- I. Rákóczi György^[1] 1636-ban - s később is - sokkal szigorúabb rendet tartott, mintsem Borosjenő, Lugos és Soborsin környékén kívül, melyek a török martalócok dúlásainak ki vannak téve, máshelyt harámbasák^[2], szabad pandúrok és közbéke-háborítók tanyázhatnának. De árva Tarnócziné nagyasszonyom az elővigyázatot minden késő bánatnál többre becsülvén, a szentléleki várkastélyt napszálltakor már bezáratja. Sípolhatnak, kürtölhetnek, trombitálhatnak künn, a cseléd meg sem mozdul, s a várnagy jóízűn neveti a balgákat, kik hiszik, hogy a fejedelmen és kálvinista püspökön kívül valaki a szentléleki várkastélyban hálhasson, ha alkony előtt nem érkezett oda.

Bezzeg régen más házirend volt. A vendéget nyílt karokkal, tölt serleggel fogadták, s Tarnócziné a téli hideg éjeken Szentlélekre betekintő uraknak saját kezével készített fűszeres meleg bort.

Ez még akkor történt, midőn Tarnóczi Sebestyén úr botrányos magaviseletével naponként egy-egy éles szeget vert neje koporsójába. Hasztalan rimánkodott Rebekka, hasztalan kérte összekulcsolt kézzel, hogy ne verjen már több szeget! Sebestyén kőszívű maradt, s a szegek naponként szaporodtak azon a képzelmi koporsón, mely a bú és iszony miatt szüntelenül halálra váló Rebekka szeme előtt hevert - valahol a levegőben.

De minthogy olvasóimat a szentléleki várkastély jámbor és kegyes úrnőjének jellemével hamar szeretném megismertetni, el kell mondanom a néhai férj azon botrányos tetteit, melyekkel hitvese életének rövidítésére mintegy szándékosan látszott törekedni.

Sebestyén úr a szent házasságban sem szokott le a világi hivalkodásokról. S ha a fejedelem vagy fejedelemasszony elébe, kik gyakran jártak Fogaras vidékén, a székelyek részéről is tisztelgő küldöttség ment, rendszerint Sebestyén vezénylé azt, s Rebekkát könnyen meglephették azon kedvetlen hírrel, hogy férjének csinos állású öltözete, deli alakja s hódító modora a palotahölgyeket elbájolta.

Ha fegyvergyakorlat és közgyűlés tartatott - mi minden három hónapban legalább egyszer történt -, Rebekka bizonyos volt, hogy férje a tanácskozás s katonai szemlék alatt sem vallott szégyent; de a kocka- és kártyajátékban is kitünteté ám magát, s mindenesetre ő ürített legvígabban serleget, ő köszönté föl legcifrább szavakban a lakomázó társaságot.

Ha a vadászat ideje beállott, lehetett bármily ünnep, prédikálhatott bárhogy a tiszteletes, Sebestyén - kivált midőn éjjel friss hó hullott - még hajnalszürkület előtt az erdőbe ment, s késő délig leste a rókát, s üldözé a nyulakat.

Ha a szentléleki várkastély vendég nélkül volt, s Rebekka, hogy férjét mulattassa, a hosszú decemberi estéken még hosszabb egyházi vitatkozásokat olvasott föl: Sebestyén szép csendesen vállára ölté prémes bundáját, elosont az udvarból, a kert hátulsó ajtóján kiserült^[3], és egész elragadtatással hallgatá a szomszéd erdőben sétáló farkasok ordítását. Midőn pedig a rokkapörgetés közben Rebekka valamelyik barátnőjének, vagy ha ilyesmi nem volt kéznél, vén dajkájának, az örökben tartott kis apródnak, a bibarcfalvi egyház papnéjává nevelt belsőleánynak^[4] és a fonásra beparancsolt jobbágynőknek egész lelkesedéssel fejtegeté azon hiteszmét, hogy aki üdvösségre választatott, bármennyit vétkezzék, erővel is üdvözülhet; de aki kárhozatra választatott, ha szintén olyan volna, mint szent Dávid, Szent Péter és Szent Pál, okvetlenül el fog kárhozni: ilyenkor Sebestyén többé nem tartá szükségesnek a kert felé kullogni, hanem a tornácra lépvén előkiáltá lovászát, nyergeltetett, s vagy testvéréhez, a víg Naprádinéhoz ügete, vagy ha az Gyulafehérváron vala, a szentléleki plébánoshoz, kinél unaloműzés végett néha filkózni^[5] szokott.

S éppen ez volt a legélesebb szeg, melyet Sebestyén felesége koporsójába vert.

Rebekka telenként legföllebb csak tavaszig, nyáron csak őszig reméllett még élni. Csodálkozott, hogy haja nem őszül meg idő előtt, hogy szemei nem esnek be, hogy orcái még mindig pirosak, hogy termete nem fogy, hogy köntösei nem bűvülnek, hogy keze gömbölyű, hogy telt karjáról nem hull le a hús, hogy lábai bírják, és étvágya nem tünedez. Az évek egymást válták föl, s íme, a sok fohász tüdőjét még épebbé, a sok panasz hangját még csengőbbé tevé. Szerencsétlensége közt még csak egy szerencsehajra^[6] sem tehetett szert, s már éppen negyvenkilencedik születésnapja közelge, midőn meglepetve tapasztalá, miként férje a koporsószegekből és az életből hirtelen kifogyott.

S Rebekka, ki férjét könnyelműnek, világi gondolkodásúnak tartotta volt, mint özvegy egészen más véleményt nyert felőle.

"Az én Istenben boldogult, kedves, drága férjem" - ez lőn szavajárásává, melyet a gyász viselése alatt sűrű könnyek és fuldoklások, a félgyász^[7] felöltésétől kezdve pedig égre vetett szemek s mély sóhajok csatoltak azon tárgyhoz, melyről a beszélgetés folyt.

Ő most már mindent Sebestyén emlékéért tett.

Ha régi cselédei közül valamelyiket a háztól elűzte, azért történt, mert még Sebestyén sem állhatá ki; pedig annak ugyancsak elvetemült teremtésnek kell lennie, kire Sebestyén neheztelni tudott.

Ha halálra készülései mellett is, tányérát levelensülttel^[8] és herkentyűvel^[9] telerakta, s a töltött káposztából másodszor is vett, egyedül azért tevé, mert Istenben boldogult férje ily étkeket szeretett leginkább.

Ha Rebekka a pápistákat keresztyéneknek sem hitte, s az öreg Pécsit és a szombatosak^[10] szektáját megégettetni kívánta, s ezért a fejedelemhez kérvényt is nyújtott be; ha házában ritkán fogadott vendégeket, és egyetlen leányát, Sárát a tánctól - melyet ez Bethlen Istvánné^[11] udvarában tanult - eltiltotta; ha a határkijárásoktól kezdve a barázdafoglalásokig minden szomszédjával örökös villongásban élt, s végtére még saját ügyvédénél is jobban tudta a törvényeket idézni: mindezt egyedül azért cselekvé, mert drága, kedves néhai férjének nézeteit követni, óhajtásait teljesíteni, szokásait tiszteletben tartani és terveit létesíteni akarja.

Szóval Sebestyén a kesergő nő emlékében egészen átváltozott, s azon tulajdonokat vette föl, melyekkel az életben nem bírt.

Ő lőn Rebekka ereje, vigasztalása a terhes megpróbáltatásoknál. Mert a szegény árva Tarnócziné, ki saját állítása szerint a legboldogabb feleség volt, mint anya hasonló szerencsével nem dicsekedhetik. Leányában, Sárában, számos fogyatkozás van. A világ ugyan semmi rosszat nem tudott benne fölfedezni, sőt kedves, szerény, igénytelen modorát majdnem úgy bámulta, mint ritka szépségét, de az éles szemű anya igen sok mosolyt talált ajkain, igen sok életörömet szemeiben és igen kevés alázatosságot szívében. Sára szeretett volna táncolni, a vitézi játékokon jelen lenni és Mózes öt könyvéből, Ruth asszonyból s Habakuk prófétából^[12] valamivel kevesebbet olvasni. A zsoltárokat gyönyörűen énekelte; de, fájdalom, világi nótákat is danolt. A betegeket gondosan ápolta, de az egészségesekkel örömest nevetett. S bár sötét színű ruhát kellett viselnie, komor csak akkor volt, midőn okot talált rá. Ő engedelmes leány vala, s az is kívánt maradni, de Haller Pétert^[13] ötvenévesnek képzelte, bár anyja fiatal házasulónak mondá, s naponként legalább tízszer.

Szóval Tarnócziné, ki ritkán mozdult a szentléleki várkastélyból ki, a szomszéd asszonyok leányait az övénél mind jobbaknak vélte.

Sára sehogy sem tudá megnyerni anyja kedvét, s ez még akkor is, ha a kapros lepény^[14] megégett, vagy az idő fellegbe borult, vagy a malacok bránkát^[15] kaptak, s a héja a bóbitás tyúkot elvitte, fejnógatva sóhajtá: - Leányom, leányom! Te naponként egy-egy szeget versz koporsómba, mert semmiben sem hasonlítasz atyádhoz. Mennybeli Jézusom! Miért ütött ő el atyjától? Szent Isten! Mivel érdemeltem, hogy meglátogass? Ó, Sára, Sára, te engemet sírba taszítasz! Kezed ősz fürteimnél fogva vonszol a halál elébe. Én kedves Krisztusom, keresztfán szenvedő Jézusom! Önts giliádi balzsamot^[16] szívembe, mert Sára hegyes tőrrel szurdalja, s igen vérzik. Pedig emlőmön tápláltam őt... Ó, bárcsak egy picit hasonlítana apjához! Sohasem születik több oly tökéletes férj, és oly jámbor keresztyén, mint az én Sebestyénem volt. Isten nyugtassa porait!... Sára! Tudd meg, miért röfögnek a sertések az ólban! Az a cafra Jutka bizonyosan nem öntötte a válúba az abarlót!^[17] Semmire sincs gondjok! Csupa vesződés az özvegyek élete! Sára! Olvasd föl az Énekek éneké-ből a második részt, mely így kezdődik: "Én Sáronnak rózsája vagyok és gyöngyvirág. Mint az almafa az erdőnek fái között, olyan az én szerelmesem az ifjak között. Az ő árnyékában felette kívánok ülni, mert az ő gyümölcse gyönyörűséges az én ínyemnek."^[18] Ez a szép hölgy, ki így szól, Sára, az igaz reformált hit. S mi köze Mikes Kelemennek a házunkhoz? Mindig Szentlélek körül ólálkodik. Meg ne halljam, hogy csak egyszer is ránéztél. Ó, Sára, Sára! Te szemfödelemet szövöd, s koporsószegekkel van teli mind a két markod. Mit mondana apád, ha látna?... De ő látja és megtagad. Szegény jó Sebestyén!... Na! A sertések ismét röfögnek! Sára! Te mégsem néztél utánok. Hüh! Nagy keresztet hordozok vállamon, nehéz keresztet! Mellem eltikkadt a keresztvitel miatt. Emeld le rólam, Jézusom!

Így önté szívét ki, ha érzésekkel teli tölt, árva Tarnócziné, s leánya, Sára, tudta ugyan, hogy e korholásoknak nincs szigorú értelmök, de lehetetlen volt néha el nem keserednie, s habár a világ ajkait mosolygóknak, kedélyét derültnek találta is, a figyelmesebb vizsgáló a sötétkék szemekben olykor andalgást és bánatot látott ködleni, a jó barátnő pedig az eltitkolt könnycseppekből egy visszamaradt harmatkát törölt le.

Tarnócziné nagyasszonyom természetéről és szokásairól aligha nem volt értesítve az a lovag, ki a szentléleki plébános laka előtt néhány percre megállott, és miután az öreg lelkész kezét ajkaival tiszteletteljesen illette, megmozdítá selyemostorát, és e jelre hökkent méne ügetve és büszkén vitte a faluból ki, s a hegytérre föl, hol az út a várkastély mellett kezdett ismét egy völgyre lejteni, melynek oldalait tölgy- és bükkerdő szegte be, míg sima, zöld rétjén gazdag fű és illatos virágok közt ezüstszín csermely tévedezett, oly szeszélyesen, oly kószán, mintha mindenütt jelen és távol lenni akart volna.

Midőn a lovag a régi épület címeres kapuja előtt volt, kíváncsi tekintetet vetett az udvarba.

Néhány tilosból behajtott marha, mely a száraz kútválúhoz gyülekezett s a zálogok miatt vitatkozó gazdatiszt adták az utas szeme előtt megnyílt panoráma mozgalmasb részét.

A többi, amit látott, merev, érdektelen, holt kép volt.

A várkastély maga egy bástyázott, zömök, idomtalan mű. Négyszögű ablakai aránylag kicsinyek, magasak és mélyek, mert a század, melyben épültek, inkább arra ügyelt, hogy senki kívülről a lakba be ne tekinthessen, mint arra, hogy a bennlevők messze kiláthassanak. Akkor a ház menhely s nem kéjtanya volt, és a család inkább óhajtott a világ ellen védetni, mint a világgal érintkezni.

A lovag hamar elfordítá arcát Tarnócziné udvarházától.

De az udvaron levők figyelmét már fölgerjeszté.

Mert a kastély leghitszegőbb komondora, Vidra, rögtön oldva érzé magát a válú mellé szorított barmok őrzésétől, s a kapun kirohant, hogy a lovag kíséretében levő agárt űzőbe vehesse. Példája csábítón hatott a többi ebekre, s azok csakhamar élénken mozgó és mindig keskenyülő kört alkottak a lovagtól elszakított s magát majdnem gombolyékba összevont agár körül, melynek tagjai már reszketének a félelem miatt, míg lángos szeméből még mindig ingerültség és düh szikrázott.

A lovag a nagy ugatásra visszatekint, s megfordítván ménét, a zaklatott állat segítségére akar indulni.

- Szegény Zelmira! Hé, hollá! Szólítsátok az ebeket - kiáltá a kapuhoz sietőknek.

Szólítás nem történt ugyan, de rá szükség sem volt, mert Zelmira a füttyöt és nevét hallván kiegyenesedett, s hátrakondorítá farkát, előrehegyezte fülét, s oly büszke, fenyegető mozdulatokat tőn, hogy a kör, melyet ellenségei vontak, szemlátomást tágult.

- Zelmira! - hangzott ismét, és az agár merész rohammal áttörve az élő sorompót, mely útját állá, a ló lába előtt volt, s csak akkor vőn szabadságot, hogy megint egy kevéssé féljen, egy kevéssé összehúzódjék, és üldözői ellen idegen védelemre számoljon. De azok már többé nem folytatták támadásaikat, hanem a komondor a kapuhíd szélén egy buckára ült, s föltartva nyakát, csak időközönként ugatott a dobogás és por felé; apróbb társai az útárokból mérgesen lökték ugyan föl magokat, anélkül azonban, hogy a levegőnél egyéb után harapjanak; a könnyelmű kopók pedig - melyek a csaholásban legtüzesebbek voltak - hamar visszafordulván, a mellettök elmenő tyúkok után kezdettek kapkodni, vagy a kapuban ácsorgó gyerekekre ugráltak azon kétes hangulattal, mely haragból és hízelgésből volt vegyítve, s mely csak annyit jelentett, hogy a történtek miatt még mindig ideges állapotban vannak.

Míg e jelenet bevégződött, a várkastély udvarában élénk párbeszédek folytak.

- Hej komé!^[19] Ki lehet ez az úr? - kérdé társától egy góbé^[20], ki tinaját jött kiváltani.

- Mintha ismerném, pedig tudom, hogy az apám lelke sem látta.

- Most felénk fordul.

- Vigyen el a mircse^[21], ha sajdítom miféle; ámbár úgy üt valakire, mintha szeme gubójából vágták volna ki!...

- Né te né! - mondá egy másik csoportozatból a konyhaszolgáló. - Ez ismét Mikes Kelemen.

- Az ám! Csakhogy feketére pingálta az orcáját - válaszolá a béres.

- Az imént karmazsin^[22] dolmányban volt.

- S most világoskék hacukája van.

- Hogy változhatott át oly hamar?

- Talán a hetedik fiú, és teliholdnál született.^[23]

- De mégsem lesz ő - folytatá a leány tenyerét szeme fölébe tartva, hogy jobban nézhessen.

- Nem-e?

- Szálasabb növésű.

- S osztán az egész Mikes falamiának sincs ily dali lova - közbeszólott a béres.

- Tán tátos^[24] is? - kérdé kíváncsian a szolgáló. - Fejér csillag van homlokán.

Az ispán, midőn a kutyahecc megindult, nevetve tekinte az utcára, de idővártatva komorodni kezdett arca, hegyesre pödré bajuszát - mi nála haragra mutat -, s hetykén közelített a lovaghoz; azonban amint a hely színére ért, s az idegen a kiszabadult Zelmira kíséretében mellette ügetett el, alázatosan kapta le süvegét, s mély bókra görbedt.

A nép e jelenetet is észrevette, és indokát kezdé hüvelyezni.

- Nagy úr lehet - suttogák.

- Biz Isten, csauz!^[25]

- Megszaporodik az adó.

- Vagy beglerbég!^[26]

- Háború üt ki.

- Vagy a fejedelem hopmestere!

- Hajtóvadászat lesz.

- Vagy annak a hírneves királynak a követje, ki a hideg tengeren lakik, a német császárral folytat háborút, és az igaz hitet vallja.

- Már úgy kiteszik ám a parókiából a szentléleki plébános szűrét.

- De mégis, hátha a nagyságos tatár kán.

- Nosza, az erdőbe kell rejteni a vászoncselédeket.

- Vagy maga a fejedelem.

- Hüh! Instanciát^[27] íratunk Tarnócziné nagyasszonyom ellen. Adja tüstént be a helység színe a mi kegyelmes urunknak, mégpedig térden állva.

- Mit mondotok? - kérdé az ispán, ki a végszavakból valamit sejtett.

- Hát csak azt, jó uram, hogy sok is lesz két dénár^[28] egy ökörért.

- Ha holnap reggelre a pénzt be nem hozzátok, többe ki nem adom a zálogot.

- Úgy is áldja meg az Isten, jó uramat!

Az ispán haragosan pödrötte bajuszát, de a vitát tovább nem akará fűzni a vegyes néppel, melynek egy része szabad székelyből állott.

- Cudar zsiványok! - dörmögé hátat fordítva - ... De ki lehet a büszke fiatalúr, mérges fekete szemével. Oly parancsolón nézett reám, mintha szolgája volnék, s mintha minden zsebében egy uradalmat hordana. Hallom, hogy a fejedelem a mi vidékünkön vadászik. Ennek az ő kíséretéhez kell tartozni. Lett volna csak Mikes Kelemen, majd értésére adtam volna, hogy az asszonyság távollétében nem illik egész nap az udvar és a kert körül csavarogni, csupán azért, hogy Sára kisasszony kötényét vagy kalapját láthassuk. Mit mondana Tarnócziné nagyasszonyom, ha meghallaná?... Be szeretném tudni, kicsoda, micsoda volt az a büszke úr? Alig billenté fejét, pedig egész becsülettel köszöntem. Kövesse meg magát, ha legalább nem királybíró^[29] vagy főispán!...

A lovag, ki a szentléleki várnagy kíváncsiságát és neheztelését észre sem vevé, amint a völgybe lejtett, áthatottá, majdnem búskomollyá lőn. Talán emlékekkel akart találkozni, s nem lelt rájok. Talán a magány, a nesztelen út, a mély erdőcsend s a sűrű köd, mely az ormokról leszállni kezdett, puha, nedves palástját a nap tüzétől szikrázó dombokra ejté, és ólmosfehér foszlányokban hullott alá a smaragdzöld rétekig, talán a fényéből és színéből vetkező reggel, mely esős delet ígért, vagy tán egy kesergő pásztorsíp, mely a szótlanná vált madarak helyett bátorkodott a rideg csendet megtörni, tán egy ismeretlen ok, tán egy titkos benyomás, tán valami álom, tán valami remény, valami sejtés tölték be kedélyét, és boríták el.

Zelmira is kezdé röstellni, hogy a szél nem kap föl katángot vagy száraz ágat, melyet ő űzőbe vehetne.

Csak a ló, Armidor, tartá még meg eleven, friss hangulatát. Vidám volt, mintha a hegyek közé zárt kövecses és vadvizes út helyett Sirhán^[30] végtelen rónájának meleg fövenyét tapodnák lábai; büszke volt, mintha a legdelibb emírt hordaná hátán, ki hatalmas törzsököknek, zsákmánnyal rakott sátraknak és szerelemben olvadó rabnőknek parancsol.

- Mint megváltozott minden! - sóhajtá a lovag. - Régi ismerősömet, a somfát, nem találom. Tán ez az üszkös törzsök az. A villám égethette el... mert igen magasan állott. S ím, az öreg fenyőerdőt csalit és fiatal sudarak pótolják! Tán a szélvész egyszerre verte le vén barátaimat, hisz mit keresett volna közöttök a fejsze? Sehol nem látok fűrészmalmot. S hol van bátyám juhnyája? Gazdagabb legelőre ment-e, vagy gyapja és húsa a kéményen repült ki? Mert bátyám mindig szerette a víg életet, s az sok pénzbe kerül... De lehetséges-e? A falu is eltűnt. Csak egy templomromot látok. Hová tették át? Vagy én tévesztettem volna utat?... Mint megváltozott minden! S az út itt kétfelé szakad. Most már merre térjek?

E gondolat foglalkoztatta Armidort is, s miután ura határozatlan volt, őt illeté a választás. Egész biztossággal tehát jobbra fordult.

Irtások között haladtak.

Zelmira unalmában egy kövér, tisztes hollót akart megijeszteni, de az lomhán repült a legközelebbi sarjúpetrencére,^[31] s orrát szárnya alá dugta. Százados tapasztalás tanítá, hogy a puzduri^[32] megtámadásra hideg közönnyel kell válaszolni.

- Nem itt hallgattam-e a nyári holdas éjeken a hím szarvasok orgonáját? Mily szép zene volt ez ama sűrű erdőkből, hol az idén - mint veszem észre - köles és haricska^[33] termett. Úgy látszik, faluhoz közelítünk. Előőrsül kiállítva a csárdás kunyhója. A többi bizonyosan alantabb fekszik, mert a ködnek már füstszaga van.

A szentléleki várkastélytól majdnem másfél óráig tartott, midőn Armidort és Zelmirát megint ugató kuvaszok vették körül.

Csinos falu tárult utasunk elébe, deszkafedelű, üveges ablakú házakkal.

Két szerény terjedelmű, de kellemes alakú földesúri lak volt a háttérben kivehető, a köd miatt még mindig homályos körvonalakkal. A bádogtornyú templomtól egyik jobbra, másik balra feküdt.

- Hej, atyafi! Melyik ezek közül a Mikes Mihály uram háza? - kérdé lovagunk, kezével a szembetett kastélyokra mutatva.

A megszólított elébb levevé fövegét, s aztán "Áldassék az úr Jézus Krisztus", mondá, mire a kérdő, hogy hibáját helyrehozza, mély hangú "Mindörökké amen"-nel felelt.

Ezen üdvözlés után a székely fölebb húzta vállára panyóka condráját,^[34] s dőrén vigyorgó arccal szólt: - A Naprádiné asszony házát tudakolja-e kegyelmed? Az emitt fekszik.

A góbé örvendve, hogy görbe módon világosíthatá föl az idegent, Naprádiné háza felé tartá botját. A nyert útmutatás ily formában is kétségkívül kielégítő lett volna, ha lovagunk tudná: vajon nem tévedt-e más faluba?

- Én Mikes Mihály uram házát kérdém - szólt tehát nyersebben -, és nem a Naprádiné asszonyét.

- Hüm - válaszolá a székely újra billentve condráján -, nálunk a harmadik udvarház a Senki Pálé, ami pedig azon kívül fennmarad, a Mikes Mihály uramé.

E bamba elméncség mosolyt vont a lovag ajkára, és sarkantyújával lova oldalát érintve vágtatott el a templom mellett, s ott balra fordult egy mellékutcába, mely egyenesen a kérdett kastélyához vezetett.

Mikes Mihály - kihez mi is látogatást fogunk tenni - az örökké ifjú egyének közé tartozott. Kedélye egy szeleburdi huszonnégy évesé volt; külsője régibb keltűnek látszott ugyan, de bizonyos frissességgel bírt, mely majdnem a fiatalkor színét, ruganyosságát, sőt érdét^[35] is hordá magán.

Ő az élet gyorsan evező hajójában csak a parton elvonuló tárgyakról vette néha észre, hogy halad. Nem nézett a hullámokra, melyek emelték, nem az árra, mely ragadá, nem a messzeségre, melyet hátrahagyott, nem a kikötőre, melyhez közelít. Hogy változott az égalj, míg ő utazik és hidegült; hogy a földön tavaszi virágok helyett most őszieket lát; hogy a víz fölött és a köd közül nem az érkező, hanem a távozó vándormadarak szárnysuhogását hallja; hogy maholnap a vitorlákat nem kiterjeszteni, de összevonni és lerakni készülnek a matrózok: mindezt Mikes Mihály vagy általában nem is gyanítá, vagy csak igen homályosan. Az anyák, kiknek ő fölcseperedésökkor udvarolt, szorgalmasan meghívták leányaik lakodalmára, s Mihály, midőn a menyasszonnyal táncolt, azon hízelgő szavakat sugdosá s azon hévvel, melyeket hasonló alkalommal a mama hallott volt tőle. Az ifjak, kik a világba léptek, akkor tudták először, hogy a gyermekkor minden máza rólok lehullott, midőn ő sértve érzé magát, ha bátyjoknak szólítják; a vének pedig nem köszvényeikről, s nem hogy a legkisebb légváltozásra csúzot kapnak, hanem Mihály visszavonulásából gyaníthatták legbiztosabban, hogy a halálra meg vannak érve.

Őt, ifjúságát illető csalálmokra^[36] külsője is csábítja. Középtermetéhez még elég keccsel simult a legfeszesebb ruha is. Homloka magasabbá lőn ugyan, de e változás oly lassan történt, hogy maga sem gyanítja, s kopaszságnak rágalom nélkül alig volna nevezhető. Szakállát levágta, nem a szürkülésért, de divatból és sötétgesztenye fürtei közt nehezebben találhatni szerencsehajra, mint egy virágos réten négylevelű fűre. Alsó szemhéjainak korén kívül sehol sincs redő, s így az idősségnek csak annyi jelét hordja orcáján, amennyi a férfikor kezdetével már mutatkozik; míg a vonalak vidor, élénk játéka, s az arckifejezés tüze a hegyesre pödrött bajusszal együtt könnyen elhitethetné velünk, hogy nemcsak fiatal vágyakat, hanem fiatal vérmérséket és izmokat találunk nála.

Azonban Mihály jellemének egy különös ellentmondása hamar vezeti a figyelmezőt a ködbe takart és a feledékenységnek átengedett napokig, melyek bölcsőjét, apródi ruháját, első szerelmes levelét s újdon-új lovagsarkantyúját látták. Mert Mihály úr ifjúkorára nem büszkébb, mint tapasztalataira és viselt dolgaira. Meg-megemlíti kalandjait s a közjóért tett áldozatait, és az ily elbeszélések folyamából szép rendben merülnek elő a felvilágosító kronológiai adatok. Báthori Gábor^[37] palotájának örömeit dicséri, Bethlen Gábor^[38] udvarának hideg fényét kritizálja, s megvetéssel említi Rákóczi György puritán és fösvény háztartását. S adomáiból, melyeket majd víg kedéllyel, majd pedig elégületlen hangulattal mesél, látszik, hogy az utolsó Báthori körében már nemcsak mint apród, hanem mint lovag is szerepelt, s hogy Brandenburgi Katalin^[39] rövid kormányzósága alatt a legérdekesebb kalandoknak inkább szemlélője, mint szövője volt. Ízlése válogatóbbá lőn, mint mondá, míg a szép palotahölgyeké elkorcsult. Innen magyarázható, hogy Csáki és Zólyomi zárolták le az elfoglalható szíveket.

Mikes kész volt bor és társalgás közt e régi történetekre vezetni a beszédet, anélkül hogy élményei miatt kevesebb könnyelműségre higgye magát jogosítva. Vagy az éveket oly rövideknek képzelé, mint az ótestamentumiakat, melyekből egypár száz az ember vállán még könnyű terű volt; vagy általában az időmértéket nem is használta az események távolságának kijelölésére. Szerinte többnyire a fontosabb dolgok csak a minap történtek, s ha valamelyik minap tízévesnek ütött ki, azért annak még legkisebb részletei is oly friss vonalakban állottak szeme előtt, hogy az éveket, melyek a most és a múlt közé szúrták be magokat, inkább a bűvölet művének, mint valóságnak hitte.

Minden ismerős, ha megmosolygá is, irigylé e szerencsés nedvalkatot, e boldog önámítást, s nem ok nélkül, mert azonkívül, hogy tulajdonosának sok örömet szerzett, igazán nevetségessé még szélsőségeiben sem válhatott, minthogy virágzó egészség, el nem kopott külső és derült kedély istápolták.

Mihály kettősével vette a tornáclépcsőket, midőn az általunk kísért lovagot a tornác előtt nyergéből lepattanni látta.

Egymás karjaiba rohantak, de az első gyors ölelés után mindkettő kevéssé hátrább vonult és szembenézett, mintha meg akart volna győződni, hogy nem tévesztette el az egyént, kit a viszontlátás örömével halmoz.

- Egészen a régi vagy, kedves nagybátyám! - kiáltá a lovag, Mihály urat hévvel szorítva kebeléhez.

- Mily deli ifjú lett belőled, öcsém, Mikes János, s mint megváltozott képed, termeted s még hangod is! Teremtuccse! Rád sem ismertem volna, ha nem tudom, hogy jössz. Pedig nem rég ideje láttuk egymást.

- Csak tizenkét éve, kedves bátyám - szólt mosolyogva az unokaöcs.

- S te a rövid távollét alatt királyilag élted napjaidat. A krakkói udvarban legszebb apród, Lupuj vajda^[40] seregében legkitűnőbb testőr voltál. Szerelem és vitézség az élet fűszere. Nálunk bezzeg fölfordult a világ. A fejedelemné egy szent, a fejedelem a legtöbb pört folytató ügyvéd, az udvarmester Rózsamál^[41] arany nedvéből ezüstpénzt csinál, Petneházi Istvánné a palotahölgyeknek bibliát olvas, Szécsi Mária^[42] kiköltözött az országból, s a tatárok sehogy sem akarnak berontani. Nincs semmi dolga szívünknek, karunknak... Milliom! Mily felséges lovad van!

Mihály a szakértők ügyességével vizsgálta Armidort. - Gyönyörű hóka!^[43] Fogadni mernék, hogy a budai basa istállójában sincs párja. Rákóczi szarvasmarhákat hizlal. Egészen más volt még Bethlen Gábor is. Ejnye! De csinos állat ez a te fekete agarad. A fejedelem a hajtóvadászatot szereti. Sok vadbőrt akar gyűjteni. A büszke sólyom és a délceg agár helyett csaholó kopóké a világ. Megváltoztak erkölcseink!

Mihály e beszélgetés közt házába vezeté unokaöccsét. Megmutatta törökszőnyeges szobáit, hol a törpe díványok Keletet, az egyenes hátú zsöllyeszékek Nyugatot képviselték. Kinyitá fegyveres almáriumait, melyekben a damaszki cső^[44] és görbe szablya mellett körré gömbölyített toledói kardacélok s néhány nehéz, német páncél hevert. Előszedte az ősi és most vásárlott serlegeket, megfejté az öbleikre kivert óbizánci s újágostai^[45] képcsoportokat. Elbeszélé az ebédlőterem falain függő címeres szarvasfők, a hálószoba nyoszolyája elébe fektetett öreg medvebőr, a fogasokon lógó hiúz- és vidratáskák történetét, s azon vadászkalandot, melyre két kitömött siketfajd emlékezteté. Fölnyitotta a kincsesszekrényét, s rendre kivevé a pecsétgyűrűket, aztán a kétszínre játszó mell- és karköveket, melyekről a szép pogány istennők vagy a szörnyeteg római császárok alakjai szemkápráztatva csillogtak föl; aztán a drága, margarétás, tiszta vizű gyémántos és tüzes rubinú csatokat, forgókat, boglárokat, s végre a mindennél becsesebb talizmános gyűrűkre került a sor. Egyiken a türkiz a kígyómarást gyógyította meg, a másiknak fekete jáspisa a forrólázat űzte el, a harmadik ametisztjére titkos jegyek voltak vésve, melyeknek elolvasásával szellemeket lehetne idézni, csakhogy, fájdalom, elolvasni még az öreg Biszterfeld^[46] sem tudja, s a szíriai tudós doktorokon kívül más sohasem fogja. S azért jobb is volna a temesi basának vagy talán magának a muftinak^[47] drága pénzen eladni, de Mikes Mihály nem olyan, mint Rákóczi György, ki a viaszból is ezreket szerez.

- Én nem tudok - szólt bezárva a szekrényt - e jáspisdarabtól megválni. Hátha egyszer rejtélyes arca kiderül, s elárulja rég őrzött titkát. De, kedves öcsém, ha akarod, menjünk már az istállóba. Derék paripáim vannak, fiatalok, jóvérűek, s köztök kétségkívül látsz olyat is, melyet még nem ismersz.

- Reménylem - válaszolá János mosolyogva. - Hisz házadat és faludat is csak ma láttam.

Mihály úr előbb csodálkozón tekintett unokaöccsére, s aztán nála szokatlan kronológiai számításokba mélyedve fölsóhajtott: - Bizony, öcsém, mikor nálam laktál, egész nagy dűlőkkel több földem volt... No de, sebaj! Már visszavontam az udvartól magamat, a gazdaságnak fogok élni, legalább az új fejedelemválasztásig.

- S mi történt a régi faluval?

- Felét ifjabb Apor István vitte magával a túlsó oldalra; felét én hoztam ide. A záloglevélben ő kikötötte az elköltöztetést. Én pedig udvarházam leégésekor szedtem fel a sátorfát. Mostani lakásom megmaradt külső birtokaimhoz inkább kézügyben esik.

- De a falu másik szélén még egy kastélyt látok.

- Nem csalódol, öcsém! Az a Naprádinéé. Néhai férje az én új helységem felét cserejoggal szerzé meg. Tőle kaptam legszebb serlegeimet, puskáimat, két színre játszó köveimet és a fekete talizmánt. Ingyen juték e sok drágasághoz, s még ráadásul egy gyönyörű szomszédnőre is szert tettem. Kár, hogy most a szentléleki várkastélyban mulat, s nem ismertethetlek meg vele. Csókolni való kép! De, mint hallom, Lupuj vajda unokahúga sem csúf. Vígy magaddal háztűznézni. Ha csak félolyan gazdag, mint a hír kürtöli, és legalább olyan szép: akkor te boldog halandó vagy.

- Mária kincsei - szólt Mikes János - elvesztik értéköket szépsége mellett. Szeme a korona gyémántjait fényével túlragyogja, ajkai rubintok, fürtje csillogó arany; ámde szíve vas. Arca igéző, szenvedélyei vadak. S tán megkülönböztet, tán nem idegenkedik tőlem, s nagybátyja óhajtásának engedve talán férjül is elfogadna, de hogy boldog halandóvá tehetne-e, erről addig kétkednem kell, míg szemeiben nem látok egy könnyet, melyet nem a harag sírt, ajkain egy mosolyt, melyen nem gúny vagy gőg villámlott át, és fürtjei közt a keleti gyöngyök helyett nem egy gyöngyvirágot, melyet a csendes ligetekben andalogva maga szakított le.

- Ej, öcsém - jegyzé meg Mihály -, virágot minden parasztnő biggyeszthet kontyára, de arám fürtein nem volna ínyem ellen a gyémántfüzér.

- Nekem sem, kedves bátyám! Csakhogy a gyémántot hozza magával büszke örökségül; a virágot pedig a gyöngéd és egyszerű iránti hajlamból szerényen keresse föl.

E párbeszéd alatt a lóakolig érkeztek, s Mihály egész készséggel kezdett volna ménei és paripái dicséretéhez; de szeme Armidoron akadt meg, a bűbájos állaton, mely belépő gazdáját oly szelíd, értelmes és lelkesült tekintettel fogadá, mintha köszönni akarná, hogy hamar meglátogatta. A deli, finom alakú arab Mihály bátya lovai közt úgy nézett ki, mint egy álnév alatt utazó herceg úrfi, midőn köpcös, izmos, durva napszámosok közé vegyülvén, titkolt rangját még inkább észrevéteti a többiek otrombasága, mint saját nemes modora által. Mihály kedvetlenül pillantott Armidorról Csillagra, Fecskére s még a derék Handza-bégre is, s megszottyant hangon mondá: - Az én lovaimmal, öcsém, át lehetne törni a janicsárok hadélén; de a tiéddel a szultán tábori sátrából legszebb hölgyét ragadhatnád el.

- Nem csodálnám - szólt mosolyogva János -, ha Armidor hasonló csínybe már elegyült volna is, mert Lupuj vajda országában még nem ment ki a divatból a nőrablás.

- Ez tetszik nekem, öcsém! Maradjon a lovag lovagnak, szeressen és kockáztasson... De miért késhetik annyit az a Kelemen? Bizonyosan megint Tarnóczi Sárára ólálkodik. Csak volna több erélye. De ácsorog, ámolyg, sóhajtoz, s kerülgeti a várkastélyt, mint félénk macska a tejes fazekat. Tudom, hogy mi ketten az ő helyében másképp viselnők magunkat.

Mihály karon fogta unokaöccsét, s a tornácra vezette vissza, hol egy lócára ültek, s csakhamar hosszú pipából eregették a janinai^[48] finom, kék füstjét. Az ég már derengeni, a nap sugárzani kezdett, a ködök a hegyéleket söprötték, s a legmagasabb fenyőágak közt szakadoztak foszlányokká. Az ebédlőterem falórája rettentő csörömpölés közt hiba nélkül ütötte a tizenkettőt.

- Mégsem jön Kelemen - szólt türelmetlenül Mihály -, bizonyosan Sára cipőjének nyomát látta valahol a fövenyben, s azt bámulja. A te öcséd maholnap oly szórakozottá lesz, hogy nem fogja bal kezét a jobbtól megkülönböztetni.

- Attól nem tartok, bátyám, mert Kelemen inkább heves, mint mély érzésűnek látszik, legalább gyermekkorából ítélve. Egyébiránt, ha annyira szereti, miért nem veszi Sárát nőül? Amint hallám, atyám óhajtja e házasságot; Tarnóczi Sebestyén pedig halálos ágyában áldást mondott szövetségökre, s csak a gyász miatt halasztatott a menyegző pár hónappal későbbre. Ezt anyám még akkor írta nekem.

- Igaz, de Tarnócziné most ellenkezőt állít.

- Hogyan?

- Hát, azt mondja, miként férje összefogott kézzel kérte, hogy Kelement ne engedje leánya szívéhez közel jutni, s házasságukba semmi ürügy alatt meg ne egyezzék.

- Ez már cudarság! Hát nem elég jó család a miénk? Nem leghűbb barátja volt-e házunknak Tarnóczi Sebestyén? S mi hiba van Kelemenben? Miért ne volna méltó akárki kezére? S nem hallottam-e százszor, hogy Sebestyén úr saját gyermekeként szerette őt?

- Szent igaz, öcsém, János, de most az Istentől elrugaszkodott nő rákente Sebestyén barátunkra, hogy pápistagyűlölő volt, s hogy a valláskülönbség miatt tiltotta meg a házasságot. Pedig ez sült hazugság.

- Már én Kelemen helyében csak azért is elrablanám Sárát - szólt hévvel János.

- Atyád is ezt tanácsolta neki - kiáltott sugárzó arccal a nagybátya. - Én pedig... no, keveset mondok, ha tízszer nem nógattam rá. De ő még mindig határozatlan. Beszélj, kérlek, szívére. Mondd, hogy te az ő helyében elrablanád Sárát, még ma az Armidoron elrablanád.

Jánost meghatotta a társalgás e véletlen fordulata.

- Ugye elrablanád? - sürgeté Mihály.

- El - mondá merengőn János. - El, ha érezném, hogy mélyen és változatlanul szeretem.

- Kelemen szereti.

- El, ha bizonyos volnék, hogy ő mélyen és változatlanul szeret.

- Kelemen bizonyos.

- El, ha tudnám, hogy anyja nem átkozná meg.

- Már erről, öcsém, nem kezeskedem.

- De az anyai átok fog - szólt János megindulással.

- Attól, akitől, öcsém! Hisz Sárát éhomra, estére folyvást átkozza Tarnócziné.

- A sokszor használt átok nem az többé - mondá János tompán, alig érthetőn.

- Amen! - hangzott Mihály ajkairól.

János összerezzent. Sejté, hogy a puszta véleménycserénél több forgott fönn társalgásukban. Gyanítá, hogy szavai által le van kötve, s bár bátorsága még eddig sohasem hagyta el, most szíve lázasan vert, tűz és fagy küzdött vérereiben, hevítve s dermesztve tagjait.

- A célnál vagyunk - szólt Mihály örömtől szikrázó arccal. - Te jó testvérnek mutattad magad. Te bátorítni és segítni fogod őt.

Ekkor vágtatott Kelemen az udvarba.

Alig lehet hasonlóbb s egymástól különbözőbb testvért képzelnünk, mint Jánost és Kelement.

Néha a kettőt összevétni is könnyű; máskor meg nehéz elhinni, hogy ily botlást valaki elkövethet.

Véleményünk formálására sok függ a ruházattól kezdve a világításig.

Rostélyozott arccal s páncélban a gyakorlott szemet is tévedésbe hoznák, mert termetök-, testhordásuk- és mozdulataikban a finom elütéseket csak úgy vehetni észre, ha más jellemzőbb különbség figyelmünket már útbaigazítá.

Lóhátról, bizonyos távolból és szürkületes időben, egyenlő körvonalakkal tűnnek az utas elébe, s fedetlen arcuk is a hasonló alakulás miatt növeli e csalódást.

Minthogy történetünk kezdetén Jánost senki sem ismerte, ily összetévesztések nem voltak szőnyegen, s én csak azért említem, hogy hamarább térhessek a két testvér közti különbségek rajzolására.

János valamivel karcsúbb és magasabb a nálánál egy évvel ifjabb Kelemennél. Mindkettőnek tökéletes termete kívül esik a Zoilok^[49] gáncsán, de mégis egyenlő hajlékonyság mellett a Jánosé erősebb, leventeibb. Az izmok alkotásában neki inkább kedvezett a Kelemen iránt sem fösvény természet. Vékony nyakuk egyiköket sem látszik rendkívüli erélyre hívni, de megkülönböztetett külsőjöket emeli. Azonban János új kellemet kölcsönöz egész alakjára a magas nyaknak oldalra hajlításával, mely a dévaj és kedélyes társalgás közt egyaránt emeli szavainak, mozdulatainak s testhordásának varázsát; míg Kelemen anélkül, hogy mély gondolkozó volna, megszoká nyakát egy kevéssé előgörbíteni - oly hiba, mely csak az ismert szellemi tehetségeknél vonz, s azoknál is csak úgy, ha szép metszésű szemhéjaik közül erős, éles, összpontosított fény tör ki.

A két testvér arca teljes mértékben rokonszenves. Látszik, hogy nemes indulatok s csalfaságot nem ismerő szív tükrei. Ha mosolygottak, senki sem keresett az ajkszögleteken gúnyt vagy ámítást. Haragjokat, örömeiket, megilletődéseiket, lelkesedésöket, közönyöket, minden csak annak hitte, minek mutatkoznak. A figyelmezőbb vizsgáló sem gyanít nálok szenvedélyt, mely lappang, bosszút, mely titkon forr, becsvágyat, mely a dicsőséghez vagy hatalomhoz töretlen utakat keres, mely a végeredményért hallgat, nélkülöz, megtagadja és lealázza magát: szóval semmit, mi alattomosságot vegyít természeti hajlamainkhoz, hogy azokat szétbontsa és új elemekkel olvassza egybe, semmit, mi nyers indulatainkat azért fedi be, hogy kifejtse és fokozza. Arckifejezésökkel sehogy sem lehetett volna álnokságot, színlelést vagy ármányt egyeztetni. Aki rájok nézett, akaratlanul is gondolá: mily nyílt, őszinte és becsületes képe van a két Mikesnek, s be könnyű lelkök fenekéig látni! S valóban a nyílt arc oly tükre a léleknek, mint a tiszta vízszín a medernek, melyben mozog, halkan vagy a belső megtörődések miatt hullámokat vetve. De olvasóim jól tudják, hogy van patak, mely mélységét tisztasága miatt nem gyaníttatja, s van, melynek nincs mélysége, csak tisztasága. Mikes János nyílt képe az elsőt, Mikes Kelemené a másodikat juttatja eszünkbe. S e különbség nagy változást szült arcvonalaikon, melyek az élet küzdelmei közt alig ütöttek egymáshoz, a teljes nyugalomban már közös jelleget nyertek, a halottágyon pedig meglepetésig hasonlókká hidegülhettek. A két testvér inkább kellemes, mint szabályosan szép arcú. Emelkedett homlokuk, töveikben egy kevéssé vastag s nyílásainál egy kevéssé tág orruk és a közönségesnél valamivel szélesebb álluk férfiúi erőre, szilárdságra mutatnak; míg finom arcbőrük, előnyomulás nélküli pofacsontjok, szabályos metszetű, eleven színű, szelíd kinyomatú ajkaik, a gonddal ápolt karcsú bajusszal és keskeny, hajló, gyöngéd kezök, az elegáns, a nagyúri, a kellemes leventét állítják elénk, ki több időt tölt dísztermekben, mint tábori sátrakban, s az élet által útba dobott akadályokat inkább szeretné megkerülni, mint áttörni. E benyomást Kelemen nagy, de merengő sötétsárga szemei még határozottabban növelik; míg ellenben János éjfekete és tüzes szemei, az indulatok élénkebb mozzanatai alatt, egészen eloltják.

A két testvér hosszúdad arcának hasonlatosságát csökkenti az arc- és hajszínezet is. Kelemen arcbőre ómagyar, azaz, se nem szőke, se nem barna; haja pedig, mely válláig omlik, sötétgesztenye. János ébenfekete fürtei természetes gyűrűzetekben törnek ki fövege alól, s barna arcszíne, melyet anyjától, Kornis Ágnestől nyert, a Mikes család ősi szelíd arcvonalait, már magokban valamivel erélyesebbé, sőt érdekesebbé is teszik.

János tizenkét hosszú év óta, csak elbeszélésünk kezdete előtti napon találkozott Kelemennel, az apai háznál, hová Lupuj vajdának - ki a család régi barátja - engedelmével jött, még mint testőr hadnagy, de azon gondolattal, hogy Erdélyben fog letelepedni, s ezentúl tehetségeit hazája szolgálatjára szenteli. E titkát még senkivel sem közlé. S általában a rég óhajtott és soká haladt viszontlátás örömei közt, idejök sem vala terveik- és reményeikről szólani. De Mihály bátya terített asztala, hol csak hárman ültek párolgó ételek és tölt serleg mellett, elég alkalmat adott keblök föltárására.

János élményeit beszélte el; Kelemen csak szerelméről szólhatott.

Mihály tölté a bort, hol Kelemen poharába, ki bámulva hallgatá bátyjának számos küzdelmét a csatákban s a viszonyokkal, hol a János poharába, ki benső részvéttel függött öccsének panaszain, haragján és Sárára halmozott magasztalásain.

- Ha csak egyszer láttad volna - sóhajtá Kelemen -, rágalmazónak mondanád, ki jobbnak nem hiszi őt, mint amily szép, és szemtelennek, ki más nő szépségét az övéhez hasonlítaná.

- Úgy van - közbeszólt Mihály -, saját kedveseinken kívül sincs Sáránál bűbájosabb gyerek. De ti nem akartok inni.

Kelemen fenékig üríté serlegét.

- Sárát rendkívül igézővé az teszi - folytatá Mihály -, hogy semmiben sem üt anyjához. Jellemét egészen atyjától nyerte, mi nagyobb szerencse, mintha anyja vérmérséke mellé Dáriusz kincsét kapta volna születési ajándékul.

- S míveltsége? - tudakolta János.

- Bethlen Istvánné udvarában serdült fel - válaszolá Mihály spártai rövidséggel.

- De azért szelíd, visszatartózkodó és szerény - jegyezte meg Kelemen, ki Mihály eszményképeinek nem volt föltétlen bámulója.

- Öcsém! Bethlen Istvánnéban minden összpontosul, mi a nemes és mívelt úrnő tulajdonaihoz tartozik. S maga a spanyol király aggodalom nélkül tehetné első palotahölgyévé, annyira ismeri az illedelmet.

- Nem kétlem - mondá Kelemen -, de akkor aztán mi nem ismernénk többé rá; mert egy spanyol palotahölgy feszes, hideg modora őt kellemeinek nagy részétől megfosztaná.

- Én is - közbeszólt János -, inkább képzelhetném Szécsi Máriát az avaloni^[50] tündérvárban, hol a szerelem és igézet királynéja lakik, mint a komor Escurial^[51] falai közt.

- S te ismered őt? - kérdé ragyogó arccal Mihály.

- Midőn egyszer Lupuj vajda a szucsávai havasokon bölényekre vadászott, kíséretéből néhányan Mármarosba tévedtünk, hol Bethlen Istvánné atyjának, Szécsi Györgynek valamelyik végvárában mulatott... A szép nő iránti kíváncsiság győzött kötelességérzetemen. Míg társaim az út felől kérdezősködtek, észrevétlen elszakadtam tőlök, és a leáldozó nap tajtékzó ménen már Szécsi vára előtt talált. A névtelen lovag sípjának jelhangjára a barátságos várnagy leereszteté a hidat, s a vár tündére, a hódító Mária, akkora kitüntetéssel fogadott, mintha régi ismerőseiből a legjobbal találkoznék. Lupuj vajda háromnapi távollétemet észre sem vette. A bölény és medve nyomai minden figyelmét lebilincselék. Nem tudakolt utánam, s hibám, melyet szégyelltem volna tagadni vagy palástolni, soha még szóba sem jött.

- Nos! Nem voltál elragadtatva Bethlen Istvánné által?

- Nem - válaszolá János, méla mosollyal tekintvén nagybátyjára.

- Hogyan? Lehetséges-e?

- Miért ne? Én a büszke rózsa lába előtt látom leghamarább meg a kis ibolyát, és a követelő bűbáj a szendeség dícséretére tanít.

- Haha! - röhöge Mihály bátya. - Tehát a szobaleánnyal mulatunk, ha a háziasszony begyes! Mondhatom, nem rossz nézet. Báthori Gábor uralkodásának első éveiben nálunk, apródoknál is divatban volt. Több érdekes történeteket beszélhetnék a kis ibolyákról, melyeket úgy szakasztottunk le a rózsa töve mellől, hogy vakmerőségünkért a virágkirályné tüskéinek nyomát sokáig hordottuk kezünkben... De miért tekintesz oly komolyan rám? Üssük össze a poharakat. Tréfáimat csak nem magyarázod balra... Üssük össze!

János fölemelte serlegét, s igyekezett derült arcot váltani, de kedélye még azon kedvetlen benyomás alatt volt, melyet bátyjának ledér élcei idéztek elő.

- Sára - szólt Kelemen - kétszer kísérte Bethlen Istvánnét Mármarosba, s az atyja halála előtti őszt egészen ott tölté. Jól emlékszem, hogy éppen András napján érkezett Szentlélekre vissza. Sebestyén bátyám már akkor rosszul érezte magát, s harmadnap reggel a terítőn láttam. Szent ég! Mennyi reményem szállt vele sírba!

- S te egész szívedből szereted Tarnóczi Sárát? - kérdé fölindulással János.

- Ha csak egyszer találkoztál volna vele - sóhajta Kelemen -, megesküdnél, hogy inkább fognék megválni az élettől, mint bírhatásától.

- S ő?

- A gyermekszobában már arámnak tekintette magát.

- S később?

- Ah! Sebestyén halála után néhány hét múlva tiltva volt házukba lépnem.

- De azért beszéltetek együtt? S ő megújítá hűségi esküjét?

- Sára engedelmes leány.

- De, remélem, egyszersmind szavához hű.

- Ő sohasem kötelezte le magát nekem. Viszonyaink közt fölösleges volt az eskü és ígéret. "Nőj egy kissé hamarább, leányom, hogy hazatérésedkor egyenesen az oltárhoz vezethessen Kelemen bátyád", ez volt Sebestyén úr búcsúszava, midőn jegyesemet Bethlen Istvánné kocsijába emeltem. Hat hónap telt el, s megint a szentléleki várkastély tornáca előtt állott Bethlen Istvánné címeres hintója. Későbbre vártuk a grófnőt, mert sógorasszonyánál, kit férje, Zólyomi Dávid, a székelyek akkori fővezére Vásárhelyre vitt, néhány napot akart tölteni. A kocsizörgésre senki sem mozdult a beteg Sebestyén úr karszéke mellől. Csak az én szívemet ragadta meg egy ellenállhatatlan sejtés, s elhagyva a szobát a tornácra rohantam. Az igazi szerelemnek biztos előérzete van. Mint mondám, Bethlen Istvánné hintója volt, s a grófnő már a lépcsőn. Siettem tehát Sárát is kiemelni. Leírhatatlan szépségű hajadon támasztá karjaimra kezét. Az én kedves kis mátkámból fél év alatt nagyleány lett, sóhajtám bámuló elragadtatással. Elpirult és liliomhalvánnyá lőn. Ajkán egy mosoly repült el, szeméből egy könnycsepp hullott kezemre, meleg és ragyogó - most is érzem helyét. Boldog voltam, bár apja betegsége miatt, melyről már a faluban értesült, bánat borongott Sárám arcán. Ó, mily hiúk reményeink! Amely nap apja sírgödréhez vezettem a leányt, más esetben talán oltárhoz viszem vala. S most...?

Kelemen félbeszakítá szavait, hogy, mint férfihoz illik, indulatain uralkodhassék.

- S most - közbevágott Mihály -, ha tovább is ingadozol, szép jegyesed számára a kárpitos és rózsafából kirakott menyasszonyi ágyat a vén Haller Péter készítteti el. A kárpitfákra pajkos Ámorkák lesznek vésve, s vigyorgón fognak a kárpitlepel mögé és a férj redős arcára tekinteni.

- S Tarnócziné Haller Pétert választotta vőül? - tudakolá János.

- Alighanem azért ment Szebenbe - sóhajtotta Kelemen.

- És Haller vén?

- Tudod, hamar ütötte meg az idő dere; különben csak apród volt, midőn engem a betűkre tanítottak - közbeszólt Mihály bátya.

- S jelleme rossz hírben áll-e?

- Azt nem mondhatnám, öcsém, de a lába köszvényes, s még tavaszonként is rókamálú^[52] dolmányt visel.

- Garázda, iszákos? - kérdé ismét János.

- Bár volna, öcsém, de sima és józan. Túl van gyalulva. Káromkodás helyett fohászkodik, s testvére névnapján is vizet vegyít poharába.

- Fösvény?

- Bizony, öcsém, nem dobja ki az ablakon pénzét. Egyszerűen él, kevés kíséretet tart, adóssága nincs, szóval Rákóczi György tanácsosa.

- S minthogy vén, ugye a féltékenységre nagy hajlama van? Bizonyosan sokat kínzaná nejét.

- Ki tudja, öcsém? Még senki se ragaszkodott hozzá, senki se csalta meg, nem volt oka senkit félteni.

- Tehát érzéketlen ember?

- Öcsém, sírni láttam anyja temetésén. De ki nem sír olyankor? S miért kérded ezt?

- Hallani akartam - szólt János búsan -, kiért mellőzik Kelement, s kiért áldozzák föl Sárát! Mert van példa, hogy éltes férj mellett a nő elégült.

- De Sárának nem fog ám Haller Péter férje lenni, s ha te visszavonod szavadat, Kelemennel ketten raboljuk el. Minek hökkentél meg most? A reggel egészen más hangokat pengetél. Nem magad mondtad-e, hogy öcséd helyében lovadra ragadnád Sárát, mint Moldvában szokás, s otthon várnád be a szülék elkésett áldásait. A te nézeted, melyet Kelemennel közöltem, bírta őt azon ígéretre, hogy többé nem ellenzi régi tervemet.

- Menjünk! - kiáltá János fölindulással. - Én kész vagyok testvérem boldogságáért minden veszélyben osztozni.

Mihály magasra emelé a serleget.

- Üssük háromszor össze! - szólt. - Éljen a bátorság!... A szerelem!... A kéj, melyért kockáztatunk...

- S a mámor, mely után főfájást érzünk! - tevé hozzá János rezgő hangon, mosolyra vont arccal.

Nemcsak a szentléleki várkastélyban, hanem Szentlélek helységében is megfoghatatlannak tarták Tarnócziné nagyasszonyom elutazását és hosszas távollétét. Eddig mindig félt, hogy ha lábát a kapun kiteszi, tüstént fenekestül fölfordul az udvar. Eddig, midőn csak a szomszéd faluba is kellett mennie, három nappal előbb már elkezdette a sopánkodást azon sok kár és hátramaradás miatt, mely otthon nem létében házát érni fogja. Megjósolta, hogy kedvelt tejesbögréjét Jutka bizonyosan eltöri, hogy az étekfogó, amint a tált hordozza, a legszebb kamuka^[53] abroszra zsírfoltot ejt, hogy a kertész a turbolyát^[54] bürök helyett az ágyásokból kigyomlálja, hogy a kukta csirke gyanánt a vén bóbitás kakast fogja megmelyeszteni, hogy a kopóknak a számtartó nem adja ki a zabkenyeret, hogy Vidrát vagy farkasgombával vagy egérkővel megétetik, hogy a kulcsár az abroncs alatt megfúrja a hordót, hogy az udvari kovács hamis kulccsal fölnyitja a liszteskamarát, hogy az ispán napokig nem fog a mezei munkára gondolni, hogy a béres égő pipával dűl a kazal alá, hogy a szél kikapja a szikrát, és az egész belső takarmány meggyullad, hogy a perje onnan a pajtára fog repülni, hogy a pajtáról lángba borul a gabonás, hogy a gabonástól az istálló, legfölebb csak a cserepes várkastély marad épségben. De ez is mit használ, ha az általános zavar alatt a részeg várnagy csavargókat bocsát az udvarba, kik minden zárt fölvernek, s azon boldogtalan hitben, hogy egy szegény árva özvegynél rejtett kincset lehet találni, még a szobapadlást is kifeszegetik!

Eddig Tarnócziné nagyasszonyom a jóslatoktól, melyek elméjében tolódtak, visszarettenve, befogott lovait néha ismét kifogatta, vagy ha útra indult, mindig hamarább tért haza, mint mondá.

Most azonban kocsiba ülésekor zsémbelt és jövendölt ugyan egy keveset, de ámbár a távol fekvő Szebenbe ment, nem azért mérgelődött, hogy miért vannak hát befogva a lovak, hanem hogy miért nem sietett eléggé a kocsis. Aztán a belsőleánynak öt, az ispánnak hat, a várnagynak hét napot mondott visszatérése idejéül, minélfogva Jutka másnap éjjelre, a külső emberek pedig legfölebb harmadnap délre méltán félhettek érkezésétől, s mégis már negyedik hétre fordult az idő, anélkül hogy Tarnócziné hazajött volna.

- Egészen megváltozott a nagyasszony, bizonyosan halálát érzi - ez okoskodásban lelt az udvari személyzet a történtek magyarázatára kulcsot, s voltak olyanok is, kik már a fekete szélű és pecsétű levelet minden percben várták.

Csak a szentléleki plébános, ki legnagyobb ellenségének gyönge oldalait legjobban ismerte, nem csodálkozott a várkastély asszonyának sem gyors távozásán, sem hosszas késésén. Szerinte kapzsiság, cselszövés és képmutatás röpíté ki vackából a vén Tarnóczinét, mégpedig oly ellenállhatatlan csáberővel, hogy ha kocsin nem nyargalhat Szebenbe, a legelső holdvilágos éjfélkor piszkafán lovagolt volna oda.

Mi szelídebben ítélünk ugyan a szentléleki várkastély asszonyának jelleméről, de mégsem titkolhatjuk el olvasóink elől azon adatokat, melyeket az ő rögtöni és szokatlan távozásának indokai felől a tisztelendő úr - mint mondá - hiteles kútfőkből merített.

Tarnóczinénak pénzkövetelése volt egy szebeni kalmáron, ki a pör folyama alatt őt uzsoráskodással vádolta, mi ha bebizonyul, a nagyasszony tekintélyét saját hittársainál, kik vallásosságáért bámulták, megingatta volna. Szükségessé lőn tehát vagy a kalmár száját bedugni, vagy a bírák jó véleményét megnyerni.

Továbbá Haller Péter öccse, Gergely, kinek néhai hitvese Tarnócziné testvére volt, szélhűdésben meghalt, mégpedig magtalanul. E szerencsétlenség a szentléleki várkastély asszonyát rendkívüli tevékenységre izgatta, azon fényes kilátások miatt, melyek belőle eredhetnek. Mert a szelíd Haller Péterrel a boldogult Gergelyné hozományának kiadása iránt, minden ellenkövetelések és függőben levő keresetek ellenére - most könnyen egyezhetett. Rég táplált vágyát is Sára férjhez adására nézve a véletlen halál elősegíté, minthogy már Haller Péternek kellett öccse helyett a család számára fiörökösről gondoskodni, ha tudniillik nem akarja temérdek vagyonát oly mellékágra szállítani, mely az ő házával három nemzedék óta nyílt ellenségeskedésben élt.

Tegyük még hozzá, hogy a szentléleki plébános nézete szerint - Szebenben Tarnóczinéra a foglalatosság mellett mulatság is várt. Mert Szeben lelkipásztorai a városban naponként terjedő romlottságot szívökre vevén, elhatározák azon szigorú fegyelmet, melyet elődeik a hitújítás kezdetekor gyakoroltak, ismét életbe léptetni. Főként egy Wittenbergából^[55] érkezett híres és buzgó szónok, kit az elaggult nagypap káplánává nevezett ki, irtóháborút indított a némberek gyöngeségei, tévedései és bűnei ellen. Amely férj megengedte nejének a kendőzést és piperét, számíthatott a legközelebbi vasárnap oly célzásokra, melyek büszkeségét porig alázták, s ha az egyházi tanács tagja volt, még helyét is könnyen kockáztathatá.

Amely özvegy híre gyanúba jött, a legelső vizitáció^[56] alkalmával nyomozás és egyházi fenyíték alá esett. S a szebeni közönség a templomkövetésnek szívrendítő látványát is sokkal többször élvezé, mint magára a közerkölcsiségre nézve kívánatos vala. E szigor meglapította a fiatal káplán tekintélyét, s a fejedelem udvari káplánja nemegyszer mondá, mégpedig mélyen sóhajtva, hogy a Luther tanait követő Szeben maholnap oly szent várossá lesz, minő Kálvin igazgatása alatt Geneva^[57] volt; ellenben a tisztább hitet valló magyar kulcsos-helyek^[58] s különösen Gyulafehérvár lakosai Babilon minden bűneit kezdik utánozni.

Tarnócziné, a kegyes és szeplőtlen életű árva özvegy fél év óta vágyott hallani a szebeni nagy szónokot, s meg vala győződve, hogy bár németül nem tud, annak szép prédikációit szíve által érteni fogja. S hátha még egy templomkövetést is láthat! Minő elégtétel a nem jól védett erény számára, a bűnt vezeklés közt és közszemlére kitéve találni! Tarnócziné sokkal fásabb szívű volt, hogysem a meleg vért, kivált ha női erekben csergedezne, ne gyűlölje, s a kéjmámort, melyet ő sohasem érzett, kárhoztatta akkor is, midőn az az isteni és emberi törvények megsértése nélkül támadt. Hát még ha ellenkező eset fordult elő! - Mennyit tanulhatna Sára, az én hígeszű leányom, a derék szebeni káplánnak - kinek az Isten aranyozza meg száját még jobban - velős prédikációjából! Bizony, hasznos iskola volna számára ez az út, melyre az úr Jézus Krisztus segítségével most indulok. Hátha levetkezné rossz szokásait a szebeni nagy templom küszöbén, hátha az isteni tisztelet végével lelki ábrázatjának legalább egy vonása hasonlóvá válnék az ő boldogult atyjáéhoz! - Ily fohászkodások szakadtak Tarnócziné ajkairól, midőn elindulása előtt a reggeli imát bevégezte, de mindamellett eszébe sem jutott leányát kocsiba ültetni s magával vinni.

Oly csodálatosnak látszott a nagyasszony e következetlensége, hogy a szentléleki plébános is csak sok fejtörés után tudta megfejteni. Pedig az ok - mint a felötlő eseteknél szokott lenni - igen egyszerű volt.

Tarnócziné tudta, hogyha leányát a szerény és visszavonuló Haller Péter naponként látja, akkor a házasságból semmi sem lesz. Sára fiatal kora és hódító szépsége még a hiú agglegényeket is megdöbbentené: annál inkább Haller Pétert, ki másokról sokat, magáról keveset tartott. S az is lehetetlen volt, hogy Péter hosszabb idő alatt ne tapasztalja, miként a nagyasszony anyai hatalmának igénybevétele nélkül a leendő ara, ha valahová nézni kell, inkább tekintene a széles világon minden érdektelen vagy unalmas tárgyra, mint éppen az ő elviselt s barázdáktól megszántott arcára. S Haller, ki ifjúkorában sem részesült a viszonzott szerelem örömeiben, annyira hozzászokott a rideg nőtlenséghez, hogy inkább nyugtatta volna fejét ágyvánkos helyett egy hideg és éles kődarabon, mintsem mellette a csipkés, puha párnákat, míg ő alszik, titkon hulló könnyek nedvesítsék. Szóval, a Tarnócziné által Sára számára kiszemelt férj érzékeny, vén férfiú volt, kit a nagyasszony jól ismervén, előbb hitegetni és bebonyolítani akart, s csak miután ez megtörtént, miután Péter mint kérő lépett föl, akkor látta elérkezettnek az időt, hogy az anyai hatalmat egész eréllyel, egész korlátlansággal igénybe vegye. Sárának tehát otthon kellett maradni, de természetesen valakinek a fölügyelete alatt, s így kérte meg a nagyasszony Naprádinét - néhai férjének nővérét - egy kedélyes levélben, hogy az ő távolléte alatt költözzék a szentléleki várkastélyba, s legyen Sárának második anyjává.

Naprádiné ijedtében kiejté a nagyasszony levelét kezéből, s azon szorongás fogta el szívét, melyet még csak egyszer érzett, midőn tudniillik az egész faluval együtt a világ végét várta. S nem ok nélkül, mert nevezetes csodák történtek. Az udvaron az aprómarha bódultan kezdett nyargalni, visítni, röpködni. A lovak legelőiket odahagyván, fölemelt nyakkal, kitágult orral, nyerítve, szagolva és sörényeiket rázva rohantak az istállóba. A fellegtelen égen a nap arca elszederjesedett, mintha szélhűdés érte volna. A láthatárra pedig szürkület borult, árnyékos és fakó, a vigasztalás nélküli estve rögtönzött homálya, a mosolygó délután közepében. E rendkívüli tények a természet bomlására mutattak ugyan, s Naprádiné a nap tartóssága iránt nem volt többé oly szilárd véleménnyel, mint régen; sőt néha még azt sem hitte lehetetlennek, hogy a föld egyszer csak kellő világítás nélkül hagyathatik, s az emberek kénytelenítve lesznek nappal is meggyújtott lámpával járni, de bár a szép úrnő mindennemű csodára elkészülve volt, arra álmában sem gondolhatott, hogy Tarnócziné valaha Sárát reá bízza, holott tőle eddig inkább féltette, mint a ragálytól.

S igazán szólva Naprádiné - született Tarnóczi Judit - az engedékeny erkölcsbírák véleménye szerint is hivalkodó és hiú nő vala, kit gyúlékony szíve könnyelműségre, élénk képzelődése kalandori ötletekre, nemes alapú, de ábrándokra hajló kedélye a bevett szokások és az illem szabályainak megsértésére akárhányszor csábított. A világ Mikes Mihállyal való viszonyát sem tartá egészen gyanún kívül esőnek. Beszélték, hogy Naprádi utolsó napjaiban igen féltékeny férjjé kezdett válni, s minden jószomszédság mellett sem bánta volna, ha házát Mihály úr ritkábban látogatná meg. Arról is suttogtak, hogy a még mindig szép nő az özvegyi gyászt hamar elvetette, s vissza sem tekintve a még friss sírhantokra, táncolva ment volna az oltár elébe, ha Mikes Mihály csak kisujját is nyújtotta vala a kézfogóra; de a szeleburdi úr Naprádi halála után komollyá lőn, s annyiszor dícsérte a néhai férj szép tulajdonait, hogy látszott, miként azok ellenében több tisztelettel, mint versenyzési vággyal bír. Az özvegy - a mendemondák szerint - ingerültté lőn a különben udvarias szomszéd megváltozott modora miatt, és semmit próbálatlan nem hagyott, hogy azt ismét a régivé alakítsa. Fölrakta ékköveit, s díszesebb öltözetben járt, mint a gyulafehérvári palotahölgyek; de ekkor Mihály úr az egyszerűséget kezdé bámulni, s merengő elragadtatással tekintett a falon Ábrahám pátriárka^[59] nejére, ki befűzött váll és papucs nélkül ment a kútra vizet meríteni, bár sejdíté, hogy ott egy fényes szárnyú angyallal fog társalgani. Naprádiné mint eszes nő hamar észrevette: mit néz Mihály a falon. S másnap csaknem Ábrahám pátriárkáné mezében hagyá magát véletlenül meglepetni, de már ekkor a különc udvarló a szoba másik falán a bársonyköntösű Séba királynéra^[60] veté szemét, s csodálkozott, hogy a bölcs Salamon miért nem kérte meg tüstént a gyémántos és drágagyöngyös szép asszony kezét. Szóval az özvegy most ritkábban tudta Mihály úr ízlését eltalálni, mint férje életében, s ily helyzet minden más nőt vagy bosszúra vagy megvetésre bírt volna; azonban a galambszívű Judit a haragra igen szelíd, a lemondásra igen makacs volt, és állhatatlan eszű szomszédjának bánásmódja csak annyit változtatott rajta, hogy a boldog szerelemről írt verses munkákat ritkábban olvasta, s egész éjeken át oly szomorú történeteket tanult be könyv nélkül, melyekben a kegyetlen lovagok halálra keserítették szerelmeseiket, s csak akkor vették észre, hogy hibát követtek el, midőn már késő volt.

Nem fűzöm tovább a Naprádinéról keringő híreket, melyeknek ha századrésze is igaz, megfoghatjuk álmélkodását, midőn a nagyasszony anyahelyettessé nevezte ki. Eddig a szentléleki várkastély kapuja majdnem el volt csukva előle, s most hízelgő szavakkal hívták meg az ott lakásra. Eddig Sárának beszélni is alig volt szabad vele, s most az ő tanácsai szerint kelle magát viselnie.

A szép özvegy a várkastélyba indulása előtt tízszer is elolvasta Tarnócziné levelét, s végre ragyogó arccal így sóhajtott föl: - Már azt is hiszem, hogy sógorasszonyom maga kínálja meg Mikes Kelement Sára kezével. Ah, de az mégis sok volna! Talán csak annyit óhajt, hogy az ő nyílt beleegyezése nélkül legyenek boldogok, s maholnap Kelemenhez egy vén cigányné fog sompolygani, és tenyeréből annyi szerencsét jósol, ha Sárával titkon megesküszik, hogy a szerelmes ifjú leányrablóvá lesz, s csak az első kereszteléskor kezdjük sejteni, miként a cigányné, ki Sára anyját rászedte, a Sára anyja volt. Olvastam én ennél furcsább történetet is. A makacs asszonyok sokszor játszották csellel ki esküjöket, melyet megszegni a világ miatt szégyelltek. Annyi bizonyos, hogy Tarnócziné nem hívott volna házába, ha a Mikes családdal ki nem akarna békülni. Hiszen ő tudja viszonyomat Mihállyal, ámbár Isten látja, hogy nincs mit tudjon róla. Ah, Mihály is csakolyan, mint a többi férfi. Míg nem valék özvegy, minden szépet elmondott rólam, s most nem akar ismétlésekkel többé untatni.

Judit, ki a nagyasszony távozása után fél nappal érkezett meg, Sebestyén temetése óta csak egyszer látta Sárát, s akkor is alig egy percig.

Mihelyt tehát kocsijából a tornácra lépett, a második anyákhoz méltó, hideg, de jóakaratú arckifejezésre szedte össze vonalait, s egy körmönfont mondatra is elkészült, melyben említendő vala, hogy sok dícséretet hallott kedves unokahúga szerénysége, jámborsága, helyes magaviselete s mindazon ritka tulajdonai felől, melyek a mostani romlott világban, csak egy oly példás életű anyának, milyennel az ő kedves unokahúgát az Isten megáldotta, gondos felügyelete alatt képződhetnek ki valódilag, s még így sem mindenkor. Judit bizton hitte, hogy e nyilatkozat által, mely sok főtörésébe került, nemcsak új jogaiba, de a leány szívébe is szilárdul behelyezi magát, s tőle kitelhető méltósággal haladott a nagy középajtó felé, midőn az hirtelen felnyílt, s egy könnyű, nevető alak repült karjai közé, megcsókolá homlokát, arcát, ajkait, s oly édes, csengő hangon üdvözlé a rég várt "nagynénikéjét", hogy a jó Judit szótlan elragadtatással tartá átölelve azt a lényt, ki ha a legaranyosabb fellegből repült volna alá, akkor sem lehetne sokkal ragyogóbb és költőibb.

- Mily szép vagy, Sárám! Mily bűbájos hajadonná váltál! Istenem, mily szép vagy! - ismétlé Judit tízszer is, meg levén győződve, hogy elkészített hosszú szónoklatát mondja.

Sára elpirult és nevetett: Juditnak örömkönny csillogott szemében, s irigység nélküli bámulattal nézett unokahúgára, mint a művész által rajzolt oltárképre.

- Hadd szorítsalak ismét karjaim közé, Sára. Ej! Milyen szép vagy! Apád deli férfiú volt; anyád, virágzó korában, még kegyessége mellett is magára vonta a lovagok szemét; de te... mit is mondjak... ezer szerencse, hogy nem vagyok fiú, mert az én szegény parányi eszemet egy tekinteteddel kiigéznéd fejemből.

Sára éppen azon években, melyek alatt egészen kifejlődött, senkitől még nem hallá, hogy szép. Bethlen Istvánné udvarában csak növendék leányka volt, kiről a vendégek sugdosva beszélték el egymásnak, miként valaha nagy zavart fog a férfiszívekben okozni. E halk megjegyzésekből juthatott füléhez valami hízelgő nesz, mely keblébe csempészhette a hiúság pillanatnyi incselgéseit; de hazaérkezése óta anyjától mindig csak arra volt figyelmeztetve, hogy arca egészen eltorzul, ha mosolyog és faképnél nem egyéb, ha komoly akar lenni. S Mikes Kelemen, ki róla egészen más véleményben volt, a háztól el lévén tiltva, csupán a szomszéd erdő fáinak sóhajtozhatá, hogy az ő kedvese bájosabb a tündérek királynőjénél is; de már Rákóczi György korában rég vége volt azon regényes világnak, melyben a csevegő madarak megtanulták és továbbfecsegték az ábrándozó ifjak nyilatkozatait, s melyben a hű galamb és a merész sólyom jobb szerelmi posta volt, mint most némely bérruhába^[61] öltözött tigris. Sára tehát legfeljebb a vén pórnőktől, kiket betegségökben ápolt, hallott magasztaltatást, de ezek jámbor egyszerűségökben mindig angyalnak nevezték őt. S ki ne tudná, hogy az ily cím inkább a jó szív, mint a szép arc illetéke? Szóval kevés hajadon vala külsőjére nézve csupán saját véleményére úgy utasítva, mint ő, s még kevesebb, ki hasonló külső mellett szerényebb véleményt formált volna önmagáról. Ennélfogva elpirult ugyan, midőn nagynénjétől először is azt hallá, hogy szép, de az ismételt dicséreteket, a bámuló arckifejezést és hangot, melytől Naprádiné hamar megválni nem bírt, oly furcsának, oly mulattatónak vélte, hogy állhatatosan hivé, miként "nénikéjében" kedves kötekedőre talált, ki csodálatra méltó komolysággal tud tréfálni, s kinek magasztalásait csak egy kába gyermek vehetné valónak, de érett eszű leány nem; pedig ő már rég az, mert tizennyolcadik évét is betölté.

Naprádinéval egészen új világ költözött a várkastélyba.

A skatulyák és bőrös ládák, melyeket egy társzekér hozott, többnyire hivalkodásokra való dolgokat csempésztek a szemérmes szobákba, hol minden bútor a nagyasszony rideg kedélyét tükrözte vissza, s hol az egyetlen valódi tükörre Sebestyén úr halála óta fekete fátyol volt borítva. Még aznap elkezdődött tehát a kipakolás, s előre képzelhető vala a nagy különbség, mely a háztartástól kezdve a legcsekélyebb jelentőségű szokásokig, mindenben mutatkozni fog. Judit levendula-, jázmin- és rózsavízzel tölt pélkéket,^[62] bőrfinomító pépet s a kendőzés magasabb művészetére vonatkozó eszközöket és anyagszereket rakott azon szűz asztalra, mely Sára titkosabb kecseinek volt ártatlan tanúja, s melyen a virágserlegen, egy tiszta vízzel megtöltött régi ezüstmedencén, egy kevés háziszappanon, egy hibásan annak nevezett acéltükröcskén, és a haj rendbe hozására okvetetlenül szükséges tárgyakon kívül soha semmi más nem foglalt helyet.

Sára figyelemmel, de meglepetés nélkül segített Judit körül. Látszott, hogy a pipere rejtelmeibe csakúgy be van avatva, mint bárki, s nagynénje, ki unokahúgának e jártasságát hamar észrevette, óvatosabban kezdé előszedni a kézitáska apró rejtelmeit, s némely bájszert, mely talán a leghatásosabb volt, a keresgélő ujjak, Isten tudná miért, érintetlenül hagytak.

- Ki szokott, kedves gyermekem öltöztetni? - kérdé Naprádiné, azon kecses elbágyadással, mely neki kiválóan jól állott, megszakítván a rakosgatást.

- Jutka fonja be a hajamat - válaszolta Sára egyszerűen.

A fölemlített haj, csillámos és túlgazdag aranyszőke volt. Ha kibontották volna, hullámzó palástjával a térd hajlásáig eltakarná az eszményileg sudár és mégis ingerlő idomú, de csak középtermetű lányt; úgy pedig, amint most két ágra fonva s a kontynál magas fésűvel leszorítva és egy-egy fekete acéltőrrel át volt szúrva, terhével fárasztani látszott a karcsú, finom nyakat. Judit szemeit a gyönyörű hajzatra veté, mely tükörsimán borult a halántékokra, s ezáltal a hosszúdad, ovál arc összhangzását még emelte, s mely oly egyenlő szálakból állott, hogy a nyakszirt felől tekintve is, sem alatt, sem az erős tekercsekben, egyetlenegy megtágultabb vagy rendetlen tincsre sem lehetett volna találni. De a kényes nagynénét mentől inkább elbájolta az, amit látott, annál több előítélettel gondolt Jutkára, kiben, bár druszája vala, Tarnócziné fösvénységéből indulva ki, egy fölcserepzett kézbőrű, mocskos kötényű s hegyes sarkú vörös csizmás leányt sejte. S hátha még csepű haját zsírral vagy olvasztott vajjal keni! Hátha tisztátalanok ujjai, midőn a szép Sára fejékének rendezéséhez mer nyúlni! Ez ötletek Judit érzékeny idegeit, anélkül hogy Jutkát ismerné, az undortól rezgésbe hozták.

- Kedves húgom - szólt majdnem esdeklő hangon -, ugye nem fogod első kérésemet megtagadni?

- Mily hálátlannak képzelsz, nénike, midőn ezt kérded - sóhajtá gyermekded szeszéllyel Sára.

- Engedd, hogy míg együtt leszünk, mindig én rendezzem hajadat.

- Ah, nénikém, az én együgyű fejem nem érdemes ily megtiszteltetésre.

- Mily bohó vagy, Sára! - szólt Naprádiné szemérmesen, mosolygó húgát átkarolva. - Lásd, én a világban forgok, és sok gyönyörű alakkal találkoztam, s a képíróknál is tán jobban tudom, hogy mi a női szépség. De dicsekvés nélkül mondhatom, miként csak egy leányra emlékszem, kinek oly tiszta, sötétkék szeme, s oly sugárzó, gazdag aranyhaja volt, mint neked.

- Ó, mit nem beszélsz te, néném! - dorgálá Juditot Sára kitörő nevetéssel. - S ki volt az a leány?

- Bolina.

- Bolina? Még Bethlen Istvánné udvarában sem hallottam nevét említtetni. S hol lakott?

- Biz azt, kedvesem, már elfeledtem, de külsőjére világosan emlékszem, mintha most is szemem előtt lebegne.

- S családja? - tudakolá Sára kíváncsian.

- Úgy gyanítom fejedelmi vagy legalábbis lovagi.

- S férjhez ment-e?

- Isten mentsen, kedvesem. Hisz Bolina^[63] a híres Apolló hódításainak is ellenállott, mint egy könyvből olvastam. Ő az erkölcsi tisztaság nimfája.

- Tehát valami tündérféle?

- Mint magad vagy, Sára! S kivált haja és szeme csalódásig hasonlít a tiédhez.

Judit asszony jellemzésére meg kell jegyeznem, hogy ő azon ritka erdélyi nők sorába tartozott, kik több világi, mint vallásos könyvet olvastak. Főleg a verses beszélyeknek, melyek akkor igen el voltak terjedve, nagy kedvelője volt, s mindent, amit csak a költők meséltek, szent igaznak vélt. Babszem Jankót és a félszemű óriást, Tündér Ilonát és a vasorrú bábát úgy hitte, mint a szaracénok^[64] létezését, mint a keresztes vitézeket vagy a háremhölgyet, s annak koromfekete őreit. Különös előszeretettel viseltetett pedig a költeményekben szereplő szép némberek iránt, kiknek szenvedéseit egészen sajátjává tevé. Velök együtt sírt és örvendett oly bensőséggel, mintha testvérök vagy barátnőjök volna. De ez még nem volt elég. Judit kedvelt hősnőit a legutolsó vonásig képzelme elébe szokta rajzolni, s amely eszmét felőlök s környezetükről egyszer formált, attól többé megválni nem bírt. Elméjébe vésődött minden alak, s elvitathatatlan valósággá incselgé^[65] magát. S ő arra többé gondolni sem akart, hogy találkozhatnak, kik a verses regények egyéneit más-más kinézésűeknek is hihetik, mint ő. Ennélfogva a társaskörökben feltűnő úrnőket gyakran oly finom árnyalatokban lelte valamelyik eszményképéhez hasonlóknak, hogy nehéz volt sajátságos észjárásán el nem mosolyodni. S most a kecses Sára, ki vidor természetességével egészen leigézte, még magasabbra fokozá összehasonlítási szenvedélyét. Mert ha aranyhajára, sötétkék szemére és könnyű karcsú növésére talált is egy eszményképet Bolinában, hamar kénytelen volt belátni, hogy unokahúgának szemérmes, de eleven és érzésektől pezsgő arca a vesztai^[66] hivatás hideg márványszépségét nem tükrözheti vissza. Bármely légi termetű volt Sára, meleg, ingerdús vonalai heves vérmérséket gyaníttattak, s kevéssé voltak arra kijelölve, hogy a férfikebelben földi vágyakat ne ébresszenek. S ki arcára tekintett - minden bűnös gondolat nélkül is -, inkább szerette volna magáévá tenni őt, mint merengőn imádni. Minél szűziebb vala a kedves lány egész lénye, annál többször figyelmeztette a mindkét nemű ismerősöket, hogy belőle milyen derék nő fogna válni, s mentől sugárzóbb és dévajabb kedélye volt, annál biztosabban lehetett sejteni, miként az erős érzésekre, s a mély szenvedélyre is rendkívüli mértékben alkalmas. Árva Tarnócziné nagyasszonyom ezt feltenni nem akarta ugyan, de Judit nagynéne, ki szenteskedő nem volt, és a világban élt, már az öltözékasztal rendezésének bevégzése előtt kezdé találgatni azon szép menyasszonyokat, kiket pici, mosolygó szájok, vakítón fehér zománcú fogaik - melyekkel a nevetésre hajló eperajkak gyönyörű ellentétet képzenek - s az égő rózsa és szűz liliom színeiből vegyített finom arcbőrük még sokkal meglepőbben hasonlókká tesznek Sárához, mint Bolinát, a földi élvezetekre nem vágyó tündért az aranyhaj és sötétkék szemek. Judit elméje végigfutott mindazon hölgyeken, kik a verses regényekben érdekes szerepet játszottak, s majd az egyik, majd a másik nevét ruházá igéző unokahúgára: azonban kénytelen volt bevallani, hogy ez mindeniktől különbözik, egy egészen sajátságos példány, és oly tulajdonokkal is bír, melyeket előbb nála kell látni, hogy varázsaiktól meggyőzzenek.

Ha Sára hiú lett volna, fejét e dícséretek könnyen elkábítanák; pedig nagynénje nem akart hízelegni. Túlragadtatását talán növelte a szívélyes fogadtatás, melynek azon házban lőn részesévé, hová a legszorosabb vérviszonyok mellett is évek óta alig volt módja belépni, s mint sejté, azért, mert a rideg erkölcsű anya hite szerint, rossz hírben állott. Nem lehetetlen, hogy Sára szépsége kevésbé gyakorolt volna rá igéző hatást, ha - mitől mindig tartott - a leányban hidegséget vagy előítéletet tapasztalt volna maga iránt. De akik közelebbről ismerték Judit asszonyt, különféle hibái mellett is, sem hízelgéssel, sem irigységgel nem vádolhatták. Azon ritka nők közé tartozott, kik tetszelgési vággyal bírtak, anélkül, hogy még vetélytársaikban is a szépséget el akarnák vitatni, s kik barátnőiket sem ámították oly magasztalásokkal, melyek nem szívből jöttek.

Mi Sárát illeti: ő világért sem volt úgy leigézve nagynénje által, mint ez általa. Érzett ugyan bizonyos rokonszenvet iránta, de azt is érzé, hogy vonzalmának aligha van mély alapja. Mulattató és furcsa jelenségnek tartá Juditot, kivel kedvesen lehet időt tölteni, s ki különcségei mellett is szeretetre méltó, csakhogy barátnőnek igen koros, nagynénének igen gyermekies. Meg volt győződve, hogy a szentléleki várkastély komor színét naponként fogja rokona által veszíteni; de ha elméje az egész életet oly sötét kinézésűnek rajzolta le, minő a várkastély, már akkor e zord épület földerítésére mégsem óhajtá maga körül csak Juditot. Jelenléte vígabbá tette őt, de melegebbé nem. Az első estve, melyet együtt töltöttek, már határozott egymás iránti indulataikról.

A kegyes Tarnócziné a török szokásoknak általában nagy ellensége volt, de a rövid s velős mondatokat szerette mindenüvé fölbiggyeszteni, s e részben csakugyan hasonlított a muzulmánokhoz. A kastélytornác homlokától kezdve az üvegpoharakig temérdek tárgy vala szent igék és bölcs eszmék hirdetője. S Jutka kezein, míg törlőkendőjével tisztogatott, alkalmasint az egész erkölcstan megfordult. Ez ellen semmi kifogásunk nem lehet, bár vannak, kik azzal tartanak, hogy még a jóból is megárt a sok - de az már csakugyan furcsa volt, miként éppen az angyali Sára nyoszolyája fölött egy vörösmárvány táblácskára következő szavak voltak vésve: "Ha csak kisujjadat nyújtod is a sátánnak, egész karodat magához fogja ragadni." A szép gyermek nem kapcsolhatta föl szemérmes övét, nem vethette le sötét vagy lilaszín köntösét, nem húzhatta ki lábait a parányi cipőből, nem vonulhatott a szeplőtlen titkokat fedő paplan alá, nem temethette aranyfürteit a hófehér vánkos könnyetlen és bűntelen tisztasága közé, nem hunyhatta be szemeit a tündér álom enyelgéseire anélkül, hogy az óva intő vörös tábla tekintete elé ne tolakodnék. Szerencsére, a vetkezőasztalon az estéli mécs Tarnócziné fösvénysége miatt rendszerint homályosabban pislogott, mintsem a bevésett betűket el lehessen olvasni; reggel pedig a hajnalszürkület csak a tárgyak körvonalait emelte ki, midőn már Tarnócziné az ágyból fölzaklatá leányát, azon nézetben levén, hogy az álomból a hajnali rész az ördög joga. Így tehát kevés alkalmat nyert Sára a márványlap bölcs tanácsát fontolóra venni, s különben is az egész vésetnek oly általános értelme volt, hogy kár lett volna egy ép kedélyű leánynak azon eseteken törni fejét, melyekben kisujjunkat a sátánnak szoktuk nyújtani. S nem is vádolhatjuk ellenkezőjével Sárát, legalább anyjának elutazásáig. De Judit nagynénével töltött első éjjele már a kísértés kezdete vala. Ez a deli úrhölgy tudniillik a ráruházott anyai jognál fogva Sára szobájában az árva Tarnócziné öreg mennyezetes ágyát választá nyughelyül, s miután kedves bálványának haját, vállkapcsait kibontotta, s homlokára, ajkaira és mindkét orcájára egy-egy csókot nyomott volna, maga is szabad csomókban gyűjté havazó válláról össze a szétomlott ében fürtöket, és könnyű csokrot vetvén hálófejkötőjére, lefeküdt. Azonban ahelyett, hogy kioltaná az asztallámpát, kezével hátratolta a leeresztett ágykárpitokat, s a vánkosra támasztva könyökét, ismét beszélgetni kezdett Sárával.

Változó színű és világú éj volt. A fellegeket a gyors szél hamar sodrotta a hold arca elébe s onnan tovább. Az ablak alatti fák zizegő levelei az üvegkarikákat csapdosták. A lombok ernyőjének nyílt résein a zúgás közt fütty is tört ki, az ágak reszkettek, s a kemény törzseknek csikorgása hallhatóvá lőn. E nesz, mely néha a sivalkozásig hágott; e sötétség, mely néha fekete fátyolát a csillagok őrfényéről levonta, s magát látszott megsemmisíteni; e fény, mely néha fáklyájának utolsó csillámát is eloltá; s meggyőzetve letűnt a láthatárról; e szeszélyes éj, mely most szelídült, majd zordonná lőn, s hangját és színét gyakran fölcserélte, komor, de idegébresztő hatással bírt Juditra. Többször kérdezé Sárát: nem alszik-e még?, s a nyert feleletre mindig élénkebben beszélt. Minden eszébe jutott, min valaha örvendett, s minden, mi valaha könnyeket facsart szemeiből. Egész élettörténetét elmesélte, hol méla és ábrándozó arccal, hol nevetve és szilajon. Nem hozott föl kétértelműséget sem eszmékben, sem helyzetek rajzában. De Tarnócziné házából némely szó használata egészen száműzve volt, s különösen a szerelmet valódi nevén említeni nagyobb szemtelenségnek tartatott, mint legvisszataszítóbb gúnynevein. S minthogy Judit élményei a szív szenvedéseibe és tévedéseibe összpontosultak, természetes volt, hogy Sára sok oly dolgot hallott nénikéjétől, melyet maga is igen világinak tarta, s mely érzékeire és képzelődésére, bár észrevétlenül, azonban mégis izgatón hatott. Az elzárkózottságban töltött évek egyhangúságából azon benyomások közé varázsoltatott, melyeket Bethlen Istvánné udvarában tapasztalt, s melyeket, mint kárhozatosakat, emlékéből is mamája, a szenteskedő Tarnócziné, végképp ki akart irtani.

Oly különösen érzé magát Sára a nagynéne vallomása alatt, mint az apáca a bálteremben, mely szédítő örömeivel leigézi és megdöbbenti őt, s melynek szépsége felől kevesebb kétsége van, mint ártatlanságáról.

Judit elhallgatásakor a kakas talán az éjfélt is rég kihirdeté. Sára behunyá szemét, hogy álomnak engedje át magát; de ha a hold élesebben világítana, ajkain oly eleven és változó mosoly volna látható, mely ébrenlétét gyaníttatná. Később a gyermeteg, a vidám és angyalártatlan arcra valami dac, valami negéd tévedt, mely egészen idegen eleműnek tetszék, s mely a derült és szelíd vonalak napfénye közé egy-egy sötét árnyat vetett. Ekkor gyönge sóhaj emelkedett kebléből, melyet halk és elfojtott nevetés váltott föl, s az ellenkező érzésekkel küzdő lány fülig vonta fejét a takaró alá. Judit pedig, ki már félszenderbe merült, e szavakat vélte hallani. - Miért szeretne? Nevetség! Hisz nevemet sem tudja. Álom, üres álom!

A lég szellemkéi kiáltották-e be az ablakon, hogy a sóvár özveggyel, ki régi barátját, Mihályt rajzolá álmos mámorában nyoszolyája elébe, kegyetlenül ingerkedjenek?

Judit dörzsölte szemeit, körülnézett és hallgatózott. A szoba csendes volt és borongó. A földre helyezett mécscserép, melynek az akkori szokások szerint a nők hálótermében egész éjen nem volt szabad kialudni, csak néha lobbant fel úgy, hogy világa mellett a tárgyakat látni lehessen. A hold pedig megunta a nedves párákkal a fény és homály fölött osztozni, s máskorra halasztotta a láthatár ábrándos kivilágítását. Az ablaküvegek percegtek és zizegtek, de a szél csak a legprózaibb zajjal adá Juditnak tudtul, hogy még részeg kedve van, s verni fogja az ablakot, sőt néhány cserepet a ház fedeléről okvetetlenül le akar ütni. Ily betyár tombolásba a finom szellemek nem vegyíthették szavaikat: ez természetes volt. Judit tehát Sárát kezdé gyanúba venni. De ennek ágyából egyenlő és mély lélegzés alig észrevehető nesze hallatszék, s a föllobbant mécs alabástromfehér arcot, szendén álmodó vonásokkal emelt ki egy másodpercig a vánkoson, s borított megint éjlepelbe. - Ő nincs ébren! - sóhajtá Judit. - Csendesen pihen. S azóta ismét megnyíltak volna ajkai, ha álmában beszélne. Kétségkívül én álmodtam. Valami jóslat volt, mégpedig rossz! Borzasztó sejtések támadnak lelkemben. Utoljára Mihály meg sem fog ismerni. Ah! A csalfa, a hitegető, az álnok! Még holnap elhozatom álomhüvelyezőmet,^[67] melyet sietségből ottfeledtem. Istenem! Mennyit kell a szegény nőknek a férfiaktól szenvedni!

Judit mély felindulással dűlt párnái közé, s bánatában oly hosszasan aludt, hogy midőn szemeit kinyitá, Sára már felöltözve állott előtte, s a haj ígért rendbe hozása aznapról elmaradt.

De ha szép húgának fürteit Judit nem is rendezhette, semmi sem gátolá, hogy az egész főt igazítás alá ne vegye.

Sára Bethlen Istvánnétól hazajőve, aranykapcsos imakönyveken kívül egypár verset, rímelt krónikát s lovagregényt hozott magával, többnyire magyar és olasz nyelven, mely utóbbin elég folyékonyan beszélt, még a latinból is - az akkori úrhölgyek szokása szerint - valami keveset értett.

Tarnócziné nagyasszonyom bevárta Istenben boldogult férjének temetését, s aztán Sára világi könyveit a kegyes Sebestyén emlékére s annak - mint mondá - határozott rendeletéből máglyára raká. Hamuvá égett a tündérország, s maradványai, melyek önként nem röpültek a légbe, minthogy éppen szapulás ideje volt, egy nagy vasüstbe gyűjtetvén, lúg készítésére használtattak. E szigorú, de ünnepélyes eljárás után, a szóbeli végrendeletet teljesítő anya nagy falka átkot szórt a néhai nevében az olaszokra, kik mind pápisták és bálványimádók, s komoly, sőt fenyegető kézmozdulatokkal köté a bámuló Sára szívére, hogy többé ne merészeljen az új ammonniták^[68] átkozott nyelvén beszélni, mit a kisleány annál könnyebben teljesíthetett, mert az egész vidéken úgysem értette volna meg senki. Egyébiránt Tarnócziné, ki elméje és áhítatossága miatt egyaránt híressé lőn, távol volt attól, hogy egyetlen magzatából falusi libát neveljen. Minden elhamvasztott könyv helyett legalább tíz egyházi értekezést és prédikációt kellett Sárának elolvasni, s ráadásul még a Tarnócziak- s Naprádiakkal rokonságban levő családok nevezetesebb pöreinek történetét is édesmamája élő előadásából igen gyakran tanulmányozhatta; csakhogy a szegény gyereknek, mint látszott, nem sok emlékezőtehetsége volt e komoly és szükséges dolgok megtartására; míg ellenben a verses regények tiltott sorai, gyakran oly olvashatón lebegtek szeme előtt, mintha le volnának nyomtatva. Még a kezdőbetűk cirádái is ott voltak a levegőben, s vigyorgó tekintettel erősíték, hogy nem haltak meg, nem égtek el.

Minthogy olvasóim már tudják, miért kellett Sárának a szellemi társaságtól, mely Ecsedről és a mármarosi várból Szentlélekig kíséré, megválni, könnyen elképzelhetik meglepetését, midőn a kamara és konyha körüli intézkedéseket végezvén, a nappali szobába lépett, s ott az asztalon és üveges almáriumban egy csomó idegen könyvre talált, melyek a régi porosakat legjobb helyeikből kiszorították, s a viaszszín pergament és fekete marokkói bőrbe öltözött vaskos művek közt, tafotával,^[69] bársonnyal vagy tarka papírral borított ledér alakjaikkal úgy nézhettek ki, mintha Éva anyánk legcsábítóbb leányai simultak volna rideg erkölcsbírák és színmutató farizeusok oldalbordáihoz, hogy addig incselkedjenek, míg mindenik velök táncolni, citerázni és zsolozsma helyett egy pajkos szerelmi dalt fog énekelni.

Görcsök környeznék a kegyes Tarnóczinét, s leánya is elpirult, nem tudni szégyen vagy meglepetés miatt.

S hogyne! Hisz Judit néni a legdivatosabb olvasmányokat rakta szeme elibe. Nem volt ugyan közöttök illemsértő - mert az akkori kor a frivolitásokat kevésbé szerette, mint mi -, de tartalmuk többnyire világi érzésekre és történetekre vonatkozott, mi máskor elég ok lett volna, hogy a szentléleki várkastélyba be se bocsátassanak. Most azonban nagy kitüntetésben részesültek, mint szoktak a visszahívott száműzöttek, kiknek fő érdemök a hosszas távollét. Cyrus^[70] király és Nagy Sándor hódításai, Tiridates^[71] örmény hercegúrfi szerelme, a mágnessziget körül tett veszélyes utazások, a kerekasztal^[72] hőseinek viselt dolgaiból néhány szép rege s temérdek verses krónika a törökök és magyarok közt folyt háború fényesebb eseményeiről, voltak az asztalra helyezve, oly szeszélyes változatossággal, hogy most a tündérországba, majd a krími tatár rabság békóihoz ragadták a képzelődést, s ha Sára egy percben a száguldó magyar levente hímes-gyöngyes nyeregkápáján a szendrődi vagy temesvári basa háreméből elrablott szép odaliszkkal^[73] találkozott, már a másikban a Héttorony fenekére zárt fogoly lassú és méla éji dalát hallhatá, ki honn maradt árva neje s kicsiny gyermekei után kesereg. S mily kellemesen hatott kedélyére, midőn a Bethlen Istvánné udvarában olvasott könyveket is újra láthatta. Előtte volt a fiatal Abigail, a goromba vén Nábál kacér neje:

Megtalálá a Vitéz Francisco regényes történetét, melyet a híres Ráskai Gáspár^[75] szerzett, s várról várra utazván, a szép úrhölgyeknek citera mellett énekelt. Sok könnynek kellett folyni e költő érzékeny műve miatt, különben a házaló dalnokok nem nyerték volna az újabb versírók által utasításul, hogy előadásaikban Francisco nótájához tartsák magokat. Sára, a nagynéne csodálkozására, könyv nélkül szavalá Zebernik urának, a hős Franciscónak történetét, azon jelenettől kezdve, midőn Béla király Budára hívja, hogy a nagy ünnepéllyel tartandó vitézi játékokban részt vegyen. Neje a búcsúzáskor szívére köti, ne kérkedjék a többi lovagok rossz szokása szerint, mit meg is ígér, de fájdalom, nem teljesít. A király tudniillik a torna után, melyben a bajnokdíjt Francisco nyerte el, fényes lakomát tart, s a bortól felhevült urak kezdék dicsérni váraikat, fegyvereiket, vadászsólymaikat, uradalmaik termékenységét, udvari bolondjaik élceit: szóval mindazt, mi becsessel bírtak.

Francisco sem akart hátramaradni. Esküvel erősíté tehát, hogy ő mindnyájoknál gazdagabb, mert neki van a legszebb és leghűbb felesége. Zaj támad az étteremben, s Kassander - az a híres bajvívó, kit a vitézi játékon csak Francisco emelt ki nyergéből - gúnyosan fölkacagva mondá: nőd szépségéről nem szólok; de jámborságáért le mered-e Zeberniket és fejedet kötni? Nem kellett ennél több, hogy a becsületében sértett férj a király színe előtt élet- és halálalkura lépjen Kassanderrel. A mátkagyűrű meg egy aranyhandzsár volt a jel, melyet ha Kassander előmutat, be fog bizonyulni, hogy Zebernik várasszonyának hűségén diadalmaskodott. Béla király és a lovagok a férjjel együtt mély titoktartásra kötelezték magukat. Kassander tüstént útnak indult, s a kitűzött határidőre mind a mátkagyűrűvel, mind pedig az aranyhandzsárral a királyi palotába lépett. Franciso Zeberniket elveszté, de midőn a tőke elébe ment, hogy bárddal fejét levágják, Béla közbevetette magát, s addig kért, míg sikerült a halált örök ideig tartó száműzetéssé változtatnia.

Ily gyöngéd és rendkívül költői kifakadással vált el kedvelt szolgájától Francisco, s nyakába vette a széles világot, nem átkozva nejét, nem esküdve bosszút. Mit egyébiránt igen helyesen is tett, mert a bonyolított mese továbbfolytatása nélkül is képzelhetik olvasóim, hogy Kassander csalárd eszközökkel jutott a kívánt jelekhez, s a nő ártatlansága kétség alá sem jöhet. A kis apród közlé jó gazdája panaszát a várból már elűzött asszonnyal, s ez éles elméjű lévén, hamar sejdíté az ármányt, mely szerencsétlenségöket kovácsolta. Férfiruhába öltözött, Béla király udvarában Loránt név alatt megjelent, s ügyességével és nemes modorával úgy megnyeré a vén uralkodó szívét, hogy végre fiává s trónörökösévé fogadta. Ily kegyeltetés alkalmat adott neki rendre az ármány nyomába jutni, bujdokló férjét fölfedezni és Kassandert, ki már nádorispán volt, hatalma tetőpontján megbuktatni. A költemény végén nőruhába öltözik Loránt, Francisco feleségéhez jut, s a király trónörökös nélkül marad.

Még a verses regény kezdetén alig volt túl a szép Sára, midőn Judit összecsapván kezét, bámulattal kiáltott föl: - Az Istenért, kedves gyermekem, hogy tudhatod ezt?

- Akár végig elmondom - válaszolá húga minden negély és dicsekvés nélkül.

- Ah! Végig? - tudakolá Judit növekvő meglepetéssel.

- Igen. S ha neked tetszeni fog, csinos párbeszédekben is előadhatom. Mert eljátszottuk.

- Hogyan? Eljátszottátok?

- El ám!

- Mit értesz ezzel?

- Csak azt, nénikém, hogy Bethlen Istvánné íródiákja a történetből színművet készített.

- Olyant, minőt Balassa Menyhért árultatásáról olvastam?^[76]

- Természetesen, de sokkal szebbet. Mi pedig régi cifra ruhákat vettünk magunkra, s a cselédekkel, kik játékunkat nézték, majdnem elhitettük, hogy az egész velünk történik. Némelyik Loránton könnyezett; mások szerették volna Kassandert megverni, s tán teszik is, ha nem tudják, hogy a huszti vitéz várnaggyal gyűl meg a bajuk.

- S kicsoda játszta Loránt szerepét?

- Ah, merte volna-e valaki Szécsi Márián kívül? Arra sok ész és gyakorlottság kell.

- S te mi voltál?

- Csak a kicsi hű apród.

- És Francisco helyét ki töltötte be?

Sára vállat vonított, s halaványabb arccal, de igézően gyermekded hangon mondá:

- Ó, azt én is szeretném tudni!

Judit újságvágya fölébredt, és száz kérdéssel is ostromolná húgocskáját, ha ez történetesen vagy számításból egy könyvet vévén kezébe, fönnhangon nem kezdi olvasni:

Az elszavalt két sor elég volt Judit eszének új irányt adni. Ha a pünkösdirózsára friss hó esik, nem bágyad el hamarább annak virító színe, mint ahogy egy méla szenvelgésbe összehúzódtak a fiatal özvegy nyílt és mosolygó vonalai: - Ó, a férfiak! - sóhajtá. - Jobb ha nem ismered, Sárám, a férfiakat. Ezt te könnyen teheted anyád felügyelete alatt. Neki árgus szemei vannak. Egészen más helyzetben voltam én. Csak Isten a megmondhatója, mennyi könnyet kell hullatnunk szívünk miatt! Mert sok oly Volter király van a világon, milyenről a kezedben levő könyv versel, és sok oly Griseldis.^[77] Nem szükség a példákért messze mennünk.

Világos volt, hogy Judit ábrándozó hajlamainál fogva egészen a Griseldis szerepébe képzelé magát, s a jókedvű Mikes Mihályban egy kegyetlen szeszélyű Voltert vélt feltalálni. Sára éjjeli beszélgetésük után nem lehetett aziránt kétségben. - Hiszed-e, nénikém - szólt enyelgőn -, hogy minden költemény közt, melyet olvastam, legkevésbé ez tetszett.

- Bizonyosan csak írásmódjáért, mely már elavult - válaszolá Judit.

- Nem, nénikém, tartalmáért.

- Ugye bosszankodtál Volterra?

- Griseldisre, nénikém.

- Pedig ő a legtökéletesebb nő volt.

- Nem kívánnék ily tökéletes lenni.

- Hűn szerette férjét.

- De önérzés nélkül! - válaszolá Sára.

- A szerelem minden áldozatra kész - jegyzé meg Judit. - Majd ha szíved és hited egy férfihoz lesz kötve, másként fogsz vélekedni.

Sára elejté a társalgás fonalát, szórakozottá lőn, s midőn tekintete Judit éles fekete szemeivel találkozott, elpirult.

A kedves gyermek bizonyosan Mikes Kelemenre gondol - ezt vélte a nagynéne, s kíméletből egy könyv átlapozásához fogott. Sára is követte példáját, s a Tarnóczinétól máglyára ítélt munkák minden testvéreiket és rokonaikat magukkal hozva igyekeztek hamar utánpótolni azt, mit kitiltatásuk óta a szép leány tudni és érezni elmulasztott. S valóban Judit néne könyvtára kimeríthetetlennek látszott, mint a bőség szaruja. Mindig újak kerültek elő olasz vagy többnyire magyar nyelven, s találkozott közöttök hébe-hóba komolyabb tartalmú is, melyet az érzelgős özvegynél nem kerestünk volna.

Mik voltak akkori költészetünk és prózánk becsesb terményei közül Sára kedvelt olvasmányai, felesleges volna említeni, minthogy olvasóim hihetőleg százból sem ismernek egyet. Akkor nagy körük s nagy hatásuk volt. Utóbb némelyike a ponyvairodalomba bejutván, hosszasan tengett a tükör háta mögé szúrva, vagy a mestergerendán.^[78] Míg ellenben a finnyásabbak, melyek könyvtárba zárattak, s a művelt osztály részvététől vártak életet, a szatmári béke után egészen feledésbe jutottak - de nem azért, hogy újakkal cseréltettek volna föl -, s midőn később a régiségbúvárok kíváncsisága irántok fölébredt, nagyrészint még úgynevezett egyetlen példányban sem valának előteremthetők, pedig virágzó éveikben tíz kiadást is láttak; oly sors, mellyel mostani verseink nem dicsekedhetnek; mit nem úgy említek, mintha jóslani akarnék.

De egy vendégektől nem látogatott falun reggeltől estig a nők időtöltésében sok hézag támadna, hova az unalom férkőznék be, ha csupán az olvasás állana rendelkezésökre. Ezt jól tudta Judit, mint napjainkban minden kecses hölgy, ki órákig ül pipereasztal mellett, még akkor is, ha reménye sincs egész nap olyannal találkozni, kinek tetszése közelebbről érdekelné. Általában az öltözködés bizonyos éven túl az élv igen izgató nemévé válik, míg csak foglalkozás marad a fiatal leányoknál, kik minden ruhában szépek. Sára engedé haját a néne mesteri keze által divatos vagy eszményi formákba gyűjteni, de maga nevetett legjobban, midőn egyszerű szoknyáival, melyek köznemes leányokétól többnyire csak finomabb szabásukkal különböztek - a fürtein átfont margaréták és gránátkövek kirívó ellentétben tűntek föl. Judit nem tudta rábeszélni, hogy az ő gazdag ruhatárából válasszon kelméket. Igaz, nehéz is lett volna Sárát hiúságánál fogva csábítani e kívánat teljesítésére, minthogy rajta még a háziszövet is csodálatosan jól állott. A nagynéne tehát fortélyhoz nyúl. A verses regényekben előforduló úrhölgyek viselete szerint jelmezekké alakította át díszruháinak nagy részét, s felöltöztek dévajságból, szeszélyből és egymás mulattatása végett, most Judit a Sámsont meghódító, kacér Delilává, majd Sára a kis Dávid király szívét leigéző Jeftává.^[79] Klorinda, ki Tankréd herceget^[80] szerette; Morgana tündér, ki bűvös-bájos szépségével Parceval lovagot^[81] tartóztatá vissza az ezüstmedencének, melyben Krisztus vére őriztetett, fölkeresésétől, s a költők több más kecses alakjai sem maradtak ki a játékból, és napjainkban nem egy színésznőt tett volna boldoggá azon ruhadarabok birtoka, melyeket Judit, hogy húgának szórakozást szerezzen, összetatarozott. Elgondolható, mennyi idő telt el így észrevétlenül a tükörnél, a varróasztalnál és a szeszélyes olló mellett, mely az özvegy izgékony képzelődését nyomban követvén, a legsajátszerűbb formákat teremté. Tündérgyors szárnyakon repültek az órák, s ha haladásuk egy percig lankadt, már Judit új és meglepő tervekkel volt készen. Elfeledte érzelgéseit, el rosszul viszonzott szerelmét; el a látogatással késő szomszédokat, csak hogy húgának, kit az anyja mellett unalommal töltött évekért kártéríteni akart, szórakozást szerezzen. Valami nemes szívű, de egyszersmind valami démoni volt e sürgeségben. Ha a szabadba mentek sétálni, bokrétákat fűzött, melyek a keleti virágnyelven a kedély s érzelem édes titkait beszélték el, s csak azt sajnálta, hogy az őszi növényzet nem bír annyiféle jelképes virággal, amennyivel ő egészen beavatni tudná Sárát azon rejtett tudományba, melynek szépségéről és hasznairól a hét bölcsek - mint hitelesen állíthatja - vastag könyveket írtak; nem is említve Salamon királyt. Ha esős, sáros időben a szobából kijárni alkalmatlan volt, Judit lantját kezdette pengetni, s minthogy a zene a táncot hamar eszébe juttatta, Sárát - kit anyja e botrányos élvezettől nagy gonddal oltalmazott - különbnél különb figurákra tanítgatá, s egészen el volt ragadtatva, midőn észrevette, hogy szép bálványkája - hála a Bethlen Istvánné gondoskodásának! - több kellem- s művészettel lejt, szökell és hajlong, mint amennyi elég volna egy falka rideg keblű és álnok szenteskedőt a világ romlottságáról való meggyőződésre vezetni.

Mihály napján pedig, a reggeli után, egy tengerzöld és egy lilaszín női lovagruhát talált Sára a pipereasztal mellett.

Judit asszony, ki belépő húgát észrevenni nem látszott, nyílt imakönyv előtt merengett, s csak akkor veté föl éjsötét szemeit, midőn kirívó tettetés nélkül lehetetlen volt tovább elmélyedésben maradni.

- Kedvesem, ma szegény, néhai férjemnek névnapja van - sóhajtá.

Sára hallott már annyit nénikéje élettörténetéből, hogy szükségesnek ne tartsa rendkívül szomorú arccal fogadni ez emlékeztetést.

- Az idő szép - folytatá Judit illetődött hangon. - Az ég oly derült, mint a legvidámabb májusi délelőttön.

- Alkalmasint ma nem fog esni - közbeszólt Sára, sajdítva nénje célzatát.

- S megázástól nincs mint tartanunk, ha hosszasabban is ülnénk szabadban - jegyzé meg Judit.

- S ha messzebb is távoznánk a háztól - egészítette ki Sára.

- Például hozzám - mond a néne. - Úgyis e napot mindig otthon töltém. Tavaly Celnáról éjjel-nappal utaztam, mert másként lehetetlen volt pontban megérkezni. S már szürkülni kezdett a hajnal, midőn falum határánál valánk, hol míg a kocsis egy mély kerékvágásból a kocsit ki akarta rántani, a rúd kettétört. Gyalog siettem haza. De a virrasztás és törődés miatt oly kimerült valék, hogy rögtön le kellett feküdni, s egész nap ki sem nyitám szememet. Aludtam, mint a halott, s csak akkor rezzentem fel először, midőn már az éjfél a névnappal együtt elmúlt. Reggel pedig megint visszaindultam Celnára, mert szép társaság volt a szüretre összehíva, s el nem maradásomról ígéretemet bírták. Képzelheted, mennyit bosszantottak barátnőim azon módért, mellyel volt férjem emlékét megünneplém. Pedig ha a névnap alatt szüntelen aludtam is, legalább otthon tevém, s a dolognak ez a lényeges oldala. De öltözzünk már, kedvesem! Különben elkésünk, s itt ér a dél.

- Sietek, hogy fogassak - szólt Sára az ajtó felé indulva.

- Mibe, angyalkám? Hisz a hintóval a sógorasszony ment Szebenbe.

- A várnagy kocsijával elmehetünk.

- Ah! Attól a döcögés miatt még a feleúton már oldalfájást kapunk.

- Megpróbáljuk hát az ispánét.

- De kerékpántjai oly vékonyak, mint a levélpapír, s mielőtt sikolthatnánk a földön leszünk.

- Van egy erős társzekerünk, mely az ecsedi sárt is reccsenés nélkül kiállotta, majd abba fogatom az igáslovakat.

Judit látván, hogy csellel Sárán nem győzedelmeskedhetik, más húrt kezdett pengetni.

- Mit mondasz, kedvesem - szólt mosolyogva -, mit mondasz a ruhákra, melyeket öltözőasztalod előtt látsz? Tetszenek-e?

- Igen szépek - válaszolta Sára, szemeit gyönyörrel legeltetve rajtok.

- A lilaszínben igézőleg néznél ki, aranyfürtű tündérkém; a tengerzöld pedig, ha felpróbálnám, tán nem állana egészen rosszul.

- Sőt rendkívüli jól, kedves néném. Magam is amazonok királynőjének gondolnálak benne, vagy Semiramisnak,^[82] midőn a világ meghódítására indul. Lásd, mily szorgalmasan olvastam könyveidet - kötekedett Sára, átölelve Juditot. - De mi hasznát vehetnők ez öltözékeknek? Hisz oly hosszú uszályuk van, hogy apród nélkül nem is sétálhatnánk a szobában.

- Hát ha lovagolnánk? Miért ne tegyük?

- Tán az igásokon, nénikém?

- Azokra nem szorultunk, kis civódó! - szólt nevetve Judit. - Alkalmasint a tornác előtt most felnyergelve áll kép paripa. Egyik vasszín, hosszú röpke sörénnyel, tomboló fehér körömmel, büszke rövid nyakkal s mégis oly szelíd és értelmes tekintettel, mintha beszélni tudna. Mihelyt meglát, remélem, le fog térdelni, hogy könnyen ülhess hátára. A másik engemet hasonló kitüntetésben aligha részeltet, mert nem lépett néhai férjem iskolájából a nagyvilágba, s elég önfejűnek látszik, de mindent egybevetve végtére sem lehet sok panaszom magaviseletére. Csak akkor bokrosodik meg, ha az útról nyúl szökik fel, vagy puttonos szamárral találkozunk. Különben jó erkölcsű, álnokság és fortély nélküli sötétpej. Kísérőre sincs szükségünk a lovászgyermeken kívül. Ebédet már rendeltem otthon, s csak az öltözés és indulás van hátra. Fogjunk hozzá.

Sára, bár arca örömtől s vágytól égett, vonakodott a ruhát érinteni.

- Segítsek? - kérdé Judit.

- Menjünk kocsin.

- Hisz te Ecseden sokszor lovagoltál. Magad említéd.

- De nálunk szokatlan. Úgy hiszem, anyám nem szeretné, ha hallaná. Sohasem mondtam neki, hogy tudok.

- Most én vagyok anyád.

- Mégpedig, mint látom, igen szigorú - szólt ingerkedve Sára.

- Amit Lórántfi Zsuzsánna, a mi kegyelmes fejedelmünk neje, ki az erkölcsiség tükre és az illem szabályai körül Petneházinénál is szigorúabb, naponként tesz, talán nekünk is szabad hébe-hóba megpróbálni.

- De nem tűnnék-e föl valakinek hozzád menetelünk módja?

Ezt oly tréfás s mégis komoly hangnyomattal ejté Sára, hogy Judit a csínyen kapott gyermekként elpirult.

- Ah! Mihály urat érted? Igazad van - sóhajtá.

- Tehát a kocsi mellett maradunk?

- Nem, Sárám! Lovagolni fogunk, de csak az udvar körül, vagy legfölebb Szentlélek felé.

- Hát a névnap? Hát fogadásod?

- Hagyján! Lelkileg otthon leszek. Kétannyiszor gondolok férjemre, mint ma egy éve. Ez bőven pótolja a személyes jelenlét hiányát. Amit akartam, könnyelmű ötlet volt. Eszemből kiesett, hogy ma valószínűleg találkoznánk... Mikes Kelemennel.

- Hisz az még nem volna baj - jegyzé meg Sára vállvonítva s a legnagyobb közönnyel.

Judit álmélkodó tekintetet vetett rá. Nem érté, nem foghatá fel a nyugodt és hideg arckifejezést. Mint történhetik, hogy míg őt, az özvegyet, Mihály nevének említése zavarba hozza, Sára nem árul el semmi fölindulást, ha véletlenül Kelemenre célzanak. Mi ad ekkora lélekéberséget neki? Hogy szerzé meg e szertelen önuralmat? Mennyi életörömet tépett addig szét? Szegény gyermek! Kedves tettető angyal! Mily jó kedvvel öltözködik, pedig bizonyosan szenved. Ím, mosolyognak ajkai. A tükörbe tekint, hajnalderültté válik. Elégülten nevet, noha talán éppen e percben facsarja össze szívét a fájdalom. Hogyan lehet ily finom, gyönge testnek annyit tűrni megtörés nélkül? Már barettjét illesztette fejére, s vidámabbnak látszik, mintha menyasszonyi koszorúját hordaná. Már piciny kezében a selyemostort suhogtatja, s oly kéjjel, mintha igényei soha a gyermekjátékon túl nem szárnyaltak volna! Holott majdnem az oltár előtt kellett Kelemenről lemondania. Szegény gyermek! Kész volnék még bűnt is venni lelkemre, csak hogy megszabadítsam és boldoggá tegyem. De hogyan?... S hátha... hátha... ó, az hihetetlen. Hisz Mikes Kelemen szép, fiatal, vagyonos és jó családú. Szeretniök kell egymást. Kölcsönös hajlamaikat az egész világ tudja, s hányszor említé nekem Mihály.

E gondolatok forgottak Judit elméjében, míg húga az amazoni ruhát próbálgatá.

Néhány perc múlva a cselédek bámulatára deli paripákon léptettek ki az udvarból.

- Merre forduljunk? - kérdé húgától Judit, midőn a kapu előtt voltak.

- Az országúton nem mehetünk a völgybe, mert úgy hozzád érnénk.

- De ha a másik oldalon haladunk, akkor Szentlélekre fogunk jutni, s minden gyereket az utcára csődítünk.

- Kerüljük meg az udvart - szólt Sára -, és térjünk a kert mellett fekvő erdőbe.

- Az csupa tömkeleg, s benne úgy eltévedhetnénk, hogy véletlenül még Mikes Zsigmond várában találnók magunkat - jegyzé Judit meg, inkább kötekedő, mint komoly hangon.

- Hagyjuk tehát jobb kézre az országutat, s válasszuk azt a gyalogösvényt, mely a völgy bal szélét szegi be, és most sűrű csaliton, majd pedig virágborított fenyéren^[83] vonul tovább.

- De ott szakadásokra is fogunk bukkanni, melyeken át kell ugratni.

- Mit tegyünk tehát, nénikém?

- Bízzuk sorsunkat jóslatokra - ajánlá Judit. - Amely irányban először látunk madarat repülni, arra tartsunk mi is.

- Kivévén, nénikém, ha Mikes Mihály laka felé vezetne.

- Vagy ha azon erdőbe - közbeszólt Judit -, hol a téveteg mezsgyék bizonyos vár környékéig csalogatnának, s tán éppen Kelemen ablaka alá.

A kötekedésnek egy héja vetett véget, mely az ugarról felcsapván, a Sára által említett gyalogút irányában tűnt el.

- A jelek nekem kedveznek - kiálta a leány előhaladva.

Judit követé, s a két amazon elszáguldott.

Majdnem délben érkeztek vissza, kipirult arccal s fáradt lovakon.

- Mától, kedves Sárám, naponként fogjuk ezt ismételni - szólt Judit a szobába lépve.

- Tartok, hogy rossz néven vehetné anyám.

- Ne hidd! Midőn rám bízott, már hallgatólag mindenben megegyezett. Ő jól tudja, miben különbözöm tőle. Növendék leány koromban sokáig laktam házánál, s emlékezhetsz, hogy míg atyád élt, ti is gyakran jöttetek hozzám. Elég módja volt ismerni.

Judit Tarnócziné nagyasszony helybenhagyása felől aligha vala félannyira is meggyőződve, mint ahogy mutatá. Előtte csaknem oldhatatlan talány maradt a bizodalom, melynek részesévé lőn. S nem csoda, mert nekünk is igen kellene tévednünk, ha kényszerűségnél egyébnek tartanók a kegyes asszony tettét. Nem határozhatta el magát a leány Szebenbe vitelére, s ha már otthon hagyá, Naprádinét mellőznie azon fontos okból volt lehetetlen, mivel az egész környéken senki sem találkozott, kinek segélyét rokonságnál vagy ismeretségnél fogva igénybe vehesse.

Igéző Szent Mihály-napi alkony volt. A délelőtti nedves légkör úgy megáztatta a növényzetet, mint egy langy permeteg. A rét sarjúja sötétzöld színre játszott, a fák ágain a sápadó levelek is éledni kezdének, s azon kevés virág, mely ősz elején szokott nyílni, oly balzsamos illatot terjesztett a kertben - hol Judit és Sára az egészen friss ernyőjű lugas asztala körül ültek -, mintha a természet a tavasz fűszertárából még egy parányt sem veszített volna el. A búcsúzó sugarak azon fakósárga és rozsdavörös megtörődések nélkül váltak el az alkonyégtől, melyek szélvészt s borongós időt jóslanak. Alig lépett alá a láthatár szegélyéről a vidám tekintetű nap, midőn szikrázó arccal szökellt ki ezüst legéből az estéli csillag, s éles világolásával gyaníttatá, hogy bár a hold nincs egészen használható állapotban, de az ég többi lámpái, a legkisebbeket is odaszámítva, kitelhetőleg fognak a szerelmesek és vándorok kedvében járni, s aki eltéved, jó lelkiismerettel nem okolhatja az éj sötétségét.

Judit női munkát tartott kezében; Sára betevé a könyvet, melynek betűi már homályosodtak.

A reggeli lovaglás miatt annyi szívkérdést érintettek meg - bár távolról -, s kivált a nagynéne kíváncsisága úgy felgerjedt, hogy természetes volt, miként társalgásuk hamar vált bizalmasb alakúvá, s végtére Sára titkai is szóba jöttek.

- Tetszik-e neked Kelemen? - kérdé Judit, miután magáról már elég vallomásokat tőn arra, hogy nyílt feleletet remélhessen.

- Hetekig lakott nálunk, midőn atyám még élt. Mint gyermeket ölében hordott, játékra és betűkre tanított. Néha használta azon előjogot, hogy idősb, s megpaskolt kezével. Jegyesemnek mondták hétéves koromban, s most anyám szid, ha szememet történetesen rája vetem. Miért? Mert pápista. De hisz régebben is az volt.

- S te hozzámennél?

- Istenem! Miért ne? Jó ember. Víg, kellemes modorú. Néha egy kevéssé heves ugyan, de hamar megbánja, s minden elégtételre kész.

- Anyád aligha bele fog valaha egyezni.

- Éppen azért tehát más férjre kell várnom.

- Vagy kivívni szíved jogát.

- Isten mentsen! Arról szó sem lehet.

- Úgy hát nem szereted őt igazán.

- Jól érzem magamat körében.

- S te ne tudnál szeretni? Te ne tudnál, mint Clotild, összekötött szalagokon a magas vártorony ablakából leereszkedni, hogy alant, a szédítő mélységben reád váró lovag paripájára emeljen, s elragadjon üldöző szüléid zsarnoksága elől egy puszta szigetre vagy egy elhagyott remetelakba? Te ne mernél, mint Esztrella, a sötét éjen csipkés és hattyútollal tömött ágyvánkosaidból kilopózni, s hercegi bíbor helyett durva pórruhát öltve, a pásztorsíp hívó hangja után bolyongni tüskék és bokrok közt, míg Menalcas barlangjába érkezel, hogy vele együtt őrizd Phaonnak, a gazdag parasztnak kecskéit? Te ne mernéd, mint Kunigunda, hősödért, kit szeretsz, elhagyni családodat, hazádat, vallásodat, s ismeretlen népek közé költözni, hol a nő a barangolás idején hátán hordja gyermekeit, s megköszöni, ha a sátorfát nem neki kell vinni? Vagy ne tudnál, ha mamád összekeléstöket tiltja, legalább egy tőrt döfni szívedbe, mint a vitéz Almanzor kedvese; egy méregpélkét üríteni ki, mint a szelíd Klárisz, vagy hogy keveset mondjak, oly álomport venni be, mely tetszhalottá dermeszti testünket, s eltemetnek, de a kriptában másnap felébredünk, hogy lovagunk ügyessége - néha hosszasb várakozás nélkül - megmentsen bennünket. Erre is vannak könyveinkben szép példák.

- De szegény Kelemen nem néz ki regehősnek. Be furcsa volna érette meghalni, vagy elraboltatni magamat!

- Tehát másért nem az? Már látom, van titkod, van rokonszenved.

Sára arcára zavar ömlött. De alig volt már annyi fény, mely az átváltozott vonalakat megvilágosítsa. Sötétebb lőn, csendesb. A csillagok még alig kezdettek ragyogni, s a holdnak csak félköre sugárzott bágyadt, ezüst színnel.

- Te voltál szerelmes? - szólt Judit a lány kezét kezében tartva.

- Nevetség!

- Ne tagadd. Téged érdekelt valaki.

- Talán.

- Kétségkívül igen, szép gyermekem! Hangod, képed mutatja. Te nem valál mindig közönyös.

- Megengedem, hogy láttam oly férfit, kit mások fölött tudnék megkülönböztetni.

- E vidéken?

- Mármarosban.

- Hol?

- Szécsi Zsigmond határvárában.

- S hogy hívták?

- Hamar távozott, s azóta nem találkoztam vele.

- De mi volt neve?

- Úgy hiszem, közülünk csak a grófné ismerte.

- S tőle megkérdezted?

- Ah! Hogy mertem volna!

- Különös. De legalább társalgása nemes születést árult el?

- Társalgásából ítélve király is lehetett.

- Oly kedves szavakat intézett hozzád?

- Máriához.

- Hát hozzád?

- Én csak az apród szerepét játsztam.

- Nem értelek.

- Mária Loránt volt, ő Francisco. Rólam a színmű írója csaknem elfeledkezett.

- Ah! Most már világos. Így hát együtt játszottátok a darabot, melyről a minap szóltál.

- Természetesen.

- De a darab befejezése után, talán folyt egy kevés beszélgetés is?

- Máriával.

- S veled?

- Hozzám alig szólott.

- Tehát némán is meghódított. Ez igen derék. Te érdekes lányka vagy. S most, még ha lehet, inkább tetszel nekem... S gondolsz-e rája?

- Néha.

- És szebbnek tartod, mint a többi férfiakat?

- Sokkal.

- Míveltebbnek?

- Úgy hiszem.

- Jobbnak?

- Arról gondolkodni nem jutott még eszembe.

- Gazdagabbnak?

- Az nem szükséges.

E beszéd közt lassú, de folytonos nesz támadt a kert hátterén, mely hölgyeink figyelmét izgatni kezdé.

- Csak a szél zörgeti a leveleket - szólt Sára.

- Azok még nem szárazak - ellenveté Judit.

- Gyík mozdult meg a komlóharasztban.

- Hisz oly távol a komlólugas. Nem, most kulcs fordul a zárban - súgá Judit ijedten.

- Légy nyugodt. Nálam a kulcs - nyeré válaszul.

- Hah! Lónyerítés volt.

- Talán az udvarról.

- Fütty!

- Bizonyosan a pásztor keresi egy eltévedt juhát.

- Mintha lépteket hallanék.

- A kertészlegényé lehet - válaszolá csillapítón Sára.

A nesz eközben megszűnt, s oly néma lőn a lég, s oly magányosan érezék hölgyeink magokat, hogy aggodalmuk távozni kezdett.

- S ha most a névtelen lovag akarna elragadni? - szólt Judit kötekedve.

- Nem is ismer.

- De ha csakugyan ő volna?

- Imádkoznám, hogy ellenállhassak.

- Sárám! Ne menj Kelemenhez férjhez, ha anyád bele is egyeznék.

- Miért?

- Te nem szereted őt.

- Ah! Gyors léptek! - kiáltá a leány.

- Nagy ég! - szepegte Judit. - Talán rablók. Fussunk!

Karját akarta Sárának megragadni, de már késő volt. Mert egy vaskesztyűs kéz a lugas ajtajánál föltartóztatta őt. Judit nem volt nagyon félénk, de annyira bátornak mégsem mondhatnók, mint azon hősnőket, kiket példányképül választott. Ő a látott kézből biztosan következtetett egy egész páncélos lovagra, ki kétségen kívül a kijáró mellé vonult, hogy visszautasítsa a távozni szándékozókat, s ki nálánál okvetlenül erősebb. Ily észlelés elég volt a szép özvegyet az ajtótól a lugas hátterébe rezzenteni, hol összevonva magát, hangosan dobogó szívvel s lázas, szaggatott lélegzéssel várta a történendőket, tenyerét nyitott ujjakkal szeme elé vonva, mi az iszonynak némi kíváncsisággal vegyült kifejezése volt.

Ugyanazon vaskesztyűs kéz s vasümeges kar más hatást gyakorolt a különben bátrabb Sárára. Ez az ajtónak rohant, hogy szabadulhasson, mi neki váratlanul könnyen sikerült, mert a vaskar hátrahúzódott, s csak a leány kiszaladása után tolult ismét závárként előbbi helyére.

- Ah! Engem akarnak elrabolni! - szepegé Judit, a nyitott ujjakon át a történtekre figyelvén.

Csakhamar azonban más fejlődés tanúja volt.

Sára tudniillik a kertösvény szegletéig nyargalt, hogy a lugassal átelleni tágabb útra menekülhessen, midőn egy karcsú alak előlépvén derékon ragadta. A csillagfény és a holdsarló ezüstje megtört a sárgaréz páncélon és sisakon, melyet a merész támadó viselt, kinek arcrostélya félig le volt eresztve. A sisak forgójának boglárjáról drágakövek villogtak, s a kerek ezüstpajzs, melyet bal karján hordott, a középidő és a kalandori mondák köréből látszott a képzelődés elébe varázsolva; minthogy Rákóczi György uralkodásakor a hasonló védeszközök divatból ki voltak menve. Judit, remegése dacára is, oly mesés színezetűnek hitte az egész jelenetet, mintha csak egy régi költeményből mulatság végett játszanék el, mit a gyilkolóbb természetű fegyverek hiánya is tanúsítni látszott; azonban mégsem mulasztá el néhány erélyes segélykiáltással riogatni vissza a Sárát átölelő merész lovagot.

E zajra a závárként működött vaskar minden mellékletei kibontakoztak a lugas szárnyának zöld indái és sűrű levélzete közül, s egy zömök páncélos vitéz az első keresztes háborúk korából, mutatkozott az ajtónál, annak éppen nem tág nyílását jóformán el is fedve. Arcán a rostély egészen le volt eresztve, s övéről acél- vagy tán ezüstláncon egy cikkelyes buzogányocska függött, mely a komoly viadalokon aligha tett valaha igen nagybecsű szolgálatot.

- Asszonyom - szólt az ódon alakú vendég -, őseim legszebb fegyverdarabjait, jelmezeit és talizmánjait teszi élénk hangja által kockára, nem is említve a személyeket, kik azokat a mai éjen hordani szerencsések.

Judit a keresztes hős furcsa figyelmeztetését álló helyzetben végigvárni nem győzte, miután térde akaratja ellen összeroskadni, szemhéjai pedig egybevonulni kezdettek.

- Tudtam, hogy elájul! - sóhajta a középkori dalia a halvány és alig lihegő özvegyet a lugas font padjára szépen leeresztve, míg maga is ugyanott helyet foglalt.

Festőibb jelenet fejlett ki künn.

Sára menekülni törekedett a lovag karjai közül.

Az angyalszelíd arcvonalú leány, midőn megtámadója közelebb vonta magához, hogy keblére emelje, egy kis tőrt ragadott ki annak övéből, s oly vadon szúrt hozzá, mint Judit^[84] - de nem a nénike, hanem a bibliai - ama híres zsarnokhoz, kinek nevét említenem sem szükség. De a tőr, mely mostani színésznőink kezében alkalmas ví-eszköz lett volna, csengve és darabokban hullott alá a sima páncélról. A karcsú alak pedig könnyű tollként ragadta karjára a bőszült szeráfot,^[85] ki parányi kezével kapkodva, az arcrostélyt, mely csak félig volt leeresztve, egészen föltaszította.

Hasztalan nyomta vissza a lovag gyorsan a rostélyt, mert másodpercnyi idő elég volt, hogy fölleplezett arca a legkülönösebb hatást idézze elé.

Sára ajkairól egy megtört sikoltás hangzott, melynek csengését kettémetszette vagy a torok rögtön összevonulása vagy a leigáztatásban is parancsoló lélek akaratereje, s mely halk nyögésben hallatá utórezgéseit. S ekkor egy heves rázkódás támadt testén, mely villanyos érintésként futott minden idegen végig, és rögtön eltűnt, lázító hatásának nyomait a föloldott tagokon egészen megszüntetvén. A sikoltás és rázkódás alatt a leány küzdő kezei előbb lehanyatlottak, s azután lassan fölemelkedvén saját homlokán keresztbe kulcsolódtak, mint azé, ki erős agyfájdalmat akar elnyomni, vagy rendkívüli meglepetésből émedni.

A lovag használva a kedvező pillanatot, az ölében tartott martalékkal a kert háttere felé kezd haladni. A leány az első mozzanatra megint rázkódást érzett a testén átnyargalni, mely tartós, de lassú reszketegséggé alakult. Arcára sűrű könnyek omlottak, legördültek a hideg ércpáncélra, s egymást váltva csepp csepp után oly gazdagon folyt, mintha fölfűzött gyöngysor volna.

A lovag, kit Sára előbbi ellenszegülése s utóbbi védelmetlensége egyaránt leigézett, szorosabban vonta kebléhez a leányt. - Kelemennek vél. Szerencsés tévedés. Irigylendő sors. Ah, mint szereti őt! - ez eszmék rajongtak elméjében.

Látni vágyott az arcot, mely szívéhez oly közel hullatá hő érzéseinek felolvasztott kincseit, s melynek még csak körrajzát szemlélheté.

Lopvást vetett egy pillantást, s utána mást, csendesen zokogó martalékjára.

Félhomályos, félig ismert és ismeretlen vonások tárultak elébe, mint egy tündéri mese, melynek alapeszméjét, tudná Isten, mikor hallottuk, de részletei újak.

- Nem szólítom meg. Hangomról észrevenné csalódását, s ijedten rezzenne vissza!... Mily öröm szerettetni!...

Míg a lovag ily méla érzéssel nézett a hunyt szemű, de lázasan lihegő Sárára, ez meghajtá nyakát, és a mellvértre borulván, arcát elrejté. Csak dús aranyfürtein kéjelghettek az ég millió csillagai, s a hölgyrabló félénk, de ábrándos tekintete.

A Judit mellett ülő keresztes vitéz az udvarias magaviseletnek nem egészen kielégítő jelét adta, midőn társának, ki Sárát vitte, eltávozáskor, ahelyett, hogy tőle példát venne, a szép özvegyet, ki magánkívüli állapotban volt, egyszerűen csak a faképnél akarta hagyni.

Már szép csenddel le is helyezé a padra az ájultnak fejét, melyet gyöngédebb kedélyhangulata közt ölébe vett volt, midőn nagy bosszúságára egy ércszobri mozdulatlanságban álló lény, ki a kertajtó előtt várta a fejleményeket, ajkához tevé sípját, s meglehetősen éles jelt adott, melyet száguldó ló lábdobogása követett.

A neszre fölpattantak Judit szemei, s az éppen hátat fordított keresztes vitéz páncélingének végét visszatartóztatva érzé, mintha nehéz követ aggattak volna rá, melyet magával kell vonnia, ha távozni szándékoznék.

- Sára, Sára! Hol van Sára? Tüstént látnom kell Sárát! Mi történt vele?

- Az Istenért, Judit, csillapuljon! Föllármázza a cselédeket. Eressze el a köntösömet.

- Nemzetes uram, nem késhetünk többé! Armidor a pakkal útban van. Lizi türelmetlen, tombol, nyerít. Az én vén Miskám is nyugtalan, mintha taplót loptak volna fülébe.

- Kösd a sövényhez Lizit! Pusztulj! Majd utol foglak érni.

- Előbb hozzák ide Sárát! Neki mellettem van helye.

- Úgy, Isten hírével, üljünk ketten a Lizire. Mert csak Mikes Zsigmond várában lehet Sára mellett kegyed.

- Ez borzasztó nőrablás.

- Csak kaland, melyet a szerelem szőtt egy haldokló apa végóhajtása szerint, s melyet ön nemes szíve és költői kedélye pártolni fog.

- Nemzetes uram! A várba vagy haza menjek? - szólt közbe egy távozó hangja.

- Haza, vén kamasz, vén disznó.

- Értem, nemzetes uram!

Az eddigi cserebeszédet három egyén folytatta, tudniilik a szép Judit, a zömök keresztes vitéz, kiben Mikes Mihályt gyanítjuk, és a síp hangjával nagy zavart okozó fegyvernök, ki - ha jelmezét levetné - Mihály úr valamelyik csatlósát mutatná be nekünk becses személyében.

Az ezentúli társalgás csak két egyén közt fog tovább folyni.

- Hogy hiheti ön - szólt fölindulással Judit - az én pártolásomat ily ügyben?

- Ne akarná-e boldogítani az egymásért élő szíveket? Össze akarna-e esküdni a leányát őrjöngésig vitt vakbuzgóságból szerencsétlenné tevő anyával?

- De Sára nem szereti Kelement.

- Akkor ki szeret a világon?

- Maga vallotta meg.

- Mit sem tesz. A szerelem titkolózó, nem örömest enged szentélyeibe tekintenünk.

- De hozzám ő bizodalommal van.

- S ön, Juditom, barátnőjének is beszélgeti-e oly vonzalmát, mely elhallgatva érdekes, eltagadva tündéri varázzsal bír?

Mihály, hogy kedvező feleletet nyerhessen, átkarolta a szép özvegyet. - Tudom, még nevemet sem hozta föl Sárának.

- Az, én közlékeny vagyok - válaszolá Judit lesütött szemmel.

- Elég kár! De Sára lehet zárkózott. Különböző természetű némberek vannak.

- S én mégis azt hiszem, hogy ő, bár nem látszott a Kelemennel kötendő házasságtól vonakodni, egészen közönyös iránta.

- Szép közönyösség! Haha! Tanúja voltam annak, míg önt szerencsétlen valék különös öltözetemmel, mely egyébiránt régen a fejedelmi udvarokban is divatozott, megrémíteni.

- Hogyan?

- Hát csak úgy, Juditom, hogy kedves rokona, míg azt, ki ölébe akarta ragadni, martalócnak vélé, kézzel és tőrrel küzdött ellene; mihelyt pedig észrevette, hogy mi járatban jött, önként engedé magát vitetni; sőt később...

- S később? - tudakolá Judit sürgetve.

- Később keblére borult egész magasztaltsággal.

- Lehetetlen - sóhajtotta az özvegy.

- Lovagi szavamra! - mondá Mihály úr.

- Ah! A kis tettető. Hisz csak egy órája sincs, hogy említé, miként más iránt hőbben érez.

- Hahaha! Tán Haller Pétert szereti, kihez anyja akarja nőül adni?

- Haller Péterhez? - kiálta csodálkozással Judit.

- Azért ment Szebenbe.

- Dehogy!

- Azért hagyta önt itt Sára őrzésére.

- Lehetetlen.

- S azért siettünk mi kiszabadítani őt.

- Valóban? Ez iszonyú volna.

- És szenvedhetetlen - toldá hozzá Mihály úr.

- És szívtelen tett.

- Megtorlásra méltó bűn.

- Hisz Haller Péter még nekem is atyám lehetne.

- Nagyatyja, Judit.

- Tarnóczinénak sem volna jó férjül.

- Neki tán megjárná - szólt Mihály. - De Sárát, kinek néhai atyja leghűbb barátom volt, nem hagyhatjuk áldozatul esni. Ebben az én Juditomnak egyet kell velem érteni.

- Ó, ég, hogyne tenném!

A felindult özvegy kezére hő csókokat nyomott keresztes vitézünk. Azonban a rokonszenv és udvariasság tanújelei nem nyomhatták el Judit új aggodalmait.

- Az erőszakos tett, melyet önök megkísértettek, kockáztatja húgom becsületét. Mit fog a világ az elrablásra mondani?

- Ha nem üt senki ok nélküli zajt, csak annyit, hogy Sára odament látogatóba, hol régen hónapokig mulatott. Az anyja inkább egyezését adja, bár savanyú képpel, a házasságra, mintsem leánya nevén mocskot ejtsen. Még a hiéna sem tépi szét saját magzatait. A természet nem fordulhat ki sarkaiból, s én a pellengéreken sem láttam oly leányt, kit anyja kajánul maga vonszolván oda, maga csődítette volna a népet gúnykacajra össze, noha ártatlanságáról meg vala győződve.

- De Sára ártatlansága? - szepegé Judit.

- Minő kétség! Ő Mikes Zsigmond védelme alatt van. S lehet-e az oltár előtt inkább védve? De az idő halad. Meglephetnek. S mit mondanának különös öltözetemről és... önről.

Judit ijedten vonult hátrébb e figyelmeztetésre, mit a keresztes vitéz gyors távozásra használt föl.

Később a kertajtó irányában lódobogás hallatszott. A hamis csillagszemek mosolyogtak rezgő, kacér fénnyel.

A Tejút, mintha ezüstporral frissen hintették volna be, szebben és árulóbban tündökölt. A hold sajnálta, hogy arcának felén visszaidézhetlen fátyol leng, s hogy nevető sugáraival dúsan nem áraszthatja el azon ösvényt, mely a lugasból kivezet, s melyre Judit kétszer próbált lépni, de megint visszavonta a lábát, mintha parázs égetné.

- Hogy fogom titkolhatni a cselédektől távozását? Mit mond sógorasszonyom? Szent Isten! Mitévő legyek? Miért is bíznak rám leányőrzést, ki magamat sem védhetem? Ah! Mihály ravaszabb a kígyónál, s engem Évának kellett volna keresztelni.

E sóhajokat hallhatná, ki a lugas körül leskelődnék; de szerencsére nem volt több leskelődő.

Akármennyi hibát kent a világ Naprádinéra, önzéssel gyanúsítani alig lehetett volna.

Most is hány dologra nem tért figyelme, mielőtt eszébe jutott a sajátságos helyzet, melybe a lány eltűnése sodorta. Első gondolatai könnyűdek voltak, mint rendszerint; de alig hagyta oda a lugast, alig kezdett a várkastélyhoz közelíteni, s már röpke kedélye elpártolt, és komoly érzéseinek engedett rést.

Félénken, leverten haladt tovább.

- Mit tegyek? - Ez alkalmatlan kérdés minden sötétebb bokor mögül, hová a rejtőző magát visszavonhatja, minden szögletből, hol az út fordulatot vesz, minden besugárzottabb pontról, mely a figyelemnek inkább ki van téve, szóval percenként Judit elébe lépett, megállítá őt s elrémíté.

Zsebkendőjét szeméhez emelte, könnyei megeredtek, s keservesen sírt.

- Amit ők összevissza zavartak, most én hozzam rendbe. Szép kívánság! Könnyű ezt mondani. De hogyan? Istenem! Melyik szerencsétlenségünknek nem voltak a férfiak okozói? S csoda, hogy még találkoznak nők, kik velök egy fedél alatt szeretnek lakni.

Judit sivárabb eszmékre is hamar csábíttatnék, mert kedvetlensége a várhoz közelítés arányában emelkedett, de gondolatait és lábait rögtön megállítá egy mély kürthang, mely a csendes, szavatlan, suttogástalan éjben oly rémesen harsant fel, mint a bölömbika bőgése.

- Szent ég! A várnagy jelt ad - rebegé Judit.

A kürt másodszor rivallt, s még erősebben.

Judit szívére nyomta kezét.

- Ah! Észrevettek mindent! - sóhajta.

A harmadik kürtölést csengő-pengő hangok egész bábafergetege^[86] kíséré. Özönlék a nesz, a zaj különböző vadászsípokból, s aztán nagyobb meg kisebb alabárdok- és bunkókból, melyek hol siketen koppanó, hol élesen zengő tárgyakkal látszottak érintkezésbe hozatni. A zsivajt csakhamar lótás-futás és embertorkok működése kezdé fokozni, s hogy semmi hátra ne maradjon, a várudvaron egy öreg rézdob is harsog, a fegyverre hívás szokott módján.

- Irgalmas Istenem! - sikoltá Judit a kerttornáchoz közel fekvő lócára dőlve. - Veszve vagyok! Üldözőbe veszik őket.

Csakhamar lépések hangzottak magokban a termekben, s mint a kósza fény szökdelt a világítás szobákból szobákba.

- Engem keresnek. Ah, szerencsétlen húgom - siránkozott Judit.

Fölragyogott már a hálóterem ablaka is, s megint sötétté lőn, és az ebédlő felé rohant vissza minden fény, minden zaj, hogy a kertajtóhoz tóduljon.

- Mennybeli atyám - zokogá Judit -, sógorasszonyom azt fogja hinni, hogy leányát én szöktettem el és Mihály, hogy üldözésére én lázítottam föl a vár népét.

E percben a várnagy, a kulcsár, egy csatlós és Jutka komorna a lépcsőkön jöttek le.

Naprádiné, kit a válság jelenléte valamivel összeszedettebbé tőn, feléjök indult, nem azon tekintélyes testhordással ugyan, mely a kastélyban a legfőbb személyt megillette; de mégsem oly remegő s lélekvádaktól zilált külsővel, minőt eddigi könnyeiből és sóhajaiból gyanítanánk.

Az elérkezett veszély sok nőnél, s nála is kevesebb, mint a közelgő.

- Mi baj? Micsoda lárma? - kérdé azon hangon, melyet ő az erőlködés fáradságából ítélve rendkívül harsánynak vélt, de amelyet a hozzá legközelebb lépő várnagy alig értett.

- Követem alássan! - szólt ez. - Haller Péter őkegyelme nagyszámú kísérete a várkapu felnyitását kívánja. A sok sáska nálunk akar az éjjel megszállni, s holnap az udvari vadászat felé tart. Én, a nagyasszony meghagyása szerint, kikérdezém: köztök van-e a mi urunk, fejedelmünk őnagysága? "Nincs." Hát a főtisztelendő püspök?, tudakoltam. "Az sincs." Na, atyafiak, úgy künn tágas, benn szoros. "Csak hamar ki kell nyitni a kaput", sürgették ők. Nem én, mondám. "Miért nem? Te kutya zsivány", sivalkodtak rám. Hát azért nem, részeg útonállók, mert nagyasszonyom megparancsolta, hogy naplemente után nem szabad senkit bebocsátani. "Tudd meg, vén korhely, a mi urunk Haller Péter, fő-fő tanácsos, ki a fejedelmi udvarba is akármikor beszállhat." Tudd meg, akasztófavirág, mondám én, hogy ez nem a fejedelem, hanem Tarnócziné nagyasszony várkastélya. "Akár várkastély, akár bagolyfészek, be akarunk menni. Mi nem mondottuk asszonyodnak, midőn hozzánk jött, hogy künn tágas. Amint nektek mérnek, úgy mérj másoknak is, jó atyafi! S vigyázz, nehogy a nagy markaköpiség miatt kitegyék szűrödet a várból." Eb fél attól, mondám én. Eközben döngetni kezdették a kapukat. Megveretém tehát a dobot, s midőn minden cseléd talpon volt, még egyszer fölszólítottam a csenevész népet, hogy csendesedjék, s hordja más helyre sátorfáját, különben protestálok, mint nagyobb hatalmaskodás ellen, s a tréfának siralmas vége lesz. "De hát nincs kendnél okosabb vagy felsőbb ember benn?", szólt ekkor egy ismeretes hang, mely, mint sejdítém, a mi alkirálybíránké. "Nincs-e itt Naprádiné asszonyság vagy Sára kisasszony?" Naprádiné asszonyság és kisasszonyunk honn vannak, válaszoltam. "No hát, jóember, miért nem kér ily fontos dologban tőlök tanácsot, miért akar a maga szakállára akkora felelősséget venni?" Jól van, nemzetes uram! Ha kegyelmednek nincs ellenére, megkérdem hát, bár a vár őrizésére tartozó dolgokban Szentléleken nálamnál sem felsőbb, sem okosabb nem lehet senki. Ezt beláthatja mindaz, ki a várnagyi tisztet ismeri. "Nem is komolyan értettem, Sarkadi István uram", mentegetőzék az alkirálybíró, mire aztán a perpatvar félbeszakadt, s én siettem tekintetes és nemzetes asszonyomhoz a történteket jelenteni és rendeletét várni.

Naprádiné a legszívesebb vendéglátó volt ugyan, de most arcából minden vércsepp kiköltözött azon eshetőségre gondoláskor is, hogy ő ennyi idegent fogadjon a várba.

- Hol van a hírnök? - kérdé egy nehéz lélegzetvétel után.

- Köntöse nálam lóg a fogason, ő maga pedig Apor Istvánhoz szökött, s csak a nagyasszony megérkezésekor kéretjük vissza mint jobbágyfiút, terhes bírsággal.

- Öltözzék tehát a kulcsár hírnökké, és szokás szerint jelt adván sípjával, vigye ezt az üzenetet a künnlevőkhöz: Naprádiné asszonyság üdvözli a lovagokat és fegyvereseket; bocsánatot kér a lovag uraktól és elnézést a fegyveres néptől azon kíméletlen kifejezésekért, melyeket a várkastély személyzete a támadt vitatkozások alatt netalán használt; szerencsétlennek érzi magát, hogy a várasszony távolléte alatt, fogadásánál fogva éjjeli szállást senkinek nem adhat; de kéri együtt és külön a tisztelt lovagokat s a derék fegyvereseket, ne vessék meg az ő szerény s alig egy óra távolságra eső falusi házát, hol ellátásukra mindent készen találnak, s hova a szentléleki várkastély hírnöke a legrövidebb úton fogja őket elvezetni.

A várnagy diadalérzettel távozott a kulcsárral, kit még fel kellett öltöztetnie.

Judit most áthatva azon kettős eltökéléstől, hogy Sára eltűnését a világ szeme előtt dicsélyes színbe állítsa, s hogy sógorasszonyát a történtekről személyesen és mielőbb értesítse, hirtelen néhány sort írt tiszttartójának, melyben fogatának s egy könnyű útikocsinak rögtöni átküldését megrendelé.

- Hála Isten! Elvonult a vihar. Nincs mitől tartanom. Még hajnal előtt indulok. Úgy intézem, hogy Jutka a pakolásnál jelen ne legyen. A férficselédek mélyen fognak aludni. A várnagyot levélben értesítem, hogy visszajövetelemig Mikes Zsigmondné gondjaira bíztam Sárát. A későbbieket rábeszélésem és a kényszerűség majd rendbe hozzák. Tarnócziné engedni fog. S miért ne tenné? Szívére beszélek, minden ékesszólásomat összeszedvén. Bárcsak emlékezném valamely verses krónikából vagy regényből a miénkhez hasonló helyzetre! Az érzékenyebb eszméket most jól alkalmazhatnám. De lesz elég idő gondolkozásra. Végre is a mai nap nem érdemel gáncsot. Zavaros volt ugyan, de fergetegeiből Sára boldogsága derülhet ki.

Judit ily inkább kellemes, mint leverő behatások közt várta a kapu előtti csapat elvonulását, midőn aztán a tiszttartóhoz intézett sorokat szintén útnak indította volna.

- Ah, már fél tízre! Még a vacsora is elhűl. De kinek is van szüksége rá? Szent Istenem! Mily gondatlanok a férfiak! Sárával meleg köntöst sem vittek. Pedig hűvös az éj, s a kedves gyermek még oldalnyillalást kaphat. Vajon csakugyan nem szerelmes-e ő egy idegenbe, kinek nevét sem tudja? Ah, mint fog az ismeretlen lovag Kelemen menyegzőjekor kesergeni! S hátha éppen trubadúr, és szívszaggató versekben regéli el majd a történteket? De az isteni Sárától szerettetni, s őt más karján látni: ez a boldogság csarnokából egy lépéssel vezet az őrültség kapujához vagy a bősz tervek merényéhez. A kaland édes sóhaja gyakran végződött már halálhörgésben... Mégis rettenetes nap a mai! Hasonlóról mondá a költő: hogy sárkányfogakat vet az eseményeket termő barázdákba, s a bűn és büntetés aratását készíti elő. Szegény Sára! Rettegés fog el. Ó, én balga nő vagyok! A tiszta falra is árnyat rajzol képzelődésem, hogy magát önműveivel ijesztgesse!... De nem hallom még a hírnök sípját. Hosszan öltözik. Tán ruháján varrják meg a régi repedéseket. Sógorasszonyomnál minden kopik és kallik.^[87] Csak enni és imádkozni szeret. Majdnem éjfél lesz, midőn szegény Sára vacsorálni fog; azonban remélem, hogy legalább Mikes Zsigmondné néném magával egy szobában hálatja.

Judit tarka okoskodásait félbeszakítá a rég várt síp hangja.

- Keresztülestünk a bajon! - sóhajtá egészen megkönnyülve.

De alig fordult egyet a szobában, midőn lelkendezve szaladt be Jutka.

- Tele van néppel az udvar! - kiáltá.

Lódobogás, fegyvercsörtetés erősíték állítását.

- Nagy ég! Veszve minden - rebegé Judit karszékbe dőlve.

A terem szárnyajtója megnyílt.

- Haller Péter uram! - jelenté egy fegyvernök.

Judit forgani látta a bolthajtást feje fölött.

Nyájas öregúr közelített, mint látszék, bocsánatért esdő arccal; de ő a halálangyal vonalait is e percben igézőbbeknek tartotta volna, mint a dérbe borult fürtű, redős pofájú, azonban kimondhatatlanul szelíd aggastyánét, ki vékony, száraz, finom kezét messzünnen nyújtá üdvözletül elébe.

Bármily érdekes lehetett Judit társalgása Haller Péterrel, nekünk most más jelenetekhez kell távoznunk.

A hátulsó kertajtótól keskeny bürü - mely a várkastély hajdani árkát ívezte át - vezetett arra a rétre, honnan egykor Tarnóczi Sebestyén a hideg téli estéken farkasok ordítását hallgatá, míg életpárja kandalló és rokka mellett a cselédeknek kegyes szónoklatokat tartott.

A rét hosszasan kíséré a szomszéd erdőt, mint hű társ, s végre beléje olvadt, elveszté sajátságait, növényzetét, verőfényét. Ugyanazon bozótokba zordonult, ugyanazon fagyökerek kiálló csögeivel^[88] szaggatá össze puha és egyenlő pázsitjának zöld bársonyát; ugyanazon komor lombok s folyondárok ernyőivel tiltá ki kebléből a sugárok és meleg nagy részét: szóval, tökéletesen erdővé alakult. De ahol átváltozása kezdődött, egy út metszé keresztül, mely fővonalával jobbra kanyarodván, népes falvakat érintett; míg mellékága balra az erdőbe terült, s ott a réttel párhuzamban ment fel, s csaknem a szentléleki várkastély kertjének átellenében tört meg éles szögletbe, hogy Mikes Zsigmond várához tartson, bár nem minden tétova és zavargás nélkül.

Aki tehát a szentléleki várkastélyból Mikes Zsigmondnál akart tisztelkedni, kénytelen volt előbb a réten végigmenni, s aztán az erdei úton ismét majdnem oda térni vissza, honnan elindult vala. Csak ezen elvesztegetett fél óra után mondhatá, hogy céljához közelít...

Mi olcsóbb az időnél? Azzal őseink pazarlásig el voltak látva.

De Tarnóczi Sebestyén mégis türelmetlen volt a késedelem miatt, mely az öregúrhoz menetelét hátráltatá. Hogyne? Hisz baráti rokonszenvvel s fiúi kegyelettel viseltetett a jóval idősebb férfiú iránt, ki az udvari szolgálatban töltött évei mellett is meg tudta óvni kedélyének szende, majdnem gyermekies sajátságait.

Sebestyén a házi kereszt hordozásától elfáradva, mindit üdülést nyert azon ősi jellegű családkörben, melynek a serdülő Sára révén már-már tagjául tekinté magát.

Nejének bosszúságára tehát a kertajtóval egy irányban az erdőn mezsgyét nyittatott, s így csak az alig kétszáz öl szélességű réten kellett átszáguldania, hogy a friss irtáshoz s onnan a csupán egy kődobásra fekvő úthoz érhessen. Nem is mulatá el a nyert előnyt igénybe venni, bár kegyes Rebekkája meg volt győződve, miként ezáltal férje szemlátomást könnyelműbb, ő meg szerencsétlenebb lőn.

Ennyiből is sejthetik olvasóim, hogy Sebestyén élőszóval tett végintézetében a leendő árva özvegynek szívére kötötte egészen parlagban hagyni a rétösvényt és az erdőmezsgyét. Mi dicséretet érdemlő pontossággal foganatosíttaték, s nem egy zálog került az ispánhoz azoktól, kik a tilalmazott helyeket lábaikkal érinteni találták. S hogy Sára elraboltatásakor már csak a hagyományok körében élt az ösvény, s hogy az irtott részt sűrű bokrok és csalitok borították, szükségtelen megjegyeznem.

Keresztes vitézünk, Judit miatti elkésését helyrehozandó, nem rettent vissza Sebestyén végakaratjának áthágásától, s lovát e cölöptől, melyhez kötve volt, föloldván, szélszárnyakon száguldott a réten keresztül, és zömök, vastag moldovánjával^[89] minden nagyobb föltartóztatás nélkül gázolt a bozótos és indákkal behálózott csapáson át.

- Hol maradt Naprádiné asszony? Azt gondoltam, nemzetes uram, hogy kettőt hozunk egy helyett.

E szavakat az út széléről intézte a csalitok közül magát kiküzdött Mihályhoz egy selyemálcáját kezében tartó cseléd, ki a bizodalmas hangból és éveiből ítélve a Mikes-háznál legalább két ivadékra szállott örökség gyanánt, s a család tagjaihoz majdnem hasonló tekintéllyel bír.

- Két nőt? Teremtuccse! Magam is attól kezdtem hüledezni. Csak spitzen múlt,^[90] hogy nem kell háztűznézésre mennem. Hej, Andor bátya! Nagy bolondság vala mai tettünk. Már egy versen galléromhoz varrva képzelém a szomszédasszonyt. De ha meggondoljuk, nem is igen lehet sok kifogásom ellene. Hibája csak az, hogy virágzó korát pár évvel túlhaladta. Azonban maradhatunk-e mindig ifjak?!

Ez elégiailag méla hangú kérdés után Mihály Kelemennek nyújtá kezét ki leírhatatlan nyugtalansággal ült egy üres hintó bakján, ostorral s egészen fuvaros ruhában.

- Még nem jönnek! Megfoghatatlan, miért késhetik János? Armidorral már tízszer ide tudtam volna ragadni őt. Látszik, hogy soha igazán nem szeretett, különben tudná, percenként mint szenvedem át egy örökkévalóság kínjait.

- Hátha elszökött aráddal. Félórai társalgás egy lovon, egy nyergen nem elég-e a szerelemre? Éppen hasonló eset jut eszembe Báthori Gábor halála körüli időkből.

- Ah! Hogy tudsz ily komoly helyzetben tréfálni! - szólt Kelemen neheztelve.

- De mióta lett komoly a lakodalom előtti helyzet? Eddig akkor volt szokás legtöbbet tréfálkozni.

Kelemen már nem hallá Mihály kötekedését. Figyelmét egészen más foglalta el. A nyugati szellő valami titkot súgott fülébe, mely édes és villanyzó volt. Melléből sóhaj emelkedett, s kezében reszkete az ostor.

Mihály a szünidőt használandó, cseheléshez fogott, hogy pipára gyújtson.

- Csitt! - rimánkodott Kelemen.

- No, mi baj?

- Nem hallasz semmit?

Mihály megállítá működésében az acélt, s aztán még erélyesebben verte a kovából a tűzszikrákat.

- Közelítenek! - kiáltá Kelemen.

Mihály pipájába illesztve a taplót, miután néhány füstöt szítt volna: - Csakugyan jönnek! - szólt, s nyergében fölegyenesedett. - Kézbe a gyeplőt, öcsém! - kezde rendelkezni. - Andor a kocsi elébe! Mihelyt a kisasszony megjön, beemeled. Én és János a fedezetet fogjuk tenni.

A dobogás már tisztán kivehető volt.

Ha teli fénnyel világolna a hold, lehetne a lovag sisakját, a ló sörényét s talán a hölgy lengő fátyolát is látni.

- Szent ég! A jégszívű csak ügetve jön - kelt ki testvére ellen a türelmetlen Kelemen.

Ekkor a várkastély felől tompa moraj hangzott. Olvasóim okát tudják.

- Hah! Észrevették Sára távozását! - kiáltá Kelemen.

- Csakugyan megmozdult az udvar. A zaj öregbedik.

- Utolérnek!

- Védni fogjuk magunkat - szólt Mihály biztatva.

- De mivel? Hisz csak farsangi játékra való fegyvereket hoztunk. János lebeszélt mindenről, mi betörés színét hordaná.

- Átkozott regényesség! - mormogta Mihály.

A nagydob, az összecsődülési jel megperdült, s oly tisztán hangzék a csendes légben, hogy Kelemen fölizgatott idegei még a közbevegyült ajtócsattanásokat, fegyverzörejt és sarkantyúpengést is hallani vélték.

- Meleg éjünk lesz, öcsém! Bunda nélkül sem fogunk fázni - szólt Mihály bodor füstöt eregetve.

- A veszély csak azért rémít, mert elvesztem őt. Ah! Bár egy óráig bírhatnám! Egy negyedig! Egy hosszú, édes percig!

A dob frissebb, riogatóbb modorban pergett.

- János is meghallá a lármajelt, mert száguldani kezd. Még menekülhetünk.

- Én - szólt Mihály - Judit szilárdságában bízom. Nem fog nyomunkra senkit utasítani. Kétségkívül zsiványokról beszélt. S ki tudná, merre távolítja a fölkelőket?

E percben már látható volt Armidor, s az átkarolt, mozdulatlan leány.

- Talpon, fiúk! - kiáltá Mihály oly parancsoló hangon, mintha csapatot vezérelne.

Rendeletének eredménye lőn, hogy ő maga a pipát szájából ki, és az álcát arcára vonta, s hogy Andor a kocsiajtót fölnyitá.

Armidor vígan nyerítve érkezett meg, mintha mondaná: csakugyan miénk a diadal!

Sára az idegen alakok előtt összerezzent, hasonlóan ahhoz, ki álomból ébred föl.

János levette róla karját; Andor pedig kezeit kiterjeszté, hogy ölbe fogja, s a kocsiba emelje.

- El, el tőlem! - sikoltá a leány, tenyerével visszautasítva ezt, s a lóról rendkívüli gyorsasággal leugorván, mint megrebbent vadgalamb a gallyak felé akart tartani, melyek az erdőrést boríták be fiatal ágaikkal.

Ekkor hangzék a hírnökké öltözött kulcsár sípja.

- Ah! Az indulási jel!

- Tüstént nyomunkban lesznek üldözőink!

E fölkiáltásokat hallá Sára.

Lábai inogtak, szemére fátyol borult, s menekülés helyett megint János karjain vala, ki kocsiba emelé.

A Kelemen által hajtott fogat természetesen a legkisebb feltartóztatás nélkül sietett céljához.

Mihály, a vállalat indítványozója és vezére lévén, kötelességének hitte hátramaradni, hogy az ellenség mozdulatairól értesülhessen. De miután neszt nem hallva a rétig visszatért, s ott is mély csendre talált, meggyőződött, hogy Judit gondosan elhárított útjukból minden veszélyt. Sarkantyút adott tehát lovának ismét Jánoshoz csatlakozandó, ki addig az utócsapatot egyedül alkotá.

- Mondhatom, öcsém - szólt közel érve -, vitézi parolámra mondhatom, hogy kellemesb fölindulásban még csak egyszer valék, mint ezen - hála Isten - jól sikerült kaland alatt.

- S mikor? - kérdé gépileg János.

- Hát Katalin hercegnő eljegyzése előtt. Engem tudniillik Bethlen Gábor fejedelem a főkomornyik Mikó Ferenc mellé rendelt, azon titkos megbízással, hogy már útban levő arája kinézéséről hű tudósítást hozzunk, mert az arcképeknek ritkán lehet hinni. Küldetésünk célját senki sem gyaníthatá; legalább én némább voltam a halnál. Lusatzia^[91] egy kis városába érkeztünk, hol a földesúr - valami gróf - ebédre hívott. Megmutatá lovait, agarait, fácános kertjét, vadászmadarait, s végre az étterembe vitt, hol nyitott ajtósorra találtunk, melynek mélyéből gyönyörű növésű hölgyek közelítettek, s elöl Katalin hercegnő. Mindenik egészen kivágott mellű öltözetben ült az asztalhoz. Mi, erdélyiek, először láttunk ily érdekes ruhaneműket. Képzelj öt darab ruhát, s kétannyi fölszabadított kísértetet, mely kacérul űzi varázsát szemünkkel és idegeinkkel. S mégis az a fajankó főkomornyik, Mikó Ferenc, kilenc himlőhelyet számlált meg Katalin arcán; de én csak annyit tudtam észrevenni, hogy az öt tündéri kebel közöl hercegnőnké lehet legtöbb elismeréssel a szabó vakmerész ollója iránt.

- Nem látok hasonlatosságot e mostani és ama kaland közt - szólt részvétlenül János.

- Csak a fölindulásra nézve, melyet bennem okoztak, állítám párhuzamba... De te, öcsém, szórakozott vagy.

- Ne hidd.

- Valami bánt. Kedélyed szószegény és borongó.

- Csak elfáradtam.

- Ily fiatal ember!

- A benyomásoktól, s nem a törődés miatt - válaszolá János méla hangon. - Szerettem volna, ha semmi sem történik, vagy legalább nem általam.

- Talán megint kétkedel Kelemen szenvedélyének viszonoztatásában?

- Ah! Soha senki sem volt oly hőn szeretve, mint ő.

- S honnan tudod?

- Ne kérdd. Meggyőződtem.

- Miért bánod hát, hogy alkalmat szereztél két zsarnokul elszakított szív összehozására.

- Sára örömkönnyek közt köszönheti meg tettemet, talán ezerszer is de... nem fog lovagnak tartani. Nőt csak magunk számára rabolhatunk. A többi a zsoldosok szerepe.

- Kelemen helyében - szólt nevetve Mihály - féltékennyé lennék e nyilatkozatért. Úgy látom, vagy Sárának vagy a holdnak és csillagoknak kellett volna ma éjjel sűrűbb fátyolt hordani, hogy lovagiságodat gyanúba ne vedd.

- Csak egyszer tekinték rá - jegyzé meg János vállvonítva.

- S rögtön le valál győzetve?

- Arca alig volt a félhomályban kivehető, de kétséges körvonalaival is eléggé szépnek tűnt fel.

- Hát még ha majd nappal látod szobájában vagy a nagyvilágban.

- Hinni fogom, hogy vele együtt lehel, cselekszik, érez és él az ezernevű boldogság.

- Költővé váltál, öcsém!

- Miért ne? Hisz szemem előtt volt a szerelem tiszta eszményképe: ez a fölavatás. Ó, Kelemen határtalanul szerencsés... S mégis mintha sajnálnám őt, téged, mindnyájunkat!

Annyira megható hangon ejté János e szavakat, hogy látszott miként szíve mélyéből jönnek.

- Öcsém, te csodálatos egyéniség vagy. Mindig azon érzésed mutatkozik legkevésbé indokoltnak, melynek befolyása alá veted magadat.

- Tehetek-e róla? - sóhajtá János. - Ki volt egészen ment a sejtelmektől? Ki értette mindig a hatásokat, melyeknek kedélyünk mint rabszolga hódol? Midőn Armidorra vettem Sárát, és a keskeny völgyön ügettem, szívem hangosan kezdett verni, mintha egy belezárt jósszózat akarna kitörni, és rekeszeit vadul zörgetné. Ó! Száguldanék bár Ukrajna sivatag rónáin, nyomomban farkascsoportok, körülem hóba temetett kunyhók, melyeknek pásztor lakói nem merték bevárni a telet, előttem nyomdoktalan út s ködös, kietlen láthatár: e vágy rezgett lelkemen át, pedig azalatt karomban egy szép leány álmodott a szerelem teljesülő reményeiről, rózsás, illatos tavaszról. Miért valék ily bősz hangulat áldozatja? Kitől kérdjem? Ki világosít fel?... Midőn az erdőbe értünk, s a várban megperdült a lármadob, szívem görcsösen szorult össze. Ó! Volnék bár egy rengeteg keskeny torkolatban, hol minden kődarab mögött megvonult ellenség, rám célzott nyíl és orvhalál fogad, s hol a martalóc letépvén vérző testemről az utolsó foszlányt is, kéjelgve nézi, míg a leszálló kesely erőtlen hörgésemet, s én az ő éhes vijjogását hallgatom: e vágy gerjedt föl ismét, s levíhatlan sóvárgássá nőve, hullámaival körülölelé s magába meríté egész lelkemet. S most is csodálatos érzések zsibongnak kedélyemben, és mintha vészjósló csevegéseiket saját füleimmel hallanám! Bátyám! Adsz-e hitelt a sejtéseknek? Házunk romlása kezdődhetik e mai napon.

- Meg nem foghatom, miért?

- A megfoghatatlan gyakran teljesült már.

- Talán Tarnócziné átkozódásaitól félsz?

- Arra nem gondoltam.

- Verd ki a tücsköket fejedből.

- Csak volna hatalmamban. Rossz jel alatt fogtunk a tetthez. Különben nem üldöznének bősz eszmék. Hiszel-e a sejtésekben?

- Beteg vagy. Túlizgatagságba hozott e kaland.

- Tíz csatán láttam hidegvérrel a vészt. S miért mondták volna fel most egy vaklármára idegeim az engedelmességet?

- S mégis úgy van. De szerencsére hoztam magammal jávorkörmöt. Ez leghatályosabb csillapítószer. Függeszd szíved tájára.

- S elűzi-e - szólt János keserű mosollyal - azon rögérzést, hogy most saját boldogságom ellen kezet; tudná Isten miként?

Beszélgetés közt értek az út két ágra szakadásáig. Az egyik rövidebb, de rögösb volt, a másikon már a kocsi haladni kezdett.

- Erre rándulok - mondá Mihály -, hogy hírt adhassak Zsigmond bátyámnak Sára érkezéséről. Te maradj a kocsi mellett.

- Engedj engem távozni. Tőlem, kit évek óta nem látott, talán több kímélettel fogná a történteket hallani, ha kedvetlenül is hatnának rá.

- Attól ne tarts. Apád egész lélekből fog örvendeni Tarnócziné ármányainak kijátszásán.

János sebesen ügetett el, s mintha bűvös körből menekült volna, nyugodtabban érzé magát, amint a kocsitól messzebb távozott.

- Mily ismertesek, s mégis idegenek vonalai! Csak egyszer tekintettem arcára. Miért nem százszor, mindig? Mi tartóztatott tőle vissza, mi vont hozzá? Boldog Kelemen! Ő szeret és szerettetik. Mily meglepőn ismert arc! Kihez hasonlít? Földi lényhez vagy álmaim látomásaihoz? Kábaság! Szegény Kelemen!... Boldog Kelemen.

E gondolat- és érzéstöredékeket mi nem tudjuk összefűzni, és segítségünkre legkevésbé lehetett volna maga Mikes János, ki áteszmélte s átérzé.

Az erdőből visszatérünk a várkastélyba.

Haller Péter, ki Judit mellett bocsánatkérések után foglalt helyet, kisded, igen szőrbe borult, szőke férfi volt, világoskék szemmel. Arcredői vékonyak, s éppen azért megdöbbentésig számosak voltak. Bár nem vala még hideg őszi idő, a meleg prémekkel, melyeket testén hordott, áthűlési félelem nélkül el lehetett volna azon országokba utazni, hol e drága kelmék természetes tulajdonosai laktak. Kinézéséből ítélve hatvan évhez közelíthetett, bár az anyakönyv szerint - mert Szebenben a születés és keresztelés napját közszokás ellenére a papok följegyezték - alig haladta túl az ötvenet.

Egészen állat - gondolá Judit a vendég bundájára és pofájára tekintve.

Szemérmes, félénk nő - gondolta ugyanakkor Péter, a háziasszony zavarodását észrevevén.

Ha mosolyg is, elfintorítja arcát - hivé Judit.

Kellemes benyomásúak vonalai - jegyzé meg magában Péter.

Iszonyúan vén lehet - képzelte a háziasszony.

Még egészen fiatal - elmélkedett a vendég.

Bár legalább sokat ne beszélne! - sóvárga Judit.

Közlékenynek kell lennem, hogy szende hallgatásából kiemeljem - vélte Péter.

Ezer tűhegyen ülök, míg mellettem van - mérgelődött a háziasszony.

Jól érzem magamat körében, mert nyílt jelleműnek sejtem - mosolyga a vendég, helyzetével elégülten.

A vigyori róka alighanem Sáráról akar tudakozódni - hüledezett Judit.

Ez az őszinte kifejezésű nő hívebben értesíthetne a kisasszony felől, mint az anya - ábrándozott Péter.

Mit tegyek, ha kérd? Segíts, tettetés és tagadás! - fohászkodott Judit.

Kérdezősködjem-e? Csak rendre vezetem belé - tökélé el Péter.

Ily saját használatra termesztett gondolatok miatt, a társalgás kezdetén egyik részről sem sok eszme és szó hozatott forgalomba.

A benyomás, melyet Haller Naprádinéra tett - mint látjuk -, felette kedvezőtlen volt, pedig ha más helyzetben ismerkedett volna meg a szép özvegy vele, bizonyosan hamar észrevenné az ártatlan öreg kedélyes és szelíd arckifejezését, mely a redős, mely a szabálytalan és minden magasabb erény nélküli vonalakra a szívjóság derűjét oly mértékben árasztá el, hogy e lélekvilágítás engesztelő varázsa miatt nem volt nehéz feledni a porhüvely visszatetsző s hiányos formáit.

Ellenben a benyomás, melyet Naprádiné tőn Hallerra - mint szintén láttuk -, igen kedvező vala, ámbár ha az öregúr szemérmes zavarra nem magyarázta volna a háziasszony egészen más okokból támadt félénkségét, s ha őt rendes hangulatában ismeri meg, akkor nagy mennyiségű optimizmusa dacára is szenvelgőnek s kacérnak képzelné, és ez elővélemény miatt iránta tán alig levívható idegenkedés és visszatartózkodás támad keblében.

Az életben gyakran épül mind barátságunk, mind ellenszenvünk ily alapra, s áldhatnók sorsunkat, ha különösen a szerelem nem bírna kiváló hajlammal a tévedéseket választani tündérvárának ékköveiül. De ezt csak zárjel közt említem.

Vannak jellemek, kiknél mindig az első benyomások határoznak, s Haller sajátságaihoz tartozott, hogy nála csupán akkor, ha kellemesek voltak azok. A rossz hatást hamar kitörlé kedélyéből, a jó után a rosszat beférkőzni sem engedte.

Judit érzése még eszénél is kevesebb rendszert követett. Makacsul megőrzé vagy könnyen feledé az első benyomást. Voltak indokolatlan ellenszenvei, melyeket nem bírt legyőzni; s voltak, melyeket az idő s a változó helyzetek lassanként szeretetté alakítottak, mint némely ásványvízben a habjai közé dobott olcsó érc helyébe nemesebb rakódik le.

A háziasszony és vendége kedélyének e különbségét későbbi fejleményekért hoztam itt elő. S most legyen szabad a két karszékhez, hol Haller és Judit ült, visszatérnem.

- Rebekka húgomtól egy csoport üdvözletet hoztam - szólt Péter, messzünnen kezdve kikémleléseit.

Judit csípős mosollyal hajtá meg fejét.

(Hüm! Az ő húga a vén Tarnócziné? Mondhatom, szép kérő! Vajon mennyivel lehet sógorasszonyomnál idősb? Tán csak azon kevés évvel, mely alatt Sára a világon van.)

Körülbelül e zárjel közti gondolatok rajlottak Judit fejében, míg mosolygott. Egyébiránt Haller, szoros igazság szerint, nénjének is nevezhette volna a nagyasszonyt, mert pólyában volt még, midőn az a szőnyegen már csúszni tudott.

- Húgom sokszor emlegette a szép özvegyet - folytatá Haller.

- Ah! - sóhajtotta Judit kipirultan.

Vére arcába szökellt, mint a tizenhat éves leánynak.

Minő ártatlanság! - gondolá ekkor Haller.

Képzelem, hányszor rágalmazott derék sógorasszonyom! - hánytorgatta magában Judit, de alaptalanul; mert Tarnócziné eszélyesb emberszóló volt, mintsem egy leendő kérő előtt igen rossz színben rajzolná le azt, kire leányát bízta.

- Húgom szívéből sajnálja az alkalmatlanságot, melyet véletlenül hosszabbra nyúlt távolléte okozott.

- Elkésése valódi öröm rám nézve. - Ezt őszintén mondá Judit.

- Húgom reméli, hogy még a napokban hazaindulhat.

- Ah! - E sóhaj is őszintén, bár nem akarva repült ki Judit ajkain.

Haller sugárzó arccal tekintett a mellette ülő háziasszonyra, mert az eléggé éles "ah!" arról győzte meg, hogy Judit rendkívül szereti Sárát, s hogy ez a derék nő rokonszenvére érdemes. Hisz másként nem okozna titkolhatlan fájdalmat az elválási perc közelgése.

- Úgy hiszem, Sára kisasszony is nehezen fogna megválni kedves nagynénjétől, kiben leghűbb barátnőre talált.

Célzás rejlik-e e szavak alatt? Nem árulta-e el magát fölindulásom? Miért hozta elő a megválást?... Talán gyanakszik? - gondolá Judit.

- Nincs kedvesebb jelenet két egymásban bízó s egymásra föltétlenül támaszkodó némbernél - folytatta Haller.

Megint célzás lehet! - töprenkedett Judit.

- Egymás keblébe rejtik, mint a magokénál is biztosabb szekrénybe, ártatlan titkaikat. Félénkek, ha saját ügyük forog fenn; bátrak, midőn barátnőjökért kell tenni vagy áldozni.

Nyakig ülök a pácban, ez sejt valamit! - vélte Judit. - Köztünk - szólt nyugtalanul játszva legyezőjével - ily benső viszony nehezen támadhatna, minthogy Sára úgyszólván még csak gyermek, én pedig már... rég özvegy vagyok.

A szép háziasszonynak zokul esett ugyan korára célzani, azonban győzött hiúságán. - Tudjuk - folytatá -, hogy rendszerint csak egyenlő évek mellett szokott a barátság kifejlődni.

- De kegyed szintén fiatal.

- Ha nem is tartozom még a köztiszteletű matrónák sorába, Sárától sok év választ el.

- A korkülönbségnek gyakran kevesebb befolyása van, mint véljük, a rokonszenvek kifejtésére.

- E részben - válaszolá Judit - minden a rokonszenvek nemétől függ.

- És az egyén természetétől is - jegyzé meg Haller. - Sára húgom komoly gondolkozású.

- Gyermekebb kedélyű még, mint korú - szólt Judit.

Haller derülten tekintett szomszédnőjére.

Most mindent meg fogok tudni ezen őszinte nőtől - gondolá.

Fogadni mernék, hogy a vén kérő tűszúrást érzett szívén, s mégis nyájas arcot tettet - hitte Judit.

- Én mély érzelműnek képzelém Sára húgomat - szólt Haller.

- Víg, eleven, s valamint ő maga mulattató, mulattatni is kíván - jegyzé meg Judit.

- S vallásosnak mondják - hozá föl Haller.

- Vén korában még azzá is lehet. De most táncolni, énekelni, öltözködni szeret.

- Házias-e? - kérdé Haller.

- Kitűnő ízléssel tudna egy fényes házat rendezni. De ha fösvény férjre akad, csakúgy nem lesz alkalma költői s vállalkozói szellemét kielégíteni, mint most. - (Ez is tűszúrás.)

- Akkor alkalmazkodni fog viszonyaihoz - szólt Haller.

- Vagy a viszonyokat fogja magához alkalmazni - szólt Judit.

- Hüm!

- Egy szép és elmés nő, ha makacs és elszánt jellemmel bír, sokat kivihet - tevé hozzá a háziasszony, élces mosollyal tekintvén vendégére, kinek ajkain a mindenre magyarázható "hüm" lebbent el.

Majdnem ilyen képet formáltam volt - gondolá Péter -, Sára húgomról; s mégis anyja ellenkezőjét akarta elhitetni. Hogy komoly, visszavonult, kegyes és a világi hivalkodásokat gyűlölő, szüntelen emlegeté. Mintha bizony egy fiatal leánynak a szenteskedőt kellene játszani.

Fogytán van a vén háztűznéző házassági kedve - örvendezett magában Judit, kéjjel legeltetve szemeit az alkalmatlan időben jött vendég erős redőkbe vont arcán.

A beállott szünetpercet Haller komornyikja szakítá meg egy szekrény behozatalával, melyet ura elébe vitt, ki felnyitván, remekművű ékszertartót vett ki belőle.

- S az imakönyv?

- Itt van, nagyságos uram!

- S a kelmék?

- Már átadtam a kisasszony komornájának.

Judit e szavakra halálsápadt lett.

- S a levél? - kérdé Haller.

- Azt nagysád elvette tőlem, minthogy személyesen ígérte volt megvinni.

Minden veszve van - gondolá most Judit.

Haller, midőn komornyikja távozott, a karszék felé fordulván, hol a szép özvegy nem nagyon irigyelhető hangulatban volt, vidám tekintettel mondá:

- Remélem, Sára húgomat kellemesen fogja édes mamája gondoskodása meglepni.

- Kivált váratlansága miatt - szólt Judit. (Az imakönyvön kívül a többi vagy nem lehet sógorasszonyom ajándéka, vagy a kelmék háznál szőtt vászonból állanak, és az ékszertokban csalfább kövek vannak, mint egy képmutató könnyei.)

Haller ezalatt fölnyitá a gyöngyházból kirakott tokot, de amint a kapcsokban tartotta kezét, s amint megtekintésre Juditnak átnyújtá, ennek alkalma volt a száraz és görcsös ujjakra vetni szemeit.

Milyen zsidónak való kéz! - gondolá. - Mintha százéves uzsoráskodás közt ragadt volna a bőr a csonthoz. S milyen bőr! Régi könyvek táblájáról levont, sárga pergament. És hát még a csont! A legfeledékenyebb nőnek sem lehet zsebkendőjére annyi bogot kötni, hogy jól emlékezhessék a vásári megbízásokra. - Ah! Igen szép régi arany nyaklánc - szólt már az ékszerekre is tekintve. - Tiszta fényű, reszkető tű. - (Megőrült-e sógorasszonyom?) - Finom fülönfüggő öreg, keleti gyöngyökkel. (S a zsobrák^[92] Tarnócziné képes volna-e ily pazarlásra?) - Egy pár karperec római aranyokkal. - (Világos, hogy mindent a vén kérő csempészett az imakönyv mellé ajándékul.) - Ó! Ez a legragyogóbb párta, mellyel csak gazdag várurak egyetlen hajadonjai mehetnek jegyváltóra. - (Melyik kelet-indiai herceg kincstárában van annyi drágaság, amennyi Haller Péter múmiakezét a násznál irigylés tárgyává tegye? Tán a nagymogul^[93] is, kinek országában az utcagyerekek sárarannyal dobálják egymást, szegény e célra.) - Alig várom - szólt Judit -, hogy édesanyja ajándékait Sárának átadhassam. Mindent magam próbálok rajta föl, a köntösöktől kezdve. S együtt fohászkodunk a küldött imakönyvből a kedves mama hosszas életéért. - (Még hajnal előtt útban leszek Szebenbe. Az ékszertok az öreg kérőnél marad. Elkésett kísértéseivel. De különben sem fogott volna ily hideg fénytől tüzet a Sára szíve. Arra meleg, delejes szemsugarak kellenek, nem pedig rubintcsillám s a gyémántvíz reszketése.)

Haller, midőn Judit az ékszerek átvételéről beszélt, lekötelező mosollyal hajtá meg magát.

- S kérem - szólt a szép özvegy kezét érintve -, kérem, szíveskedjék üdvözletemet Sára húgomnak megvinni, tudatván vele, hogy anyjától levelet és csak őt illető üzeneteket hoztam.

- Bocsánat, mint háziasszonynak előbb egy kevéssé ki kell tekintenem. A kíséret bizonyosan az úttól törődött. Megfrissítést és nyugalmat óhajtana. - (Biz én azt nem bánom, ha reggelig koplalnak és szomjaznak. Istenem, hol áll a fejem? Haller addig nem fog mozdulni, míg mindent ki nem kurkász. Ah! Ispánomhoz a levelet nem küldhettem el. Meg kell keresnem a kulcsárt. Már tíz óra. Három előtt alig lehet itt kocsim. Addig a halál kínszenvedéseit ürítem ki. Szerencsétlen nap! Csak Jutka ne venne valamit észre! Mily jó, hogy piszkos keze miatt a leányszobából a konyhára szoktattam.)

Judit gyorsan távozott az elfogadóteremből, s Haller Péter magára maradt.

Karszékén sokáig elmélkedett a megnyerő tulajdonokról, melyeket Naprádiné jellemében talált.

Szemérmes, őszinte, elfogulatlan. Ha ránéznek, homlokig pirul, mint a növendék leány. S mily távol volt magasztalástól és ócsárlástól, ha Sárára fordult a társalgás!

E benyomások után, mások kezdék a karszékben ülőt elfoglalni.

Helyes volt - gondolá -, hogy boldogult öcsém nejének hozományát, mely szép összeggel vala terhelve, csak oly feltétel mellett bocsátám Tarnócziné nagyasszony - mint legközelebbi rokon - kezébe vissza, hogy a drágaságok tüstént Sárának ajándékoztassanak.

Hiába akará a húgom - fűzé tovább okoskodásait -, elhitetni, hogy leánya a klárisgyöngytől inkább irtózik, mint a nyakára freccsent vércseppektől, s hogy a világot gyűlöli. Ugyan miért gyűlölné? Mivel bántotta volna meg ifjú, ártatlan kedélyét a világ? S mit remélhetnék én is oly nőtől, kinek vagyonom- és társadalmi állásomnál fogva nem nyújthatnék kárpótlást a fiatal korért, mely tőlem rég eltűnt, s a szépségért, melyet sohasem bírtam. Vagy redőimbe szeressen? Becsültetésnél többre vágyni nevetséges volna. Hála Isten, takarékosságom oly karba helyezett, hogy nemcsak kényelmeit, de szeszélyeit is kielégíthetném. Ragyogjon, örvendjen csak... Azonban aljasság volna róla rosszat tenni föl. S miért higgyem magamat bizodalomra, gyöngédségre, figyelemre s egy kevés tiszteletre is érdemetlennek?

Ekkor Judit belépett, s a vacsorát jelenték.

Az asztalfőn, szokás szerint, egyedül a háziasszony foglalt helyet.

Jobbra esék a vén tanácsnok, s mellette egy szék üresen maradt.

A külön alakú evőeszközök, a kisebb késtartó és pohár mutaták, miként az üres hely a házikisasszonyé.

- Sára késik - súgá Hallernak Judit. - Nem csoda, rosszul érezte magát. Megtekintem.

Felkelt az asztaltól.

Mily gyöngéd és érzékeny nő, maga megy el - gondolá Haller.

Néhány perc múlva visszatért Judit; bánatos arca nagy hatásra volt számítva.

- Erős főfájást érez az én szegény Sárám. Le kellett feküdnie.

- Rég kezdődött fájdalma?

- Csak most, de tűrhetetlen. Nem győz panaszkodni.

- Talán segíthetek - szólt szerényen Haller. - Zakariás! Kérem vegye elő útipatikámat.

A komornyik ura háta mögül az ajtó fejé tartott.

Cselédje is zsidónak néz ki. Legalább a neve gyanús. Érthet az orvoslathoz, s talán maga az öregúr sem járatlan az effélékben. Új bajt hoztam nyakamra! - gondolá Judit.

- Sára fájdalma reggelig magától elmúlik, ha csendesen pihen. Ilyenkor az álom a legjobb gyógyszer.

- De hátha aludni nem tud?

- Mikor nála voltam, már félig be volt szeme hunyva.

- Az csak ideges bágyadás, mely mellett nehéz elszunnyadni.

(Szent ég! Ő hitvány orvosságaival még a hálószobába megy. De, szerencsére bezártam az ajtót.)

A komornyik köpcös útiszekrényt cepelt elő, s Haller félbeszakítva az evést, nagy csoport pélkék közt keresgélt.

(Az Isten sohasem teremtett több ily alkalmatlan vendéget. Várj csak, majd téged betegítlek meg.)

- Megtaláltam - szólt Haller. - Rendkívül hatékony szer. Két csepp, cukorra ejtve, rögtön segít.

Judit az átnyújtott üveget kezébe vevén, szeméhez tartá, s a gyertyafénynél vizsgálá.

- Becses orvosság - súgta gyermeteg arckifejezést színlelve. - Férjemnél mindig használt, mert ő... boldog volt.

Haller kérdőn tekintett Juditra.

- Könnyű segíteni oly főfájáson, melyhez semmi köze a szívnek - folytatta Judit, gyöngén sóhajtván.

- A szívnek? - álmélkodék Haller.

- De végre is, miért ne legyen szíve egy tizenkilenc éves leánynak?

Haller az orvosságot átvette, s úgy látszék, keze reszketett, midőn a szekrénybe visszahelyezé.

- Vétek-e a szerelem? Vagy talán az anyai makacsság, mely a szerelem jogát nem ismeri el, érdemelne megrovást?... De, kérem, méltóztassék ebből a szép, puha szarvascímerből parancsolni. Különös ízt ád neki a babér- és rozmarinlevél... Szegény Sára néha éjfélig könnyez. De azért engedelmeskedni fog anyjának.

- S anyja erőlteti, hogy feledje kit szeret? - kérdé Haller fojtott hangon.

- Az még nem volna sok.

- S hát?

- Alighanem követeli, hogy férjhez menjen ahhoz, kit...

- Kit nem szeret - egészíté ki Haller.

- Az sem volna még sok.

- Tehát?

- Kit un. - (Ez nem tűszúrás, de tőrdöfés volt.) - Ah! Mit fecsegtem ki? Bízhatom titoktartásában?

Haller érzékenyen szorítá meg szomszédnője kezét, s mélyen nézett a serlegbe, melyet éppen ajkaihoz akart vonni, de illetlenül tett vissza az asztalra.

- Ön védangyalom! - szólt meghatott hangon.

Mégis igen kíméletlen valék iránta - gondolá Judit, szemeit lesütve.

Zakariás ágymelegítőt ment Jutkától kérni, mert a fehérvászontárból előszedett friss ágyneműk hidegek voltak, s ura feküdni akart.

A kis malomkővel vetekedő karamú^[94] melegítőbe, melyet a szolgálóvá degradált komorna súrlófűvel kitisztogatott, s úgy adott kézbe, elég égőszenet rakhatott volna Zakariás a konyhából, hol a vacsora után sokáig pattogott a bükk- és tölgyhasáb; de ő - mint később megtudjuk - magas diplomáciai terveknél fogva, jobbnak hitte a cselédszoba kandallójának hamvai közül egyenként szemelgetni a még némi melegtartalommal bíró széndarabokat, s azokat, amennyiben már félholt állapotban voltak, leheletével élesztgetni. Ily módszer mellett az ágyneműk sokáig maradhattak a csúzos csontoknak nem kedvező légmérséken, s Haller Péter az ágy lábához vont öreg karszéken.

Bár néha a lefekvés előtti ábránd kedvesebb a tündéri álmoknál is, s rendezett képzelődésünk több kéjt nyújt, mint a hatalmunkban nem álló repkedésű, mégis nem mernők mondani, hogy a nyoszolyájánál merengő Péter ne cserélte volna föl szívesen még a lidércnyomásos horkolással is azon méla eszméket, melyek keblét egészen hatalmukba ejtették.

- Köszönet - sóhajtá -, köszönet és hála neked, irgalmas ég, s neked, szelíd, őszinte nő, ki nyílt szavaiddal figyelmeztettél a meredélyre, melynek párkányához holdkóros, bódult fővel léptem! Sára tehát: szerelmes. Ő szeret, titkon omló könnyekkel áztatja arcát; ő szeret, lélekfájdalma beteggé teszi testét; szeret, szobájába zárkózik, talán csak a halálnak nyitva föl örömmel a becsukott kilincset; hőn szeret, kétségbeesőn szeret, és anyja, ki ezt rég tudja, szabadnak mondta szívét, s miért? Mert a vén Haller Péter elég hóbortos elhinni, vagy elég jellemtelen színleni, mintha hinné. Úgy, úgy! Haller jellemtelen. Hisz azért van félmajom arca, keskeny, benőtt homloka, bősz élű szeme, nagy, lapos szája. A kép a lélek tükre. Ő jellemtelen! S miért ne rablaná el, az anyjával cimborálva, Sárát szerelmesétől? Mit, rablás! Csak vásár. Miért ne szerezzen pénzével Haller Péter egy egészséges, szép, fiatal leányt, hogy legyen háznál nemcsak drágán vett ló, agár, szőnyeg, billikom, olajfestmény, rézmetszés, kőszobor, de nő is. Akinek nem tetszik az alku, álljon elé, s kecsegtesse többel Tarnóczinét. Péter jellemtelen, s ha a szerető a leánynak boldogságot ígért, miért ne mondaná: veresse hát arannyá ígéretét, s jöjjön kincsével azon árverési térre, melyet háztűznézésnek hívnak, s versenyezzen vele, ha győzi? Így, így! Haller Péter hadd csaljon vagy csalattassék. Ki keresne nála önérzést, becsérzést? Hüm! Hüm! Ő félmajom. Keskeny, benőtt homlokú, lapos szájú.

Ekkor gyűrűsujjának a többinél nagyobb bogjával egy vékony, félénk könnycseppet törült le, mely az orr szögletén kémkedve megállott vala, mintha továbbmenni irtóznék.

Átok van rajtam! - folytatá sötét, rideg eszméit. - Egykor vagyontalan ifjú valék, s kit szerettem, vénhez ment, mert a vénnek pénze volt. Később dús örökségbe lépett férfi levék, s akit ismét szerettem, koldushoz ment, mert a koldus ifjú volt. S oly nyomorult vala a vén, ki kincsével, s az ifjú, ki éveivel győzött le, hogy szégyelltem szerelmemet elárulni. Kinevetett volna a világ vetélytársaimért. Átok fekszik fejemen! Atyám fertőzte-e fajtalan ágyassal a szent nyoszolyát, vagy anyám hozott korcsot a keresztvíz alá? A nőre ijesztéssel vagy férjre csalással tukmált poronty vagyok-e, egy kakukkfiú idegen fészekben, hogy a viszonzás nélkül elpazarlott szenvedélyből soha még a szerencsétlenség fájdalmát sem nyerhettem részül? Melyik vonalamra volt írva a Kain-bélyeg,^[95] mely a nemesebb kiábrándulások könnyeitől is megfosztott? Miért nem mondhatom soha szemtelen ráfogás nélkül, hogy volt női szív, mely egy évig, egy hónapig, egy napig, egy hosszú, bűvös percig egészen érettem vert, s ám aztán máshoz csábult? Kire kiálthatnám joggal: te hűtlen voltál? Ah! Százszor csalatni inkább, mint egyszer sem szerettetni!... Rideg nélkülözésben tölt ifjú- és férfikorom. Beszélték, hogy mint bíró az igazságot védtem, mint kormánytag az elnyomottak ügyét oltalmazám, és számos család köszöni boldogságát nekem. S rám hullott-e egy csepp vissza a kiosztott boldogságból? Ó, mily könnyű volna a gondviselésben kétkedni! Avagy nincs-e átok rajtam?

Haller e keserű gondolatok közt kezdé levetni felső öltözeteit. A cifra, a drága prémek megváltak tőle, s ami e burkolatok nélkül hátramaradt, még fonnyadtabb alakra mutatott, mint gyanítni lehetett volna.

Idő előtt jött nyakamra a vénség - szövé okoskodásait a vetkezés alatt tovább. - S már most hideg, érzéketlen embernek írnak le, kinek semmi bűnre nem volt hajlama, semmi szenvedély által nem sodortatott, semmi csábulattól nem kábíttatott el, s így, bár érdemén kívül, majdnem az egyedüli férfiú, ki közpályán aggulva meg, vád vagy ócsárlás alá nem jöhet. Ezzé lőn a vélemény rólam. S miért kényszerítettem volna a világot, hogy tegye szívemre tenyerét, s lássa: vajon nem dobog-e erősen? Hadd legyek hát hideg! Ugyan miért ne mondanék le azon jogokról, melyeket az érzés ad, s melyeknek hasznát sohasem vettem? Miért kívánjak szerettetni? Elég, ha megbecsülnek. S nekem feleség kell. Megöl a rideg magány, az otthontalanság. Családérdekeim is nősülésre unszolnak. S miért ne kérjem Sárát arául? Szükséges-e, hogy mindazon tulajdonokkal bírjon, melyeket anyja benne azért talál, mert egy vén férj ifjú nejében célszerűeknek hisz? Csak szíve ne legyen lekötve, s csak ellenszenvvel ne viseltessék irántam. Ily gondolattal jövék ide. S mit hallok? Sára mást szeret, és engem nem. Szent ég! A gyűlölettel meg lehet vívni, az unás legyőzhetetlen. S ha én őt csupán ujjam érintésével szerencsétlenebbé tehetem, mint egy ragályos, nyújtsam-e egész kezem által a kínhalált neki? Talán kiengesztelhetetlenül sértett azzal, mert un? Fölidézte-e a vérbosszút? Nőül válasszam-e anyja óhajtása szerint? Pogány vagyok-e, mint az arab; vérsóvár, mint a hiéna; állat, mint az érzéki ember, vagy hitvány, számító gép, mint az önzés?... Ő un! Szívem még ki nem hűlt idegeit ízenként dermeszti e szó... Ő un! Nem vagyok-e én keresztyén? Ah! Sára un! Boldogítni fogom. S hogy? Minek törném előre fejem? Akad elég mód. Hisz nem Haller Péter boldogságáról van itt szó! S ha majd nekem köszöni életszerencséjét... ám, hadd unjon akkor is!...

Zakariás lépett be az ágymelegítővel, s már félig levetkezett gazdáját oly kinézésben találta, mint a régi képeken azon árnyakat, kik a Styx partján dideregve várják a vén Charont,^[96] hogy egy jobb világba szállítsa.

Zakariás a hálósipkát és fehér kockás hálóköntöst a karszék vállára tevén, szabályos s megfontolt tempóban fogott az ágymelegítéshez, nem sietve, nem késve, mintha Haller a szobában sem volna, s csak a készre kellene behívni.

Míg a derék komornyik kötelességét teljesíti, marad néhány szabad percünk róla is egy keveset pletykálni.

Haller Péter Zakariást kitűnő jelleműnek tartotta, s meg volt győződve, miként a magyar főurak közt senki sincs azon szerencsés helyzetben, hogy oly megbízható, hű és értelmes szolgát mutathasson föl. Zakariás nem verekedett, szelességből nem tört el egy üveget sem, nem volt falánk, s a pénz miatta örökre ott maradhatott, hová lehullott. Fel nem vette: sem hogy eldugja, sem hogy átadja. S ezen jellemvonás valami sajátos színt, valami filozófi lemezt vont reá, úgyannyira, hogy Hallernak néha eszébe juttatá azon görög bölcseket, kik, mint Empedocles,^[97] rabszolgák valának, bár megérdemlették volna, hogy gazdáikkal húzassák le saruikat. Azonban nincs halandó fogyatkozás nélkül, s Haller is komornyikjának egy gyöngeségét - mellyel egyébiránt hamar kibékült - kénytelen vala elismerni. Zakariás tudniillik, ha csak urával volt, s főleg ha a garádra fel is öntött, szeretett monológokat tartani, melyek tulajdonképpen nem intéztettek senkihez, s csupán a munka könnyítésére szolgáltak - mint az aratóleányoknál az ének, vagy a mesterlegényeknél a fütyülés; de mégis gyakran majdnem lehordások- és perpatvarként hangzának. Ez achillesi sarkon kívül más megtámadhatót Haller nem bírt derék komornyikjában lelni, pedig legalább tíz év óta éltek egy födél alatt.

De Tarnócziné nagyasszonyom - mert a nőknek általában igenis éles szemök van - már a Szebenben töltött rövid idő alatt oly részleteket fedezett föl Zakariás jellemében, melyekről Haller nem is álmodott. S hogy másról hallgassak, csak azt említem, hogy Tarnócziné szerint a széles, pofókás, barna-sárga színű, lassú járású Zakariás mindent meglátott, mindent megtudott, és mindent eligazított, ha akart; de az akarásra elégséges ok nélkül magát rábeszéltetni nem hagyá. Kielégíté a tudás közlés nélkül is, ha a közlés hasznot nem hajtott. A titkot szívesen rejtette keblébe - hisz az elég tág, egy nagy hambár vala a többi kebelszekrényekhez képest; de nem mondhatni, hogy szabadba bocsátani is kész ne lett volna, illő váltság mellett. Ő a titkokat, melyeket hatalmába ejtett, hadifoglyoknak tekinté, kik vagy üljenek a börtön fenekén, vagy a tartás- és őrizetdíjat busásan fizessék meg. E busás fizetés eleinte nagy szeget ütött Tarnócziné fejébe, mert Zakariás fölfedezett tulajdonainak igénybevételét nehezíté; de a nagyasszony végre azon szerencsés ötletre jött, hogy tallérok helyett protekcióval is lehet jutalmazni, s hogy aligha tehetne annyi szolgálatot neki a komornyik, amennyinek bérét a takarékos, de jószívű Haller által egy vagy más úton megfizettetni ne sikerülhessen. Zakariás is belátta Tarnócziné nézetének alaposságát, s e perc óta úgyszólván a nagyasszonynak szintén komornyikja, titkára, mindenese lőn.

Midőn tehát a fejedelem elébe kellett Hallernak menni, s a szentléleki várkastélyba akart szállani, Tarnócziné Zakariást sok titkos megbízással halmozá el.

Hogyan is ne? Hisz a nagyasszonynak szívén feküdt Judit, Sára és az egész szentléleki háztartás.

Ő fösvény volt, s mégis szerencsétlennek érzené magát, ha nem történt volna otthon éppen semmi kára, s ha nem panaszolhatná, hogy mihelyt lábát az ajtón kitette, minden fenekestül fölfordult. Kegyes és vallásos vala; de talán pörbe szállana az éggel, s Jób^[98] átkaiból az erélyesebbeket sem tartaná ajkaira méltatlanoknak, ha kisülne, miként távolléte alatt, leányától kezdve a konyhaszolgálóig, egy lélek sem követett el oly dolgot, melyet megróni, sőt mint az Isten törvényeivel ellenkezőt, szigorúan kárhoztatni szabadjon.

Tényekre volt tehát szüksége, melyek táplálékot adjanak mind világi, mind pedig szent bosszankodásokra. Judit nem írt levelet. Sára csak azon gyanús állapotról értesíté, hogy boldog, s hogy sok örömet okoz neki a nagynénike. A harmadik írástudó egyén pedig, tudniillik az ispán, bő aratásról s jól sikerült őszi vetésről beszélt, s mellékesen még régi vetélytársára, a várnagyra sem panaszolt, mi igen aggasztó körülménynek látszik, s titkos kézrejátszást vagy talán rendszerezett összeesküvést is sejtethetett.

Szóval Tarnócziné annyiféle meghagyásokkal terhelé a lassú, de biztosan fürkésző Zakariást, hogy ennek okvetlenül mindenik cseléddel kellett találkozni, s alkalma lőn eleget hallani.

Ennyi értesítés után visszatérhetünk már a meleg ágyhoz, melyben Haller Péter dupla hálósipkával s fehér pamutkabátban hevert.

Tagjait egészen kiterjesztette, a takarót egészen magára húzta, s ha gondolatai nem bántanák, egészen álomképes állapotba vala helyezve.

Zakariás a taréjtalan^[99] ezüstsarkantyús csizmán kezdve magához szedegeté, hogy kitakarítsa, a levetett öltözéket, s darabonként mással pótolá. Közben - mintha macska dorombolna - monológhoz fogott, melyet Haller eleinte - mert mihez ne szoknánk hozzá - figyelemre sem méltatott, de utóbb új és érdekes tartalmáért annál inkább.

- Megköszönném az ilyen tréfát - szólt a magánbeszélő. - Künn tágas, benn szoros: mondják a kapunál. "Hallják kendtek! Köztünk leánykérő is lehet." "Csak csínnyábban... Mit ér nekünk a leánykérő. Hol a leány?" Hahaha!... Szép tréfa. Kacagni fog rajta a nagyasszony. Hisz a nagyasszony úgyis jókedvű. Mindig cihog, mint a most cseperedett leány... Hová dugta vejemuram Sárát? Hehe! Talán csak tudtával van, hol búg, hihihi, a szerelmes gerle?

Haller Péter a monológ alatt a vánkosra támasztá karját. - Jó szolgám, te is felöntöttél a garádra! - gondolá. - Sebaj! Úgyis ritkán történik.

- "Ajándékot hoztam a húgomnak, nini!"... "Beteg szegény, feje fáj"... Köszönöm szépen. Gyönyörű főfájás!... "Szeme könnyezik"... De hol? A kastélyban vagy másutt?... "Szája sóhajt"... De hátha mégsem sóhajt, hátha kacag, vagy egyebet csinál? Ki tudja? Jó volna előbb utánjárni: vajon kinél s kivel fáj a feje, permetez a szeme? Nagybácsi, nagynéni, komámuram, ángyasszony-e, vagy sem ez, sem az? Hátha csak felebarát. S mit mond rá az édesmama?

Zakariás, midőn eddig vezette monológját, az ajtó felé hátrált, hogy urát csendesen hagyja aludni.

De Péter már az ágyban gyertyaegyenesen ült, és hökkenve kérdezé:

- Kaptak-e kendtek vacsorát?

- Többet, mint a kastélyban szokás.

- S bort eleget?

- Egy öregvedret, s még valamit hozzá.

Lehetetlen - gondolá Péter - ily mérséklett adagtól az egész kíséretnek megrészegedni. - Nem volt valami a borban? - tudakolta szelíden.

- Kénkővirág és hordópenész.

- Az még nem kábít, hacsak egy kevés maszlag vagy pukkantómag nem vegyült a borba. S ki hozta föl a pincéből?

- Nem a kulcsár - szólt Zakariás, örvendvén, hogy megint monológra fordítható tárgy jött szőnyegre. - Jaj, a kulcsár nyalka fiú - mormogá, jobb lábát balra, s aztán változás kedvéért, a balt jobbra tevén. - A kulcsár dali gyerek. Kocsis, inas, levélvivő, minden telik belőle. Most titkon kocsi után ment. "Várnagy uram, eresszen ki"... "Miért, fiam?"... "Naprádiné küld"... "Reggel is elmehetsz, fiam!"... "Még az éjjel a fogattal kell visszajönnöm"... "Miért, szolgám?"... "Mert valaki útra készül"... "Ki készülne?"... "Ha Sára kisasszony már elment, akkor Naprádiné asszony?"... "Félredőlt az eszed, fiam, valahová az ászok mellé, nem hoztad magaddal"... "Ne komázzék, várnagy bátya, sietnem kell"... "Nem bocsátlak"... "Majd bejelentem hát az asszonyságnak"... "Megállj! S csakugyan menned kell?"... "Íme, a levél"... "Jaj, szolgám, nagy dolog ez! S mit mond holnap reggel Haller őnagysága, ha észreveszi, hogy kopogós fejére maradt^[100] a várkastélyban?"... "Hüm! Nem kopasz, hogy haját ne téphesse"... "Ha zsidó volna, zsákot húzna magára, ha török, porba dörzsölné tisztes szakállát; mert fiam, ez nagy dolog"... "Jó éjt, várnagy bácsi!"... Hipp-hopp! A kulcsár elnyargalt. Szépen megköszöni neki a nagyasszony.

Péter e szavakra már mindkét lábát az ágyból leeresztette, s úgy betolá a bő sárga csizmába, mintha köszvényéből a felerész a kulcsárral nyargalt volna el.

- Lépjen tüstént előmbe, Zakariás! - szólt, nála ismeretlen szigorral.

A komornyik szintén nem hétköznapi pontossággal engedelmeskedett.

- Álljon egyenesen!

- Úgy állok.

- Most menjen egyenesen végig a deszkán!

- Elmentem.

- Jöjjön megint egyenesen vissza!

- Ihol la!

- Részeg-e? Igazán akarom tudni!

- Nem vagyok.

- Pityós-e egy parányit?

- Az megtörténhetik.

- De azt tudja-e jól, amit beszél?

- Nyelvemről is felelek, úgy, mint lábamról.

- Ki beszélte, hogy Naprádiné asszonyság az éjjel elutazik?

- A kulcsár, kire a fogat előszerzése volt bízva.

- Kendnek is?

- Nekem is.

- Ki mondta, hogy Sára kisasszony nincs itthon?

- Jutka.

- S honnan állítja?

- Hát az hosszas história, s nekem egész széle-hosszában elmesélte.

- Hadd halljuk.

- Jutkára haragszik Naprádiné asszonyság, mert nincs eléggé fehér keze, s még az ágyvetéstől is eltiltotta. Eddig jól van. De ma este megmondá neki, hogy többé a belső szobákba lépni se merjen. Pedig Jutka soha egy gombostűt sem lopott el. A szegény leány tehát keservesen zokogott a meggyaláztatáson, s amint sűrűn folytak könnyei, fölment a frajnak való szobába, hogy vigye le holmiját, s hogy kérje a szolgálatból elbocsáttatását. Csak akkor ültek az urak vacsorához. Meg akarta hát várni a végét. De egyszer csak jön Naprádiné, s hirtelen a hálószobához nyargal, bezárja annak ajtóját, és ismét az étterembe robban, mégpedig oly gyorsan, hogy Jutkának ideje sem volt elébe lépni kérésével... Vajon miért csukta be a szegény, beteg Sára kisasszonyt? Uram teremtőm! Hátha hagymáza van, s az elszaladástól féltik! Jutka kíváncsiságból bekukkantott egy ajtórepedésen, mert a hálószoba világítva volt, s tudta, hogy így nyomban az ágyhoz lehet látni. De mint elcsudálkozott az ágy vetetlen voltán! "Gyöngyöm, Sára kisasszony, a szent Isten áldja meg! Én elmegyek a szolgálatból. Csókolom kicsiny lábát, kicsiny kezét, az ég gyógyítsa meg, Sára kisasszony! Édes Sára kisasszony!"... Senki sem felelt a szobából. Talán elájult, talán meghalt, vagy talán nem is beteg, nincs is ott; erről gondolkozott a jámbor Jutka, s menten eszébe jutott, hogy a pajtánál van egy rövid létra, melyet ha a galambbúgra tesz, onnan a hálószoba ablakára lehet nézni, s talán a galambokat sem veri fel. Nézett hát, csak nézett, de bizony még csak kujokamnyi^[101] Sára kisasszony sem volt a hálószobában. Világos, hogy titkon valahová utazott, csakhogy az egész udvar nem ismer oly házat, mellyel a nagyasszony barátságban lett volna. A kocsis mondja, hogy minden ló egész nap az istállóban volt. Hát gyalog ment el, vagy más kocsin. Megköszöni az ily látogatásokat Tarnócziné nagyasszonyom.

- Fogja kend be a száját, vigye ki a medvebőrt, terítse le az előszobába, s feküdjék köntösöstül rá - szólt Péter úr.

Zakariás előbb nem foghatta meg, hogy minemű boszorkányság cserélte ki urát egészen; aztán hallott a belső szobából, honnan feküdni távozék, csoszogást és oly neszt, melyről gyanítá, hogy ura most saját erején próbál felöltözni, mit tervben merész, végrehajtásában pedig elháríthatatlan akadályokba ütköző vállalatnak tartott, s csak mosolyogva várta a percet, melyben segítségére szorulnak; végre Zakariás leírhatatlan álmélkodására, minden nesz és minden jel mutatá, miként Péter úrnak sikerült rendbe hozni magát, s még kesztyűjét is felhúzta. Ekkor a komornyik legelőször temetve addig könyökére peckezett fejét a puha medvebőr közé: - Részeg vagyok - sóhajtá -, s hóbortokat álmodom. Már ki hinné, hogy az én gazdám csakúgy parancsolgat, mintha ma szegődtem volna be pecérgyereknek? S ki hinné, hogy köszvényes tagjaival szintúgy tud komornyik nélkül felöltözni, mintha igazi vőlegénynek való úrfi lenne! Mit nem tesz a bor? Bolondokat képzelek, s oly tisztán, mintha saját két szememmel látnám, saját két fülemmel hallanám. Jó éjszakát, világ! Biz' isten, részeg vagyok.

Zakariás addig hitegette magával, hogy álmodik, míg csakugyan elaludt.

Haller Péter pedig a karszékben ült, prémes bundával, de azon skófiummal varrott bársonymentében, mellyel vasárnap a fejedelemnél akart tisztelegni. Kardja is oldalára volt kötve. Mélán tekingetett vidrabőr kesztyűjére vagy ölében tartott nyusztsüvegének darutollára, mely hegyével néha lekonyult orrát érinté. - S csalódtam volna ez őszinte asszonyban? Úgy kiben bízzunk! Nem, nem. Rosszat csak a rossz teszen föl másban előre. Mi űzte el a bágyadást tagjaimról? Attól félek-e, hogy engem szedtek rá, hogy az keserít, hogy Sára szerencsétlen lehet?... Csak háromszor láttam még őt! S ha közelebbről érdekel, csupán azért van, mert rágalmaztathatik. Az Istenért! Talán nem szökött el... Megint gyanú! S a szende, piruló nő, ki nyiltságával szívemet egészen megnyerte, képmutató is tudna lenni? Ah! Ismét gyanú! Mily sötét utakon bolyg elméd, Haller Péter! Szólítsd vissza, míg el nem téved!... Gyanú!...

Judit éjeket töltött ragyogó udvari bálokban s puszta magányos szobácskában is, hol csak a fali tücsök csicserge néhai gondolatai közé, mintegy figyelmeztetve, hogy elég már. Judit ismeré azon örömet és bút, azon hivalkodást és mélázatot, mely legkevésbé engedi az álmot szemhéjaink felé közelgeni. De úgy tetszett neki, hogy csak most tapasztalta először a virrasztás egyik igen alkalmatlan nemét, mely a jó lelkiismeret nyugtalanságából származik, s mely egészen oly kedélyhangulatot szül, mint a rossz lelkiismeret nyugtalansága.

Szíve hangosan vert, s bár hosszaknak találta a perceket, megdöbbent telésökön. Nem tudta: a hajnal közelgését vagy az éj tartósságát óhajtsa. Ha számítgatá, hogy már a kulcsár visszatérőben lehet, megdöbbent; ha eszébe jutott, hogy előre nem látott körülményekért késhetik, szintén megdöbbent. Ha magát - sikerült terv mellett - úton képzelte, a zavarra gondolt, melyet a várkastélyban hátrahagy; ha pedig eltávozását gátolva képzelé, a botrány rémítette, mely maradásával kikerülhetetlennek tűnt fel.

Rövid cédulát írt a tisztnek utasításokkal, csak azért, hogy elmondhassa, miként fontos okokból, még az éjjel egyik félrefekvő jószágára kellett indulnia, de mivel a kisasszonyt egyedül nem hagyhatá, visszatéréséig elvivé Mikes Zsigmondné kedves nénjéhez; s mivel legényeire otthon is szüksége van, s az utak rosszak, a hintó tartásáért a kulcsárt volt kénytelen a bakra ültetni. A pincét tehát a gazdatiszt felelőssége alá helyezi, valamint a kastélyban levő vagy ezentúl érkezhető vendégek kényelmeiről való gondoskodást is.

Körülbelül lehetetlen volt óvatosabban fedni a történteket, mint e levél által.

S mégis Judit szétszakítá, hogy ugyanazt szóról szóra ismét leírja.

Reszketett keze, bizonytalanok voltak a betűk.

Még tisztábban ütött ki minden sor akkor, midőn a férj íróasztalán szerelmes levelet írt Mikes Mihálynak, melyet egyébiránt el nem mert küldeni, s estig keblében hordván, kandallóba dobott.

Ah, e bűnös s megbánt levél kevésbé hozta lázas ingerültségbe vérét, mint a mostani, mely ellen lelkiismerete vádat nem emel.

Talán mégis e két dolog egy. Talán vannak lappangó hasonlatosságok tetteinkben, melyeket az elme nem sejt, de a szív érez. Talán Judit a Mihály segítségével elkövetett hölgyrablás eredményeit el akarván simítani, csak más módon ír Mihálynak szerelmes levelet, mint régen. Ki tudja mindig, hogy miért reszket a keze?

Éjfél után kétszer is ütött az óra. A magány unalmasabbá és ingerlőbbé vált. Néha Vidra ugat, s ez döbbenést okoz; néha hosszasan nem tátja ki száját, s ez nyugtalanságot szül a késedelem miatt.

Pecsétes levelemet itt az asztalon könnyen meglelhetik. De mit vigyek el, mit ne vigyek? - töprenkedett Judit, s rakosgatott, majd abból a nézetből indulva ki, hogy a kocsi hátára sok tér el, majd pedig attól tartván, miként a hosszas kihordás alatt távozása észrevétethetik.

- Kihez mennék Szebenben látogatásba ily baleset után! - sóhajtá, s a már bepakolt köntösöket ismét kiszedte. - Azonban hátha sógorasszonyom nem válik hárpiává, hátha az elszöktetési tréfát kevésbé veszi szívére, mint hisszük? - E gondolatra a csinosabb kelméket újra az úti bőrládába helyezte.

A rakosgatás kedélyére csillapító erővel bírt. Amint ruháin az apró rücsköket elsimítá, homlokának redői is oszlottak, amint a tiszta fehér, flamandi csipkéket kezében tartá és nézte, arcáról a ború tünedezék, s ajkszögletein néha az örömnek is egy-egy sugára villant föl.

- Mily nagy szemeket nyit majd a vén Haller Péter, ha reggel meghallja, hogy a kastélyból a sok vendég helyett a háznép utazott el. "Hát nem beteg többé Sára húgom? Kinek adjam az ékköves szekrényt?" - kérdeni fogja hülyén a hülye cselédektől. Hüm!... Távozásom módja illetlen, de legalább eredeti. Igaz, hogy jelenleg háziasszony vagyok, s a jó nevelés mást hozna magával, mint a bocsánatkérés nélkül való továbbállást. De, boldog Isten, mit tudjak Hallernek írni? Hogyan indokoljam tettemet? Na nem bánom, kapjon tehát ő is egypár sort kezem írásából. Csak annyit mondok, hogy véletlen s halasztást nem tűrő magánügyek miatt utaztam el.

Mihelyt a ruhák- és cicomákról levevé kezét és szemét Judit, vidorabb szeszélye megint odalőn, szorongás, aggály, s többféle ingatag, jellemtelen érzések, melyeknek sem színök, sem alaphangjok, rajzottak kedélyében.

Összehajtá a nagy fáradsággal írt mentegetőzést, s az ispánnak címzett levél mellé helyezte.

- Majd megkapják itt az asztalon - szólt, s a vetkező elébe menve, néhány csepp ecetet öntött a kendőre, hogy ujja hegyét, melyen egy kevés tintanyom látszott, megmossa.

Ekkor, bár alig észrevehetőn, a tornác körül kocsizörgés hangzott.

- Ah! - sikoltá Judit, leejtve a kendőt. Úgy megijedt, mint nőink, ha valami rég ismert darabban a színpadon elsütik a pisztolyt. Ő is tudta, hogy a kocsinak, ha megjön, zörgeni kell, de azért csak félt, egészen a színváltozásig.

A kulcsár belépett.

- Ilyen hamar, ilyen későn? - mind a kettőt kérdezte tőle Judit; de nem érté egyikre is a feleletet.

Hordozkodás kezdődött.

Két skatulyát s egy bőrládát kivitt a kulcsár.

Hátravolt még a másik, holmi apróságokkal együtt.

Judit meleg, török nyakkendőjét csimbolyítá maga körül, midőn a még benn maradt málhákért jött kulcsár jelenté, hogy az ötszögű bástyától a tornác felé lassan föl s le sétálgat valaki.

Ah! Haller van a bástya mellett szállva - gondolá Judit, s hideget és reszketést érzett testében.

- Istrázsa lehet, amint a sötétből vettem észre, prémes bundája van, s kardja is megzördült.

- Szent Isten! - sóhajtá Judit.

- Ne szólítanám meg?

- Igen, szólítsa - válaszolta halkan Judit, s aztán hatszor is visszatartóztatá a kimenni akaró kulcsárt, mert hátha addig önként eltávozik az alkalmatlan őr.

Végre mégis folytatni kellett a hordozkodást, ha a készülődés közt megvirradni nem akartak.

A kulcsár tehát hátára veté a második bőrládát is, s karjaira fűzvén a többi apróságokat, távozott.

Visszajöveteléig Judit lázas nyugtalanságban volt.

- Elment-e a prémes ember? - kiáltá, amint az ajtó nyílt.

- Eljött, hogy kíméletlenségéért személyesen kérjen bocsánatot - szólt a belépő Haller Péter.

Judit szeretett volna elájulni, de ahelyett csak a kerevetre rogyott, s oly vizsgán, oly mereven függtek égő, nagy, fekete szemei Halleren, mint a macskáé, midőn a szelindek által szögletbe szoríttatva lesi ellenségének minden mozdulatait, egyaránt félve és haragudva.

- Asszonyom, kegyed elindulását bevárva, rögtön a fejedelemhez akartam menni, ki innen néhány óra távolságra vadászatot tart.

Ah! Ez fenyegetés! Ő mindent tud - gondolá Judit.

- De ha asszonyomnak szüksége volna egy barátra, ki örömmel ajánlaná föl befolyását Tarnóczinénál és a fejedelemnél, akkor, kíséretemet előreküldvén, szerencsésnek tartanám magamat Naprádiné parancsait itt elfogadni.

(Színlelt-e, vagy őszintén szólt? Úgy tetszik, arcának gyanús kifejezése van.) - Uram! ön rendkívül lekötelez, de nem bírnám elhatározni, hogy e percben minő szívességéért tudjak esdekelni. (Szent ég! Ha ő utánam indul el, látni fogja, hogy Sára nélkül megyek. Ha pedig én várom be mint háziasszony az ő indulását, szintén minden gyanúját bebizonyultnak hiszi.)

- Asszonyom - szólt Péter kedvetlenül -, sejtelmeim súgták, hogy e háznál valami kivételesnek kellett történni.

- De éppen a kivételes az - válaszolá Judit -, mely minden lovagnál leginkább számít kíméletre.

(Minő büszke, minő önérzetes visszautasítás! Nem, nem, ez derék nő, kit csak a romlott indulat merne gyanúba venni.) - Asszonyom - mondá Péter emeltebb hangon -, ön tegnap este említé, hogy Sára húgom, anyja ellenére, szenvedélyesen szeret. A szerelemnek rendszerint a szülők tilalma ad mélységet s tartósságot. Általában érzéseinknek emlős dajkái az akadályok. Szívünket a korlátok, melyek szorítják, csak erősítik.

- Ah! - sóhajtá Judit aggódva. (Oly szépen kezd beszélni, hogy arca fiatalodik. Talán nem akar botrányt - fontolgatta ismét Hallerra szegzett szemekkel.)

- Aki szeret - folytatá Haller -, nem kérdi, nem drágállja az árt, melybe szerelmének kielégítése kerül. Az apa kitagadásán és az anya átkán is olcsónak hiszi azon szív birtokát, melyet egy évvel utóbb talán közönyével meg fog törni, vagy szíves ragaszkodásáért megunni. S lehet, hogy a szerelem csakugyan mindent kipótolhat, különben nem dobnák oda annyian, s oly örömmel érette lelki nyugalmukat, világi helyzetöket. És Sára húgom is, ha szabad vélekednem, azért, kit szeret, bizonyosan sokat mer kockáztatni.

- Ah! - rebegé Judit. (Most fordítja rosszra beszédét. Ravasz, gúnyos vénember.)

- Nem mertem volna e kényes kérdést érinteni, ha kegyed - kinek nyíltságáért határtalan köszönettel tartozom - a múlt este nem említi vala, hogy Sára az anyja akarata ellen szeret valakit.

- Évek óta, s néhai apja megegyezésével - szólt közbe Judit.

- Én - folytatá Haller - az éjjel sokat gondolkoztam a dologról. Mert Sárát anyja nekem szánta.

(Ah! Most csap le a villám.) - Önnek? - kérdé Judit rosszul színlelt csodálkozással. - S elfogadta az ajánlatot?

- Nem utasítottam vissza. De az éjjel elhatározám, hogy minden befolyásommal törekedni fogok Sára kezét annak szerezni meg, kit szíve választott.

- Hihetek-e szavainak? - kiáltá Judit bámulva.

- Kétszínű, álnok embernek nézek-e ki?

Ez kényes hivatkozás volt Judit szemeire, melyek az első látás óta sok visszatetszőt és gyanúst fedeztek föl Haller vonásain. Azonban a szép kérdezett nem mulasztá el tekintetet vetni még egyszer azokra, s tudná Isten minő változásnál fogva, az egész arc most megbízhatónak, sőt kedélyesnek tűnt előtte föl. - Én - szólt tettetés nélkül - nem kételkedem önben, s hozzánk jövetelét isteni gondviselés jeléül tekintem.

- Sára húgom távollétéért?

- Ah! Ezt is tudja?

- Minden körülményei nélkül - válaszolá megnyugtatóan Haller.

- Úgy nekem kell a történetet elbeszélnem.

Judit röviden előadta a hölgyrablás folyamát, minden reá és Mihály úrra vonatkozót mellőzvén.

- És Sára nem szegült ellen? - kérdé Haller komolyan.

- Vonakodott, amennyire az illem kívánta. De csak nem okozhatott botrányt sikoltásaival? Még összecsődültek volna a cselédek, s ha sokat visít, ki is szabadíthatták volna. Sára az okos középúton maradt. Vonakodott és ment.

- Örvendek - szólt Haller. - Ez nagy követ vetett le szívemről. S anyja értesítve van?

- Éppen Szebenbe akartam indulni.

- Ah! Szívemből örvendek. Most hát együtt indulhatunk.

- Hová?

- Szebenbe. A fejedelem nélkülem is vadászhatik, de kegyed és Sára részére a makacs és indulatos Tarnóczinénál hasznos szolgálatot tehetek.

Judit boldog volt, hogy talált, ki mint pajzs, felfogja sógorasszonyának minden megtámadásait, mert regényes hajlamai mellett is igen vágyott a kényelemre, s az erkölcsi szenvedést még nehezebben tűrte, mint a testit.

Mily derék férfiú! - gondolá, míg Péter a szobából kifordult. - Igazi ősmagyar jellem, melyekből a példányok korunkban fogyni kezdenek. Csak talán nem neheztel Mihály, hogy vele utazom. Féltékenységre, úgy hiszem, nem szolgáltattam neki okot, s a jó Hallert szépnek aligha tudná képzelni. Aztán évei is kezeskednek arról, mit még e részben kétség alatt hagynának arcvonásai.

Judit különböző igazításokat tett köntösén; nem azért, mintha legkevesebbet is akarna Hallernak tetszeni, de mert férfival utazik.

- Hej! Zakariás, nyissa kend ki szemét vagy legalább fülét - nógatá gazdája a mély álomba merült komornyikot.

Végre sikerült némi elevenségre ösztökélni a merev tagokat.

Zakariás előbb nagyot nyelt, aztán öklével homlokát s orra cimpáját dörzsölé, el nem találhatván, ki s mit akar tőle. Végre a sötét szoba dacára is meglátá ura díszruháját, melyet a fejedelemnél történendő tisztelgésre ő vett volt elő. Ráismervén pedig e jelből a hangra, mely pihenéséből fölveré, s a hang tulajdonosára, ki az ő segítsége nélkül egész öltözetben áll előtte, oly nagy lett bámulata, hogy lassú tempói ellenére rögtön talpon volt.

- Reggel Gyulafehérvárra viszed a kíséretet - szólt Péter.

- Hát nagysád? Hát a felséges Rákóczi fejedelem?

- Feküdjél megint a medvebőrre, s ne törd fejedet azon, amit nem rád bíztak.

Zakariás gépileg engedelmeskedett, s hallá az ajtó betevését. Lépéseket, suhogást, egypár halk szót s lassú kocsizörejt is hallott; de mindezen Tarnócziné számára talán hasznavehető tényeknél sokkal mélyebb hatást gyakorolt rá az, hogy ura parancsolni s az ő szolgálata nélkül is mozogni, akarni és kivált elutazni tud.

A kocsi, mihelyt a várkastélyból kigörgött, s mihelyt a szentléleki útra tért, gyorsan haladott.

A pihent lovaknak szükségtelen volt a megoldott ostor, s a délceg kocsis mégis pattogtatott, mintha menyasszonyt vinne.

Judit jól érezte magát a meleg, menyétmálos^[102] hacukában, melyet a hajnali friss légért öltött föl, s a rest gondatlanságban, melyet Haller közbejötténél fogva, egész kényelemmel boríthatott kedélyére. Nem volt többé szükség aggódni, magát valamire elhatározni, cselekedni. Az édes átengedés henye kéjét élvezhette. Oldalánál guggolt Haller képében a gondviselés, mely most az éjjeli törődés miatt elfáradtnak látszott ugyan, de Szebenben majd kifejti egész erélyét. Addig úgysincs semmi szerepe. Hadd aludjék!

S Judit is álmodozni kezdett, előbb csak költői értelemben véve, minthogy tarka képeket rajzolt Sára boldogságáról, mely már kétségen kívül áll, s mellékesen Mikes Mihály öröméről, hálájáról; de később az álmodozás valódivá vált, s ekkor kevésbé kielégítő rajzok merültek föl a háttérben. A szép özvegy látta Tarnócziné elfintorított arcát, s körmeit is érezte pofája körül mozgani.

A hintó mindig gyorsabban haladt.

Már vöröslött az ég a kelő nap sugaraitól.

S keskeny lejtőre értek.

Alulról egy kocsis kiálta: - Álljanak meg!

Felülről az ő kocsisuk kiálta: - Térjenek ki!

A kiabálás ismételteték kölcsönösen s hévvel.

Nekihajtottak, egyik föl, másik le. Majdnem bizonyos volt, hogy a küllők összecsapnak, s a gyöngébb kocsi kereke széttörik. Melyik fél dől fel? E kérdés érdekesnek látszott Juditra nézve is, ki hetykeségéért a kocsist hévvel dorgálá, s csodálkozott, hogy a legényt helyettesítő kulcsár nem kötött kereket.

Az alsó kocsi személyzete, a hallgatásból ítélve, nem látszott a kimenetelen aggódni. S nem is volt miért. Mert a jármű, melyet a lesiető finom hintócska öklözésre hívott föl, széles, nehéz és jól vasalt szerkezetű vala.

Egy szegét sem lehetett félteni.

Judit iszonyodva hunyta be szemeit, de utazótársa kinyitja karjait, hogy a kocsinak a visszatartásában segítsen.

- Hisz ez Haller Péter! - hangzott a zömök szekérből, melynek kocsisa most vissza kezdett farolni, hogy a kedvetlen összekoccanás valahogy mellőztessék.

- Hisz ez Tarnócziné húgom! - kiálta Haller.

- Jézus Mária! - sikoltott Judit a hintóba mélyen behúzva magát.

Mi most dícséretet érdemlő kiegyenlítési kísérlet közt hagyjuk a két fél kocsisait, meggyőződvén, miként a feldűlési veszélyről már alig lehet szó.

6. Ősz hajszálra. ^[VISSZA]

10. Szombatosok: az erdélyi reformációnak a zsidó vallás felé hajló irányzata; egyik alapítója Péchi Simon (1570-1642) erdélyi főúr, író, Bethlen Gábor egykori kancellárja. ^[VISSZA]

11. Ifj. Bethlen István (1606-1632) id. Bethlen Istvánnak, Bethlen Gábor öccsének fia, váradi főkapitány. Jelentős szerepe volt I. Rákóczi György trónra segítésében. Felesége Széchy Mária (1610-1679), Széchy György főnemes leánya. Széchy Máriáról szól Gyöngyösi István elbeszélő költeménye, a Márssal társalkodó murányi Venus (1664). ^[VISSZA]

12. Ruth asszony az Ótestamentum egyik könyvének - elbeszélésének alakja; Habakuk próféta a róla szóló ótestamentumi könyv feltételezett szerzője és szereplője. ^[VISSZA]

15. A szeszfőzés után maradt hitvány moslékot. ^[VISSZA]

16. Gyógyszerként használt balzsam, az Amiris Gileadensis nevű cserje ágaiból főzték ki. ^[VISSZA]

17. A kifőzött húsok, szalonna levét. ^[VISSZA]

18. Idézet az ótestamentumi Énekek éneké-ből, amelyet Salamon király művének tartanak. Könyvünk bibliai idézetei Károlyi Gáspár 1590-ben megjelent fordításából, az ún. Vizsolyi Bibliából valók. ^[VISSZA]

22. Kékes árnyalatú élénkpiros színű. ^[VISSZA]

23. A népi hitvilágban a teliholdnál (holdtöltekor) született hetedik fiúk különleges, természetfeletti erővel és képességekkel rendelkeznek, például különféle alakokat tudnak felvenni. ^[VISSZA]

24. Táltos; itt csodálatos erejű ló. ^[VISSZA]

27. Folyamodványt. (Latin. A könyvünkben található idegen szavak túlnyomó többsége latin eredetű, nagy részük azonban magyar képzéssel és írásmóddal honosodott meg nyelvünkben, s mint regényünk is mutatja, a korabeli magyar nyelv tartozékává lett. Jegyzeteinkben e szavak mai köznyelvi jelentését adjuk meg, latin eredetükre külön nem utalunk.) ^[VISSZA]

30. Sirván, a Kaszpi-tenger délnyugati partvidékén elterülő síkság. ^[VISSZA]

32. Hirtelen haragú, kötekedő. ^[VISSZA]

33. Hajdina és a belőle készült kása. ^[VISSZA]

34. Darócból készült szűrét. ^[VISSZA]

39. Brandenburgi Katalin (1604-1649) György Vilmos brandenburgi választófejedelem leánya, Bethlen Gábor második felesége (1626-tól). Férje halála után utóda lett a trónon, de 1630-ban az országgyűlés lemondatta. ^[VISSZA]

41. Híres bortermő vidék Gyulafehérvár környékén. ^[VISSZA]

42. Ifj. Bethlen István (1606-1632) id. Bethlen Istvánnak, Bethlen Gábor öccsének fia, váradi főkapitány. Jelentős szerepe volt I. Rákóczi György trónra segítésében. Felesége Széchy Mária (1610-1679), Széchy György főnemes lánya. Széchy Máriáról szól Gyöngyösi István elbeszélő költeménye, a Márssal társalkodó murányi Venus (1664). ^[VISSZA]

45. Újágostaiaknak vagy újkeresztyéneknek nevezték a 16. században Magyarországba és Erdélybe vándorolt anabaptista (újrakeresztelkedő) habánokat; fazekasmestereik készítették a díszes habán-fajansz serlegeket. ^[VISSZA]

46. Bisterfeld, Johannes német származású tudós, aki Bethlen Gábor meghívására a gyulafehérvári főiskola tanára lett. Szerepe volt I. Rákóczi György külpolitikai tárgyalásaiban. ^[VISSZA]

47. Mohamedán pap, jogtudós, itt azok vezetője. ^[VISSZA]

49. Értsd: gáncsoskodó emberek. Zoilosz görög filozófust (i. e. 4. sz.) a homéroszi művet kritizáló beszédei tették híressé. ^[VISSZA]

50. A középkori lovag költészetében szereplő mesebeli sziget tündérvára. ^[VISSZA]

54. Fehér virágú, ánizsos ízű fűszernövény. ^[VISSZA]

55. Luther Márton 1517-ben a wittenbergi vártemplom kapujára szegezte ki a reformáció kezdetét jelentő 95 tételét; a várost és egyetemét az evangélikus egyház - amelyhez a szebeni szászok is tartoztak - egyik központjának tekintették. ^[VISSZA]

59. Jelentése itt: Ábrahám ősatya. ^[VISSZA]

60. Séba (Sába) királyné az ókor egyik kultúrnépének, a dél-arábiai sábeusoknak uralkodónője, az egyik legnagyobb izraelita király, Salamon kortársa. ^[VISSZA]

63. Tiszta erkölcséről híres nimfa, Apollón a fény, a költészet istene a görög mitológiában. ^[VISSZA]

66. Utalás a Vesta római mitológiai istennő templomát őrző szüzekre. ^[VISSZA]

67. Álomfejtő könyvemet. ^[VISSZA]

68. Az Ótestamentum szerint Izráel népével rokon, de vele ellenségeskedésben lévő nép. ^[VISSZA]

69. Könnyű selyemszövettel. ^[VISSZA]

70. Perzsa király (i. e. 6. sz.), nevének ismertebb, görög eredetű változata: Kürosz. ^[VISSZA]

72. Morgana a középkori lovagregényekben a legendás Arthus (Arthur) kelta király tündér nővére; Parceval az ún. Kerekasztal lovagjainak egyike, aki tizenhat társával együtt Arthus király kerek asztalánál ülhetett. ^[VISSZA]

73. Rabnővel. ^[VISSZA]

74. Az ótestamentumi történetet, mely szerint Nábál felesége, a szép Abigail, férje halála után Dávid király asszonya lett (Sámuel Első könyve, 25. rész), a "Küküllei névtelen" 1560-ban szedte versbe. ^[VISSZA]

75. Ráskai Gáspár 16. századi főúr Egy szép história az vitéz Franciscórul és az ő feleségéről, című elbeszélő költeménye 1574-ben jelent meg Debrecenben. ^[VISSZA]

76. Az ismeretlen 16. századi szerző Comoedia Balassi Menyhárt árultatásáról című drámája 1569-ben Erdélyben jelent meg nyomtatásban. ^[VISSZA]

77. Volter király és Griseldis Istvánfi Pál Historia regis Volter című (1539) magyar nyelvű verses elbeszélésének hősei. ^[VISSZA]

78. A 17. században a lovagregény a kalandos és szórakoztató irodalom műfajában született újjá, a versben és prózában, gyakran bibliai és antik mitológiai keretben írt elbeszéléseknek - a világi irodalomnak - népes olvasótábora volt Erdélyben. ^[VISSZA]

79. Sámson - ótestamentumi hős - hatalmas erejének titkát az ellenséges filiszteusok törzséhez tartozó Delila, Sámson szeretője árulta el. Történetüket Kákonyi Péter 1544 körül verses elbeszélésben dolgozta fel. A skót eredetű, bibliai tárgyú Jefta-drámából a 16. században Illyefalvi István verses elbeszélést írt. ^[VISSZA]

80. Torquato Tasso A megszabadított Jeruzsálem című (1575) művének hősei. ^[VISSZA]

81. Morgana a középkori lovagregényekben a legendás Arthus (Arthur) kelta király tündér nővére; Parceval az ún. Kerekasztal lovagjainak egyike, aki tizenhat társával együtt Arthus király kerek asztalánál ülhetett. ^[VISSZA]

82. Szemiramisz, Asszíria hódító királynője (i. e. 9. sz.), a harc és a szerelem isteni erejű védasszonya. ^[VISSZA]

84. Judit könyvé-nek, az Ótestamentum egyik elbeszélésének hősnője, aki csellel megölte Holofernest, a babiloni sereg vezérét s ezzel megmentette városát. ^[VISSZA]

91. Lausitz, a régi Németország egyik őrgrófsága. ^[VISSZA]

94. Értsd: kerületű, nagyságú. ^[VISSZA]

98. Az Ótestamentum Jób könyve című fejezetének főszereplője. ^[VISSZA]

99. A taréjtalan sarkantyúnak nem volt fogazott fémlapja. ^[VISSZA]

100. Egyes-egyedül maradt. ^[VISSZA]

101. Egy öklömnyi. ^[VISSZA]

102. Menyétprémes. ^[VISSZA]

---