reformált hitűek azon században, melyben regényünk játszik, egészen az ótestámentomi szigorral kárhoztatták az uzsoráskodást, s mivel Tarnócziné főbüszkeségét abba helyezé, hogy kegyesnek tartassák, tehát kész vala a gyanú elhárításáért fukarságát is fékezni. Ennélfogva egyezkedni kezdett a kalmárral, ki eleinte könnyen lecsendesíthetőnek mutatkozott. Azonban engedékenysége ismét fölizgatá a nagyasszony fösvénységét. Fillérről fillérre alkudozott. A dénárok feletti vita közt napok teltek, s azalatt a wittenbergi káplán elprédikálta híres szónoklatait, Haller Péter a jegyruha és hozomány iránti kérdésben teljesíté Tarnóczinénak mint közelebbi örökösnek minden követeléseit; szóval eljött az idő, melyben a szentléleki várasszonynak haza kellett volna indulni. Ekkor már Tarnócziné még csak tíz dénárt kívánt a szásztól lealkudni, hogy aztán kocsiba üljön. De a ravasz szatócs a sok értekezlet alatt kiismeré a nagyasszony gyönge oldalát, s kereken megmondta, miként okvetlenül pört fog indítani, s nem alkuszik, ha emeletes háza, méheskertje, boltja, hosszú, gombos mentéje, sőt ha inge is a perköltségbe odaveszne.

Most már Tarnóczinéra került a sor.

Átkozódva és kérve árverezte fölebb a dénárokat, s midőn ez sem használt, a forintokat.

Azonban a furfangos kalmár makacsul ragaszkodott szándékához.

Pört akart, ha felesége gránátgyöngyét, nehéz atlaszszoknyáját és ágyvánkosait sem menthetné meg a csődtől.

Mindig a pört emlegette, s nemcsak a szobában, hanem a kapu előtt, és az utcán is.

Eközben történt, hogy Haller a fejedelem székelyföldi vadászatairól értesült, s mint hivatalnok és nem messze lakó birtokos, kötelességének tartá az udvari kísérethez csatlakozni; midőn egyszersmind Sárát, a kijelölt menyasszonyt is meglátogatni óhajtá.

Kevés hír hathatott volna ennél leverőbben Tarnócziné kedélyére.

De sok küzdés után végre - bár pillanatnyi - győzedelmet nyert fukarsága.

Haller útra indult, s ő a követeléseit szüntelenül magasabbra hangoló kalmárral folytatá alkuját.

Azonban egy álmatlan éj más határozatra téríté.

Latra vetette Sára és Péter jellemét, megméré, s igen könnyűnek találá Juditot.

Tisztába jött, hogy ha a vőlegény csak negyvennyolc órát is tölt az ő távolléte alatt a szentléleki várban, akkor a lakodalomnak vége.

S a könnyen vezethetőnek vélt Haller Péter, kicsiny kiadásban maga a kincses Dáriusz volt, kinek egy heti jövedelme vetekedett a kalmárnak kölcsönzött tőkével.

Mindezt az álmatlan éj teljes világosságban tünteté föl.

Korán reggel tehát Tarnócziné az első nyilatkozatra szaván fogta a kalmárt, s oly bőkezűleg egyezkedett vele, mintha a pénz, melyről lemondott, csupa fagarasból állott volna.

Így érkezett meg aztán Haller Péterrel majdnem egyszerre.

S már most megint a Mikes-várba léphetünk.

Zsigmond úr kedélye azon gondolatra, hogy a nemesi udvarház szent, s hogy az est - bármily lomhán haladnak a percek - végre el fog érkezni, hamar lecsillapult.

- Leráztam magamról a boszorkányt, s már csendesen lehetek - szólt, a reggelihez terített asztalhoz ülve. - Hm! Tizenegy óra. Ugyan elkéstünk! Éhesebb vagyok, mintha hajnal óta bölényt kergettem, vagy az kergetett volna.

- Vajon nem rosszul igazítottad-e el a dolgot Tarnóczinéval?

- Minden jól áll, galambom!

- S mi történik Sárával?

- Hm!

- Az Istenért! Csak nem terveztek ellene valami rosszat?

- Semmi baj nem éri; bár megérdemelné, hogy ne fogadjam el leányomnak. Ha ekkora galibába nem keveredtünk volna, meg is tiltanám a házasságot. Félek, nem lesz vele Kelemen boldog. Makacs, nyelves s tán kacér is. Kordán kell, hogy tartsák. Egészen más valál te, kedves galambom! Na, mi is civódtunk néha, de veszekedésünk csak a kibékülés örömeinek élvezésére volt számítva. Azonban azt mégsem hiszem, hogy Sára valakit szeretne, s azért idegenkednék fiamtól... nem hiszem, bár maga mondá.

- De én aggódom! - sóhajtá Ágnes asszony.

- Szokásod, galambom! Tölts poharamba dicsőszentmártonit.

Zsigmond úr fenékig üríté a kicsiny serleget, melyet neje ezüsttálcán nyújtott neki.

- Mily közel volt hozzánk a koldusbot. Kezemet érinté már.

- Hogyan? - szólt elképedve Ágnes asszony.

- A vagyon- és fővesztési pört értem. De már elvonult fejünk fölött a vihar.

- Mennyei atyám! - zokogott a nő.

Ekkor megint patkó csattog a várudvar kövezetén.

- Ki lehet ez?

- Talán Kelement hajtotta vissza a szerelem - válaszolá életpárjának Zsigmond úr.

- Ő nem hágja át az én kívánságomat - szólt Ágnes.

- Csak nem Móric? - találgatá a várúr.

- Bár ő volna!

- Nem kívánnám most, galambom! De tán találkozott vele János.

Kard zörrent, sarkantyú pengett az előcsarnokban, s belépett egy díszruhába öltözött hírnök.

Zsigmond úr, ki az udvari szokásokat ismerte, büszke lett volna máskor a ritka megtiszteltetésen, melyben részesülhet, de most egészen visszarettent, mintha fejére ítéletet akarnának mondani.

- A fejedelem őmagassága jön - szólt a hírnök.

- Őmagassága - hebegé a várúr.

- Csak legszorosabb kíséretével, s az egész napot kegyelmednél szándékozik, nemzetes nagyuram, tölteni.

- Az egész napot! - sóhajtá a várúr. - Már ez sok... kegyelem. Sietek őfensége méltóságos személye elébe. Ó, ez sok! - sóhajtá ismét ide-oda kapkodva.

Mikes Zsigmond törökgránát^[146] díszruhába öltözött.

Összegyűjté és lóra ültette szolgáit.

- Ágnes, szívem, szemed legyen Sárán. Csak az Istenért észre ne vegyék őt! Itt a szobája kulcsa. Ételt vinni se járjon senki hozzá. A fejedelem távozásáig, ha lehet, magad se menj. Majd beszélünk erről, mihelyt módját ejtjük. Bátorság, galambom, lélekjelenlét! A mai nap is végre csak lehalad. Sötét lesz, s az éj nyugalmat hoz.

- Bár hozna! - rebegé halkan a nő.

- Miért kétkedel az Istenben?

- Teljesedjék szent akaratja! - sóhajtá Kornis Ágnes.

- De a mi javunkra - tevé hozzá Zsigmond őr erőltetett vidorsággal, s almásszürke paripáján a fejedelem elébe sietett.

Nem kelle messze lovagolnia, hogy Rákóczi Györgyre találjon, ki éppen a vár látkörét beszegő dombsor éléről lejtett le.

Kísérete a marsallon, udvarmesteren, Csulai uramon, a titkáron és a "nemes társaság" néhány tagjain kívül csak egypár főúrból s igen csekély számú fegyveres népből állott.

Mikes Zsigmond, kit az elfogadás közelgő perce inkább még fölzavart, mintsem lecsillapítana, az udvari illem szabályainak ellenére csaknem a fejedelemig lovagolt, midőn hibáját észrevéve, a nyeregből kiemelkedék, hogy gyalog lépjen a magas személy elébe, s jobbágyi hódolattal várába meghívja.

Rákóczi vidám mosollyal hallgatá az öregúr rövid s nem is nagyon folyékony szónoklatát.

- Hosszabban akarok kegyelmednél mulatni, s asztalának vendége leszek - válaszolá oly jó kedvvel, mely árnyat vont Csulai uram arcára.

Mikes Zsigmond a rendkívüli kegy miatti örömében... sóhajtott; mert rágondolt az alkonyra, az éjre, s hogy addig is egy csoport véletlen történhet.

A fejedelem kezével engedelmet int neki a nyeregbe ülésre, s a fényes kíséret továbbhaladt.

- Képzelhettem-e valaha, hogy e pápista házában fogok hálni - súgá Dömének ecetsavanyú arccal Csulai. - De mi nem történik a világon!

- Ha szabad vélekednem - válaszolt alázattal a diák -, Mikes Zsigmond és mi, mindnyájan egy hazának fiai vagyunk.

- De nem egy akol juhai! - sóhajtá a tisztelendő úr.

A várba értek.

Mikesné a tornáclépcső alsó fokán fogadta a fejedelmet.

Nehéz selyemruha s drága családi ékszerek valának a haladott évű, azonban ép kinézésű és tekintélyes matrónán.

A gyulafehérvári udvarban kevés palotahölgy volt, ki természetessége és egyszerű modora mellett oly tiszteletre méltó külsővel és magatartással bírt volna; de tagadni mégsem lehet, hogy e percben csakugyan több elfogultságot tanúsított, mint amennyi őt, ki Báthori és Bethlen Gábor háztartásánál szerepet vitt, megilleté.

Szemei kerülni látszottak a vendégek arcát. Társalgása szaggatott volt, intézkedései zavart sejtetének, kapkodásra mutattak, s mindenekfölött arcvonalairól nem szikrázott azon öröm, mely hasonló alkalmakon, hasonló kitüntetés közt más úrnőnek tekintetét sugárözönével elárasztotta volna.

Rákóczit a visszatartózkodó vagy legalábbis lágymeleg fogadtatás nem bántotta.

Szeretem e büszkeséget - gondolá -, mely a kötelesség és illem megsértése nélkül oltalmazza jogait. Évekig voltak kegyelmemből kiesve, s most önérzetök nem engedi, kellemes meglepetésöket az alázat, hálájokat a hízelgés rabmezébe öltöztetni. Elég udvaronc vesz körül arra, hogy még a rátartás is jó benyomást tegyen kedélyemre. Aztán egyik fiára szükségem van, s Csulai híres gyávaságáért, melyet tegnap tanúsított, megérdemel egy kevés bosszantást.

Rákóczi mind barátságosabban társalgott a Mikesekkel.

Ágnes asszonynak dicsérve említé rokonait, kik a fejedelemné palotahölgyei közé voltak sorozva; Zsigmond úrtól pedig a határszéli erdőkről és a bölények tartózkodási helyeiről tudakolt.

Még vadászatra hívja! - számítgatá magában az udvarmester.

Még egy borostyánkő csibukot ajándékoz neki, s éppen azok közül, melyeket legtisztább elvű hitsorsosaink, a svékusok^[147] küldöttek - gondolá Csulai.

A fejedelem percenként nyájasabbá lőn.

- Kegyelmednek - szólt - engedelmet adunk fiait, kikről sok dicséretet hallánk, bemutatni.

- Rendkívül nehezemre esik - válaszolá Zsigmond úr -, hogy most gyermekeim még nincsenek itthon; mert nem is álmodhatánk a határtalan szerencséről, mely szegény házunkat a mai napon érte.

- S messze vidékre távoztak el? - kérdé a fejedelem.

- Csak a szomszédban mulatnak, fönséges uram - valamelyik barátjoknál, mint a fiatal emberek szoktak, ha nincs dolguk.

- Kerestesse föl őket, hogy ajánltathassanak.

- Sietek fönséged parancsát teljesíteni - válaszolá a várúr aggódó kifejezéssel s reszketeg hangon.

- Mint hallom, János nem szándékozik Moldvába visszatérni.

- Forró óhajtásom az volna, fönséges uram.

- S mi a kisebbik fiúnak neve? - kérdé Rákóczi most Ágnes asszonytól.

- Kelemen, nagyságos uralkodóm!

- Hallom, hogy mindig itthon tölti idejét.

- Öregségünk istápjává szántuk őt, s a napokban fogja összes gazdaságunkat átvenni.

- Meg kell mielőbb házasítani.

Ágnes asszony fehér arca oly pipacsszínűvé lőn, mint midőn leánykorában kezét kérték meg. Csakhogy most vajmi más okból és érzések miatt!

- János - szólt a fejedelem Zsigmond úrhoz - derék bajnok. Szándékom őt szárnysegédeim közé venni be, sőt talán fontosabbra is alkalmazhatom.

A Mikes pár térdet hajtott, s Ágnes asszony néhány hálaszót is regebett, míg Zsigmond úr töprenkedve gondolá:

- Átok rajtunk, Sára!

- Megint beteszik lábaikat az udvarba a pápisták - súgta Csulai a kíséret közül azoknak, kikre e kegyelem, irigységből vagy rajongásból, nem a legmegnyugtatóbb hatást tőn.

Rákóczi észrevette a káplán aggodalmait.

- S kegyelmed Móric nevű fiával mi történt? - kérdezé most Mikes Zsigmondtól.

Az anya döbbenve nézett a fejedelemre; az apa pedig vontatva szólt:

- Fölszenteltette magát, fönséges uram.

- Helyesen tevé, ha hivatást érzett. S melyik rendbe lépett? - kérdé Rákóczi.

- A Jézus rendjébe! - hebegé Mikes Zsigmond.

Rákóczi arcán bosszankodás nyomai látszottak; de visszautasítá az első fölindulás kitörését, s inkább dorgáló, mint vádló hangon szólt:

- Kegyelmednek meg kellett volna Móriccal értetni, hogy e rend ellen szigorú törvényeink vannak, s hogy a jezsuita szerzet követői magánbirtokaiktól is megfosztatnak.

- Móric földi javak után nem vágyik - válaszolá az apa leverten.

- De azt sem kell vala kegyelmednek eltitkolnia, hogy állásánál fogva örökre száműzve van e hazából.

- Ő elszántan szakította ki karjaink közül magát - zokogá Ágnes asszony.

- Azonban talán nem tudta, hogy ha valaha álruhában is jönne Erdélybe, azt, ki szállást és védhelyet ad neki, ki ügyét pártfogás alá veszi, mint honárulót büntetik törvényeink.

- Az Isten a mi törvényeinknél kegyelmesebb lesz iránta és azok iránt, kik felebarátaikat megkülönböztetés nélkül szeretik - szólt az anya kikerülőn.

Rákóczi nyájasan mondá: - Móric, mint értesítve vagyok, a fejedelmi udvar apródjai közt jámbor magaviselete által különbözteté meg magát, az ifjúság tükre volt, és ha törvényeink szempontjából hibáztatnom kell is tettét, a ruha bizonyosan nem változtatott jellemén.

Nehéz kő esett le mellemről - gondolá Zsigmond úr, e szorongatások miatt rákvörös arccal.

- Seregeknek Istene! Megbabonázta e család a fejedelmet - súgá az udvarmesternek, kihez legközelebb állott, Csulai uram. - Őfensége egy szerzetest dicsér, egy Mikes Móricot!

- Még udvari pappá teszi - válaszolta ez kötekedve.

Csulai mélyet sóhajtott...

Az ebédet jelentették.

Ha a délelőtt nem volt is egészen kedvező a Mikes családra nézve, tagadhatatlan, hogy a délután fényesen, ragyogón kezdődött.

Rákóczi a lakoma alatt mindig nyájasabbá és közlékenyebbé lett.

Emlékezet óta kevés nő iránt volt annyi udvariassággal, mint Ágnes asszonyhoz.

És Zsigmond úr is a kegytől szédülve feledte Sárát, a Tarnóczi családot s azt, hogy házának sérthető oldala van.

Csakugyan boldog napra virradtam föl! - gondolá a vendégek egészségére fenékig ürített pohárba tekintvén.

Az udvaroncok pedig komoly aggodalomba estek.

- Még kegyelmébe veszi Zsigmondot - súgák, ebéd után egy kis csoportot alkotva a rokon érzelműekből.

- Fájdalom! Semmit sem tudunk múltjáról. Évek óta mély homályban élt. Ki figyelt volna rá? Ki képzelheté, hogy megint fölkaphat az ugorkafára?

- Bevádolni sem lehet.

- Nincsenek adataink.

- Egyetlen hibáját, hogy pápista, jól tudja a fejedelem.

- Megint megszűnik az udvar tiszta lenni - sóhajtá Csulai uram.

- Talán még remonstrálhatnak^[148] a svékusok.

- Mit? Hisz a római hit a bevett vallások közé tartozik.

- De azért őfenségének nem kellene palotáját gyanús néppel tölteni meg, kik a nádorispán kémjei is lehetnek - mormogá az udvari káplán, ki most szabadabban mert vélekedni, mint a mogyoróbokrok alatt.

- Ó, a boldog emlékű Bethlen Gábornál is szolgált elég pápista - jegyzé meg a marsall.

- De akkor jobban tudtuk ám az evangélikus rendek jogait künn védeni, ha benn türelmesebbek is valánk - szólt kritikai szigorral az udvari káplán.

Míg e halk társalgás néhány főbb egyén közt folyt, addig Mikes Zsigmond a cselédség megvendégeléséről intézkedett.

A fejedelem pedig Mikesnével és Serédivel, ki kedvelt tanácsnoka volt, a díszterem melletti szobában beszélgetett, s az urak alig vevék észre, midőn helyét odahagyva közéjök lép.

- Úgy gondolom, hogy Poznai allovászmesterem hűn teljesíti kötelességét - szólt a marsallhoz.

- Poznai, fenséges uram, a legjobb szolga.

- S így Mikes Zsigmond őkegyelmét nem tehetem régi állomására vissza?

- Az allovászmester, kegyelmes fejedelem, éppen semmi hibát nem követett el - válaszolá a csodálkozó marsall.

- Eszerint tehát kényszerülve leszünk Mikest főlovászmesterré nevezni. No, nem is nagy baj. Hisz ha nyugalomba nem vonul, már eddig rég elérte volna a most neki szánt állomást. Senki sem tekintheti tehát az ő kineveztetését igazságtalan favornak,^[149] vagy pedig mások mellőzésének.

A körülálló udvaroncok alázattal és színlett örömmel fogadák a magas kegyet.

De az udvari káplán le volt sújtva, s ha a tegnapi vadászaton rossz fát nem tesz vala a tűzre, most a szentírásra és Sámuel próféta büszkeségére támaszkodva bizonyosan egész kenettel emelt volna tiltakozást a reformált hit veszélyben forgása és az Antikrisztus országának terjedése miatt; de így csak lassú sóhajok által adott bánatának, ingerültségének és gondolatban élő átkainak szárnyakat.

A fejedelem intésére egy apród sietett Mikest előhívni.

Ez már hallá a magas kegy hírét, meghatva közelg, a díszterembe lép, minden szem feléje fordul, s Rákóczi már a marsallal kezdett intézkedéseit végzi is, hogy kegyelmes szándékát Zsigmond úrnak hamar adhassa tudtul, midőn az udvaron nagy csörömpölés hangzik.

A csörömpölést kiáltás és civódások követék.

Mikest egy tagja "a nemesi társaságnak" egészen fölzavart arccal szólítja ki.

Az öregúr viaszsárga lesz. Leírhatatlan szorongás fogja el. Távozni és maradni sem tud. Csak térdei reszketnek.

- Mi dolog? - kérdé Rákóczi.

Senki sem felel meglepetés vagy tartózkodás miatt.

Ágnes asszony gyorsan rohan ki a mellékszobából.

Az illem szabályai, mint a megoldott gombolyék, össze vannak kuszálva.

Némely arcon káröröm villámlik föl.

Csulai égre vetett szemmel áll, mintha Ishár fiának Áron főpap elleni föllázadásáért Jehova büntetését kérné.^[150]

- Mi történt? - tudakolta ismét a fejedelem.

Tarnócziné asszony és az alkirálybíró a díszterembe lépnek.

- Fönséges uram, nagy hatalmú és tündöklő erényű uralkodónk! - kezdé Tarnócziné mély bókok közt -, midőn Gibeonba ment volna Salamon király, hogy ott áldoznék, megjelent az Úr éjjel az ő álmában, és mondá: kérj, amit akarsz, hogy adjak tenéked! És válaszolá Salamon: Ó, én Uram és Istenem, te tettél engemet, te szolgádat, királlyá, Dávidnak az én atyámnak helyette. Én pedig kicsiny gyermek vagyok, és nem tudom a népet igazgatni, melyet magadnak választottál, s mely oly nagyszámú nép, hogy meg sem számláltathatik, meg sem írattathatik az ő sokasága miatt. Adj azért a te szolgádnak értelmes szívet, hogy tudja megítélni a te népedet, és tudjon választást tenni a jó és gonosz között!... És tetszék e beszéd az Úr előtt. Mondá azért Salamon királynak: Mivelhogy te nem kívántál magadnak sem hosszú életet, sem gazdagságot, sem pedig ellenségeid fölött győzedelmet, hanem kívántál értelmet az ítélettételre, ímé, én a te beszéded szerint cselekszem veled, és adok neked bölcs és értelmes szívet, úgyannyira, hogy valamint hozzád hasonló nem volt előtted, utánad sem támad senki. Sőt még azt is, amit nem kívántál, megadom tenéked, tudniillik a gazdagságot és dicsőséget. És ha utaimon járandasz, teljesítvén az én végzéseimet és parancsolataimat, meghosszabbítandom életednek idejét is...^[151] Erdély fejedelme - folytatá szónoki hangon Tarnócziné -, nagynevű és fényű Rákóczi György! Amit Izrael Istene föltétlenül adott Salamon királynak, tudniillik a bölcsességet, gazdagságot és dicsőséget, mindazt te teljes mértékben bírod. S én árva özvegy, keserűséggel szívemben, imával és átokkal ajkaimon, mást nem kívánhatok számodra, mint azt, hogy a szent Isten, ki lelkedbe néz és szavaimat hallja, oly mértékben juttassa neked is, amit Salamon királynál föltételekhez kötött, tudniillik a hosszú élet ajándékát, amily mértékben fogok én, a teáltalad kormányzott országban, részrehajlatlan igazságot és szigorú elégtételt nyerni azon mély megsértésre nézve, mely rajtam most követtetett el, s melyhez hasonlót a szemérmes nap arca igazhitű keresztény népek közt egy század folyama alatt alig lát.

Rákóczi csodálkozással hallgatá a szónokló árva özvegyet.

- Mi történt? Beszélje el, terjessze színünk elébe - szólt összevont homlokkal. - Alattvalóink nem hányhatják szemünkre, hogy az igazságot elnyomtuk, vagy ítéletünkben a bűnnek kedveztünk volna.

- Fenségedtől én csak annyiért esdeklek, mély alázattal, hogy legyen szemtanúja a törvényes eljárásnak, melyet egy hölgyrabló család feje ellen - ekkor az árva özvegy Mikes Zsigmondra mutatott kezével -, ezennel végrehajtatni fogok.

A meglepetés szoborcsoportokká varázslá a díszteremben levő vendégeket.

- Csak az eszelősök kétkednek a gondviselésben! - sóhajtott föl, égre emelt tekintettel Csulai, ki a Mikesek meggyaláztatásán, csupa vallásos buzgóságból, leírhatlan örömet érzett.

Tarnócziné háládatos szemet vetvén a káplánra, az alkirálybíróhoz majdnem parancsoló arckifejezéssel szólt:

- Lépjen kegyelmed nemzetes és vitézlő Mikes Zsigmond uram elébe, s olvassa föl az admonitionalis^[152] levelet, melyet kezében tart.

Úgy történt, mint az árva özvegy akará.

Az ünnepélyes megintés a gonoszul elrablott Tarnóczi Sára nevű leányzónak tüstént kézbesítése iránt sztenori hangon fölolvastatott.

Különös gonddal volt az okiratban kiemelve, hogy Mikes Zsigmond a visszakövetelő anyát tévutakra akará vezetni, s vele elhitetni igyekezett, miként szerencsétlen leánya haramiabanda által raboltatott el; holott most is a várban van, s még a bűnösöknek nem sikerült máshová szöktetni, vagy merényletök beleplezése végett örökre láb alól eltenni, minek egyébiránt ily előzmények utáni megtörténésétől az árva özvegy Tarnócziné, ki a Mikesek jellemét ismeri, minden percben retteg.

- Igaz-e a hölgyrablás vádja? - kérdé Zsigmond úrtól a fejedelem, ki, mint az özvegy előre látta, tevékeny vérmérsékénél fogva nem bízhatá az ügyet, minden személyes közbevegyülés nélkül, a törvényes eljárásnak rendes folyamára. De Zsigmond úr a szerencse tetőpontjáról, a fejedelmi kegy szédítő magasságából egyszerre hullván a gyalázat és megaláztatás porába, még nem tudott annyira magához jönni, hogy a vallomás vagy tagadás szavait ajkaira vehesse. Csak rákvörös arca, nehéz lélegzése és kapkodó modora árulá el a kínokat, melyeknek martalékává lőn.

Ágnes asszony, a szelíd, engedelmes és félénk nő vette föl tehát családja védelmét, azon aránylag nyugodt és óvatos módon, mely a válságos percekben éppen az átengedő jelleműeket, kik máskor kevés hatékonyságot fejtenek ki, szokta megkülönböztetni. - Tagadhatatlanul - szólt - a mi hajlékunkban van Tarnóczi Sára. Ma éjjel érkezett. Hogy csak az erőszaknak engedve jött-e ide, vagy hajlamát is követte, annak még utána nem járhattunk. Őt, fenséges uram, mint ismerőseink egész köre esküvel bizonyíthatja, néhai atyja kisebbik fiunknak, Kelemennek ígérte, s mert évek óta hőn szerettetik, s anyja tilalmáig családunkhoz számította magát, okunk volt hinni, hogy érzelmeit mostan sem változtatá meg. Két fiunk és Mikes Mihály társaságában távozott hazunnan, s hozzánk jötte bármily okból történt, annak módját magunk sem tartottuk helyeselhetőnek. Én Kelement a várból tüstént Mihály bátyjához küldöttem, férjem írt Szebenbe, hol Tarnócziné asszonyt lenni gondoltuk, és Sárát még ma reggel Szentlélekre vissza akartam vinni, hogy távozása föl ne tűnjék, s hogy a menyegző előtti napokat otthon töltse; mert az anya beleegyezését e szerencsétlen bonyodalom után bizonyosnak hittük. Ezalatt Tarnócziné véletlenül megérkezvén, oly lármával és oly nyilvánosan követelte Sárát, hogy ittlétének bevallása százszor többet ártott volna a leány hírnevének, melyhez semmi mocsok nem férhet, mint családunknak. Meg kellett menteni a gyalázattól, melybe saját anyjának bősz haragja taszítja vala, s ezért tagadtunk mindent; de erős szándékunk volt, mihelyt a figyelem másfelé fordul, s legkésőbb még ma éjjel hazavinni őt. És így távollétének oly magyarázatot adhatott volna, mely becsületet nem sért, gyanút nem hagy fönn. Kegyelmes fejedelem, én idős asszony vagyok, s nem akarnék koporsóm szélinél jönni örök meghasonlásba lelkiismeretemmel és az Istennel; de úgy üdvözüljek a mennyben, s hagyjak becsületes nevet magam után a földön, amily igaz, hogy csak fenséged megérkezése függeszté föl szándékunk végrehajtását!

Zsigmond úr följajdult neje esküjére. Ő a szorongatás perceiben feledé, hogy Ágnes asszonnyal nem közölte tervét, Sárának Moldvába ragadtatásáról, melyet az éj homályának beálltával akart fiai által végrehajtatni.

Ó - gondolá zúzott szívvel -, feleségem hamis hitet tett le! Szeretetből cselekedte; de nem fog több nyugodt órája lenni! Mi vár még reánk?

Mikesné elég ügyes mentsége kedvezően hatott Rákóczira.

- Hozzák színünk elébe a leányt! - parancsolá szigor nélkül szavában és arcán.

Csend és feszítő várakozás.

- Most a fejedelem mindent rózsaszín üvegen át fog nézni - súgá a marsallnak az udvarmester.

- Majd pityereg egy keveset a leány, aztán bevallja, hogy szereti a rablót, s ekkor kézfogást tanácsol őfensége, a család hálakönnyek közt borul térdre, s mi feleségeink számára a vadászati kalandokon kívül más érdekes hírt nem is vihetünk haza - válaszolt a marsall.

- Tarnócziné - jegyzé meg Döme diák - nem békül ki a Mikesekkel. Hideg s kárörvendő arcvonalai kezeskednek, hogy leánya becsületét tekintetbe sem veszi, és a rablót gyűlöli.

- Legalább a lovászmesteri állomás meg van ingatva - folytatá a suttogást az udvarmester.

- Könnyen lehetne oly hírt forgásba hozni, mely után a rablott menyasszony és ipja inkább vágynának az udvari élet helyett a falusi magány pásztoróráit továbbfűzni - mondta a marsall.

- Nincs még minden kocka elvetve. Bízzunk, reméljünk! - buzdítá híveit a kegyes Csulai uram.

Mikes Zsigmond szeretett volna lába alatt egy süllyesztőt, úgy, mint a legrégibb épületeknél volt szokásban, hogy a titkos rugó megbillentésével a várpincében, az épület fundamentuma alatt, a kaszatömlöc tilói^[153] közt vagy a családi sírbolt egyik rézkoporsójában lehessen.

Ágnes asszonynak mozogtak ajkai... imádkozott.

Kapronczai György azon bosszankodott, miért nem férfi Tarnócziné, hogy most párbajra hívhatná.

Horváth Ferenc a hamar föllángoló szív ritkán salaktalan kíváncsiságával gondolá: - Végre megláthatom az isteni Sárát, kinek szépségét ezerszer harsogtatta fülembe a hír trombitája! Valószínűleg sápadtabb fog lenni, mint máskor, de ingerült idegei, szemérme és könnyező pillái leírhatlan bűbájt vetnek egész lényére.

Haller Péter pedig, ki Tarnóczinét, midőn botrányt akart ütni, haraggal hagyta oda; ki Kassai lakába sietett, hogy a fejedelmet Sára és Kelemen részére közbevegyülésre bírja, s ki Rákóczi távozása után néhány órával érkezvén meg, mihelyt ennek Mikes Zsigmondhoz meneteléről értesült, tüstént kocsira ült, hogy az uralkodó oldala mellett lehessen, s ott a szerelmespár érdekeit képviselje; ismétlem Haller Péter csendesen lépett a díszterembe, éppen midőn a háta mögött kardcsörtetést hallott, és Sárát látta "a nemes társaság" két tagjának kíséretében a terembe és a fejedelem színe elébe közelíteni.

Meg nem foghatá, mi történik. Keskeny mellén átfonta száraz karjait, lapos orra kitágult, kis szemei fürkésző éllel csapongtak szanaszét, s testének legnemesebb része, az annyiszor félreismert és senkitől nem értett szív, lázasan vert, nemes aggodalmak, önáldozó eszmék és önzéstelen félelem miatt.

- Isten, őrködjék gondviselésed azok fölött, kiknek minden bűnük, hogy nagyon tudnak szeretni!

E sóhaj emelkedék Haller Péter szűk és rekedt melléből.

Rákóczi az elébe vitt Sárától nyers, de kedélyes hangon kérdé:

- Szerelmesek vagyunk, ugye? Menekülni akartunk a szülei hatalom alól? Féltünk a mama bele nem egyezésétől? Hüm! Elég nagy hiba. A lány kötelessége az engedelmesség. Nincs boldogság oly szövetségben, melyet a szülék őszinte áldása nem kísér. Kelement férjül más úton is meg lehetett volna nyerni, s ha most nem, egypár év múlva.

- Én nem óhajtottam Mikes Kelement férjül. Én sohasem fogok neje lenni.

- Tehát csakugyan erővel hoztak, leányom, ide? - kérdé Rákóczi szokatlan fölindulással.

- Önként nem jöttem volna.

- Ne szépítsed tettedet! Ne hárítsad magadtól el a részt, mely a bűnből sajátod! Egy fiatal leánynak szépségénél is szebb tulajdona az őszinteség.

- Igazat mondottam, nagyságos fejedelem.

- Ismét kérdezem, becsületes véredben és növelésedben bízva... erővel hoztak-e ide?

- Úgy, fenséges uram!

- S ki?

Sára hallgatott.

- Felelj, leányzó, ki hozott?

- Kelemen... Mihály.

- És János - szólt közbe Tarnócziné.

- S nem óhajtok forróbban semmit - zokogá Sára -, mint hogy tüstént távozhassam e helyről.

- Tehát elraboltattál! De egészen tudtod nélkül történt-e ez, vagy pedig sejtetted a tervet, s hallgatva beleegyeztél?

- Semmi jelből nem gyaníthattam céljokat.

- Azonban szíved legalább titkon örvendett. Ugye, kisasszonykám, nem bánkódtál a merény sikerülésén? S tán magadban áldottad is, midőn az illem kedvéért szavaiddal kárhoztatád?

- Szívemben és ajkaimmal átkoztam - szólt Sára határozottan.

- Uraim - mondá ekkor Rákóczi a kísérethez fordulva -, a panaszló anyának, mint látszik, igaza van. Országomban példátlan bűn követtetett el, s a bosszuló igazság szigorú elégtételt követel. Törvényeink szerint a nőrablás honárulási sorba esik, büntetése jószág- és fejvesztés a tettesre és társaira egyaránt. Direktorunknak kötelességévé fog tétetni a keresetnek megindítása, mégpedig a legközelebbi országgyűlés folyama alatt. A pallos föl van emelve, hogy sújtsa az erkölcs- és törvénytapodót, a gazdag várban oly kérlelhetetlenül, mint a pórnép kunyhójában.

Sára sikoltva rogyott össze.

E véletlen változást nála a jelenet izgatottságából folyónak tekintették.

Valami mélyebb érzés kitörésének senki sem vette.

- Kegyelem fiaimnak! - kiálta Zsigmond úr térdre borulva. - Minden gyermekeimet egyszerre veszítsem-e el? Kegyelem!

- Hatalmunkban nincs az igazság folyamát föltartóztatni - szólt palástolhatlan szánalommal Rákóczi. - Bíráskodik fölöttök az országgyűlés. Példát kell adni.

- Háznépem a föld színéről ki fog irtatni! Miért élek? Szegény Ágnes, kedves Ágnesem, ne nyisd föl többé szemeidet! Mit tudnál ezentúl látni a világon?... Vért! Vért... magzataidét.

Ágnest, kit magánkívül vittek ki a főurak a teremből, csak szemeivel követé a szerencsétlen férj; tántorgó lábaival nem tudta volna.

- Mi az ők büntetése leányom sorsához képest! Nevén és pártáján szenny. Ki fogja Sára becsületét védni, s ki hisz a védelemben? - sóhajtá Tarnócziné rajongó hangon s bú közé rejtett bosszúvággyal.

- Ne tartson attól, asszonyom! - szólt Rákóczi, s udvaroncain és kíséretén végigtekintett. - Urak - folytatá -, melyik fogja védni kegyelmetek közül Tarnóczi Sára erényét; nevét és kezét kötve az ő szeplőtlenségéhez? Az anya és a leány itt vannak. Melyik a kérő?

Többen váltak ki, s legelőbb Horváth Ferenc.

A helyzet regényes és megindító volt; a nemes szívet s kalandori hajlamot egyaránt igénybe vette.

- Mi is, kiknek nőnk van, védjük a kisasszony becsületét szóval, fegyverrel.

- Én büszke leszek, ha kérőül fogad el - mondá maga Serédi is, ki a fejedelemné rokona, s még jó korban levő özvegy volt.

- Leányom kezét - szólt köszöngetve Tarnócziné - Haller Péter uram akarta az elrablás napján megkérni. Ha most ártatlanságán nem kételkedik, úgy övé az elsőség.

- Inkább kétkedném a szentírásban, inkább a nap tiszta sugáraiban, inkább az éj sötétségében, inkább, hogy ébren vagyok!... Remélhetek-e? - szólt Haller Péter Sárához fordulva.

Tarnócziné leányán hideg rázkódás futott keresztül. Mi volt előtte az életöröm? Hol találta volna föl azt többé?... S a megtagadás a becstelenség bevallása volna.

Igent rebegtek ajkai.

- A törvényszék ítélni fog - mondá ekkor a fejedelem -, s ha a vádlottakat bűnben találandja, s fejök fölött pálcát tör, a kincstáramra szálló birtok legyen az ara jegyajándéka.

- Átok reám! - nyöszörgé Sára.

- E leány nemes lelkű, és sajnálja, hogy dúsgazdaggá lett - súgta Döme diáknak az udvarmester.

A fejedelem bizonyosan halálát érzi, hogy így megváltozott; e pazarlás után nem élhet sokáig - gondolá a diák.

- Hehe! Sára kisasszony furfangos egy szer - jegyzé meg halkan Serédi.

- Hogyan? - kérdé Csulai uram.

- Tisztelendőséged nem sejti? Ő Hallerhoz megy nőül. Így döntetlen marad a főkérdés. Hisz Péter barátunk legalább hatvanéves lehet, s hálni alig jár belé a lélek.

Tarnócziné egy igen szép és átgondolt szónoklatban kezét, lábát csókolta a nagylelkű fejedelemnek, s karon fogott leányát magával vonva, mély bókok közt távozott.

Az alkirálybíró nyomban követé.

- Elvitte a víz a pápista lovászmesterségét - súgá ide-oda Csulai.

Rákóczi meg volt hatva.

- Örömet akartam hozni e házba, s gyászt hagyok! - sóhajtotta távozásakor.

Midőn a tornáchoz ért, rendeletet adott Mikes Mihály, János és Kelemen elfogatására s bebörtönzésére, míg kezeseket állíthatnak.

Az öreg Zsigmond halottként hevert karszékén.

Ágnes asszony hálószobájában térdelt a feszület előtt.

Az idő haladt, s alkonyodott a láthatár.

- Elmetszetének minden ágai a vén törzsnek!... A poroszlók most teszik rájok kezöket, most verik bilincsbe, János védelmezi magát, sebet kap, vére csorog. Ne öljétek meg Kelement! Kegyelem, irgalmazzatok!... Agyam ég!... Mikes Mihály gúzsba kötve hever... Egy üstökös kilépett útjából, a földhöz ütközik, sörénye meggyújtja a világot... Ah! Velőm ég! Vizet, vizet! - kiálta bősz ábrándokkal küzdve Zsigmond úr.

Az öreg vad merengését neje szakítja félbe.

- Hála neked, mennyei atyám, ők szabadok!

- Fiaim? - kérdé az apa őgyelegve.

Ágnes asszony Judit levelét mutatja, melyben ez írja, hogy mind a három Mikes, midőn az alkirálybíró- és Tarnóczinénak a várba jöttét hírül vevé, rögtön Moldvába indult. Kalauzuk a titkos ösvényeket jól ismeri, s a pandúrok többé utol sem érhetnék őket, ha nyomon követnék is.

Zsigmond átölelte nejét, sírt örömében, mint a gyerek.

- Tehát mentve vannak. Mily boldogok vagyunk! - szólt.

- De örök száműzetésben. Fiaink földönfutók.

- Az is boldogság - válaszolá az anyának az apa.

Ekkor lépett Móric be, azon férfiú, kit Kassai erdőmesterénél s Rákóczi vadászatán láttunk.

Az agg pár elébe rohant.

- Ah! Mégis van fiunk. Lesz családunk. Lesz aki fenntartsa nevünket. De... nagy ég! A nőtlenségi fogadás! - sóhajtá az apa.

- Ne aggódjatok, édes szüléim! Az Isten jó. Elkéstem, nem levén korán értesítve a történtekről. Azonban még semmi sincs vesztve. Legfölebb a vagyon. Testvéreim vissza fognak jönni. Amely percben az ítélet kimondatik, bízvást közinkbe léphetnek. Mindent rendbe hozok a fejedelemnél. Hozzá sietek a szükséges percben. Szava lekötve. Testvéreim mentvék. Én kezes vagyok mindeniknek hajszáláért.

- Te a száműzött?... Szegény Móric, megtébolyodott.

- A fejedelem nem játszhatik szavával. Neki teljesítni kell, amit kívánok.

- Megőrült!... Még ezt a csapást is ránk mérte az ég! Miért tanultunk imádkozni! Ágnes, ne térdelj többé az oltár előtt. Nőjön kövein föl a bogáncskóró, s kígyók sziszegjenek málló porai közt.

- Kicsinyhitűek, emeljétek inkább kezeiteket föl az Úrhoz, ki csodálatos utakon vezeti sorsunkat!

Oly varázserővel bírt Móric tekintete és egyszerű intése, hogy Ágnes asszony imádkozva mondá: - Legyen meg, uram, a te szent akaratod!

És Zsigmond úr halkan ismétlé az átengedés, a megnyugvás szavait.

103. Kancellári. ^[VISSZA]

104. Itt: vezetője, parancsnoka. ^[VISSZA]

105. Vörös színű drágakőnek. ^[VISSZA]

108. Kanáneus: a zsidóság honfoglalását megelőzően Palesztinában lakott nép, emorteus: egy másik palesztinai nép tagja; mindkét őslakos törzs ellenséges volt a zsidósággal szemben. Baál: a kanaáni őslakosok istene, általában pedig pogány istent jelentett. ^[VISSZA]

111. Az Ótestamentum (Sámuel Első könyve, 2,12-25.) szerint Éli pap fiai Beliálnak, a gonosz szellemnek engedve paráználkodtak, ezzel megszegték Jehovának, Izráel istenének parancsolatját. ^[VISSZA]

112. A bécsi békét 1606-ban Bocskai István kötötte I. Rudolffal, ebben a császár fennhatósága alá tartozó területeken is biztosították a protestánsok szabad vallásgyakorlatát. Rendelkezéseit a Bethlen Gábor és II. Ferdinánd 1621. évi nikolsburgi békekötése erősítette meg. ^[VISSZA]

113. Csulai az előbbiekben nem szó szerint idéz az ótestamentumi Ezékiel próféta könyvéből (21,6-9.), a fejedelem idézete pontos (Ezékiel 21,31.). ^[VISSZA]

116. Sedeskiást (Sedékiást), a zsidók királyát, Nabukodonozor, a hódító babiloni király (i. e. 605-562) emelte trónra, Sedékiás mégis fellázadt ellene. Megtorlásul Nabukodonozor megvakíttatta és fogságba vetette. Ammon fiai itt: az egyiptomiak. Tirus: ókori kereskedőváros a Földközi-tenger partján. ^[VISSZA]

117. Pázmány Péter (1570-1637) esztergomi érsek, az ellenreformáció vezéregyénisége, a magyar barokk irodalom kiemelkedő alakja. ^[VISSZA]

118. Eszterházy Miklós (1582-1645) 1625-től Magyarország nádora. A Habsburgok híveként szembeszállt az erdélyi függetlenségi törekvésekkel. ^[VISSZA]

119. Radzivill Janusz litván herceg, politikus, a magukat "disszidenseknek" nevező lengyelországi protestánsok vezére. ^[VISSZA]

123. Akhitófel, Dávid király tanácsadója, aki később Dávid lázadó fiához, Absalonhoz csatlakozott. ^[VISSZA]

125. A babilóniai fogságban lévő Dániel prófétát - a róla szóló ótestamentumi könyv szerint - a király az oroszlánok vermébe záratta, a vadállatok azonban nem bántották. ^[VISSZA]

127. Bethlen Gábor első felesége, Károlyi Zsuzsanna 1622-ben halt meg. A következő esztendőkben a fejedelem több ízben követeket küldött II. Ferdinánd császárhoz, hogy kérjék meg számára a császár valamelyik akkor 13-14 éves leányának a kezét. A császár a 44 éves fejedelemnek korban inkább hozzáillő hercegkisasszonyokat ajánlott a Habsburgok ausztriai és spanyolországi ágából. A fejedelem közeledési kísérlete sikertelenül fejeződött be. ^[VISSZA]

131. A régi rómaiak lándzsa-, illetve kő- és gerendahajító gépe. ^[VISSZA]

132. Államkincstári ügyekről. ^[VISSZA]

135. Szárnyas kígyó, tekintetével és leheletével ölő mitológiai lény. ^[VISSZA]

137. Ráskai Gáspár 16. századi főúr Egy szép história az vitéz Franciscórul és az ő feleségéről, című elbeszélő költeménye 1574-ben jelent meg Debrecenben. ^[VISSZA]

139. A történetet - Jákób és Lea leányának, a szépséges Dinának elrablását - az Ótestamentumban Mózes Első könyve (34. rész) írja le. ^[VISSZA]

140. Az Ótestamentum szerint az egyik palesztinai pogány törzs ősatyja. A következő mondatban Tarnócziné sorra veszi az ótestamentumi zsidósággal ellentétes törzseket. ^[VISSZA]

145. Országgyűlés és annak ülésszaka. ^[VISSZA]

150. Az Ótestamentum szerint (Mózes Negyedik könyve 16. rész) Ishár fia, Kóré és több társa fellázadt Mózes és Áron főpap ellen; Isten büntetésül megnyitotta alattuk a földet, s a lázadók elevenen a pokolba hullottak. ^[VISSZA]

151. Idézet az Ótestamentumból, Királyok első könyve 3, 4-14. ^[VISSZA]

152. Megintő, vádoló. ^[VISSZA]

153. Tömlöc, verem, falába erősített kaszákkal. Tiló: a kender törésére, átvitt értelemben kivégzésre, lefejezésre használt eszköz. ^[VISSZA]

---