A Plankenhorst család estélyei eltűrt nevezetességgel bírtak a rezidenciában.

A Plankenhorst név elég jó hangzású volt, csak az hiányzott belőle, hogy nem volt előtte a bárói cím. Hanem azért az özvegy nőt baronesse-nek címezték, mert ő annak született. Még a leányát is megtisztelték e címmel udvarlói. Én bizony nem tudom egész hitelességgel, hanyadik ivadéknál szűnik meg ez a reagens hatással bírni a leányágon.

Plankenhorsték saját házukban laknak a belvárosban, ami Bécsben nagy szó. Hanem az nagyon ódon épület volt már, még Mária Terézia idejebeli stíl szerint, és a földszinti szobák ki voltak adva boltoknak.

Költséges háztartást vittek; hanem nyáron sohasem mentek jószágaikra, a holt idényt is Bécsben töltötték.

Bejárásuk volt a legmagasabb udvarhoz, s ott sokszor voltak láthatók, hanem társaságukat inkább csak a férfi, mint a női rész kereste. A bárók, akiknél kezdődik az ember, s a hercegek, akiknél kezdődik a nemesember, gyakran nyújtották kezüket a kellemes Antoinette asszonynak, midőn a büfébe vezették, s a bájos Alfonsine-nek, ha táncra vitték; és mikor a hercegek jelmezbálokat adtak, azokból nem hiányzott a két Plankenhorst úrhölgy. Hanem azért nem hallatszott, hogy valamely báró vagy herceg valami komolyabb viszonyt iparkodott volna kötni e családdal.

Az ő estélyeik nevezetesen látogatottak voltak, s azokban sok országos és szívbéli cselszövény lett kifőzve. Hanem az volt a feltűnő, hogy azokban az estélyekben mégsem az a társaság vett részt, amelyet ők szoktak látogatni. Nem lehetett náluk egy Sedlniczkyvel, Inzaghival, Apponyival találkozni, hanem azoknak tanácsosaival és titkáraival. Windischgraetz és Colloredo hercegeket senki sem kereste ottan; hanem azért voltak jelen tisztes arcú, érdemrendes mellű, aranygalléros katonai kitűnőségek, annál több fiatal életvidám tiszt és nemes testőr. A hölgykoszorú is igen válogatott volt, rang, hivatal, születés által kitüntetett családok hölgyei és kisasszonyai.

Ami pedig a hangot illette, az minden kifogáson fölüli volt, a convenientia és societas szabályait illetőleg. A mulatság igényeit tekintve pedig az az előnyük volt Plankenhorsték estélyeinek, hogy ott elegáns társaságban lehetett élvezni fesztelenül, ami nem mindig adatik együtt, mert vagy fesztelenül mulat az ember, csakhogy a társaság nem elegáns hozzá, vagy pedig elegáns társaságban mulat, csakhogy decidáltan unja magát mellette.

Plankenhorstéknál mind a két előny egyesült.

Hanem azért mégis, mikor este kilenc órakor Jenő teljes bálornátusban elment Richárdért, hogy majd elviszi magával, azt még egészen öltözetlenül találta. A pamlagon feküdt, s valami regényt olvasott.

- Hát te nem készülsz az estélyre?

- Micsoda estélyre?

- Plankenhorstékhoz.

- No nézd, erről egészen elfeledkeztem! - szólt Richárd felugorva a pamlagról. - Héj, Pál úr!

- Ugyan mondd meg, Richárd, miért húzódozol te olyan nagyon ezektől az emberektől, akik olyan nyájasak, olyan előzékenyek hozzánk, s akiknél olyan jól lehet mulatni.

- No mi baj? - kiálta be az ajtón Pál.

- Jöjjön be, Pál úr, aztán borotváljon meg! - mondta az öregnek Richárd. Nemcsak szakácsa volt az, hanem borbélya is.

- Hiszen már régen akartam mondani, hogy miért nem készül - dörmögé az öreg. - Ha én fejemben nem tartanám, felit is elfeledné dolgának. Pedig a meleg víz is kész már. No, hát üljön le!

Richárd le hagyta magát ültetni egy székre s nyakába köttetni a törülközőt.

- De hát az én kérdésemre miért nem felelsz? - unszolá Jenő, míg Pál úr a szappant habarta. - Mért idegenkedel Plankenhorstéktól?

- Tudja mennykő! - felelt Richárd. - Olyan grófhatnám emberek.

Jenő önbizalmasan mosolygott.

- Én azt nem tapasztaltam.

- No, tartsa az állát! - rivallt Pál úr a gazdájára, s elkezdé a képét körös-körül beszappanozni.

Mikor aztán egészen be volt a képe szappanozva egész a szája széléig, akkor Richárd elkezdett valamit mesélni az öccsének, míg Pál úr a beretvát megfeni a szíjon.

- Te Jéni! Egyszer, mikor Velencében voltam, találkoztam a tengerparton egy faquinnal, akinél volt egy hosszú, horgas végű sodrony. Kérdeztem tőle, mit keres itt. "Ebédrevalót" - felelt a faquin. Éppen apály ideje volt, s a tengerhomokban apró gömbölyű lyukacskákat lehetett látni. A faquin kivett a korcából egy csipetnyi sót, s azt egy ilyen homoki lyukba hintette. Arra egyszerre hirtelen kitolta a lyukból az ujját egy csigabiga, akit úgy hínak az olaszok, hogy "pesce canella". A faquin hirtelen keresztülütötte rajta a hegyes drótszigonyt, s kirántotta a jámbort a hüvelyéből. Akkora kis féreg, mint az ujjam. "No bizony barátom, ez sovány ebéd" - mondám a faquinnak. A faquin mosolygott; hosszú madzagot húzott a drót másik végébe, s azután egy sziklához ment, ahol mély volt a víz, oda leeresztette a fickándozó pesce canellát, s egy kis idő múlva egy nagy bolond stockfischt húzott ki a horga végén.

- Hogy jut neked ez most eszedbe? - kérdé Jenő, furcsán vonogatva vállát.

- Magam sem tudom én.

- Jobb lesz már nem diskurálni, mert még belevágok a képébe! - förmedt rájuk Pál úr. - Az úrfi csak menjen előre, a kapitány urat majd transzportálom én, ha ki lesz pucolva. Odatalálunk magunkba is. Tudjuk bizony, hogy a Plankenhorst-házba nem szükség az ablakon felmenni kötéllajtorjával.

Jenő tanácsosnak találta megfogadni Pál úr utasítását, és bátyjának becsületszavával megelégedve, hogy eljön, őt frizőrje kezében hagyni - nehogy még azt is megmagyarázza, hogy miért olyan bolond a pesce canella, hogy elhagyja a biztos menedéket, s kidugja az ujját, ha sót hintenek rá.

Félóra múlva csakugyan találkoztak egymással Plankenhorsték termeiben. Jenő sietett bátyját bemutatni a háziasszonynak és kisasszonynak, kik azonnal konstatálták, hogy már volt szerencséjük vele találkozni. Antoinette asszonyság azt is hozzátette, hogy nagy örömére szolgál a kapitány urat saját termeiben is láthatni.

A kapitány úr mondott neki egypár locus communist, s aztán jött más, ennek átadta a helyet.

- Akarod, hogy megismertesselek itt egynehánnyal a társaságból? - kérdé tőle Jenő.

- Sose fáraszd magad vele! Jobban ismerem én ezeket itt, mint te. Az a martialis termetű feldmarschall amott, ki oly hangosan konverzál, mintha brigádot kommandírozna, az egy élelmezési főtiszt, ki teljes életében prófuntot mért és szénát porciózott, s nem hallott máskor ágyúzni, mint a császár neve napján. Az a fiatal herceg, ki oly magasra feltett szemüveggel osztja a kegyes mosolygást, az a polizeidirektor titkára; különben igen hatalmas férfi. Az a tiszteletre méltó bankár, ki egyszerre három emberrel beszél, a hasától nem látja a lábát, s óralánca drága fityegőivel játszik, az valami medizinalrat a Sektion für Sanitätstwesennél; a közkórházak vannak rábízva, meglátszik rajta. Az a nyájas kis öregúr, ki talleyrandi finomsággal köt diskurzust mindenkivel, az az államkancellár referense "über öffentliche und private Unterhaltungen". Az a ferdére festett képű duenna abban a kávészín szalüpben, az Blummenberg bankárnak a felesége, akinél az előkelő körök tékozló fiai szoktak adósságot csinálni, s aki ennélfogva mindent tud, mi a legmagasabb körökben történik; s az a fiatal kisasszony, ki itt tőlünk nem messze olyan bizalmas mosolygással beszél egy hozzád hasonló öreg ifjúval, az a leggonoszabb spion, aki valaha titkokkal kereskedett; különben igen szeretetre méltó, kis, naiv leányka.

Jenő igen fanyar képet csinált mindezekhez. Úgy tetszett neki, mintha Richárd bátyja nem valami éppen nagyon megtisztelő véleménnyel volna erről az egész társaságról.

- Többet ér ennél az egész kompániánál az a kis szobalyány, akivel a lépcsőn találkoztam - szólt másfelé fordítva a beszédet Richárd. - Ej, de helyes kis gyerek! Nem tudom, ide tartozik-e. Már annak a kedvéért eljárnék az estélyeitekre. Mikor elszaladt mellettem, megcsippentettem az orcáját, de mondhatom, hogy olyat koppantott a kezemre, hogy most is sajog bele.

Ezt már Jenő hallgatta is, nem is, mert éppen közeledett feléjük egy előkelő kitűnőség, akire már messziről el kellett kezdeni a mosolygást.

Akkor aztán Richárd is arra fordult, hogy meglássa, ki kényszeríti az öccsét ily önkéntes nyájasságra!

Egy magas, szikár úr, egész termete csupa szeglet, arca egy rendetlen prizma, szegletbe menő szemöldök, hegyes szegletű orrhegy, trapezialis állkapca, divergens, hegyes bajuszok a felső ajk fölött, s azokkal trigonometrice ellentétes, kis, hegyes szakáll az alsó ajk alatt.

Richárd ezt az alakot is igyekezett magában kitalálni.

"No, ez a valaki, akire most itt az öcsém egy távmosolyt intéz, kétségtelenül fő udvari kurír a spanyol követségnél."

Hanem most az egyszer megjárta lavateri tanulmányával.

A szegletes úr öccsét csak úgy per tangentem üdvözölve, egyenesen őhozzá lépett, s mindkét karját bizalmasan megveregetve becéző tenyereivel, nyájasan és magyarul szólítá meg:

- Szervusz, Richárdkám! Szervusz.

Richárd hidegvérrel visszaadta neki a köszönést:

- Szervusz.

Mire a szegletes úr az egyik bajuszán egyet rántott, mintha a válasz nem lett volna egészen ínyére, míg Jenő zavarodottan harapott ajkába, mintha neki kellene a maga száját megharapni azért, amit Richárd mondott.

Richárd pedig azt hitte, hogy ez a valaki, aki őt itt most tegezi, valahol valami államkancellári bálban bruderschaftot ihatott vele, s még most is emlékezik rá, amit pedig ő reggelre elfelejtett. Lehet a világon ilyen jó pajtás még sok.

- Hát hogy vagy, hogy? - kérdé a szegletes úr familiáris bizalmaskodással.

- Keményen - felelt Richárd. - Látom, te is jól ki vagy keményítve.

A szegletes úrnak ez sem tetszett, most már az alsó ajkán meghagyott ecsetformát kezdte húzogatni.

- Holnap indulok haza. Mit izensz édesanyádnak?

- Hát te is azon a tájon lakol?

Erre a kérdésre mind a két hegyes bajusz felvonult az orrig, míg Jenő testvér iparkodott olyan képet csinálni, mint aki nem hallgatja, hogy mit beszélnek mellette.

- Nos, mit izensz édesanyádnak? - ismételte a szegletes úr.

- Csókolom a kezeit.

E szóra a prizmatikus arc szögvonalai egyszerre más kombináció szerinti összeszögellésekre alakultak, amit más ember arcán gyöngéd kedveskedésnek fognánk nevezni.

- No, ezt át fogom neki adni - szólt a szegletes úr megragadva mindkét kezével Richárd jobbját. - Bizonyos lehetsz felőle, kedves Richárd, hogy kézcsókodat a legnagyobb hódolattal fogom én magam kedves, szeretett anyádnak átadni. Én személyesen.

- No iszen nem szükséges éppen ilyen nagy pontossággal járnod el e megbízásban, mert hiszen én sem adtam neked a kézcsókot in natura.

- Ühm - dörmöge erre magában a szegletes úr, s alsó ajkát oly mélyen behúzta fogai közé, hogy a kis pemzliforma szakáll feltolakodott a két bajusz közé harmadiknak.

Veszedelmes volt azt a kérdést kockáztatnia, hogy "te talán nem tudod, kivel beszélsz?", mert ha erre az a válasz jön, hogy "de igen", akkor az eddig váltott szavak igen nagy mértékét fejezik ki a fumigálásnak. Másképpen kellett a való felismerésére vezetni a tudatlan ifjút.

- S hát te magad nem szándékozol lejönni?

- Talán, ha concentrirung lesz Pesten, és az ezredemmel leparancsolnak.

- Kaphatnál szabadságidőt, ha le akarnál jönni a vármegyébe.

- Hát ott mit látnék?

- Nagyobbszerű concentrirungot és igazi, nem scheingefechtet, hol az ország első kapacitásai fognak megmérkőzni egymással, s látni fognád, hogy vannak még a csatatéren kívül is ütközetek, mikben az igaz hűség kipróbáltatik.

- Igen? Ólmos bottal. Restauráció lesz megint?

- Nem, édes öcsém. A szellem és igazság fegyvereivel; azon fegyverekkel, mikkel dicsőült atyád küzdött egy magas cél diadaláért; s amely küzdelem folytatására lesztek hivatva ti.

- Ahhoz nekem se pénzem, se eszem.

- Majd megjön mind a kettő. S amíg ti, a dicsőült fiai elfoglalhatjátok azt a helyet, melyet halhatlan atyátok minden viharban megállott: addig helyettetek ott leszek én, ki a szent küzdelem folytatásában, ha nem oly vaskézzel is, mint az övé, de hasonló vasakarattal fogok kitartani. Adieu, kedves Richárd. Én még az éjjel utazom. Adieu. Kedves anyádnak meg fogom mondani, hogy te egészséges vagy. Első dolgom lesz, hogy vele szóljak, ha megérkezem Nemesdombra; ha éjfélben érkezem is. S ha én szóltam vele, ő hívatni fog téged. Ő nagyon szeret téged. Adieu, kedves Richárd.

A szegletes úr jól megrázta Richárd kezét, s oly kegyteljes mosollyal vált meg tőle, mintha az csupa merő hízelkedésekkel traktálta volna.

Jenő a diskurzus vége felé odább sandalgott, hogy még tanúnak se legyen jelen, s iparkodott valami látszólagos társalgást kezdeni a titkokkal kereskedő naiv kisasszonnyal. Amint pedig fél szemmel észrevette, hogy a szegletes úr elvált Richárdtól, sietett bátyjához vissza.

- No, te ugyan gyönyörű sottise-okat csináltál ezzel az emberrel!

- Miféle sottise-okat? - kérdé az, semmiről sem tudó képpel.

- Hát először is visszategezted.

- Hát ha ő per tu szólíta meg.

- De hát nem ismered? Ez Rideghváry.

- Nem bánom én, ha Melegváry is.

- Családunknak régi benső barátja, kit sokszor láthattál odahaza.

- Ej, ha én minden fizázsra emlékezném, amit valaha a házunknál láttam nyolcesztendős koromig, amikor a katonaiskolába felhoztak. Biz én nem rajzoltam le az albumomba Betegváry vagy Micsodaváry úrnak a fizimiskáját; pedig egy línea segélyével könnyen tudnék ilyen arcképet architektúrázni.

Jenő iparkodott bátyját félrehúzni valami szögletbe, hogy meg ne hallja valaki más is, mit beszél.

- De kérlek - súgá fülébe -, ez igen nevezetes ember.

- Én megengedem neki.

- Ez az adminisztrátora a vármegyénknek.

- Hát az a vármegye dolga.

- És még más valami is... Nekünk leendő mostohaapánk.

- Hát ez az anyánk dolga.

Richárd e szónál hátat fordított öccsének.

Jenő még akart neki valamit mondani, hanem az lerázta nyakáról.

- Hagyj nekem békét a te Erdegváry uraddal. Nem azért jöttünk mink ide. Eredj kurizálni Alfonsine-nek; most nincs körülötte más, csak az a nyaffadt hofsekretär extra statum; azt már csak ki tudod szorítani a helyéből. Aztán emlékezzél arra a történetre a pesce canelláról meg a stockfischről.

Jenő tréfás nehezteléssel bökte oldalba bátyját ujjával.

- Ej, te gonosz! Hát melyikünk a pesce canella - melyikünk a stockfisch?

- Most a hofsekretär a pesce canella, s te vagy a stockfisch; hanem ha egy náladnál különb épouseur kerül a halászatba, akkor te leszesz a pesce canella, az lesz a stockfisch.

Jenő csóválta a fejét, és mosolyogva ment odább, pedig igazán haragudott a tréfáért.

Richárd egy óra hosszat táncolt és unatkozott Plankenhorsték termeiben. Kártyázni ott éppen nem szoktak; ettül ment volt a hírük. Volt ugyan fiatal hölgy e termekben elég, s Richárd hírhedett csábítónak volt kikiáltva, hanem az untatta éppen legjobban, hogy ez olyan könnyű mesterség. Asszony, leány, mind olyan egyforma.

Richárd teljes öntudatával bírt annak a szomorú szerencsének, hogy őutána minden asszonyféle bolondul; szép és kevésbé szép, ifjabb és években gazdagabb. Csak köszönnie kell; viszonoztatik.

Egy szobaleány, ki az arcát megcsippentőnek kezére üt, ránézve új dolog.

Még eddig nem talált sem férfira, ki a küzdésben, sem nőre, ki a szerelemben mestere lett volna.

Egyszer megint összeakadt az öccsével.

- Nem jössz egy csésze teát bevenni a büfébe?

- Nem bánom.

Jenő arca sugárzott a dicsőségtől. Bizonyosan diadalmas előhaladásokat tett Alfonsine-nél.

- Nézd csak - szólt Richárd a büfébe érkezve -, ott van az én cicuskám, csakugyan rumot és limonádét oszt a kredencben a vendégeknek.

- Te szerencsétlen! - kiálta rá Jenő. - Egyik bakot lövöd a másik után, mint valami új Parlagi Jancsi. Hisz az nem szobaleány, hanem Edit kisasszony, a család egyik nőrokona.

Richárd megütközve állt meg.

- Micsoda? Ez a családhoz tartozó rokon? Akit egyedül hagynak este a lépcsőn alá s föl szaladgálni, s az estélyen rumot, limonádét engednek vele osztogattatni a vendégeknek?

Jenő a vállait vonogatta.

- Tudod, nagyon szegény rokonok leánya, csak így kegyelemből tartják. Aztán még egészen gyermek. Tán tizennégy-tizenöt éves, nem esik beszámítás alá.

Richárd végignézte öccsét.

- No, nem is volt hát ez a te háziasszonyod bárónő soha.

- De hát mit csináljon ilyen szegény rokonoknak felfogadott leányából? Baronesse-nek nem nevelheti.

- Ne fogadná fel. Hát így mi lesz belőle? Valami úrféle el nem veheti ilyen cselédi állásban; valami szegény ember pedig nem emelkedhetik hozzá, előkelő származásánál fogva.

- Az mind igaz, kedves Richárd, hanem az engemet mind nem érdekel.

Richárd aztán otthagyta az öccsét, s odament a kredenchez, ahol Edit kisasszony osztott cukrot és narancsot.

Edit csakugyan gyermek volt még: telt, piros arcú, eleven alak, szemekkel, mint az égő parázs, és nevető korallpiros ajkakkal; feltűzött hajat viselt, ez volt egész fejdísze; sűrű, fekete és ragyogó; vékony, fekete szemöldei és finom metszésű orra szelídebb kifejezést adtak merész tekintetének, mint aminőt talán szenvelgett.

Ő egészen otthon találta magát ebben a szerepben, ami neki volt juttatva. Tetszett neki ez a fesztelen bizalmaskodás, amivel a vendégek viseltettek hozzá, hogy úgy bántak vele, mint egy gyermekkel, mint egy cicával. Legalább karmolhatott érte.

Richárd közelített a leányhoz, az pedig nemhogy durcásan fordította volna el tőle fejét, amihez az első találkozás után teljes joga lett volna, sőt gúnyos daccal mosolygott feléje azokkal a csillagszóró szemeivel, s mikor Richárd odalépett a kredenchez, azt mondá neki:

- Ahá! Fél most tőlem, ugye?

Eltalálta. Richárd csakugyan olyasvalamit érzett.

- Edit kisasszony, én bocsánatát kérem. De hát hogyan engedik kegyednek, hogy este egyedül járjon a lépcsőn, ahol annyi ember megfordul?

- Ah, azok mind ismernek már engem. Aztán dologban jártam. Ön szobalyánynak nézett, ugye?

- Valóban azt akartam mentségemre felhozni.

- De hát azzal is úgy kell bánni, mi?

Ezzel csakugyan megakasztotta Richárdot; erre nehéz volt megfelelni.

- Nomármost mondja meg, hogy mit parancsol; aztán menjen a táncterembe: ott már várják.

- Nem kell biz énnekem, kisasszony, se mandulatej, se citromvíz, hanem adja ide a legkisebbik ujjacskáját a kezének, arra, hogy megbocsát.

- Menjen, menjen, nem adom önnek a kezemet, mert önnek rossz keze van.

- Ha azt mondja, hogy rossz kezem van, holnap megverekszem valakivel, s levágatom ezt az én rossz kezemet tőbül. No, akarja, hogy levágassam ezt az én bűnös kezemet, amely önt megbántotta? Engemugyse, holnapután fél kézzel fog látni.

- No menjen, ne bolondozzék; inkább nem haragszom - szólt a gyermek, s odaadta - nem a kisujját, hanem az egész tiszta, őszinte, meleg kezét, hogy Richárd kezébe szoríthassa azt.

Nem volt éppen a közelben, aki ügyelt volna rájuk. És akkor azt mondta Richárd annak a kis leánynak:

- Most pedig lelkemre fogadom kegyednek, hogy soha, még csak szemem tekintetével se bánthassam meg kegyedet, még a szememet sem fogom kegyedhez tovább emelni, mint eddig a kézig.

És megtartotta, amit mondott; mert amint az eleresztett kéz a leányka termetén aláhanyatlott, lesütötte előtte a szemeit, és úgy vett búcsút, hogy még csak a szemébe se kacsintott.

Richárdot azután nem kellett nagyon erőltetni a Plankenhorst család látogatására; járt oda magátul is eleget.

Udvarolt a háznál mindenkinek; a háziasszonynak, a leányának és mindennapos vendégeinek. Azt hitte, azért majd nem látnak bele.

Jenő öccsét túl boldoggá tette vele. Az ifjú őrülésig szerelmes volt Alfonsine-be.

Az igaz, hogy igen szép hölgy volt; eszményi arc, alak. Finom, tökéletes vonások, nemes hajadoni tekintet; báj és kellem minden arcjátéka.

De milyen sötét lélek lakott ez angyalarcon belül! Ez a két ragyogó, égszínkék szem balcsillagzat volt; minőről azt mondta az asztrológ: "Aki e csillag alatt útra indul, elvesz az! "

Egy este a szokott estély végeztével szobaleányával vetkőzteté magát Alfonsine. Külön hálószobája volt anyjáétul.

A komornáját mamzel Bettinek hítták.

Mikor egyedül voltak, azt kérdezé komornájától Alfonsine:

- Mit csinál a bakfis?

Bakfis persze annyit tesz, hogy sült hal. Hanem akik a német nyelvben e szónak valami különös gyöngéd értelmet akarnak adni, azok gondolnak alatta holmi olyan kis felserdült leánykákat, akik már nem gyermekek, de azért még ráérnek várni a főkötőig; akik még ártatlanok és ostobácskák; akik már éreznek valamit a szívükben, de nem tudják, hogy mit; fecsegnek, és nem tudják, hogy miről; a tréfát komolynak, a komolyat tréfának veszik, s a legelső szép szót, amit nekik mond valaki, arany gyanánt kapják. Ez a bakfis.

- A bakfis tanul úszni - felelt ravasz arcfintorítással a mamzel.

- Még mindig vezérkötélen? Még nem szabadult fel?

- Majd nemsokára - szólt Betti, Alfonsine hajfürtjeit kibontva, hogy éjre másként fonja. - A múltkor, hogy kibontotta a haját, azt kérdezte: "Melyikünk haja hosszabb? Az enyim vagy Alfonsine-é?" - s körül beterítette magát vele.

- Haha! A bakfis!

- Én azt mondtam neki, az övé szebb.

Ezen mind a ketten összenevettek.

- Tehát tudja már magáról, hogy szép?

- Afelől én is igyekeztem őt felvilágosítani, hanem ez éppen ellenkező hatással van rá. Egyszer felvilágosítottam afelől, hogy igen jól áll neki a nevetés, gyönyörű fogsorai vannak; azóta, mikor nevet, befogja a száját. Máskor megmagyaráztam neki, hogy szép, magas homloka milyen vidám tekintetet ad arcának; azóta lehúzza a haját a homlokára, hogy keskeny legyen.

- Kérkedés az! Azt mondja magában: "Annyira szép vagyok, hogy el kell titkolnom egy részét." Nem ábrándozik-e?

- Furcsa az nála. A minap a baronesse-nek egy főkötőjét föltette a fejére, s megnézte magát a tükörben, s aztán nevetett: "Milyen különös volna az, ha én asszony volnék." És azóta sokszor előhozza azt, és képzelgeti magában: "Vajon mi dolgom volna nekem, ha asszony volnék? Ezt főzném, azt főzném az uramnak. Este várnám a kandalló mellett, hogy hazajön; egymás mellett ülnénk, aztán olvasnánk egy könyvbül, ennénk egy tányérról, innánk egy pohárból, aztán úgy neveznők egymást, hogy »szívecském«. Ha mulatságba mennénk, mindig egymással táncolnánk."

- Tehát gondolkozik felőle? - szólt Alfonsine, ravasz tekintettel pillantva fel Bettire.

- Sokszor előhozom neki, hogy milyen rossz sorsa van itt. Milyen megvetőleg bánik vele a két baronesse; hogy lenézik, szidják, mint a cselédet, nyomorultul járatják, akár egy szobaleányt; azon sokat kesereg.

- Az jó.

- Előttem ugyan mást mond. Azt mondja, hogy ez mind jól van így; de én sokszor rajtakapom, hogy éjjel, mikor azt hiszi, hogy mindenki alszik, sír és nyugtalan.

- Beszél-e valakiről?

- Minden férfiról szokott fecsegni, aki csak a háznál megfordul; kibeszéli, amit gondolt felőlük: ez szép ember, az kiállhatatlan, ez tréfás, amaz unalmas. Csak egyről nem akar beszélni soha.

- Tudom.

- Hanem ha annak a nevét előhozom neki, mélyen elpirul. Arról azután hiába beszélek neki akár jót, akár rosszat - nem tudok belőle kivenni semmit.

- Hát az jár-e körüle nagyon?

- Vigyázok rá. Szörnyű óvatos. Ahol összetalálkozik Edittel, más ráncba szedi arcát, szemébe nem kacsint, fejhajtva üdvözli; alig szól hozzá pár szót. Ismerem én már ezt.

- Szegény kis bakfis! Csináljon neki örömet, Betti! Holnap új ruhát kap. Egy öltönyömet elrontotta a szabó; az neki jó lesz.

Betti mamzel nevetett.

- Azt a rózsaszín tarlatánt? Hisz az báli ruha!

- Azért jó lesz neki. Hadd örüljön neki. Beszéljen neki olyanformát, hogy eddig csak azért volt mellőzve, mert úgy tekintettük, mint gyermeket. De most már kinőtt belőle, s most már ő is házi kisasszony lesz. Taníttatjuk táncolni, zongorázni, énekelni.

- Komolyan?

- Csak mondja ezt neki. Be lesz ezután vezetve a társaságba; meg lesz mindenkinek mondva, hogy ő családtag.

- Ha ezt ma este elmondom neki, reggelig nem alszom tőle, mert folyvást arról fog beszélni. Különösen az énekléshez nagy kedve van.

- Szegény kis bakfis! Ugyan tegye meg neki ezt az örömet.

...Ó, szívtelen Jezabel!

Néhány nap múlva meghívást kapott Richárd Plankenhorstékhoz.

Csak en famille lesznek; whistpartie, teázás és Alfonsine énekel.

Richárd örömest fogadott már minden meghívást e családhoz, akármilyen unalmas mulatságokkal kecsegtettek is azok.

Nem is úriaskodott a későn jövetellel, inkább előreigazította az óráját, hogy legyen mentsége, ha ő az első megérkező.

Most is úgy járt.

Az előszobában, hol a komornyik átvette a kardját, köpönyegét, még nem látott idegen felöltönyt a fogason.

- Talán én vagyok megint a legelső? - kérdé a komornyiktól.

- Igenis - felelt az mosolyogva, s nyitotta előtte a teremajtót.

A teremben mamzel Bettivel találkozott Richárd; az tett-vett valamit.

- Korán jöttem tán, mamzel Betti?

A mamzel pukkerlit csinált és mosolygott.

- A baronesse még nincsen idehaza, de mindjárt haza fog jönni. A kisasszony odabenn van.

Richárdnak nem volt ez új dolog. Akárhányszor találta Alfonsine-t egyedül (természetesen társalkodónéja ráadásával), kellemesen el lehetett vele fecsegni. Finom emberszóló volt. Zongorázni és énekelni is tudott csinosan.

Most is hallott a két szobán keresztül valami énekhangot Richárd; csupán az tűnt fel neki, hogy ez a hang sokkal erősebb és csengőbb, mint különben szokott lenni; de hát, gondolhatta, talán olyankor mindenki jobban énekel, ha nem hallgatják - ha ugyan gondolt efelől valamit.

Benyitott a harmadik szobába, honnan az énekhang jött - és ideje maradt észrevétlenül maradhatni a meglepetés nehány pillanatáig. A zongora előtt nem Alfonsine ült, hanem valaki más. Az első percben alig akart ráismerni Richárd.

Edit volt az, szokatlan, bálias öltözetben és hajdíszítéssel. Rózsaszínű, kivágott ruhát viselt, mely szép nyakát, gömbölyű vállait látni engedé. Valami népies románcot énekelt iskolázatlan, de szimpatikus, csengő hangon, s hozzá, tudatlanok szokása szerint, egy ujjal verte a zongora billentyűit. Egyedül volt a szobában.

Richárd sokáig megengedte magának, hogy ezt az elefántcsonton ugráló kezecskét bámulja, míg egyszer Edit felvetve szemeit a zongoráról, megpillantá a hozzá közelítőt.

Első mozdulata az volt, hogy kezével betakarta a keblét. Még szokatlan volt neki ez a viselet. Hanem azután eszébe jutott, hogy oda éppen rossz helyre tette a kezét, s azután végigereszté azt rózsaszín ruháin, s eléje lépett az őt üdvözlőnek.

Arca égett, és szíve dobogott erősen, hangja alig akart szolgálatára lenni, midőn Richárdnak rebegé:

- A bárónő nincsen idehaza.

Richárd úgy szánta szegény gyermeket.

- És Alfonsine kisasszony? - kérdezé tőle.

- Együtt mentek el. A Burgba hívattak sietősen. Csak későn fognak hazajönni.

- Öcsém nem volt itt?

- Ő még korábban elment.

- S nem mondta a bárónő, hogy vendéget vár?

- Azt mondta, hogy komornyikját megbízta eljárni a mára meghívottakat, hogy a "cercle" holnap tartatik meg.

- Csodálatos, hogy azt nekem nem mondta a komornyik, mikor bebocsátott. Bocsánat, Edit kisasszony, hogy háborítottam kegyedet. Üdvözletemet, kérem, adja át a bárónőnek.

Azzal meghajtotta magát hidegen, komolyan, és eltávozott.

Szándéka volt a komornyikot megpirongatni a mulasztásért, hanem azt nem találta az előszobában sehol. S a főajtó, amelyen a lépcsőtornácra ki kelle jutnia, be volt zárva s a kulcs lehúzva a zárról.

Arra kellett magát szánnia, hogy ismét a nagytermen keresztül a cselédszobákhoz vezető ajtón át távozzék el.

Azt az ajtót is zárva találta.

Még egy kijárást ismert, melyen keresztül a konyhából szoktak az ebédlőbe járni. Azt is megpróbálta, az sem nyílt ki.

Az ebédlőben volt a csengettyűhúzó, mely a cselédségnek szól; azt megrántotta háromszor-négyszer erélyesen, azután várt sokáig - semmi nesz.

Még egyszer visszament az előszobába, azt még mindig üresnek találta. Itt senki sincs.

Szíve oly hangosan dobogott, hogy felriasztá alvó lelkét.

Itt valaki egy végzetes játékot űz, melynek nem tudja még, mi lesz a vége.

Ismét letette kardját, köpenyét, s visszatért abba a szobába, ahol Editet hagyta.

Lépteinek hangjára eléje jött a leány. De most már nem égett az arca rózsapírban, halavány volt. Szemei nyugodtan néztek Richárdra. Nem remegett, nem volt zavarban.

- Megbocsásson, Edit kisasszony - szólt Richárd -, minden ajtót zárva találok magam előtt, s az egész háznál senki sincsen, aki kieresszen.

Az oldalfalon Alfonsine életnagyságú arcképe volt nagy, aranyos rámában. Richárdnak úgy tetszett, mintha e szép tündérarc kegyetlenül mosolyogna e jelenetre.

Edit azonban nyugodt közönnyel felelt:

- A cselédek bizonyosan az udvarra mentek. De ez nem baj. Itt van a főajtónak második kulcsa, azzal én majd kibocsátom önt.

A falon függött egy nagy antik rácsozatú, remek kulcstartó. Editnek Richárd mellett kelle elhaladnia, hogy e kulcstartóhoz jusson. Midőn melléje ért, Richárd elállta az útját.

- Egy szóra, Edit! Tudja-e ön, mire gondolok én most e percben?

Úgy tetszett, mintha az az angyali szép arckép ott a falon az ifjú vállán keresztülhajolva a kárhozat szóváltását folytatná annak feldobogó szívével. Richárd úgy érzé, mintha az egész világ égne körülötte.

Hanem a leány, akinek útját állta, nyugodt maradt, s a legnagyobb lélekjelenléttel felelt neki:

- Ön azt gondolja most magában, hogy "én ennek a leánynak egyszer megfogadtam, hogy még a szememmel se sérthessem meg, tekintetemet sem fogom a kezén túl emelni".

S a leány két keze összekulcsolva volt ölében.

- Úgy van - szólt Richárd, s keble egyszerre egy egész pokol nyomásátul szabadult meg. - És most egyet kérek öntől, Edit kisasszony. Sürgetős levelet kell írnom a bárónőnek. Adhat kegyed nekem írószereket?

Edit a bárónő íróasztaláról felhengeríté a művészi tolólapot, s odamutatott.

- Tessék.

Richárd leült az asztal mellé, és írt. Rövid volt, amit írt, hamar készen lett vele. Azután borítékba tette, s azt ostyával lepecsételé.

Edit ez idő alatt folyvást nyugodtan állt az íróasztal túlsó oldalán, összetett kezeit ölébe leeresztve.

Richárd fölállt, és eléje lépett a lezárt levéllel. Arca nemes volt és tekintete fennkölt. A leánynak egész lelke szemeiben élt, midőn ez arcot vizsgálta.

- És miután kegyed el tudta a szívemben olvasni, hogy mit gondolok, most el fogja tudni olvasni azt is, hogy mit írtam a lezárt levélben most.

S azzal eléje tartá a levél pecsétes felét.

- El tudja-e olvasni?

A leány pedig, amint kezei össze voltak kulcsolva, lassankint fölemelé azokat egész arcáig, s így összekulcsoltan homlokához szorítá azokat, nem gondolva rá, hogy ezzel fölszabadítja a szemközt álló tekintetét, hogy szemeibe láthasson, és megláthassa azokban a kétségbeesés, a gyönyör, a fájdalom és felmagasztulás csillagcseppjeit.

- Igen, e levélben ez van írva - monda Richárd -: "Asszonyom, én öntül nőül kérem Editet; egy év múlva nagykorú leszek, akkor eljövök érte. Addig bánjék ön úgy vele, mint az én menyasszonyommal."

És azzal odanyújtá a leánynak a levelet.

Edit ajkaihoz szorítá hosszasan, kínosan a levél pecsétjét, s úgy nyújtá azt vissza Richárdnak.

Azután Richárd is ajkával érinté a pecsétet, mely kedvese csókjátul volt meleg. Ez volt eljegyzésük csókváltása.

- Át fogja ön adni e levelet a bárónőnek?

Edit némán inte fejével, és a levelet keblébe csúsztatá.

- S most egy évig ne szóljunk egymásnak arról, amit egymásról gondolunk. Isten önnel - szólt Richárd. - Ne kísérjen ön ki! Meg ne lássa valaki ezeket a könnyeket. Ezek már az enyéim. Mutassa meg, melyik a főajtó kulcsa. Most elviszem magammal, s holnap vissza fogom küldeni.

Richárd maga átvette a főajtó kulcsát, és eltávozott. Még akkor sem volt a többi szobákban senki. Kinyitotta magának az ajtót, újra be is zárta, és nem talált a házi cselédség közül senkit sem folyosón, sem udvaron.

A leány pedig, mikor Richárd léptei elhangzottak, leborult a földre, s ahol Richárd legutoljára állt, a bársonyszőnyegen meglátszott léptének helye, a leány megcsókolta kedvese lábának nyomát.

Nagyon késő volt, midőn a baronesse és leánya hazaérkeztek. Edit már saját szobájában volt akkor, azazhogy abban a szobában, melyet mamzel Betti osztott vele.

- Küldje be a bakfist! - parancsolá Alfonsine.

Edit bejött.

- Még ébren voltál, Edit? - kérdé Antoinette asszony.

- Igen, nagynéném.

Antoinette vallató tekintettel kémlelt Edit szemeibe. Nem találta bennük azt, amit keresett. Inkább valami szokatlan önbizalmat, ami eddig nem volt sajátja.

- Nem keresett valaki, míg odavoltunk? - kérdé tőle.

- De igen, Baradlay kapitány.

Mind a két hölgy kereszttűzbe vevé Edit arcát. Hasztalan. Nem gyullad az ki többet erre a névre. Az most már jó helyen van a szívben, s nem szalad ki az arcra minden megszólításnál.

- "Várt" reánk a kapitány? - kérdé Antoinette.

- Csak addig, míg e levelet megírta nagynénémhez - szólt Edit hidegen, s átadta Plankenhorstnénak Richárd levelét.

Most az úrhölgyön van a sor, hogy arca kigyulladjon, midőn e levelet elolvasá.

- Tudja ön, mi van e levélben? - kérdezé izzó tekintetet vetve a leányra.

- Tudom - felelt Edit, s tekintetében annyi öntudat, annyi nemes büszkeség volt, hogy Antoinette dühe megzsibbadt bele.

- Mehet ön szobájába, s lefekhetik.

Edit ment.

Antoinette dühösen veté oda leányának Richárd levelét.

- Nesze! Ez a te őrült eszednek a műve!

Alfonsine elsápadt, és reszketett a dühtől, mikor e levelet végigolvasá. Nem tudott szóhoz jutni.

Anyjának arca ki volt kelve a haragtól.

- Azt gondoltad, ugye - szólt összeszorított fogai közül szűrve a szót -, hogy minden ember... Palvicz Ottó!

Ennél a névnél visszatekintett anyjára Alfonsine; és ami gyűlölet, keserűség, bosszú és anyagyilkos kegyetlenség volt ez egyetlen tekintetben, azt szó nem mondhatja ki.

Richárd úgy érzé magát, mikor hazament, mintha lovon ülne, melynek szárnyai vannak.

Csak most kezdett még magára ismerni.

A szibarita léhaság után, melyben eddigi napjai eltöltek, valami nemes dac keletkeztét érezte szívében, melynek első neve: az üldözöttek iránti hajlam.

Egészen meg volt magával elégedve a mai nap kimenetelén.

Átérzette az egész kísértést, és élvezte a felmagasztaltságot, melyet diadalával teremtett.

Annálfogva, mikor hazaérkezett, egészen idegennek érezte magát garzonlakásában.

Minden tárgy emlékeztette valakire, akit szeretett volna már elfeledni. Itt egy szőnyeg, ott egy tabouret, amott egy pár papucs, a falon egy óravánkos; mind gyöngéd viszonyok emlékei, mikre visszatetszéssel tekint mostan.

- Pál úr! - kiált öreg vitézének.

- Mi tetszik?

- Rakjon tüzet a kandallóba!

Pál úr azt igen természetes indítványnak találja.

Hanem hogy átkozott nedves a fa, nem akar egyhamar meggyulladni.

Richárd íróasztala fiókjából előkeres egész csomag leveleket, miknek illata, színes borítékja elárulja gyöngéd tartalmát.

- Ezekkel alágyújthat.

Pál úr cselekszi azt nagy gyönyörűséggel.

A kandalló tüze vígan fellobog a gyöngéd levelek tüzétől.

- Pál úr! - kezdi Richárd. - Holnap nagy campagne-ra megyünk.

Pál úr örül annak nagyon.

- Ezt a sok cókmókot nem hordhatjuk magunkkal a táborozásra. Legyen rajta, Pál úr, hogy ami bútorféle van, azokon adjon túl, amik pedig holmi emlékek, képek, hímzetek, azokat rakja tűzre.

- Értem, kérem alássan - felel Pál úr.

Richárd kapitány ágyával szemközt, az alcoven oldalfalán függ egy remek olajfestmény nagy aranyrámában, mely egy hírhedett szépség arcképe volna, ki magát Richárd kedvéért lefestette - mint Danae.

- Ezt a képet is pusztítsa el, Pál úr! - rendelkezék Richárd.

- Meglesz - szólt biztatólag a vén huszár.

Még azután minden fiókját összekutatta Richárd, kihányt belőlük hajfürtöket, száraz virágokat, színes szalagcsokrokat, "mind tűzbe velük", s miután meggyőződött róla, hogy semmit sem hagyott fenn, mely a múlt emlékeiből kísérteni visszajárjon hozzá, még egyszer rábízta Pál úrra, hogy a masszívabb darabokat is pusztítsa el távolléte alatt, s aztán könnyebbült lélekkel ment vacsorálni.

Nem is sokáig mulatott odakinn, idejekorán hazatért lefeküdni, s mikor vetkőzni kezdett, nagy megelégedésére látta, hogy Danae csábító képe nem vet rá többé a falról epedő szemeket.

Olyan jó meleg volt szobájában az elégetett emlékektől.

Reggel jókor bejött hozzá Pál úr kifényesített csizmáival, s megkérdezé tőle: no, hát hogy aludt?

- Igen jól, Pál úr, köszönöm kérdését. Látom, hogy jól eltakarított innen mindent. Hanem hát mi lett annak a képnek a rámájával? Csak nem égette el azt is?

- Azt "is"? - kérdé Pál úr sajátságos bámulattal. - Hát azt gondolja a kapitány úr, hogy azt a képet elégettem?

- Hát mit?

- Hát mit? Csak nem ettem gilvagombát, hogy azt a szép képet a kályhába dobjam!

- Hát mit csinált vele?

Már hiszen megkövetem, én is voltam ifjú legény, nekem is csinált a szeretőm gyöngyös dohányzacskót a nevem napjára; de mikor azután megcsalt a szeretőm, én nem dobtam a gyöngyös dohányzacskóm a kemencébe.

- Hát mit csinált vele?

Pál úr felhúzta a szája bal szegletét a szeméig, s hamisan hunyorított egy nagyot.

- Bevágtam a zsidónál, s beittam az árát!

Richárd haragosan hajítá le magáról a paplant.

- Csak nem vágta be kend az én képemet is a zsidónál?

Pál úr nagyszerű vállakat vont erre a kérdésre.

- Furcsa biz az; azt mondta kapitány úr, hogy pusztítsam el a háztul.

- No igen; azt értettem alatta, hogy vesse a tűzre.

- Én meg azt értettem alatta, hogy vigyem el Salamonhoz, aki megadja az árát.

- És odavitte?

- Ott is van már.

Richárd igazán mérges akart lenni.

- Azonnal menjen kend vissza, és hozza vissza tőle azt a képet! - ordítá telhető haraggal Pál úrra.

Hm. De nem volt ám Pál úr olyan könnyen megijeszthető legény.

A vén huszár nagy lelki nyugalommal készíté oda az ágyhoz gazdája kapcáit, és elpusztíthatlan flegmával felelt neki:

- Nem adja ám azt már vissza a Salamon!

- De ha én akarom.

Pál úr odaállt az ágy elé, s Richárd rajthuzliját félig kifelé fordítva s felvételre alkalmatossá idomítva mondá:

- Azt izente a Salamon, hogy beszéljen vele a miatt a kép miatt maga a kapitány úr.

Richárd mérges volt.

- Pál úr, maga nagy barom! - kiálta szolgájára.

- Tudom, kérem alássan - felelt az öreg. - Ez az egy érdemem van a világon.

Richárd azt az ajánlatot tette Pál úrnak, hogy menjen a pokolba, annak is pedig a fenekére.

Pál úr nem volt annyira pogány, nem küldte gazdáját olyan egészen messze, csak annyit mondott neki, hogy a Salamon boltja vagyon Porcelán utcában, Nro 3.

Richárd bosszúsan öltözött, s azzal sietett felkeresni Salamont a Porcelán utcában, mielőtt a zsibárus megteszi azt a tréfát, hogy kiakasztja a tárlatában közszemlére azt a képet, amit az arcáról sokan meg fognak ismerni.

Ráakadt a zsibárusboltra. Kis, alacsony spelunka volt az, melybe az utcaemelés miatt még egy lépcsővel lefelé kellett lépni; világosságát csak a boltajtóról nyerte, aminek ennélfogva mindig nyitva kellett állni. A boltbejárás két oldala pedig el volt állva rozzant bútorokkal: ócska karszékek, bicegő szekrények, megrakva felyülkerült lábzsámolyokkal, a szögletekben kínai tornyok, csorba tányérokból rakva, a földön tudományos vastagságú könyvek, amiknek ott a legjobb helye; hanem ahelyett egy aranyos csillárra zsíros lószerszámok körül felmagasztalva; a polcokon egy csoport kitömött papagáj, mókus és öleb bámul egymás üvegszemeibe, csendéletet képezve a fölöttük meredező csonka szobrokhoz: egy Herkules, kinek fél keze nincs, egy, Minerva, kinek be van törve az orra, s egy Venus, ki már nagyon összevissza van ragasztva; a falakon fakó rámás képek, többnyire üveg nélkül: az ismeretes Európa, Ázsia, Afrika, Amerika; és József, kinek zálogban marad a köpenyege Potifárnénál. A nyitott szekrényekben minden elképzelhető eszköz, amit emberi nyomorúság üvegből, vasból, rézből, cinkből előállított. S az egész quodlibeten az ódonság illata lengedez.

Ami pedig legócskább az egész boltban, az a boltos maga, ki ott ül az ajtóban nagy prémes kaftánba burkolva; lábai elrejtve bélelt botosokban, s prémes sipkájának ernyője egész orra hegyéig lehúzva. Salamon úr arca borotválva szokott lenni minden harmadnap; természetesen nem késsel, hanem valami mással; azt tudják, akik tudják. Most éppen a harmadik napja van. Ott ül ő egész nap, s csak olyankor kel föl, mikor vásáros érkezik, a nagy karosszékből, melynek itatóspapirosból van már a feneke, mert a bőr nagyon kikopott belőle a sok rajt üléstől.

Már korán reggel kinyitja boltját, s kiül az ajtóba, mert nem tudhatni, mikor hoz valakit a jó szerencse.

Íme, még alig nyolc óra, mikor egy szép huszártiszt lép be nagy méltóságosan az alacsony boltocskába, s erős hangon kezd tudakozódni:

- Ez a Salamon zsibárus boltja?

Az öregúr a bő kaftánban leveszi lábait a nagy botosokkal a zsámolyról, és felemelkedik a kérdező előtt; s nagy prémes sipkáját hátrafelé tolva, hogy mosolygó arcát megmutathassa a kérdezőnek, siet megfelelni:

- Legalázatosabb szolgája a nagyságos kapitány úrnak; ez a Salamon zsibárusnak a boltja, s én vagyok az a Salamon zsibárus, akinek ez a boltja. Szolgálatjára Baradlay Richárd kapitány úrnak.

Richárd megütődve kérdezé:

- Honnan ismer ön engem?

A zsibárus behízelgő mosollyal válaszolt:

- De hát hogyne ismerném én kapitány urat? Nagyon jól ismerem. Aranyember a kapitány úr.

Richárd nem értette az ismeretség alapját. Egészen valószínűtlen volt, hogy Salamon úr akár a katonai szemléken, akár az udvari estélyeken találkozott volna vele. Pénzt sem kölcsönzött még tőle soha.

- Hát akkor azt is fogja ön tudni, hogy egy kép miatt jöttem most ide, amit a szolgám félreértésből ide hozott eladás végett. Én azt a képet nem szándékoztam a zsibvásárra küldeni.

- Ó, én tudom azt nagyon jól - felelt Salamon úr. - Éppen azért voltam elég bátor a vitéz huszár úr által azt az izenetet küldeni nagyságos kapitány úrnak, hogy tisztelje meg szegény házamat személyes látogatásával, akkor azután majd beszéljünk a felől az idehozott kép felől.

Richárd felpaprikázott kedéllyel felelt:

- Nincs arról a képről mit beszélni. Az nem eladó. Én azt meg akarom semmisíteni.

A zsibárus mosolygó arccal mondta:

- De ugyan minek megharagudni, nagyságos kapitány úr? A harag nem egészséges. Hiszen én erővel el nem foglalom a képet. Csak azért mondtam, hogy legyen szerencsém, hogy az enyim legyen a szerencse. Legvégül azt teheti ön, amit akar. Magamforma ember kap rajta, ha valami ismeretsége akad. Ki tudja, mi jó lehet belőle. Legyen szerencsém a lakásomon, kapitány úr. A kép odafenn van a lakásomon. Tessék felsétálni. Ki tudja, mire lehet az jó?

Richárd nem bánta hát, ha el kell is fogadnia az erőszakolt látogatást.

- Hát jó. Menjünk fel.

- Csak előbb bezárom a boltajtót. Magam vagyok, nincsen segédem. Amíg odafenn leszünk, addig nem jön be senki. Csak tessék előremenni, kapitány úr. Itt a csigalépcsőn fel. Az emeleten van a szállásom. Tessék addig helyet foglalni ott.

Richárd megfogadta az utasítást, s felment a rozzant, fa csigalépcsőn, mely a boltbul az emeletbe vezetett, Salamon szállására.

Mikor feljutott a bolt feletti szobába, elbámulva tekinte szét.

Egy fejedelmi múzeumot vélt maga előtt látni.

Három egymásba nyíló nagy szoba telve volt a legpompásabb fényűzési cikkekkel.

Művészi alkotású szekrények, kirakva tájkép-márvánnyal, kínai szivárvány-haliotissal, illatos fábul, elefántcsont faragványokkal, gazdag aranyozással, a múlt századok remekei. Mellettük mozaik asztalok, drágakövekből kirakott táblákkal, japán, kínai és etruszk vázák, sèvres-i és nankingi porcelánok, bronz remekművek, alabástrom és márványszobrok, antik kargyertyatartók, művészi ezüst vert művek; tálak, szelencék, kelyhek, billikomok tűzben aranyozva, drágakövekkel kirakva, faragott kandallók, színes márványokból óragyűjtemények és természettudományi ritkaságok, mind a legszebb rendben, osztályozva, számokkal ellátva, míg a falakat egész fel a padmalyig remek festmények takarták, a régi kor minden művészeinek névjegyeivel.

Hisz ez egészen másforma bolt, mint az, amelyik oda alant van!

- Nos, hát hogy tetszik önnek idefenn? - kérdé a zsibárus mikor felkapaszkodott a lépcsőn Richárd után. - Ugyebár, érdemes lesz egy kicsinyt a széttekintésre?

- Az már igaz - szólt Richárd -, ez egészen meglepő rám nézve. Hogyan jutott ön ennyi válogatott, művészi becsű műhöz?

- Hja! A Salamonnak nagy összeköttetései vannak. Egész Bécsben, a külföldön is tudják azt, hogy mi az a Salamon zsibárus boltja. Akinek kell ócska éjiszekrény: megtalálja itten. Akinek kell ezüst vésmű Benvenuto Cellinitől, az is megtalálja itten, amit keres. Akinek van valami eladnivalója: törött ibrik vagy Michel Angelo remeke, tudja jól, hogy annak Salamon megmondja az árát: ez egy garas, ez kétezer arany.

Richárd el volt foglalva a körültekintéssel.

Az öreg zsibárus mosolygó bizalmassággal súgá fülébe:

- És azután azt is tudják a nagyságos és méltóságos urak, hogy a vén Salamon tud hallgatni, mint a hal. Tudja minden darabnak a gazdáját: ez ettül a gróftul, az attul a hercegtül származott ide; soha azt senki meg nem tudja tőle. Pompás kabinetdarabok vándorolnak egyik gazdátul a másikhoz. Salamontul egyik sem tudja meg, kitől jöttek azok. Miért lettek eladva. Mi volt a történetük. Salamon tud mindent, de nem mond semmit. Salamon ismeri a nagyságos és méltóságos urak dolgait, de nem mondja el azokat senkinek.

- Az mind igen dicséretre méltó szokás Salamon úrtól. Hanem hát hol van az én képem? - sürgölé a dolgot Richárd.

- Nono, hát minek az a nagy sürgetés? Hát elszaladok én innen? Hát nem enged magának a kapitány úr egy kis időt a körültekintésre? Hátha valami üzletet köthetnénk mégis ama kép végett?

- Nem lehet, kedves öregem - szólt Richárd derültebb kedéllyel -, az a kép arckép; akárhogy nem akarok is többé az eredetijére emlékezni, de azzal csúffá nem tehetem, hogy eladjam azt, ami tőle arckép.

- Arckép! Arckép! - morgolódék az öreg zsibárus. - Mintha nem volna énnálam arckép is elég. Tessék csak átjönni a szomszéd szobámba.

Azzal áttuszkolta Richárdot a mellékosztályba. Richárd bámulva látott maga előtt egy egész szobát, melynek minden fala meg volt rakva arcképpel.

Mindenféle alakú és nagyságú képmások, hölgyek és férfiak, többnyire fiatalok; olaj- és pasztellfestmények, akvarellek és tusrajzok, egész a szerény sziluettekig, sűrűn egymás mellé rakva; s még azon túl egy szögletben egymásnak döntve egy csomó olajfestmény, melynek nem volt semmiféle rámája.

- De ugyan mondja meg, hogy kerül ennyi egymáshoz nem tartozó idegen arckép a zsibvásárra? - kérdé Richárd.

- Igen egyszerűen, nagyságos kapitány úr. Az emberek egy ideig szeretik egymást, azután kiszeretnek egymásból; egy ideig ott tartanak egy arcképet a vánkosuk fölé akasztva, azután megváltozik az ízlés, urak, asszonyságok elfelejtik egymást. Ifjú gavallérok, mikor házasodni akarnak, nem szeretik, hogy az új asszony más képet is találjon a háznál, s kész legyen érte a csetepaté.

- S aztán eladják a régi arcképeket?

Salamon szétterjeszté karjait, a szobán körüljártatva kézmozdulatát.

- Ahogy látni tetszik.

- No, azon nem csodálkozom annyira, hogy akad, aki eladja az emlékbe kapott arcképet, mint azon, hogy akad, aki megveszi. Mi a gutát csinál ön ezekkel az arcképekkel? Hogy ád rajtuk túl megint?

Salamon csendes mosolygással ringatta fejét kaftánja gallérpréme között.

- Nagyon jó üzlet ez, nagyságos kapitány úr! Az, aki eladja a megunt, meggyűlölt arcképet, potom áron ideengedi. Akkor azután csak az a mesterség, megtudni, kinek a képmása lehet ez. Járnak a Porcelán utcai Nro 3-ba sokan: délceg urak, fényes hölgyek. Ezt a furcsa képtárt nagyon szeretik kutatni. Némelyik aztán rátalál a magáéra; azt sem kérdi: "Hogy adod, Salamon?" - fizet nagylelkűen, s elviszi a képet; nem tudom, mit csinál vele tovább.

- Ez ugyan ördöngős egy üzlet, Salamon úr!

Salamon úr bizalmasan tevé reszkető kezét Richárd karjára, s hamisan hunyorítva suttogá:

- Ismerem ám én az ön arcképének az eredetijét is. Szokott ide járni. Hüh! Ha az ezt a képet meglátja nálam! Az ilyen kosztümképért nagyon nagylelkűen szoktak fizetni!

- No, de azt a szégyent és nem fogom rajta elkövetni, Salamon barátom. Bármennyire utálva gondolok is arra, aki e képhez hasonlít, nem akarok vele olyasmit tenni, amiért ő is jogot találjon engemet megutálni.

- Ön aranyember, kapitány úr! Ön bizonyosan házasodni készül! Hej? Nem igaz? Már van is más arckép ennek a helyén? Mit?

- Igaz, Salamon úr, házasodni akarok; de más arckép azért nem került ennek a szegére.

- Meg tudnám ám én azt is szerezni. Ó, én mindennek tudom a módját. Mit? Nem lehet? Nekem van egy festőm, akinek csak azt kell mondanom, eredj ide vagy amoda, nézd meg jól ezt vagy amazt; azután gyere haza, és fesd le. És az lefesti az emlékezet után olyan jól, hogy majd megszólal. Nos? Kívánja ön? Mért csóválja a fejét? Az ön menyasszonyát nem lehet meglátni? Olyan magasan áll, vagy olyan rejtekben? Talán zárdában van? Ön csak egyre csóválja a fejét? Az még titok. Azt nem szabad megtudni senkinek: Talán éppen valami szegény leány? Jól van, jól, kapitány úr. Én nem tudakozódom. Nem kérdezek én soha semmit. Hagyjuk abba. Hanem hát - hogy adja ön ezt a... Danae asszonyságot?

Richárd bosszúsan csörrentett kardjával.

- De megmondtam már, hogy ez nem eladó! Visszakérem.

- Ejnye, ejnye no. De minek mindjárt úgy csörömpölni a kardjával? Hát hisz én nem mondtam, hogy adja ide tíz forintért, húsz forintért. Azt tudom, hogy derogálna ilyen uraságnak. Egy Baradlay Richárd! Hanem hátha cserélhetnénk valamit? Valami más szép képet? Valami más mitológiai képet? Nálam van nagy választásban.

Richárd nevette már a dolgot.

- Nem, Salamon, nem csaklizunk; cserébe sem adom a Danaét kétszerte szebb képért sem, s ha még egyszer olyan mitológiai lesz is. Engemúgyse, nem adom.

- No, no, no! Minek mindjárt esküdni? Hátha találunk valamit! Nézzük végig! No, de nézzünk csak ide. Nézni nem kerül pénzbe.

Azzal erővel odatuszkolta Richárdot egy halom rámátlan olajfestményhez, mik egymásnak voltak támasztva, s azokat elkezdé szétbontogatni.

Egy képnél aztán Richárd felkiáltott:

- Az ördögbe is!

- Ahán! - kiálta diadaltól villámló szemekkel a zsibárus. - Találtunk már valamit, ugye, amit érdemes a világosság felé fordítani? - S azzal kihúzta a kérdéses olajfestményt a többiek közül, letörülte a port kaftánja ujjával, s úgy tartá az ablak felé fordítva Richárd szemei elé.

- Ezer mennykő! Hiszen ez az én arcképem!

- He, hüm! Az bizony. Itt hever már nálam fél esztendő óta. Lássa ön: Danae asszonyság kevésbé volt aggodalmas, mint ön; ő már fél év előtt eladta az arcképét a Porcelán utcai Nro 3-ban. Nyolc ezüstforintot adtam érte.

- S hogy adja ön nekem azt a képet?

- Az ön saját arcképét, ugye? Mondtam már: cserébe.

- Legyen!

- Ej, ej, kapitány úr. Ön vigyázatlan alkuvó. Mások majd nagyon megcsalják. Hisz ön még rá is fizettethetett volna erre az üzletre velem.

- Vigye a patvar az egész üzletet. Mármost szőrt szőrért. Küldje ön haza az én arcképemet; s aztán, nem bánom, facsarjon ki Danae asszonyságtól a magáéért egymilliót.

- Kifacsarni? Ah, kapitány úr! Azt a Salamon nem teszi. Semmit, mint ami méltányos. Mindenki legjobban tudja magáról, mennyit ér. Amennyire taksálja magát, Salamon azzal beéri. Én, kifacsarni? Nem vagyok én csaló. Lássa, kapitány úr, milyen igazságos vagyok, még azt is megmondom önnek, hogy a képek hát mennek cserébe; de hát a ráma?

- Micsoda ráma?

- No hát: ön rámával együtt küldte ide a képet, Danae asszonyság pedig ráma nélkül küldte az önét; az aranyos keretbe mindjárt más képet illesztett. Hát a ráma még alkun fölül van.

Richárdot most már bosszantotta a zsibárusi nagylelkűség.

- Hagyjon nekem békét a rámájával; csak nem fogok öntől még öt forint ráadást is elfogadni!

- Ej, ej, no, már minek vesztegetni azt a nemes haragot? Rongyos öt forint! Hisz nem kínáltam én rongyos öt forintot önnek; hátha cserélhetnénk valamit? Nálam van sok mindenféle olyan dolog, ami a kapitány úrnak tetszhetik. Nézzünk körül. Nézni ingyen lehet. Vannak igen szép, pompás fegyvereim, handzsárok, kardok.

- Köszönöm. Az már nekem is van mindenféle; egész arzenálom van.

- De hátha itt is talál valamit, ami még otthon nincs! Aztán nem kerül semmibe megnézni. Hátha csinálhatnánk valami üzletet. Jó, jó, no, nem beszélek a rámáról. Azt majd beszámítanám. Ha valami megtetszik a kapitány úrnak, ráfizetne, hogy én is legalább egy kis pénzt lássak. Érti-e már? Nohát. Látja, minálunk az a szokás, hogy a legelső üzlet, ami a nap kezdetén történik, nem szerencsés, ha valami pénz, akármilyen kevés pénz, nem marad a markunkban belőle. Az az egész nap szerencsétlen nap lesz. Azért boldog az első vevő, mert azt el nem eresztjük; az a legolcsóbban kaphatja, ami neki megtetszik, csak hogy a pénzét lássuk.

Richárd csakugyan elhitte, hogy ez a zsibárus már őt másképpen el nem ereszti, hacsak egypár forintját itt nem hagyja nála, még a kettémetszett csereüzleten felül. Nem bánta hát, be hagyta magát tuszkoltatni a harmadik szobába is.

A harmadik szoba, amelybe átvezette a zsibárus Richárdot, egy teljes gyűjteményt tartalmazott a világ minden nemzeteinek fegyverzetéből.

Egyik csoportozatban az egyiptomi, perzsa és méd hadiszerek, görbe, kés alakú kardok szíjas fogantyúkkal, legyező idomú harci zászlók, buzogányos hajítódárdák, gitár alakú vértek; amazonsisakok, etruszk fahéjkürtök. Másik összeállításban ógörög fegyverzetek, thébai pajzsok, kéthegyű dárdák; az aspis és xyphos; a szamnit ércnyakló, római rövid kardok; villámos pajzsok, tollas páncélingek, szarmata pikkelypáncélok. Ismét más kirakat gall és teuton fonott vértekből, láncos buzogányokból, szarvas sisakokból, angolszász csatabárdokból; - mellette a középkor szakállas hajítókopjái, a cseh hajnalcsillag, a német páncéltörő, a szász alabárd és partizán, a sarlótőr és gyilokkapacs, a kereszthadak nehéz fegyverzetei, s a mór és szaracén kardok, kopják, a hindu tomahawkokkal és magyar fringiák, csákányok, gerezdes buzogányokkal egy kategóriába sorozva; - míg végre egy egész oldalt elfoglalt jelen század mindenféle nemzeteinek fegyverzete, ócska kardok, puskák, drágaköves, kirakott díszkardokkal s aranyveretes handzsárokkal vegyest.

- Ugyebár, hogy ez is egy kis arzenál? - szólt kezeit elégülten dörzsölve Salamon. - Megérdemli a körültekintést. Ó, mikor egy-egy országos ünnepély készül, nagy kelete van a Porcelán utcai zsibárusboltnak. Itt megkapható minden. S aztán az ünnepély után ismét visszavándorol minden.

Richárd elemében találta itt magát. Műértő szemmel kutatott az ócska kardvasak között. Egyszer megpillantott egy barna pengét, melynek a legegyszerűbb markolatja volt, s tokja hiányzott. Azt kezébe vette.

- Ahén! - mondta kedvtelten a zsibárus. - Ön rátalált az igazira. Tudtam, hogy megakad rajta a szeme az igazi műértőnek. Ez egy igazi Crivelli-penge. Tíz aranyat kínáltak már a pengéért, de nem adom tizenötön alul, mert ez egy eredeti Crivelli, nem utánzat.

Richárd megnézte a kardot a világosságnál, s azt mondta rá:

- Ez nem Crivelli-penge.

Salamon nagyon meg volt sértve.

- Ah, uram. Én nem hazudom soha. Crivelli-penge, ha mondom, nézze ön csak.

S azzal a kard pengéjét reszkető kezeivel meghajtva, Richárd derekát öv gyanánt fogta vele körül.

- Megcsókolja a hegyével a markolatát.

- Jól van - szólt Richárd, átvéve a kardot -, hanem mármost én csinálok vele valami produkciót. Van itt valami rossz puska, ami nem sokat ér?

- Tessék választani - szólt Salamon, egy egész gúlára mutatva mindenféle elavult lőfegyverekből.

Richárd kiválasztott egyet közülük, a legnehézkesebbet, s azt harántékosan megtámasztá, szájával a gúlának, agyával a padlatnak.

- Most kérem, álljon ön egy kicsit félre!

A zsibárus félreállt, s várta, mit akar ez elkövetni.

Richárd pedig egyet suhintott a levegőben a karddal, s azzal lecsapott a puskacsőre. A puskacső kétfelé szelve esett jobbra-balra.

Richárd végigvonta ujjai hegyét a kard élén, s odatartá azt Salamon elé:

- Nézze ön, egy csorba sem esett az élén.

A zsibárus odavolt bámultában.

Először megbámulta a kardot, azután a kétfelé szelt puskát, azután odament megtapogatni Richárd karjait.

- Isten a világ felett! Ez volt a vágás! Én, ha egy narancsot elvágok késsel: háromszor kell hozzáfognom. Aranyember a kapitány úr! Nem aranyember - vasember! Ez volt a vágás! Micsoda vastag cső, s egy vágásra kétfelé esik, mint egy papiros tölcsér.

- Ez a kard nem Crivelli - szólt Richárd visszanyújtva a kardot a zsibárusnak -, ez valóságos Al-Bochacen damaszkpenge; az ára száz arany.

- Isten őrizz! - tiltakozék mindkét kezével a zsibárus. - Én megmondtam, hogy tizenöt arany az ára. Se alább, se feljebb. Nálam annyiba számít. És ha ide akarja adni érte cserébe a kapitány úr azt a képet rámástul meg még egy aranyat ráadásul, akkor legyen öné, vigye el. Én ilyen karddal egy házban nem hálok.

Richárd elmosolyodott.

- De hisz azt a képet már elcseréltük az én saját arcképemért.

- No, most már az ön arcképét nem adom semmi aranyért, semmi pénzért; az marad nekem. Először életemben találkoztam egy gavallérral, aki azt mondja: "Salamon, ennek az ára, amit nekem kínálsz, nem tizenöt arany, hanem száz arany; ez nem Crivelli, hanem Al-Bochacen." Ilyen arckép nincs több a világon. Ez rarität! Ez unikum! Ez inkunábulum! Nincs kópia, nincs varietät belőle. Ezt nem adom ki a kezemből. Az arckép itt marad. Vigye ön el a kardját, fizessen rá még egy aranyat, és aztán kvittek vagyunk.

Richárd gondolkozni látszott. Salamon kitalálta gondolatját.

- Ne féljen ön attul, kapitány úr, hogy valaki meglátja nálam az arcképét, el fogom azt tenni a hálószobámba, özvegy hálószobámba, ahova nem jár senki. No, ugye, itt hagyja?

Richárd nevetve tette kezét az unszoló tenyérbe.

- Nomármost, fizesse rá az egy aranyat.

A zsibárus szájához értette a kapott pénzt, s aztán mély zsebébe ereszté.

- Engedje még, hogy begöngyöljem papirosba a kardot, a szolgám utána fogja vinni a kapitány úrnak. Ugyan örülök, hogy szerencsém volt. Talán nem is utoljára. Ha házasodni fog a nagyságos úr, parancsoljon velem, előteremtek minden szépet és remeket, amiben szép szemek gyönyörködnek.

- Ó, köszönöm, nekem nem lesz arra szükségem, annak, akit én elveszek, nem kellenek cifra bútorok.

- Szegény leányt akar elvenni? No, mondja, igaz-e?

Richárd nem akart tovább szóba állni vele.

- No, isten önnel.

- Jól van, jól van, kapitány úr. Isten önnel. Nem kérdezősködöm. Az öreg Salamon sokat tud, amiről nem gyanítják, hogy tudhatja, de nem szól felőle senkinek; ön aranyember, ön acélember, kapitány úr. Nem jól mondtam, ön valóságos damaszkember! Hiszen ön tudja, miből lesz a damaszk. Acélt és aranyat kovácsolnak össze. Ebből lesz a damaszk. Csak maradjon ön olyan, amilyen. Én nem avatkozom az ön dolgaiba, kapitány úr; de emlékezzék rá a vén zsibárusra, a Porcelán utcában, a Nro 3 alatt. Én azt mondom önnek, hogy becsületes embernek lenni igen jó gescheft! Ráemlékezzék! Egyszer az életben még fogja ön látni a Porcelán utcai zsibárust, vagy akarja, vagy nem. Akkor meg fogja ön érteni, amit önnek mondtam: "Becsületes embernek lenni a legjobb üzlet." Istennel járjon!

Richárd iparkodott menekülni a bőbeszédű öregúrtól; a zsibárusgyereket a karddal egyedül bocsátá szállására; maga nem mert hazamenni.

Félt Pál úrtól.

- Hja bizony, édes lelkem, Arankám, a tisztelendő édespapát hiába várja haza, mert az nem jön többé haza. Most kapott a lelkem uram levelet Pestről; tudja, sok ismeretsége van neki mint nótáriusnak az egész világon, még Pesten is. Azt írják neki, hogy a tisztelendő uramnak a dolga bizony nagyon rosszul áll; a konzisztórium nem engedi többé felmenni a katedrába; már meg Bécsbe is fölcitálták. Legalábbis tíz esztendőre el fogják ítélni, s elviszik Kufsteinba. A bizony, édes lelkem. Hanem azért csak ne ríjon ám nagyon sokat. Hiszen csak jó az Isten; majd gondját viseli az az elhagyottaknak. Az Isten áldja meg, édes lelkem, Arankám.

Ilyen szép jóreggel-kívánással üdvözlé Szalmás Mihályné nótáriusné asszonyom a pap leányát, ki gyakran kitekingetett a kis paplak ajtaján az utcának azon vége felé, amerre az apját hetek előtt elmenni látta. De csak hiába várta vissza.

Erre a gyöngéd tudósításra aztán be is ment a házba a leány, és nem időzött tovább az utcaajtóban.

Leült a dolgozóasztalkája mellé, a félbehagyott fehérneművarrás mellé, s folytatta munkáját, míg ismét csak azon kapta magát, hogy tű és vászon kiesik kezéből, s előveszi a zsibbasztó mélázás, a vándor lélek viszi magával eszméletét úttalan utakon, sivatag pusztákon s sivatagabb idegen városokon keresztül, keresve millió ismeretlen arc közül egyet, és hallgatózva ismerős lépések, ismerős hangok után.

Míg ismét fölveri merengéséből egy-egy közeledő kocsizörej.

Valóban gyönyörű arc; hosszúdad, mint a tragédia múzsájáé; nagy, lélekteljes szemekkel, klasszikus arcéllel, finom ajkakkal; dús, tömött, gesztenyeszín haja puritán egyszerűséggel van fejére tűzve, s az egyszerűség még emeli a szoborszépségű fő nemes kifejezését.

A nagy szempillák egy percre felnyílnak magasan, midőn a kocsizörej közeledik; a leány felrezzen; hanem azután csak elcsitítja keblét, nem jön az, akit vár, s nagyot sóhajtva folytatja munkáját.

Pedig a kocsizörej ezúttal éppen a paplak előtt szűnt meg.

Hintó állt meg az ajtó előtt.

A leány felugrott, s az ajtó felé sietett örömmel. Talán atyja jön?

A szobaajtó hamarább nyílt, s a leány visszarettenve állt meg a belépő előtt.

Özvegy Baradlay bárónővel állt szemben.

Baradlayné fekete selyemruhát viselt, fekete hímzett gallérkával és karmantyúval; fején gyászfőkötő; ennyi gyász között annál fehérebbnek látszott márvány arca.

Aranka meghajtá magát előtte; az úrnő felemelte kezét, mire a leány odahajolt, és megcsókolta azt tiszteletteljesen.

- Jó reggelt, gyermekem - szólt az úrnő kegyteljesen, de egész hidegséggel. - Eljöttem hozzád, hogy beszéljek veled némely dolgokról, amiket el kell egymás közt intéznünk.

Aranka a pamlaghoz vezette az úrnőt; az inte neki, hogy foglaljon helyet vele szemközt.

- Legelőször is tudatnom kell veled, gyermekem, hogy atyádat, sajnálatomra, a férjem temetésén mondott imájáért igen sok baj érte. Bár ne történt volna ez úgy. De most már ezen nem változtathatunk. Ő aligha el nem veszti hivatalát, s ez még a baj kisebbik része.

("Tehát mégis igazat mondtak!" - sóhajta magában a leány.)

- Még szabadsága is veszélyben forog - folytatá az úrnő. Úgy lehet, hogy hosszabb időre bezárják, és nem fogod őt látni.

Az úrnő bámult, hogy ennek a leánynak az arcán ezek a szavak nem idéznek elő változást.

- Te magadban fogsz maradni.

A leány némán inte fejével.

- Mit fogsz tenni, ha egyedül maradsz?

- Mindenre el vagyok készülve - felelt a leány nyugodtan.

- Tekintsd bennem jóakaródat, gyermekem, ki érted mindent kész tenni. Az én családi gyászom okozója a téged ért csapásnak; legalább a tiedet enyhíteni óhajtom. Szólj előttem nyíltan: hova akarsz menni, mihez akarsz kezdeni? Én segélyedre leszek minden tehetségem szerint.

- Itt akarok maradni, asszonyom - szólt a leány, s méltóságteljesen emelé fel arcát, és nyugodtan tekinte az úrnő szemébe.

- Itt nem maradhatsz, gyermekem, mert a paplakot átadják másnak.

- Van atyámnak egy kicsiny háza a faluban, meghúzom magamat abban.

- S miből fogsz élni?

- Dolgozni fogok pénzért.

- Az nagyon keveset jövedelmez.

- Be fogom érni kevéssel.

- S hátha atyádat valami idegen városban tartandják, nem óhajtasz közelében lenni? Számíthatsz rám. Én biztosítom megélhetésedet.

- Köszönöm, asszonyom; ha egyedül kell lennem, itt még jobban lehetek egyedül, s ha atyámtól el vagyok választva, mindegy: háromlábnyi fal vagy harminc mérföldnyi távol válasszon is el.

- De itt eltemeted magadat; másutt új élet várhat reád. Én le akarom róni magamról a lelki terhet, hogy balsorsodnak az enyim volt oka. Adok neked vagyont, mellyel szerencsédet megalapíthasd. Ha osztályod lett balsorsomban, osztályt adok vagyonomból is. Bízzál szavamban.

A leány csak némán rázta fejét.

- Gondolj reá, hogy a balsorsban eltűnnek a jó barátok; a szerencsétlenséget mindenki elítéli, hogy okot találjon távol maradhatni tőle. Te most még szép vagy és fiatal, hanem a melankólia hamar vénít. Itt el leszesz temetve. Ahol az emberek olyan közel vannak egymáshoz, mint itt falun, ott azt, akit senki sem szeret, gyűlölik. Azt, amiért az egyik komolyan szenved, a többiek kinevetik. Örülnek rajta, ha megalázva láthatnak valakit, akire irigykedtek. Ha szép, ha jó, annál rosszabb ránézve. A rútak, a rosszak ellenségüknek tartják. Egy új világban új embereket találsz. Itt minden tárgy, minden tekintet bánt, sért, gyöngédtelenül fogad. Idegenek közt olyan kört teremthetsz magadnak, amilyent akarsz. Én megveszem tőled atyád házát, szőlőjét, kertjét, szántóföldjét oly áron, mely egy uradalmat ér. Pártolód, segítőd leszek életed minden szakában. Utat egyengetek előtted a legmagasabb ajtókig, amiken be kell jutnod, hogy atyád szabadságát visszanyerjed. Rajta leszek, hogy kárpótoljam mindazt, ami szenvedés miattunk érte családodat. S azután örülni fogok, ha boldognak látlak.

E szónál felállt a leány a székről.

- Köszönöm ajánlatait, asszonyom. De itt maradok. És ha cselédnek kellene is beszegődnöm valamely gazdához, s úgy keresném mindennapi kenyeremet, itt maradnék, nem mennék el innen. Ön tudja, asszonyom, ennek a gyűrűnek a történetét - folytatá a leány, bal kezén a kis karikagyűrűt felmutatva az úrhölgynek. - Ez köt ide engem, elszakíthatatlanul. Aki ezt az én ujjamra fűzte, azt mondta akkor nekem: "Én elmegyek most a világba, bujdosom, vándorlok; kergetnek. De bárhova hányjon is el a sors, e pont körül forgok, mint a bolygó napja körül. Itt maradj, hozzád térek. Ha egy világgal kecsegtetnek is, hogy innen elmenj, itt maradj, visszatérek. Ha az Isten anyja szól is hozzád, hogy hagyd el e helyet, itt maradj; visszatérek." Azért higgye el ön nekem, asszonyom, hogy itt maradok; nincs önnek annyi vagyona, nincs a világ urainak annyi rettegtetése, ami engem innen eltávolítson. Fogok szenvedni, nélkülözni, nyomorogni! Nyomorultabb leszek a koldusleánynál, de el nem hagyom ezt a helyet. Itt, lehet, hogy megvénülök, megőrülök; de itt maradok.

Most már az úrnő is fölkelt helyéről. Megfogta a leánynak azt a kezét, amelyiken a gyűrű volt.

- Tehát te szereted a fiamat? Hiszed-e, hogy én is szeretem őt? Valamelyikünknek le kell mondania a másikért. Melyikünk fog lemondani róla?

Aranka kétségbeesve vonszolta kezét Baradlayné kezeiből vissza, de az úrhölgy erősen tartá azt, és nem bocsátá el.

- Ó, asszonyom, minő kérdést intéz ön hozzám? Az mond le róla közülünk, aki elébb meghal! Öngyilkosságra űz-e ön engem?

Baradlayné eleresztette a leány kezét.

És azután oly jóakaratú, oly éltető szelíd mosollyal nézett reá.

- Nem. Azt akarom, hogy legyen mind a kettőnké. Legyen ő a tied. De te meg azután légy az enyim. Legyen együtt nekem fiam és leányom. Jöjj velem házamhoz; légy ottan, míg fiam visszatér, és azután szeressétek egymást; s nekem csak azt juttassátok osztalékul, ami szerelmetekből fennmarad!

A leány nem tudott hinni az úrnő szavainak.

- Ó, asszonyom, az, amit ön mond, olyan szép, mint egy álom. Egy ilyen eltiport féreg, mint én, nem hiheti, hogy innen a porbul egyenesen a mennyországba lehessen jutni.

- Igaz - szólt az úrnő felsóhajtva -, hisz az én arcom olyan hideg, s az én szavam olyan visszataszító. Hogyan hihetnéd el nekem, hogy én téged boldoggá akarlak tenni? Hogyan hihetné valaki egy ilyen járó-kelő szoborról, mint én, hogy az valaki iránt érezni is tudjon? Hanem én meg foglak győzni téged. Én le foglak győzni téged, míg elismered, hogy a diadalmas fél én vagyok. Ülj mellém!

Az úrnő odavonta maga mellé a pamlagra a leányt, s azzal kebléből kivont egy levelet.

- Nézd! Most kaptam e levelet fiamtól Oroszországból, kit hazahívtam Szentpétervárról. A levél feleútról kelt. Nekem volt önuralmam e levelet nem bontani fel, hanem elhozni hozzád, hogy szakítsd te fel, és olvasd fel előttem. Érted-e, mit engedtem át ez órában neked?

A leány meghajtá fejét, és ajkaival az úrnő kezéhez tapadt.

- Hát vedd e levelet, és olvasd fel nekem! Ismerni fogod az írást?

Az úrnő a lepecsételt levél címét mutatta Arankának. Aranka kezébe vette azt, és azután a hálás mosolygás egyszerre eltűnt arcáról. Fejét csöndesen ingatva, bámuló, nagy szemeket vetett Baradlaynéra.

- Nos?

- Ez nem az ő írása - rebegé a leány.

- Ah, dehogynem! Mutasd! Én csak ismerem tán fiam írását. Ez a B egészen az övé! Ezek az erősen megnyomott vonások, ez a férfias karakter a betűkben; ez mind...

- Jó utánzás... - suttogá a leány.

- No de olvasd a címet: "A ma très adorable mère." Ezt csak fiam írhatja nekem. A postajegy "Orsa", Oroszország közepe. Értesz franciául?

- Igen.

- Ki tanított rá?

- Magam.

- Ej, hát bontsd fel a levelet, s akkor majd meggyőződöl róla. Ez a pecsét csak az ő címere.

- Megengedi, nagyságos asszonyom? - szólt a leány, s reszkettek a kezei, midőn kis ollójával a papírt fölmetszé, hogy a pecsétet meg ne sértse; s azután kibontá a levelet.

És azután az öröm napvilága derült fel arcán újra.

- Ez már valóban az ő írása! "Kedves anyám!"

- No, ugyebár?

Hanem annál hamarább elkomorodott ismét a leány arca, úgy változott derűre-borúra, mint a tavaszi tájkép, mely fölött széttépett hófelhőket kerget az északi szél.

- Nos, mi az?

- Csak ez a két szó az ő írása; a többit egészen idegen kéz írta és franciául.

- Idegen kéz? Ó, kérlek, olvasd sietve!

A leány kezében reszketett a levél.

Asszonyom! Megbocsásson ön a kegyes csalásért, melyet a címborítékon elkövettem. Hogy önt meg ne rémítsem, utánoztam barátom vonásait, amiért gályarabságra küldenek, ha ön elárul. Ödön barátom maga akarta írni önhöz e levelet; de a két első szó után kihullt a toll a kezéből. Nagyon alélt.

Ne rettenjen ön meg: Ödön nagy veszélyben forgott; de már túl van rajta. Két hét múlva annyira kiépül, hogy folytathatja útját.

- Veszélyben forgott? - szólt bele az úrnő. - Ó, kérlek, olvasd!

Mégsem kerülte el figyelmét önrémülete mellett, mennyire meg van indulva a leány.

Annak minden lélekerejét össze kellett szednie.

Leírok önnek mindent őszintén, ahogy történt.

Amint Ödön az ön levelét kapta, mely őt hazahívja, itt hagyott rögtön mindent: cári udvart, kitüntetést, mulatságokat; hasztalan kértem, hogy maradjon; azt felelte rá: anyám hív, megyek.

A leány szemei e sorok után egy hálatelt, ihlett pillanatot vetének a levélből kitévedve az úrnő arcára.

Mikor láttam, hogy nem tartóztathatom, felfogadtam, hogy vele megyek, elkísérem a határig. Bár ne tettem volna. Akkor Szmolenszknél nem bocsátják tovább; nem jut bele a hózivatarba, nem kergetnek meg bennünket a farkasok; nem kell menekülni a Dnyeper jegén két óra hosszat korcsolyázva.

Mondhatom önnek, asszonyom, hogy Ödön remek fiú; mikor a hevélyben korcsolyám leszakadt lábamról, védképtelenné lettem; ő egyedül visszafordult üldözőink ellen, s elverte őket rólam pisztollyal, handzsárral; négyet leölt; neki köszönhetem, hogy élek.

Az úrnő arcán a büszkeség pírja gyulladt ki e magasztalásnál. De láthatta jól, hogy a leány arca annál halaványabbra változik, mentül tovább olvas; ajkai elkékülnek, csak nagy erőltetéssel bír tovább olvasni. Ó, a leány szerelme más! Őt az a hőstett kétségbe ejti, ami a spártai anyának gyönyör.

Azután ismét folytattuk menekülésünket: ami nem volt tréfa. Valami kétszáz farkas volt a nyomunkban!

- Az égre! - kiálta fel nyugtalanul az anya. Most már ő is!

A leány sebesen olvasá tovább - de szemei már zavarodtak, hangja akadozott:

Már közel voltunk a megmeneküléshez; katonai őrállomáshoz jutottunk, midőn egy rossz helyre értünk a Dnyeper jegén, hol halászok léket ütöttek elébb; nem vettük észre az újon befagyott helyet, s mind a ketten leszakadtunk a jég alá, és elmerültünk a befagyott jégboltozat alatt.

- Irgalmas isten! - sikolta fel Baradlayné magánkívül. A leány nem szólt semmit, de feje hátrahajlott, és szemei csukódtak; arca halvány lett, mint a fal. A levelet görcsösen tartá kezébe szorítva. Egész teste reszketett a láztól. Ajkait összekulcsolta a fájdalom.

Az úrnő karjába fogta az aléldozót, megsimogatá arcát, homlokát.

- Térj magadhoz! Lásd, te nálamnál is gyöngébb vagy. Hiszen én anyja vagyok. Én is érzem azt, amit te.

A leánynak megeredtek a könnyei. Az aléltság jege ebben olvadt fel. Az úrnő odavonta őt keblére; vigasztalá.

- Ne sírj! Mármost én fogom neked olvasni tovább a levelet. Látod, én nem könnyezek. Én sokáig tanultam, hogyan kell nem sírni, mikor valami fáj, míg beletanultam jól. Olvassuk, mi van még a levélben! Jöjj, nézz bele te is.

S azzal átölelve a leányt, úgy tartá kezében a levelet, hogy mindketten beleláthassanak.

- Olvassuk tovább.

Engem megőrzött amulétom, mit anyámtól kaptam; elindulásunk előtt kínáltam azt barátomnak; igaz amulét; megóv vízbefúlástól, vad harapástól, golyó sebétől, rossz szem verésétől, ragály mérgétől; de nem fogadta el. Azt felelte, hogy őt csillagai vezetik, s megvallá, hogy e csillagok: szerető női szemek! Mikor partra vontak bennünket a halászok, nem távoztam mellőle, míg meg nem kérdhetém tőle: ragyognak-e még csillagaid? Ő mosolyogva felelt: "mind a négy." (E szónál mind a két hölgy érezte a másik villanyos rándulatát; e bűvös szikra egyszerre ütött át idegeiken.) Azután egy kis forróláz következett Ödönre, amin most már szerencsésen túl vagyunk. Nem távozom mellőle sem éjjel, sem nappal. Bátran nyugodhatnak ágya fölött őrcsillagai. - Ma erővel levelet akart írni, de hát, íme, nem sikerült. Nekem kellett azt folytatnom. Hanem ez ne nyugtalanítsa önt, asszonyom. Nincs már semmi veszély; két hét múlva folytatjuk az utat. Addig csak arra kérem Ödön csillagait, hogy ne sokat sírjanak miatta, mert a csillagok könnye itt Oroszországban hóvá alakul, s az utunkban több van, mint elég.

Ramiroff Leonin

A két csillagpár összenézett. S szemsugaraikban már nem volt könny; ragyogtak az égi örömtől.

Baradlayné odavonta magához Aranka fejét, és homlokát megcsókolva gyöngéden suttogá:

- Leányom!

Arra a leány leomlott lábaihoz, s térdeit átölelve odafekteté égő arcát az úrnő ölébe, és nem szólt hozzá semmit, semmit.

De e néma elhallgatásnak egy teleírott titokjeles könyv volt az értelme oly szemek előtt, mik a szívekben olvasni megtanultak.

Az úrnő keze ott nyugodott a leány fején.

Egy óra múlva, a falu minden népe nagy bámulatára, a Baradlay urasági hintóban, a bárónő mellett ülve hagyta el a pap leánya a szerény papi lakot. A két hölgy derült arccal beszélgetett egymással; hiszen tárgyuk volt hozzá elég.

Nótáriusné asszonyom ez ámulatos tüneményt megpillantván, nosza hirtelen két pofont kioszta két léhűtő siheder fiának: egyik "Szaladj a hintó után, hová mennek?", másik "Szaladj a parókiára, mi történt ott?". Nemsokára visszatért mind a kettő: egyik meghozta, hogy a hintó a kastély udvarára hajtott be; a nagyságos asszony megölelte a kisasszonyt, mikor leszálltak a hintóból, nem is vette le a válláról kezét, míg fölmentek a lépcsőkön; a másik lelkendezve hozta a hírt, hogy a papék szolgálója meg az egyházfi azt mondták, hogy az egész ház rájuk van bízva most már, mert a kisasszony ezentúl a kastélyban fog lakni, sohasem is jön ide vissza.

Szalmás Mihályné asszonyom csak kiejté e szóra kezéből a szakajtó kosarat kotlóstul együtt, s összecsapá a két első extremitását:

Ettől a naptól fogva Szalmás Mihályné asszonyom egy istenáldotta napot sem mulasztott el, hogy már korán reggel fel ne menjen a kastélyba, s ott végére ne járjon az utóbb történteknek.

Mert hogy van a kastélynak egy öreg házfelügyelője, aki neki régi jó ismerőse, s aki azután mindent el szokott mondani, ami odabenn a kastélyban történik.

Valóságos igaz pedig, hogy Bakó Márton uram soha egy kérdését sem hagyta felelet nélkül Szalmás Mihályné asszonyomnak; csupán abban tartván fel magának némi kis koncessziót, hogy amit kérdéseire válaszolni szokott, az szabályszerűleg diametraliter ellenkezik a való igazsággal. És ez óriási eltéréseket a históriai adatoktól, sőt gyakran még a költői valószínűségtől is oly quakeri igazmondó ábrázattal szokta Bakó Márton uram Szalmás Mihályné asszonyom nyakába varrni, hogy annak teljes lehetetlenség marad a hallottakban való kételkedés.

- Hogy van a lelkem Aranka kisasszony? - kérdé a nótáriusné asszony.

- Nem tudom; az éjjel elvitték Bécsbe - felel rá Bakó Márton uram.

- Bécsbe? Ugyan minek vihették Bécsbe?

- Férjhez veszi ott egy nagy úr.

- Nagy úr? Miféle nagy úr?

- Ágens, szekretárius vagy referendárius!

- Hű, lelkem! Fiatal úr-e?

- Valami hatvanhat esztendős.

- No, ez ugyan időske! S mért adják olyan öreghez szegénykét?

- Azért, hogy az apját kiszabadítsa általa.

- Hát az öreg tiszteletest csakugyan elítélték?

- Gályákra!

- Gályákra! Mi történik ott vele?

- Neki kell húzni a parton a kötelet, mikor a gályát átvándoroltatják Európából Amerikába.

- No, ez bizony szörnyű nagy büntetés.

- Bizony, nagy büntetés.

Bakó Márton uram olyan komoly ábrázattal adta mindezeket elő, hogy Szalmásné asszonyom esküdni mert volna rá, hogy mind egy szóig igaz.

Egy reggel pedig azzal a kérdéssel zörgette fel Szalmásné asszonyom a jámbor kasztellánt, hogy:

- Ugye, vendéget várnak?

- Azt bizony. Honnan sejtette meg Szalmásné asszonyom?

- Minden reggel el szoktam pillantani a kastély felé, s ma megláttam, hogy a jobb oldali kémények is mind füstölögnek; fűtik az eddig nem fűtött szobákat: valakire várnak; kire várnak?

Bakó uram megmondta őszintén:

- A nagyságos úrfi érkezik ma.

- Melyik úrfi? Három úrfi van. Melyik kerül haza?

Bakó uram kész volt a felelettel:

- A gárdista.

- A gárdista? Hát szabad annak a király személyét otthagyni?

- Mást fogadott arra az időre maga helyett.

- Hát csak a gárdista jön? Vajon hogyan érkezik meg?

- Természetesen, hogy lóháton.

- Lóháton? Milyen lova lesz?

- Tiszta fehér lovon fog ülni.

- Milyen ruhája lesz?

- Tiszta karmazsinveres, aranypaszománttal, nyusztkalpag a fején, kolcsaggal, párducbőr a hátán.

- Párducbőr? Jérum! Én még sohasem láttam párducot.

Bakó uram engedte ezzel a hírrel Szalmásné asszonyomat végigszaladni a falun.

Azon a napon pedig csakugyan vártak valakire a kastélyban.

Ödöntől érkezett levél; most már saját írása, Lembergből keltezve, melyben tudatá anyjával előreküldött futár által megérkezése napját.

Azon nap délutánján Baradlayné asszony befogatott utazóhintajába, s eléje sietett fiának a legutolsó állomásig.

Egyedül ment, semmi kísérőt sem vitt magával.

A szunyogosi állomásnál bevárta érkező fiát. Ödön megjött pontosan a kitűzött alkonyi órára.

A találkozás gyöngéd volt és érzelemteli.

- Milyen nagyon megrémítettél baleseteddel! - feddé az anya gyermekét.

- Már túl vagyunk rajta. Csak hogy látjuk egymást! - felelt az ifjú, anyját megcsókolva.

Ott azután meg sem állapodott, átköltözött anyja hintajába, s folytatták együtt az utat Nemesdomb felé.

Még jó világossal érkeztek meg a falu alá.

A kertek alatt volt egy emelkedett domb, melyről az egész alföldi síkság végiglátható volt; e domb alja fenyőkkel körülültetve, miknek sötét lombozata alól egy egyiptomi stílben épült, szürke márványépület tűnt elő, falai az alkony napjától megaranyozva.

Itt megállítá a hintót Ödön.

- Szálljunk ki, anyám.

Baradlayné megértette fiát. Kiszálltak.

Azzal karját nyújtva anyjának, szótlanul vezette őt ama fenyves domb felé.

A domb alján, a márványportálé előtt oldalvást volt egy kisded emberi lak. Az volt a kriptaőr laka. Ödön kiszólítá őt szobájából.

A sírboltőr előjött a kulcscsomaggal, s a kettős vasajtót, mik közül az egyik tömör, a másik áttört munka volt, felnyitva, meggyújtá lámpáját, s levezeté a sírbolt lépcsőin a látogatókat.

A föld alatti félsötétben odavezette őket a legutoljára bevakolt fülkéhez, mely előtt a legutóbb sírba szállt nagy férfi emléktábláján ragyogtak a kifestett, megaranyozott érdemrendek, sorban odavésve a nemesi címer alá. Ott pihent a kőszívű ember, kit szíve és a balzsamok csodái még holta után sem engednek porrá lenni.

Mikor ott a sírbolt előtt az anya és fia egymás kezét kezükben fogva álltak, úgy érzett egyet mind a kettő, mintha a fiú minden csepp vére anyja szívén keresztül tenné meg körfutását. Egy eltűnt szellemhez beszéltek, s ugyanazon dolgokrul beszéltek vele.

Azután megölelték egymást, s azzal visszatértek az élőlények világába.

A kastélyban a régi arcokkal találkozott Ödön. Régi szolgák, vén gazdatisztek, a régi alázatos bókolással; csakhogy a bókolás most még egy fejhajtással alább szolgált. Most már ő volt a család feje.

Anyja arcán sem találhatott semmi változást. Akkor sem volt az hidegebb és szomorúbb, mikor legutóbb látta. Régi már ez a gyász, csak a gyászruha új.

Baradlayné most is oly hideg kimérten szól fiával, mintha most is hallgatná a falon keresztül egy kérlelhetetlen alak, ki minden szót megbírál, s minden érzelgést elítél.

Mikor Ödön útiköntösét átváltá, anyja végigvezette őt az apai lakosztályon.

- Most a te rendelkezésedre fognak ezek a szobák állni. Embereket kell elfogadnod, akik látogatni fognak. Tudod, hogy házunk gyűlhelye sok ismerősnek, akik jöttöd hírére fel fognak bennünket keresni. Most már házigazda fogsz lenni itten.

- Ahogy kívánod, anyám.

- Javainkra férfinak kell felügyelni. Gazdaságunk kiterjedt és sokágazatú; azt rendbe szedni teneked kell.

- Igyekezni fogok, hogy beletanuljak.

- Mint legidősebb fiú és teljes korú, testvéreidnek természetes gyámja leszesz. Mértéket kell tartanod szeretet és bölcs belátás között. Testvéreid lelkületükben nem hasonlítanak egymáshoz, s egyik sem tehozzád; mind a kettőt külön kell tanulmányoznod.

- Figyelemmel és szeretettel fogok e tanulmányhoz.

- Házunk nagy nevezetességgel bír e megyében. Határoznod kell, mely állást foglalj el magad, kiket gyűjts magad körül, kiknek légy vezetője.

- Tanácsodat fogom kérni, anyám.

- Új ember vagy, mindenki fog keresni; minden oldalról fogják próbálni kebledet. Rajtad áll, mit szólj, mit ne mondj. Hallgass-e sokáig vagy mindig? Kimondd-e az első kérdésre, amit belül érzesz? Magad menj-e elöl, vagy mást kövess?

- Az idő meg fog arra tanítani, anyám.

- Hanem ez az idő rövid. Néhány nap múlva sokan fognak házunkhoz jönni. Atyád rendelte ez összejövetelt. S te nem tudod, sem én, mi lesz ez összejövetel célja.

- Te bizonyosan tudod, anyám.

- Honnan hiszed, hogy én tudom?

- Leveledből sejtem, melyben oly sietve hívtál haza.

- Nehezedre esett hazajönnöd?

- Abban az órában készültem az útra, melyben leveledet kaptam.

- Nem gondoltál arra, hogy mint legidősebb Baradlay, az örökös főispáni szék elfoglalására vagy hivatva?

- Úgy tudom, hogy ebben a székben most egy adminisztrátor ül.

- Azon indokbul ültették oda, mivel a volt főispán beteges volt, nem elnökölhetett. De te egészséges vagy, s csak akarnod kell, hogy beiktassanak.

Ödön mélyen tekintett anyja szemeibe.

- Anyám, te nem ezért hívtál engemet haza.

- Jól sejted. Egyéb okom is volt rá. Tudd meg tehát. Atyád végakaratában kijelenté, hogy halála után hat hétre nyújtsam kezemet az adminisztrátornak; az ünnepély, melyre néhány nap múlva családunk ismerősei fognak jönni, kézfogónak van szánva.

- Meghajlok atyám akarata előtt - szólt Ödön, fejét alámélyesztve.

- Atyád azt akarta, hogy házunknak új oszlopa támadjon, ki elbírja azt a terhet, amit egykor ő viselt. Tudod, hogy ez a teher egy ország gondja.

- Tudom, jó anyám; nehéz teher az.

- És te azt kívánod, hogy az én vállaim törjenek le alatta, hogy én feleljek meg e tehernek?

- Ha atyánk végakarata ez volt; s ha te is úgy akarod...

- Hát teneked parancs az, amit én akarok?

- Anyám, te jól tudod, amit te mondasz, az nekem törvény és szentírás.

- Jó! Tehát megmondom neked, hogy mi az én akaratom. A Baradlay-háznak úr kell és úrnő! Úr, aki parancsolni és vezényelni tud; és úrnő, aki hódít.

- Úgy van - szólt Ödön, meghajolva anyja előtt.

- Az az úr te fogsz lenni!

Ödön meglepetve riadt fel.

- Te fogsz lenni e ház ura, s a te nőd e ház úrnője.

Ödön szomorúan sóhajta fel:

- Anyám! Tudod, hogy ez nem lehet úgy!

- Te nem akarsz házasodni?

- Soha!

- Ne mondd ki ezt a szót! Huszonnégy éves vagy. Ki tudja, meddig élsz? Azalatt folyvást hallani egy hideg szív üregében ezt a visszhangot: "Soha!"

- Okát jól ismered. Ha szenvedni megtanultam némán, az apai, anyai örökség nálam. Én nem panaszkodom. Én hallgatok. Te tudod, mit tesz hallgatni, évtizedekig hallgatni! Okom van nem szeretni senkit. Egyedül a te jó anyai szívedet. Szenvedjünk, anyám, tovább. Majd csak megvénülünk mind a ketten. Özvegyasszony és remete fia!

Baradlayné nevetett e szomorú beszéden.

- Ó, bizony te nagy bohó vagy, Ödön. Nem lettél te karthauzi!

Tele a világ szép arcokkal; szeretni való szívekkel. Te is rátalálsz a magadéra.

- Tudod, hogy "nem".

- S ha én már találtam volna is számodra egyet?

- Azt hiába kerested, anyám.

- No ne mondd - szólt gyöngéden odasimulva fiához az özvegy -, látatlanba ki hozna ítéletet? Bíró akarsz lenni, és ki sem hallgatsz.

- Vádlott vagyok, anyám, ki előre tagad mindent.

- Pedig az, akit számodra választottam, olyan szép, olyan jó, és téged úgy szeret.

- S ha tündérek szépségével bírna, s vetekedne jóságban az angyalokkal, és volna gyémánt szíve, mint neked, hogy fölülmúlna téged a szeretetben, nem akarnám őt ismerni.

- Ó, ne tégy ilyen nagy fogadást! Bizony megbánod. Bizony visszakéred a szavadat. Legalább tekintsd meg az arcképét egyszer! Jer, a szomszéd szobában megmutatom.

- Az engem hidegen fog hagyni.

- Majd meglássuk.

Az anya karöltve vezeté fiát a szomszéd szobáig, s kinyitva annak ajtaját, előrebocsátá őt.

És akkor maga előtt látta Ödön Arankát, a gyönyörtől reszkető leányt, ki szavaikat végighallgatá.

Minő hatalma a világnak akadályozna meg két szívet, hogy egymásra ne boruljon ily pillanatban? Ki tartaná fel az öröm könnyeit, hogy ne omoljanak? Mi tiltó szellem állna két égő csók közé, hogy egymást föl ne keresse?

- Ó, én drágám... ó, én egyetlenem!...

Baradlayné megfogta mindkettőnek a kezét, s elfojtott hangon suttogá Ödönnek:

- Hát hiszed-e már, hogy lesz ura és úrnője e háznak?

Ödön megdicsőült arccal kiálta válaszul:

- Lesz!

És mindketten csókokkal halmozták el a legszeretőbb anya keblét, arcát, kezeit és vállait.

Baradlayné pedig némán, mereven tekintve fel azon arcképre, mely saját menyasszonyi arcképe mellett büszke tekintettel néze le rá a masszív, aranyos keretből, és magában beszélt hozzá:

"Látod-e ezt? Érzed-e ezt a boldogságot? Nem dobbanik-e meg kővé lett szíved, mikor ily mennyországi látvány mosolyog feléd? Jól tettem-e, midőn ellenkezőjét tettem annak, amit mondtál? Eljössz-e nászéjen, áldani vagy kísérteni - kőszívű nagy ember?"

A nagy ember csak mindig büszkén nézett le a keretből.

A boldogok nem vették azt észre.

A szomorú özvegy elsuhant közülük; ott hagyta őket boldogságukkal egyedül; van azoknak mit beszélni egymáshoz.

Ő maga pedig szobájába lopózott; elővette írótárcájából azt az emlékezetes iratot, melyet haldokló férje mondatolt írótolla alá, s a mai nap történetére vonatkozó sorokat - aláhúzta vörös ironnal.

Nem volt titok, mindenki beszélte már: a Baradlay-háznál hat hét múlva a temetés után kézfogó lesz. Új nevet kap a ház.

Arra a napra közelről és távolból meg voltak híva az ismerősök, egyenesen az özvegy úrhölgy nevében, világosan családi ünnepélyre.

A nevezetes nap délelőttjén egymást érték a minden vidékről érkező hintók a kastély udvarán; pompás és egyszerű fogatok, mik ezúttal nem csupán az erősebb nem kontingensét szállították ide; az urak hölgyeiket is magukkal hozták - és kisasszonyaikat is.

Bizony kisasszonyaikat is.

Mindenfelé híre futamodott már, hogy az ifjú Baradlay hazaérkezett külföldről, s keze még jegygyűrűtlen. Nemes vad! Érdemes a hajhára.

Megérkezett a többi úri rend között Tallérossy Zebulon úr is. Ezúttal ő is rangjához illő pompával lépett fel. A régi hintóra új bőr volt húzva, s kocsiajtajára szépen kipingálva a Tallérossy-címer. És saját négyes fogata pompázott előtte. Igaz, hogy a gyeplős kimustrált katonaló, az ostorhegyes sajnálja a lábát, a nyerges cseberbe lép, s a rudas világosan elárulja, hogy eddig lógósnak volt használva; hanem azért megteszik ők a parádét, ha együtt vannak, s csakúgy rázzák a csengettyűt a nyaklójukon, mint a többi gavallérok lovai.

A kocsis mellett ezúttal hajdú is ül. Bár ugyan nem egyforma az egyenruhájuk, de elég zsinóros mint a kettő. Az inasnak piros huszársipkája van, ami nagyon emeli a tekintélyt. Kár, hogy a kocsisnak nem lehetett olyan bajuszt ragasztani, mint amilyen a többi urasági kocsisoknak van; az a pántlikás kalaphoz illett volna nagyon.

Zebulon sem jött ezúttal egyedül. Magával hozza kisasszonyai egyikét: csinos arcú fiatal leánykát, magasra nyúlt termettel. Kár, hogy nagyon fűzi magát, és hogy nyers kávét szokott rágni, amitől fehérebb legyen.

A nemes úr ezúttal nem száll le bundástul, mert új kabátja van, finom selyemposztóbul, aminek nyakától messze elálló gallérja messziről reklámot csinál falusi remekbe készítőjének; a kisasszonynak pedig szintén selyem wiklere van és marabukalapja.

- Aztán hallja, János (ez a hajdúnak szól, kit otthon csak tegeznek), mindent jól lepakoljon kocsiról! El ne ejtsd iskatulát - hallja -, mert aba selyemruha van. Aztán valamit össze ne törjön, János, mert pofonütlek - magát. Ha te, Karika! Nalad van smukos tarisznya - akarok mondani: ridikül? El ne veszits ütet; sok draga smuk bene van.

Egyszerre nagy csengés-bongás támad: ő jön, az ünnepély hőse, Rideghváry; igazán új hintón, igazi ötös új fogattal. (Telik neki! "reprezentacionális költség" quantum oportet.) Ennél igazi huszár ül a bakon, s az ugrik a kocsiajtót kinyitni, és nyújtja kezét a nagyméltóságú úrnak, hogy egész aplombbal léphessen le a földre.

Nem volna igazság a földön, ha nem Zebulon üdvözölhetné őméltóságát legelőször, midőn a földet éri.

- Hozta isten nagymiltósagodat, tégedet! Éljen és vivát! Mink is most érkeztünk ide; ott fognak ki négy lovamat hintobul. Gyütem leanykamal izs örvendetes ünepélyre. Hol vagy, Karika? Legidősebik kisaszonykam! Azirt nem nagyon idős. Még nincs huszesztendős. Quod est authenticum. Hogy izs hinak csak tigedet? Furcsa neveik vanak kisaszonykaimnak; sohase nem tudok egészen megtanulni. Mar neveikben bene van historicum datum, mikor születtek. Felesigem nagyon olvasot asszonysag. Mindig van ujsag kezibe Allgemeine. Mikor legnagyobik kisasszonykam születe neki, akor volt görög amazon: tetzik tudni, Spatar kapitány leánya, Chariclea nagy celebritas, ki sorba kifurta török hajókat maga oraval hajójának, miért felesig körösztöltete első leánykát Charicleanak. Masodik leanykam neve Karolina Pia; hiszem akor hazasodta fölsiges urunk, anak tiszteletire. Harmadik kisasszonykam Adalgisa; akor jatszottak először Normat pesti teatrumban, felesigem látott azt - lozsibul. Negyedik kisasszonykam mikor megirkezte, akor volt bolond vilag: az a Palacky, tecik tudni? No nalunk is volt egy kis híre; hat a negyedik leanykamat azért hinak Libussának. No biz ezt sajnalok: de mar nem levehetem rula. No de most mar, hogy bebizonyítsunk jó hazafiuságunkat, a legutolsó kisasszonykanak atunk igazan magyar nevet: "Bendeguzella"; hires magyar vezir után.

- Hát öt kisasszonyka van, Zebulon bácsi? - kérdé mosolyogva az adminisztrátor úr.

- De bizony hat. Vagy csak öt? Mar magam se nem tudok. Hanyan vattok odahaza, mikor együtt vattok, Karika? Csak öten? Nekem ugy tecik, mikor nagyon larmaztok, mintha heten volnatok.

Chariclea kisasszony igyekezett apja historizálásának lőtávolából előresietni, míg Zebulon úr a lépcsőn fölmentében még az iránt is felvilágosította az adminisztrátor urat, hogy hja bizony öt leány is elég nagy gond; kivált mikor három már bálba járni való, férjhez adni való; aztán a nagyságos mama nem mehet velük, mert migrénben szenved, s ekként a papának kell őket hordani ide-amoda, ahol eladó leányokat mutogatni szükség.

A lépcsőházban aztán elváltak, s a kulcsár és komornyik mindenkinek megmutatta a számára rendelt szobákat.

Az adminisztrátor úrnak rendes, három szobára osztott lakása volt a Baradlay-kastélyban. Az előszobában már várták tisztelői.

Azok közül kiválasztotta magának Szalmás Mihály uramat, kinek különös szabadalma volt, azalatt, míg a méltóságos úr átöltözik, legbelső szobájában legfrissebb mendemondákkal rövidíteni idejét.

- Nos hát, mi a legújabb újság, Szalmás? - kérdé bizalmasan a nagy befolyású úr hű bizományosától.

- Legnevezetesebb, méltóságos uram, az, hogy Ödön úrfi Oroszországból hazaérkezett.

- Azt már tudom. Hívta valaki, vagy csak magától jött haza?

- Valaki tudatta vele, hogy az öregúr meghalt, s most már "szabad a csók!"

- Az bizonyosan a leány volt. S mit tudni a leány felől?

- Az már nem leány.

- Mi a gutát?

- Férjhez van adva - súgá titkolózva Szalmás uram. - Kéz alatt tudom, de igen jó kútforrásból. A nagyságos asszonynak sikerült a leányt rábeszélni. A vén pap veszedelme megindítá leánya szívét, a nagyságos asszony bőkezű munificenciával látott hozzá. Utoljára is elhatározta magát a leány, hogy férjhez megy egy bécsi referendáriushoz, ki az apja felségsértési perében eldöntő befolyást gyakorol. A referendárius kap sok pénzt, a leány megkapja az atyja szabadságát. A dolog rendben van már. A leányt elvitték már Bécsbe, s a vén pap, ahogy bizonyosan tudom, mert magam láttam, már a múlt éjjel haza is érkezett. Ezt én mind legelső kútforrásból tudom.

- S nem haragszik emiatt az úrfi?

- Azt nem lehet még tudni; mert még amióta megjött, el nem hagyta a szobát. Még a legbelsőbb cselédeket sem bocsátja magához közel, s mindenkit igen nyersen elutasít, aki tapogatózni akar körülötte.

- Beteg bele, azt hiszem. No, majd kigyógyítjuk belőle. Hát az özvegy?

- Az igen derültnek és megelégedettnek látszik.

- Szegény! Van oka rá.

Rideghváry úr apránként átesett porhüvelye külsejének átidomításán ez értekezés alatt. Fekete díszöltözetbe iktatta magát, s el lévén készülve ügyének levátájára, megindult szobájából a címerterembe, kísérve alázatos udvarlói csoportjától, kik közt beszédes szerepet vitt Szalmás Mihály uram.

A címerterem ajtajában megint csak bele kellett botolnia a méltóságos úrnak Tallérossy Zebulonba, ki elhülledt arccal jött neki jelenteni, hogy:

- Méltóságos baratom uram, hallod, én igen sok idegen abrazatot latom iteneg.

- Az bizony meglehet - felelt rá az adminisztrátor úr.

- De nem izs anyira idegen, mint inkab nagyon izs ismeretes abrazatok, akik nekem nagyon idegenek.

- Nem értem ezt, Zebulon! - szólt nevetve a magas úr.

- Irtem, nem irtem! - haragoskodék Zebulon. - De bizony megirted, csak miltoztasal szijeltekinteni. Hisz ez a szala teli van oppozicionális fiziognómiakkal, kik nekünk ismeretesek, de idegenek.

A nagyméltóságú úr úgy találta, hogy ez valóban figyelemre méltó észrevétel. Hanem hát abban sincs semmi rendkívüli. A megye minden pártárnyalatú celebritásai igyekeztek tiszteletüket bemutatni az ifjú örökös főispánnak. Ez konveniencia dolga. Hadd tisztelkedjék mindenki. Nincs mit megütődni a találkozáson.

Azt ugyan szívesen elengedte volna az adminisztrátor úr, hogy zöldasztali inkarnátus ellenfelével, Tormándy táblabíró úrral is találkozzék ennél a háznál; hanem hát ez nyílt ház: főispáni lak, mindenkinek joga van itt megjelenni; s utoljára - a többség pokolban is többség.

- Hát itt sem ijedünk meg tőlük, Zebulon barátom.

Zebulon nagyot feszített mellén, mely végig volt rakva hamis gránátgombokkal.

- Elhiszek aztat! Gyühet nekem Tormandy! Vagyok neki malleus magam! Majd én odaütök...

De nem mondhatta el, hogy hova üt, mert egyszerre úgy megállt a szó a szájában, mintha föld alatti kísértet lépett volna dicsekedése farkára...

- Á... á... nini!... - szólt a szemközt találkozó láttára, ki éppen akkor lépett be az ajtón.

Az volt a kergetett pap: Aranka atyja.

Tallérossy Zebulon nem hitt egyebet, mint hogy no most itt jön Zách Felicián második kiadásban, ki karddal reklamálja elrablott leányát, s ugyan levágja, akit elöl-utol talál.

Pedig úgy tetszett neki, mintha a kuruc pap egyenesen az ő testének tartana.

Zebulon érezte bűneinek súlyát. Eszébe jutott, hogy mindaz a keserves kínszenvedés, amin ez a pap hanyatt-homlok keresztülesett, az ő fejében ért meg eszmeképpen; úgyszólván ő diktálta azt rá mind; annálfogva is, mikor már szemtül szembe álltak, a legnyájasabb mosolygással ragadá meg a rettegett alak kezét.

- Alazatos szolgaja ides, kedves nagytiszteletű urnak! Hogymint szolgal egiszsige?

A pap pedig sem nem rántotta elő kabátja alól a rejtett fringiát, sem a kezét nem kapta vissza Zebulon kezéből, hanem kordialiter visszaadta a kézszorítást.

- Köszönöm a tekintetes úr kérdésit. Hát csak megvagyok a régi bőrben.

No, annak ugyan örült Zebulon nagyon. Hanem azért mégsem hitt a papnak. Ez azokkal a sasszemeivel nagyon tekinget körül. Ez valakit mást keres, akit megöljön. Mert egyébért csak nem rontott fel ide, ily ünnepélyes társaság közé. Ezt jó lesz preventív cenzúra alá venni, s tovább is fogni a kezét.

- Hát hol méltóztata utazni nagytiszteletü úr minden sokfelé? Hallottam, Bécsben izs volt.

- Ott is voltam.

- Valami baj volt?

- Nem volt semmi baj. Igen jól mulattam odafenn.

Zebulon félrevágta a nyakát. Ez veszélyt jósló tettetés.

- Nem bantota senki?

- Sőt, inkább igen nyájasan bocsátottak el mindenünnen.

Hm. Ez gyanús szelídség.

- Hat Aranka kisasszony, vagy mar nem kisasszony; igaz, hogy mente férjhez?

Ez már csak olyan kérdés, ami kiugratja a nyulat a bokorból.

- Igaz - felelt rá a pap nagy bonhómiával, mind Zebulonnak, mind a többi odafülelő hazafiaknak nagy bámulatára.

- Is meg van vőleginyel eligedve, tiszteletes ur?

- Nagyon meg vagyok elégedve.

Zebulon nagyon rázta a fejét. Még mindig szorongatta a pap kezét, és nem akarta odább ereszteni, míg az egyszer aztán búcsú fejében úgy visszaszorította tisztelt barátja kezét vasmarkával, hogy az sziszegve hagyta abba a kézszorongatást.

- Isten áldja, uram.

(Aldja tigedet az ördög! - mormogá utána Zebulon, egymáshoz ragadt négy ujjára fújva. - Vir izs kigyütt körmöm alul - talan?)

- Nos, mit beszélt a pap? - kérdé Rideghváry Zebulontól, mikor ismét visszatért hozzá.

- Aj, hiszen bolond papot egiszen helyrebolonditotak valahun. Hiszen az most totaliter okos ember.

Rideghváry úr bölcs mosolygásra vonja arcszögleteit, s mély bölcsességgel jegyzé meg:

- Ahonnan ő megjött, onnan mind okosan szoktak az emberek visszatérni.

- De hogy leanya felöl is megnyugodta.

- Egy kis pénz sok haragot lecsendesít. - De menjünk előbbre, a násznagyok várnak.

- Kicsoda kirő násznagy miltosagod riszedről?

- Gróf Gálfalvy Pál őméltósága.

- Ohó, nagyon jól ismerek őtet, méltóságát. Eminens, nagy auktoritás. Bizony gratulalom hozza. Ahol latom, ni!

S azzal ment a két nevezetes úr a vendégekkel telt úri termen keresztül a mutatott díszruhás alak felé.

Rideghváry kétféle emberekkel találkozott; kik vagy mély főhajtással üdvözlék, vagy félvállat fordítottak neki, s elnéztek a feje fölött. Csakugyan nem értette, hogy minek kell ezeknek az utóbbiaknak is itt lenniök. Zebulon ellenben minden oldalról csak eléje mosolygó ábrázatokba botlott. Láthatta, mennyire szeretik.

- De nem latok sehol kisasszonykamat, Karikat; pedig már felöltözte putzba! - nyugtalankodék Zebulon.

- Hiszen veheted észre, hogy még nincsenek hölgyek a teremben, azok mind együtt vannak az úrhölgy lakosztályában, s csak az ünnepély kezdetén fognak kíséretében megjelenni.

- Ah. Tehát egisz ceremonia lesz?

- Szokás szerint. A kérő násznagy felszólítja a kiadó násznagyot; arra a kiadó násznagy választ ád; akkor az igent mondó válasz után megnyílnak a szemközti szárnyajtók, s a menyasszonnyal az élén belép a hölgyi kör. Aztán következik a többi.

- Aj. Az nagyon szip lesz.

A két úr tehát feltalálta Gálfalvy Pál urat, a kérő násznagyot, s kölcsönösen kezet szorongatva, elkezdett élcelni a feles számmal megjelent megyei kurucokra, kik idejöttek ellenségük diadalához áldozatra vitt igavonókul pompázni, s amellett nemigen ügyeltek rá, hogy azoknak főkorifeusa: Tormándy mit beszélhet oly meghitten tiszteletes Lánghy Bertalan urammal. Inkább az után tudakozódtak, hogy hol van Ödön.

Az bizony a terem túlsó felében diskurál nagy bizalmasan egypár magához hasonló fiatalemberrel. Majd idejön, ha meglátja a prezumptív mostohaapját. Tudni fogja, hogy kettőjük közül melyiknek a dolga a másik üdvözlésére sietni.

De még kellemesebb meglepetés vár reájuk, midőn egyszer csak megzendülni hallják Tormándy ismert sztentori hangját, ki csendet kér az "uraim"-tól.

Nos, mi lesz?

- Uraim - szólt a hatalmas hangú megyei szónok -, mindnyájunk előtt tudva van, mi örvendetes ünnepélyre gyűltünk itten össze. E házra új fény fog áramlani a gondviselés által rendelt új családfőben, kit az ég tartson meg sokáig hazánk javára.

("Ah hisz ez hízeleg! Ez megtért!" - suttogá Gálfalvy Pál gróf az adminisztrátorhoz.)

Rideghváry úr ezt egészen természetesnek találta. ("Használt neki a múltkori négyszemközti szívére beszélés!" - suttogá vissza az adminisztrátor.)

A szónok folytatá:

- A vőlegény, kit a gondviselés a család élére ifjúkora díszében állít...

("Ez már egy kicsit erős hízelkedés!" - súgá magának Rideghváry úr.)

- ...engem bízott meg kérő násznagyképpen...

("Micsoda?" - kiálta egyszerre mind a három úr egymás szeme közé nézve.)

- ...hogy felhívjam a tisztelt kiadó násznagyot, óhajtja-e ezáltal a kívánt frigyet megerősíteni, s a menyasszony kezét kezébe tenni!

Most már igazán itt volt az ideje az elbámulásnak.

Ha Tormándy mint kérő násznagy lép elő, hát akkor Gálfalvy Pál gróf micsoda itten?

És ki fog akkor a kérő násznagynak megfelelni? Hol a kiadó násznagy? Az a főtisztelendő úr volna; de az még nincs is jelen. Micsoda konfúzió ez?

Pedig még tovább bonyolult a szövevény azáltal, hogy Tormándy fölhívására Lánghy Bertalan uram lépett elő, és válaszolt kenetteljes hangon:

- Amit az ég megkötött, azt csak a síri föld választhatja el. Egyesüljenek, akik egyek a szeretetben.

("Nini! Pap megbolondult!" - kiálta fel Zebulon elképedve.)

Hanem abban a percben jött a talány magyarázata. A szemközti kettős ajtó megnyílt, ott állt az egész hölgyvendégkoszorú, s annak élén özvegy Baradlayné vezeté kézen fogva az ünnepélyes vendégsereg elé a kért menyasszonyt: Lánghy Arankát.

Tüneményes szép jelenet volt e két hölgy egymás mellett. Az örömanya és a menyasszony.

Az özvegy fekete ruhát viselt ragyogó acélgyöngyökkel hímezve s hosszú, fekete csipkeuszállyal, fején gránátdiadém villogott; s volt rajta valami új, valami fényes, amit még nem látott senki: arcának mosolygása.

Még csak most tudta meg mindenki, milyen szép ez asszony, e ragyogó napsugárral arcán; egy királynő tekintete volt az!

S a menyasszony, kit kezén vezete: omlatag fehér ruhában, fehér jácintokkal ékítve, a szemérem hamvával gyöngéd arcán, az érzelem bűbájával pillaárnyalt szemeiben, a hajadoni félelem méltóságával minden mozdulatában; a szépség két ellentétes tökélye egymás mellett.

Az uraságok a meglepetés morajával fogadták a kilépőket. Mindenki előretolongott.

A terem elején állt egy pompás mozaikasztal, melyre egy aranytálca volt letéve, s a tálca csipkekendővel beterítve. Amellett állt a két násznagy; oda vezette Baradlayné Arankát, átadva a leány kezét atyjának.

Ödön ott állt a kérő násznagy mellett.

Akkor a pap feltakarta a csipkekendőt a tálcáról. Két egyszerű karikagyűrű volt azon; nem újak, viselve voltak már azok. És azután az egyik gyűrűt Ödön ujjára húzta, a másikat Arankáéra, s akkor egymásba tette kezeiket.

Nem volt ehhez semmi mondva; egyszerű volt az egész szertartás, de ez egyszerű jelenetben volt valami olyan fennkölt, hogy az egész társaság mintegy jelszóra zendült fel utána egy általános éljenkiáltásban.

A lelkesült hangzavarban senki sem is hallhatá, mit súghatott az örömanya leendő menyének, midőn azt keblére szorítá, és homlokát megcsókolta; s mit rebegett a pap, midőn átölelte leendő vejét.

"Van, aki az imákat meghallgatja az égben, melyek nem tetszenek a földi isteneknek ide alant!"

Még Zebulon is azon kapta rajta magát, hogy torkaszakadtából kiabálja a vivátot, s csak akkor vette észre, hogy rossz helyen alkalmazta a lelkesülést, midőn az adminisztrátor úr tekintetével találkozott, mely éppen nem volt nyájas. Zebulon megijedt. Hisz neki éppen nem lett volna szabad vivátozni. Azzal vélte a dolgot jóvátenni, hogy megpróbálja, vajon hogyan sikerülne neki magát valami nagyon ostobának tettetni.

- Eszerint most kettős kézfogó fog lenni - szólt együgyű ártatlanságot utánzó arckifejezéssel Rideghváryhoz.

De már ezért az ötletért csakugyan hátat fordított neki a méltóságos úr. ("Hiszen ez komplott!" - dörmögé az adminisztrátor a kimaradt kérő násznagyához.)

- Nekünk most rögtön be kellene fogatnunk, és itthagynunk a társaságot - véleményezé Gálfalvy.

- Nem, azt nem tesszük; azzal magamat prostituálnám egészen. Ellenkezőleg: itt kell maradnunk, és figyelnünk, hogyan végződik ez a - komédia.

A két úr előresietett, s Rideghváry az elsők között volt, kik Ödönt hálálkodásaikkal üdvözlék. Poligonális arcának minden szeglete iparkodott gömbölyűvé lenni a nagy mosolygástól. Ó, azt az ő arcán nem volt szabad észrevenni senkinek, hogy ő tudja azt, mit nevetnek a háta mögött.

Pedig bizony nevettek sokat. Tormándy mélyen meghajolva üdvözlé a vele találkozót, s azt mondá neki: "Nézze méltóságod, még most is milyen gyönyörű asszony az özvegy!"

Őméltósága csak hümmögött rá; de a mindig hű Zebulon a háta mögött ugyan sietett a toldással:

- Valosagos olyan, mint egy menyasszony! - Jaj!

- Pardon!

("Mar harmacor lépi meg tyukszememet ez a gróf" - panaszkodék aztán Zebulon Tormándynak.)

- Ne állj mellé, mikor beszélsz.

A kézfogót a szokásos lakoma követte a kastély éttermében. Az üléssor berendezésében már sok szimbolisztika volt kifejezve. Az asztalfőnél az elnöki kettős helyet a vőlegény és menyasszony foglalták el. Ödön mellett ült Lánghy Bertalan, Aranka mellett Baradlayné, a pap után a főtisztelendő, és Baradlaynén túl Gálfalvy gróf, s így váltakozva az adminisztrátor és Zebulon és a többi ismerős delnők és uraságok, kiknek mindegyike jól tudta a különbséget, ami a vélt és való sorozat között előállt.

Zebulonnak csak akkor jutott eszébe, mikor Chariclea kisasszonyt meglátta, hogy nini, ez is itt van: hát mármost ez minek rakta fel azt a sok drága smukkot, ha Ödön úrfi a papleányt jegyezte el? Hanem végre ezt is vigasztalására fordította. Van még más két Baradlay úrfi is, s azoknak igen jó precedens eset bátyjuknak példája, hogy egy igazi gavallérnak mennyire nem szükség vagyonra, születésre nézni. Ez a mai nap eseménye sok titokban sóvárgó kisasszonynak fog új reményekre jogosult érzelmeket költeni szívében.

A lakoma folytán következett a magyar vendégség egyik jellemző harcjátéka: az áldomástorna.

"Toast-turnier"-nak neveznék azt más nyelven.

Nem utolsó neme a küzdelemnek.

Egy asztalnál ülő, egy palackból poharazó ellenfelek iparkodnak egymást ragyogó felköszöntésekkel leküzdeni. Minden tószt jelen- vagy távollevő személyekre vonatkozik; de motívumaiba bele vannak szőve a napi élet legérdeklőbb mozzanatai; s azokat kiszínezni előáll a pátosz, a humor, a bibliai hagyomány; a bor megoldja a nyelvet, s a hallgatagoknak ékesen szólást inspirál; az ifjakat bátrakká, az öregeket melegekké teszi: képződik a jobb és bal oldal, és igyekszik egymást leleményes mondatokban, ragyogó ötletekben felülmúlni; kedélyes ellenségeskedés folyik, körmönfont mondatokkal, élces vágásokkal, minek végén összecsörrenik minden pohár. - Jaj a megneheztelőnek!

Csak Ödön maradt hallgatag. Ő megtartotta anyja mondását: "Gondold meg, mikor szólj, mikor mondd el, amit szívedben érzesz; meddig hallgass, s mindvégig hallgass-e."

Egyszerre a vidám tósztozást idefenn a teremben túldörgé az udvaron felzendülő lármás riadal.

Örömriadal az is; nehány száz torok éljenez.

Valószínű, hogy Ödönt és menyasszonyát éltetik. A falubeli hívek és a jobbágyak lehetnek azok.

A külső zaj növekedtével Baradlayné odasúgott fiának:

- Ez nektek szól. Eredj ki az erkélyre menyasszonyoddal, és szólj hozzájuk nehány szót.

Ödön azonnal felállt helyéről, kezét nyújtva Arankának, hogy őt az erkélyre kivezesse.

Pedig hát az a nagy éljenzés - nem nekik volt szánva.

Az a nagy örömriadal nem a falubeli jobbágyok és hívek nyilatkozványa volt, hanem az adminisztrátor úr gárdájáé.

Hát ez micsoda gárda?

Kétszáz szemenszedett országos korhely, három szomszéd vármegye nemességének kilökött, kimustrált söpredéke; verekedés, gyújtogatás, lólopás hőstettei miatt börtönjártas nevezetességek; soha ki nem józanodó, rekedt torkú ingyenivók, ősi birtokukat elpazarolt jószágkeresők, becsületes atyafiaknak orcapirulással emlegetett korcs ivadékai; bornírt, csökönös ósdiak, dölyfös rongyok, sárban meghurcolt címerek, kik közt előcsahos a huzavona falusi leguléjus s az iskolakerülő kántor. Ez az adminisztrátor úr nevezetes mobilgárdája, melyet forsponttal hordat össze nagy kerülő földről a megyei székvárosba, elrémíteni, leordítani, leszavazni, s ha kell, le is verni a megyebeli nemes karokat s rendeket; küldi őket maga előtt, viszi őket maga után, ünnepélyes elfogadó tömegnek, díszelgő kíséretnek, sőt még azt is megteszi, hogy felviszi őket Pestre, s fáklyászenét adat velük magának a főváros tisztes közepett.

Ez a gárda volt a mai ünnepélyre is felrendelve, hivatása szerint az alkonyi órákban fáklyás tisztelgést tartani a díszes úri eljegyzett párnak (minthogy a zene még tilalmas) csupán felköszöntő beszéd mellett.

Két forint napidíj járta fejenként - és úri ellátás.

Azonkívül azt is elhitette velük Szalmás uram, Rideghváry főkolomposa, hogy a vőlegény aranyat fog szórni a nép közé, abból ki mennyit elkaphat!

Rideghváry úrnak jutott ugyan eszébe a vett kudarc után, hogy még az a gárda is a repertoáron van; de megnyugtatta magát abban, hogy hisz annak csak estefelé kell előrukkolni; aztán meg Szalmás uramnak csak lesz annyi esze, hogy miután látta és hallotta a történteket, efelől értesíteni fogja híveit, s nem hozza őket ide.

Hanem éppen Szalmás uramon múlt a dolog, levén neki az a jó szokása, hogy nem jól érezte magát semmiféle úri társaságban; annálfogva csak a teremajtóig kísérte el a méltóságos urat, onnan pedig elfogyatkozott, leiramodván azon díszes társaságba, ahol maga volt a legkülönb: Rideghváry úr korteshada közé, kik csak egyenesen behajtattak a már nagyon jól ismert tanyára, az ispán udvarára, melyet a kastélytól a park választott el. Az ispán az ilyen látogatásoknál nem is szokott utasítást kérni, tudta már a szokást: egypár száz vendéget be sem szokás jelenteni. Felnyitotta előttük a roppant nagy pajtát, összeállította az asztalokat, padokat; tulkot, birkát vágatott, hordót üttetett csapra, előszedte az új tányérokat, tálakat, késeket, villákat, kanalakat; s nem csinált magának fejfájást azzal, hogy mikor kiadja és mikor újra beszedi a sok evőeszközt, megszámlálja, hány volt.

Azok már csak Szalmás uramra vártak, hogy nekiüljenek a lakomának; ezt Szalmás uram jól tudva, bánta is, akárhogy megy végbe a kastélyban a parádé, sietett, mint rák az iszapba, saját elementumába.

Ott legalább asszonyi szemektől sem átallja magát az ember.

A díszes társaság tehát igen jól érezte magát saját társaságában; ott sem hiányzottak a lelkesítő szónoklatok, csakhogy azoknak fűszérét nem humor és pátosz, hanem virágos káromkodások adták meg. Mondattak hatalmas kitörések a gonosz újítókra: a szűz vállak megterhelőire, a tintás tudósokra, s végül mikor már nagyon jól meg volt vetve a jókedvnek az ágya, Koppants Mátyás kántor uram előhúzta a zsebéből azt az epithalamiumot, melyet a mai ünnepélyre írt, megröhögtetve annak avas, maszatos, mézgás útféli élceivel a borban főtt hallgatókat. Tetszett az mindenkinek nagyon.

Minek következtében Boksa Gergő főkolompos, felgyűrve inge ujját kék foltokkal dicsekvő karjáról, nagyot üt az asztalra, s így szólt:

- Hallod-e te, Szalmás! Az is bolond volt, aki azt találta ki, hogy fáklyával menjünk menyasszonyt látni. Az öregapám sem hallott ilyent. Világosnál nézik az asszonyfélét. Én nem bánom, menjünk fáklyával; de menjünk mindjárt, míg világos van, míg a szemeinkkel látunk. Én nem iszom itt hiába - a közügyért.

Az egész gyülekezet ráordította, hogy jó lesz. Menjünk mindjárt, menjünk, míg nap van.

Hiába szabadkozott Szalmás, hogy ő a gratuláló beszédét éjszakának írta, az tele van álló és futó csillagokkal, néma éjszakával és estharangszóval, azt mondták neki, hogy fordítsa nappalra; inkább, ha kell neki hozzá a szurokfüst, meggyújtják hozzá a fáklyákat.

Szerencsére akadt közöttük egy okos ember, aki ez indítványt megdöntötte azzal az észrevétellel, hogy nem jó lesz égő fáklyával mennünk, mert majd ha az aranyat szórják, mind kisütögetjük egymásnak a szemét.

Ez helyes észrevétel volt; de egyszersmind meggyőző indok az elébbeni indítvány mellett, hogy ne menjünk sötétben, mert ki látja meg akkor a földre esett pénzt.

Az indítvány közhelyesléssel elfogadtatván, ős szokás szerint a még ellenvetésekre készülő Szalmás uramat megkapták ketten két lábánál fogva, felemelték a vállaikra; az egyik teherhordó maga volt Boksa Gergő; beszélhetett aztán Szalmás uram, hogy mi indokai vannak nem menni, ha már vitték!

El is vitték emberháton ülve egész a kastély udvarára, s ott aztán kitörtek roppant nagy éljenriadalban.

Nem is tették hozzá, hogy ki éljen. Nekik csak egy ember az "éljen"; a többit majd elmondja cifrán Szalmás.

Volt is Szalmásnak egy olyan hosszú szónoklata készen, hogy elért a falu túlsó végeig, ha kiereszté. Hanem amint az éljenriadalra a várt principális és az özvegy menyasszony helyett Ödönt látta kilépni, karján a menyasszonydíszű papleánnyal, kit ő Bécsben képzelt, régen férjhez adva valami köszvényes bürokratához, persze hogy a csizmaszárában veszett egyszerre az egész betanult dikció.

Látta már és értette a dolgot egészen; megfordult itt az állapot. Fordult volna ő is visszafelé, ahonnan jött, de a két teherhordó nem ereszté. Utoljára is a tisztelgő hadnak egy csepp ellenvetése sem lehetett az ellen, amit lát. Ha a sokszegletű úr és matrónai jegyese helyett ilyen szép fiatal párt talál maga előtt, hát annál inkább "vivát". Megéljenezték ők azokat, még tán jobban, mint ahogy a másiknak volt szánva.

Mikor aztán a nagy éljenzés valahogy elcsillapult, itt lett volna az ideje, hogy Szalmás uram tolmácsolja a közönség érzelmeit.

Szalmás uramnak pedig egyetlenegy gondolat sem volt a fejében. Az egész beszéd nem ennek a párnak volt szánva: transzpozíció teljes lehetetlen. Csupán a kezdő frázis maradt meg a nyelvén, azt el is indította:

- Közszeretetű, nagyméltóságos úri pár! Előtted látod íme a nemességet...

Nem ment tovább. Megint rákezdte:

- Íme, magad előtt látod ezt a mi díszes nemességünket.

Újra megfeneklett. Újra nekifohászkodott:

- Íme, szemeitek előtt látjátok ezt a tiszteletetekre megjelent, díszes nemesi tábort.

De már erre felszólalt az egyik teherviselő, Boksa Gergő:

- Szalmás! Mondj má' mást is, mer' ledoblak...

Azzal aztán agyon is lett ütve Szalmás uram minden további szónoklása.

Ödön közbevágott, s hogy megmentse a jelenet komoly színét, felkapta az elejtett szót:

- Honfitársaim! Köszönöm kegyetek üdvözlését magam és jegyesem nevében. Én a nemességet csak a szívekben keresem. Nem vagyok a sok beszéd embere; szeretem és követem azokat, akik tesznek. E mai boldog nap megörökítésére ötvenezer forintot ajánlok fel önöknek...

Falrengető éljen hangzott fel erre a számra. Hirtelenében mindenki azt iparkodott kivetni a fejében: mennyi jut abból egyre-egyre.

Ödön pedig folytatá a lelkesedés kitörése után:

- Ötvenezer forintot népiskoláink jobb karba helyezésére.

Hej, de elhallgattak egyszerre!

- Isten áldása legyen hazánkon és nemzetünkön.

Ezzel a szóval visszavonult az ifjú pár az erkélyről.

Bizony egy árva "éljen" sem hangzott már utánuk.

- Ühm! - dünnyögé Boksa Gergő. - Hát csak ennyire becsüli a nemességet?

- Dejszen - morgá magában Koppants kántor -, ha a népiskolákat jobb karba helyezik, akkor engem elcsapnak.

- Hát az én diurnumom mármost ki adja meg?

Ez volt pedig a fő-fő kérdés.

Szalmás Mihálynak kellett volna arra megfelelni, de Szalmás Mihály aznapság nem volt többé található sem földön, sem padláson, pedig mindenütt keresték. Ha megkaphatják, bizony megdöngetik. De nagyon jól elbújt.

Mire aztán a vitéz had az ispánlaknál összetörvén minden evő- és ivóedényt, bejelenté nemes janicsári haraggal, hogy "eb iszik ingyen - a közügyért!", felkerekedett szekereire, és odábbállt.

Az úri rend egy része szintén nem várta be a Baradlay-kastélyban az éjt, Rideghváry hívei menekültek a vesztett csatatérről.

A fővezér, az adminisztrátor, még egy végbúcsúra találkozott Baradlaynéval.

- Nagyságos asszonyom. Ma utoljára volt szerencsém a Baradlay-ház vendége lehetni. Ezt még ma reggel nem hittem volna semmi prófétának. Pedig én magamban is van látnoki szellem. Ön, nagyságos asszonyom, fiával együtt eltért arról az útról, melyet a boldogult nagy férfiú, igaz barátom, végleheletével önök elé diktált, de velem is közölt, mielőtt önnek szólt volna. Önök az ellenkező utat választották. Asszonyom, emlékezzék ön ez órában mondott szavaimra. Ez az út is elvezet egy magaslatra: annak a magaslatnak a neve "vérpad".